*A lépcsőn lebaktatott Csirguz, és mielőtt befordult a sarkon, elkezdte:
-Zordon ragaszkodik az... -ránézett a földön heverő manóra- ötletéhez...
*Khetty mellé lépett. Tekintetét a látogatón, és a furcsa teremtményen váltogatta.
-Azt hiszem, Khetty, vannak nálunk ravaszabb emberek is. -mondta, kissé zavarodottan.
*Majd rábírta magát, hogy megszólítsa az előtte álló idegent.
-Szóóóval... ki vagy te? -kérdezte, kissé bunkó hangon

*Miközben Csirguz a válaszra várt Khetty félreállt az ajtóból és beengedte az idegent. Az eső még csak most kezdett rá igazán. Mielőtt becsukta volna az ajtót, végignézett a sötét fákon és bokrokon. Hirtelen a Szirt szélén megmozdult egy bokor, majd valaki előlépett a buja növényzetből, kezében egy sivító, kapálódzó manót tartva.
- Zordon! Itt a manót! - szólt hátra sem nézve és félreállt az ajtóból.
*Mire a lilaköpenyes alak az ajtón kiszüremlő fénycsíkba ért látszott arcán a rosszkedv és a meggyötörtség.
- Itt az átkozott manótok! - hajította az előtérbe bosszúsan, úgy hogy a manó pont a lépcső aljáig csúszott.
*Majd sivítva felpattant és menekülési útvonalat keresve nekiiramodott a lépcsőnek, mire Zordon ujjaiból egy halványsárga fénynyaláb tört elő, amely körbevonta a manót és félúton megállásra késztette a menekülőt.
- Gyere beljebb idegen! - dörmögte ezután Zordon, és félreállt az ajtóból.

- És ezzel mi lesz? - kérdezte Roonel a lépcső közepén rekedt kőszoborra meredve.
- Ez? Egyenlőre pont jó helyen lesz itt - emelte fel kezét Csirguz, mire a szobor felemelkedett a lépcsőről, ellebegett a társaság előtt és halk koccanással foglalta el helyét a bejárati ajtó mellett.

*A hirtelen támadt kínos csendet végül Khetty törte meg:
- Talán van még valami ennivaló a konyhában! Gyertek közénk és meséljetek magatokról! - mutatott a konyha-étkező felé a nő.
- A nevem Mortazor! - ismételte meg a szoborkészítő.
- Engem Camelusnak hívnak! - söpört le jónéhány falevelet és ágat a köpenyéről a másik újonnan érkező.

~ Ha más nem jön, akkor csukjuk be az ajtót, mert esik az eső! * gondolta Gekko és a tettek mezejére lépett. Mielőtt bezárhatta volna, halvány kéklő izzást vélt felfedezni a sűrűben. ~ Biztos valami élőlény! * csillant fel a szeme és eső ide, eső oda kilépett és lélekenergiára éhesen a fény felé indult.
Ahogy közeledett, egyre nagyobbá vált a kékes ragyogás, mígnem egy köpenybe burkolt vacogó végzetúrnő állt előtte.
- Te nem mentél manót keresni? - mordult csalódottan Gekko.
- Hová? Khettyt keresem, azt mondták a fogadóban, hogy itt megtalálom - felelte a kékköpenyes dideregve.
- Igen, itt lakik! - indult vissza a varázslótorony felé Gekko. Az idegen szó nélkül követte, bár nem volt benne biztos, hogy szívesen fogják látni. Messzi vidékről indult útnak és túl régóta kutatott már régi barátja után. Annyiszor hitte azt, hogy rátalált, hogy most már nem táplált valódi reményeket. Pillanatnyilag annak is örült volna, ha a befogadják egy éjszakára és meghúzhatja magát valahol a vihar elől.
- Khetty! - lépett be Gekko az ajtón. - Keresnek!
*Az előtérben ácsorgó két alak köpenyéből csurgott a víz, kisebb tócsává gyűlve a talpuk alatt.
- Azt hiszem elmegyek pihenni! Holnap sok dolgunk lesz! - indult el a lépcsőn felfelé Gekko.
- Fantasylia! - örült meg Khetty az ajtó előtt toporgó alaknak. A nő köpenye aranyszínűen felizzott, ahogy rég nem látott barátját meglátta. - Gyere! Egyél valamit és melegedj meg nálunk! - invitálta a lányt a konyha felé.

Az invitálás és bemutatkozás után Mortazor a jelenlévők felé biccentett, egyesével, elsőként a nő felé, aztán sorban a többiek felé is. Néhány pillanatnyi gondolkodás után lassan megszólalt:
- Köszönöm a szíves meghívást, - szavait mintha a falakhoz intézné, - de ha nem haragszol, előbb tisztálkodnék. No meg kicserélném - felemeli bal karját a köpenye alól, láthatóvá válik a koszos, vérmocskos kötés az alkarján - ezt itt. Azután szívesen csatlakozom a társasághoz.
Kérdő tekintettel néz körül, pont úgy, mint aki nem ismeri a járást...

*Roonel segítőkészen, az ifjak lelkesedésével siet az újak segítségére:
- Itt szemben a konyha és az étkező, ezen kereszül lehet kijutni a hátsó udvarra! A lépcsőn felfelé vannak a szobák, az első szint még nincs rendbe hozva, de a másodikon lakunk mi és ott vannak még üres szobák. Minden emeleten van két fürdőhelyiség, egyenlőre ennyit tudtunk lakhatóvá tenni. Még feljebb van egy tanácsterem, amelynek az ablakaiból belátni a környéket. A feljebb lévő szintre még nem sikerült bejutni, mert különleges varázslat védi az ajtót. Azt gyanítjuk, hogy valami különleges kincset rejt - csillogott az ifjonc szeme.
- Vagy semmit se... - jegyezte meg Khetty vállvonva. - Láttunk már ilyet...
*Az új tagok kissé kimerülten és elcsigázva másztak fel saját szobáikba, hogy végre pihenjenek kicsit.
- Majd reggel megmutatjuk a kutat is! - szólt utánuk Csirguz.

Halk léptek zaja hallik, csendesen, csoszogón... Árny libben a lépcsőfordulóban, görnyedt, vézna alak. Balját szorosan oldalához szorítja, jobbja tapogatózón nyúl előre. Nem visel köpenyt, sem páncélt. Még csizmát sem, mezítláb lépdel. Egy kurta intéssel elhallgattatja az ébredező manót a lépcső alján, ügyes mozdulattal kapja el a dőlni készülő seprűt, visszatámasztja a manó vállához. A szobor előtt megáll. Jobbja lassú, dallamos mozdulatokkal közelít az apró agyagfigura felé. Mintha érintené, de nem... Ökölbe szoruló keze rejti immár a titkot, melyet a szobrocska mellkasából varázsolt elő valami ősi, elfeledett mágiával. Kaján mosolya villan. Elkomorul aztán.
"Jó szívvel fogadtak. - gondolja - Hálásnak kellene lennem."
Vívódás látszik arcán, ahogyan a holdfény végigcsurran rajta. Toporog. Lassan indul felfelé, többször is megáll közben. A negyedik szintre vezető ajtóig viszi a lába, ott megáll. Sokáig áll ott némán, smaragd szeme egészen elsötétül, markában összezárva tartja maga előtt azt a valamit. Halkan mormog magában, vitázik tán, önnön magával.
- Nem! - szinte kiköpi a szót, dühösen, fájón. - Erre már nem fogsz rávenni, sötét lelkek elrablója... - suttogja csak, sziszegve ejti a szavakat. Ökle lassan nyílik, remegő ujjai közül árnyék ömlik szét. Bal karján a kötés hirtelen, mintha virág nyílna, borul vérbe. Jobb tenyerén tartja a fekete, éjfekete fókuszkristályt. Izzadságcseppek gyöngyöznek homlokán, míg koncentrál, hosszú, nagyon hosszú ideig. Már fekete, füstszerű gomoly borítja be, kavarog körötte, a kristály csak úgy ontja magából. Hirtelen zöld villanás... Összesik. A kő nagyot koppan mellette a padlón, ötszög mintája élesen elüt az épület kockaköveitől. Nem fekete már, zöldes árnyalatú, halvány derengés vonja be. A köd eloszlik. A férfi ott marad, fekve a padlón. baljából vér csordogál. Arca halottsápadt. Kisimult, nyugodt. Alszik tán... vagy holt.

*Khetty álmosan bolyongott a konyhában, valami ébresztő italt kotyvasztott magának. Mikor a gőzölgő bögrével az előcsarnokba sétált, feltűnt neki a megváltozott helyzetű agyagmanó...
~ Ki támasztotta neki a söprűt? - majd felnézett a lépcső aljából. Minden társa ajtaja zárva volt még. Valószínűleg aludtak. A negyedik szint korlátjának résein egy kéz lógott ki. Khetty sikoltva dobta el a bögrét, amely hangos csörömpöléssel tört darabokra a padlón. Majd megindult felfelé a lépcsőn, mire a negyedik szintre ért, előbotorkált Csirguz is és álmos szemekkel megkérdezte:
- Mi van?
- Nem tudom! Kicsit kezd sok lenni az összeesett varázslók száma ebben a toronyban! - morogta Khetty bosszúsan, mikor meglátta Mortazort.
- Ezzel meg mi van? - kérdezte Csirguz.
*Khetty csak vállat vont, visszasétált a szobájába, hogy magához vegyen a gyógykenőcseiből párat, majd a még mindig élettelenül heverő új tag mellé térdelt, hogy megnézze a sebeit.
- Keltsd fel a többieket, le kell vinni a szobájába! - kérte Khetty Csirguzt, aki nagyot ásítva visszaindult, hogy ébresztőt fújjon.
*Miközben Khetty bekente és bekötözte a különös sebet, amelyet korábban még sosem látott, észrevette a zölden csillogó kristályt.
- Nocsak... - emelte fel a földről, majd a hamuszürke arcú varázslóra nézett: - Ki vagy te? - kérdezte összehúzott szemmel, de az élettelen test nem felelt.
*Eközben megjelent Zordon, Camelus és Gekko is. Mindannyian értetlenül nézték az eszméletlent.
- Még jó, hogy nem egy barbár harcos! - sóhajtott Camelus, miközben óvatosan felemelték a nyurga testet, hogy levigyék a szobájába.

*Idő közben megérkezett Csirguz is, mögötte pedig álmosan Roonel és Fantasylia lépdelt. Mindenki értetlenül nézett az eszméletlenre.
-Hmm... lehet, hogy kém volt, és hatott a védőburok... -találgatózott Gekko.
-Nem, valami komolyabb annál. -válaszolt Csirguz, miután megnézte Mortazor szemeit.
*Majd lecipelték a szobábájába. Khetty közben szorgosan kenegette, de úgy látszott, hogy semmit nem használ.
-Nem tudunk mit tenni, -szólt félig ásítva- holnap hívnunk kell valakit a Kublából.
*Egy ideig üldögéltek a hálószobában, -és az ajtó előtt, majd nyugovóra tértek. Csirguz vállalta az éjjeli őrséget Mortazor felett, mondván majd az ő kisugárzására fölébred.

Álmok... Édes, gyönyörű álmok... Keserű, fájdalmas álmok... Fémízű, sötét, titokzatos álmok...
***Az első álom***
...Vörös lampionok fénye világítja be a csarnokot, jókedvű kacagás, zsibongás és zene hallatszik... Táncoló, énekelő alakok, az asztaloknál jókedvű, nevetgélő tömeg... Az asztalfőn jóképű, szakállas, smaragdszemű, mosolygós férfi, mellette csillogó szemű, mosolygós arája... A férfi épp megcsókolja a nőt hosszú, szenvedélyes csókkal... Tisztán látszik a fiatalasszony domborodó hasa...
...Fehér lepedő az ágyon, fehér falak... Az asszony mellére szorítja gyermekét, a sírás abbamarad... A férfi az ágy szélén ül, mosolyog, szeme boldogságtól sugárzik...
...Tízévesforma kislány szalad át egy konyhán, a szakácsok sikkantva, sóhajtozva ugrálnak félre az útjából... Basszushangú nevetés hallatszik... Keménykötésű, magas férfi lépked a lány nyomában... Nevet... Úgy tesz, mintha keresgélné a kislányt... A szakácsnők mosolyogva fordulnak utána...
... Komoly arcú férfi, de a szeme boldog... Kicsiny, míves fadobozt nyújt át az ifjú, tizenhatéves-forma, gyönyörű, fekete hajú, zöld szemű lánynak... A lány is komoly... Átveszi a dobozt, egy könnycsepp gördül le szeme sarkából... Már mosolyognak, mindketten... Megölelik egymást, boldog, átszellemült arccal...
***Khetty, ezt az álmot látni fogod, amikor legközelebb alszol***

***A második álom***
... Sötét, nedves, kanyargós alagút... Víz csepegése... Fáklya lobbanó fénye... Két alak közeledik, halkan, óvatosan... A szakállas, magas, komor férfi kezében buzogány... Alacsonyabb társa tőrt szorongat, baljában fáklya... A buzogányról vér csepeg...
... Nagyobb, félhomályos barlang... A gödrös, egyenetlen talajon hullák fekszenek, kicsavarodott tagokkal... Innen onnan nyöszörgés hallik... A két alak a holttestek között lépdel, óvatosan... Mindegyiket megszemlélik... A még élőknek az alacsonyabb átvágja a torkát... Lassan minden nesz elhal...
... Durván faragott oszlopok közt haladnak... Démoni pofák vicsorognak rájuk a falakról... A padló vérmocskos, néhol egy-egy hulla... Az alacsonyabb férfi arcán döbbent rémület... A szakállaséról semmit nem lehet leolvasni...
... Kápolnaszerűség... Négy padsor, a falakon szörnyű, véres jelenetet ábrázoló festmények... Elnagyolt mind, sötét színek... A padsorok előtt alacsony oltár... A magas férfi halálos csapással sújt le éppen egy fekete köpenyes, csuklyás, hüllőpofájú alakra... Amaz röhögve várja a halált... Mellettük az alacsonyabb férfi összeégett, kicsavarodott teste... Kormosak a falak, a plafon... Az oltáron fiatal, fekete hajú, gyönyörűszép nő fekszik, lehunyt szemmel... A torka át van vágva fültől fülig...
***Khetty, Csirguz és Gekko, ezt az álmot mindhárman látni fogjátok, mikor legközelebb alszotok***

*Khettynek ennyi pont elég volt az álmodásból... nem tudta, mit jelentenek ezek az álmok, még kevésbé tudta, hogy honnan jönnek, így felöltözött és a felsejlő nap első sugarai épp azt látták meg, ahogy nesztelenül elhagyja a varázslótornyot. Mielőtt becsukta volna maga mögött a kaput még megpaskolta a kővé termedt manó fejét, aztán útnak indult vadászni. Friss levegőre vágyott, egy kis nyugalomra, hogy helyre tegye az elmúlt napok élményeit, mert erős balsejtelme támadt, hogy jön még ennél nehezebben felfogható rész is.

***A harmadik álom***
... A szakállas, magas férfi az ölében viszi az élettelen lányt... Arca elgyötört, szeme körül fekete karikák... Ruhája mocskos már, nem törődik vele... Botladozva lépked a lépcsőfokokon, egyre csak felfelé... Napfény tör át a mennyezet nyílásán... A férfi kilép a szabad ég alá, talpa alatt hullámzó fű... Sokáig gyalogol, mérföldeket tesz meg, közben beesteledik... Templomhoz ér, sötét, komor épület, fekete ajtószárnyak, ismeretlen rúnák az ajtó fölött... A férfi belép, végigsiet a kihalt csarnokon... Minden fekete, a falak, az oszlopok, az oltár is... A férfi az oltárra helyezi a lányt, majd lassan, módszeresen gyertyákat tesz az oltár köré... Öt gyertyát, mind fekete... Meggyújtja őket, majd letérdel az oltár elé, imádkozni kezd... Halk az ima, alig hallatszik:
- Ó, Földnek anyja... kinek öléből minden élet származik... szolgáltalak egész életemben... bocsáss meg nekem... - hangja elcsuklik egy pillanatra - ... nem tudtál segíteni, vagy nem akartál... végtelen a Te bölcsességed, dacolni akaratoddal botorság... mégis... megtagadlak Téged, a lányom életéért... - sírásba fulladnak a szavak...
... Hosszú, nagyon hosszú ideig burkolózik némaságba a férfi... Éjfél van, mikor megszólal:
- Téged szólítlak, Holtaknak Ura! Jöjj, felajánlom Neked életemet! Tiéd leszek, míg csak kívánod! Csak add vissza a lányom életét!
... Csend, néhány pillanatig... Aztán villámfény, mennydörgés... Feketeköpenyes, csuklyás alak jelenik meg a semmiből... Arca helyén halálfej... Vigyorgó, torz pofa... Hangja karcos, suttogó, hátborzongató:
- Nyújtsd hát a karod, halandó. - halk kacaj - S kívánságod teljesítem. - Mutatóujjának körmével ötszög alakú, vékony sebet karcol a kinyújtott alkarba. Öt csepp vér csordul ki, a padlóra cseppennek, egymás mellé, ötszöget formázva. A halálfejes megérinti a padlót az ötszög közepén. A vércseppek helyén éjfekete, ötszög alakú kristály jelenik meg. - Vedd ezt a követ, halandó! Mindig veled leszek, míg új utadat járod! Ötvenöt évig kell engem szolgálnod, új otthonodban! A neved mostantól Mortazor, felejtsd el a régit! Ha elég halandó lelket áldozol nekem... talán felmentelek a szolgálat alól, ötvenöt év múlva! - Kacaj. Hátborzongató, szörnyű kacaj. A férfi felveszi a követ, elteszi köpenye alá. Felemeli könnyáztatta arcát, zöld szemei meggyötörtek, de elszántak...
... A feketeköpenyes a lány felé int... Aztán halványulni kezd, áttetszővé válik... Eltűnése után is hallatszik vérfagyasztó hahotája... A férfi nézi a lányt, szemeiben remény csillan... A lány megmozdul, nyakán nem látszik a sebhely... Kinyitja szemeit... Felül... A férfi ekkor látja meg a lány szemeiben a halott fényt... A lány mozgása darabos, suta... Nem szólal meg... Aztán változni kezd... Bőre kifakul, kelések, fekélyek kezdik borítani... halott szemeiben nincs értelem... A férfi arcán a döbbent felismerés árnya suhan át... Szóra nyílik a szája... Üvöltés lesz belőle...
- Neeeeeeeeeeeemmmmm... - rémült, szörnyűséges üvöltés, még akkor is hallatszik, mikor a hirtelen megnyíló, kékes fényt árasztó térkapu magába rántja a férfit...
***Khetty, Csirguz, Gekko, Zordon, Roonel, ezt az álmot mindnyájan látni fogjátok, mikor legközelebb alszotok***

*Khetty hiába igyekezett kivonni magát a nyomasztó álmok alól, vadászat közben, mint valami látomás jelent meg az iszonyatos vízió. Mikor véget ért a látomás, hideg veríték csorgott végig a hátán, a könnyed esti szellő csontig ható hidegként fújt át köpenyén, amely fekete és vörös színekben játszott.
~ Ideje visszaindulni a toronyba! - gondolta, mikor felfogta hol is van valójában. Az erdő közepén apró lények rohangáltak körülötte, valószínűleg nem tartották komoly veszélyforrásnak, hiszen órák óta csak ült egy fa tövében.
Miután lesöpört magáról néhány kerub kórokozót, közben elszívta a szerencsétlen lények energiáját, aztán feltápászkodott és kissé kimerülve a varázslótorony felé indult.
~ Ki lehet ez a nagyhatalmú varázsló? Még félholtan is képes arra, hogy láttassa a saját rémálmait?
*Khetty ugyanis teljesen biztos volt benne, hogy a víziókban látott életteli, szakállas alak nem más, mint újdonsült társuk: Mortazor. Bár a vézna, görnyedt alak egy cseppet sem hasonlított arra a vidám és elszánt harcosra, aki a lányáért mindenét feladta, de elárulta a tekintete, amelyben annyi fájdalom és bánat kavargott.
~ Ez jó! Befogadtunk egy feketemágust? Remek... más sem hiányzott, csak az, hogy a tornyon belülről érkező támadást figyeljük... Nincs elég bajunk így is??? - dohogott magában.
~ És miért mutatta meg ezt nekem is? Mi közöm nekem ehhez az egész szörnyűséges történethez??? Beszélnem kell Csirguzzal! Talán ő tud valami magyarázatot és főleg valami védelmet! Remélem nem néz bolondnak, ha előadom neki ezt az egészet...
*Khettynek fikarcnyi kételye sem volt afelől, hogy amit láttott az valóság volt, megtörtént múltbéli esemény, nem pedig egy haldokló lázálma.

*Csirguzt az őrködés közben elnyomta az álom -vagy valami más, és mire ismét magához tért, azon kapta magát, hogy a padlón fekszik és levegőért kapkod. Nehezen feltápászkodott, és megnézte Mortazort. Teljesen nyugodtnak tűnt, a hátán feküdt két kezét hasára téve. Pont ahogyan hagyták. (És ahogy a halottakat temetik) Csend volt... túl nagy csend...
-Öregem, eddig sem voltál szimpatikus, de... -mormogta magában~ ...azért maradtam itt, hogy elcsípjelek, ha valami turpisságon töröd a fejed.
*Felállt, és megtámaszkodott az ágy szélében. Úgy érezte nem ura magának.
~Irány a K-Kubla... ez nem várhat holnapig...
*Majd mintha a hátára akarta volna kapni Mortazort, megpróbálta emelgetni, de túl nehéznek bizonyult.
~Nem vagyok erőm teljében... -dörzsölte meg a szemét,
*Majd kilépett a szobából, és elindult a bejárati ajtó felé. Ugyan fáradt volt, de belülről unszolta magát, az újabb lépésekre. Ahogyan magára öltötte köpenyét, és kinyitotta az ajtót egy közeledő női alakot pillantott meg....
-Khetty!
*Majd fogta magát és ébresztőt fújt.

*Mire a varázslótoronyba ért, akaratlanul is megérezte a feszültséget, ami bentről áradt. Khetty szeme előtt lepergett az összes sötét lehetőség. Szerencsére nem sokszor volt dolga fekete mágiával ez ideig, de nem véletlenül tartotta távol magát ezektől az ördögi varázslatoktól.
Mikor benyitott a kapun, semmi változást nem tapasztalt, még a manó is ugyanott ácsorgott, támasztva a seprűt. Öntudatlanul is megpaskolta a lény fejét, mintha csak a kővé dermedtet akarná megnyugtatni. A tanácsteremből éles szóváltás hangfoszlányai ütötték meg a fülét, így a felső szint felé vette az irányt.
- Csakhogy megjöttél! - förmedt rá azonnal Csirguz, mikor belépett a nagy tanácsterembe. Bár hangjából inkább megkönnyebbülés csendült ki, mintsem valódi harag.
A tanácsterem oldalsó falain végig könyvek sorakoztak, valaki letakarította és portalanította őket a nap folyamán, valószínűleg Lia. A tömörfa asztal mellett sorakozó díszesen faragott székek közül egyenlőre csak hetet foglaltak el a torony lakói.
- Vadásznom kellett - vont vállat Khetty és köpenyét a székére terítette.
- Valami baj van Mortazorral! - kezdte azonnal Gekko.
- Igen, reggel óta... - bólintott Khetty.
- Nem csak a furcsa dermedtségéről van szó! - vette át a szót izgatottan Csirguz. - Az álmairól is...
*Khetty csak pislogni tudott a hírre.
~Nem elég, hogy engem bevont az álomba, még a többieket is? Hogy csinálta ezt?
- Hogy lehet ez, Csirguz? - kérdezte végül hangosan is.
- Nem tudom még... De Zordon, Gekko, Roonel és én is láttunk bizonyos dolgokat... Ahogy elnézlek, te is láttad...
- Volt szerencsém... - húzta el a száját Khetty fanyarul.
- És az újak? - fordult a friss tagok felé a nő, de ők csak tágra nyílt szemekkel néztek egyik alapítóról a másikra, majd megrázták a fejüket. Kissé talán hibbantnak tartották őket, de ezt szóvá nem tették volna.

- Tegyük ki a szűrét! - morrant Zordon mély hangja. - Egyikünknek sem hiányzik egy feketemágus!
- Nem tehetjük ki ilyen állapotban! - botránkozott meg Khetty, bár szíve szerint azonnal megtette volna.
- Szóval mind ugyanazt álmodtuk? - szólalt meg kisvártatva Gekko elgondolkozva.
- Valószínűleg igen - bólintott Csirguz.
- Emlékeztek a fekete különös kőre? - nézett fel a zöld kámzsa alól Gekko ragyogó szemekkel. - Pont olyat talált Khetty is a padlón Mortazor mellett, nem?
A nő igyekezett visszaemlékezni a rémálomra, amit inkább elfelejteni vágyott, de végül mégis bólintott.
- Oda tettem az ágya melletti asztalra.
- Nem különös, hogy pont ugyanolyan formájú a kristály, csak zöld ... és Mortazor ott lebeg élet és halál között - folytatta tovább elgondolkodva Gekko.
- Azt mondod, segítséget kér tőlünk? - kérdezte Csirguz, megértve Gekkot.

***Mindenki alszik, mikor ez történik***
Mortazor kinyitja szemét. Néhány percig fekszik hanyatt a sötétben, a plafont bámulja. Várja a jól ismert szorítást a mellkasában, a fájdalmat bal karjában. Felül. Kába, értetlen szemmel nézi a friss kötést karján, melyen nem látszik vérfolt. Édes-kesernyés illat terjeng a levegőben, régi emlékeket ébreszt benne.
*Gyógynövények... - gondolja - de hogyan? És ki??*
Lassan körbenéz, tekintete megállapodik néhány pillanatra a berendezési tárgyakon. Nem csillan felismerés szemeiben. Hirtelen mellkasa felé nyúl... csak a hálóinget markolja, rémület cikázik át arcán. Körbenéz, sietősen, kapkodva. Észreveszi a zöld követ az asztalkán. Értetlenül szemléli, lassan nyúl érte, bal kezével. Amikor megérinti, zöld fény veszi körül karját, meleg, barátságos fény. Ebben a fényben látszik, ahogyan arca lassan színt ölt, pirospozsgás, élettel telivé válik. Egyszerű, jókedvű mosoly dereng fel szája sarkában.
- Sikerült hát... - mormogja. Hangja kevésbé rekedt most. - Hetven év után... Mennyi elkárhozott lélek... Mennyi áldozat... - Ajkáról lehervad a mosoly. - Megfizetek ezért, esküszöm Neked, Földnek anyja! Méltó leszek rá, hogy szolgálhassalak! - Tekintete megkeményedik, öklébe zárja a kristályt.
Felpillant, körbenéz, gondolkodik egy percig.
*Nem fognak megtűrni maguk közt. - gondolja - félnek tőlem, és joggal. Nem hibáztatom őket. Van miért, Földanya látja a lelkem, van miért... Imádkozni fogok értük.*
Felállni próbál, de túl gyönge még, visszahanyatlik. Sóhajt. Fejét lehajtva gondolkodik, majd mikor elhatározásra jut, lassan visszateszi a kristályt az asztalkára. Szemét lehunyva fohászkodik.
- Minden élők anyja, kérlek, bocsásd meg árulásom! A vezeklés a sorsom, azt teszem amit kívánsz tőlem! - Mintha hallgatna valamit, egy hangot, mit más nem hall. Bólint, könnycsepp csordul ki szeme sarkából. - Úgy lesz, úrnőm. Maradok.

*Khetty kora reggel ébredt ismét, még mindenki aludt. Benézett Mortazorra, a férfi nyugodt arcának pirospozsgás színét látva megkönnyebbült. Ismét bekente a férfi sebeit, majd végignézett az arcán.
~ Ki vagy te és miért jöttél ide? Ártó szándékkal vagy békés célod van? - gondolta, de a békésen alvó férfi nem felelt. A zöld kristály erősödő fénnyel vonta magára Khetty figyelmét. Megnyugtató, lecsendesítő fénnyel.
Khetty erre sarkonfordult és útnak indult, hogy rozmaringból teát készítsen magának. Vadászni kellett indulnia és máris magasan járt a nap az égen. Ahogy elhaladt Roonel szobája előtt, az ajtót félig nyitva találta. Szélesre tárta az ajtót és belépett a szobába, amely patyolattisztán kitakarítva állt. Az ágy katonás simasággal letakarva, sehol egy ruhadarab, sehol egy tárgy.
- Roonel elment? - suttogta hitetlenkedve maga elé. - Dehát hová és miért? Miért nem szólt?
*A konyhában vizet forralt, majd a bögre teával kiült az udvaron elhelyezett kényelmes padra. Belátta a kéklő tengert, amely mintha a végtelenben összeért volna a tiszta éggel. A szemközti kiszögellésen egy másik torony romjai bukkantak elő a sűrű bozótból. Valah bizonyára ezek a tornyok védték a Szirtet.
A szirtek őrzően közrefogtak egy félkör alakú csendes ki öblöt, amelynek homokos partján gyerekek futkostak, egy wanduval játszottak gondtalanul.
A felkelő nap sugarait még takarta a varázslótorony, de a levegő érezhetően melegedett.
~ Ma kimarad a vadászat! - sóhajtott szomorúan.