A torony lakói nyugtalanul és fáradtan a szobáikba tértek. Khetty és Mortazor szívét a bűntudat, a többiekét pedig a rubin támadás nyomta. Féltek. PepsI' tehetetlennek érezte magát, így inkább a könyvtárban üldögélt pár könyv felett és gondolkodott. Nyugalom volt. Ha valaki sóhajtott, a szomszéd szobából hallani lehetett. Lassacskán kialudtak a fények, Camelusnak köszönhetően barlang sem lángolt többé, de a Kublásoknak hírét sem hallották...
...
Reggel későn keltek embereink. Khetty mindenkit értesített, hogy 10 órára a könyvtárban kell tartózkodni.
-Korán van még... -ásított Csirguz- Megnézem a barlangot. Lehet valami elkerülte a figyelmünket tegnap este...
Khetty ráhagyta, majd a könyvtárba ment, ahol Peps az arcát egy könyvbe borítva szunyókált.
-Segítség! Egy bagoly repült a toronynak! -kiáltotta Khetty egyenest Icol fülébe.
-Mi?! Hogy.. bagoly... torony... Khetty?! -riadt fel álmából. Arcán a könyv betűi díszlettek.
-Ugyan már! Csak vicceltem... -nevetett Khetty.- Van 2 órád, és itt találkozunk!

Mire mindenki összegyűlt a faragott asztalnál már magasan járt a nap. Khetty és Mortazor között ott lebegett az előző esti vita feszültsége, amely a többiek számára csak az érthetetlen rossz hangulatban jelentkezett. Camelus állt fel végül és így szólt:
- Szükség van egy kristálygömbre, mivel úgy tűnik kitört a háború… Mikor beköltöztünk a toronyba sajnos minden gömböt összetörve találtunk csak meg, és a negyedik szint megnyitásával sem volt nagyobb szerencsénk, ezért jó lett volna napfelkelte előtt összegyűlni, hogy mielőbb nekiláthassunk a gömb elkészítésének… kérek ezért mindenkit, hogy ha már el kellett halasztanunk ezt a dolgot, holnap napfelkelte előtt legyen itt mindenki!
- Ennyi? – nézett Khetty bosszúsan, majd miután Camelus értetlenül bólintott, szinte kirúgta maga alól a széket és elviharzott.
- Ennek meg mi baja? – nézett utána Csirguz döbbenten.
Peps Ico’la kelletlenül fészkelődni kezdett a székén, mígnem Mortazor dörmögő hangon megszólalt:
- Volt egy kis vitánk az este… - azzal felállt és ő is elhagyta a szobát.
Mortazor távozásával azonnal halk pusmogó pletykálás vette kezdetét. Mindenki tudni akarta, hogy vajon min kaphatott össze a két vezető, mígnem Kovi Zee csillogó szemmel kijelentette:
- Én tudom, hogy mi a bajuk!
Kijelentésére még Ico’la is felkapta a fejét, hiszen egyedül ő tudta, mi is zajlott le előző este, de ő csendben ücsörgött, nem folyt bele a találgatásokba.
- Szerelmesek! – vágta ki Kovi elégedetten.
Ico’lából hangosan feltört a nevetés ennek hallatán. A többiek kérdő tekintetét látva csak ennyit szólt:
- Érdekes elmélet… - majd felállt és kacagva elhagyta a termet.

Khetty dühösen indult vadászatra. Tombolt vérében a feszültség, nem kegyelmezett egyetlen állatnak sem, amely az útjába került. A lélekenergiát, amelyet egy-egy lény adhatott mind egy cseppig elraktározta. Nem nézte merre tart, nem nézte hol jár, csak ment előre az erdőben.
Elhaladt a Lélek Fogadójának romjai előtt, amelyet előző este szedett darabokra az északi széllel érkező barbár szövetség, különös kéken izzó szövetségeseivel, majd eltávolodva a toronytól egy ösvényt talált, miközben Mortazor előző esti szavain járt az agya.
~ Mit képzel magáról? Méghogy engem von felelősségre? Miközben ő feketemágus… jó-jó, hogy csak volt, de akkor is! én sosem tudnám bántani a toronyban élőket… Viszont bármikor itt hagynád őket, ha ismét megnyílna a Kapu….nem… Ó dehogynem…Másra sem vágysz, minthogy visszatérhess Duparmába… itt csak kíváncsi átutazó vagy… Nem vagyok! Itt ragadtam! Nincs visszaút!.... Hiszem minden reggel a remény ébreszt, hogy végre megtalálod az átjárót….
Khetty nagyot sóhajtott. Mortazor valóban látta azt, amit még saját magának sem mert bevallani eddig. Látta, hogy ugyan a teste itt élt Ghallán, a lelke folyton máshol járt.
Körbenézett a tisztáson, ahol megállt pihenni. Beköltözésük óta nem járt ilyen messze, előtört benne a kíváncsiság, hogy mi lehet a következő kanyaron túl, vajon hová visz a nemrég taposott ösvény. Egy kisebb domb mögött hirtelen egy szőrös vadember támadása késztette megtorpanásra Khettyt. Szinte a semmiből került elő, éles körmei éppen csak elkerülték a nő hátát, amelyet ketté akart hasítani. Khetty oldalra gurult és fellendítette kardját, amellyel elvette a lény életét. A nap leggazdagabb zsákmányára tett szert ezáltal.
Elégedetten állt fel a tetem mellől. Ennyi energiával jócskán hozzájárulhat a torony építéséhez, gondolta.
Bocsánatot kell kérnie Mortazortól ez nem vitás, de ez közel sem tűnt olyan könnyű feladatnak, mint ahogyan azt elsőre elgondolta. Gondolataiban elmélyülve indult haza. Inkább csak a megérzés vezette, mert fogalma sem volt róla, hogy hol van. Nem esett kétségbe, ez nem tartozott a szokásai közé. De figyelmetlen volt. Nem vette észre az erdő ezernyi apró zaját, amellyel a közelgő vészre figyelmeztették.
A fekete-arany sisakot viselő izmos alak szinte a semmiből termett Khetty előtt. A sisak csúcsáról félelmetes szarvak meredtek az égnek. Egyik kezében szorította díszes varázstőrét, míg másikban egy kékes fényben izzó pajzsot.
Az alak nem szólt egy szót sem, csupán áll néhány pillanatig, pont elég ideig ahhoz, hogy Khetty hangtalanul elmormolja a tűzfuvallat igéjét. Mikor ujjai közül kicsaptak a lángok az alak oldalra vetődött, így elkerülte a varázslatot, csupán a karján perzselte meg a bőrt egy kissé. Míg Khetty fegyvere után nyúlt a támadó is megidézte ugyanúgy a Tűz Szellemét, a nőnek arra sem volt ideje, hogy maga elé kapja pajzsát. A tűzfuvallat hatására ugyan hanyatt esett, de szerencsére a páncélzaton szétfoszlott a tűz ereje.
Khetty talpra ugrott, hogy váratlan támadással csapjon le, az ellenfél, mintha olvasna a gondolataiban a tőrével védte a csapást, hogy egy gyors mozdulattal a nő combjába vághassa azt. Vér serkent a tőr pengéje nyomán. A harcos könnyedén félreugrott Khetty következő támadása elől, hogy aztán ismét ő ejtsen sebet, ezúttal a nő karján.
Khetty kissé hátralépett, megpróbált elég távol kerülni ahhoz, hogy újabb támadást indíthasson, körbeforgatta kardját, keresve az ellenfél sebezhető pontját, amelyet vagy páncél és sisak védett, vagy a pajzs tette elérhetetlenné. Az erő, amellyel eddig is támadást indított meggyőzte Khettyt arról, hogy sok esélye nincs a harcban, mégis előrelendült, az ellenfél nyakát vette célba. Ütése azonban megcsúszott a pajzs fényes felületén és a harcos láncinge alatt éles vonalban vágta fel a combját. Ezzel a mozdulattal azonban, túl közel került a tőrhöz. A szöges orglingbőr vért nem védhette meg az oldalába fúródó fegyvertől.
Khetty fájdalmasan felnyögött, majd térdre zuhant. A harcos kaján vigyorral felcsapta a sisakrostélyt, és magához szívta Khetty nehezen összegyűjtött energiái egy részét.
Mikor végzett, dörgő hangon így szólt:
- A többi a tiétek! – azzal gúnyos kacajjal a háttérbe húzódott.
Hangjára elősereglett vagy egy tucat izmos, erős harcos. Khetty felnyögött a látványra. Nem is az előtte álló csaták miatt, hanem, mert tudta, micsoda szenvedés lesz utána a gyógyulás, hiszen már most is üvölteni tudott volna a mellkasába nyilalló fájdalomtól, amellyel teste a regenerálódást megkezdte. Nehezen talpra kecmergett, megragadta kardját és pajzsát és várta, hogy a körből ki fog elsőként rá támadni.
Nem számított azonban a háta mögül érkező tűzfuvallatra, amellyel a szakállas, kékszemű, homlokán nap alakú tetoválással ellátott harcos indult küzdelembe. A varázslatos lángnyelvek égetve perzselték a nő bőrét.
A Khetty által útnak indított varázslat szinte csak a férfi köpenyét érte el, sebet is elhanyagolhatót ütve rajta.
A harcos azonnal támadásba lendült, hogy Khetty pajzsot tartó karján egy vágást ejtsen. Nem nagyot, épp akkorát, hogy a pajzs kissé lejjebb ereszkedjen és könnyen hozzáférhető legyen a nő felső teste.
Khetty összeszorított foggal meglendítette karját, majd a harcos felé indult, de a támadott az utolsó pillanatban félre ugrott, így a kard csak az üres levegőt szelte ketté.
A harcos kihasználva, hogy a nő a földön térdel a sikertelen támadás miatt, varázstőrét őrjöngve Khetty vállába mélyeztette.
A következő erőtlen támadást már szinte nevetve kerülte el a harcos, hogy aztán a tőrt a nő még ép combján végighúzva végképp térdre kényszerítse.
Khetty zihálva kapkodta a levegőt még akkor is, mikor a következő harcos állt elé, hogy ellopja az energiáit, mígnem félájultan feküdt már csak az avarban.
A fekete-arany sisakos alak gunyoros kacajjal állt meg fölötte:
- Nem kellett volna keresned a kihívást nagyszájú! – köpte a szavakat gyűlölettel. – Sose kezdj ki nálad erősebbel nyamvadt, göthös varázsló!
~ Kik ezek? - gondolta Khetty mielőtt végleg elveszítette volna az eszméletét.

Mortazor az erőt járta. Gondolatai cikázó villámokként kavarogtak háborgó elméjében. Nyugtatni próbálta magát, hasztalan. Hibázott, ezt tudta jól, és nem tudta, hogyan hozza helyre a hibáját. Az elmúlt hatvan évben nem volt kifejezetten társasági lény, az átok ami sújtotta, megkövetelte az egyedüllétet. Most, alig egy hónapja, hogy Napkapu lakója lett, és még a szavára is hallgattak újdonsült társai, nehezen kezelte a helyzetet. Szívesen megtett bármit, böngészte a régi könyveket, információmorzsák után kutatva, építette, renoválta a tornyot, küzdött a többiekkel a gyakorlótéren, de a társalgás nem volt erőssége. Nehezen szokott vissza a sürgés-forgással teli életbe. Sokan voltak körülötte, és ez zavarta. És nem bíztak benne. Értette ő, hogyne értette volna. A feketemágust látták benne, pedig Földanya a tudója, sosem volt az. Megbántotta Khettyt, tudta jól, de rosszul esett neki, hogy a nő ennyire nem bízik benne. Vívódott. Itteni életében először érzett határozatlanságot. Menjen vagy maradjon? Befogadják valaha maguk közé ezek a számára oly idegen mágusok? Nem tudta. No és a nő. Érezte, tudta, hogy ő sem e világból származik. Volt hát közös vonásuk.
Hirtelen nyögésekre figyelt fel. Apró, halk nyögdécselésekre, női hangra. Óvatosan arrafelé indult, mint vadászó macska, halk léptekkel haladt. Ellenőrizte a szélirányt, majd kissé jobbra fordulva haladt tovább. Halk füttyentés - néhány pillanat múlva feltűnt mellette Lopakodó Halál, hű kísérője. A móleon még nála is halkabban mozgott, termetét meghazudtoló könnyedséggel. Fejmozdulatokkal jelezte neki, merre menjen. Két oldalról közelítették meg a kis tisztást, kivont fegyverekkel. A fák gyűrűjében egy térdepelő végzeturat láttak, amint tőrével matat valamin, ami a földön feküdt, nem láthatták a magas fűben, mi volt az. Mortazor jelzésére egyszerre ugrottak elő a fák fedezékéből. A gyémánt jelvényt viselő végzetúrnak annyi ideje maradt, hogy egy tűzfuvallatot dobjon Mortazor felé félfordulattal. A móleon olyan gyorsan szökkent át a földön heverő test fölött, hogy a varázslat java része el sem érte Mortazort, ártalmatlanul foszlott szét a lény zöldes páncélján. Ebben a pillanatban fülrepesztő csattanással csapódott be az ismeretlen testébe a villámcsapás, amit Mortazor idézett meg. A csata rövid volt és kíméletlen. A félájult idegent megvető pillantással engedte útjára, pár méterről dobta utána az ottfelejtett tőrét.
Félve lépett a földön heverő, nyögdécselő alak fölé. Amitől tartott, bekövetkezett. Khetty feküdt a földön, véresen, mocskosan, ájultan. Mortazor szemét elborította a könny. Pajzsát, páncélját a móleon hátára tette, majd óvatosan felemelte a földről a lányt. Acabo, a hűséges manó lépett elő a fák közül, félve közelített a kis csapat felé.
- Ne félj, kis ember! - szólt oda neki Mortazor, ölében tartva Khettyt - Az úrnőd jól van. Holnapra meggyógyul.
Acabo odasomfordált, megfogta Khetty kezét. Így gyalogoltak vissza a toronyba, hallgatagon, csendben, csak a kis manó szipogása hallatszott olykor.

Khetty az elviselhetetlen fájdalomra tért magához. A szobájában feküdt, kis asztalán egy gyertya pislákolt, a kényelmetlen széken Csirguz gubbasztott keresztbe font karral, feje a mellkasára bukva. Mélyen hortyogott. Az ablakon a telihold sárgás fénye ragyogott be.
A nő igyekezett felülni, de mozdulatra milliónyi sejtjéből áradt a fájdalom. A nyögésre Csirguz azonnal felriadt.
- Mit csinálsz? – pislogta ki az álmot a szeméből azonnal és talpra ugrott.
- Kísérj ki – nyögte Khetty.
- A… a mosdóba? – döbbent meg Csirguz.
- Mi? – nézett rá fáradtan a nő, majd hangosan felnyögött. – Az erdőbe…
- Dehogy kísérlek! – próbálta visszanyomni az ágyra.
- Üvölteni akarok érted?! – ragadta meg az ingét Khetty, majd összeszorította a fogát, ahogy az oldalába hasított a fájdalom. – Itt nem lehet! – nyögte, miután levegőhöz jutott.
Csirguz döbbenten nézte az izzadságban fürdő arcot. Még sosem látott ilyen szenvedést. A végzeturak örökéletűsége, nem járt hasonló szenvedéssel. Legtöbbször egyszerű pihenéssel vagy alvással túl estek a mély sebek okozta traumán is. De Khettynél másról volt szó. A sok különös vonása mellé egy újabb.
Mikor Khetty ujjai ismét összeszorították az ingét, nem habozott. Valahogy talpra segítette a nőt, majd lassan haladva elindult vele a gyakorlótér melletti sűrű bozótosig.
Mikor eléggé eltávolodtak a toronytól, Khetty egy nagy fa tövébe telepedett.
- Add ide a tégelyt – nyújtotta ki a karját, mire Csirguz szó nélkül átadta a nő szobájából magával hozott kis kenőcsös tégelyt. Azt, amelyből annak idején ő maga is kapott egy keveset. – Köszönöm – hunyta le a szemét Khetty, jelezve, hogy Csirguz eleget segített, távozhat.
- Mi ez az egész? – nézett Khettyre a holdfényben a férfi. Láthatóan nem állt szándékában távozni.
- Nem változom vérszomjas farkassá… ha erre gondolsz – nyögte két fogszorítás között Khetty.
- Akkor meg mi ez? Még sosem láttam ehhez fogható szenvedést egy végzetúrtól…
Khetty nem válaszolt. Kinyitotta a kissé kámforszagú tégelyt és sebeit kezdte kenegetni. Csirguz erre befészkelte magát az egyik szemben lévő fa gyökerei közé.
- Mit csinálsz? – nézett rá Khetty.
- Én vállaltam az őrséget! Nem gondolod, hogy itt hagylak! – nézett szét az erdőben, miközben szorosabbra húzta maga körül a köpenyét.
- Itt hagyhatsz nyugodtan. Napfelkeltére ott leszek…a toronyban…
- Bizonyára…
- Nem kell vigyáznod rám! A halhatatlanság velejárójaaaa – a mondat végét fájdalmas nyögés nyelte el.
- Nálad…
- Nem először történik meg velem… túlélem… nem kell dadus!
- Jah, erős nő vagy, tudom… - legyintett kissé unottan Csirguz, majd hozzátette: - Mortazor mesélte hogy talált meg!
- Ki?
- Mit gondolsz, hogy kerültél haza?
Mivel Csirguz kérdésére csak egy megfeszült állkapocs volt a válasz, mire a férfi igyekezett kényelembe helyezni magát és így szólt: - Üvöltsd ki magad inkább, mindjárt hajnal!

Gill Bates hunyorogva lépett ki a barlang mélyéről. Az átjáró, amely elválasztotta Ghallát a galetkik világától immáron végleg bezárult mögötte. A járat beomlásával, nem volt visszaút a régi életébe. A hegyoldal éles sziklái feketén meredtek az égnek. A táj kihalt csendjétől megborzongott. Köpenyébe belekapott a szél, amely valahonnan őszi erdő illatát hozta magával. Gill még sosem érzett ehhez foghatót korábban. A szél, a nap, a levegő, a vidék, az illatok mind-mind új élményként érték.
A magaslatról jól belátható volt az alant elterülő táj, a kilátásban alig akadályozta egy-két elszenesedett fa törzse. Úgy tűnt az Ellenséggel vívott háború egyik jelentős helyszínén áll éppen. A látvány olyan volt, mintha egy óriási tűzgolyó felrobbant volna a hegy aljában.
A Nap melegétől izzadságcsepp gördült végig a férfi arcán. Gill annyit hallott már a felszínről, a régi legendákról, de még sosem látta a Vörös Napot tündökölni az égen. Akármilyen rút és kietlen volt a táj, Gill úgy érezte még sosem látott ilyen szépet.
Jó ideig állt az üreg bejáratánál igyekezett magába szívni minden élményt, majd megpróbálta körbejárni kissé, hogy megvizsgálhassa, hol is tud leereszkedni a helyről, és hogy eldöntse merre is induljon tovább.
Nagy keservesen átmászott egy úttorlasznak is kiváló óriási sziklán, amely csúcsos vége a szakadék fölé nyúlt ki, mikor meglátta a milliónyi színben pompázó őszi erdőt is, amely illatát néhány órával korábban már megérezte.
Az erdő sűrű bozótját itt-ott megtörte egy-egy tisztás, de az igazi élmény a látóhatár távolában felbukkanó csillogó víztükör volt. Gillnek fogalma sem volt róla, hogy mi is lehet az, de azonnal döntött. A lankás domboldalon kényelmesen tudott lefelé ereszkedni, hogy célba vegye a kis öblöt közrefogó két szirt egyikét. Nem sietett. Nem volt hová. Időt hagyott minden élőlény megszemlélésére, minden élmény befogadására, így napokba telt, míg átvergődött a tüskés bozótokon, elejtett néhány állatot, megszokta új környezetét.
Mikor először találkozott egy kisebb csoportnyi hozzá hasonló végzetúrral csak messziről figyelte őket, nem szólított meg senkit, nem kérte éjszakára a tábortüzük védelmét. Hajnalban tovább is indult, hiszen ő a csillogó kékséget akarta látni, tapintani, megérezni.
Ahogy haladt előre az úton egyre többször találkozott portyázgató végzeturakkal, akikkel csatába is bocsátkozott. Volt, hogy sérülésekkel borítva feküdt az út porában egy-egy összecsapás után, de hamarosan rájött, hogy ő maga is bír olyan előnyökkel, amelyekkel mások nem vehetik fel a versenyt.
Mikor elérte az öblöt csillogó szemmel gázolt a vízbe. Nem érdekelte, hogy csurom vizes lesz köpenye, csizmája. Nem érdekelte, hogy akár a fegyvere is rozsdásodásnak indulhat. Tapintani akarta a végtelen tengert.
A két szirt fala fenyegetően magasodott előre, de a férfi nem félt. Nem volt mitől. A sziklafalakon bokrok nőttek, itt-ott satnya gazok, még satnyább virágok. A bal oldali szirten egy fehér márványtorony magasodott, bár lentről inkább csak a tetejét lehetett látni és néhány emeleti ablakot. A jobb oldali szirten színesen burjánzott az erdő. Gill ismét döntött, az erdőt akarta látni, a toronnyal ráért később is ismerkedni.
Kifelé gázolt a vízből, hogy a ösvényt keressen a jobb oldali szirtre, mikor a torony fellángolt, majd éles rikoltással valami kivált a falaiból. Mire Gill megfordult, már csak azt látta, hogy egy lángoló madárszerű lény egyenesen a hullámzó nyílt víz felé tart, ahol nyílegyenesen bukott a hullámzó tenger alá.

- Ne, ne - nyöszörögte álmában Gill, majd hirtelen felülve körülnézett. Még mindig a csodálatosan csillogó víztükör melletti zöldellő erdőben volt egy hatalmasra nőtt óriás fa gyökerei alatt. Itt húzta meg magát az éjszakai vadászat után bízva abban, hogy így talán nyugta lesz és nem találnak rá a portyázó végzeturak.
A szörnyű álomból riadva összehúzta vállán sötétbarna posztóköpenyét és csuklyáját a fejére hajtotta. Kezével átkulcsolva, felhúzott térddel üldögélve merengett néhány pillanatig az álmán, majd felsóhajtott:
- Hidegek ezek az őszi éjszakák...
Közben kicsit távolabb a néhány napja foglyul ejtett kyratid féreg is mocorogni kezdett. Gill felemlte fejét és rápillantott. Lassan felállt és odament az állathoz. Rápillantva vette észre hogy elfelejtkezett az állat megkötéséről, így egész éjszaka szabadon volt.
- Hohó, hát én meg nem kötöttelek meg téged! Hát nem kószáltál el? Akár meg is szökhettél volna!
A féreg a fejét előretolva, amolyan hízelgőnek mondható mozdulatot tett Gill felé. Gill megsímogatta az állat zöld bőrét és megszólalt:
- Tudod mit! Hamár így összemelegedtünk legyél a társam! Esküdj hát... - mondta viccelődve.
- Mond utánam! Én.... - elakadt a szava - Dehát nincs is még neved! Tudod mit mivel ilyen rút nagyranőtt zöld kukac vagy elnevezlek Gunyacnak!
Az állat érezve a férfi barátságát, jobbra balra dülöngélni kezdett, amolyan táncfélét lehetett felfedezni ritmikus mozgásából.
- Szóval tetszik neked ez a név! Hát akkor mond utánam! Én Gunyac ezentúl minden jóban és rosszban, éhségben és bőségben hűen kitartok Gill Bates a hatalmas végzetúr szolgálatában..... - ekkor megállt a monológjával, mert Gunyac hirtelen a földre lapult és elásta magát a friss őszi avar alá. Gill hátrapillantott hogy vajon mi lelte az állatot. Ahogy az erdő széle felé tekintett, ahol a tó van látta hogy a hófehér mágustorony fellángolt. Éppen úgy mint álmában látta. Meglepetésében kirohant az erdő szélére és figyelte a tornyot. Gunyac követte őt.
- Már csak az hiányzik hogy egy tüzes madár kirepüljön... - ösztönösen visszahúzódott a gondolattal egy időben az erdő utolsó fája mögé, mintha érezte volna. Abban a pillanatban éles rikoltással valami kivált a falaiból és egy lángoló madárszerű lény egyenesen a hullámzó nyílt víz felé tartott, ahol nyílegyenesen bukott a hullámzó tenger alá.
- Hohó! Neeeem! Ez biztosan álom! Álom az álomban.... De hát ilyen nincs!
Megcsípte magát és felszisszent!
- Ez nem álom!
Ha nem álom akkor valóság, és ha valóság akkor bizony ő ezt megálmodta.
- Nincs mit tenni oda kell mennem a toronyba! Érzem hogy ott érdekes dolgok várnak rám, hisz megálmodtam!

Egy darabig figyelte a kéken csillogó víztükröt, várva hogy mi történik, előbukkan-e a tüzes madárféle. De nem történt semmi. Gunyac is nyakát nyújtogatva előmerészkedett a fatörzs mögül.
Gill fogta hátizsákját és az erdő szélén, óvatosan elindult az öböl körül a torony irányába. Közben rá-rá pillantott a víztükörre, várva hogy esetleg a tűzmadár felbukkan.

Gill óvatosan közelítette meg a varázslótornyot. Bármennyire is izgalmasnak találta a helyet, nem mert nyíltan bekopogni. Amíg a galetkik között élt megtanulta, hogy jobb először körbenézni, kipuhatolni, hogy kik is a többiek és csak utána társalogni velük. Mivel a madár estefelé tűnt fel, Gill úgy döntött, hogy éjszakára még az erdőben húzza meg magát.
Hű társa, Gunyac röfögő hanggal jelezte elégedetlenségét, miszerint erősen nehezményezi, hogy hegynek fölfelé és ilyen sokat kell haladni. Mire a toronyhoz értek már feljött a Három Hold az égre. A kéklően fénylő világosságban fürdő fehér márványépületet láthatóan itt-ott megviselte az idő vasfoga, vagy csak a néhány órával korábban távozó tűzmadár. Ezt Gill nem tudta eldönteni.
Az első szinten sorban álló félköríves ablakok némelyikében még pislákolt a gyertya fénye, majd lassan mind kialudt. Gill a holdfényben szemügyre vehette a rendben tartott udvart, az elkészült és felszereléssel ellátott gyakorlóteret. Egészen a szirt széléig sétált, hogy láthassa a végtelen látóhatárig hullámzó vízen színjátszóan csillogó holdak fényét. Minden békésnek tűnt, nyugalmasnak. Gunyac megelégelte a sétát és egy bokor tövébe húzódva pihenni vonult.
Gill elégedetten nyugtázta, hogy a varázslótorony és környezete szimpatikus számára.
~ Már csak az a kérdés, kik lakják? – gondolta.
- Miért nem kopogsz be és kérdezed meg? – a hang szinte suttogó halkan szólt, Gill mégis úgy érezte, valaki a háta mögött áll közvetlenül.
Ijedten megfordult, ujjai közt kékes fény villant, ahogy az energialövedéket máris készenlétbe helyezte, de nem volt rá szüksége.
A gyakorlótér közepén egy fehérhajú lány állt. Csomókba font haján még a Sötét Hold fénye is megtört. Egyszerű köpenye fehéren fürdött a csillagok fényében.
- Ki vagy te? – kiáltotta Gill. Az ujjai közt még mindig ott futkosott a kékes fény.
- Nem kell ellenem varázslatot használnod – a nyugodt hang természetellenesen közelről hallatszott.
- Miféle varázslat ez? – lépett néhány lépéssel közelebb Gill. Szabad kezében buzogányát szorította.
- Van egy hely nálunk, ha gondolod… - vont vállat a fehér hajú lány, majd meglebbentetve köpenyét, megfordult és a torony felé indult.
~ Dehogy gondolom! Hogy jut ilyen eszébe! Azt se tudom, hogy kik ezek? Itt rémisztget össze-vissza ez a fehér kísértet! – futott át Gill agyán, miközben egy csettintéssel eltűntette a kéklő varázslatot az ujjai közül.
Buzogányát se szorította már olyan erővel, de nem mozdult a helyéről. Megvárta, míg a kísértet belibeg a toronyba, aztán Gunyac alvóhelye felé indult.
- Gyere kukac! – szólt a zöld csúszómászóra. – Kissé távolabb verünk tábort ma éjjelre!

A nap már a nyugati horizontot érintette, a levegő hűlni kezdett. Enyhe szél támadt a dombok felől. A vidék egész csendes volt, szinte mozdulatlan. Csak egy mirg körözött a sziklák felett. A levegő jólesően áramlott a szárnyai alatt. Érezte a szellő minden rezdülését. Ráfeküdt a felfelé szálló langyos légáramlatokra, és megpihent rajtuk, majd újból ereszkedni kezdett. Élvezte a gyors zuhanást, átengedte magát a sebesség mámorának. Egy hirtelen légörvény megbillentette. És ez volt a szerencséje. Egy móleon kölyköt fedezett fel a cserjék között. A szülei sehol. A mirg napok óta nem evett. Az éhség eszét vette. Semmi más nem kötötte le a figyelmét, csak a kínálkozó zsákmány. Érezte a hús ízét a csőrében, de még jobban vágyott a friss vérre, amivel még éhségénél is kínzóbb szomját csillapítja majd. Hús - gondolta. Hús. A zuhanás gyorsult. Vér. VÉR. VÉR - A móleon már csak méterekre volt. TŰZ.
Peps Ico'la gyengéden szívta ki a mirg lélekenergiáját. Nem hiába figyelte régóta az égen szálló mirget. Sajnos a móleon kölyök megszökött, amikor a varázslat kisült, de sebaj, a madár jóval több lélekenergiát adott.
Peps (nevezzük őt mi is vezetéknevén ha már társai így szólították) pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Kisebb szikladarabokból és kövekből amolyan rögtönzött oltárféle halmot emelt. Ez egy kettős dombot formázott, aminek egyik csúcsa éppen kétszer olyan magas volt, mint a másik. Az alacsonyabb rész közepén egy kis üreget alakított ki amibe száraz füvet, majd száraz ágakat rakott, láthatóan egy kis máglyát előkészítve. Miután ezzel elkészült, az oltárt és annak környékétalaposan megtisztította, lombos ágakkal tisztára söpörte. Meggyújtotta a tüzet. Amikor az első, szennyes füst elszállt, ruhája rejtett zsebéből egy tiszta rongyokba bugyolált csomagot vett ki. Az őseinek és szeretteinek szellemét rejtő amulettet óvatosan kicsomagolta, majd az oltár legfelső pontjára helyezte úgy hogy a szél a füstöt éppen oda fújja, majd a mirg tetemét a tűzre tette.
Némán nézte végig, ahogy a hús a tűzzel együtt elhamvadt. - Eljön az idő, amikor újra együtt leszünk. - hangzott el a szertartás kötelező zárómondata.
- És most lássuk az élőket.
Erősen koncentrál, ahogy a megszerzett lélekenergia egy részét a szövetség lélekkútjába töltötte. Nem tudta, hogy más is képes-e távolról lélekenergiát juttatni bizonyos helyekre, de nem is nagyon érdekelte. Ez a képesség az övé volt.
A vidék egyik legerősebb szövetségét tudhatta magáénak. Csak néhány napja fogadták be. De sok minden történt azóta.
Legtöbbjüket még nem tudta kiismerni, de volt köztük három...
Khetty. Ha csak ránéz az ember... Hát... Őszinte, tiszta lelkű. Nem ő a legokosabb a szövetségben, de jelleme és kitartása alkalmassá teszik arra, hogy a szövetség egyik vezetője legyen. Segít, ha szükséges, és mindíg van ag-két jó szava a bajban lévőhöz.
Gill Bates. Árnymanó őseinek szinte minden tulajdonsága kiveszett belőle. Igaz hittel veti bele magát még a vesztes csatákba is. Csak Gunyac ne lenne. Büdös és nyálkás. És Gill dédelgeti, csókolgatja. Undorító.
Végül itt van Mortazor. A többiek azt hiszik, ismerik. Pedig valami sötét terheli lelkét. Peps sok mindent megsejtett Mortazorról. Túl sokat tud. Olyan ismeretei vannak, amiket egyszerű halandó (ha egyáltalán beszélhetünk halandóságról a végzeturak esetében) nem szerezhet meg. Lehet, hogy hasznára lesz a szövetségnek, de az is előfordulhat, hogy nem. Sőt. De ez úgyis ki fog derülni.

Gillben kavarogtak a gondolatok. Az álom amit látott, aztán ahogy ez az álom egyszeriben megismétlődött a valóságban minden részletében ugyan úgy ahogy álmodta. Valami jel lehet ez és abban a pillanatban ismét deja-vu érzése támadt. A bokrok, az illatok a környezet minden ismerőssé vált számára és tudta hogy hamarosan megjelenik a lány fehér köpenyében pontosan a háta mögött és megkérdezi tőle hogy miért nem kopog be a kapun...
- Tudom hogy itt vagy mögöttem éppen azt akarod mondani hogy kopogtassak be! - szólt Gill és nyugodtan megfordult. Szemben állt a lánnyal és ismerte, tudta az elkövetkezendő események sorozatát.
- Honnan tudtad hogy itt vagyok és hogy mit akarok mondani neked? - kérdezte a lány kissé meghökkenve.
- Előttem nincsenek titkok. Tudod én ismerem a jövőt - kacsintott Gill a lány felé és elmosolyodott.
Aztán ahogy kimondta máris felmerült benne a kérdés: Ismerem a jövőt?
Gyermekkorában gyakran voltak érzései, hogy ismeri a tájat, ismeri a helyzetet ami mindjárt bekövetkezik. Viszont akkor soha sem következtek be események, nem ismétlődött meg ugyan úgy ahogy előtte képzelte, álmodta, gondolta.
Bár volt egy eset 12 éves kora körül amikor legjobb barátjával Yreffel játszadoztak a sziklák között és az egyik nagyobb szikla hirtelen elindult egyenesen Yref felé. Kiáltott is Gill egy nagyot. Yref körül nézett, hogy vajon mi a baj? Aztán néhány pillanat mulva valóban megindult pontosan ugyan az a szikla. Yref látva a veszélyt odébb szökkent és megúszta a bajt.
- Aha! Szóval ismered a jövőt! - szólt a lány - Akkor én már nem is szólok semmit hisz, úgyis tudod mit akarok.
- Igen tudom! Láttam a tűzmadarat és hogy felrobbant a tornyotok! Mi történt? Nagy a baj?
- Hát van mit takarítani...
- Egyébként Gill Bates vagyok, ő pedig Gunyac.
- Fantasylia, de szólíts csak Liának - szólt a lány és elindult a kapu felé, Gill pedig követte.

Az erdei madárfütty ébresztette Csirguzt, aki ijedten rántotta elő tőrét, keresve, hogy hol az ellenség, majd elgémberedett tagjait igyekezett mozgásra bírni. Az éjszakai kuporgás nem tett jót sem a hangulatának, sem a sejtjeinek. A szemben lévő fa tövében Khetty aludt békésen. Arcán nyoma sem volt a pár órával korábbi szenvedésnek, csupán karikás szeme alatt látszott a kimerültség.
- Ébresztő! – rázta meg finom a nőt, aki azonnal tőrt tartott a nyakához, majd miután felismerte Csirguzt, leengedte azt.
- Ne haragudj – rázta meg a fejét. Hangja még rekedt volt. – Azt hittem csak álmodtam az egészet. – majd kis szünet után hozzátette: - Köszönöm.
Csirguz elmosolyodott, majd felsegítette a nőt és visszaindultak a toronyba. A pirkadat fényei már eltakarták a Feket Hold ragyogását és a Vörös Hold is már csak halványan fénylett, de Fehér Hold fénye még kellett a tájékozódáshoz. Khetty vizet forralt a konyhában, hogy aztán mindketten kezüket egy-egy forró bögrére szorítva felsétáljanak a könyvtárszobába, ahol már Mortazor, Camelus és Lia ücsörgött, szintén gyűrött arccal.
- Jó reggelt! – vigyorgott Csirguz, mikor beléptek az ajtón.
Khetty csak bólintott, kínos csendben megállt az ablak előtt és a korábbi fogadó romjait szemlélte a pirkadó fényben. Nem volt kedve sem megszólalni, sem beszélgetni. A külső sérülések ugyan hamar begyógyultak, de válla és oldala még sajgott némileg. No és persze a büszkesége, évszázadok óta nem volt rá példa, hogy valaki ilyen módon elverje. Duparma egyik legjobbja volt, nem is értette, hogy lehet, hogy ebben a világban nem képes minden körülmény között megvédeni magát. A többiek ráhagyták némaságát, a gömb elkészítésének leghatékonyabb módjának megvitatásába merültek bele inkább. Khetty élesen figyelt minden szóra. Tudnia kellett, hogy mi is a teendő, ha neki kezdenek végre a gömbnek!
Nem tudni, hogy a madarak trillázásának vagy Acabo kitartó ébresztő-hadjáratának eredménye volt-e, de mire a hajnal első fényei megjelentek az égbolton, mindenki a könyvtárszobában ásítozott, Khettytől várta a szónoklatot, de a nő el sem mozdult az ablak mellől, így Mortazor emelkedett szólásra:
- Mindenki tudja, hogy miért gyűltünk ma reggel össze, nem húzom az időt ékes szónoklattal. Kezdjünk neki a dolognak mielőbb!
Mortazor kinyújtotta a kezét az asztal fölé, mire a többiek sorra követték. Mikor Pepsre került a sor, az alakváltó vonakodva megszólalt:
- Nem lenne jobb a negyedik szinten?
- Mi? – hökkent meg Mortazor.
- Erős mágia védi azt a szobát, így nem érhet minket váratlan támadás… ráadásul a mágia miatt erősebb lehet a varázsgömbünk…
- Miért gondolod, hogy ezt elfogadjuk? Mi van, ha csak ellenünk akarod fordítani a tudásod? – kérdezte Gill némi fenntartással.
- Nem akar ártani nekünk – szólalt meg halkan Lia. Az eddigiekben nem sokszor szólt bele a tanácskozásba, így a hangja kissé bizonytalanul csengett, ráadásul mindenki rámeredt.
- Pont most kell ezt megbeszélni? Mindjárt felkel a Nap! – Camelus hangja türelmetlenül csattant, de igaza volt, így mindenki fészkelődni kezdett.
- Menjünk föl! – fordult el az ablaktól Khetty és végignézett a társaságon, tekintete megállapodott a fehér hajú lányon: - Ha Lia azt mondja, Peps nem akar ártani, akkor az úgy is van! Induljunk, mielőtt elvesztegetünk még egy napot!
- Honnan veszed ezt? – csattant fel hirtelen Mortazor, miután a torony lakói szorgos széknyikorgással felálltak és nekiindultak.
- Tudom, mert ismerem Liát! – hiába a korábbi megbánás, a bosszankodás, amellyel Mortazor megkérdőjelezte a szavát, azonnal elsöpörte azt.
A társaság felvonult az emeletre. A még mindig poros és törmelékkel teli szobába. Khetty és Peps zárták a sort. Amíg a lépcsőn felfelé haladtak, Peps így szólt a nőhöz:
- Csinálj mindent utánam, és nem lesz gond! – majd leelőzve őt, az elsők között lépett a szobába.

A poros szobában néma csendben álltak körbe, félrerugdostak néhány fadarabot, cserepet, döglött egeret, majd Mortazor elmormolta az első varázsigét:
- Ayissla zoranssa – mire megjelent az ismerős zöld burok körülöttük.
Ezután egymás felé fordították tenyerüket, és előrenyújtották úgy hogy az ujjaik hegye összeért, majd Camelus folytatta a varázslást:
- Ahlamode guoreeta mooileey shepeeraa!
Ekkor kissé szétnyitották a tenyerüket, ügyelve arra, hogy az ujjaik továbbra is összeérjenek, így megmaradjon a kör folytonossága.
Tenyerük közül halovány porszemcsék kezdtek szállingózni, a pajzson kívülre azonban nem juthattak.
Camelus megismételte a varázsigét, mire az apró szemcsék koncentrálódni kezdtek a kör közepén az ujjaik felett. Mielőtt Camelus harmadszorra is megismételte volna a varázsigét Peps motyogni kezdett valamit. Pontosan senki nem értette, bár a nagy koncentrálásban nem is figyeltek oda, egészen addig, míg az utolsó szót szinte kiabálva ki nem ejtette.
A kiáltásra a szoba fehér fala tűzpirosan felizzott, majd ugyanilyen hirtelen visszafehéredett, hogy ősi rúnák vörösen izzó betűit hagyja maga után. Peps tovább folytatta a motyogást, amelyre ezúttal kemény erőfeszítéssel figyeltek a többiek. A kristálygömb kezdeti fázisa is igen sok energiát kivett már belőlük, de Peps meglepő varázslatát nem hagyhatták figyelmen kívül.
Az izzó betűkből apró porszemek váltak ki, amelyek Mortazor védőburkán is áthatolva keringtek körbe a pajzson belül.
Camelust kissé megzavarta az alakváltó varázslata, nem tudta mennyire ártanak vagy használnak ezek a porszem nagyságú vörös kristályszemek a gömbnek, végül harmadszorra is elismételte a varázsigét.
A pajzson belüli fénylő kristályszemek erre összesűrűsödtek a varázslók keze fölött, a vörös és a fehér szemcsékből egy kavargó csillagfelhő vált, mintha az univerzum erejét szívná magába. A porfelhőből apró gömb körvonalai tűntek elő, amely lassú növekedésnek indulva, magához vonzotta a kristályszemeket, majd magába zárta őket.
A varázslók már erejük határán álltak a pajzson belül. Fenntartani ezt a koncentrációt nehéz feladatnak bizonyult, még Camelus és Mortazor, a két legerősebb tag homlokán is izzadságcseppek fénylettek az erőlködéstől.
A gömb végül akkorává dagadt, hogy már csak két kézben fért volna el. Camelus újabb varázsigét mormolt el ekkor:
- Shpeeraa illcumianati!
A gömb növekedése ezzel megállt, a belsejében kavargó porszemekben még mindig izzott a csillagok fénye, majd lassan örvénylő táncba kezdtek, amelyek gyorsuló mozgása végül a gömb középpontjában fókuszálódott, hogy egy éles fénnyel végül eltűnjön.
A kristálygömböt, mintha valami homályos burkolat vonta volna körbe, nyugodtan forgott a varázslók ujjai fölött, Mortazor védőburka már csak halványan, vékonyan vette körbe a fáradt toronylakókat. A szoba belsejét csupán a vörösen izzó betűk világították meg kísérteties fénnyel.
Camelus egy fehér kendőt vett elő, amelybe becsavarta a gömböt. A varázslók fáradtan engedték le a karjukat, a kimerültségtől mozdulni is alig tudtak. Khetty csettintett egyet, mire halványan pislákoló lángnyelv jelent meg a tenyerén, fénye éppen csak megvilágította a teret.
Mikor elhagyták a szobát, döbbenten tapasztalták a sötétséget, amely körülvette őket.
- Mi ez? – nézett körbe Redjens kissé zavartan.
- Éjszaka van – felelte Mortazor fáradtan. – Pont alkalmas idő, hogy felavassuk a gömböt!
- Ugyan már! Mindenki fáradt! – ellenkezett kissé Gill.
- Mortazornak igaza van! – bólintott Camelus, majd fáradtságát leküzdve, lesietett a lépcsőn. – Nem veszthetünk időt!
A többiek erre szó nélkül követték az udvarra. Camelus kibontotta a fehér vásznat, és a gömböt az udvaron álló, vízzel teli dézsába merítette, majd magasba emelve imádkozni kezdett:
- A Három Hold fénye mossa tisztára ezt a varázsgömböt, hogy Napkapu lakóinak, akik megalkotásában részt vettek, mindig segítségére legyen! Kérjük, add áldásod Fairlight, varázslók istene!
Camelus magasba emelte a kristálygömböt, hogy a Három Hold fénye körberagyoghassa. A Fehér Hold fénye tiszta szándékkal, a Fekete Hold fénye ármánnyal, a Vörös Hold fénye pedig tisztánlátással ruházta fel a gömböt, amely alig fél óra múltán csillogó üvegű kristálygömb díszlett a vásznon.

A toronylakók olyan fáradtak voltak a kimerítő mentális igénybevételtől, hogy éhesen, izzadtan dőltek ágynak. Kivétel nélkül mindenki azonnal álomba merült. Camelus az ajtó elé fektette hű állatát Maxiqukacot, hogy senkit be ne engedjen a szobájába és a vászonba csavart gömböt magához szorítva aludt el ő is.
A reggel ugyanúgy jött el, mint máskor. Khetty felkelt, majd teásbögréjét szorongatva és egy pokrócot magára csavarva kiült a padra. Hiába várta Csirguzt, ezúttal úgy tűnt a varázsló sokáig alszik. Mivel senki nem ébredt fel, Khetty halkan a szobájába osont, felöltözött és köpenyét magára terítve, Acabo társaságában elhagyta a tornyot.
Mivel a Lélek Fogadójának bejárata még mindig csak üszkösödött fadarabok halmaza volt, tovább indult, hogy felfedezze Ghalla távolabbi területeit is. Ezúttal azonban óvatosabb és figyelmesebb volt, mint korábban, egy életre megtanulta a leckét, amit kapott. Kisvártatva egy egész ki településre bukkant. Kezdetleges házai farönkökből összetákolva, amelyek nádteteje bármelyik pillanatban összedőlhetett, de élet volt. Nyüzsgő, pezsgő élet, ahol mindegy volt ki melyik horda jelvényét viselte magán. Betért a település egyetlen kocsmájába.

Fojtogató volt a kocsma levegője, füsttől és savanyú bor meg vizezett sör szagától terhes. A pultnál sudár, vörös hajú nő állt, méregzöld nerub csuhába öltözve. Oldalára szíjazott ében rövid kardja mutatta, hogy bármikor harcra készen áll. Jégkék tekintete a kocsmát fürkészte, üres szék után kutatva. Csak egy asztalnál látott ilyet, amelynél még csak egy vendég ült. Egy hatalmas termetű, medvére hajazó megjelenésű férfi, tarkopaszra borotvált fejjel, mellig érő szakállal. Izmos karjait hordó hasán nyugtatva tekintett körbe álmatagon. Ruhája nagyrészt kék egyenruha, fekete fezét maga mellé dobta. A nő odasétált, és barátságos mosolyt villantott rá.
- Szabad?
A férfi rátekintett, mire a nő megborzongott. A fellegszürke tekintetből olyan elemi erejű gyűlölet áradt, hogy elakadt a szava. A fickó lassan kihúzta hegyes tépőfogai közül a pipáját és odasziszegte:
- Az.
A nő lassan leült, majd pár perc szótlanság után óvatosan megszólalt:
- A nevem Khetty.
- Incubus, ez vagyok. Száznagy az enyéim között.
Khetty nyelt egyet, majd újra próbálkozott:
- Uram...
- Ne urazz engem! - hördült fel a nagydarab férfi. - Nem vagy a beosztottam, én meg nem vagyok nemes, vagy ilyesféle!
Most már a nőnek is összeszaladt a szemöldöke.
- Nem ismersz engem. Nem ártottam neked. Mégis úgy viselkedsz, mintha halálos ellenségek lennénk!
- Nem ismerlek? Téged valóban nem. De a fajtádat jól ismerem! Az olyanokat mint te!
- Az olyanokat...
- A mágusokat! - hörögte Incubus, és kétségbeesetten ragadta meg az asztal széleit. Remegtek a karjai, mint aki egy dühödt vérmedvét akar puszta kézzel megfékezni.
- De én nem értem... - rázta a fejét zavarodottan a nő.
A férfi farkasszemet nézett vele, és rekedt, fájdalmas zihálással törtek elő ajkai mögül a szavak.
- Egy hete lehetett talán. Találkoztam valakivel. Valakivel, aki az Ellenség elleni harcban felcserként, gyógyítóként szolgált a sereg mellett. A segítségemért folyamodott. Könyörgött. A lánya, aki szintén arra tette fel az életét, hogy másokat segítsen, megmentsen, elkóborolt az erdőben. Arra kért keressem meg. Az életemmel tartoztam annak a férfinak, nem volt választásom, a lány nyomába eredtem - a férfi hangja elcsuklott egy pillanatra. - Néhány óra múlva találtam rá. A földön feküdt, összetörten, felette két végzetúr állt. Az egyik nagydarab harcos, magam fajta, erős fickó, a másik sötét kámzsa árnyékába bújt varázsló. Ez utóbbi éppen eszelős kuncogással hajolt egy nyúzópengéjű áldozótőrrel a lány fölé, aki éppen felém fordította a fejét. Míg élek nem felejtem el halálra rémült, vérmaszatos arcát, és a két üresen ásító szemgödrét, amelybe bámultam. Pedig nagyon is jól tudtam milyen meleg, mogyoróbarna tekintete volt valaha, az apja sírta el nekem, mielőtt elindultam. Őrjöngve rontottam ki a bokrok közül, az addig egykedvűen ácsorgó harcos felém perdült. Nem volt esélyem. Hiába mértem rá újabb és újabb csapásokat, meg sem rezzent. Magához rántott, nem törődve azzal, hogy vértem szegecsei a bőrébe hasítanak, majd földre lökött, a lány mellé, és elindult felém, két marokra kapva nehéz pallosát. Én éppen a felcserlányra néztem, nem akartam látni a közeledő halált. Akkor hallottam meg erőtlen suttogását:
- Ne... Őt nem... Ő már csak múlt... Csak báb... húsból...
Nem értettem mire gondol, nem értettem semmit. Szemem sarkából megláttam a mágust, aki immár hátralökte a csuklyáját. Egy aszott koponya örök halál-vigyorába bámultam.
- Istenektől lopott hatalom... - zihálta a lányka. - Hagyományszegő... Ő már nem él... Ő nem sebezhető...
De a mágus? Villant belém a gondolat. Egyetlen mozdulattal útjára küldtem a fegyveremet, amely a mágus mellébe vágódott. A harcos és a hullamágus egyszerre rogyott a porba, én pedig felpattantam és a bűbájoshoz rohantam. Kirántottam a sebből a fegyveremet, és készültem lesújtani. Lelkemben éreztem, hogy semmi sem esne jobban, mint hogy a gyomrába döfjem a pengém, és a gyönyörtől vonyítva oltsam ki az életét, úgy ahogy nem öl katona, csak útonálló briganti. Mi volt annak a lánynak a bűne? Mit ártott neki? Soha sem volt harcos, vagy mágus! Csak egy felcser! Hiszen alig volt abban a nyomorult testben egy kevés energia!!!
A száznagy már egész testében remegett, izmai megfeszültek, bika nyakán ujjnyira tágultak az erek. Remegő állkapoccsal, alig érthetően folytatta:
- Már-már lesújtottam, amikor meghallottam az erőtlen hangot magam mögött.
- Kérlek ne tedd! - nyöszörgött a lányka. - Gyógyító vagyok. Sohasem bocsájthatnám meg magamnak, ha miattam húnyna ki egy élet lángja...
Remegő kézzel engedtem le a fegyvert, és intettem a mágusnak, hogy tűnjön el. Felállt az az átkozott, és a képembe vigyorgott:
- Ha legközelebb találkozásunk után még mindig mozogsz, az csak azért lesz majd, mert én foglak mozgatni.
Aztán eltűnt. Én pedig ott fogtam a kezét a lánykának, amíg végleg el nem szállt belőle az élet. A te fajtád csak 12 nyarat adott neki.
Incubus hirtelen felkapta a fejét, indulattól remegő arccal folytatta:
- Katona vagyok és tiszt. Kellett már az embereim szemébe nézve azt mondanom, hogy bármi áron menjenek keresztül a mezőn, keresztül az Ellenség energiafüggönyén. Láttam olyan magas halmait halottaknak, fiatalon, a semmiért eltékozolt életeknek, amelyek láttán harcedzett, száz csatát járt veteránok kezdtek hisztérikus zokogásba. De ez... Az a lány... Az nem volt ellenség... Nem ártott senkinek... Ez... Ez...
Már csak artikulátlan hördülések törtek ki a száznagy szájából. De a két szempár, a fájdalomtól tébolyodott fellegszürke, és a meglepetéstől kissé elkerekedett jégkék, még mindig fogva tartotta egymást. Khetty csak lassan tudott megszólalni:
- Nyugodj meg kicsit katona...
- Igen, katona vagyok! - acsargott a férfi. - A tieid lenéznek, ostobának tartanak, a hátunk mögött kigúnyolnak minket! Arra sem tartotok méltónak, hogy megcsókoljuk a talpatok nyomát! Hát tudod mit?! Nem is akarnék soha olyanná válni mint a te fajtád!
Incubus érezte, hogy keserű epeként szorítja el a torkát a gyűlölet, amelyet már alig-alig képes béklyóba verni. Az elméjét, emésztő átkozott téboly, most a lelkében felüvöltő vérmedveként akart a felszínre törni, kétségbeesetten idézte maga elé kiképzője arcát, szavait:
"Ne feledd kadét! Csak az asszonyok sírnak! Férfinak, tisztnek szégyene az!"
A nő csendesen szólalt meg:
- A mágusok is sokfélék, akár a harcosok. És én láttam azt is, mire képesek a rubin horda tagjai, ha megvadulnak...
- Én, és az enyéim, soha de soha nem szegtük meg a hadviselés íratlan szabályait. Te pedig egy olyan szövetség jelvényét viseled, akik szövetségesei annak a gazembernek! Aki kezet nyújt a démonoknak, az maga sem jobb náluk!
Khetty elfehéredve pattant fel, a férfi viszont sötéten felkacagott:
- Csak nem az elevenedbe vágott? Bosszút akarsz? Gyere! Ölj meg ha tetszik, tudom, hogy erősebb vagy mint én! De azt hiába lesed, hogy bűnbánóan eléd térdelek. Inkább nyelem a port a földről, mint a te csizmádról bűbájos!
Khetty csendesen nézte a katonát, amint felállt, és bár nem mutatta, de a lány lelkében is vihar dúlt. Látta, hogy gyanúsan rángatózik a fickó szeme alja. Csendesen szólt a lassan kifelé induló Incubus után:
- Légy ma egy órára az, aminek születtél, nem az amivé váltál. Nem tiszt és katona, hanem az a kisfiú, akit túl korán kényszerítettek a hadak útjára.
E csendes szavak mintha csak hűvös folyamként mosták volna el a száznagy mentális gátjait. Ködpamacsként tűnt tova a kiképző emléke, és szavai, "csak az asszonyok sírnak..."
-ÁTKOZOTT SZUKA!!!!!! - bömbölte a férfi, miközben szemeiből patakzottak a könnyek. - Megszégyenítenél mindenki előtt??! Nem felejtek! A következő találkozásunk egyikünk halála lesz!
Úgy rohant ki az ívóból, mint akit démonok serege hajszol, s akik nem voltak tanúi a beszélgetésnek, azt hihették volna, hogy egy apátlan- anyátlan farkasfattyú üvölti az égre fájdalmát.
- A könnyek néha szükségesek - suttogta maga elé a lány. - Csak segíteni akartam.
De maga is érezte, hogy előbb-utóbb véres csata vár rájuk, csak az a kérdés magukban vívják-e meg?

Khetty sietve elhagyta a fogadót. Túl sok érdeklődő tekintet meredt rá hirtelen. Nem is értette, hogy hogyan kerülhetett már megint ilyen helyzetbe. Valami bajvonzó tulajdonsága fejlődhetett ki itt Ghallán, mert korábban ez nem volt rá jellemző.
Sietve kapkodta a lábát, Acabo alig bírt lépést tartani vele. Mikor visszaért a toronyba a konyhában vacsorázott a társaság jó része.
- Mi történt? – nézett végig a feldúlt nőn Camelus.
- Találkoztam egy alakkal és olyan fura dolgokat mondott a varázslókról! – telepedett a helyére Khetty gondterhelten.
- Milyen fura dolgokat? – vigyorgott Csirguz.
- Mesélt egy varázslóról, aki halottak testét használja fel, újjáéleszti őket valahogy, és harcosoknak használja a testüket… aztán élő embereket áldoznak fel valami sötét ügy oltárán…
- Te vonzod a bajt? – csattant Mortazor hirtelen, mire Khetty meglepődve nézett rá.
- Ne veszekedj vele! – csitította Camelus. – Ki volt ez, akivel találkoztál?
- Nem tudom… A rubin horda jelvényét viselte… - vont vállat Khetty. – Valami támadásról is beszélt, de azt nem is értettem egészen!
- Nagyon jó! – rúgta ki maga alól a pad szélét Mortazor.
- Hová mész? – pattant fel azonnal Camelus is.
- Használom a gömböt!
- Mire? – azzal sietve elhagyták a konyhát, majd felrohantak a lépcsőn egészen a könyvtárszobáig, ahol egy kovácsoltvas emelvényre terített fehér vásznon pihent a gömb.
A toronylakók izgatottan követték a két férfit.
- Miért kell neked mindig belekeveredni valamibe? – kérdezte Lia a nőtől halkan, mikor felfelé tartottak a lépcsőn.
- Nem tudom, de már nagyon elegem van ebből! – bosszankodott Khetty.
Épp arra léptek be a könyvtárszobába, ahogy Camelus és Mortazor a gömb fölött farkasszemet néz egymással.
- Most mi van? – kérdezte Lia Gilltől, aki az ajtó mellett állt meg.
- Nem tudom… nem értenek egyet…
- Hagyjátok már abba! – lépett előre Khetty.
- Ne szólj bele! – Mortazor a nőre sem nézett.
Khetty nem törődött vele. Amíg a férfiak dühödten szemlélték egymást, a nő közéjük lépett és rátette a kezét a gömbre, majd várt, de nem történt semmi.
- Még ezt se tudod használni? – Mortazor halk gúnyolódására nem reagált a nő.
A tenyerén érezte, ahogy a gömb átmelegedett. Mivel azonban tetoválása nem jelzett veszélyt, így nem rántotta ez a kezét. A kristály külső burkolatán alulról induló indák kúsztak felfelé, hogy körbefonják a gömböt. Khetty hátrált egy lépést, majd tágra meredt szemmel nézte, ahogy az indák cirádás mintázattal arannyá szilárdulnak a gömb körül.
- Ez mi? – néztek Pepsre egyöntetűen.
- Semmi ártalmas – rázta meg a fejét az alakváltó.
Camelus ezúttal nem hezitált. Kezét a gömbre helyezte, amely az imént szövődött mintázat ellenére is tisztán kivehető volt, majd elmormolt egy varázsigét.
A gömbben kavargó porszemek izzottak fel. A képeket, amelyet Camelus látott, senki más nem látta, majd a gömb belseje elhalványodott, mígnem ismét áttetsző kristállyá változott.
Mikor Camelus felnézett arcán a borzalom és a döbbenet váltakozott:
- Mit láttál? – kérdezte Mortazor.
- Háborút… bosszút… gyűlöletet… - motyogta a férfi. – Pedig azt hittem ennek már vége!
- Khetty miatt? – nézett Mortazor a nőre megfeszült állkapoccsal.
- Nem! – rázta meg a fejét Camelus. – Meg kell támadnunk őket, különben elsöpörnek mindent, ami fontos a számunkra!
- Megtámadni? Mivel? – sóhajtott fel Kovi Zee.
- Bármivel, amink csak van! – azzal Camelus kisétált a könyvtárszobából.

Néhány órával később a torony lakóinak 3 tagú küldöttsége elérte a rubintok kaszárnyáját. Khetty, Fantasylia és Csirguz megilletődötten pillantottak fel az épület magas falaira. Annyira más volt mint az otthonuk. A kőfal tetején lőrések az íjászoknak, magasba törő bástyák, hogy megnehezítsék az ostromlók dolgát és az egész nélkülözött minden szépséget, csak a funkcionalitás dominált. A kapurostély le volt engedve, előtte egy magas harcos ácsorgott. Khetty figyelmét nem kerülte el, hogy ugyanolyan magas szárú fekete bőrcsizmákat, buggyot vető kék selyemnadrágot és kék légiós köpenyt, fején pedig fekete fezt visel, mint a kocsma béli kötekedő alak. Határozottan felé indultak. Khetty szólította meg a komor csendben álló katonát:
- A Napkapu szövetség küldöttei vagyunk. A vezetőtökkel szeretnénk beszélni.
- Gyertek velem - recsegte a férfi, majd miután felemelkedett a kapurács bekísérte őket.
Odabent gyakorlótér fogadta őket, ahol néhány harcos gyakorlatozott. Ők is ugyanúgy kék-feketébe öltözve. Észrevettek egy alacsony tornyot is, aminek külseje enyhén mágiát sugárzott. Tehát a harcosoknak varázsló tornyuk is van...
A központi épületbe mentek, ahol egy talán díszteremként szolgáló helységben végződött az útjuk. A falak mellett díszként kiállított, de láthatóan használt páncélok, a falakon pedig száz csatát látott fegyverek díszlettek. Egy hatalmas asztal uralta a helyet, mögötte vörös dicsőségzászló. Az asztal körül 3-an fogadták őket.
Egyikük ült. Egy középmagas, szürke szakállú férfi. Haját katonásan rövidre nyírta. Homlokát a gondok húzhatták már régen állandó ráncba.
Mellette drabális termetű, állatias arcú végzetúr állt. Hatalmas izomkötegeit szinte elrejtette bundának is beillő testszőrzete.
A harmadik arca megrándult, amikor meglátta Khetty-t. A száznagy!
Az eddig ülő férfi felemelkedett és megszólalt:
- Maxi, ez vagyok, tábornok az enyéim között. Ők a főtisztjeim. Asmodeus ezernagy - biccentett az óriás felé - hadműveleti főnököm. És Incubus száznagy, a végrehajtó tisztem.
- Khetty vagyok, a Napkapu képviseletében. Ők Csirguz és Fantasylia mágusmesterek. Hivatalos ügyben járok.
Khetty mély levegőt vett, majd bátorságot gyűjtve társai jelenlétéből folytatta:
- A Napkapu szövetség hivatalos hadüzenetét hozom a rubintok szövetsége számára.
- Kimondatott - bólintott Maxi nyugodtan.
- Nem tűnik meglepettnek tábornok - jegyezte meg Khetty.
- Nem vagyok. Csak annyi történt, hogy ti kezdtétek el. De közöttünk nem lehetett volna hosszútávon béke. Csak idő kérdése volt.
A Napkapu küldöttsége nagy szemeket meresztett a tisztekre, ilyen nyugodt tudomásul vételre nem számítottak. Asmodeus felmordult:
- Így van. Mi Tharr útját követjük. Nekünk kötelességünk harcba szállni a becstelenekkel, mint ti.
Az ezernagy sem kiabált, tényeket sorolt.
- Becstelenek? - szaladt ki meglepetten Lia száján.
- Tudjuk kik vagytok ti. Azok közé a rablóseregek közé tartoztok, akik a környéket fosztogatják. Már régebben felvetődött bennünk, hogy segítséget nyújtunk azoknak, akiknek otthonait feldúltátok, jószágait lemészároltátok. Nem az erkölcs, hanem a becsület nevében. Semmi bajunk a rablókkal, amíg nem esélytelen szerencsétlenekre támadnak rá.
- De sajnos mielőtt segítséget vihettünk volna - vette át a szót meglepően kimért, nyugodt hangon Incubus - el kell ismerjem remek taktikátok gyümölcsöt hozott, és már nem segíthettünk a Matilda szövetségen. Emellett a nekromanták szövetségesei vagytok, így mindenképpen muszáj lett volna számolni veletek, hogy gyengítsük erejüket.
A három küldött hirtelen meg sem tudott szólalni. Ritkán hallottak ilyen nyugodtan előadott becsmérlést. Khetty már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor a tábornok újra megszólalt:
- Ne fáraszd magad! Nem akarom hallani. De jobb ha megjegyzitek, és mint küldöttek vigyétek el szavaimat társaitoknak is:
Ezek között a falak között nektek sohasem lesz maradásotok! Itt szívesen látott vendég bármely horda tagja, de csak azok, akiknek még jelentenek valamit a szavak: becsület, tisztesség. Nektek ezekről fogalmatok sincs. Ide csak akkor juthattok be, ha bezúzzátok a kaput, és lemészároljátok az őröket! Csak akkor. És még valami. Elismerem, jó esélyetek van a győzelemre. Mi nem hősök vagyunk, hanem katonák, ha kell visszavonulunk. De mindig tudni fogjuk, ki az ellenségünk. Ha kell hónapokat, éveket várunk, szövetséget kötünk mindazokkal, akiket kifosztotok, megaláztok. Ha az kell, meghunyászkodunk a legerősebb szövetségek vezetői előtt, de előbb vagy utóbb elég nagy sereget gyűjtünk a revanshoz. És ha Tharr engedi, akkor addig szeretnék élni, amíg még láthatom a Napkapu tornyát lángokba veszni. Ha nem, akkor látja majd az utódom. És most takarodjatok e hajlék falai közül! Gyáva becstelen férgeknek itt helye nincs!
Mintegy vezényszóra a katonák mindegyike hátat fordított a mágusoknak, egyértelműen kifejezésre juttatva, hogy miként vélekednek róluk. A küldöttek kifelé indultak. A harcosok mindegyike ugyanúgy nem vett róluk tudomást, mint a vezérkar. Már majdnem kiértek a kapun, amikor egy nyers hang kiáltása csattant mögöttük:
- Khetty!
Ahogy a nő megfordult már csak a felé száguldó vadkan lándszát látta. A fegyver tompa puffanással vágódott be a lábai elé. Az udvar végében Incubus száznagy állt.
- Khetty! Ezennel a hagyományoknak megfelelően vérviadalra hívlak ki téged! - ezzel megfordult, és visszament a főépületbe.
Khetty zavartan fordult Csirguz felé:
- Mi ez a vérviadal?
Csirguz meglepetten vonta föl a szemöldökét, de válaszolt:
- Hát az ősi halál párbaj... Mához egy évre és egy napra elvár téged ez a dabaq-agyú katona ide, és akkor halálig tartó párviadalt kell vívnotok. Csak azokat hívták ki így a Hegymélyben valaha, akik túlzottan veszélyesek voltak a társadalomra a száműzetéshez...
E szavak után csendesen indultak hazafelé, de még sokáig a hátukon érezték az őrszem megvető tekintetének tüzét...

A többiek a mágustoronyban várták a küldöttséget. Mortazor nyugtalanul járkált, egyik faltól a másikig. Szólni nem lehetett hozzá, látszott hogy az elkövetkezendő háború legjobb taktikáját próbálja megtalálni.
Gill és Peps az asztalnál próbálták az időt elütni egy ősi játékkal melyet Hatalom Kártyáinak neveztek. Ahogy a lapokat játékba hozták a lapok felett megjelent a kijátszott lény képe vibráló energiamezőből, melyet a mágia segítségével formáltak. Nem beszélve arról a látványról amikor egy Tűzeső söpör végig az ellenfél őrposztján, majd a védő megpróbálja Tüskepajzzsal megóvni a legféltettebb lényét. Gill és Peps nagyon élvezték ezt a játékot. Próbálták mindíg látvánossá tenni a partit. Sokszor kocsmákban is nagy sikert arattak ezzel a mutatvánnyal. Persze a rubintosok mindíg irigykedve nézték és magukban morogva húzódtak félre asztalukhoz egyszerű lapokkal játaszva ezt a csodálatos játékot. Ilyenkor titokban csodálattal gondoltak a varázslókra, de kezükkel a fegyverükhöz érve tudták, hitték hogy nincs biztosabb annál amit egy jó kard nyújtani tud egy csatában. Hókuszpókuszokkal nem sokra mennek, mert utána az ütésekben ővék a főszerep - persze csak ha túlélik a hókuszpókuszt.
- Jönnek! - kiáltott fel Tsar aki az ablakból figyelte a vidéket.

***Csont reccsen. Halk, mintha faágra lépett volna egy menyét. Az őrszem észre sem veszi. Egyenruha! Piha! A fez most jó szolgálatot tesz a settenkedő férfinak. Harminclépésnyire sétál el a katona mellett, amaz félálomban támaszkodik a kőfalnak. A magas férfi mormol valamit, ősi a nyelv, talán a világnál is ősibb. Kavarog a víz a kis csatornában a lábai mellett, néhány vakmerő madár csak most rebben fel ijedten a kőpárkányról. Ekkor... A férfi barnás, zöldes köpenye áttűnik a vastag, öreg falon. Pillanat műve, s már benn áll az udvaron, lehajtott fejjel, mozdulatlan... ***

***- Ó, becsület!! Tisztesség! - suttogja a magas férfi, ajkain gunyoros mosoly. Az asztal mellett áll, keze karba fonva, előtte három alak. A rövid hajúhoz intézi mondandóját. A nagydarab, szőrös férfi mintha áttetsző lenne. - Azt hiszed tán, nem látom katonáidat, ha láthatatlanná válnak? - halk, vérfagyasztó kacaj - Mágus vagyok, ne feledd, katona! - Hátraveti csuklyáját, láttatni engedi smaragdszín, haragos tekintetét. - S te! Harcos! - A száznagy felé fordult. - Óva intelek elmédet meghaladó logikai feladványoktól! - Ajka becsmérlőn lefittyed. - Sok csatát láttál, nem de bár? Hát persze. - Gúnyos mosoly. - Kiprovokált háborúd kimenetele nem kétséges. Mint ahogyan sorsod sem. - Int kezével. Lehull a béklyó, mi szavát vette a három férfinak.
- Nem menekülsz fattyú!!!! - ordít a száznagy, és az asztalt borítva szökkenne a mágus felé. Maxi állítja meg parancsszóval.
- Állj!- Hangja határozott, tiszta. Incubus mintha falba ütközne, torpan meg. Jó katona, végrehajtja a parancsot.
- Nem hívtunk ide, mágus. - szól nyugodtan a tábornok - Betörtél. Büntetést érdemelsz. - Hangja nyugodt, tárgyilagos. - A háború végeztével haditörvényszék elé állítalak. Büntetésed a felállított hadbíróság fogja megállapítani. - Hangja mintha dobozból szólna, ezerszer hallott szavak ezer vádlott fülében. - Menj, várnak tieid. - Ezzel leül, tömkeleg papírhalom mélyéről előhúzott irománynak szenteli immár figyelmét.
Mortazor kisétál, szemét a nagydarab, karba font kezű, láthatatlanság-varázslat hatása alatt álló harcoson tartja, míg kiér az ajtón. Nem tartóztatják. ***

***- Khetty!
Félálomból riad, kezében röppen a kard. Fél kezével a takarót fogja, bár teljes páncélzatban alszik. A kopogás megint, majd a suttogás.
- Khetty, ébredj!
A hang Mortazoré. Az ablak résein beszivárog a Vörös Hold fénye, végigcsordul a nő arcán, amint az ajtóhoz megy. Acabo édesdeden hortyog az ágy végében, összekuporodva.
- Mit akarsz, shahííl? - Mort összerezzen a szó hallatán. Idegen. Erőt vesz magán, sóhajt.
- Beszélnünk kell, úrnő. A baj nagyobb, mint gondolnád. - Elhallgat. Khetty lélegzetvételét figyeli az ajtón túl. Nem sokat hall belőle.
- Mondd hát, mit óhajtasz. Gyorsan. - A nő hangja pattogós, parancsoló. Mortazor füle nem szokott ehhez, ajka megrándul a nyers szóra.
- A könyv, úrnőm. - szól halkan - A Fekete Könyv. Amit a nagy Peps írt, évezrede. Segíthet. - Elhallgat, nyel. Töpreng, tétovázik. Majd lassan szólal meg. Khetty lélegzetvisszafojtva várja a szót. - Nem akarok ártani, úrnőm. Holnap elmondom, ki vagyok. De csak neked. - Nem hallatszanak léptek. Khetty még jó ideig áll az ajtó előtt, mozdulatlan, hallgatózva. Aztán halkan kinyitja az ajtót. Mögötte csak az üresség.

(OFF: Ok, Khetty, köszönöm a dicséretet, de ez már az utolsó hsz-em ebben a topicban, meghagyom ezt azoknak akiknek van írói vénája, meg mert azért ez mégiscsak a Napkapu szövetségé, ide engem csak vendégként hívott be hadüzenetetek. Ez is csak azért, hogy ismerjétek meg az ellenfeleket.
Tisztelt Napkapu szövetség! Kitüntetés és öröm volt számomra, hogy egy rövid epizód erejéig részt vehettem csodálatos történetetekben. Nagyon sok sikert és jó játékot kívánok nektek! Byzon.)

Camelus idegesen meredt a kristálygömbre. Habár ez egy viszonylag egyszerű varázseszköz volt, de azért nem szívesen használta egyedül, hiszen mégiscsak a tér szövetén üt rést. De érezte, hogy fontos, hiszen ha megpróbált egy katona fejével gondolkodni, mindig arra jutott, hogy most haditanácsot tartana. És onnan sok hasznos információ kiderülhet. Izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán, de erőfeszítéseit siker koronázta. A gömb felragyogott, és a fáradt mágus lelki szemei előtt oszlani kezdett a homály. A Khettyék által leírt tárgyaló szobát látta maga előtt, de most jóval többen voltak jelen, mint korábban. A csendes beszélgetésre összpontosított.

- Száznagy! - hallatszott Maxi örökké csendes, kellemes hangja. - Te harcoltál közülünk a legtöbbet velük. Először is ki volt ez az alak, aki csak úgy átröppent hozzánk?
- A neve Mortazor - válaszolta Incubus. - Harcoltam már ellene. Az ereje, nos, egyszerűen fogalmazva, hihetetlen...
- Nem tudtad legyőzni?
- Talán lett volna esélyem, ha onagerrel lövök rá. Amibe előzőleg nagyon sok olajat töltöttem - válaszolta keserűen a kérdezett.
- Akkor végképp felesleges volt a délutáni kitörésed vele szemben - nyugtázta csendesen a tábornok. - Ha csak nem azt akartad elérni, hogy még egyszer megszégyenítsen. Meg kell tanulnod uralkodni az érzelmeiden. És háttérbe kell szorítanod lelkiismeret furdalásodat! Nem az a vitád volt a döntő a Khetty nevű mágussal. Amúgy sem sokáig tűrtük volna már a Napkapu basáskodását. Mindkét szövetség közös akarata ez a háború!
Bár nem volt él a hangjában, a nagydarab tiszt szomorúan hajtotta le a fejét. "Nagyon fegyelmezettek. És tűzbe mennének a parancsnokért" - futott át Camelus agyán.
- Kétségbe vonta a becsületemet - mormolta maga elé Asmodeus. - Nekem csak a becsületem maradt, mióta az utolsó fiamat is az Ellenség elleni harcnak adtam...
- Nyugodj meg - csitította Maxi. - Ne hagyd, hogy kihozzon a béketűrésből. Semmire sem megyek azzal, hogyha a seregem legerősebbikét összezúzzák amíg még nem áll készen. Pihenned kell! Curuphan halálakor szerzett sérülésedet még nem heverted ki!
- Igenis nagymester - lehelte a tiszt.
- Vannak még ilyen különösen veszélyes mágusok az ellenség sorai között? - tudakolta Maxi Incubustól.
- Camelus és Khetty. Bárki más ellen bízok a felkészültségünkben!
- Tábornok úr! Szólhatnék?
Az újabb közbeszóló egy feltűnően magas, ámde szikár végzetúr volt, egészen feltűnő mogyoróbarna szemekkel, amiknek nem volt fehére. Arcán valamilyen borzalmas penge nyomát hordta.
- Igen Bubbleguard hadnagy!
- Uram! Egyszerre három ilyen erejű ellenfél ellen semmi esélyt nem látok a győzelemre. Ki vonhatná kétségbe becsületünket, ha még most elismernénk vereségünket? Tharr azt tanítja, hogy nem szégyen az erősebbel szemben veszíteni.
- Ez igaz hadnagy, de sajnos most ezzel nem élhetünk. A Napkapu már bizonyította, hogy céljai közé tartozik a környék békés településeinek leigázása. Félelmetes sebességgel gyűjti a szövetségeseket, de ezek hajlandóságát jól mutatja, hogy egyik sem áll melléjük a harcban. Ha valaha emelt fővel akarunk tárgyalni azokkal, akiket most fosztogatnak, akkor nem hátrálhatunk meg. Különben nem lenne szavunk sem a Matilda, sem az Elenios, sem semelyik más szövetség előtt.
- Igen uram! - hajtott fejet szomorúan Bubbleguard.
- Nos a kérdés az, hogy mit tegyünk?
- Gerilla-taktikát javaslok uram! - vágta rá Incubus. - Nyílt konfrontációban semmi esélyünk.
- Magam is így látom. De biztosítanunk kell a kaszárnya védelmét. Úgyhogy, Rumstein hadnagy!
A szólított, egy magas, elegáns férfi felkapta a fejét. Vékony, táncoshoz illő alakján gyakran megakadt a nők szeme, arcán sztoikus nyugalom ült.
- Uram?
- Egyenlőre nem lesz szükségünk ellátmányozási tisztre. Keresd fel a környékbeli manó törzseket! Követként járulj a főnökök elé. Ha kell ígérj nekik kristályokat, vagy lélekenergiát, nem érdekel, de hozz harcosokat! Harci manókat, vérszomjas manókat, bármit! Miután visszatértél lásd el őket fegyverekkel. A kiképzésükről Dorn őrmester gondoskodik.
A nevezett, egy alacsony, köpcös, tarkopasz, harcsa bajszú fickó, aki valamely ismeretlen csatatéren hagyta a fél szemét, csak egy rövid biccentéssel nyugtázta a hallottakat.
- Arag száznagy a legügyesebbeket veszi maga mellé, és kiképzi őket megfelelőképpen az íjak szakszerű használatára.
Az íjászok parancsnoka egy hosszú, hollófekete hajú, tetovált képű, bandita kinézetű alak meghajolt.
- Hidrobbantoo hadnagy! Az utászaiddal töltsétek fel a falak alját nehéz kövekkel. Nem akarok esélyt adni arra, hogy megássák védőfalainkat!
Az utászparancsnok, egy fekete bőrű, lázban égő szemű hústorony nyugtázta az utasításokat.
- Bergyejev! Te mint hadmérnök úgy is tudod a dolgodat. Ahol nem elég szilárd a fal erősítsétek meg! Bár nagyobb volna a laktanya, ha lehet bővítsétek ki minél előbb! Katonákra van szükségem!
A nagyon fiatal, kese hajú, türkíz szemű hadnagy bólintott.
- Incubus! Te irányítod a készletek felhalmozását egy esetleges ostromhoz!
- Igenis!
- Bubbleguard! Küldd a legjobb portyázóidat a Napkapuhoz! Mindent tudni akarok az ellenségről! Amit csak lehet!
- Uram! Az én felderítőim, legyenek bár orkok, goblinok vagy manók, nagyszerű kiképzést kaptak, mindenre képesek, amire csak egy katona képes lehet, de varázslókat kikémlelni... Ez még az ő képességeiket is meghaladja...
- Igaz! De az ő tekintetük elől majd Baltazár elrejti őket!
- Igen uram! Megpróbálom! - fuvolázta egy halk tenor. A rubintok csatamágusából nem sok látszott hihetetlenül sovány, aszkéta alkatán kívül, mert most is fején hordta a fezét.
- Ne próbáld! Tedd meg! És igen. Miután felkészültünk, kénytelenek leszünk gerilla taktikát választani. Azt akarom, hogy a tanítványokat támadjátok! Ne adhassanak erőt mestereiknek. Azt akarom, hogy a portyázók űzzék el a vadakat a területükről, hogy fáradtak legyenek a vadászatoktól, mire csatába indulhatnak. Fosszátok meg őket mindentől ami fontos számukra, és hozzáférhető. Mérgezzétek meg ha kell a vízforrásokat is! Érjétek el, hogy elmeneküljenek a tanítványok, hogy elhagyják mestereiket. És végül, ha ezt elértük, akkor különválasztva, egyenként legyőzzük ezt a félelmetes triót. - "Camelus megborzongott ennek hallatán" - Tharr látja lelkemet, viszolygok még a gondolatától is egy ilyen háborúnak, mint ahogy ti is, jól tudom. Viszont ezt a háborút nem mi kezdtük, és csak így adódik esélyünk a győzelemre. Halvány esély, tisztában vagyok vele. De ez az egyetlen. Ne feledjétek, hogy ki kell használjuk előnyeinket. Mi már tudjuk mit jelent a háború, ezer csatateret láttunk. És a mi oldalunkon áll a fegyelem, az összeszokottság és a hadisten! Reméljük elég lesz. De először is információkra van szükségünk. Te Asmodeus...

Camelus elért képességei végére. Nem volt képes tovább koncentrálni, hogy fenntartsa a képet, de minden elhangzott szót jól az eszébe vésett, hogy megoszthassa társaival. Előbb azonban még saját háborgó gondolatait kellett csillapítania. Érezte, hogy bár őket támogatja a mágia, az ellenség fegyelmezett és a végsőkig elszánt. Ez pedig nem sok jót ígért. Legjobb esetben is nehéz győzelmet...

Peps egyenlőre nem vett részt a háborúban. Sokszor elragadta a hév, hogy megmutassa a többieknek, ős is ér valamit, de ilyenkor hamar eszébe jutott, hogy nem fecsérelheti az erejét ilyen értelmetlen dolgokra.
Vacsora után Gill-lel múlatták az időt. Gill legtöbbször legyőzte őt a játékban, de ez nem fájt Pepsnek, megtiszteltetésnek tartotta, hogy a tapasztaltabb játékos asztalához ülhet. A parti közben beszélgettek:
- …és elrepül két ubuk tüske is. Ezt a sebzést már nem fogja fel az az apró hártyás lemúrkád.
- Ez is a tied lett – mondta mosolyogva Peps, majd átadott egy kiégett őskövet Gillnek. – A tizedik megnyert játszma jutalma. Vigyázz rá, nekem ez volt az utolsó.
Gill kaján mosollyal az ajkán a köpenye zsebébe süllyesztette, majd így szólt:
- Gyere, sétáljunk egyet a gyakorlótéren. Megmutatom, hogy tudod méregfelhőbe borítani az ellenfeled.
- Hisz azt még te sem csináltad soha – Nevette el magát Peps. - Inkább mesélj nekem a toronyról. Kovi szerint Mortazor talált valami furcsát, amikor beköltöztek.
- Mortazor? Nem hiszem. Egész nap a könyveit bújja. Szerintem a mosdót sem találja meg egyedül. Talán Csirguz, vagy Khetty, de én nem tudok róla. Nekem nem mondtak semmit.
Peps megkérdezte mindkettőt. Csirguz a könyvtár ajtaja előtt talált döglött férgekről beszélt, melyek tetemei nem porladtak el az idő múlásával, Khetty pedig egy furcsa seprűt emlegetett, amivel nem igazán lehetett takarítani. Szerencsére a pincéről egyikük sem beszélt. Amikor Peps rákérdezett, Khetty meglepetten válaszolt – A pincében? Nem tudtuk kinyitni az ajtaját. Mortazor is megpróbálta. Egy egész napig regenerálódott utána. – A válasz végtelen nyugalommal töltötte el Pepset. – Akkor a titok még nem tárult fel.
Várt, amíg az utolsó varázsló is nyugodni tért, majd óvatosan kilopakodott a toronyból. Fázósan vonta szorosabbra köpenyét a teste körül, de nem tudott elbújni a metsző éjszakai szél elől. Nem gyújtott világosságot a csillagtalan égbolt alatt, mágikus ösztönei biztonsággal vezették a Lélekbarlang bejáratáig.
A kocsma ezen a késői órán is nyitva tartott. Meleg volt, és büdös. A mocskos asztaloknál rosszarcú vendégek üldögéltek, és kihívóan méregették az újonnan érkezettet. A varázsló körül sem nézve egyenesen az egyik félhomályos szeglet felé vette az irányt.
- Már azt hittem, ma sem jössz. – üdvözölte őt egy fekete köpenybe burkolózó vézna alak.
- Látod, itt vagyok. Elhoztad, amit kértem?
- Nem volt könnyű megszereznem. Az ár a kétszeresére nőtt. Sokan kívánják a halálom e miatt a kis szívesség miatt.
- Mondtam, hogy a pénz nem számít. A Szemet akarom. – Peps mérgesen dobta az asztalra tarsolyát, ami a kialkudott összeg háromszorosát tartalmazta. – Mind a tied.
A másiknak kivillantak szuvas, fekete fogai sötét kámzsája alól, miközben vigyorogva eltette a pénzt. Egy vértől mocskos csomagot adott érte.
A mágus kibontotta. Egy csodaszép, rúnákkal díszített arany medaliont tartott a kezében, aminek közepében egy gyönyörű szem volt illesztve. Pepset mérhetetlen szomorúság fogta el, ahogy tekintete a barna szem mélyére hatolt.
- Melyik sírt forgattad fel ezért?
- Egyiket sem, Mágus. Még élt a kicsike, amikor kimetszettem a szemeit. Sajnos az életét már nem kaphattam meg, egy nagy barom a mellembe vágta fegyverét, éppen a szertartás befejezése előtt. Szerencséje volt.
- Élő…? Tudod, hogy tartozol. Megesküdtél apámnak, miután kimentett a vortextölcsérből, hogy szolgálod a családomat. A segítségedet nem kívánom ingyen, de megparancsoltam, hogy nem törhetsz mások életére. Add ide a másik szemet!
A nekromanta szűkölve adott át egy másik csomagot is. Tudta, hogy a „halálos ígéret” erősebb nála.
- És most mond meg, hogy találok rá arra a szerencsétlenre!