Felhasználónév: Jelszó:
Szerző
Topic neve: Napkapu
népszerűciripNő
Végzetúr mester
5022 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
241. hozzászólás - 2009.03.21. 21:51:43
A torony lassan megnyugodott, enyhült a rázkódás, a szerteszét futó repedések megálltak, néhol ujjnyi széles réseket hagyva. De a rúnák vörös izzása nem halványult, sőt mintha egyre gyorsuló ütemben lüktettek volna.
A torony lakói rémülten gondoltak arra, mi következhet még, de bármilyen szörnyű sorsot rejtett is számukra a Napkapu, nem akarták elhagyni lakhelyüket. Csirguz a könyvtárban féltett pergamenjeit próbálta menteni, Kovi Zee és Gill a veszélyesen megdőlt falakat stabilizálta, vagy ami menthetetlennek tűnt, azt kidöntötte, nehogy rádőljön valakire a későbbiekben. Így hirtelen megnőtt az ebédlő területe, bár a földszinti tároló helységek közül számosról le kellett mondaniuk. Lia a közös helyiségekben szálldosó pernyével és vakolattal vívott sziszifuszi csatát.

Mindenki megpróbálta valami hétköznapi cselekvéssel elvonni a saját figyelmét a torony pulzáló fényeitől, és attól az ütemesen csippanó hangtól, ami minden helyiségben jelen volt, de csak halkan, mintha csak a tudatuk mélyén létezne.
Kayrac magában gúnyosan mosolygott ezen a gondolaton, hogy a torony renoválása immár hétköznapi tevékenységnek számít, majd felhagyott lakószobája romjainak dühös méregetésével, és egy nehéz sóhajjal munkához látott, ismét.
Mindenki talált magának tennivalót, lehetőleg valahol ott, ahová nem ért el a rúnák fénye, és a csippanások is alig hallatszottak el. Senki nem érezte úgy, hogy aludni is szeretne az éjjel folyamán, aggódtak Khettyért és Dankáért, akik ki tudja merre lehettek ilyenkor, amikor akkora szükségük lett volna rájuk.
Így nem meglepő, hogy amikor egyik pillanatról a másikra kialudtak a vöröslő fények, és abbamaradt a szokatlan hang, mindenki megdermedt mozdulata közben.

Stubb és Csirguz éppen a valaha volt kupolában ácsorogtak, ahová a leszakadt lépcsősor helyére felkötött kötélen jutottak fel. Megpróbálták megfejteni, mit is jelentenek az épen maradt részeken még izzó rúnák, amikor azok egy hirtelen felvillanással kialudtak. A törpe és a diplomata rosszat sejtve egymásra néztek, majd Bulcsúra, aki türelmesen várta egy míves bolhedortollal a kezében, hogy folytassák a diktálást. Az előtte fekvő papír csaknem teljesen üres volt.
- Lefelé – ordított fel Stubb, majd Csirguzt és Bulcsút maga előtt lökdösve, türelmetlenül várta hogy leereszkedjenek a kötélen. Ő maga nem is várta meg a sorát, hanem leugrott, és szívós kis törpe létére is felszisszent, ahogy a lábába fájdalom nyilallt. Azért még hősiesen megvárta míg a másik kettő leér, Bulcsút úgy rángatta le a kötélről az utolsó métereken, majd együtt rohantak tovább lefelé a megmaradt lépcsősoron, alig-alig vigyázva, hogy nehogy elcsússzanak a sötét tócsákban.
A lendületük kavarta szélben lassan a földre hullott a papírlap Bulcsú szép, bár gyerekesen gömbölyded betűivel, és a torony fölött magasodó felhőből hulló, pernyével kevert fekete hó lassan eltakarta a szavakat: hibás, bemeneti, adatok, invalid, koordináták, rendszer, meghibásodott, külső, beavatkozás, szükséges …

A központi teremben gyülekezett mindenki a torony hirtelen némaságától rémülten, várva hogy valami történjen. Majd a kiabálva érkező Csirguz is befutott, csaknem belebotolva a bejárati ajtón keresztül érkező, lihegő Tiergába.
Kayrac dühösen felmorrant – … még egy gyémánt …- és már mormolta is varázslatát, hogy a hideg tűz eméssze el az újabb pofátlan behatoló testét, amikor a lány ezt látva megtorpant, visszalépett párat, hogy takarja a fal, és onnan kiabálta be: Khetty küldött, nem akarok bajt okozni! És különben is, nyitva volt az ajtó…- itt egy kicsit elbizonytalanodott a hangja az összetört ajtószárnyakat méregetve – Mi történt itt?
- Hol van Khetty? mozdult be Fantasylia a még mindig célratartó Kayrac és az ajtó közé, mire Tierga nagy merészen beljebb lépett.
- Olyan félnapnyi járásra innen találtam meg, konkrétan egy pocsolyában. Mennyire részletesen érdekel? – nézett pimaszul a gyémánt diplomata. (A háttérben Kayrac hangját lehetett hallani: Könyörgöm, hadd lőjem le!)
- Mi van vele, miért nem jött ő is?
- Nem tudom, nagyon hangosan kiabált, és furcsán rángatózott, az is csoda volt, hogy egyáltalán az üzenetet el tudta mondani.
- Miért nem hoztad ide? – toppantott mérgesen a fehér hajú lány, mire az apró termetű gyémánt csak kiforgatta a zsebeit – Mégis, szerinted hova tehettem volna?
Valahonnan Kayrac irányából halk morgás hallatszott: Valaki vigye onnan Liát, hadd robbantsam fel!
Végül Csirguz tolta félre az aggódó lányt: - És mi a biztosíték, hogy tényleg Khetty küldött?
- Azt mondta, ha megemlítem a toronyszobából éjfél felé látszó csillagokat, akkor elhiszed nekem, hogy ő küldött. Azt hiszem igaza volt – nézett Tierga Csirguz elvörösödő arcába. – Szóval, azt üzente hogy…
De nem tudta végigmondani a mondatot, mert a torony hirtelen újra megremegett, újra felizzottak a fények, és hangos sípolás hallatszott.
- Ez mi? – kérdezte döbbenten a gyémánt hordába tartozó lány.
- Bárcsak tudnánk – fordult vissza a lépcső felé Csirguz, ahonnan különös hangok hallatszottak, mintha valaki beszélne fenn a toronyszobában.
A Napkapu lakói körbenéztek, mindenki megvolt, senki nem lehetett ott. Egy nő azonban mégis jól hallhatóan, nyugodt, szenvtelen hangon beszélt, valamit ismételgetett, de azt már nem értették, hogy mit mond, bármilyen feszülten figyeltek is.
Páran éppen elindultak volna, hogy márpedig megkeresik a hang forrását, amikor kint a kikövezett úton vascsizmák csikordultak meg.
Tierga egy pillanatra kihajolt Csirguz takarásából, és Kayrac felé kiabálta – Csak Incubusék érkeznek, láttam őket, mielőtt ideértem, ők sem hiszem, hogy harcolni jöttek.
És valóban, pár pillanattal később az ajtóban megjelent a várnagy alakja: - Khetty, Diabolo, Lia, valaki, életben vagytok?
Lia örömmel lépett előre egykori ellenfelét üdvözölni. Diabolo is előrelépett, ám az ő arcán nem látszott öröm, csak feszült fegyelem.
- Incubus, örülök hogy látlak, fáradj beljebb … jaj – állt meg tanácstalanul a mondat közepén Lia – Nem tudlak méltón fogadni, a tornyunk, nézd, mi történt velünk.
- Örülök, hogy egyáltalán éltek, aggódtunk, hogy ide érünk-e időben – lépett előre a rubin jelvényes harcos, majd előre lépett, hogy helyet adjon Fantaghírónak.
A háttérből „még egy gyémánt” felkiáltás hallatszott, majd Tierga lépett ki Csirguz takarásából egy pillanatra, és a másik gyémánt harcost belökdöste Diabolo elé.
- Incubus, Fantaghiró, örül a szívem, hogy találkozunk, de Kayrac kicsit paprikás hangulatban van, úgyhogy csak óvatosan. – mosolygott rájuk, miközben az újonnan érkezettek kissé értetlenül próbálták felmérni a helyzetet. A még mindig szállingózó szurokfekete havat, a torony korommal borított, repedezett falait. A fogadó helységben uralkodó káoszt, és az ott összegyűlt toronylakókat, akik közt ott állt Kayrac varázslásra készen, szigorú tekintettel figyelve a „betolakodók” minden mozdulatát.
Előtte, mintegy a testükkel takarva vendégeiket, Diabolo, Fantasylia és Csirguz állt.
Maga a terem sem volt jobb formában, mint a külső falak, törmelék és sár borított mindent, az egyik sarokban az ebédlőasztal romjai látszottak, rajta a beszakadt fal maradványai. Csak a milglandok, mágusfények világítottak fényesen, mintha mi sem történt volna.
A toronyba vezető lépcső még járhatónak tűnt, de néhol egész lépcsőfokok hiányoztak, egy nagyobb hézagba dolgos kezek egy valahonnan kidőlt gerendát helyeztek, hogy valahogy áthidalható legyen a távolság.
Közben az ismeretlen hang egyre csak ismételgetett valamit a kupolában.
- Én..., mi..., azért jöttünk, mert megtudtuk, hogy veszélyben vagytok, segítséget is hoztam és … valaki elmondaná végre mi történt?
- Nem hiszem hogy erre most lenne idő – mondta Csirguz és határozottan elindult a lépcső irányába. – és nem is tudom, mi történt már megint, gyertek fel ti is, nézzétek meg.
A hirtelen fedezék nélkül maradt Tierga intett – Én talán inkább mennék, mi hasznomat vennétek – fordult az ajtó elé, majd torpant meg ijedten, amikor hatalmas döndüléssel kiszaladt egy vaskos fémajtó a falból, forgácsokká zúzva, ami még megmaradt a mívesen faragott ajtószárnyakból, és elzárta a kiutat. – Vagy maradok? Ezt ti csináltátok? – nézett vissza, de ott is csak meglepődött tekintetekkel találkozott.
- Nagyszerű - morogta a lélekőr - akkor még maradok, nem néznénk meg mi ez a zaj odafent?
A torony lakói közül többen elindultak felfelé Csirguz nyomában. Camelus intett Kayracnak is, de ő csak megrántotta a vállát – Incubus mehet, de ezekben a gyémántokban én nem bízom. Majd szemmel tartom őket, menjetek.
Bulcsú apja határozott tiltása ellenére a lépcsőn felmasírozó társaság nyomába szegődött.

A felfelé tartó társaság a lépcső végénél torpant meg, itt már jól kivehető volt a női hang személytelen, higgadt hangja: Elmulasztott inicializálás, 32-es protokoll, behatolók megsemmisítése, önmegsemmisítés. Kérjük, az engedéllyel rendelkező alkalmazottakat, hagyják el a helyszínt. Még 5 perc a teljes megsemmisítésig. Kérjük, az engedéllyel rendelkező alkalmazottakat, hagyják el a helyszínt. Elmulasztott inicializálás, 32-es protokoll, behatolók megsemmisítése, önmegsemmisítés. Kérjük, az engedéllyel rendelkező alkalmazottakat, hagyják el a helyszínt.
- Mi a fenéről beszél? –nézett értetlenül Stubb a többiekre.
- Szerinted én tudom? De nem hangzik valami jól.
- Én …ő azt mondta ezt majd nagy szolgálatot tesz a toronynak, ti vagytok a mágusok, fel tudjátok használni? - ezzel Incubus előszedett az iszákjából egy gondosan becsomagolt kis tárgyat. Lefejtette róla a kendőt, és ahogy a sárkánypikkely előkerült, aranyló fénye beragyogta a körülötte álló mágusok arcát.
- Milyen szép – sóhajtotta Lia - De sajnos fogalmam, sincs mire lehetne használni - tette hozzá.
- Én már láttam ezt! – kiáltotta Bulcsú.
- Micsoda? Hol láttad? – kérdezte az apja, átmenetileg arról is megfeledkezve, hogy márpedig ő megtiltotta fiának, hogy velük tartson.
- Ott fent – mutatott Bulcsú a toronyszobára, a középen álló oszlopon van ugyanez a minta. Amikor nektek jegyzeteltem, és a földön kellett ülni, akkor láttam meg. – fejezte be Csirguzék felé fordulva, aki azonban meg sem várta, míg befejezi, már mászott is fel a kötélen.
- Te jó ég, mi ez? - hallatszott a döbbent hangja, mikor felért, a többiek pedig izgatottan követték.

Ott tömörögtek a sokkal kevesebb emberre tervezett helyiségben, a szél kegyetlenül fújt a fém karmok közt, és még mindig mindent üvegszilánkok és kormos hó borított. De középen, egy alacsony oszlop, amiről eddig azt hitték hogy csak egy asztalka, most furcsa fények százait villogtatta. És abból jött az ismeretlen, rideg női hang is, ami azóta is ugyanazt a mondókát fújta: Elmulasztott inicializálás, 32-es protokoll, behatolók megsemmisítése, önmegsemmisítés. Kérjük, az engedéllyel rendelkező alkalmazottakat, hagyják el a helyszínt.

Bulcsú lelkesen előre nyomakodott, és megmutatta az oszlop oldalán a mintát. Itt van, nézzétek csak!
Incubus előrelépett: Ugye megengeditek…
Azzal odahajolt, és összehasonlította a kezében tartott pikkelyt a mintával, ami tulajdonképpen egy pajzs alakú bemélyedés volt, benne valami vöröslő szerves anyag maradékával. Incubus izgatottan söprögette ki onnan a maradványokat, és próbálta a helyére rakni a kezében tartott pikkelyt.

Tökéletesen illeszkedett.

Az oszlop vésetein aranyló fény futott végig, az asztalt borító vibráló apró fények kialudtak, a női hang elhallgatott.
Ekkor hallották meg a csatazajt a földszintről, de mielőtt idejük lett volna rá összpontosítani, az oszlop tetején az apró fények ismét felvillantak, jeleket írtak ki. Csirguz megpróbálta lefordítani az ősi írást:
Ide.. írd… jelszavad? - Nézett fel értetlenül a többiekre.
Pontszám: 9.50
népszerűciripNő
Végzetúr mester
5022 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
242. hozzászólás - 2009.03.22. 15:39:20
- Oldjátok meg, ez a ti területetek - sóhajtott Camelus – én inkább megnézem, mi történik odalenn. – azzal elindult lefelé, a kötél helyett egy egyszerű levitáció varázslatot választva. De valami félresikerülhetett, mert a fent maradtak egy puffanás után csak Camelus távolodó morgását hallották.
Eközben Csirguz dermedten figyelte a villogó fényeket, és próbálta belőlük kiolvasni a torony jövőjét, de egyszerűen nem értette, hogy mit kellene tennie, hogy az „asztalka” elégedett legyen. Tétlenül állták körbe, mikor egyik pillanatról a másikra megint megváltoztak a fények, és megszólalt egy hang.
Nem a nőé, aki régebben beszélt, hanem egy lágy, megnyugtató férfihang: A modul indulásához adják meg a jelszót. Ennek elmulasztása beindítja a torony önmegsemmisítő mechanizmusát. Kérem a jelszót.

Néma csönd követte a szavakat. Majd Fantasylia megszólalt: Kérlek, nem tudjuk mi az, amit kérsz.
- A jelszót kérem.
- De nem ismerjük a jelszót – Lia szinte már könyörgött.
- A modul indulásához adjátok meg a jelszót. Ennek elmulasztása beindítja a torony önmegsemmisítő mechanizmusát. Kérem a jelszót.
Ezt még elmondta párszor, és a hiába próbálkoztak, semmit sem fogadott el jelszóként a hang. Majd így folytatta: Vokális input elégtelen, mentális input keresése…
Majd hirtelen ugyanaz a hang megszólalt a fejükben, és elismételte ugyanazokat a szavakat: A modul indulásához adjátok meg a jelszót. Ennek elmulasztása beindítja a torony önmegsemmisítő mechanizmusát. Kérem a jelszót.

Most azonban válasz is érkezett rá. A fejükben felcsendült egy kristálytiszta hang: „Egyszer az utolsó csillag is lehullik.”
Az oszlopba foglalt pikkely körül felragyogtak újra az aranyló fények: Jelszó elfogadva, Aurgar személyiségi modul betöltve.

- Kérem az adminisztrátor kijelölését.
- Ezt már oldjátok meg ti – hallották a fejükben az előbbi hangot – nekünk idelent elég sok a dolgunk.
- Tierga? - nézett fel meglepetten Lia
- Az adminisztrátor személye Tierga, kérem megerősíteni.
- Én? Nem, nehogy. Az adminisztrátor személye Fantasylia, akármi is legyen az az adminisztrátor.
- Az adminisztrátor személye Fantasylia, kérem megerősíteni.
- Persze, persze, az adminisztrátor Fantasylia.
- Megerősítve. Parancs fogadás az adminisztrátortól, Fantasyliától.
- Én? De hát én nem értem miről beszél!
- Oldd meg, nekem … aú ... dolgom van itt. Na most megvagy!
Ezzel egy időben hatalmas dörrenést hallottak lentről. Majd Camelus kiabálását: A hátad mögött is van egy!

Lia eközben elmélyülten gondolkozott:
Ki vagy te? A nevem Aurgar. Mi vagy te? A torony. Te életben vagy? Nem értem a kérdést. Mikor születtél? 5 perccel ezelőtt. De hát a torony még régóta itt áll. A torony 14796 évvel ezelőtt épült. Ki építette a tornyot? T’harchar, moa nagyúr. Miért? Védelemképpen. Mitől kellett megvédeni magát? Ai’lirchar moa nagyúrtól. Tudod mi történt itt? Csak az elmúlt öt percre emlékszem, alapvető moduljaim hiányoznak. Mi az a modul? A részeim. Akkor mond azt. Alapvető részeim hiányoznak.
Lia egyre jobban kezdett belejönni a kommunikációba, a többiek csak a fejüket fogták a mentálisan folyó villámgyors eszmecserétől, és erre Lia is felfigyelt.
Tudsz úgy beszélni, hogy csak én halljalak? Természetesen. Nagyszerű – intett a körülötte állóknak Fantasylia, akik megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy végre nem az ő fejükben folyik a történelem óra.

Mivel úgy tűnt, hogy a fehérhajú lány elboldogul idefent, elindultak lefelé, hogy a földszinten dúló felfordulásban segítsenek.
Odalenn ha lehet még nagyobb rendetlenséget találtak, mint előtte volt. A torony vastag falai több helyen felszakadtak, mintha valami ősi, befalazott harag tört volna onnan elő, és öltött volna testet azokban a furcsa lényekben, amikkel most odalenn a galetkik harcoltak.
- Ne varázsoljatok! – fogadta őket Camelus, mire a varázslók döbbenten néztek össze. De így már érthető volt a felállás. A torony lakói középen álltak, körülöttük körözött a két gyémánt harcos és a pusztán fegyvereire hagyatkozó Camelus, próbálták távol tartani a lényeket, amik mintha csak a smaragdvérre kiéhezett vadak lettek volna, újra és újra nekirohantak a varázslók csoportosulásának, hogy aztán Camelus vagy Tierga csontpálcája, vagy Fantaghiro lendületesen forgatott legendás tőre a húsukba mélyedjen, és visszadobja őket a falhoz.
Diabolo megtorpant, villámgyorsan kiértékelte a helyzetet, és már épp intette volna vissza a varázslókat, mikor egy elhamarkodott varázsige jóvoltából fehéren kavargó emésztő köd ereszkedett a lépcső alján kuporgó, különös, macskára emlékeztető kreatúrára. Mire az dühödten felkapta a fejét, és az érkezők felé ugrott. Ahol teste hozzáért a ködhöz, mintha csak beszívná, semlegesítené azt, apró kék villanásokkal tűnt el a maró pára. Villámgyors mozgással támadt az elől álló Ashwing-re, de Incubus gyorsabb volt. Előre lépett, és magasabb helyzetből adódó előnyét rutinos mozdulattal fordította a macska ellen. Tőrét a lény két szeme közé vágta, és az élettelenül továbbmozduló test lendületét kihasználva, rádobta azt egyik éppen támadásba induló társára. Az összegabalyodott végtagokkal küzdő lény fel sem eszmélhetett meglepődéséből, mire Fantaghiro tőre a torkába mélyedt.

A helyzet úgy tűnt, stabilizálódott, talán Lia beszélte meg a toronnyal, vagy egyszerűen csak elfogyott a muníció, de nem érkezett újabb ellenfél. A megmaradtakkal pedig már könnyedén felvették a harcot. Fantaghiro és Tierga belépett a lények közé, s mintha csak táncolnának, egy lassú dal ütemére osztották a halálos csapásaikat, látszott rajtuk, ők pontosan ezt tanulták. Camelus és a többi varázsló a gyémántok hatókörén túljutott macskáknak látták el a baját, és úgy tűnt most már akár beszélgetni is van idejük:
- Tierga, honnan tudtad a jelszót? - tette fel a többeket foglalkoztató kérdést Csirguz.
- Nem mondtam volna? - lendítette meg pálcáját a lány, miközben pördült egyet, hogy kikerüljön egy csattanó fogsor hatásköréből - Khetty üzente, hogy valami Peps mondta neki, ezt a mondatot kellett megtanulnia mindenkinek a családjából, generációkon keresztül. Ki az a Peps? Meg amúgy is lennének még kérdéseim, mik ezek a lények? és miért szívják el a mágiát?
- Azt mi is szeretnénk tudni, tegnap mielőtt felrobbant a kupola, maga a torony is ezt csinálta.
- Ideális lakhely mágusoknak - mosolyodott el gúnyosan a gyémánt lány.

Eközben odafent Lia tovább beszélgetett Aurgarral: Látod, hogy hol vannak a többiek? Érzékelem, hogy ki melyik szobában tartózkodik. Add meg a jogosult benn tartózkodok nevét. Nem, nem jogosult benntartozódók, hanem toronylakók, és vannak még vendégeink is. Kérlek, ezt magyarázd meg. A vendégek azok, akik ugyan nem laknak itt a toronyban, de szívesen látjuk őket – Aurgar pillanatnyi megakadását érezve, Lia folytatta – egy rövid időre ők is toronylakónak számítanak. Értem, ideiglenes bent tartózkodó. Vendég, hívjuk így. Rendben, kérlek, határozd meg ki toronylakó, és ki vendég. Rendben, kérdezz! A toronyban tartózkodók: Csirguz. Toronylakó. Stubb. Toronylakó. Fantaghiro. Vendég. Kayrac Smaragdszem. Toronylakó. Mandarin.

Kicsoda??
Pontszám: 9.38
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
243. hozzászólás - 2009.03.23. 17:56:11
Khetty fájdalmasan terült el a fűcsomókon. A hó időközben valahogy elolvadt, így a Peps-szel történt találkozás óta egy kisebb tócsában feküdt… a többi vizet felszívta már a ruházata.
Sose gondolta volna, hogy az életenergiák elszívása után több ideig tart regenerálódni, mintha csontja törik.
Fogalma sem volt róla, hogy hol van, csak azt remélte, hogy nem aludt át több napot. Megpróbált négykézlábra állni, de nem nagyon sikerült. Izmai sikítottak, hogy hagyják őket békén. Nagy nehezen elvánszorgott egy fa tövébe, amit melegen sütött a tavaszi nap. Lehunyta a szemét: ~ Csak egy kicsit pihenek! – gondolta.
- Hellóóóó! – hasított egy kissé idegesítő hang a tudatába. A hirtelen fénytől megvakultan pislogott, míg egy fekete hajú, nagy szemű, alacsony termetű lány integető tenyerét meg nem látta.
- Tierga! – nyögött fel fájdalmasan Khetty.
- Mi van? Otthagytad a mágusokat? – nézett a diplomata az összeszorított fogakkal feltápászkodni próbáló nőre, mire a kérdezett csak nagyot nyögött.
- El kell menned a toronyba! – zuhant vissza a fa tövébe Khetty.
- Én? Minek? – hökkent meg Tierga.
- Adj át egy üzenetet nekik!
- Mi lenne, ha te magad mennél?
- Szerinted itt lennék, ha képes lennék rá? – fortyant fel a nő dühösen. Bár nem a Lélekőr diplomatára volt mérges, hanem saját helyzetére, amelyen nem tudott változtatni.
- Mondd meg nekik, hogy: „Egyszer az utolsó csillag is lehullik!”
- Mi? Minek mondjak ilyen sületlenségeket? És különben is? Mi lesz, ha elfognak, megkínoznak… megsütnek?
- Tierga! Mikor legutóbb nálunk jártál akkor sem történt ilyesmi! Mondd meg Csirguznak, hogy a toronyszobából éjfél felé látszó csillagok még mindig gyönyörűen szikráznak!
- Ti ilyen csillagmániások vagytok? – sóhajtott Tierga.
- Menj már, könyörgöm! – nyögött fel Khetty.
Ebben a pillanatban éktelen robaj rázta meg a tájat. A föld, amin álltak remegett a talpuk alatt, mintha kitörni készülő vulkán lenne, az ég hirtelen elsötétült, koromfekete felhők sűrűsödtek a távolban egy pont fölött. A fa törzse mellől láthatták, ahogy fekete-vörös lángcsóva tör a magasba, majd szétterülve olyan gyorsan söpört végig a környéken, hogy lehetetlen volt menekülni előle, jó egy kilométernyi sugarú körben elpusztított mindent maga körül.
Mígnem a fekete tűz lendülete megtört, Khettyékhez már csak szürke hamuval telített levegőt fújt a szél.
- Indulj! – hörögte Khetty a porban prüszkölve.
Nem látta, hogy Tierga mikor és hogyan indult útnak. Négykézlábra állt és hangosan köhögve próbált a porfelhő elől a fa túloldalára húzódni.
Hirtelen szélörvény tépte meg köpenyét, izmos karmok ragadták meg a testét és a magasba emelték.
„Jó lenne, ha a jövőben nem tűnnél el szem elől!” – hallotta Mycorhea feddő hangját.
Khetty nagy sóhajjal ájult el ismét.
***
Másnap reggel szürke hó lepte be a tájat. Khetty a griff szárnyai alatt feküdt. Mikor magához tért a nap éppcsak átcsúszott a horizonton.
„Jó reggelt!”
- Reggelt?! Elkéstem! Úristen! Elkéstem! Dalen! A torony!
„Nyugodj meg! Már úgyis mindegy!”
- Úgyis mindegy?? – pattant fel Khetty, mintha az előző napi szenvedés meg sem történt volna.
A szürke hó látványa azonban elgondolkodtatta.
- A torony! Felrobbant, ugye? – fordult meg, hogy a griff porlepte tollait szemügyre vegye.
„Nem teljesen mondanám azt, hogy felrobbant… mindenesetre elsült!” – bólintott a griff.
- Elkéstem! – sóhajtott nagyot Khetty és szomorúan lehajtotta a fejét.
„Nézzük meg őket!” – állt fel a griff, kinyújtóztatta izmait, majd megrázta tollait, kisebb porvihart előidézve ezzel, majd behajtotta a mellső lábát.
Khetty gyors mozdulattal a griff hátára mászott, ami a magasba emelkedett. A táj innen még siralmasabbnak tűnt, mint a földről.
A hirtelen megolvadt hólébe vastagon ragadta a szürke por, majd ahogy közeledtek a torony felé szerteszét heverő elszenesedett, göcsörtös fatörzsek, fűcsomók, állati tetemek váltották fel a látványt. A torony fehér falakit vastagon lepte be a fekete korom.
- Lia! Bulcsu! Stubb! Camelus!! – üvöltötte Khetty, ahogy leugrott a griff hátáról.
A bejárat előtt néhány lábnyom körvonalazódott az olvadó fekete hóban…
„Valaki csak életben maradt” – gondolta, majd nagy lendülettel a bejárati ajtó felé indult.
- Ez meg mi? – meredt a szürke fémre Khetty döbbenten, majd megkocogtatta az ajtót, amely fémes kongással visszhangzott. Ahogy végignézett a torony magas épületén, akkor látta meg, hogy az összes ablakot is ugyanilyen módon zárták le.
- Hát ez remek! – sóhajtott nagyot.
„Pont, mint a Segar városában– lépett a nő mellé Mycorhea. A város Duparmában, amely a Nagy Háborút is túlélte, mégsem akart senki odaköltözni.
- Remélem, hogy nem! – nyögte Khetty, majd visszamászott a griff hátára: - Vigyél fel!
A griff egyenletesen körözött a torony körül egyre feljebb jutva, mígnem elérték a hajdanvolt kupolát. A fém tartókarmok ugyanúgy álltak, mint korábban, leszámítva, hogy nem volt rajta üveg. Az összetört szilánkok között Lia guggolt egy furcsán villogó plexiasztalka előtt.
A griff néhány pillanatra elég közel került, hogy a karmokon megtámaszkodjon, de ekkor gyengébb áramütés csípett a lábába. Fájdalmasan felvijjogott, mire Lia felnézett a magasba, majd visszafordult az asztalkához, hogy ezután szélesen hadonászva jelezze, leszállhatnak.
„Én ugyan nem!”
- Elég, ha közelebb mész!
Azzal Khetty lecsúszott a tollas hátról, hogy aztán gurulva tompítsa a földet érést.
- Betolakodó! Betolakodó! – hallatszott egy férfihang, miközben a falakon lévő jelek vörösen felizzottak.
- Megsemmisítés elindítva!
- Ne!! – kiáltotta Lia. – Nem betolakodó!
- Vendég?
- Nem! Khetty toronylakó!
- Toronylakó, rendben!
A vészvillogás és az ezt kísérő fülsértő ricsaj abbamaradt.
- Mi a jó fenét csináltok! – üvöltötte Kayrac dühödten, miközben az alsó szintekről csatazaj ütötte meg a fülüket.
- Elég már ezekből a lényekből! – sóhajtotta Lia.
- Védelem visszavonva!
Lia lenézett a kiszakadt padló darabon.
- Jól vagytok?
- Nem tudom, mit csináltál az előbb, de próbálj meg ne ránk szabadítani több ilyen izét! – felelte a legközelebb álló Stubb.
- Khetty itt van! – közölte Lia vidáman.
- Remek! Lejöhetne segíteni, ha már a móka jó részéből kimaradt! – zengte Redjens, majd egy halk nyikkanással a falhoz kent egy denevérszörnyet.
- Mindenki jól van? – hajolt át Khetty is a lyukon.
- Gyengülnek ezek a dögök, de azért elkelne a segítség! – felelte Camelus.
Khetty feltérdelt a lyuk szélén.
- Tierga ideért?
- Igen – bólintott Lia.
- Élőlények beazonosításra várnak! – hallatszott a torony.
- Mi ez? – nézett körbe Khetty.
- Nem tudom. A torony életre kelt. Azóta ránk szabadított már macskákat, denevéreket, mit tudom én miket… és most éppen azt próbáljuk megfejteni, hogy ki kicsoda a toronyban….
- Nagyszerű – húzta el a száját Khetty.
- Mandarin azonosításra vár!
- Mandarin? – kapta fel a fejét Khetty. – Hol?
Kérdésére azonban a torony nem válaszolt, így Lia megismételte a kérdést: - Hol?
Ekkor az asztalka fölött holografikus kivetítőn megjelent a torony. Zöld pontokkal jelölve a toronylakókként azonosított végzeturak, a pontok fölött jelezve a nevük. Sárga pontokkal a vendékeket mutatta a kép, míg a még nem azonosított végzeturakat és élőlényeket piros pontok mutatták. A küzdelemben egyre csökkent a piros pontok száma.
A többiektől elég távol, a pincében szintén egy piros pont pulzált.
- Mandarin azonosításra vár!
Lia tanácstalanul nézett a nőre.
- Ne ölje meg, de ne engedje elszökni! – utasította a fehér hajú lányt, majd lemászott a lyukon.
- Fogoly – válaszolt Lia kissé bizonytalanul, mire a pont fölött megjelent a neve és körülötte egy ketrec holografikus képe.
- És szólj neki, hogy nyissa ki a kaput meg az ablakokat! – húzta vissza magát a lyuk szélén Khetty, majd elindult lefelé a pincébe.
A hozzászólást Khetty módosította 2009.03.30. 16:41:32-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 8.50
közkedveltFantasyliaNő
Végzetúr tanonc
20 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
244. hozzászólás - 2009.03.27. 12:39:15
Fantasylia, mint a torony új adminisztrátora, a plexiasztal előtt állva megcsóválta a fejét.
- Mennyi probléma lesz még ezzel.
Majd megadta az utasítást Aurgarnak, hogy nyissa ki a kaput meg az ablakokat.
- Nem tehetem.
- Már hogyne tehetnéd, én vagyok az adminisztrátor, és ezt parancsolom.
- Amíg idegen lény nincs pontosan azonosítva, addig nem teljesíthetem az utasítást.
- Ne tedd ezt velem, így is elég bajunk van már! Khetty most ment le a pincébe, ahol fogolyként tartod fogva, ez nem elég? – fakadt ki Lia.
*
Mikor a többi toronylakó meglátta Khetty őrült száguldását a pince irányába – ami persze nem ment egykönnyen a sok törmeléknek, meg a támadó denevérszörnyeknek köszönhetően – egymásra sandítottak. Látták, hogy a nő elég sötét hangulatban van, főleg hogy nagyban vagdalkozott arany kígyókardjával a rohanás közepette is. A szörnyeket írtó varázslók az épp szabadon lévők kérdő pillantásaira bólintottak, és mivel eléggé fogyatkozóban voltak már a védelemre előhívott lények, így azonnal megindultak a nyomában.
Kayrac természetesen maradt a harcolók között, de nem bírta visszafogni magát, és a lobogó vörös hajú nő után kiáltott, miközben éppen a falhoz kente az egyik denevérlényt:
- Hazataláltál végre?
Khetty Kayrac kérdését fel sem véve, hamar leért Mandarin valószínűsíthető tartózkodási helyére, a pincébe, ahol azonnal meg is torpant, mivel egy hatalmas lézerketrecet talált maga előtt. A követői majdnem bele is lökték érkeztükben. Csirguznak esett le először a helyzet, gyorsan el is ordította magát:
- Mindenki állj!
Khetty a rácsot körbe járva érdeklődve nézegetett befelé, mintha keresne valamit. Aztán dühösen torpantott egyet, és Liának egy telepatikus üzenetet küldve lehunyta a szemét.
Egy kis idő múlva a ketrec lézerrácsai elkezdtek zsugorodni.
A többiek persze érdeklődve kérdezgették, hogy mi folyik itt, mit kell keresni.
*
Amint Lia meghallotta Khetty üzenetét, félbeszakította az épp válaszolni készülő Aurgart.
- A fogoly, emlékszel, aki miatt nem tudod a kaput és az ablakokat kinyitni gondot okoz, nem találják ott lent. Parancsolom, hogy a ketrec méretét csökkentsd le a fogoly méretéhez, hogy még épp elférjen benne.
- Pontosabb megfogalmazást kérek.
- Áááá! A foglyunk ketrecét kicsinyítsd le mondjuk a fogoly mérete plusz 20 cm-re.
- Zsugorítási folyamat elindítva.
Fantasylia magában azon morfondírozott, hogy a csudába fog tudni átszokni erre a gépies nyelvhasználatra. Mikor eszébe ötlött egy kisebb huncutság. Ha beválik, akkor még talán élvezni is fogja az adminisztrátorságot, gondolta.
- Azt meg tudnád mondani nekem, hogy a sörös csirkecomb receptemhez Stubb toronylakó dugi készletét merre találom?
- Mit jelent a dugi?
- Hopsz, a fene, tényleg, a megfogalmazás. Hmmm. A titok szót ismered?
- Igen.
- Ez egy titkos sörkészlet, amit Stubb elrejtett valahova. Meg tudnád mondani, hol ta…
Közben Khettytől újabb üzenet érkezett.
- Pillanat, megtalálták Mandarint. Parancsolom, hogy a fogoly ketrecét tűntesd el, hogy Khetty toronylakó hozzá tudjon férni.
- Nem tehetem. – hangzott a válasz.
- Mit vétettem? – sóhajt fel Lia. - Mi a probléma az utasítással?
- Fogoly besorolás alatt lévő lényt nem engedhetek szabadon.
Lia telepatikus üzenetet küld Khettynek.
- Nem engedi el, amíg fogoly a megjelölés. Mi legyen? Ha ellenséggé módosítom a besorolást, akkor megint előhívja azokat a ronda lényeket. Ha toronylakóvá, akkor meg legalább a kaput és ablakokat is kinyitná végre.
- Legyen akkor toronylakó, aztán a későbbiekben majd még módosítjuk.
- Mandarin új besorolása: toronylakó. – utasítja Lia Aurgart. – És ha már nincs több ellenség, akkor a kaput és ablakot is kérném kinyitni.
- Parancs elfogadva, ketrec eltávolítása, védelmi zár feloldása.

A hatalmas fémből készült szerkezetek felemelkedtek, és visszasüllyedtek a vár falába. Kayrac, Stubb és a többi harcoló végzetúr kissé véres ruhában a sok elhullott lényen illetve törmeléken átlépdelve a kapuhoz sétált, és gyanakodva nézték a kapu felső tartórészét, de semmi nyomát nem látták, hogy onnan egy óriási fémszerkezet csapódott volna ki nem is olyan régen.
Pontszám: 9.38
kedvencByzonFérfi
Végzetúr mester
5137 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
245. hozzászólás - 2009.04.04. 16:51:29
A súlyosan sérült torony oldalán a lyukak mint fekete szájüregek ásítottak az ezüstös holdfényben, a környező, a nemrégiben történt kisüléstől megperzselődött növényzet torzói groteszk árnyak tömegét vetették a tájra. Ám ezen torz árnyak egyike most megmozdul... Mint éji tolvaj lopakodik árnyéktól árnyékig. Alakja szikár, mintha nem borítaná hús a csontjait. Az ajtóhoz érve lidércfény lobban az ujjain s egy pillanatra megvilágítják örök halálvigyorát. Mert valóban nincs hús azokon a csontokon... Axoniss Flass szemgödreiben sötét derengés kelt, talán ennyi jelezte a nekromanta sötét jókedvét. Tudta, hogy árnyvarázsa elrejti majd a moa szerkezet elől. Sokat fizetett a varázs titkáért, nagyon sokat! De megérte! Most megtudja a titkot! Megismeri a káoszisten kapitányait, kik elhozzák az új világrendet, ám nem Chara-dinét, óh nem, hanem Axonisse Flassét, mosolygott. Csuklójára pillantott, amelyen ott díszelgett a karcolat. A démonalku bélyege. Óh, igen. Mindig találni elég hatalomvágyó thargodant, aki hajlandó varázslatokat tanítani, s az ellenszolgáltatás, egy mágus lelke, nos nem egy nehéz feladat, s nem nagy ár...
Teste lassan sötétté, légiessé vált s átsiklott a fémfalon, majd tévedhetetlenül lebegett az emelet felé. Hamarosan elérte a harmadik lakószintet s a könyvtárszobát. Tévedhetetlenül lebegett a tekercstartókhoz, s biztos kézzel választott ki egyet közülük. Sötét pergamenlapok lila szalaggal s félholdas, töretlen pecséttel... Chara-din tekercse – gondolta Axonisse. Mióta csak felfedezte a régi iratokban a káosz isten visszatértére vonatkozó írásokat erre a hatalomra vágyott, amiért mindent, még tulajdon lelkét s feláldozta... Nem volt ami megállítsa. Eszébe jutott az a néhány héttel ezelőtti nap, ami olyan vadászattal kezdődött, mint bármelyik...
Eszébe idézte ahogy könyörög az életéért a kyorg ősmágus, s tudást kínál cserébe. A remegve elsuttogott szavak, melyek felfedték előtte, hogy a kapitányok névsora a tekercsekben van elrejtve, s a thargodan lord megidézésének módját is elárulta, ki megtanította neki az árnyvarázs titkát. Persze megölte a kyorgot, de ami a fő, élete, s halálon túli léte értelme immár karnyújtásnyi közelségbe került. De nem itt... Túl veszélyes mormolta, s elhagyta zsákmányával a tornyot...

...A holdfény sápadtan tört be az aprócska barlang cseppkőfoggal díszes száján, s odabent reménytelen csatába kezdett két üres szemüregből sugárzó mohó fénnyel... A nekromanta izgalomtól remegő csontujjai feltörték a tekercset, s lassan tanulmányozni kezdte a benne foglaltakat. Észre sem vette, amikor csuklóján méregzöld fénnyel kezdett pislákolni a démonbélyeg, ahogy arra sem figyelt fel, hogy háta mögött kavarogni kezd a barlangi szél... Maga sem tudta volna megmondani mire riadt fel... Talán ösztönei végül megsúgták a bajt? Netán az érkező lépteinek neszére? Mindenesetre megperdült, sötéten lobbant a tekintete, ahogy felmérte az előtte magasodó hatalmas, izmos alakot, aki nyolc szőrös póklábon egyensúlyozva, négy izmos mancsában fejszét lóbálva közeledett hozzá, tigroszlánra emlékeztető pofáján torz vicsor villant. A nekromanta felkiáltott:
- Megállj Aqudar, taalru herceg! Megalkudtunk!
- Én teljesítettem a rám eső részt – morogta a thargodan.
- S én neked adom egy varázsló lelkét, csak mond, ki legyen az?!
- Te – morogta egyszerűen a démonherceg, s póklábain előrelendült.
Axonisse Flass nem volt sem gyáva, sem ostoba. Ujjai rögvest táncra keltek, nagyerejű villám vágódott közülük a lény mellébe, a thargodan herceg felhördült a fájdalomtól, bömbölése megrepesztette a sziklákat, s feltépte a dimenziók fátylát, szolgáit, két galetki magas, izomkolosszusokat idézve a barlang mélyére. A zinthurgok azonnal a nekromantára támadtak, ám Axonisse nem kívánt alsóbbrendű ellenfelekkel foglalkozni, könnyed intésére savfelhő vette körül, mely mély sebeket vágott az ércfalba, s elemésztette a démonokat. Kivéve Aqudart. Négy baltájával egyszerre rontott a nekromantára, az egyik csapása könyékből szelte le a felé lendülő csontkart, ám a többi elvásott a mágikus védelmen. A démonherceg a varázshéjnak feszült, hogy áttörhesse, mielőtt a nekromanta erőt gyűjt egy nagyerejű savcsapáshoz, iszonyú küzdelmük lekötötte a figyelmüket, egyikük sem vette észre a csendesléptű, sötét felleghajtós, hegyes fülű alakot, aki megjelent mögöttük, s egy pentagramma foglalatú hegyikristály láncot emelt fel s néhány szót suttogott.
A nekromanta teste rongybabaként zuhant a földre, már soha többé nem tudta befejezni varázslatát. Aqudar csendesen meghátrálva nézett a férfire, aki biccentett:
- Remek munkát végeztél herceg, Uram, Lord Daramoula büszke rád! A nekromanta lelkét egészen különleges célokra fogja használni – rázta meg a fénylő hegyikristályt a férfi. - Elveszett kyorg szolgádért is ajándékban részesülsz.
- El is várom, smaragdvámpír! - morogta a thargodan lord.
- Most menj Aqudar, ma még nem végeztél. Én ezt a lelket elviszem az én Uramnak.
A thargodan fejet hajtott, a vámpír pedig egyszerűen kifakult a térből a lélekfüggővel együtt.

Néhány óra múltán árnyékkal burkolt szőrös póklábak nehezedtek a Napkapu könyvtárszobájának szőnyegére, s egy torz árny helyezett vissza egy tekercset a tartójába. Egy tekercset, melynek tartalma épp csak egy kicsit változott meg, ám amely képes lesz komoly változást hozni e mágusok életébe, ha új pecsétjét feltörik. S egy kíváncsi kutató előbb-utóbb megteszi. Mi türelmesek vagyunk, gondolta a thargodan. Évek munkájával játszottuk ki a nekromantát is, a varázslók sem lesznek ellenfeleink. Majd lassan ő is kifakult e dimenzióból. S a torony lakói még mindig nyugodt álmukat aludták.


OFF:
A legjobbakat kívánjuk a valódi életben Axonisse és sajnáljuk, hogy elmentél! Úgy hiszem cirip és Khetty nevében is mondhatom (hisz velük egyeztetve készült ez az írás)
VB van...
DEUTSCHLAND ÜBER ALLES!!!!!!!!
Pontszám: 9.25
kedvencgabcsiNő
Végzetúr tehetség
220 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
246. hozzászólás - 2009.04.05. 13:43:15
Miután Khetty meggyőződött róla, hogy tényleg Mandarin volt a ketrec foglya fáradtan intett a mögötte csoportosuló társaságnak:
- Ma már mindenki halálosan elfáradt és nekem sincs erőm ezzel itt vesződni– mutatott a lézerrácsok eltűnése után előbukkanó patkányra, - majd holnap eldöntjük, mi legyen vele. Addig viszont csinálok belőle egy kis szobadíszt. – és egy kecses kézmozdulattal bénító varázst bocsátott a vicsorgó állatra. – Na, tegyük el magunkat holnapra.
Ám ez nem is volt olyan egyszerű dolog, mert a szobák jó része romokban hevert, ezért többen is kénytelenek voltak egy-két társukkal megosztani saját lakóhelységüket.
Hát, ha nem is ment minden fennakadás nélkül, végül azért csak elcsendesedett a torony, bár Stubb ragaszkodott hozzá, hogy őrt álljon, mivel a kapu tárva-nyitva állt az esetleges betolakodók előtt, de azt meg végképp nem szerették volna, ha azok a rideg fémszerkezetek zárják el őket a külvilágtól, melyeket Aurgart tudott elővarázsolni a falakból.
Már minden csendes volt, de kis idő múltán erős horkolás zaja hallatszott, mely mintha a kapufélfa mellé bevackolt törpe felől hallatszott volna. Hát igen, úgy látszik ez a viszontagságos nap még ezt a fáradhatatlannak tűnő végzeturat is le tudta gyűrni.
Így az éjszaka látogatói gond és vér nélkül vihették végbe gonosz ármányukat.

Másnap reggeli után Khetty kíváncsian méregette az előtte remegő patkányt:
- Hát újból találkozunk alakváltó! Talán tudnál nekünk mesélni arról, ami itt történik? - nézett várakozóan a sárgán villogó szemekbe.
A visszaváltozott Mandarin hirtelen nehéz helyzetben találta magát. Itt áll egy csapat – a történtektől kellőképpen felhergelt – mágustól körülvéve, ráadásul még mindig érezte a Toronyból felé irányuló ellenszenvet, igaz egyre gyengébben. Felmerült benne, hogy elmond egy-két dolgot amit az épületről megtudott, de aztán úgy érezte, nem jött még el annak az ideje, hogy felfedje lapjait. Még lehet rá ennél megfelelőbb alkalom – ha addig a toronylakók életben hagyják,- hogy egymaga járjon utána az igazságnak, és amennyiben beigazolódnak sejtései, hát akkor….
Napkapu mágusainak csoportján ekkor a váratlanul ismét megjelenő Seligen vágta magát keresztül:
- Én tudom, hogy bírhatnám szóra ezt a vakarcsot! – érintette meg a patkányt feszülten figyelő Khetty vállát. – Hadd vigyem magammal, és ha megtudok valamit azonnal értesítést küldök. Nektek most azt hiszem más dolgotok is akad bőven. – mutatott körbe a romokon.
- Csak nem adjuk át neki! – csattant fel Kayrac hangja, aki épp most ért le a lépcsőn és lépett be Seligen nyomában a tegnapi nap után túl tágassá vált társalgóba. – Boldogulunk magunk is, nem kell a gyémántok segítsége!
- Hagyd Kayrac! – állt a fortyogó mágus elé Diabolo. - Azt hiszem, igaza van! Most sokkal fontosabb, hogy valamennyire helyrehozzuk az épületet, nehogy a fejünkre dőljön. Arról már nem is beszélek, hogyha a kitudódik, mi történt velünk, egy-két hiénaként viselkedő horda biztosan kapva kap majd az alkalmon. Szerintem fogadjuk el az ajánlatát. – nézett kérdően Khettyre.
Minden szem Napkapu vezetője felé fordult, várva, hogyan dönt. Khetty elgondolkozva körbe nézett: látta a még mindig kormos, és kialvatlan arcokat, a cafatokban rajtuk lógó öltözéket, a mindenhol heverő törmeléket, érezte a lappangó dühöt és elkeseredést, amely az újabb és újabb csapások miatt lassan a felszínre tör, ha nem foglalja le őket, ha nem mutat valamilyen elérhető célt nekik.
Nem! Most nincs idő erre a kis patkányra – határozta el magát és hangosan ennyit mondott:
- Jól van Seligen! Rád bízom ezt a dolgot. Vidd hát magaddal – mutatott az egyre izgatottabb állatra, - és próbálj meg megtudni tőle valami. Aztán majd beszélünk. – intett, amit Seligen elbocsátásnak tekintett.
Felkapta a rúgkapáló Mandarint, és nem törődve annak minden igyekezetével, hogy jól beleharapjon az őt fogva tartó kézbe, sietve nyakába szedte a lábát és elviharzott hőn viszontlátni vágyott városa felé.

Lia közben tovább vívta végelláthatatlan csatáját Aurgarttal.
- Hogyan tudnálak rávenni, hogy a toronylakókra ne szabadíts rá mindenféle lényeket, ha veszélyt érzékelsz? – kérdezte és elkeseredetten dőlt neki a falnak, mert kicsit megviselték az egyre furább események fordulatai.
Hirtelen nagyot sikkantva ugrott egy nagyot érezve, hogy a fal megmozdul mögötte. Aztán mikor látta, hogy csak egy szék kezd materializálódni a falból, dühösen fordult a villogó asztalhoz.
- Ilyet légy szíves ne csinálj még egyszer! A frászt hoztad rám!
- Csak érzékeltem, hogy igényelsz valamilyen ilyen tárgyat. – jött a szenvtelen válasz. – Eltüntessem?
- Most már hagyd csak. – rogyott le elpilledve a fehér hajú lány. – De még nem válaszoltál a kérdésemre.
- Határozd meg pontosan mi az elvárás és a protokollnak megfelelően megvizsgálom, hogy a védelem a javasolt módosítások után is megfelelően tud-e működni.
Lia nagyot sóhajtott. Sosem fogja megszokni ezt a nyers szöveget, de megpróbálta összeszedni magát és pontosan megfogalmazni, mit is szeretne.
- Javaslatom a következő: a toronylakóként megjelölt személyeknek nem eshet bántódása, vagyis az általad védelemre előhívott szörnyek őket nem támadhatják, csak a nem toronylakókat. – kezdett kicsit belezavarodni (toronylakók, nem toronylakók). – Érted mit akarok?
Aurgart - Lia kezdett a villogó asztalra, már személyként gondolni (Őrület, nem?) – kisebb villogás és csipogás után megszólalt:
- Protokoll módosítva.
- Ez azt jelenti, hogy igen? – bizonytalankodott Lia. – Gondolom, igen – válaszolt is magának rögtön.
- Akkor még azt is jó lenne tisztázni, hogy amikor azokat a fémszerű zsalukat, amiket az ajtók és ablakok elé le szoktál ereszteni, jó lenne, ha előre jeleznéd. Még a végén agyonütsz vele valakit.
- Pontosítsd az elvárásaidat – jött a már jól ismert válasz Aurgarttól és Lia úgy érezte túl nagy terhet vállalt magára, mikor elvállalta ezt az adminiszrátorságot.

Miután minden idegen távozott, Napkapu mágusai nekiláttak a takarításnak és az építésnek.
A romok eltüntetése után először a Lélekkút helyét jelölték ki, de most megfelelő óvatossággal eljárva a tornyon kívül, annak toldalékaként építve, erős varázslatokkal védve, egy különálló épületben.
Megint eljött a fárasztó vadászatok és portyázások ideje, hogy a kutat minél előbb feltöltsék és megkezdődhessen az újjáépítés nehéz, de reményt keltő időszaka.
A hozzászólást gabcsi módosította 2009.04.06. 08:32:52-kor
Pontszám: 9.25
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
247. hozzászólás - 2009.04.09. 13:57:06
- Hogy veszíthettük el ezt a háborút?! – csapott az asztalra dühösen Khetty. Kék szeme szikrákat szórt, állán megfeszültek az izmok. A toronylakók még sosem látták ilyennek, kivéve, mikor az ellenséggel kellett szembeszállni, de velük szemben sosem viselkedett még így.
- Higgadj le kicsit, Khetty! – nézett Camelus a nőre.
- Ne nyugtassatok! Elég volt! – nézett végig az asztal körül ülőkön. A mágustanoncok kissé megszeppenve néztek egymásra.
- Miről beszélsz? – nézett a nőre Csirguz értetlenül.
- Kevés dolog dühít fel, ezek egyike, ha visszaélnek a bizalmammal és a megértésemmel!
- A háború még nem úszott el… - nézett körül Stubb.
- Minek neveznéd azt, hogy a tanoncok szinte kézenfogva sétálgatnak az üszkös fatörzsek között, felkínálva a lehetőségek ezeknek az átkozott sörimádóknak!
- No-no… - vetette közbe Stubb.
- Még ezt a szobát se tudtuk rendbehozni rendesen! A torony többi részéről ne is beszéljünk! Jönnek a sörös haverjaid és az amúgy is üres kutunkat akarják?!
- Nem a haverjaim… - vetette közbe Stubb.
Khetty két nagy sóhajjal felállt az asztaltól.
- Elég volt, hogy boxzsáknak néznek minket! Egyszer s mindenkorra elég volt! – a szavakat lassan, tagoltan ejtette ki, egyesével végignézett a toronylakókon.
A könyvtárban vágni lehetett a megülő csendet.
- Mit… mit akarsz ezzel mondani? – nézett Lia a nőre.
- Tudod te azt jól, de hogy ne legyen meglepetés senkinek, a háború után komoly elbeszélgetésben lesz része mindenkinek, aki nem vette elég komolyan a kéréseinket és szövetség érdekeit!
- Elküldesz minket? – Elviz szemeiben ijedt félelem csillogott.
- Nem! – rázta meg vörös fürtjeit Khetty. – Még nem!
- Ez most valami vicc? – fordult Ashwing Liához, mire a fehérhajú lány megrázta a fejét.
- Attól tartok nem! Ilyen dühös még sosem volt…
- Ez valami egoista megnyilvánulás? – nézett körbe Ulrik értetlenül. Az új tanonc mély hangja még a nemrég megtiszított lépcsőkön is zengett.
- Miről beszélsz? – fordult a harcos felé Kovi Zee.
- Ez a nő… mit képzel magáról? Fenyegetőzik itt, hogy elküld minket… node hogyan? Mégis hogyan? Ez a mi otthonunk is? Csak úgy beszélhet így, hogyha biztos abban, hogy ő itt a nagy vezető…!
- Ulrik… ő itt a nagy vezető… - szakította meg a harcos gondolatmenetét Redjens csendesen.
- A támadások jól szervezettek! – hallatszott egy gépies hang.
- Te ne dumálj bele! – mutatott a vakolathiányos plafonra Khetty.
- Optimális védelmi terv a következő…
- Lia! – nézet még mindig szikrázó szemekkel Khetty a fehér hajú lányra.
- Aurgar! Hallgass, kérlek! – üzente a lány, mire a torony kissé sértődött sóhajt hallatott.
- Mi van már itt? Még egy gép önérzetével is törődjek?!
- Nem, csak higgadj le! – nézett a nőre Gill, mire Khetty a törött ablakokhoz sétált.
Az első tavaszi nap melege sütött rájuk. Alig néhány napja még mindent fekete, hullaszagú hó borított be, de miután egy álló napig hullott a sötét hó az égből, a felhők lassan elfogytak, a havazás megszűnt és a nap vidáman olvasztotta fel a komor hideget, hogy a még szörnyűbb valóságot mutassa meg: üszkös fatörzseket, csupasz sziklákat, fekete, kormos falakat.
- Muszáj tovább építenünk és renoválnunk – vette védelmébe a többieket Gill. – Kell, hogy feltöltsük a kutat. A kisülés óta rengeteget termelt a katalizátorunk, de kell, hogy vadásszunk.
Khetty néhány percig nem szólt semmit, csak bámult kifelé az ablakon. Nem véletlenül maradt ki ő Duparmában is ilyen tisztségekből. Nem neki találták ki ezt a vezetősdit, majd nagy sóhajtott és kemény hangon ennyit mondott:
- Aki nem tudja megvédeni magát, az itt marad a toronyban! És a háború után igenis elbeszélgetek a tanoncokkal!
Nem fordult meg, de érezte, ahogy Stubb és Gill helyeslően bólint, de Ashwing, Hell Hidra és Ninja bosszankodva megrázza a fejét.
- Akkor még beszélnünk kell arról, hogy milyen ütemben folytassuk a renoválást? – váltott témát a kínos csendben Gill. – Javaslom, hogy teremtsük meg a feltételeket a katalizátor maximális működéséhez.
- Rendben – bólogattak sorban a nagyobb erejű mágusok.
- Kínzókamránk mikor lesz? – nézett fel Napmo, aki szintén a robbanás után csatlakozott a társasághoz. Még az sem tántorította el, hogy tökéletesen romokban állt a torony, mikor megérkezett.
- Most nem hiszem, hogy ez lenne a legfontosabb épület – nézett rá Kovi kissé meglepetten.
- Jó, csak kérdeztem… - vont vállat a mágus.
- Muszáj rendbe hozni legelőször a lakószinteket! – bólintott Gill is.
- Szerintem a varázs-szobát kellene legelőször renoválni! De hát ezt már százszor elmondtam… – vetette közbe Kayrac kissé nyersen.
- Az a szoba a leghaszontalanabb az egész épületben! – legyintett Khetty unottan, megfordult és felült az ablakpárkányra.
- Szerinted – felelte a lich, majd felemelte a kesztyűket, amiket még Incubus hozott és az asztalra hajította őket.
- Ahhh – nyögött fel a nő. – Meg is feledkeztem róluk…
- Kell a sztázisvarázs! – jelentette ki Kayrac.
- Jól van, jól van! – bólogatott Gill is és azonnal papírt és ceruzát húzott elő a köpenyéből és lázasan számolni kezdett. Pár perc után felnézett és közölte az eredményt.
- Ha a katalizátornak még egy kis teret engedünk, akkor a befolyó energiából rendbe tudjuk hozni azt a szobát.
- Remek! – izzott fel Kayrac smaragd tekintete.
- Szerintem emelni kellene a védőfalon is! – jegyezte meg Csirguz elgondolkodva.
Khetty kicsit meglepődve kapta fel a fejét. A történész-tudóssal annak idején együtt költöztek be a mágustoronyba, mára már csak ketten maradtak a hajdani alapítók közül, mivel azonban a férfi sokat időt töltött a könyvtárban, harci képességei nem fejlődtek annyit az elmúlt hónapok alatt, mint a nőnek.
- Védőfal? – nézett rá Gill elgondolkozva, majd ismét elmélyült a számításokban. – Figyelembe véve, hogy tulajdonképpen elkezdtük építeni… legalábbis a robbanás előtt emeltünk rajta jó fél métert, tulajdonképpen befejezhetjük az újabb szintjét… Egyéb kívánság?
- Igyunk! – sóhajtott fel Stubb, aki máris túl hosszúnak ítélte a tanácskozást.
- Jól van! Akkor munkára! Az lenne a legjobb, ha a tanulók itt maradnának és takarítanának! A védőfal mögött biztonságban van mindenki! – nézett szét Camelus, majd felállt a székről.
- Lia! Maradj itt kicsit! – szólt a fehérhajú lány után Khetty.
Mikor kiürült a könyvtár leugrott az ablakpárkányról és járkálni kezdett fel-alá.
- Az elmúlt napokban Aurgar újabb és újabb tulajdonsággal bővült… nem arról volt szó, hogy ez egy gép?
- Nem tudom… kicsit fura szerkezet az biztos… - vont vállat Lia.
- Honnan veszi ezeket a tulajdonságokat?
- Hogy érted ezt?
- Mikor magához tért, egyszerű parancsszavakat értett csak meg. Semmi összetett, bonyolult mondatot…
- Igen… - bólintott Lia kicsit elnyújtva az utolsó szótagot, miközben figyelt, hogy mit is akar mondani a nő.
- Eltelt alig egy hét… és ma beleszólt a tanácskozásba, minden kérdés és kérés nélkül!
- Ez tényleg furcsa – ráncolta össze a homlokát Lia is. – Nem tudom, miért csinálta… - vont végül vállat a lány.
Khetty fordult néhányat a szobában, majd megállt a lány előtt:
- Lélekenergiával működik igaz, hiszen a kút aktivizálta? Viszont riadó esetén a mágiánk is az ő erejét növeli… Csirguz szerint ez a moák csavaros ötlete… hogy a torony falain belül ne használhassanak mágiát, és így a varázslatok elől védve voltak…
- Nem értem, hogy hová akarsz kilyukadni…
- Mi van akkor, ha…. – Khetty megállt a mondat közepén, majd körbenézett a szobában.
- Mikor mi van? – nézett rá Lia ártatlan szemekkel.
- …ha valahogy becsalnánk ide a támadóinkat és rájuk zárnánk a tornyot… - fejezte be a mondatok végül Khetty.
Lia pislogott kettőt. Nem értette a nő gondolatmenetét, miközben biztos volt benne, hogy Khetty nem ezt akarta mondani, de szóvá tenni ezt már nem tudta, mert az elviharzó vörös tincsek lebbenését látta csak az ajtóban és egy odavetett félmondatot:
- Mindjárt megbeszélem Stubbal!

***
A törpét nem volt nehéz megtalálni, épp a védőfalon csépelte az újabb behatolni próbáló támadókat.
- Stubb! Kellesz nekem!
- Ne most, drágám! Látod, hogy dolgom van! – morogta a vörös szakállú, borvirágos orrú hadvezér, majd néhány pillanat múlva elégedetten emelte magasba vértől csatakos fegyverét. – Most már mondhatod!
- Valami baj van!
- Ne mondd! – felelte megjátszott hitetlenkedéssel a törpe, miközben elrakta megtisztított kardját, hogy azonnal kezében teremjen a mézsört tartalmazó flaska.
- Rájöttél már, hogy mi baja a pálinkának?
- Jah! De nem ezért jöttél most…
- Azt hiszem, a torony elszívja az életerőnket! – telepedett a leomlott kövekre Khetty.
- Ne beszélj már marhaságokat! – legyintett Stubb.
- Gondold végig! A lélekkút aktiválta, de az elsülés után oda építettük az új kutat – mutatott a vörös téglákból körberakott kút felé a nő. – Mivel nincs riadókészültség és nem varázsolunk a falakon belül, ezért valahonnan energiához kell jutnia… hát elszívja tőlünk… ezzel együtt, lemásol minket… úgy értem egy-egy tulajdonságot… és ezért változik napról-napra…
- Hát ezen jó sokáig gondolkoztál! – jegyezte meg az állát vakargatva Stubb. – Mert ekkora hülyeséget nem lehet gyorsan kitalálni!
- Ha csak és kizárólag logikus utasításokat fogad el, akkor miért szólt bele a mai vitába?
- Talán megijedt ő is, mint a kicsik! – nézett fel komoran a hadvezért.
- Te tudod a legjobban, hogy amit mondtam, igaz volt!
- Igaz, igaz… csak mégse jó…
- Mindegy, a tanulókkal meglátjuk, hogy mi lesz! Most koncentráljunk erre az átkozott gépre!
- Kezdettől fogva nem bírod! – vigyorodott el a törpe és a nő felé nyújtotta a flaskát.
- Sosem szerettem az ilyen lelketlen szerkezeteket! – húzott a mézsörből jókorák Khetty.
- Lelketlennek nem nevezheted! – felelte Stubb, majd szélesen elvigyorodott a szóviccen.
- Beszélek Csirguzzal!
- Tedd azt! – vont vállat Stubb egykedvűen, majd a lebontott résen átmászva, az ájultra vert támadók között az erdőbe indult.
- Stubb!
- Mivan még?!
- Ne beszélj a falakon belül ezekről senkivel!
- Hidd el, a falakon kívül sem fogok erről beszélni! – emelte égre a tekintetét és sietve vadászni indult.

***

Csirguz egykedvűen ringatózott egy csónakban a kis öböl partjaitól nem messze. Fejébe vette, hogy halat fog vacsorára és ezt megvalósítandó komótosan üldögélt néhány horgászbot és tucatnyi könyv társaságában.
- Csirguz! – kiáltott Khetty. – Kijönnél?
- Miért mindig ilyenkor jön rá a beszélhetnék?! – sóhajtott nagyot a tudós, miközben összecsukta a poros könyvet, behúzta a zsinórokat és a partra evezett.
Miután a csónakot a partra vontatták és kikötötték egy facsonkhoz a szakállas végzetúr érdeklődő barna tekintettel nézett Khettyre.
- Mi volt ilyen fontos?
- Beszélnem kell veled!
- Igen, azt látom! – és megindult a toronyhoz vezető ösvényen.
- Várj! Itt jó lesz! – szorította meg a csuklóját.
- Mi olyan fontos?
Khetty felnézett a torony falára, amely alsó szintjein már látszott, hogy a fekete koromtól megtisztították, de a felsőbb szintekre még bőven ráfért a takarítás. Végignézett az üszkös, fekete vidéken.
- Mit tudsz a moákról?
- A moákról? Miért érdekel ez hirtelen?
- Csak mondd el, amit tudsz!
- Nos, a moák híres technokraták voltak. Olyan szintre fejlesztették a technikai tudásukat, aminek mi még a felét sem érthetjük. Ez torony is ékes példája ennek. A villogó lámpácskákkal, a színes, áttetsző vezetékekkel, azzal a fura kemény átlátszó anyaggal... Gyűlölték a mágiát, ezért nem is használták, szerintem a torony védelmi rendszere is ezért lett így alakítva. Mivel az ellenfél mágikus képességeit korlátozzák, ezért olyan előnyhöz jutnak egy harcban, amelyet nem lehet behozni. Ha ezt a tornyot ők hozták létre, akkor bizonyosan tele van rejtett csapdákkal… biztos, hogy mágusok ellen is…. – itt abbahagyta a mondatot és barna szemeivel Khettyre meredt. – Mire jöttél rá?
- Azt hiszem a torony belőlünk él… - nyögte ki a nő kis hallgatás után.
- Belőlünk? – képedt el Csirguz, majd elgondolkozva végignézett a szutykos épületen.
- Úgy hiszem, elszívja az életerőnk, a gondolataink, a személyiségünk… persze nem azonnal és nem egyszerre…
- Utána nézek a könyvekben! – bólintott Csirguz megértve a helyzet súlyosságát.
- Ne beszélj senkivel erről! Nem akarom, hogy megrémüljenek!
- És ne is gondolkodjak erről… - szúrta közbe a történész.
- Igen… ne is gondolkodj erről a falak között!
- Huhhh… ez nehezen fog menni!
A csónakból magához vette a könyveit és sietős léptekkel megindult a torony felé, miközben mentális védelmet próbált varázsolni a tudatára.
Khetty nézte egy ideig a vizet, majd a tőle jobbra magasodó szirten álló baljós romok tanulmányozásába kezdett. A valaha volt fekete torony romjai, ahol az a különös alak eltűnt az egyik könyvvel, miután elsült a szerkezet.
„Van ott valami” – nyugtázta összehúzott szemmel, majd sietős léptekkel Gill keresésére indult.

***

Az építész arcára korom, hajára és ruhájára por ülepedett.
- Emeld meg Kovi! Tartsd még! Jó! – utasította a segédépítészt, miközben sietősen igyekezett a helyére szögelni egy tartógerendát.
- Megjöttem! Mit segítsek? – jelent meg Khetty két tenyerét összedörzsölve.
- Ne légy láb alatt! – morogta Gill, szájában szögekkel.
- Idehoznád azt a vasdarabot? – nézett le Kovi az egyik magas gerendáról, amely az egyik leszakadt körfolyosó helyén húzódott.
- Meddig tart még ez? – nyújtotta fel a kampós végű vasdarabot a nő. El se tudta képzelni, hogy mire kellhet.
- Mármint mi?
- Hát ez a renoválás? – vonta meg a vállát.
- A katalizátort felszereltük tegnapelőtt. A gyűlés után megcsináltuk a bővítést is, szóval ha így haladunk, egy-két hét múlva minden a régi lesz! – válaszolta Gill miután az utolsó szöget is beütötte a helyére.
- A védőfalat kiegészítettük?
- Stubb vállalta a dolgot! – bólintott az építész, miközben finoman arrébb tolta az útból Khettyt és a kissé hiányosan deszkázott lépcsőkön felsietett Kovi mellé.
Néhány perc múlva a tartókötél kígyózva hullott a nő lábai elé. Khetty egykedvűen felvette és elkezdte összetekerni.
- Arra gondoltam, hogy fel kéne állítani néhány sátrat a gyakorlótéren – jegyezte meg közben, mire a két építész döbbent arca jelent meg a résben.
- Minek?
- Nagy a por, nem lehet sem pihenni, sem aludni, sem rendesen dolgozni. Lia sem tud főzni még rendesen a konyhában, arról ne is beszéljünk, hogy folyton belehullik a vakolat a levesbe.... És akkor nem ejtettem szót arról, hogy állandó hangzavar van a kopácsolástól és a fűrészeléstől…
- Bocs, hogy nem tudunk halkabban dolgozni! – vágott a nő szavába kissé ingerülten Gill.
- Ne értsd félre, kérlek! Nem az a baj, hogy hangosak vagytok…
- Nem hát! Persze! Ha mondjuk Kayrac is idetolná néha a csontvázképét és segítene vagy Csirguz nemcsak a könyveit bújná... lehet, hogy gyorsabban haladnánk!
- Bizonyára így van! – akasztotta Khetty a lépcsőforduló kis kiálló kődarabjára az összetekert kötelet. – Mégis az a helyzet, hogy engem idegesít a legjobban ez a dolog… - tette hozzá nagy sóhajjal.
- Téged?! – jelent meg Gill dühös arca ismét, majd hangos kopogás a gerendákon, dübörgés a lépcsőként szolgáló léceken és megjelent az építész teljes magasságában. – Éjt nappallá téve dolgozunk! Már megbocsáss, ha ez nem elég!
- Tényleg ne haragudj, Gill! Segítek amiben tudok, de hát ez a folytonos zaj és kosz… egyszerűen nem bírom tovább!
- Ne röhögtess már!
Khetty egy szemvillanására az építész elhallgatott pár percig, majd hozzátette:
- Ha sátrat akarsz, építs magadnak!
- Mindannyiunk érdeke, hogy pihentek és nyugodtak legyünk ebben a helyzetben!
- Kérd meg Camelust! Bizonyára örömmel segít! Még anyagot is találtok a lépcső mellett, hogy a kényes igényetek nehogy sérüljön! – dühöngött Gill, majd sarkon fordult és visszasietett.
- Mi volt ez? – kérdezte Kovi, mikor visszaért hozzá.
- Lehet, hogy Ulriknak lesz igaza! Egoista, intoleráns, hisztis… - kiabálta az utolsó szót jó hangosan, hogy végigzengjen az épületen.
- Kiről beszélsz? – nézett a fiatalabb mágus meglepődve Gillre, mire az építész lemutatott az egyik résen, amelyen jól látható volt, hogy Khetty lefelé tart a márványlépcsőn.
Kovi visszanézett a dühös főépítészre, majd megint a lépcsőfordulóban eltűnő vörös hajra és értetlenül megrázta a fejét.

***

A sátrak felállítása nem vett igénybe többet egy napnál, így a vita utáni napon már mindannyian a gyakorlótéren felállított nagy sátorban ültek, és Lia által főzött jóízű vacsorát fogyasztották.
- Tisztára mint egy kirándulás! – nézett fel Bulcsu lelkesen.
- Tisztára… - morogta a lich elégedetlenül.
- Ti most komolyan összevesztetek? – nézett fel hirtelen Kovi a tányérjából.
- Kik? – kérdezte meglepetten Napmo.
- Hát Gill meg Khetty! Két napja nem szólnak egymáshoz egy szót sem…
- Mi? Dehogy! – legyintett a nő, majd az építészre nézett – Vagy igen?
- Dehogy! Csak nem értettünk egyet a sátorverés fontosságát illetően – jegyezte meg szárazon Gill.
- Minek kell egyáltalán béna sátrakban aludnunk, mint egy buta harcosnak vagy egy lélekenergiaszívó gyémántnak? – csattant fel Kayrac.
- Mintha a csontjaidnak nem lenne mindegy, hogy hol zörögnek… - szúrta közbe Stubb.
- Tényleg! Minek kellett ide kiköltöznünk? – nézett körbe Redjens kérdőn.
- Mert végre tavasz van! Süt a nap és a toronyban nem lehet rendesen pihenni! Minden erőnkre szükség van, különösen, hogy nyakunkon van egy-két háború is! – vont vállat Khetty.
- Tudod, hogy éjjel hatalmas eső lesz, ugye? – nézett fel Elviz.
- Nem lesz semmi baj! – bólintott a nő, mire hangos dördüléssel villámok cikáztak át az égen, hogy aztán néhány perc múlva kövér cseppeket hullatva eleredjen a sátortetőn ütemes kopogó első tavaszi eső.
A hozzászólást Khetty módosította 2009.04.09. 17:55:57-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.17
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
248. hozzászólás - 2009.04.11. 15:54:19
Másnap reggel Khettyt izgatott rázogatás ébresztette fel. A nem túl kényelmes fekhelyről felkelve, álmosan toccsant az ágya közepénél összegyűlt tócsába.
- Óóóóó, affene! – morgolódott, majd szakállas barátja vigyorgó arcát látva legyintett egyet.
- Megtaláltam, amit kértél! – suttogta Csirguz, mire Khetty magára kanyarította a köpenyét és elhagyta az alvósátrat.
- Sose gondoltam volna, hogy Camelus így horkol! – ásított és nyújtózott egy nagyott, hogy aztán a hajnali hűvösben megborzongva húzza maga köré a köpenyt.
Az egyszerű tábori konyhaként működő sátorban már ott ücsörgött Stubb és Gill is.
- Nem akarom megrémíteni a többieket még jobban… azt hiszem épp eléggé megijedtek attól, hogy dühös voltam.
- Szó, mi szó, akkor engem is megijesztettél – dőlt hátra Gill egy bögrényi forró teát szorongatva.
- Mindegy… - legyintett Khetty. – Mit találtál Csirguz?
A történész több halomnyi könyvet nyitogatott ki egymás után, miközben lelkesen beszélni kezdett:
- Egész éjjel olvastam, nagyon kíváncsi is lettem, amit mondtál, hogy hogyan lehet ez, hogy a torony belőlünk él. Végülis azt hiszem, megtaláltam, bár nincs egyértelműen leírva, úgyhogy ez csak egy ötlet… - nézett fel bizonytalanul a jegyzeteiből.
- Folytasd csak… - sürgette Stubb a tudóst, miözben forralt bort szürcsölgetett a hidegben.
- Szóval a torony hihetetlen ötletességgel van megépítve és kitalálva. Évezredekig az sem tűnt fel senkinek, hogy ez nem egy közönséges márványtorony. Mágusok költöztek be és úgy alakították az idők folyamán, ahogy számukra kényelmes volt. Gyanítom, hogy a moák nem törték meg a torony szerkezetét ennyi ablakkal például, de mivel nem is volt használatban, ezért a lakószintek kialakítása nem okozott nagy nehézséget.
- Mi van, ha eközben átvágtak egy vezetéket?
- Mit? – pislogott Csirguz.
- Duparmában láttam hasonló dolgokat – sóhajtott Khetty. – Úgy értem, hogy mi van akkor, ha a torony épületét behálózza az átlátszó kemény anyagból kiinduló színes delejes drót tömkelege. Egy-egy nyílás kialakításakor átvághatták a mágusok ezeket, nem?
- De igen, csak nem értem, hogy ez miért fontos… - bólintott a tudós.
- Mi van, ha torony eredetileg nem arra volt programozva, hogy a benne élőktől vonja el az energiát? Hanem volt mondjuk egy tápegys… központi erergia forrás egy kútféleség, amihez hozzá volt csatlakoztatva?
- Mivan?
- A lélekkút kontrollálhatatlan pörgése aktiválta az épületet – dőlt előre Khetty izgatottan.- Annak idején valamiért leállították a moák… Talán nem is a mágusok tehetnek róla, hanem a technokraták vitték túlzásba a fejlesztést és ezért maradt a torony lakatlanul… Az épület elszívta a benne élők energiáját… lezárta a tornyot és tulajdonképpen megölte a lakókat… Ki tudja, mennyi ideig elég neki az energia, amit belőlünk és a kútból nyert, de tegyük fel, hogy elég okos ahhoz, hogy felmérje, ha bajban van… hogyha ő maga kerül veszélybe…
- Azt mondod, hogy kinyitotta az ablakokat és az ajtókat, miután nem volt már elég energia, amit elszívhatott volna? – horkantott Gill.
- Nem válogat az energiák között… mindegy, hogy állat vagy végzetúr kerül a falak közé…
- A kesztyűk! – csapott az asztalra Stubb, miközben megpróbált felpattanni, a nagy sietségben azonban csak a székét billentette meg annyira, hogy elvágódott az üszkös füvön.
- Kayrac egy percre sem ereszti őket… - felelt Csirguz nyugodtan.
- Kell a sztázisvarázs, mert ha a kesztyű erejét felhasználja Aurgar, akkor hamarosan elefánt méretű patkányok fognak rohangálni a vidéken – tette hozzá Gill.
- Kapcsoljuk ki – vetette fel Khetty az üres bögréjét forgatva.
- Mivan, megártott a gyógylöttyöd? – ült vissza a helyére Stubb.
- Kell, hogy legyen egy olyan panel…ühmm… egy olyan része ennek az átkozott szerkezetnek, amivel ki lehet kapcsolni… a moák nem voltak hülyék – legalábbis Csirguz azt mondja! Bizonyára készítettek egy ilyen panelt… egységet… csak nem tudták már használni.
- Hát ez óriási! – sóhajtott fel Stubb kissé bosszúsan.
- Két lehetőség van, vagy leállítjuk a tornyot, vagy keresünk magunknak másik szállást! – nézett rá Khetty.
- Én szeretek itt élni… - szúrta közbe Csirguz.
- Én sem szándékozom máshozvá menni – bólintott Khetty.
- Annyit dolgoztam ezzel az átkozott épülettel, hogy én sem hagyom itt! – tette hozzá Gill.
- Jól van, jól van! – hörpintette le az utolsó korty alkoholt Stubb.
- Csirguz, mit találtál még? – fordult a karikás szemű tudóshoz Khetty.
A tudós elgondolkozva nézett egyik könyvéről a másikra… majd az egyik félig kilógót kihúzta a kupac aljáról és belelapozott. A díszesen megrajzolt könyvben pontos tervrajzok sorakoztak egymás után, leírásokkal, utasításokkal.
- Eddig nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek. A felét nem is értem, a másik fele meg unalmas volt, de itt…. Nézzétek! – mutatott egy képre, amely egy moát ábrázolt, aki a fémkarmok közepén lévő irányítópult mellett állt, kezében egy díszes, négyoldalú, bár lapos tárgyat tarott.
- Az van ideírva, hogy „Megalkodtuk a legtökéletesebb eszközt, amivel még maga Chara-din sem szállhat szembe…”
- Elég merész kijelentés… - vonta össze a homlokát Khetty.
- „…képes érezni, beszélni, fejlődni. Idejekorán felismeri a veszélyt és gondoskodik a moák védelméről...”
- Jól megvédte őket – jegyezte meg Stubb, miközben Csirguz lapozott párat a könyvben.
- „Utolsó bejegyzés a Sárga Hold 239. évének Csillagász havának Fénysugár napján: Cyla megőrült! Két napja lezárta a kijáratokat, az ablakokat, se ki, se bejárást nem engedélyez! Azt mondja, veszélyt érzékel, betolakodó van köztünk. Lézerrácsot húzott az irányítópult köré, így nem férünk hozzá. Nem tudjuk szétszerelni sem, mert azonnal riadóztatni kezd, és a toronyba szabadít mindenféle lényeket. Fgalyu’lyu már meghalt egy ilyen csatában, Logypoel is megsérült. Én magam csak azt érzem, hogy a testem egyre gyengül, mintha elfogyna az erőm. A központi transzformációs modul segíthetne rajtunk, de Cyla a labirintusba vezető utat is eltorlaszolta. Semmi hajlandóságot nem mutat, hogy megnyissa nekünk… azt hajtogatja idegen életforma került a toronyba, de nincs itt senki rajtunk kívül... Logypoel mesélt egy szerkezetről, amivel kijátszhatnánk Cylát, de hiányosak a készleteink hozzá… Azt hiszem meg fogunk halni… És bár Cyla a legtökéletesebb alkotás, amit valaha készítettünk… büszke vagyok rá! Olyat alkottunk, amilyet moa előttünk még nem alkotott! Cyla képes lesz megvédeni magát és a lakót… csak még tökéletesíteni kell rajta egy kicsit… A transzformációs modullal irányíthatnánk… el kell készítenünk egyet… Cyla azzal, hogy lezárta a labirintust, lezárta a fő energiaforrását is… ígyhát belőlünk él… a mi életerőnk szívja magába… azt hiszem, meg fogunk halni… De legalább megalkottuk Cylát! Jó lenne látni, hogy mennyi energiára van szüksége… Vajon meddig marad életben? És vajon lesz-e, aki újra aktiválja, ha elalszik? Vajon emlékszik-e arra, ami itt történt? Vajon lesz-e, aki képes lesz a kártyát megszerezni?... Mi meg fogunk halni…”
Csirguz felolvasását döbbent csend követte.
- Reggelre, éhgyomorra… ez egy kicsit durva! – nyögte Gill végül.
- Te érted miről beszél? – nézett Stubb Khettyre.
- Lássuk csak… - olvasta végig még egyszer a nő a bejegyzést. - A torony körbevette a fönti villogó asztalt egy piros fénysugárral… mint amilyet a patkány köré is húzott… Van valahol egy labirintus, amit valószínűleg lezárt egy fém ajtóval… gyanítom, ott lehet a központi kútja… és azt gondolják, hogy ha szerkesztenének egy ilyen díszes izét, akkor irányíthatnák a tornyot.
- Miért nem lehet ezt így leírni! – morgott a törpe.
- Hol vannak ennek a Logypoelnek a feljegyzései? – túrt a könyvek közé Khetty türelmetlenül.
A hideg is kirázta az utolsó bejegyzéstől, muszáj volt valamit tennie, hogy lerázza magáról a rémületet.
- Itt van! – emelte fel Csirguz a keresett papírlapokat. – De ezek csak jegyzetek és rajzok… Nem értek belőle semmit… - nyújtotta át Khettynek a terveket.
A nő jó darabig nézegette és forgatta a megsárgult bőrdarabokat, majd bosszankodva a kupac tetejére hajította, hogy Gill is szemügyre vehesse.
Az építész elgondolkodva állt fel a székéről, hogy kezében a rajzokkal a napsütötte szirtre lépjen, ahol egy fadarabbal rajzolni kezdett a gyakorlótér még kissé dagonyás földjébe, miközben magában dünnyögött.
- Megőrült? – kérdezte Stubb néhány pernyi csendes ácsorgás után.
- Szerintem csak gondolkozik! – fordult meg Khetty és az ébredező társasághoz fordult, akik épp kiléptek az alvósátorból. – Ugye, hogy mennyivel jobb a friss levegőn ébredni?
- Nagyszerű! Mikor mehetünk vissza a toronyba? – nézett fel álmosan Csilland.
- A toronyba bármikor visszamehettek… senkinek nem kötelező… ez csupán az edzés része! Hogy a következő támadásnál senkit ne érjen váratlanul, ha úgy ébred, hogy mondjuk nincs meg a fél torony, mert kilőtték, miközben ő aludt…
Khetty csípős megjegyzésére gyilkos pillantások tömkelege volt a válasz.
- Az ugye sejted, hogy ha így folytatod, mindenki megutál! – állt meg Stubb egy pillanatra a nő mellett, majd továbbindult Lia után. – Navégre! Reggeli! – dörzsölte össze boldogan két tenyerét a törpe.
Khetty egyedül állt a kiégett szirten. Jobbra tőle Gill rajzolgatott, majd eltörölve az eddig rajzoltakat újra kezdte a dolgot, balra az alvósátorból elősereglő mágusok és mágustanoncok ásítozva siettek mosakodni, reggelizni, hogy aztán ki-ki a dolgára induljon.
Mycorhea bökte meg csőrével a hátát.
„Valami baj van?”
A nő megsimogatta az állat tollas nyakát.
- Azt hiszem igen… - sóhajtotta Khetty. – És fogalmam sincs, hogy tudnánk megoldani… - tette hozzá csendesen.
„Menjünk vadászni!” – térdelt le a fűbe a griff, mire Khetty szó nélkül felmászott a hátára és gazdag zsákmányt remélve vadászatra indult.

***

Besötétedett már, mire hazaért. A fiatal tanoncok elfáradtak az egész napos tanulásban, a védőfal védelmében, a vadászatban. Gill és Kovi még mindig a toronyban tevékenykedtek, legalábbis ezt mutatta az egyik emeleti ablakból kiszűrődő fény. Khetty beletöltötte a kútba a lélekenergiát, amit az egész napos vadászatból hozott, majd a konyhasátor felé vette az irányt.
- Üdv itthon! – nézett fel Lia, majd egy mély edényt vett elő, amibe levest mert és a fáradt nő elé rakta.
- Köszönöm.
- 47-1 ide! – dobott az asztalra egy gyémánt jelvényt Napmo boldogan.
- Jó is lesz, ha csipkeded magad! Sose érsz utol! – vigyorgott Stubb.
- Miről beszéltek? – nézett Khetty a két alakra értetlenül.
- Reggel fogadtunk, hogy a háború végéig ki üt többet a sörösökön! Még Stubb vezet, de nem sokkal! – csapott elégedetten az asztalra Napmo, miközben felhajtott egy korsónyi habzó italt. – Nem olyan jó, mint a tiéd barátom, de zsákmánynak megteszi! – lapogatta meg a hordót, amin ült.
- Elloptad a sörüket? – vigyorodott el Khetty és elégedetten nyugtázta, hogy Napmo lelkesedése és tudása valóban nagyszerű kombináció, majd néhány kanál leves után Liához fordult: - Aurgar hogy viselkedett ma?
- Nem volt semmi különös. Segített Gilléknek az egyik gerenda stabil behelyezésében. Még mindig azt erősítik a fiúk, de Aurgar számításai szerint, többet nem fog leszakadni a folyosó azon része – vont vállat a lány.
Khetty befejezte a vacsorát, majd felállt és a toronyba indult. Minden idegszála tiltakozott, hogy belépjen az épületbe, de muszáj volt. Közben igyekezett elterelni a gondolatait arról, amire eddig rájöttek, de folyton visszatértek a technokrata szavai „azt hiszem, meg fogunk halni”.
Mielőtt belépett volna a láthatóan megerősített boltív alatt, hirtelen eszébe villant Mandarin, majd Seligen, aztán a gyémánt város kékbőrű harcosa…
„Igen, ez jó lesz!” – nyugtázta magában.
A hangos kopácsolás már a falakon kívül is hallatszott, de ahogy belépett még inkább felerősödtek a zajok.
- Khetty hazatért! – hallatszott a monoton férfihang.
- Üdv Aurgar! – nyögte a nő, majd a szobájába indult. Magához vett néhány ruhadarabot, majd kihúzta Acabo ládáját a folyosóra és beleszórta az összegyűjtött ruhákat, és felfelé indult a lépcsőkön.
- Helló fiúk! – lépett be a mágikus szobába, amelynek falain még mindig villogtak a különös betűk.
- Csakhogy hazaértél! – fordult a nő felé Gill, miközben néhány simítással felszögelte az utolsó padlódarabot is.
- Hallom Aurgar mennyit segít nektek!
- Igen! Nagyon pontos számításai vannak!
- Itt is segített? – nézett körbe a nő a falakon.
- Nem, itt valahogy nem működnek a szenorkái… vagy mik… - felelte Kovi, miközben összeszedte a szerszámokat. – Csirguz azt mondta, hogy ezt a szobát valószínűleg a betelepült mágusok alakították ki és olyan erővel van körbevéve, amely megakadályozza Aurgart, hogy felügyelet alatt tartsa a helyet.
- Igen? És ő mit szólt ehhez?
- Meg kell, mondjam, hogy egy cseppet sem tetszik! – hallatszott a folyosóról a gépies hang, mire Khetty kisétált és felnézett a magasba.
- De hát nincs itt bent semmi – vonta meg a vállát ártatlanul.
- Igen, Lia is ezt mondta! Meg Gill is! De valahogy nem érzem jól magam ettől a helyiségtől! Olyan, mintha a testemen lenne egy fekete lyuk!
- Értem – bólintott Khetty, miközben minden igyekezetével azon volt, hogy Dzsó izmos hátára koncentráljon. – Kitalálunk valamit, rendben?
- Rendben! Mikor költöztök vissza? – kérdezte Aurgar.
- Nem tudom még… elég nagy a por és a kosz… - tárta szét a karját Khetty. – Amint rend lesz, mindenképpen visszajövünk!
- Csak siessetek! – csattant fel hirtelen Aurgar. – Unatkozom egyedül!
Khetty a szoba közepén álló Gillre nézett, majd lefelé indult a lépcsőn, hogy Acabo dobozát magához véve elhagyja a tornyot.
- Nincs még személyisége – érte utol az építész néhány lépéssel.
- Azt látom.
- Minden pillanatban valamelyikünket magára ölti.
- Egyre jobb lesz – húzta el a száját Khetty, majd a ládát bevitte az alvósátorba, hogy a sátrolap mellé állítva oda cipelje az ágyában összegömbölyödött manót.
Mire a konyhába ért, már csak Gill, Stubb, Csirguz volt ébren. Láthatóan rá vártak.
- Jutottatok valamire? – kérdezte, miközben letelepedett az egyik székre.
- Ha vissza tudnánk kötni a kútjára, nem lenne gond azzal, hogy lélekenergiához jusson… vagy tudom is én, hogy miből működött régen… - kezdte Gill fáradtan.
- Mi lehet ez labirintus? És főleg hol van? – nézett gondterhelten Stubb.
- Szerintem a föld alatt… - felelte bizonytalanul Csirguz.
- Hjah! Ott van a térkapu…
Stubb elharapta a mondat felét, majd kis gondolkodás után hozzátette: - Éreztem én, hogy van még ott valami…
- De hát mindenhol föld van, meg gyökerek – nézett rá Gill. – Mikor megtisztítottuk azt a helyiséget, addig ástunk, ameddig csak lehetett. Nincs titkos kijárat sehol.
- A padólapok… - nézett Khetty az építészre. – Némelyik ugyanúgy izzik, akárcsak a szoba falán a jelek.
- Szedjük fel a padlót? Aurgar azonnal rájön, hogy miben mesterkedünk… és már megbocsáss, de nem akarom úgy végezni, mint moa elődeink!
- Kitalálunk valamit!
- Aurgar nem hülye!
- Viszont nem emlékszik arra, hogy mi történt korábban! Nem tudja, hogy Cyla mit művelt! Mikor ő életre kelt, akkor a labirintust lezárt állapotában érzékelte, nem kértük, hogy nyissa meg… ezek szerint azt sem tudhatja, hogy további darabjai vannak odalent!
- Ha már ennyi eszed van, azt is kitaláltad, hogy megyünk le? És hogy mire kell az a lapos izé? – nézett fel Stubb a hordó mellől, ahol épp teletöltötte a korsóját.
- Azt még nem… - dőlt hátra Khetty.
- Apropó lapos izé! Arra nem jöttem rá, hogy hol lehet ilyet találni, de azt hiszem, tudnánk csinálni egy ilyet… Bár én annyira nem értek ehhez, kéne hozzá valaki…
- Na jó, de kit vegyünk rá erre?
- Én arra jutottam – szólalt meg Csirguz is -, hogy ha a lapos bigyó segítségével rákötnénk Aurgart a régi kútjára, akkor egész használható tulajdonságai lennének… akkor mi irányíthatnánk őt és nem ő minket…
- Szóval kell egy kártya, amivel a labirintusban elrejtett energiaforrást aktiválni tudjuk… Miért kellett ezt ilyen bonyolultan megépíteni? – sóhajtott fel Khetty fáradtan.
- A moák ezer lakat alatt őrizték a titkaikat. Cyla vagy Aurgar…vagy minek nevezzem… hatalmas alkotás, amire mindenképpen vigyázni akartak! Talám még ők magukkal sem voltak azzal tisztában, hogy miféle ereje lehet…
- És rájöttél, hogy mi kell ehhez a bigyóhoz? – nézett Stubb csillogó szemmel az építészre.
- Igen – bólintott a férfi. – De meg kell mondjam… szinte lehetetlen hozzájutni az anyagokhoz is… nos… kell hozzá egy fehér és egy vörös immunitáskő, egy árnyékkulcs, egy hibátlan gyémánt… és kell egy jó adag mihlanil… - fejezte be kis szünet után.
Stubb és Csirguz döbbenten néztek egymásra, míg Khetty tökéletesen értetlenül nézett körbe:
- Remek! Hol lehet ezeket beszerezni?
- Elmondom, hogy te is értsd! – hajolt az asztalra Stubb. - A fehér és vörös immunitáskő beszerzése talán a legegyszerűbb, át kell kutatni hozzá egy drakolder csatamezőt...
- Mit?
- Én magam még sosem láttam ilyet… de a könyvekben az van, hogy sok mérföldes körzetben elterülő sivár vidék, a talaj mindenütt simára olvadt, csupán néhány kupac jelzi, a hajdani fák nyomait. Óva intenek, hogy ilyen fertőzött területre lépjen bárki is… feltörő mágikus csóvák, rejtett iszaptenger borítja a vidéket. A leírások szerint az itt vívott ősi csaták mindegyike egyféleképpen végződött: kiéhezett triklem drakolderek lakmároztak áldozataik testéből, a testnedveket szürcsölve üdítő nedüként.
- Pffúújjjj…
- Állítólag még mindig nem képes semmilyen növény gyökeret verni ezeken a fertőző területeken… Nem is beszélve arról, hogy szinte nincs ami megvéd a láva- és energiafolyamokban hömpölygő, mindent szétmaró sav elől – felelte Csirguz, megelőzve Stubb türelmetlen legyintését.
- Hát ez remek…
- A kövek mellett ott a dramoan talizmán és a mihlanil is… ezeket sem sokkal egyszerűbb beszerezni.
- Ezeket rám bízhatjátok! – hörpintett bele a sörbe Stubb.
- Hogy érted ezt?
- Törpe lennék, bányász család sarja… A talizmán készítésének titkát gyerekkorom első élményei között tartom számon… mondjuk a mihlanillal lesz egy kis gond… át kell menni a Sötét Földre…
- Térkapuval nem lehet gond.
- Igen Csi, csak amíg én bányászok kell valaki, aki megvédi a seggem!
- Értem… - mélyedt a régi könyvek lapjaiba a történész.
- Vidd magaddal Napmot!
- Új gyerek még – legyintett a törpe.
- Viszont erős és lelkes!
- Vagy vidd Camel
A hozzászólást Khetty módosította 2009.04.11. 22:15:56-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
249. hozzászólás - 2009.04.11. 16:07:36
- Vagy vidd Camelust! – vetette föl Gill.
- Camelust? – morfondírozott a törpe. – Jól van! Addig se csapolja a sörömet!
- És akkor kell még egy hibátlan gyémánt…
- És az mi, könyörgöm? – Khetty kissé türelmetlen hangjára Csirguz válaszolt ismét.
- Valójában senki nem tudja, hogy hol bányásszák, és hogy ki munkálja meg… én magam még sosem láttam ilyet sem, de a leírások alapján egy tökéletesen csiszolt, a fényt a szivárvány ezer színében visszaverő gyémánt lehet… mindjárt megtalálom! – lapozott végig hevesen egy kristályokról szóló könyvet a férfi. – Ez az!
A rajzon nem a megszokott gyémántformát ábrázolták. Gömb alakú és simaságú áttetsző kristály volt, amely ezernyi színben szórta szét a fényt. A képen egy sárkánykarom formájú függőbe volt illesztve. Khetty kis ideig tanulmányozta a képet, agya lázasan járt, végül a többiekre nézett:
- Ezt elhozom én!
- Te?
- Honnan?
- A lényeg, hogy itt lesz… akkor ki vállalja, hogy elmegy erre a csatamezőre?
- Napmót megkérhetnénk… – felelte végül a hosszúra nyúlt tanácstalan csendet megtörve Stubb.
- Ha elvállalja… felőlem… – vont vállat Khetty.
- Azért kellene mellé még valaki… - jegyezte meg Csirguz.
- Majd választ magának utitársat! – állt fel a nő a székből. – Későre jár! Ideje aludni! Holnaptól úgyis remek mókának nézünk elébe! – húzta el a száját gúnyosan.
- Jó lenne, ha sietnétek majd… - állt fel Gill is az asztaltól.
- Jó vicc! Majd lehelgetem is a vasércet, hogy gyorsabban melegedjen!
- Komolyan mondom! Lassan nem marad mit rendbehozni! Aurgar mindent megtesz, hogy mielőbb visszaköltözzünk!
- Sietünk! – bólintott Khetty és aludni tért.
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.25
kedvencDemo3237Férfi
Végzetúr poronty
8 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
250. hozzászólás - 2009.04.13. 11:34:43
A tisztáson csend honolt. A széles törzsű fák, melyek szegélyezték, szinte óvón borultak a fűben meditáló férfi fölé, hogy enyhet adó árnyékukkal óvják a nap sugaraitól. A férfi hosszú zöld utazóruhát hordott, melyet láthatóan kikezdtek az évek – talán évtizedek – megpróbáltatásai. Rúnákkal ékes mágusbotja karnyújtásnyira hevert a fűben.
„Béke”
Kerek fél évszázada áhított szó, melyért mégis csaták százain át kellett átküzdenie magát. Éber álmában ismét a jól ismert város terméskővel lerakott utcáit járta, átélte a tömeg zsivaját, orrát Nalpius mester kenyereinek friss illata csábította. A család.
Keserűn ötlött eszébe, hogy akkoriban még volt kihez hazatérnie, a dyrra levelekkel felszórt hajléka, ahol annyi örömét lelte szerelmében.
Más lett a világ.
Felnyitotta szemeit, keserű pillantásából csak úgy sütött a fájdalom. Lassan, lábujjhegyétől a nyakáig megmozgatta izmait, mielőtt felállt. Elég ebből – gondolta magában. Minden azért történt, hogy a világ jobbá legyen. A változás az út, és az út a változás. Máskülönben semmi értelme nem lenne. Ahogy felállt tekintete végigszaladt a dombon, melynek tövében szentelte fel az apró tisztást az Istennőnek. S a dombon túl, ott van a lét értelme. Barátok, társak, akikért érdemes tűrni és szenvedni. A Napkapu. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a kelekótya társaság.
A velük töltött mindennapok zavaróan örömteli káoszban teltek és izgalmat varázsoltak a keserű galetki életében. Rég nem használt arcizmai sokszor feszültek meg, és ernyedtek el, míg frissen szerzett barátai körében időzött. Tisztelte őket, mert kínjaikat derűre cserélték inkább, miközben a világ körülöttük sokszor összeomlani látszott.
Épp ezért nem habozott, amikor megkérték. Hah, egy drakolder csatamező. Mi sem egyszerűbb. „Csak bemész, megkeresed a köveket, nagyon vigyázol a lávával, aztán kijössz. Nem nagy ügy.” – idézte magában Csirguz szavait. Nem nagy ügy.
Balszerencséjére eleget tudott a drakolderekről ahhoz, hogy némi aggodalommal nézzen a rá váró küldetés elébe. Társra lesz szüksége, ez biztos. Kinézett Forrestre, a kelekótya galetkire, aki épp a bányászvorthaggal játszott. Megcsóválta a fejét. Nem. Ezúttal komolyabb társakra is szükség lesz.
Ott van Diabolo. Ő volt az, akinek személyisége, az a hideg elszánás, ami a lényéből áradt, a leginkább hasonlított az övére. De ketten sem lesznek elegen. Akárhogy erőlködött azonban, nem jutott más az eszébe, akire nyugodtan rábízta volna az életét.
- Ühüm. – a halk köhintés a háta mögül jött. A világ lelassult… Ekkor döbbent rá, hogy a botja még mindig a fűben hevert. Az alak a háta mögött, tőle tizenöt lépésnyire állhatott. Tizenöt lépés. Biztos volt benne, hogy ennyi idő alatt képes kisütni a fényrobbanást, de azt is tudta, ekkorra a másik már a nyakán lesz. Majd felgyorsult ismét… Ideje úrrá lennie a reflexein. Ő itt biztonságban van. A Velim odébb állt és nincs más ellenség a láthatáron. Lassan megfordult. Ulrik volt az, a fiatal galetki, aki korát meghazudtoló képességekről…és igen, nem kis harci szenvedélyről tett tanúbizonyságot az utóbbi háborúkban.
- Sheran oltalmazzon, barátom. Légy üdvözölve – mondta.
- Napmo – kezdte az ifjú galetki. - Camelus úgy tájékoztatott, hogy….őőő…. valamiféle veszélyes küldetésre indulsz…és én…úgy gondoltam….szóval, mennék én is – itt várt néhány pillanatot. - Láttalak a háborúban és meg akarom tanulni tőled a fényrobbanás igéit. Ha segítesz. Cserében, - mosolyogva lengette meg a kőkardját, s közben óriásit kacsintott a bal szemével – én megóvlak, amíg a varázslataidat szövöd!
- Gyere akkor, ha ennyire szeretnéd – mondta Napmo elmosolyodva. - A drakolder csatamezőn sosem lehet elég a szövetségesekből!
- Drak…micsoda? – kérdezte Ulrik inkább gyanakvóan, mint félve.
- Régi népek dolgai, lávamezők, mesebeli szörnyetegek, meg ilyesmi. Egy ilyen harcost mindez nyilván nem fog elrettenteni. Meg amúgy sem nagy ügy.
- Elrettenteni? Ulrikot az epikus emlékmű szörnyei is csak kacagásra késztetik – mondta hahotázva a fiatal galetki.
- Akkor nekem sincs félnivalóm – tette hozzá mosolyogva Napmo. – De azért szólunk még Diabolónak. Szükségünk lehet az ő kristálytiszta gondolataira.
- Gondolat, gondolat – motyogta maga elé Ulrik. – Én még egy gondolatot sem láttam, amint legyőz egy bestiát. De olyat se, amelyik falakat emel, meg csapdákat készít. – Napmo kacagva vette tudomásul, hogy sok beszélgetnivalójuk akad majd az úton, majd akaratával a kezébe levitálta a botját és éles füttyel jelzett familiárisainak, akik a játékot abbahagyva sorakoztak mellé. – Keressük meg Diabolot – mondta, inkább magának, mint társának, és volt egy olyan rossz érzése, hogy harmadik társával együtt vaskos meglepetések is várnak rájuk…


…Kőszikla vagy. Körülfolyik csupán, de el nem söpör a vizek árja. Sodrása nem árt, tökéletesre csiszol inkább. Madár vagy. A mélység, mely a vesztedet okozhatja, a testvéred. A levegő, mely megritkulhat körülötted, éltet. A magasság, melyet elérni mindig nehéz, társad, szövetségesed a zsákmányszerzésben…
A lebegő férfit lassan ölelte magához a teste körül kígyózó ezüstös fény. A táj színei megfakultak körülötte, istennek látszott.
A két galetki egy kő takarásából figyelte az eseményeket. Napmo suttogva szólt társához: – Ultraspecializáció. Így hívják, amikor a galetki a tudati energiáit felhasználva edzi meg testét és elméjét. Jóval hatékonyabb, mint ugyanezt pusztán lélekenergiával megtenni, de egyben veszélyesebb is. Roppant veszélyes.
Vannak pillanatok az istenek ege alatt, amikor egy galetki megérzi, hogy amit tett, nem kellett volna. Hogy cselekedetével, gondolatával a halandók világa és kristályszférák között nyit átjárót, teret adva a káosznak. Napmo így érezte. Nem kellett volna kimondani…
Még abban a pillanatban megváltozott az ezüst felhő. Lassan öltött formát, de az első pillanattól sem hagyott kétséget mivolta felől. Káoszlény. A felhőből agancsos hüllőfej sarjadt, mely hosszú pikkelyes nyakkal csatlakozott a hatalmas csupaszárny-csupakarom testhez. Ulrik nem várta meg a végkifejletet, bízva abban, hogy az új jövevény ellenséges lesz, kardját magasra emelve, ordítva rontott neki. Hogy aztán egyetlen pillanattal később alélva csapódjon a fűbe. Pedig csak a farkával legyintette az illúziósárkány. Napmo tudta, hogy útja a végéhez ért. Tudta, az illúziólény immúnis a fényvarázslatra, legfőbb fegyverére, mint ahogy azt is, hogy fegyverrel nem árthat a másiknak. A sárkány lassan felé fordult.
Aztán vége lett.
Ellenfele eltűnt, s Napmo megdöbbenve vette észre, a világ egy pillanatra kifordult önmagából, majd visszaállt újra. De hogy?
- Kronokompenzáció – hangzott a válasz a ki nem mondott kérdésére. Mi? Ahogy megfordult egy félmeztelen galetki magasodott fölötte. Hatalmas erő sugárzott minden porcikájából, egyetlen ékszere egy bajnoki medál, mely hetykén lógott a nyakában. – Ritka és nehéz tudomány. Ha ismered, képes vagy befolyásolni az időt, meg nem történtté tenni azt, aminek nem szabad megtörténnie. Ennek itt – legyintett az illúziósárkány egykori alakja felé – nem szabadott itt lennie. A többi rutin – tette hozzá mosolyogva.
- Ki vagy te? – kérdezte a megdöbbent druida.
- Csiga vagyok. A Tökéletes Gyémánt küldötte. – Napmo most vette észre, hogy hordajelvénye rendhagyó módon a szíve fölé van tetoválva. Gyémánt. – Ne aggódj testvér, nem harcolni jöttem. Ezúttal. Dzsó üzent. Úgy gondolta bajban vagytok, és elkél egy kis segítség.
- Hrgh…pfih…nekem nem kell a segítséged Gyémánt. Jobban teszed, ha elhordod magad innen, mielőtt… - tápászkodott fel Ulrik.
- Mielőtt? – kérdezett vissza Csiga és a győztesek magabiztosságával méregette ellenfelét.
- Mielőtt…ühüm…egymásnak estek, inkább beszéljük meg, miért jöttetek. – mondta Diabolo, akiről időközben lefoszlott az ezüstös ragyogás és újra az az izmos, tar fejű galetki volt, aki régen. Bár az elmúlt órák koncentrációja barázdákat vésett arcába, testtartásán nyoma sem látszott annak, hogy nemrég az egyik legnehezebb galetki metódust alkalmazta.
- Drakolder csatamező. – Napmo ennyit bőven elégséges információnak gondolt, a helyzetre való tekintettel. – Jössz, koma? – Diabolo szemei végigsöpörtek a társaságon.
- Így? Együtt? – kérdezte. Ulrik haragosan kapta fel a fejét és épp szóra nyílott volna a szája, amikor tekintete találkozott Napmoéval. Elharapta a mondatot.
- Akkor, asszem ja – válaszolt flegmán a másik helyett Csiga. – Így. Együtt.
Mindannyiuk fejében ugyanaz a kérdés vetődött fel; „Így? Együtt?” No meg, hogy; „Mi lesz még ebből?”….
Pontszám: 9.50
kedvencDemo3237Férfi
Végzetúr poronty
8 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
251. hozzászólás - 2009.04.14. 13:10:34
NAPMO, DIABOLO és CSIGA kalandja

Négy napja voltak úton. A nap heve egyre erőszakosabban lopta be magát a bőrük alá, elviselhetetlenségig fokozva a hőség szülte kínokat. Mindegyik galetki kipróbált vándor volt, de úgy tűnt, a mérget köpő kórókkal felvert szikes föld ezúttal kifog rajtuk.
- Eh, hrg…ez már biztos az a lárvamező, amiről beszéltetek – krákogta Ulrik.
- Lávamező, de sümeteg – replikázott Csiga szinte azonnal, majd rájött, hogy teljesen értelmetlenül pazarolta energiái egy részét, így inkább fejét előreszegezve folytatta útját.
Valami nincs rendben ezzel a hellyel – gondolta Napmo. - Ilyen közel a Tornyokhoz szinte lehetetlen, hogy ennyire beteg vidékre akadjanak. Arról nem is szólva, hogy miért nem vette még észre senki sem ezt a kietlen sivatagot – gondolataiba mélyedve kotort poggyászába és kiemelt egy megsárgult pergamenre vésett térképet. Lassan továbblépkedve merült el a vonalak és körök varázsos táncában. – Eltévedtünk volna? – kérdezte magától, mintegy félhangosan. Erre, mint egy varázsütésre, megállt a menet.
- Ha így van, akkor a helyes megfogalmazás az, hogy „eltévedtÉL”, kedves Napmo – jegyezte meg nem kevés gúnnyal Diabolo. – És ha a válasz igen, akkor forduljunk vissza inkább, mert van egy olyan érzésem, hogy ezen a pusztaságon nem érünk át élve.
- Gyáva! – köpte Ulrik. – Ha nincs merszed a lehetetlennel határos küldetés teljesítésére, hogy illuziózió sárkányfattyak tetemein gázolva törj át a lárvamezőn, akkor fordulj inkább vissza, és bujdokolj el szégyenedben! – az utolsó mondatot már valósággal ordította. És ekkor megremegett a föld. Csiga azonnal felemelte a karját és fürkészőn nézett körül. – Kuss! – sziszegte.
- Nekem ne mondd, hogy kuss, te Gyémánt, mert eltöröm azon az okos fejeden a varázspálcád! – riposztozott Ulrik azonnal. Majd megszűnt létezni.
Ahol egy pillanattal azelőtt a ripacskodó galetki állt, ott most kétembernyi profelhő robbant a magasba, s mielőtt visszahullott volna, egy hatalmas test csapódott ki belőle óriási dörrenéssel. A féregszerű lény legalább nyolc mázsát nyomott. Hosszú, csontgyűrűkkel borított testéről öklömnyi földrögök záporoztak, hatalmas, karvastagságú fogakkal szegélyezett szája pedig egyetlen pillanat alatt elnyelte a szerencsétlen áldozatát. Aztán megdermedt.
- Senki ne mozduljon – sziszegte Csiga. A többiek vagy a rémülettől, vagy mert hittek neki, kővé dermedten álltak. A tűzféreg percekig csak figyelt, vajon mivel lát az ilyen?, majd hirtelen életre kelt gyűrűi segítségével lassan visszafúrta magát a homokba. Jó félóráig senki sem mozdult.
- Mi legyen? – kérdezte Diabolo, rég nem hallott aggodalommal a hangjában. – Utánamegyünk. – mondta Napmo, majd a kétkedő tekintetek kereszttüzében folytatta. – Utánamegyünk, mert életét vette egy társunknak, és megöljük, ha másért nem, hát Ulrik emlékéért. Megkeressük, rejtőzzék akár a pokol bugyraiban!
Csiga és Diabolo döbbenten meredt a másikra. Mindketten arra gondoltak, hogy a másik megőrült, de mivel idefenn a biztos kínhalált tartogatta csak a Nap számukra, s mert mindig tisztelték a bátorságot, csendben összeszedték felszerelésüket és bólintással jelezték a druidának, hogy nincs egyedül. Aztán aláereszkedtek a járatba, melyet a féreg hagyott maga után.
Az elkövetkező két nap rengeteg meglepetést tartogatott a bátor galetkik számára. Elsőként felfedezték, hogy a lenti élővilág legalább annyira teljes és változatos, mint az, amelyet a felszínen hagytak. Apró bőrszárnyú rovarok kínozták őket csípéseikkel, szemnélküli, ubuk méretű patkányok követték lépteiket, tízméteres, szürke kacsok nyújtózkodtak torkuk után. A második napon értek a tóhoz.
A tó egy mérföldhosszú barlang közepén terült el, fekete vizét csonttaréjok fodrozták. A partján egy hatalmas cseppkőoszlop terpeszkedett. Úgy tűnt egymaga tartja a boltozatot. Amint közelebb léptek, hogy szemügyre vegyék, az oszlop szembántó fényességgel kezdett sütni, s oldalára sok száz rúnát rajzolt a fényesség. Diabolo esett túl először a sokkon és közelebb lépve szemügyre vette a véseteket, majd rövid töprengés után széttárt karjával jelezte, mit sem ért azokból. A többiek távolabbról is látták, nem galetki írással van dolguk, így félredobták a miérteket, és a fény oltalmát kihasználva kihajtogatták pokrócaikat, majd tábort ütöttek. A fény a mélysötét összes állatát a körén kívül rekesztette, így a galetkik, hosszú ideje először, igazán jót aludtak.
Talán hiba volt.
……
Sötétben ébredtek. Nem tudták mikor, mióta, de a fény tovatűnt és az ismerős-gyűlölt sötétség ölelte őket újra. Infralátásukra támaszkodva kézjeleket váltottak, majd ellenőrizték poggyászukat. A familiárisaik hálásan simultak hozzájuk. Valami mégsem volt jó. Valami határozottan rossz volt körülöttük. Körüllengte őket, beóvakodott vértjeik réseibe, facsarta orrukat. Napmo vette észre először. Ez nem ugyanaz a terem, jelzett kezeivel. Ahogy jobban szemügyre vették a cseppkőoszlopot meglátták ők is, hogy a rajzolatok eltűntek. A tó folyammá szélesedett, és elvágta őket a túlparttól. Csak a fodrozó csonttaréjok szelték ugyanúgy a vizet. Mögöttük a járat, amin érkeztek, eltűnt, mintha sosem létezett volna.
- Valóságformázás - jegyezte meg halkan Csiga. – Valami kifordította a téridőt a sarkaiból és így rakta össze újra. Valami hatalmas és nagyon gonosz. És minket akar…vagy tőlünk valamit. – Mindannyian egyre gondoltak, az Ellenség.
- Viheti a fájdalmat, viheti a keserűséget. – toldotta Napmo rezignáltan. – Lehet, sok is lenne neki egyszerre. – Diabolo aggodalmas arccal lépett oda a druidához. Kezét a vállára helyezve mondta zöngétlen, nyugodt hangján;
- Ne csüggedj Öreg, csakhamar kimászunk ebből a vyarg lekvárból és odahaza megcsapoljuk Stubb finom sörét. Addig iszunk, míg megállunk a lábunkon és aztán sem hagyjuk abba a danolást! – De ezt ő sem hitte el.
- Ühüm, ha végeztetek a Smaragd bájolgás szertartásával, akár tovább is indulhatnánk – mondta Csiga, majd szájába tette tőrét, és hangos csobbanással a vízbe ugrott.
- Nah, ennyit a gyémántok érzékenységéről. Nem véletlen, hogy ők a tolvajok – sóhajtott Napmo, majd hálásan bólintott társa felé és követte a gyémánt bajnokot a vízbe.
Pontszám: 9
kedvencDemo3237Férfi
Végzetúr poronty
8 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
252. hozzászólás - 2009.05.21. 23:27:30
NAPMO, DIABOLO ÉS CSIGA KALANDJA
A druida nehéz fejjel ébredt. Első próbálkozására, hogy kinyissa szemét, fájdalomtűk ezrei martak fejébe, ezért inkább befelé fordult és rövid meditációval elcsitította testének visszhangjait. Fáradtan ült fel, de a sötétben csak egy guggoló sziluettet vett ki. A sziluett megmozdult – talán felé nézett?
- Bocsássatok meg – hallotta Csiga hangját. – Elhibáztam. Ezúttal nagyon. Az az izé pont ezt akarta, és verjék meg az istenek!, és megadtam nekik. – Napmo kétkedve ült fel. Fogalma sem volt mi történt. Akárhogy próbálkozott, képtelen volt egyébre visszaemlékezni, mint hogy nekiindultak a folyam átúszásának. Aztán fájdalom. És sötétség.
- Hol van Diabolo? – kérdezte, amint eszébe jutott hiányzó társuk.
- Itt fekszik – mondta Csiga. – Rendbe fog jönni – toldotta a választ a ki nem mondott kérdéshez.
- Mi…mi történt barátom? – Csiga hangos sóhajjal nyugtázta a kérdést. – Majdnem átúsztunk a túlpartra. De a közepén azok a tarajos valamik ránk támadtak. Láttam, amint Diabolot lehúzzák a mélybe, így nem maradt más választásom. Varázsoltam. Aztán az oszlopon felizzottak a rúnák…és mi itt vagyunk. Elszívta a varázslatomat. Aztán az sem volt neki elég, s már a lélekenergiámat követelte. Ha nem gyémánt lennék, belepusztultam volna. De nem bírt a génjeimmel. Elengedett.
- És…hol vagyunk most? – kérdezte Napmo, aki az egészből továbbra sem értett semmit.
- Egy barlangjáratban. Körbejártam már. Nem messze innét van egy folyosó, ami tovább vezet dél felé. Elvileg arra van a csatamező. De nagyobb baj, hogy valami rossz történt velünk odaát. Nem tudom mi, de valamit elvesztettünk. Örökre. Az a szemét pedig végig mosolygott. Nem tudom van e arca, de azt tudom, hogy mosolygott. Röhögött rajtunk!

- Nyugodj meg Csiga. Akármi is történt, idővel kiderítjük – mondta Napmo, kevés meggyőződéssel – de a legfontosabb most a csatamező megtalálása. No meg hogy életet leheljünk Diabolóba, meg… - nem fejezte be. Rádöbbent ő is, minden familiárisukat elvesztették a rejtélyes csatában. Nem kellett rákérdeznie, érezte, hogy a kötelékek, mely állatokból társakat faragott mellé, elszakadtak.

Fél órába telt, míg ráolvasásaikkal magához térítették Diabolót és még háromba, míg talpra tudott állni. Csendben vette tudomásul a történteket, de szinte kirobbant belőle az elfojtott keserűség. Napmo tudta, nem az a fajta, aki könnyen napirendre tér a megmagyarázhatatlan felett. Büszke volt rá, hogy ilyen bátran fogadta a kísérői elvesztését. Tudta, belül majd elemészti a tehetetlenség érzése és a harag. Csiga pedig, mint mindig, ezúttal is megmutatta, hogy teljesen járatlan a moralitás és a bajtársiasság mezején. Türelme elfogytával felcsattant;
- Ha a smaragd urak még aludnának egyet, tegyék csak, de Csiga Úr elindul, hogy helyettük is elvégezze a küldetést! – A két másik végzetúr meg tudta volna ölni ezért, de azt is tudták, képtelenek lennének legyőzni, ezért csak szemük villant egyet, és kezük szorult meg fegyverük markolatán.

Két napot haladtak a járatokban. Közben egyetlen felesleges szó sem esett közöttük. A mélység lényei kétszer próbálkoztak, de elsőre fanatikussá fokozódó harci lázzal, másodszorra pedig az őrködő Diabolo dühével találkoztak. Egyikkel szemben sem volt esélyük.

A harmadik napon akadtak a felszínre vezető járatra, s ez felrázta őket elhatalmasodó fásultságukból. A felszínre lépve azonban rá kellett jönniük, a pokol bugyrait nem könnyű maguk mögött hagyniuk.

A nap fásultan sütött végig a rozsdabarnára aszalódott dombvidéken. Mintha kedve sem lenne, éltető sugarait eme istentelen helyre pazarolni. Ameddig a szem ellátott, kisebb-nagyobb buckák, dombok törték meg a tájat, a maguk természettől elrugaszkodott szürrealitásával. Sem formájuk, sem kiterjedésük nem volt, inkább csak léteztek közönyösen, mintha nem akadna ellenfelük e tájon. Napmo vette észre, hogy nem dombok. Valaha volt gigászi kráterek oldalai voltak, melyek határait elmosták az évezredek varázsütközetei nyomán fakadt újabb és újabb sebhelyek. A földön mindenütt csonttá fásult porhüvelyek hevertek, itt-ott sosem látott fegyverek markolata meredt az égnek.

- Ez hát a híres drakolder csatamező – törte meg a csendet jó szokása szerint Csiga. – Sokkal veszélyesebbnek gondoltam – tette hozzá kárörvendőn.
- Az is fiatal barátom! – hallották maguk mögül. Mindannyian dühödten fordultak a titokzatos hang forrása felé, hogy végre elégtételt vegyenek minden szenvedésükért…és aztán csalódva hanyatlott le fegyvert markoló kezük, s zárult össze varázsra nyíló szájuk. A lény aki előttük állt nem lehetett három láb magas, apró zöld kezei csak még jobban kiemelték terebélyes pocakját, melyhez egészen lehetetlenül keskeny nyak csatolta a nagy kopasz, elnyújtott formájú fejet. Az avatatlan vándor szilmillnek gondolhatta volna, de a tény, hogy beszélt, és az, hogy szemeiből időtlen bölcsesség csillogott, mindannyiukat elbizonytalanította.
- Ki vagy te, ki szólni mer? – kérdezte Csiga, amint visszanyerte lélekjelenlétét.
- Én kérdezhetném ugyanezt ifjú végzetúr. Ki vagy te, ki hívatlanul tapodja e megszentelt földet? – replikázott a szilmill. – Mit keresel e tájon, s hogy mersz kérdéseket feltenni a csatamező őrének? – hangja ekkorra végtelennek tetsző hatalommal telt meg.
- Ühümm…- Napmo finoman félretolta a hirtelenkedő gyémánt galetkit és kilépett a szilmill elé: - A nevem Napmo, én vagyok a Teun folyó völgyének druidája, Sheran anyánk követője, a varázslatok beavatottja, a Napkapu küldötte e tájon. Társaim, Diabolo, szövetségem megbecsült tagja, és Csiga, fegyvertársunk és segítőnk vándorlásunkon. Egy fehér és egy vörös immunitáskőért jöttünk, mert odahaza, a Naptoronyban szükség van erre a káosz megfékezése érdekében, mert… – Elfúló kacagás fojtotta a druidába a szót. A kis lény magas hangon nevetett rajta, majd pár pillanat múltán, görcsein erőt véve, nyugodt hangon folytatta.
- Vicces, hogy Ti, akik a Káosz megfékezésért jöttetek ide, magatok is a Káosz stigmáját viselitek. Ugyanakkor szerencsésnek mondhatjátok magatokat, mert a Jóslat értelmében át kell adnom nektek, amit kértek, hogy aztán elhinthessétek a világban a pusztulás és újjászületés magvait. Segítek is.

Egy újabb villanás volt csupán. A tér-idő már annyiszor kifordult magából, mióta útra keltek, hogy meg sem lepte őket a rozsdás földet felváltó dús füvű rét, melyre a mágia okádta a galetkiket. A távolban pedig ott csillogott a Naptorony.

- Mi volt ez? – kérdezte Diabolo.
- Nem mindegy az neked? – kérdezett vissza arrogánsan Csiga. Majd összeszorított öklét lassan kinyitva megmutatta tartalmát. A fehér és a vörös immunitáskő. – Megvannak és ez a lényeg – mosolygott.
- Hogy..hogy szerezted? – kérdezte a druida.
- Egyszerű. Az egyik pillanatban még nem voltak, aztán arra eszméltem, hogy itt vannak a kezemben. Nem mindegy, amúgy is? Ezért jöttünk, ezért szenvedtünk. És most kísérjetek szépen oda, ahol azt a híres sört mérik.
- Azért ez nem olyan egyszerű – próbálkozott Diabolo. – Nem tudjuk ki volt ez a rejtélyes lény és azt sem, hogy miért tette, amit tett. Nem örülök neki, hogy így szereztük meg a köveket. – Csiga válasza a szokásosnál is lekezelőbb volt:
- Nekem mindegy. Rághatod a dolgokat napestig, de a ti szégyenetek lesz, ha én viszem vissza a köveket – mondta, majd elindult a Naptorony felé. Diabolo tanácstalanul nézett ki Napmora és az némán bólintott. Mindketten úgy érezték, a baj nagyobb, mint amikor nekiindultak a küldetésnek. És miféle Jóslatról beszélt az öreg? A Káosz stigmája? A villanások. Rengeteg kérdés, és egyre sincs válasz. Mindenesetre nem maradt választásuk, követték Csigát.
….
Pontszám: 9.38
kedvencDemo3237Férfi
Végzetúr poronty
8 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
253. hozzászólás - 2009.05.23. 13:36:03
NAPMO, CSIGA és DIABOLO kalandja

Valahol az értelem határain….

A palota nem is palota volt, rémlátomás inkább. Az őrület bézs színeibe öltözött fellegeket ostromló tornyai sárkánykarmokként kaptak a szélrózsa irányaiba. Lehetetlen görbületeiken leírhatatlan, gyíkszerű lények marták egymást. Folyton változó ablakai sötét öbléből, olykor íves pupillák villantak. Tekintetük épp olyan őrült tenni akarásról tanúskodott, amilyet a palota hirdetett azzal, ahogy az ég és az űr határán sodródó meteoritok egyikén terpeszkedett.

Larmon nem emlékezett arra az időre, amikor még galetkiként élt a halandók szférájában. Ami azt illeti, nem is volt büszke rá, s ha a testébe plántált démon nem mosta volna el halandó létének nyomait, bizonnyal maga folyamodott volna azok eltörléséhez. Boldog volt. Boldog volt, amennyire csak boldog lehet az, aki szeszélyes urak szolgálatába hajtja fejét, és sosem lehet biztos a holnapban. Ébredés után felemelheti-e még a fejét, vagy arra eszmél, az ő lelkét is belesimították a mindig éhes palota szövetnékjébe.

Amint lassan, de határozottan átvágott a Sötét terem felé, a palotába sereglett lények sokasága utat nyitott előtte, akárha Zén lenne a dhyrnai bennszülöttek földjén. A nálánál sokszorta nagyobb démonhercegek ugyan összesúgtak a háta mögött, eljátszottak a gondolattal, hogy pozdorjává zúzzák, de mindannyian tudták, a Káosz Ura – neve ellenére - roppant következetes tudott lenni, ha a Kegyeltjei ellen esett sérelmet kellett megtorolni.

Kegyelt. Larmon pontosan tudta, hogy mindegyik magafajta ideje kitelik egyszer, de mert ambícióit halála után sem hagyta porhüvelyével együtt pusztulni, igyekezett minden alkalmat megragadni, hogy Ura kedvében járjon és titkon reménykedett közben, hogy idejében kinevezik egy távoli démongrófság urává, ahol kedvére foglalkozhat az öröklét és a varázshatalom kérdéseivel.

A trónterem elé érve némán bólintott a thargodan őrségnek, akik félrehajtották előle a hétfejű kígyókból font ajtót. Vett egy mély levegőt, majd belépett a sötétségbe. Sosem sikerült kipuhatolnia, mi ez a terem. Hogy létezik-e egyáltalán. A méreteivel nem, és a hatalmával is csak kevéssé volt tisztában. Egyvalamit azonban tudott. A Káosz Ura itt fogadta minden alattvalóját, s soha egyik sem láthatta. Ha a jóslat beválik, az öt csapás után, a hatodikkal nyílnak meg a Káosz kapui, s ekkor a Nagyúr, maga fog seregei élére állni, hogy eltapossanak mindent, ami nem hódol be akaratuknak. Letérdelt, és fejét a térdére hajtotta. Nehezére esett, mert fajtája rossz tulajdonsága volt a korai hízás, s ő új életében sem tudott ez ellen tenni. A hasa szinte szánalmasan hömpölygött térde és hosszanti nyaka között.

- Hát eljöttél Larmon – hangzott fel a félelmetes kánon a sötétségből. A Nagyúrnak állítólag hét feje volt és általában egyszerre nyílt szóra mindegyik szája. – Sosem kell csalódnom benned hű szolgám, és ez jó – a szilmill alig hallhatóan fújta ki a tüdejében rekedt levegőt. – Elvégezted a feladatod?
- Igen Nagyúr! Akaratod szerint átsegítettem őket az Őrület folyóján, s azóta is azt hiszik, a maguk erejéből sikerült nekik. Megkapták a köveket is. A stigmák a helyükön. Minden együtt áll az első csapáshoz.
- Remek! – hangzott a megelégedett hang. – És az azúr és rubin hordák?
- Róluk más úton gondoskodom – Larmon nem tudta, elég magabiztosan hangzott-e a válasza, de bízott benne, hogy a Nagyúr nem veszi észre a hangjában megbúvó bizonytalanságot.
- Legyen hát! Menj utadra és térj vissza sikerrel. – elbocsátás volt ez, Larmon pedig szinte ujjongott örömében, hogy ezt az audienciát is élve megúszta. A félszázadik körül járt és ezzel ezredévek óta ő volt a legsikeresebb. Tudta persze azt is, szerencséje is csak viszonylagos. Amíg a Nagyúr hisz a Jóslatban, neki nincs félnivalója. Ő is szerepel benne....



S a föld, mely kopár volt, benépesedik újra.
Bátrak és szerencsések árját sodorva;
Visszatérnek az istenek, a régiek, a voltak,
A Sors kereke ismét forog, az idő elolvad….
A hozzászólást Demo3237 módosította 2009.05.23. 13:38:53-kor
Pontszám: 9
kedvencStubbFérfi
Végzetúr mester
284 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
254. hozzászólás - 2009.07.09. 10:05:30
Csendesen üldögéltünk Camelussal a könyvtárszobában és legújabb találmányomat kortyolgattuk, a mézsörből főzött, fűszeres, jeges italt. Mostanában szívesebben voltam egyedül, külön a többiektől, de Camelus társaságát mindig kedveltem. Nagysazerűen tudott hallgatni.
Felemeltem a kupámat és nagyot húztam a hűsítő italból, majd elismerően csettintettem:

-Ejnye, no azért még az öreg Stubb is tud alkotni. Jó ez az itóka!
-Még mindig dühös vagy? - kérdezte Camelus. Volt érzéke a beszélgetéshez. Kérdése úgy vágott végig rajtam, mintha egy yworli kilenc ágú korbács lett volna.
-Nem. - feleltem, mogorván
-Hazudsz.
-Áhhh. Túl jól ismersz. De nem, nem haragszom. Ez inkább csak csalódottság... egy kis fáradtsággal vegyülve.
-Fáradtsággal?
-Ne bosszants! Túl sok minden történt, túl rövid idő alatt. A sikertelen küldetések a drakolder csatamezőre, a torony felrobbanása, Khetty távozása, más szövetségbeli barátaink halála, Csirguz távozása...
-Az nem a te hibád volt.
-De igen! Megakadályozhattam volna, de nem tettem. Khetty nekem adta át a vezetői tisztséget, mégsem tettem semmit!
-De hisz itt sem voltál!
-Ez nem ment fel a felelősség alól...
-Túl sokat vársz magadtól.
-És túl keveset teszek, ennek ellenére... Szervezetlenek és gyengék vagyunk barátom, nem mehet tovább így. Megkedveltem a toronylakókat, de ha nem cselekszem gyorsan, széthullik minden amit eddig felépítettünk! Már így is többen a távozást fontolgatják! Szabályok kellenek, célok amik újra összefogják a közösséget! Kezdetnek jó volt a torony újjáépítése, de tovább kell lépnünk. Egyre-másra jönnek a háborúk és a harci kedv csak néhányunkban van meg...
-Akkor miért nem cselekedsz?
-Hát komolyan mindjárt fejbe váglak a kupával! - mordultam rá. Camelus szúrósan nézett egy ideig majd mindkettőnkből kitört a nevetés.
-Tudod, hogy bármiben segítek, ha tudok csak írkálnom ne kelljen!
-Tudom barátom - feleltem - Ígérem hamarosan kitalálok valamit és olyanná varázsoljuk az életünket, hogy Khetty is örömmel fog visszajönni!
"Ha egy férfi és egy nő csókolóznak, az a romantika.
Ha ott van a nő férje is, akkor lesz a dráma.
És ha közben még énekelnek is, na az az opera..."
"A hős holtan esett össze. Ezt később nagyon sajnálta, de akkor már nem volt mit tenni."
Pontszám: 9.29
kedvelt taggszisziFérfi
Végzetúr mester
332 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
255. hozzászólás - 2009.09.02. 23:05:36
Az első csillagok már kigyúltak, a horizont csak sötét vonalként látszott. A harcos lába alatt megcsikordult a hó, ahogy kiért a domb tetejére. A megerőltetéstől nagy pamacsokban fújta a párát az ég felé. Hirtelen megállt. Visszatért hát. Fejét felemelve nézett végig a horizont felett magasodó fekete árnyékon.
A torony néma csendben uralta a csúcsot. Üres volt. Elhagyatott. A hó, mely belepte, már nem tette hidegebbé. A fagy, az üresség lehangoltsága belülről áradt. Az ablaktáblák leszakadtak, az ajtó csak egy sarokvason csüngött, groteszk képet kölcsönözve az egykor oly vidám és meleg helynek.
A harcos megremegett. Felrémlett előtte a vidám kacaj, amely oly rég a falak között visszhangzott. A boldog arcok, a közös mulatozás, a harci készülődés: a barátok.
Azóta minden megváltozott. A tornyot elhagyták. A harcos nem tudta felidézni, mi romlott el. Talán egy átok? Gonosz varázslat? Vagy csak az emberi gyengeségek fertőzték meg a csapatot? Nem tudta volna megmondani, de abban biztos volt, hogy a múltat sosem hozhatja vissza.
Hová tűntek ők? Az arcok elmosódtak már az emlékeiben. Csak arra a magabiztos érzésre emlékezett, amely akkor élt benne, és a többiekben is. Felrémlett benne, hogyan vesztette el sorban társait. Volt, aki szó nélkül ment el, hátra sem nézett. Volt, akit a harc vihara ragadott el. Mások a vélt boldogságot hajszolva hagyták el a tornyot, új kalandokat és kihívást keresve. Nem haragudott rájuk. Megértette őket, hiszen ő is elment egykor. Sosem találta meg, amit keresett. Talán ezért jött vissza? Hátha itt megtalálja?

Szorosabbra húzta magán vastag szőrmekabátját. Nem csak a hideg miatt, hanem, hogy valahonnan erőt merítsen. Érezni akarta a valóságot, mielőtt túlságosan hatalmába kerítené a múlt utáni vágy.
Elindult a torony felé, de újra megállásra kényszerítette valami. Felszerelése megcsördült a hirtelen mozdulat hatására. Úgy érezte, fél belépni az ajtó helyén tátongó sötétségbe. Félt, hogy elveszti a múltból ránevető arcokat, a kies sötétség ellopja emlékeit.

Végül erőt vett magán, és határozottabban indult el célja felé. Az bejáratnál újra megállt. A sötétség teljesen elborította. Zsákjából előtúrt egy fáklyát és egy tűzszerszámot. A sercenő kovakő hangja villámcsapásként hatott a halotti csendben. A fáklya végül lángra kapott, éles árnyékokat rajzolva a falakra. A hatalmas harcos elszánta magát, és belépett a nyíláson. A fáklya fénye által vetett árnyékok még jobban eltorzították az oly jól ismert helyet. Mintha egy idegen világban járt volna, pedig minden sarkot úgy ismert, mint a tenyerét.

A lépcső felé vette az irányt, mely a torony tetejébe vezetett. Lassan lépkedett felfelé, minden lépcsőfokon jól megvetve a lábát. És akkor valami zajra lett figyelmes. Megállt. A lélegzetét is visszafojtotta. Csak a fáklya sercegését hallotta. Tett egy újabb lépést, de a zaj megismétlődött. Eloltotta a fáklyát. Várt egy percet, mire szeme valamennyire hozzászokott a teljes sötétséghez. A lépcsőház ablakán sápadtan világított be az egyik hold fénye, kiemelve a harcos leheletét. Tovább fülelt. Valaki volt a toronyban. Lassú lépteket hallott az emeleti szobából. Elővette hosszú pengéjű kardját, majd lassan folytatta útját a falnál oldalazva. A felső lépcsőfoknál megállt. Innen rálátott az egyik szobára. Az üres ablak előtt egy köpenyes alak állt, és kifelé bámult. Lehelete jól kirajzolódott a világos éjszakai égbolt előtt. A harcos nem mozdult. A köpenyes alak hirtelen megfordult és úgy tűnt, éppen felé bámul.

Zöld fény áradt szét a szobában, az alak kezében lévő hosszú mágusbot végén ülő hatalmas smaragd gömbből. Arca kivehetővé vált a misztikus fényben. A harcos ráismert: egykoron ő is a torony lakója volt. Belépett a szobába, miközben kardját visszatolta hüvelyébe. Egyiken sem szóltak. Némán néztek egymásra. Mindketten tudták, mire gondol a másik. Mindketten ugyanazt keresik a torony falai közt, miközben bizonyosak voltak benne, hogy nem találhatják meg.

Egy óra múlva a harcos és a varázsló mágikus tűz mellett ültek, kezükben erős itallal, arcukon a viszontlátás öröméből fakadó mosollyal. És a jövőt tervezgették...
Pontszám: 8.66
kedvelt taggszisziFérfi
Végzetúr mester
332 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
256. hozzászólás - 2009.09.03. 22:50:39
A varázsló vastag takarójával bebugyolálva hortyogott. A harcos az elhamvadó tűz utolsó, izzó parázsmaradékait bámulta, hogyan válnak villódzva hamuvá. Gondolatai a ma este körül forogtak. Tudta, hogy a találkozás és az ezzel járó harsány öröm csak egy felvillanás volt, nem a régmúlt jött vissza.
A parázs kihunyt, a holdak vastag hófelhők mögé bújtak; közel teljes lett a sötétség. A harcos felnézett az égre, mikor hideg érintést érzett az arcán: havazni kezdett. A hópelyhek halk neszezéssel értek a földre, eltemetve azt a kis melegséget is, amit a tűz maradéka adhatott.

A neszezés lassan hangosodott az elméjében, fokozatosan üvöltő csobogássá erősödve. A harcos egy tutajon állt, a kormányrúdba kapaszkodva. Alatta őrülten hömpölygött a folyó, pörögve sodorva a gyenge tákolmányt. A folyó partja nem volt messze, de a sodrás leküzdhetetlennek látszott. A harcos minden erejét megfeszítve próbálta a tutajt a partra juttatni. Hirtelen hegyes szikla bukkant fel a hullámok közt, egyenesen előtte. A tutaj megállíthatatlanul rohant az elkerülhetetlen ütközés felé.

Homokos parton ébredt. A nap erősen sütött, sűrű pislogásra késztetve őt. Felszerelése maradéka és néhány törött gerenda hevert szétszórva a parton. Csendes öbölben volt, a folyó üvöltése messziről hallatszott csupán. Szája homokkal és hínármaradékkal volt teli. Undorodva kezdett köpködni. Felült, és körbenézett. Lógó levelű pálmák hajoltak a víz fölé, leveleik alig lengedeztek a lágy szellőben. A pálmák közt kis ösvény vezetett a lágyan emelkedő parton fölfelé. A harcos nehezen talpra kecmergett. Lába a térde felett iszonyúan fájt, kénytelen volt sántítani. Kardja hüvely nélkül feküdt a homokban. Fél lábon állva hajolt le érte, majd rátámaszkodott, és bicegve indult el a kis ösvényen.

Hamarosan egy barlanghoz ért. Az ösvény itt véget is ért. A barlang bejáratát magas hegyfal vette körbe, áthatolhatatlan akadályt képezve. A barlangból vörös, pulzáló izzás szűrődött ki, mely visszaverődött a barlang belső faláról is. A harcos félelem nélkül indult a barlang belseje felé. Különös, erősen fűszeres illat csapta meg az orrát, könnyet csalva a szemébe. A fájdalom, mely egy perce még oly erős volt, fokozatosan csökkent, majd elmúlt teljesen. Kardját előre szegezve indult az egyre erősödő vörös ragyogás közepe felé. A barlang falai már nem látszottak, elnyelte azt is az erősödő fény.

A harcos már csak tapogatózva haladt, szemével hunyorogva, lábát lassan, csúsztatva tolva egyre előre. Hirtelen hőség rohanta meg, úgy érezte elolvad teljesen. Hirtelen minden érzékszerve eltompult, szinte lebegő érzés fogta el. Már nem tudta, merre van fent és merre van lent. És akkor teljes békesség öntötte el. Lecsukta szemeit, de a vörös ragyogás mit sem vesztett erősségéből. Ekkor mély, visszhangzó hang szólította meg.
- Mit keresel harcos?
- A harcos nem tudta, mit feleljen. Azt sem értette mi történik vele.
A hang újra megszólalt.
- Mit keresel, mi után kutatsz?
- A régmúlt után kutatok – hallotta saját hangját.
- Miért keresed a múltat?
- Vissza akarom hozni a boldogságot.
- Miért gondolod, hogy a boldogság a múltban van?
- Mert a múltban voltam boldog.
- A boldogságot nem lehet a múltban megtalálni.
- Akkor hol találhatom meg?
- Magadban. A jövődben.
- Mégis hogyan? Hiába keresem, nem lelem.
- ...
- Kérlek, magyarázd el!
- A múlt ősszel etted életed legédesebb gyümölcsét. Azt az gyümölcsöt hiába keresed, sosem haraphatsz bele újra. Engedd, hogy egy másik gyümölcs is édes legyen! Ha eldöntöd, hogy soha többé nem ízlelsz olyan édes gyümölcsöt, mint akkor, az úgy is lesz.

A harcos sokáig emésztette a mély hang mondatait. Ekkor ötlött csak eszébe, hogy nem is tudja, kivel beszél.

- Ki vagy te? - tette fel a kérdést.
- Hogy ki vagyok, az most mellékes. - Jött a válasz. - Majd megtudod, ha eljön az ideje. Most az a fontos, hogy eldöntsd, te ki vagy.
- Várj...!

Kiáltása azonban már nem talált válaszra. A hőség elmúlt, a vörös fény hirtelen feketeséggé változott. Az arcán hűvös érintést érzett. Kinyitotta a szemét. Újra a kihunyt tűz mellett ült, arcára lágy hópelyhek hullottak. Csizmáját már félig be is lepte a fehér takaró. A harcos tudta, hogy álmodott, de azt is tudta, hogy ez nem hétköznapi álom volt. Minden szóra kristálytisztán emlékezett. Elgondolkodott azon, amit a hang mondott neki. Halvány mosoly ült ki arcára. A belsejét tépő meghatározhatatlan vágy most határozott alakot öltött: végre tudta, ki akar lenni.

Elővette takaróját, kis sátrat rögtönzött belőle a varázsló hortyogó teste fölé, majd behúzódott a torony védelmébe a havazás elől. Bár bőrét borzolta a jeges levegő, lelke melegségben fürdött. Hazatalált.
A hozzászólást gsziszi módosította 2009.09.06. 23:33:03-kor
Pontszám: 8.23
kedvencgabcsiNő
Végzetúr tehetség
220 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
257. hozzászólás - 2009.09.06. 20:09:46
A barlang sötétjében megmozdult valami. Két zöld pont fénylett fel, majd hunyt ki kis időre ismét. A vastag, porral és a szél által behordott falevelekkel borított takaró felemelkedett és kibukkant alóla egy sötét alak. Lassan, fáradtan mozgott, első bátortalan léptein látszott, hogy hosszú ideje nem gyakorolta a járást. Tekintete a bejáratot vizslatta, ahonnan csak fátyolosan szűrődött be a fény.
Kiérkezve, hunyorogva és kicsit kábultan nézte a téli napfényben fürdő, fehér hólepellel borított tájat. Hol van? Hogy került ide? És egyáltalán, miért nem emlékszik semmire?
Aztán az emlékek olyan hirtelen, és olyan erővel öntötték el, hogy meg kellett kapaszkodnia a sziklafalba, mert egészen beleszédült.
A rátörő érzelmek hatására, a felkelő nap fénye a mágus testén higanyként végigfolyó színskálát világított meg. Már tudta, hogy miért ez a kietlen vidék, ahol ébredt: ez a barlang volt előző szövetségének, a Smaragd Rendnek lakhelye. A Napkapuban bekövetkezett szomorú események után, valahogy ide hozta a lába. Reményvesztett volt és mivel meghalni nem tudott (és talán valamilyen késztetésnek engedve nem is akart), mást talált ki: varázsló lévén nem esett nehezére mágikus álmot bocsátani saját magára. De valami most felébresztette. Nem tudta pontosan mi az, de határozottan érezte, hogy az Napkapuval kapcsolatos. Oda kell mennie. Visszament a barlangba, összeszedte szegényes motyóját (nem nagyon volt szüksége itt semmire), markába kapta varázsbotját, mire annak végén élénken felvillant a smaragd fény. Diabolo fémszínű bőrén melegszínű hullámok futottak végig, ahogy a remény befészkelte magát tudatába, határozott léptekkel indult meg a régen látott torony felé.
Útját csak annyi időre szakította meg, míg mardosó éhségét csillapított. A félnapos vadászat után elégedetten állapította meg, hogy technikája és varázsereje semmit nem veszített régi erejéből, talán még nőtt is a hosszú pihenés alatt, és az elejtett zsákmány lélekenergiája talán még sohasem volt ilyen finom, mint most.
A nap már lemenőben volt és a holdak halvány körvonalait is látni lehetett már, mikor megpillantotta Napkaput. Számított a látványra, meg nem is, de így is megdöbbentette a változás. Talán mégis inkább azt várta, hogy a régi Napkapu áll majd ott! De a rideg valóság észhez térítette, bőre ismét színt váltott, most matt szürkén olvadt bele környezetébe, ahogy a mágus lehangoltan igyekezett közelebb az épülethez. Miért vonzotta ide megérzése? Hiszen nincs itt senki és semmi!
De mi ez? Kifinomult érzékei élőlények közelségét jelezték. Lépteit óvatosabbra fogta. Egy elmormolt varázsige és szinte hangtalanul suhant a hó felett. A bejárat leszakadt maradványainál ismét rátörtek az emlékek, de erőszakkal a háttérbe kényszerítette azokat. Hangokat hallott, melyek a régen hangos vitáktól és nevetéstől zajos Nagyterem felöl hallatszottak (megint ezek az emlékek: határozottan megrázta a fejét, hogy elűzze őket). Beljebb surrant. A lyukas tetőn beszüremlő fény két sötétben fürdő alakot emelt ki a háttérből.
- Gyere be Diabolo barátom! Én küldtem az üzenetet, mely ide hozott és már vártunk rád!
Diabolo kezében ernyedten koppant földhöz a varázsbot és a viszontlátás örömétől szivárványszint öltő mágus kitárt karokkal lépett a terembe.
- Üdv Gill! Boldog vagyok, hogy ismét láthatlak! És üdvözöllek téged is Superbus! Régen volt már, hogy együtt üldögéltünk e falak között!
Derekasan meglapogatták egymás hátát, majd nagy nehezen kerítettek Diabolonak is egy ülőalkalmatosságot. Az úgy, ahogy megrenovált és jól megrakott kandalló (ami adott egy kis meleget) előtt ülve Gill és Superbus elmesélte, hogyan futottak össze itt, emlékeiket kutatva, majd azt is, hogy elhatározták: felélesztik Napkapu régi fényét. Jobban mondva, nem a régit, hanem inkább egy újat, egy megújultat. Gill szétküldött egy mentális üzenetet a szétszéledt tagoknak és most türelmesen várják, hogy ki reagál rá. Közben azért próbálták egy kicsit lakályossá tenni a megmaradt helységeket és számba venni az előttük álló – nem csekély – feladatokat
A hozzászólást gabcsi módosította 2009.09.06. 20:13:14-kor
Pontszám: 9.32
közkedveltFantasyliaNő
Végzetúr tanonc
20 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
258. hozzászólás - 2010.01.24. 19:47:36
Az Aurgar megszelidítésére tett kísérlet végül sikerrel járt.
A fehér és a vörös immunitáskőért induló csapat tért vissza először, igaz kissé megfogyatkozva, sajnos Ulrik életét vesztette az út során.
A mihalinért és a ramoan talizmánért indult páros, Stubb és Camelus teljesen épségben érkezett vissza Napkapu falai alá, a térkapuval sikeresen elkerülve a nagyobb veszedelmeket.
Khetty magányos vándorlása is meghozta gyümölcsét, és a hibátlan gyémánttal a zsebében tért haza vándorútjáról.
Mikor minden hozzávaló összegyűlt, Gill előkereste a papírt, melyre előzetesen pontos tervrajzot készített, és jó pár óra szöszmötölés után boldogan felmutatta művét.
Ezután Khetty egy megbeszélést hívott össze a torony mellett felállított sátorban. Felvázolták a torony többi lakójának, hogy mire jó a Gill által elkészített kártya, és hogy mindenkinek a segítségére szükség lesz, ha Aurgar figyelmét el akarják terelni. Kellett egy kis idő, mire a lakók megemésztették a hallottakat, néhonnan hallatszott, hogy 'én már gondoltam valami hasonlót, csak nem mertem eddig mondani'.
Fantasylia viszont nem értett egyet a terv ezen részével, mert eddigi társalgásaik alapján tudta, hogy Aurgar figyelmét semmi sem kerüli el, bármikor bármiről legyen is szó. Ezért felajánlotta, adjanak neki 3 napot, ennyi alatt rá tudja venni a szerkezetet, hogy engedje felszedni a padlót, kibontani a falakat, vagy bármi egyéb, a feltáratlan szobák kutatására irányuló munkafolyamatot.
Három nap múlva nekiláttak a dolognak. Aurgar nem értette, miért annyira fontos, hogy új szobákat nyissanak meg, de Lia annyira lelkes és meggyőző volt, hogy beleegyezett, meg hát persze az sem volt utolsó szempont, hogy így mindenki a toronyban tartózkodott.
A térkapu mellett feltörték a kövezetet. Először Stubbot eresztették le egy kötélen a feltárulkozó nyílásba, a törpe ugyanis elsőbbséget élvez minden bányászatszerű feltárás idején. Odalent azonnal varázsolt egy fénygömböt, de így sem látott többet a folyosónál, amelyre érkezett.
- Jöhettek! – kiáltott fel a többieknek.
A végzeturak jó része utána ereszkedett (természetesen Kayrac nem tartozott közéjük, ő ilyenben nem vesz részt), és két csoportra oszolva elindultak a folyosó két irányába.
Aurgar közben egyre idegesebb lett, furcsa érzések kavarogtak benne. Lia minden tőle telhetőt elkövetett, hogy megnyugtassa a szerkezetet. Telepatikusan sürgető kérést küldött Khettyék és Csirguzék csoportja felé, akik gyorsabb iramra váltottak.
Egyszer csak Stubb kiáltott fel, hogy az egyik oldalfolyosóból fényforrást érzékel. Azonnal odarohantak. Egy hatalmas terembe jutottak, melyben egy óriási burok volt, belsejében egy kristályszerű, opálosan fénylő tárggyal. Körbejárták, de nem találtak rajta semmiféle nyílást, amelybe süllyeszthették volna a lapos kártyát.
Messziről hangfoszlányok értek el hozzájuk, és mintha halványan Csirguzt lehetett volna felismerni benne. Gill elsietett a hangok irányába, és egy hosszú, oldalsó átjárón a másik terembe jutott, amely megszólalásig hasonlított az általuk megtaláltra. Tanácstalanul néztek egymásra a többiekkel, mivel ők sem találtak semmiféle nyílást a náluk lévő tárgyon.
Khetty már nem bírt magával, és egy tűzgolyót küldött az ismeretlen burok felé, mely felizzott és lángra lobbant, de ezenkívül semmi más nem történt. A másik teremben ugyanerre a következtetésre jutott Gill is, ő is elindította a tűzgolyóját, amely pont ugyanabban a pillanatban érte el a burkot, mint Khetty második támadása a másik teremben. Hatalmas lángoszlop indult el az átjárón át mindkét burokból, hogy középen találkozzanak, ahol épp Diabolo járt, aki épp csak félre tudott ugrani, hogy ne érje el a tűz. Meglepődve vette észre, hogy a háta nem ütközik falnak, hanem beesik egy újabb terembe, mely sokkal kisebb volt az előzőnél, és koromsötét uralkodott benne. Feltápászkodott, de visszamenni már nem bírt, mivel bármerre tapogatózott, mindenfelé csak falba, vagy egy hideg fémtárgyba ütközött, mely tapogatás alapján egy fémkockára hasonlított. Világosságot gyújtani pedig nem tudott, mivel a varázstudománya csődöt mondott ezen a helyen. Próbált kiabálni, de hangját elnyelte a sötétség. Kezdett kétségbeesni, de hirtelen Lia lépett kapcsolatba vele. A többiek már tájékoztatták, hogy Diabolo eltűnt, mikor a lángoszlop átvágott az átjárón, és sehol nem találták, pedig többször is végigkutatták az adott területet. Beszélgetésüket gyorsra kellett fogni, mert Aurgar folyamatosan közbeszólt, és kérdezősködött, mi is a helyzet, és hogy mi történik odalent. Lia amit megtudott, közölte a kint maradt toronylakókkal, akik arra jutottak, hogy a kialudt burkokat ismét tűz alá kell venni, míg Gill beáll oda, ahol Diaboló tartózkodott az elsülés pillanatában. Gill be is állt a helyére, Khetty és Csirguz varázsolt egy-egy tűzgömböt, amelyek telibe találtak, ráadásul elsőre sikerült azonos időben útjára küldeni a varázslatokat, így a folyamat ugyanúgy zajlott le, mint előző alkalommal.
Gillnek csak a hűlt helye maradt a folyosón. Amint földet ért a sötét teremben, azonnal fel is pattant, mert zsebében az összerakott kártya forrósodni kezdett, és átégette köpenyét. Vörös izzás közepette elkezdett lebegni a térben, majd a fémtárgy fölé repült, függőleges helyzetbe állt, és beleereszkedett a kockába, melynek a tetején egy nyílás volt, hogy hogy nem, méretre teljesen megegyező a kártya méretével. Ekkor kerregő hangot kezdett hallatni a szerkezet, és szilárd fehér kockává vált, melyből két fehér kígyó alakú kábel tekeredett elő, amelyek elindultak a láthatatlan bejárat felé. Amint elérték a falat, az megmutatta igazi valóját, és ajtóvá vált, amelynek a kinti oldalán a toronylakók tömege tolakodott. Csodálkozva figyelték a tekergőző madzagokat, melyek elindultak a burkok felé, követték őket, ki erre, ki arra. Amint a fehér kígyók elérték céljukat, megkeresték az alig látható bejáratot, és bekúsztak rajta. Nem látszott, hogy ott bent mi történt, csak itt is kerregés hallatszott, majd monoton zajjá vált és a burkok megszűntek. Mindkét teremben egy-egy fehér állvány tűnt fel, melyhez hozzácsatlakoztak a már korábban érzékelt kristályok, most már élesen vakító fénnyel világítva és körbe-körbe forogva.
Amint eltűntek a burkok, Aurgar rettentő hangosan, és tornyot rengetően felüvöltött. Az összes végzetúr lényük velejéig el kezdett reszketni, és nem bírt megmozdulni. Majd Aurgar elhallgatott, és félelmetes csend telepedett rájuk, amely talán még rosszabb érzéseket keltett, mint az üvöltés.
Fantasylia óriás lélekkontrollal tudata mélyére űzte a rettegését, és Aurgarhoz fordult, aki gyűlöletet sugárzott a lány felé. Vagy fél óra telt el így, hogy lelkükkel harcoltak, mire kissé alábbhagyott a síri csend, és visszaállt a kristályok, illetve a fehér kocka monoton zúgása. A végzeturak végre meg tudtak mozdulni, a lich is végre kiereszthette a beléfagyott káromkodást.
Khettyék a föld alatti labirintusban megvizsgálták a fehér kockát, ami csak zúgott és zúgott, de semmi jelét nem adta, hogy fel akarna robbanni, vagy ilyesmi. Még meggyőződtek Aurgar állapotáról, mivel csábító lélekenergiát hagytak szabadon áramolni a toronyszobában, de a szerkezet mégsem szívta magába, így bizonyossá vált, hogy a két vakító fényű kristály elég energiát szolgáltat neki.
Fantasylia és Gill kivételével, akik az egész napot és estét Aurgar, illetve a fehér kocka mellett töltötték, mindannyian a könyvtárszobában gyűltek össze, ahol teljes lelki nyugalommal, lélekenergiájukat most már biztonságban tudva a kesztyű sztázisvarázslatát kezdték tárgyalni, amiben végre Kayrac kapja majd a főszerepet.


***


Fantasylia az ösvényen gyalogol, mely Napkapuhoz vezet. Azon tűnődik, vajon ki térhetett már haza, kik fogják várni? Vagy esetleg a torony teljesen üresen áll, és senki nincs, kivel örömünnepet járhatna?
Amint kiér az erdőből, földbe gyökerezik a lába. A torony olyannyira elhanyagolt, hogy rossz ránézni. Elméjébe tolulnak a régi szép idők képei, mikor a torony teljes pompájában úszott, és a sok végzetúr vidáman, jókedvvel telve együtt ebédelt, vagy éppen kártyázott, egymást ugratták, és minden jó, amely egy nagy családtól elvárható. Aztán megrázza fejét, hogy elhessegesse az emlékeket.
A kapuhoz ér, bekopogtat, senki nem nyit ajtót, még egyszer kopogtat, megint senki, már nyúlna, hogy kinyitja a kaput, mikor valaki megböki a vállát. Hirtelen fordultában már egy momfordi csapás igéit idézi, de mikor meglátja a teli szájjal vigyorgó Diabolo képét, azonnal elnémul.
- Drága Lia, végre hazatértél te is! - és megöleli rég nem látott barátját.
- Diabolo! De jó, hogy látlak, és hogy itt vagy, és hogy … - semmi mást nem bír kinyögni, könnyek kerülgetik szemgödrét.
- Gyere, menjünk beljebb, biztos éhes, és szomjas vagy.
- Őőőő, igen, persze, jól esne egy kis házi koszt.
- Hát amivel kínálni tudtak, az nem Ghalla legfinomabb sertéssültje, de éhségcsillapításra teljesen megfelel, és hozzá Stubb dugi söréből is jut egy-két korsónyi – kacsint a lányra.
- Látom nem sok minden változott. - mosolyodik el a lány.
Diabolo arca elkomorul, miközben nyitja az ajtót.
- Jajjj, dehogynem, ha te azt tudnád.
Amint belépnek a toronyba, Lia döbbenten néz körbe, itt is ugyanaz a látvány fogadja, mint a külső látkép, omladozó vakolat, lyukas falak.
- Hát ti itt éltek, ennyire elhanyagoltátok a tornyot, nem törődtök vele? Pedig mennyit újítgattuk, szépítgettük.
- Nemrégiben tértünk vissza egy páran, nekiálltunk a javításoknak, amik a távollétünkben keletkeztek, de aztán úgy véltük, hogy a régi épületek felújítása és az újak felhúzása fontosabb, mint a lakótorony állapota.
- Új épületek? Merre? Kint?
- Igen, igen, ott jöttél el szinte mellettük, fel se tűntek? - kérdezi Diabolo.
- Valószínűleg annyira lefoglaltak az emlékek, és a torony kinézete, hogy nem is figyeltem másra. - vörösödik el Fantasylia.
- Na majd körbevezetlek, csak előbb akkor gyorsan harapj valamit. - a lány elé tesz egy adag húst, mellé kenyeret, és egy kupa sört.
Lia nekiáll enni, Diabolo meg csak áll, és nézi mosolyogva rég nem látott barátját, közben azon gondolkodik, hogy fognak örülni Dankáék is, ha meglátják, hogy még egy régi társuk visszatért.
- Na, be is fejeztem, a gyors étkezést még mindig nem tudtam abbahagyni.
- Akkor a cuccodat vidd fel a régi szobádba, természetesen megmaradt, senkinek nem adtuk oda. Az összes régi lakó szobája ugyanúgy áll, mint mikor itthagyták. - szomorodik el Diabolo.
Lia az emeletre indul, viszi kis zsákját, mely féloldalasan lóg válláról. Diabolo pedig csodálkozva nézi, hogy mekkora lett a lány haja, már a fenekét verdesi a hófehér hajzuhatag.
- Jajjj, ez a lépcső egy kissé be van szakadva. - kiált a lány.
- Hát igen, sajnos azt is helyre kéne már hozni.
Miközben szobája felé tart, eszébe jut, hogy mennyiszer tette már meg ezt az utat. A szobákról eszébe jutnak elkószált, vagy éppen halálos sebet kapott társai. Ismét elszomorodik.
Elér régi szobájához, kinyitja ajtaját, és tényleg, Diabolo nem hazudott, ugyanúgy néz ki, mint mikor elhagyta a tornyot. Már nem is emlékszik mikor volt ez, csak hogy már nem bírta az ürességet, és hogy mindenkinek mehetnékje támadt, így inkább ő is fogta a sátorfáját, és arrébb állt egy kis időre.
Ledobta ágyára a kis zsákot, amely óriási porfelhőt kavart a rég takarított bútorok között. Indulna vissza a földszintre, de a toronyszoba feljárójánál megáll, eszébe ötlik, hogy Aurgar vajon még mindig alszik-e. Mikor elhagyta a tornyot, hosszasan beszélgetett a szerkezettel, és a végén arra jutottak, hogy Aurgar mély álomba merül, míg az adminisztrátor vissza nem tér, és fel nem ébreszti. Na mindegy, gondolja Lia, ő még ráér pár órácskát, vagy talán majd csak holnap keltem fel, elég fáradt vagyok már ahhoz, hogy foglalkozzak ma vele.
- Itt is vagyok, lepakoltam, és tényleg minden ugyanolyan, mint ahogy hagytam. - mosolyog Diabolora.
- Mondtam én, hogy nem nyúltunk semmihez. - vigyorog vissza a másik végzetúr.
- Akkor menjünk is. Mit is mutassak meg először? Hmmm, talán a Gyógyító szentélyt, ez a legújabb fejlesztésünk.
Kilépnek az ajtón, és ekkor néz körbe a fehér hajú lány.
- Tényleg rengeteg épület van, újak és régiek egyaránt, és milyen jó állapotban.
Diabolo jobbra veszi az irányt, és közben mutogatja, hogy melyik épület melyik, és mire szolgál. Odaérnek a szentélyhez, a zárat kezébe fogja, nyakából előhalássza a kulcsot, melyet még a toronyban vett magához, kinyitja a zárat és betessékeli Liát. Bent hatalmas gyertyák égnek, középen pedig egy szépen megmunkált tálban világoskék folyadék hullámzik.
- Szép, ugye? Sokat dolgoztunk rajta. - húzza ki magát.
- Igen, nagyon szép munka. Ez a víz mire való benne?
- Hát ha beleiszol, akkor gyorsabban fogsz felépülni a sérüléseidből, de minden héten inni kell belőle, mert különben elveszti a hatását, és a legjobb, hogy folyamatosan újratölti saját magát. Mondjuk, még nincs egészen készen, de jelen pillanatban másba kezdtünk bele. Viszont úgy veszem észre, hogy Arséne esténként néha kijár, és ezen munkálkodik. - kacsint Diabolo.
- Arséne, az ki? - kérdi Lia.
- Tényleg, te őt még nem is ismered, na majd utolsónak hagyom a kennel-t, azt építjük most, ott lesz a társaság többi tagja, akkor bemutatlak mindenkinek.
- Sok új lakó van? Az ős napkapu lakókból ki tért vissza?
- Sajnos elég kevesen maradtunk a régiekből, de vannak helyettük újak, és nem adjuk fel, folyamatosan próbáljuk visszacsábítani régi társainkat. Jó páran sajnos életüket vesztették, például Napmo, Csirguz, Gill és Superbus is. - szomorodik el Diabolo.
- Úristen, ennyien eltávoztak már az élők világából? Mi történt?
- Lia, azt hiszem ezt majd később beszéljük meg, most nincs itt a keserűség ideje, jelenleg örülni kell a viszontlátásnak.
- Igen, igazad van. Induljunk is tovább, hogy minél előbb megismerhessem újdonsült társainkat. - mosolyodik el Lia is.
Kilépnek a szentélyből, Diabolo a kulcsot beilleszti a zárba, és már zárná rá az ajtót, mikor mégiscsak visszanyitja azt, és cinkosan kérdezi:
- Szerinted a tál kinek a műve?
- Csak nem a törpéé?
- Dede, bizonyám, annyira lelkes volt, rég láttam ilyennek, visszatért az életkedve egy kis időre, míg ezzel foglalatoskodott. - és már zárja is rá a lakatot az ajtóra.
- Amúgy azért kell a lakat, hogy ne tudjon senki beleinni a mi gyógyítóitalkánkba, bár Stubb szerint csak ránk hat, de azért jobb az óvatosság.
Végigjárják az összes többi épületet, legvégére hagyva a kennel-t. Közeledvén Diabolo még Lia fülébe súgja, hogy ne nagyon lepődjön meg, de az újak eléggé hallgatagok, nem nagyon szólalnak meg. Lia persze kikerekedett szemekkel néz vissza, sosem értette, hogy egy közösségben hogy lehet úgy élni, ha nem szólnak egymáshoz, nem vitatják meg a problémákat, nem osztják meg mással a gondolataikat.
A kennel fala is óriási változáson ment át, mióta nem látta. Sokkal nagyobb lett, és erősebb, így már biztos, hogy tovább és erősebben tudnak egymással gyakorolni a végzeturak állatai.
Diabolo lép be elsőként az épületbe. Felnéznek néhányan, a többiek folytatják a munkát. Danka nagyon néz, látja Diabolon, hogy valami történt, csak nem tud rájönni, hogy mi, aztán Lia is belép az ajtón. Danka kezéből kiesik a szerszám, amivel dolgozik, és vigyorogva, hangosan ujjongva rohan a bejárathoz, hogy üdvözölje az érkezőt.
- Mindenki figyeljen, megérkezett egyik régi cimboránk.
- Szia Danka, örülök, hogy látlak. Mi történt veled? Annyira le vagy fogyva, úgy látom erődet is elvesztetted. És a szemed? - lepődik meg a lány.
- Jajj, hagyjuk ezt most, majd elmesélem később. A lényeg, hogy a bölcsességem a régi. - mondja vidáman.
- Szavadon foglak ám, nem tudsz lerázni. - vigyorog a lány.
- Eszembe sem jutott, hogy kihagyjalak a jóból, de te is beszámolsz majd, ugye?. - kacsint épen maradt szemével a fiú.
- Persze, bár az belefér két mondatba.
- Tudsz valamit a többekről? Camelus, Khetty, Kovi Zee? - lelkendezik tovább Danka.
- Sajnos semmit, de ha életben vannak még, akkor úgyis megpróbálom visszatéríteni mindannyiukat, addig fogom zaklatni őket gondolataimmal, hogy nem fognak tudni ellenállni. - állítja magabiztosan a lány.
- Jól van, jól van, ez az.
Amíg e párbeszéd zajlott, Danka mögé sorjázott Redjens, Elviz, Stubb, Csilland, Bulcsú, Ghost, Hell Hidra és Dorian, ők is odajöttek üdvözölni régi társukat. A többiek messziről köszöntötték.
Elviz nem bírt magával, és kibökte:
- Lia, örülünk hogy visszatértél, de mi jót is fogunk ma enni vacsorára?
A régi bajtársak hangosan kacarásznak, a többiek pedig nem értik, hogy mire ez a fene nagy jókedv.
A hozzászólást Fantasylia módosította 2010.01.24. 19:52:16-kor
Pontszám: 9.66
kedvencgabcsiNő
Végzetúr tehetség
220 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
259. hozzászólás - 2010.01.27. 15:53:10
Lia lassanként kezdett belerázódni a torony mindennapi életébe. Sok olyan új dolog került felépítésre és fejlesztésre, amit még meg kellett szoknia, de a tudat, hogy újra Napkapu köveit koptathatja hatalmas energiával látta el. Rávette Arsénét, hogy segítsen legalább a torony régi konyhát helyrepofozni és mikor készen lett, boldog örömmel nézte, ahogy a munkában megfáradt mágusok rávetették magukat az olyan régen hiányolt hazai kosztra és pillanatok alatt eltűntették a finomabbnál finomabb falatokat.
- Hát ez már nagyon hiányzott! – dőlt hátra jóllakottan Diabolo és bőre ragyogó aranyszínbe öltözve igazolta szavait. – Lia, jelenléted és főztöd máris jókedvre hangolta az egész csapatot! – nézett végig az elégedetten sóhajtozó társaságon.
A lány szemei magukért beszéltek, örült, hogy ismét a régi csapat tagja lehet. De aztán elszomorodva nézett az üresen árválkodó székekre: lesz még tennivalója bőven, mire teljesen elégedett lehet.
Az ismét erőtől duzzadó végzeturak halk beszélgetésének duruzsolása régi emlékeket juttattak az elmélázó Diabolo emlékezetébe. De mielőtt teljesen elkalandozhattak volna a gondolatai, redjens hangja zökkentette ki, aki a mellette ülő Liához intézte szavait:
- Örülök, hogy ismét gondoskodsz rólunk, de a helyreállításnál is nagyon nagy szükség van most a dolgos kezekre, ezért szóltam a többieknek is, hogy a vadászatok alkalmával igyekezzenek élve elejteni egy-két manót, hogy aztán befoghassuk őket a házimunkára, pl. mosogatásra, meg ilyesmi. Így neked is több időd lesz és nem kell az egész szabadidődet a mi ellátásunkkal töltened.
- Hát, nem tudom, mennyire leszek kisegítve velük. – fintorodott el Lia, kecsesen megrázva hosszú, fehér fürtjeit. – Nagyon értetlenek és makacsok tudnak lenni időnként. Több időmet elveszi a betanításuk, mintha magam csinálnám meg a dolgokat.
- Jó, igazad van, az elején, de ha már sikerült, akkor csak könnyebb lesz.
Diabolo nem tudta tovább figyelemmel kísérni a beszélgetést, mert Danka huppant le a mellette lévő székre.
- Gondolkodtam! – Diabolo értetlenül húzta fel a szemöldökét e váratlan hír hallatán.
- És?
- És, arra jutottam, hogy nem mehet ez így tovább!
- Micsoda? – értetlenkedett még mindig a fémesbőrű végzetúr.
- Hát, hogy ahány szedett-vedett szövetség belénk botlik és háborút indít, úgy átgyalogol rajtunk, mint a szél!
- Ez igaz! – komorodott el a hangulata a mágusnak. – De, mit tehetnénk? Látod, hogy még Lia visszatérte sem tudta felrázni mindegyikőnket. Ez a letargia, mint valami ragályos kór rátapadt a szövetségre és nem tudunk belőle kigyógyulni, mióta oly sokan eltávoztak a szövetségből. Én mindent megpróbáltam! – keserűen felcsattanó hangjára a csendben beszélgető mágusok felkapták a fejüket és minden tekintet rájuk tapadt.
A hirtelen támad csendet a fiatal mágus határozott szavai törték meg:
- Igen! Pont erről beszélek! Elegem van ebből! – csapott az asztalra harciasan. – Ébredjünk már fel! Kezdjünk el végre élni! Vegyük fel a kesztyűt az ellenünk fordulókkal, hiszen már csak a patinánsan csengő nevünk is erre kötelez! Mint mondtam gondolkodtam a dolgon – fordult ismét a hökkenten néző Diabolo felé – Mivel szép szóval nem ment a társaság gatyába rázása, akkor menjen erőszakkal. Azt javaslom, hogy tartsunk az Arénában egy komoly felmérést és az ottani teljesítmény függvényében írjuk elő a fejlődés menetét és ütemét annak, akinek ez szükséges. Ha ezt nem hajlandó valaki megtenni a szövetsége érdekében, annak szerintem nincs közöttünk keresni valója. Sajnos van egy-két tagunk, aki most is, hogy szükség lenne minden dolgos kézre, a saját útját járja, és csak akkor látjuk, ha az épületeink nyújtotta védelemre van szüksége.
Lelkes és ugyan akkor félelmetesen hangzó mondanivalója egy ideig döbbent hallgatást váltottak ki a teremben lévőkből. Még, hogy elbocsássanak valakit maguk közül? Ez olyan borzasztóan hangzott, hogy eddig jóformán sohasem merült fel a gondolataikban.
Mikor végre megemésztették a hallottakat, olyan hangzavar tört ki, hogy alig lehetett lecsillapítani a kedélyeket.
Azzal mindenki egyetértett, hogy ebből az állóvízből ki kell törni valahogy, de ez a módszer túl keménynek tűnt első hallásra. Késő estig vitatkoztak rajta, de mivel igazán más használható ötlet nem merült fel, megszavazták Danka felvetését, habár volt egy-két ellenvélemény.
Diabolo próbálta megnyugtatni magát, hogy úgy sem lesz olyan a szövetségben, aki nem felel majd meg, azért a kilátásba helyezett szankciókra sem lesz szükség, de a sors másképp rendelkezett....
Eljött az idő, amikor a Napkapu szövetségének egyik legszomorúbb kötelességét kellett teljesítenie. Összegyűltek, mind a ragyogó, energiától duzzadó lélekkút körül és a távozók ősi dalát elénekelve két nevet tartalmazó tekercset dobtak annak zubogó mélyébe: Elviz és Kökény Peti.
E komor esemény után sokáig kerülgették egymást lehajtott fejekkel, vagy lesütött pillantással, de egy idő után kezdett feloldódni a hangulat, lekötötte őket az újabb és újabb építési munka, meg a penitenciaként előírt fejlődési ütemterv. Danka szigorú ellenőrnek bizonyult.
És Diabolo újból – csak úgy halkan, magában - reménykedni kezdett és talán Lia is sikereket ér el az elvándorolt régi tagok visszacsábításában.
Pontszám: 9.52
kedvencByzonFérfi
Végzetúr mester
5137 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Napkapu
260. hozzászólás - 2010.02.25. 18:06:02
Az égen sötét fellegek úsztak, melyek elfogták a holdak fényét az éjszaka fátylába burkolózó Ghalla földjétől. Közelgő vihar előszele volt ez, minden teremtett lélek ilyenkor menedék után néz, mihamarabb eltűnni akar a kihalt tájon végigsöprő szél és felhőszakadás elől, ezt súgják az ösztönök állatnak, torzszülöttnek és végzetúrnak egyaránt.
Mégis volt valaki, aki nem keresett óvó fedezéket, aki nem menekült. Napkapu tetején a lélekkút előtt állva belehajolt az éjszakai szélbe és élvezte a levegőben terjengő viharszagot, az elektromosságot, a nehéz, páratelt levegőt.
- A Jóslatok Éjszakája - suttogta maga elé Danka. - Minden készen áll mester, ahogy parancsoltad. Megszereztem az információkat. A többiek - kesernyés mosoly, - a Napkapu mágusai többé nem állhatnak ellen hatalmadnak. És illően fogadom majd azokat is, kiket megjövendöltek... Illendően... Még utoljára...
Őrült kacagása a szél tombolásába veszett, de fénytelen, halott tekintetében felszikrázott az emésztő gyűlölet. Igen. Most eljőnek újra. Eljő a harcos akinek keze szeme világát és élte fonalát szakította el. Eljönnek a mágusok, kik a hatalomért, a sötét tanokért elhagyták őt. És eljön az úrnő, kiben annyira bízott, és aki elárulta és megalázta. Mind eljönnek. És...
- ...mind megfizettek - hörögte.

Alacsony, szikár férfi állt a Napkapu egykor sokkal szebb napokat látott kapuja előtt. A kopottas vaskapu nyikorogva rázkódott a szélben. A férfi hátravetette sötét csuklyáját és köpenyét. Felső teste szinte fedetlen volt, eltekintve egy szegecselt vállvédőtől és annak hevederétől, mely keresztülölelte inas alakját. Bőre hullafehér, rajta sötét tetoválások kígyóztak, mellkasa közepébe értő kezek éles pengével vágtak hegtetoválást. Szája repedezett, feketés színezetű, sötét szeme körül fekete, kaotikus szimbólumok. Fejét teljesen kopaszra borotválta, még a szemöldöke is áldozatul esett a pengének. Testhez álló fekete bőrnadrág, és erős bőrcsizmák egészítették ki a képet, semmi nem utalt a férfi hatalmára, ha csak az nem, hogy a tetoválásai változó időközönként vörösen izzottak fel, mint a parázs. Na meg a nyakában lógó szimbólum, Dornodon nagy isten fekete kristálydenevére.
A fickó megcsóválta a fejét és óvatosan végigsimított smaragd hordajelvényén. Utoljára rubin jelvény volt a mellén, mikor itt járt. És akkoriban épp csak túl volt egy pusztító háborún. Az istenekre! Hogy gyűlölte akkor ezt a tornyot a lakóival együtt! De az idők változnak - rántotta meg a vállát Incubus. Most az a feladata, hogy védelmezze a tornyot bármi áron. És olyan úrnő bízta ezt rá, akinek színe előtt semmiképpen sem vallhat kudarcot.
Csontos karjait előrelökve artikulátlanul felkiáltott, mire a kapu darabokra szakadva repült be az udvarra. A tűzpap besétált, sötét tekintete végigfutott a belső kerten. Egy gyakorló téren állt, döbbent rá, amely méretei folytán szinte a bejárati kapuig ért. Incu a fejét csóválta ennek láttán, nem éppen jól oldották meg a mágusok az építkezést. A gyakorló tér közepén kicsiny arénaszerűség volt kialakítva és megdöbbenve látta, hogy annak körívét szobrok veszik körül. Közelebb sétált és szemügyre vette az elsőt. Csuklyák és kelmék mögé rejtőző szikár, magas férfialak, de a szobrász remekül fogta meg az arc megfaragásakor egykori modelljének túlfűtött, erős egyéniségét, még ha csak emlékezetből is dolgozhatott. Incu legalábbis nem úgy ismerte Morthazort, mint aki órákig hajlandó ehhez modellt állni. És arrébb a többit is fel tudta idézni... Gill Bates, Khetty... Tovább nem is ment. Jól tudta, minden szobor egy-egy távozó. Valaki a régiek közül. Akikre e falak között szeretettel emlékeznek a barátok.
- Mit keresel itt száznagy? - mennydörgött egy erős hang Incubus háta mögött, mire a tűzpap megperdült. Nagyon magas férfi állt vele szemben, szürkés haja a válla alá omlott, elhegyesedő fülei mögé hajtva. Arca nyugalmat és valamiféle rejtett derűt, tekintete lelkierőt, bölcsességet és belső békét sugallt. Olyan férfit sejtetett ez az arc, aki tisztában van a saját erejével és értékével és aki nem hátrál meg a kihívások elől. Alakját prémmel szegélyezett gallérú mágusköpeny fedte, kezében embermagas, szürke mágusbot, tetejében egy hatalmas drágakő foglalva. Sűrűn kavargott körülötte a mana, mintha a nagy hatalmú mágusmester teste szabályosan magához vonzaná az energiát.
- Többé már nem, Camelus - rázta a fejét Incu. - Többé már nem. Úgy tudtam elhagytad ezeket a falakat... Hogy a Sötét Ösvény őrült máguserődje lett otthonod...
- Sok tapasztalat és bölcsesség rakódott le bennem azon falak közt, de az otthonom itt van - válaszolta a kérdezett. - És most valami azt súgja, nagy dolgok vannak készülőben, így itt van a helyem. És te mit keresel itt harcos?
- Hadi tapasztalatom okán van itt a helyem. Valaki, aki számomra talán fontosabbá és tiszteletre méltóbbá vált, mint egy papnak saját istene bízta ráma feladatot, hogy erősítsem meg ezeket a falakat és küzdjek olyasvalaki oldalán majd, aki ezerszer bizonyította, nincs kéz mely méltóbb hatalom birtoklására, mint az övé.
- Kikről beszélsz In...
Camelust a szobrok közti sötét árnyak megnyúlása szakította félbe. Az árnyékok egyre hosszabbak és egyre sötétebbek lettek, elnyúltak. Végül elemelkedtek a talajtól és hummanoid formákat öntöttek. Egyikük alacsony, enyhén zömök, de megkapó, bronzbőrű nő volt, egy remekbe szabott lándzsával a kezében, mögötte rongyos ruhába burkolózva, jellegzetes, széles karimás kalapja árnyékába rejtett arccal a hírhedett nekromanta állt, akit újabban csak Ösvényjáró néven emlegettek. Incubus és Camelus egyszerre szólaltak meg:
- Ti meg mi a Chara-din poklát csináltok itt?!
- Na azt én is szeretném tudni... - mormogta zavartan a nő.
- Nem önszántunkból jöttünk - válaszolta Ösvényjáró is, - egyszerűen beszippantottak minket az árnyékok. De ha így esett, annak oka van, Kyra, nyugodj meg.
- Még hogy nyugodjak meg! - kiabált a nő. - Azt se tudom, hol vagyunk!
- Ez a Napkapu máguserődje - válaszolta nyugodtan a zombi. - Az én ízlésemnek egy kissé... hmm... színes. Ellenben veszélytelen. De hogy mi a jó fenét kéne itt csinálnunk, na arról fogalmam sincs...
- Feltetted azt a kérdést, ami mindnyájunkat régóta foglalkoztat - dörmögte Camelus.
- És nem csak titeket - csendült egy lágy hang a beszélgetésbe és a magasból közéjük ereszkedett egy nő. Sötét haja a lapockáját verdeste, ívelt szemöldöke alól sötét, bársonyosan simogató pillantású szemek tekintetek elő, tökéletes alkatú testét kevés ruházat fedte, az is főleg páncélt jelentett. Laposkájából két vaskos, pikkelyekkel teli szárny sarjadt ki, melyek most, hogy karcsú lábai talajt értek lassan visszahúzódtak a testébe.
- Fantaghiro - bólintott Camelus. - Te is itt?
- A távozásod után nem sokkal elindult Kovi is - válaszolta a lány. - Nagyon furcsa volt. Nem nagyon beszélt és csak azt hajtogatta szinte: "Meg kell védenem". Meg sem ismert... Követtem őt.
- Eszerint Kovi Zee is itt van? - kérdezte Incubus.
- Itt vagyok száznagy! - dörögte egy újabb hang és a szobrok közül előszaltózott a Napkapu mestergyilkosa.
- Ez egyre szebb lesz, és egyre kevésbé tetszik - dörmögte Ösvényjáró. - Ilyen véletlen nem létezik. Valaki szinte összegyűjtött bennünket...
- Elég a fecsegésből - recsegte Kovi. Testhez álló fekete harci ruháján nem csillant meg a hold fénye, arcát maszk mögé rejtette, kezében viszont páros kardokat fialtak az árnyékok. - Eleget láttam. Árulók és ellenségek vagytok. És én meg fogom védeni a Napkaput.
- Mi az ördögről beszélsz? - kiáltotta Camelus.
- Ne tettesd magadat! Nem fogom hagyni, hogy a rubintok kezére játszd a tornyot, áruló!
- Kovi! - üvöltött rá Incubus. - A háborúnak réges rég vége! A rubintok odavesztek, győztetek!
- Nem tévesztenek meg a hazugságaid, száznagy! HARCOLJ!
A mestergyilkos páros pengéit magasra emelve ellenfele felé szaltózott, a tűzpap villámgyorsan perdült oldalra és már az ő kezében is penge emelkedett, mellyel szélsebesen védte ki a vágásokat. A többiek megdöbbenve nézték a két párbajozót, Ösvényjáró kivételével, aki vigyorogva dőlt neki egy szobornak és érdeklődéssel nézte a kiegyenlített küzdelmet. A kopasz pap védekezésbe szorult, majd egy hatalmas telekinetikus lökéssel próbálta hátralökni megvadult ellenfelét. A gyilkos észlelte a veszélyt és oldalra vetődött de ezzel elég teret hagyott Dornodon papjának. Incubus a levegőbe lökte karjait mire a földből gejzírekként kezdtek tűzgolyók feltörni. Kovi nem kerülhette el őket. Testének csapódva, tüzet fröcskölve robbantak fel, légnyomásuk rongybabaként dobta egyre magasabbra kardforgató testét, több méterre. Végül a tűzpap egyszerűen fölé teleportált, és egy hatalmas tűzcsóvával földhöz vágta a dühöngő férfi testét. Kovi súlyosan megsérült, de már ugrott volna is talpra, amikor a levegőből a pap visszateleportált mellé és tűzhálóba vonta a férfit.
- Nézzétek a szemét! - sikoltotta Fanta.
Mindannyian megrökönyödve látták, hogy Kovi szemei lilán izzanak, nem is látszik szembogara.
- Valamiféle téboly uralja az elméjét - suttogta Kyra, Camelus azonban hasznosabban töltötte az időt, két kezét társuk fejére téve varázsszavakat mormolt. Az izzás lassanként elenyészett.
- Mi... Mi történt? - hörögte Kovi.
- Megtámadtál minket - válaszolta sötéten Incubus.
- Hogy... Hogy én? Na de... Nem emlékszem...
- Semmi baj barátom - mormolta Camelus. - Nyugodj meg. Itthon vagy. Mi az utolsó emléked?
- Vadásztam és... - kezdte bizonytalanul, el-elakadva Kovi, - valami megtámadott. Valami... szőrös... Egy lilás villanás és aztán... aztán semmi...
- Egyre biztosabb, hogy úgy szedtek minket össze - csóválta a fejét Ösvényjáró.
- Egyetértek a sétáló hullával - bólintott Camelus. - Viszont...
Meglepetten pördültek meg, ahogy a föld mélyéről zöldes sugarak hatoltak át a sárrögök között. Fényük egyre erősebb és erősebb lett. Hátrébb húzódtak a megdöbbent mágusok is, még Camelus is elbizonytalanodni látszott. Incubus zavartan csóválta meg a fejét:
- Szakrális mágia... isteni... de hogy melyik...
Az égből jégkék fényoszlop zuhant alá a földön lévő kör alakú derengésre, mint az összecsomózott, felerősödött holdsugár. Egy ismerős alak lépett ki belőle.
Magas nő volt, vonzó, enyhén teltkarcsú alakja erős izmokat és inakat rejtett. Ruhája inkább harchoz és nehéz igénybevételhez illő, sötét, erős szövetekből készült, köpenye messze lobogott mögötte, de a körülötte örvénylő szél nem tépte le fejéről a csuklyát. A kámzsa árnyékából csak lágy metszésű állcsúcsa és vérvörös, igéző ajkai tűntek elő a holdfényben. Könnyű páncélt hordott, melynek rúnái az értő szemeknek megmutatták, több száz halott harcos lelke van belebörtönözve. Erejük s lelkük immár eltiprójukat szolgálja. A hírhedett lidércmester bizony ritkaság volt manapság, csak igazán nagy hatalmú mágus mert vállalkozni elkészítésére. Mint aki az egybegyűltek előtt állt.
Camelus rekedt hangon mondta ki:
- Khetty...
A nő szája szegletében apró mosoly jelent meg:
- Árnyak vesznek körül a múltamból és egyben barátok a jövendőből. Jó újra köztetek.
A mágusok megdöbbenve néztek össze, sokáig tartott a tanácstalan csend. Végül Incubus előre lépve szívére tett kézzel meghajolt, ám Khetty hangja félbeszakította a mozdulatot:
- Ne. Még ne. Egyelőre nem ezt akarom. Nem alázatot várok tőled. Hanem erőt és hűséget - villant a tekintete kissé elbizonytalanodva a férfi szent szimbóluma felé. - És a baráti jobbodat.
A nő kinyújtotta a kezét, amit rövid tétovázás után a kopasz erősen megszorított. Khetty az egybegyűltek felé fordult:
- Nem igazán tudjuk miért vagyunk itt. Még nem. De az alapokat sejtjük. Veszélyben van a torony és mi azért vagyunk itt, hogy bármi áron, de megvédjük! És hogy erre a feladatra alkalmassá tegyük a tanítványokat is.
A kör bezárult, az érkezők bólintással fejezték ki egyetértésüket. Khetty a szobrok felé fordult és ujjai rövid tánca nyomán három is szilánkokra robbant közülük.
- Már nem kellenek - mondta csendesen. - Visszatértünk. Keressük meg a többieket.
- Mutatom az utat - recsegte egy újabb hang. A mágusok a torony kapuja felé fordultak ahol Danka állt, hosszú, őszes haja lobogott szélben, sebhelyes arca feléjük fordult, egyetlen épen maradt szeme kutatóan fürkészte az előtte álló férfiakat és nőket. Majd kicsit halkabban mondta:
- Tudtam, hogy jönni fogtok. Jól tudtam. Mindenki rátok vár.
- Ránk vár? - szaladt fel Fanta szemöldöke.
- Úgy van. Az ebédlőben. Gyertek.
A mágusok a fiatal varázsló nyomába eredtek aki a földszinti étkezőbe vezette őket. Az asztalok körül ültek a mágustorony jelenlegi lakói. Sokan közülük soha életükben nem találkoztak még a legendás alapító úrnővel, de akik igen, most talpra ugrottak érkeztére. Hiába a tisztelet még mindig ott élt bennük. Redjens kiáltása visszhangzott az étkezőben:
- Vigyázzatok! Ez...
- ...csapda?! - reccsent Danka hangja, de keze már villámgyors mozdulatokat rajzolt és az egyetlen kijáratot vaskos, lilás színű energiafal ölelte körbe, lezárva a helyiséget. - Az! És hamarosan itt lesz a mester! Akkor majd... akkor majd megfizettek! MINDANNYIAN MEGFIZETTEK!!!
VB van...
DEUTSCHLAND ÜBER ALLES!!!!!!!!
Pontszám: 8.21
HKK - Zén minikiegészítő: Zén Legendái: A sötétség gyermekeiRésföld - a HKK legújabb kiegészítője