~Megint sötétség. Még mindig a sötétség. Le kell győznöd- Gondolom. És sikerült. A sötétség eltűnik. Körbetekintek, és meglátom a mágusnőt, azt, aki megtámadta a lárvámat. Épp kikiált az ajtón: -Felébredt!- majd fordul vissza, és kedvesen így szól. - Szia! Engem Liának hívnak. És téged?
A torkom még száraz, de kinyögöm: - Dankának.- Majd rögtön az érkezésem igazi céljára térek. - Ki itt a vezető? Beszélnem kell vele, ez nem tűrhet halasztást!
Ebben a pillanatban egy másik mágusnő lép be a szobába. Halványlila köpenye aggodalmasan lebeg mögötte. Lia rögtön bemutat minket egymásnak. -Danka, ő itt Khetty, az egyik vezetőnk. Akkor én megyek is, hagylak titeket beszélgetni. - Ezzel megfordult, kiment, még azt lehetett hallani: - Redjens! Megvan már minden a möszekocsonyához?
- Hol tartotok a torony felfedezésében?- kérdezem, egyenesen a lényegre térve. - Ugye még nem nyitottátok ki az ötödik szintet?
- Nem, még nem- válaszolja Khetty meglepődve. - De honnan tudod, hogy le van zárva?
- Mielőtt elértük volna a Felszínt, régész voltam. Szakterületem az Ellenség után maradt iratok, és egyéb tárgyak vizsgálata volt. Ezt nagyban megkönnyítette négy karom.
- Négy karod van?- kérdi megütközve Khetty.
- Hisz galetki vagyok. - És megmutatom mind a négy karom.- Vagy legalábbis az voltam... Amióta legyőztük az Ellenséget, semmi sem a régi.
- Térjünk vissza a régészetre.
- Nos, igen. Tehát annyit tudunk az Ellenségről, hogy nem írtak valótlant. Soha, semmilyen körülmények között. És a Felszínre lépés előtti héten találtam ezt. - Előveszem a mellettem levő asztalkán heverő szütyőmből az írást és odaadom Khettynek.
- Ezt nem tudom elolvasni.- mondja rögtön.
- Mert az Ellenség nyelvén írták! Az írás lényege az, hogy az Ellenség elrejtette a galetkiket legyőző fegyvert egy toronyban. A tornyot a galetkik, akik a felszínen élték túl a Dúlást, mintegy kétszáz évvel ezelőtt elfoglalták, és mágikus pajzzsal zárták körbe. Egy másik írásból kiderült, hogy az Ellenség a tornyot nemrég visszafoglalta, de a torony mágikus zárjait nem tudták feltörni. Tehát a fegyver ott van a toronyban a mai nap is. A tornyot az Ellenség Zut'la Ungor nak hívja. A mi nyelvünkön ez annyit tesz, mint....
- Napkapu- sóhajtja Khetty.

A Lélek Fogadója körül fáklyák lobogtak. Harci fáklyák, amelyek elnyomták a lilás homályt, amely eddig a Fogadó sajátja volt…
Khetty szomorúan nézte az ablakból a gyülekezést… Tudta, mint ahogy Napkapu mindegyik lakója tudta, hogy nem nyerhetnek velük szemben. Nem csak azért, mert gyengébbek voltak a támadóknál, hiszen jónéhány erős varázsló élt köztük, hanem azért is, mert nem volt indok a háborúra.
Mióta Mordraneth szomorú tekintettel átadta a hadüzenetet, Khetty csak azon gondolkozott, hogyan is lehetne ezt visszacsinálni, de nyilvánvaló volt, hogy a gyémántok jelvényét viselő büszke harcosok nem fogják feladni.
Camelus még próbált stratégiát gyártani a védelemre, ám végül Khetty szava döntött:
- Nem akarok több háborút! Velük pedig különösen nem akarok háborúzni! Ezidő alatt is tucatnyi sebet szereztünk, mert nem ütöttünk vissza…
- Indulnak! – kiálltotta hirtelen Csirguz.
- Legyen hát! – bólintott megadóan Camelus, bár a legerősebb harcos volt, aki egymaga kiállt a legtöbb harcos ellen, mégis elfogadta a többiek döntését.
Szomorúan néztek Khettyre és Csirguzra, a nő végül nagyot sóhajtott; amint látta a fáklyák kígyózó sorát az ösvényen a torony felé közeledni, büszkén kihúzta magát és elhagyta a könyvtárszobát.
Mire az első támadók a toronyhoz értek Khetty a díszes kapu előtt lebegett mélylila köpenyében:
- Te lennél a védelem? – kérdezte gúnyosan egy fekete csuklyát viselő alak. Teste körül folyton kisebb ciklon örvénylett.
- Nem – rázta meg a fejét a varászlónő. – Napkapu nem harcol veletek! – hangja tisztán zengett végig a lehullatott lombú fák között.
- Megadjátok magatokat? – kérdezte hitetlenkedve az előbbi alak.
- Sztavroginnal vagy Mordraneth-tel tárgyalok erről! – a nő hangja kemény volt és ellentmondást nem tűrő.
A fáklyák kissé imbolyogni kezdtek erre-arra, mintha keresnék a két említett társukat.
- Mindjárt jönnek! – felelte a fekete csuklyás pökkhendien.
A sötétben nem láthatták a varázslónő mosolyát.
A két vezető fáradtan lépett elő a tömegből. Úgy tűnt, szinte a Fogadóból rángatták fel őket a toronyig.
- Gyertek be! – tárta ki Khetty a karját invitálóan, mire kinyílt a kapu.
- Azt már nem! – hörrent a feket köpenyes, de senki sem törődött vele.
Khetty a könyvtárszobába vezette a két vendéget, akik láthatóan nagy kínban vergődtek.
- Sajnáljuk, hogy így történt! – tárta szét a kezét Mordraneth.
- A törékeny béke hamar helyreállt közöttünk. Ezentúl óvni fogjuk ezt, akár saját állatainkat. Ha felbontani kívánja valamely végzeturunk, nem engedjük. Ha mégis sikerül végigszavaztatni, a béke felbontása után azonnal beindítjuk a békekötési ajánlatot! – hajtott fejet Sztavrogin is.
- Köszönjük, hogy a köztünk fennálló barátságot, ti is épp annyira tisztelitek, mint mi! – fogadta el a béke jeleként átadott díszes gyöngysort Csirguz.
- És most vigyétek el, ami titeket illet! – Khetty kilépett a szobából és lefelé indult a lépcsőn.
Meg sem állt a Lélekkút alacsony kávájáig. Összeszorított állkapoccsal nézte, ahogy a két végzetúr magához veszi a győztes jussát, majd kivezette őket a toronyból.
Mikor kinyílt a kapu és megjelentek a vezetők, körülölelve a zöldes légkörrel örömujjongásban törtek ki a fáklyákkal érkező támadók. Néhány régebbi Fogadó-építő azonban félrehúzódott az árnyékos bokrok és fák közé és ugyanazzal a kínnal, mint ünnepelt társaik, elhagyták a torony környékét.

Újra háborúzni kényszerülnek mégis vidámak...

Khetty csendesen üldögélt a konyha sarkában és hangoskodó, jókedvű övéit nézte. Elterelte gondolatait a közelgő háborúról, ahogy felidézte az elmúlt napokat. Mielőtt a társaság közepén bolondozó, sereskorsót lóbáló kis figura megjelent volna, ilyen elég ritkán fordult elő.

*Mit is mondott mi a neve? Valami Bubb vagy Hubb... Ahh nem... Stubb. Egy nap betoppant a toronyba, felajánlotta barátságát, szolgálatát és a tetemes mennyiségű mézsert amit „állata” cipelt egy hordóban. Pár napja történt csak, de mintha évek teltek volna el azóta. Először azt sem tudták, hogy Stubb „micsoda”, nem hasonlított egyetlen korábban látott lényre sem, főleg nem egy Galetkire. A malacsült és a ser mellett aztán Stubb mesélni kezdett. Rég elfeledett korokról, fajokról, istenekről... A torony lakói csöndben hallgatták meséjét. Ő fajának utolsó képviselője, egy törpe, ki istenének Sherannak köszönhetően túlélte az elmúlt évezredek borzalmait. Hosszú órákon keresztül tartott története. Bár sokat tudunk az elmúlt korokról, mégis fájdalmas volt hallgatni Stubbot. A föld alatt az élet valahogy egyszerűbbnek tűnt... Mikor befejezte, egyetlen hosszú percig mély csend telepedett a toronyra, majd Stubb nevetni kezdett és sert töltött mindenkinek feneketlen hordójából...
Újra háborúzni kényszerülnek mégis vidámak... De most már Stubb is velük tart.
A vidám, ősz szakállú, részeges törpe és füstszagú állata.
Halhatatlan emlékei egy rég halott kornak......*

Khetty lassan felállt a székről és csatlakozott a vidám társasághoz, aminek közepén Stubb éppen sert töltött mindenkinek feneketlen hordójából.

A reggel Danka senkit nem talált az ebédlőben. Rögtön tudja, hogy már vadásznak. Lassan neki is indulnia kell, ha nem akar lélekenergia nélkül maradni mára. De előbb meg kell néznie az ötödik szintet. Hátha a vadászat alatt rájön, hogy kell kinyitni. A negyedik emeleten hangos hortyogásra lesz figyelmes. ~ Biztos az a törpe lesz az...Stubb! Igen így hívják. Huh, a mézsöre kegyetlenül jó volt...
Az ötödik szintet lezáró ajtóhoz érkezik. Érzi a mágikus kisugárzást, de nem tudja, honnan jön, vagy hogy mi okozza. Még csak ötlete sincs.
- Na irány vadászni! Talán megvilágosulok! - és így is tesz, elindul egyenesen a lápvidék felé indult. Két manaszondával és egy kisebb jégféreggel később Danka zajokra lett figyelmes. Két végzetúr beszélgetett egy tábor mellett.
- Igen igen... A Lélekőrök szövetsége elfogadja a megállapodást ötven százalékos osztozás esetén. - A beszélő a Gyémánt horda jelvényét viselte.
- Negyvenöt százalék az utolsó ajánlata az Azúr légiónak! - Emez meg a Zafír hordáét.
- Értem. Akkor negyvenöt százalék. De ez esetben várnotok kell Napkapu megtámadásával holnapig.
~ Napkapu megtámadása? Az Azúr légió és a Lélekőrök szövetsége a Napkapu ellen vonul?- Zajtalanul megfordult, és miután biztonságos távolságba ért futásnak eredt.

A felkelő nap fénye szigorú sorokba tömörült hadsereg kéklő páncélján csillant meg. A Légió katonái úgy masíroztak el a Fogadó előtt, mintha néhány nappal korábban nem is ők törték volna darabokra. A Fogadó ajtajából Sztavrogin nézte a menetet. Pipáját egykedvűen pöfékelte. A háború szabályai szerint, őket most nem támadhatták, így ezúttal nem ellenük vonultak a Légió katonái. Díszes fegyvereik, fényes páncéljaik, csillogó fókuszkristályaik teljes bizonyossággal meggyőzték a szemlélőt, hogy Napkapu lakóinak esélyük sincs ellenük.
- Mit tegyünk? – tette fel a kérdést utoljára Camelus.
- Még kapitulálhatunk – vont vállat Csirguz.
- Nem! – rázta meg a fejét határozottan Khetty.
- A Fogadónak is harc nélkül átengedted a kutunkat – Gill hangja kissé szemrehányóan csengett.
- Ők a barátaink! De ezek a pökhendi agresszorok nem azok! – felelte Khetty és a szabályos rendben masírozó katonákat nézte az ablakból.
- Ha ilyen barátaink vannak, minek nekünk ellenség… - jegyezte meg fanyarul Peps.
A Légió teljes fegyelemmel felsorakoztak Napkapu tornya körül. A faragott kapu nehéz fémkarikájával valaki hangosan bekopogott a toronyba. Csirguz azonnal felpattant az asztal mellől és lesietett a lépcsőn. Sejtette, hogy a támadó csapatok jöttek valamiféle ajánlattal, nem is tévedett.
Az ajtóban a Légió vezetője állt személyesen. A harcos csuklyája alól csak világító fehér szemei látszottak ki, barna nadrágja és csizmája szinte az őszi avarba olvadt. De ami a legfeltűnőbb volt, az a két hófehér szárnya volt. Mintha egy angyal lett volna. Egy bosszúálló angyal.
- Nem szeretnénk sokáig húzni ezt a háborút, hisz nem az a célunk hogy visszatartsunk benneteket a fejlődésben. Amennyiben Ti is így gondoljátok, a következőt ajánlanám a gyors kapitulációtokért cserébe: ha a mai napon kapituláltok, kapnátok tőlünk plusz két hét háborúmentességet, nem békeszerződést, csak mentességet! Ha csak a holnapi napon kapituláltok, akkor már csak plusz egy hetet ajánlok. Rágjátok meg és várom a döntést! – azzal meg sem várva Csirguz válaszát a magasba emelkedett.
- Hát ez jó… - dünnyögte a férfi és becsukta a díszes kaput, majd visszasietett a könyvtárszobába.
A lakók kíváncsian hallgatták szavait, majd sokáig csend uralkodott a szobában, mígnem Camelus szólalt meg:
- Nem lesz jó hatással ránk még egy vereség…
- Támadjunk meg egy kisebb szövetséget mi is! – csillant fel Gill tekintete.
- Minek? – nézett rá meglepetten Khetty.
- Ha nyerünk egy kisebb szövetség ellen, pótolhatjuk, amit most elrabol a Légió, nem beszélve a sikerélményről.
Így aztán hosszas vita alakult ki a toronylakók között, hogy mit is kellene tenni tulajdonképpen, végül Csirguz közbeszúrta:
- Válaszolni kéne az ajánlatra, mielőtt egyéb témákba mélyedünk…
- Cyron szavai nekem semmit nem jelentenek, mivel kiemelte, hogy nem békét kapunk, hanem csak annyit, hogy nem támadnak két hétig... és erre mi a biztosíték? Ahogy most ellenünk vonultak, a békét azonnal bontják, eltelik a kötelező egy hét, és ki szólhat, ha mégis támadnak? Pedig milyen nagylelkű! – felelte azonnal Khetty nem kevés gúnnyal a hangjában.
Tekintetében harci tűz égett. Nem számított milyen erőfölénnyel áll szemben! A Légió nem a Lélek Fogadója volt! A Légió tagjait nem gyűlölte, de nem is kedvelte, nem volt miért… de megfogadta, hogy nem adja olcsón a bőrét! Még akkor sem, ha a csaták során jobban elverik, mint korábban a gyémánt jelvényt viselők tették.
Camelus és Mortazor nem értett egyet ezzel feltétlenül, de végül beleegyezően bólintottak, Csirguz pedig átadta a toronylakók válaszát a vezérnek.
- Ti akartátok! – bólintott komoran Cyron, majd széttárta szárnyait, melyre azonnal harci kürtök és dobok zengtek fel körös körbe.
A torony lakói magukra öltötték szegényes harci öltözéküket. Sem a tudásuk, sem a felszerelésük nem volt alkalmas egy kiképzett hadsereg elleni tartós hadviselésre.
A lépcsőn felsorakozva csalódottan néztek végig magukon, majd egymáson. A harci dobok és kürtök hangjától szinte remegett a levegő. A Légió katonái ütemes lábdobogásától még a márványlépcső is megremegett. Khettyremost is egyként néztek rá a torony lakói, bár neki még mindig fogalma sem volt arról, hogy minek köszönheti ezt a bizalmat. Mikor megszólalt, erős hangja betöltötte a tornyot, visszhangzott a lépcsősoron:
- Azt hiszem, a mögöttünk lévő napok és hetek jobban összehoztak minket, mint bármelyik más szövetséget, akik Ghallán élnek! Nem mondhatok olyat, hogy ne féljetek, mert én magam is félek! A fegyelmezettségük és a külsejük elrettentő, félelmet keltő, mégis azt mondom, harcolnunk kell! Nem adhatjuk oda az izzadságos munkánk termését, mint valami ingyenes adót olyanoknak, akik nem érdemlik meg! Ne mások határozzák meg, hogy nekünk mit kell tennünk! Mi magunk döntjük el, hogy milyenekké válunk, hogy mivé leszünk! Azzal, ahogy hozzáállunk az eseményekhez! Azzal, ahogy tanulunk a hibáinkból! Azzal, hogy fegyvert ragadunk és nem hátrálunk meg előlük, csak azért, mert a nap fényesebben csillog az ő páncéljukon, mint a miénken! Nem vagyunk rosszabbak, mint ők! Mások vagyunk! Ha meg akarjuk őrizni és védeni az értékeket, amelyek számunkra fontosak, össze kell most tartanunk! Eddig sem rohanunk el fejvesztve a nehézséget meglátva, most sem adhatjuk fel az elején! Büszke vagyok arra, hogy melletetek állhatok ma!
Mire végzett a beszéddel, arca kipirult, szemében elszánt tűz lobogott, megragadta egyszerű rövid kardját, kékes fényben játszó pajzsát. A lakók arcáról nem sok mindent lehetett leolvasni, de a tekintetükben látszott, hogy megértették, miről beszélt a nő.
- Az újak gyülekezzenek a kút körül! Ott vannak a legnagyobb biztonságban! A konyhát legjobban Lia és Redjens tudja a védelmébe venni! Gill te segíts nekik! Tsar a díszes kapuhoz menjetek Csirguzzal… én is veletek tartok! Camelus és Mortazor! Ti a legfelső szint erkélyéről könnyedén szórjátok halálos villámaitokat! Használjuk a mágiát! Az egyetlen előnyünk velük szemben!
Khetty szavaira mindenki a helyére sietett.
- Méghogy nem vagy hadvezér! – vigyorgott Csirguz, mikor lefelé nyargaltak a főbejárat felé.
- Hidd el, én jobban meglepődök ezen, mint te – felelte a nő, majd kinyújtotta kezét és elmormolt egy varázsigét.
Ujjai közül vékonyszálú pókháló röppent ki, amely kifeszült az ajtóra.
- Ha már összetörik az ajtót, legalább valami meglepetés várja őket – vigyorgott Csirguz, bár gyomra fel-alá liftezett az izgalomtól.
- Esetleg egy fekete lúminakkal még megtoldhatnám – vont vállat Tsar.
- Ha később el is tudod tüntetni! – vont vállat Khetty, mire a mindig halkszavú varázsló igéjére egy szőrős pókszerű, csápos nyúlványokkal felszerelt lény öltött testet, egyenesen a pókháló közepén.
- Hát akkor gyertek! – szűrte a fogai között Khetty összehúzott szemmel, mikor a faltörő kos első robaja dörrent a díszes kapun.

(Khetty engedélyével)

Alíg múlt el a Légió első rohama, a sebesültek ápolása közben Khetty egy magányos alakra lett figyelmes. Nem volt sem szövetségi tag, sem vendég - de akkor hogy kerülhetett be a falak közé? Valószínűleg a csata hevében tudott beosonni, más esetben az őrök kiszúrták volna. Gyémánt jelvényt viselt. Amikor észrevette, hogy felfedezték, magabiztos léptékkel indult Khetty felé.

"Jaana vagyok, és üzenetet hoztam" - mondta, és egy lezárt borítékot vett elő.

Khetty kezét nyújtotta a boríték felé, de amikor ki akarta nyitni, Jaana rátette a kezét a borítékra.

"Ne itt!" - mondta - "itt túl sokan látják. Beszéljétek meg az Őrtornyotokban, zárt falak mögött".

Megfordult, majd amilyen észrevétlenül jött, olyan gyorsan el is tünt.

A második rohamot is visszaverték. Súlyos veszteségek árán. Khetty jobb lábából egy nyílvessző állt ki, Mortazor vállán egy majd húszcentis vágás. Csirguz épp Lia mellkasából kiálló dárdát vizsgálta.
- Túl fogja élni. De ezt a háborút nem nyerhetjük meg. Ezt mindannyian tudjuk.
- Szövetségeseket kell szereznünk. - Szólalt meg Khetty és kirántotta a lábából a nyilat. - Aucs!
- Ostrom alatt vagyunk, hogy akarsz így szövetségeseket szerezni? - Replikázott Mortazor. - Ki se tudunk menni a toronyból, ha nem akarjuk három nyíllal és két dárdával magunkban végezni.
- Talán ki tudunk. - Szólt közbe Camelus. Miután mindenki értetlenül nézett rá, folytatta. - Zsugorító átokkal.
- De az csak ellenségekre hat! Ha baráti szándékod van az átokkal, akkor nem fog sikerülni! - Így Elviz, a különböző rontások és átkok szakértője.
- Hááát, nem azt mondtam, hogy tökéletes a dolog....
- Van egy ötletem. - szólal meg ekkor Danka. Elindul az ebédlőbe, ahol Peps és Gill Bates épp nekikezdtek következő HKK partijuknak. Még a keverésnél tartottak.
- Ahhaaa - szólal meg Danka - Szóval így tudsz nyerni Gillbates ellen!
- Hogy? - vonja fel a szemöldökét Peps.
- Hamis keverés. Ne hidd, hogy csak te ismered!
- Azt mondod csalok?!
- Igen, azt mondom, hogy egy kis csaló vagy!
- Majd meglátjuk melyikünk a kisebb! - kiálltja Peps, elhadarja a zsugorító átkot és Dankához vágja, maximális sikerrel.
Ekkor elismerő taps hallatszik. Khetty, Mortazor, Csirguz és Camelus csak most jött rá, mire ment ki a játék. Miután elmagyarázták Pepsnek, egyrészt nagyon büszke, mert senki sem állította igazán, hogy csalt, másrészt az Ő közreműködése nélkül nem tudnának senkit kiküldeni a toronyból.

Miután meghagyták neki, hogy ne csináljon semmi őrültséget, Danka elhagyta a tornyot. Mialatt Csirguz kinyitotta, hogy kiosonhasson, legalább három nyílvessző landolt az ajtóban. Rohanni kezdett a fák közé. ~ Ilyen kicsin milyen nagy távolság az erdőig... - közben szörnyülködve vette észre, hogy az Azúr Légió támadó seregei pont a gyakorlótér közepén verték fel sátraikat, és láthatólag az egyik szomjas katona pont a kellős közepén remélt vizet. Legalábbis a félkész kút erről árulkodik...
Beért a fák közé. Túl kockázatosnak vélte még a visszaváltozást, ezért csak majd háromszáz lábbal később merte elmotyogni a nagyítás igéit. Miután befejezte a varázslatot, már eredeti "nagyságában" csörtetett keresztül árkon-bokron. Mindenképpen el kellett érnie a Lélekőrök szövetségének központi barlangját a békeüzenettel. Még lehetőleg a harmadik roham előtt. Nem kellenének újabb sebesülések. Vagy halálesetek...
Már látta a barlangot, mikor az útról egy harci kiáltást hallató, a gyémánt horda és a Lélekőrők szövetségének jelvényét viselő végzetúr rontott rá, kezében enyészmesterét lóbálva.
- Álj Végzetúr! - Kiáltotta Danka. - A Napkapu küldötte vagyok, üzenetet hozok!
- Hol az üzenet? - kérdezte amaz gyanakodva. Erre Danka előkapta szütyőjéből a levelet, de mikor a másik megpróbálta elvenni tőle, egy elegáns mozdulattal visszadugta oda, ahonnan elővette.
- Az üzenetet csak Jaanának adhatom át. - jelenti ki, a magabiztosság álcája mögé rejtőzve, mialatt tudja, ha ez a végzetúr csak egy kicsit is vadabb az átlagnál, akkor rövid úton Vortrexre kereszteltetheti át magát.
- Na jó, gyere! - mondja, alaposan megrágva a dolgot előtte.
Beléptek az első terembe0, amely társalgó, tanácsterem és ebédlőként funkcionálhat. Ahogy a szóváltásokból kiderült, támadóm a Geralt névre hallgat, és ő felel az új tagok kiválasztásáért. Elkezdik kizavarni a végzeturakat és úrnőket a teremből, mire már csak Danka és egyetlen végzetúrnő maradt a teremben.
- Jaana vagyok, szövetségünk hadúrnője. Úgy értesültem, hogy üzenetet hoztál. Láthatnám?
Danka szó nélkül kiveszi a levelet és odaadja azt Jaanának, aki felbontja, leül és elkezdi áttanulmányozni azt.
- Értem, az ajánlat ezzel megköttetett. - szól Jaana miután végigolvasta az üzenetet. - Az üzenetben az áll, hogy a hadisarc kifizetésére a tornyotokban kerül sor és a Te vezetéseddel kell odajutnom. Akkor indulhatunk?
- Természetesen.
A visszaút eseménytelenül telt el. A torony előtt Danka még az erdőből leadta a jelet, mire a Légió embereire egy csapatnyi szörny támadt rá, élükön egy móleonnal. Ezzel a ostromlók figyelme, ha ideiglenesen is, de elterelődött a hátsó kapuról, amit kihasználva a két érkező be tudott surranni.

Mikor a Lélekőrök hadasszonya belépett Napkapu meglehetősen viharvert falai közé, meglepte a látvány. Kívülről mindenki csak a szirten magasló fehér tornyot látta, a potyogó vakolat, az ötödik szint leszakadt függőfolyosója, ami a harmadik szinten állt csak meg darabokban, törmelékkel és porral töltötte be még mindig a levegőt.
- Mindeki egyben van? – kérdezte Khetty. Vörös haját vastag por lepte be, maszatos arcára könnycseppek mostak utat maguknak.
- Azt hiszem, Elviz fent ragadt az emeleten! – kiáltotta Lia.
- Jól vagyok! – hallatszott valahonnan a magasból.
Jaana jó darabig csak nézte, ahogy a varázslók egyesével alakot öltenek a portengerből. Danka a köhögve lefelé tartó Peps és Gill felé tartott, hogy segítsen kitámogatni őket.
- Nem bírjuk tartani! – jelent meg Mortazor is porosan, koszosan.
- Nem bírtok el velük! – rázta meg a fejét csendesen Jaana, mire mindenki a falhoz simuló nőre nézett.
Végül Khetty előrébb lépett és megszólalt:
- Elfogadtuk a feltételeiteket! Vidd hát, ami a részetek és távozz mielőbb! A saját biztonságot érdekében! Danka! Mutasd meg neki az utat! – hangjában nem volt se kedvesség, se harag.
Tényszerű megállapítása azonban hideg pengeként hasított az omladozó falak között.
- Kovi Zee megsérült! – jelent meg Tsar feje a harmadik szint ép korlátján áthajolva, mire ketten felrohantak a törmelékek között.
- Elviz! Le tudsz jönni? – nézett fel Khetty, mikor Danka eltűnt a nővel a Lélekkúthoz vezető lépcsőlejárón. – Viszek kötelet! – indult meg felfelé a lépcsőn ő is, vállára vetve egy összetekert kötélcsomót.
Mire minden sérült és nem sérült összegyűlt az első szint folyosóján az Azúr Légió támadása kissé alábbhagyott.
- Pihennek – sóhajtott fel Redjens. Mint mindannyian, ő is tengernyi sebtől vérzett.
- Nem volt ez jó ötlet! – sóhajtott fel Doer Tin fáradtan.
- A pókhálók még tartják az ajtókat, de a falak… mágia ide vagy oda… nem bírják sokáig! – tette hozzá Camelus és jókorát húzott egy kulacs vízből.
Khetty nem szólt semmit. Végignézett fáradt barátain, a hordágyon fekvő Kovi-n, a szemeit törölgető Tsar-on, a vérző karját varrogató Pepsen, majd így szólt:
- Gill! Gyere velem! – azzal lefelé indult lépcsőn, Gill szorosan mögötte baktatott, bár fogalma sem volt róla hová tartanak.
Khetty mozdulatára a pókháló áttetszőre váltott, így köpenyüket maguk köré csavarva kiléptek a torony elé. A tenger sós levegője némileg kitisztította a port tüdejükből. A köpenyek még néhány lépés erejéig elrejtették Khettyt és Gillt az azúr jelvényt viselő harcosok tekintete elől. Ennyi idő azonban elég volt arra, hogy a vezető sátráig jussanak. A sátorlap tengerkék anyagba beleszőtt fehérrel és arannyal nagy A-betű hímzése vonta magára a figyelmet. A sátor bejárata fölött egy kisebb méretű fehér szárny tollait fújta a szél.
~ Vajon egy gyerekről vágták le, vagy valami madárról? – gondolta Khetty, majd hátrahúzta fejéről a kámzsát és szétnyitotta köpenyét. Látva, hogy nem titkos beosonásról van szó, Gill is így tett.
A sátor őrei döbbent pislogással meredtek a két varázslóra, akik a semmiből termettek előttük.
- A vezetőhöz jöttünk!
A jobb oldalon álló őr ocsúdott elsőként. Halk mormogással, félrehajtotta a sátor bejáratát és belépett rajta. Alig néhány pillanat múlva ismét megjelent, hogy megnyitva a sátrat beengedje a varázslókat.
- Mit akartok Napkapu lakói? – nézett fel egy asztal mögül a szárnyas vezető. Csuklyáját most sem vette le.
A nyers kérdésre csak hideg hangon adott válasz érkezett:
- Nem könyörgünk a békéért! Ajánlatot hoztam!
- Ajánlatot? – nevetett fel a vezető. Szárnyai kissé szétnyíltak, és a tollak szinte egyenként is rázkódtak a nevetéstől.
- Csak Neked szóló ajánlatot Tőlem… társai védelme érdekében…! – bólintott Khetty.
- Ugyan már! Esélytelenek vagytok! A katonáim még el sem kezdték a támadásokat, míg ti már a tartalékaitoknak is a végét járjátok!
Khetty tudta jól, hogy hogy állnak. Kétségbeejtően. Eszébe jutott a Rubintok szövetség hősies helytállása. A büszkeségük, amit vesztes félként is megőriztek!
- Mielőtt bármit mondanál! – emelte fel kezét a vezető és kissé unott hangon folytatta: - Lásd nagylelkűségemet! Ha most azonnal kapituláltok, két hétig nem támadunk titeket! A szavamat adom rá!
Khetty vére forrni kezdett. Nem az ajánlat, hanem annak stílusa és felháborító pökkhendisége miatt. Cyron jól látta mindezt. A maszk mögött világító szemeivel szinte a másik lelkébe látott. Biztos volt benne, hogy Napkapu varázslói túl büszkék ahhoz, hogy ezt az ajánlatot elfogadják. Még akkor sem, ha darabokban kell egymást összeszedniük a harcmezőről vagy a torony romjai alól.
Hiába az ajándékként kapott kristályszív Khetty ez alkalommal nem volt képes látni vele. Csak azt érezte, hogy egy hadúr újra és újra ellenük fog vonulni, addig, amíg megadásra nem kényszerítik őket.
- Nagylelkű ajánlatoddal eddig sem éltünk! Ezután sem áll módunkban! – felelte végül.
Cyron bár számított valami hasonlóra, mégsem várta ezt a pimasz hangnemet. Ezt a büszkeséget! Szárnyai azonnal szétnyítlak, ahogy felpattant az asztal mellől. Szemeiből éles fény villant, amely elől Khetty és Gill éppcsak ki tudott térni, majd kigurultak a sátorból.
- Mit képzeltek ti beképzelt varázslók??? – hangja szinte mennydörgésként zengett végig a táboron.
~ Tényleg angyal… bosszúálló típusú – gondolta Khetty, miközben a bejárat mellett fegyvereiket harcra készen markoló őrökre nézett.
A tömzsibb, kissé viharvert felszerelésben, elszánt tekintettel meredt rájuk. Khetty nem várta meg, míg használni is fogja a fegyverét. Egy villámcsapással harcképtelenné tette, majd futni kezdett torony felé, míg Gill a másikat tisztelte meg egy hasonló erejű villámmal és ő is a toronyba iramodott.
Mielőtt a konyha kis ajtaján besurrantak, magukra tekerték köpenyüket, a konyha kövezetén így is koppant néhány nyílvessző, mielőtt be tudták volna csukni.
A dörgedelmes hang ezúttal a magasból szólt: - Szedjétek darabokra!
A vezért kupola felett körözve figyelte, ahogy katonái az utolsó rohamra indulnak a torony ellen.
- A pincébe! Mindenki! – utasította Khetty lépcső aljában várakozó társait.
- Még nem nyitottuk ki azt az ajtót sosem! – nézett rémült tekintettel Peps a nőre.
- Itt az ideje, hogy megtedd!!!
A díszes főbejárat ekkor hangos reccsenéssel kiszakadt, csupán a vaspántok tartották félig lógva a helyén. Az első lelkes támadó azonnal a pókhálóba szaladt, épp időben ahhoz, hogy a megéhezett lúminak belémeressze csápjait.
- Ugye nincs köze ennek a támadásnak ahhoz, hogy kint jártatok? – nézett Mortazor a nőre kissé mérgesen.
- Dehogy van! – vont vállat a nő és megvárta, míg az utolsó társa is eltűnik a lépcsőfordulóban.
Egyedül Gill nem mozdult mellőle.
- Menj már te is!
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy itt hagylak?! – a férfi hangja kissé kioktatóan csengett, de Khetty megértette, nem vitázott vele.
- Jöhetnétek ti is! – kiálltott vissza Csirguz a mélybe vezető lépcsősor tetejéről.
Mielőtt Khetty is nekiindult volna, Gill megragadta a nő karját.
- Azt hiszem, ismerem!
- Kit???
- Cyront… - vont vállat a férfi.
A díszes kapu ekkor darabokra robbantva végképp megadta magát az Azúr Légió katonáinak. Khetty és Gill próbált még néhány villámot kiszórni, de erejük fogytán voltak már.
- Tűnés innen! – húzta magával Gillt a pincébe vezető lépcsősoron, ahol a zöldes fényben világító kút mellett elhaladva meglátták a nyitott ajtót, amelyben Camelus várta őket, hogy beérkező társai után és a támadó katonák előtt becsaphassa azt.

- Ugye nincs kiút? - kérdezte Danka, miután becsapták és elreteszelték az ajtót. - Itt a vég.
- Dehogy van itt! -próbálta nyugtatni Khetty a kétségbeesett mágusokat, nem túl sok sikerrel. A legnyugodtabb talán Gill volt, aki különleges adottsága révén látta, hogy az elkövetkező öt percben még élni fog. Legalább abban az öt percben.
- Nézzük mi használható van itt! - javasolta Khetty. - Jellemző- mondta miután meglátott egy teljesen ép kristálygömböt a sarokban. - Miután csináltunk egyet, találunk egy épet.
- Khetty - szólal meg Mortazor- Ez nem kristálygömb. - A háttérben a többiek is egyetértően bólogatnak.
- Akkor mi?
- Ez egy Császári Dekrétum.- Veszi át a szót Camelus- De hogy hogy került ez ide... legalább kétszáz éves!
- Császári micsoda? - kérdez vissza Khetty - Tudod, én nem galetki vagyok. Nem tudok ezekről semmit.
- Igen én is kíváncsi lennék rá, hogy mit is takar a "Császári Dekrétum" elnevezés. - szól Mortazor.
- Mint tudjátok, - kezdett bele a történetbe Danka a téma tudora - ezer évvel ezelőtt a galetkiket leűzte az Ellenség a hegybe. Nagyon mélyre kerültek. De nem adták fel. Elkezdték szépen lassan visszaszorítani a torzsszülötteket, a szintén az Ellenség által hegybe szorított szörnyeket. De mielőtt összefogtak volna, egymást irtották. Hogy a faj teljes kipusztulását elkerüljék, a legnagyobb hatalmú galetkik meghozták a galetkik tanácsát és a legnagyobb közülük lett a galetkik Császára. Mivel neki volt az egész hegyben a legnagyobb hatalma, hű szolgái megsegítésére megalkotta a Császári Dekrétumokat, amit ha egy galetki birtokolt, a többi felett egy kismértékű előnnyel rendelkezett, akik a dekrétum mágikus hatalma miatt kénytelenek voltak fejet hajtani előtte. Ez nem egy tartós mágia és egy dekrétumot csak egyszer lehet felhasználni.
- Ezek szerint van egy fegyverünk. - Állapította meg Khetty. - Egy elég erős fegyverünk...

- Várj azzal egy picit Khetty! - szólalt meg Gill csendesen.
Az ostrom zaja csendesedett, úgy látszott az ellenfél alábbhagy az ostrommal, persze mindenki tudta hogy ez nem azt jelenti hogy megúszták.
Gill végignézett a többieken, akik tekintetükkel kérdően néztek a varázslóra.
- Jól mondta Danka: ez egy Császári Dekrétum és a tulajdonságai azok amiket meséltél. - nézett Dankára Gill.
- Csakhogy van még egy dolog. A Dekrétum nincs hatással azokra akik ereiben császári vér folyik.
- Cyron! - mondta beletörődéssel Khetty. - Mit tudsz Cyronról?
- Így van Cyron az egyik császári vérvonal leszármazottja lehet. Mint tudjátok nagyon sokat foglalkozom a vízióimmal amiket valóságként élek meg, majd ugyanaz be is következik. Ennek a tanulmányozása közben rájöttem hogy időmágia amit tudok használni ösztönösen. Ehhez nem kellenek különleges tárgyak, fókuszok egyszerűen működik. Tanulmányaim közben találkoztam a téridőn kívüli síkon Thu'zaddal, aki nem más mint az ősi idők egyik mágusa aki a téridő mágia mestere volt még Chara'din istené válásának idején. Ő mutatott nekem a régi időkből történéseket az időmágia segítségével. Amikor a galetkik tanácsa megválasztotta a császárukat egyszer furcsa szárnyas maszkos császárt avattak - igen olyat mint Cyron. A császár uralkodása alatt a galetkik megerősödtek, rendeződtek a viszonyok és minden megoldottnak látszott. Cyron halála is érdekes volt. Nem is nevezhető halálnak ez, mivel egyszerűen elment, elutazott. Egyszer egy érdekes tárgy jelent meg a csillagok közül alászállva. Fények villództak rajta, mint amikor egy varázslat készülődik az ujjaink között. De maga a 'nem-is-tudom-micsoda' óriási volt. Port kavart ahogy földet ért.
- Végre megjöttek! Engem keresnek! - szólt a császár. A furcsa járműhöz lépett aminek mérete a 7 szintes mágustoronyhoz volt mérhető. Egyszer csak egy fénynyaláb jelent meg előtte. Belépett a fénybe és eltűnt. Aztán ez a csodaszerkezet lassan felemelkedett és csillagok közé emelkedett vélhetően Cyronnal együtt.
- Szóval Cyron ellen hatástalan a Császári Dekrétum. Mi legyen? Tette fel a kérdést Khetty?
- Nincs más lehetőségünk, kapitulálni kell! Jelentette ki Mortazor tárgyilagosan.
- Én is azt gondolom - szólt Gill - Cyron ajánlatát el kell fogadnunk, mert különben ismét támadni fognak.
- És ti mit gondoltok? - fordult a többiekhez Khetty.

A sötét és dohos pincében egyedüli világosságot a középen ragyogó tűzgömb adott. A pókhálós polcokon különböző méretű és formájú üvegekben ezeréves italok sorakoztak, porlepte parafadugókkal lezárva.
A kis helyiség falait áttörte a gyökérzet, a mennyezetről is és az oldalfalakból is elszáradt, aszott darabok lógtak. A pincehelyiség régebben valószínűleg sokkal nagyobb volt, de a másik végét most beomlott földtorlasz darabjai zárták el. A tűzgömb fénye addig el sem ért. A dohos helyiségbe valahonnan mégis friss levegő áramlott, de a forrást sehol sem találák.
- Tulajdonképpen nagylelkű ajánlatot kaptunk! – vont vállat végül Gill.
- Sajnálom – rázta meg a fejét Khetty, majd felemelte a fejét, mint aki elhatározta magát: - A békéért cserébe felajánlom a saját energiáimat! Ez a legkevesebb, azok után, amit okoztam nektek!
A torony lakói egyként hördültek fel: - Meg ne próbáld!
- Fenéket! Elég egyértelmű voltam? – lépett elő Stubb. A törpe szinte eltűnt két polc között.
- Mielőtt hősiesen ellenkeztek, gondoljátok végig! Én okoztam a bajt, én teszem jóvá! Nekem mindenképpen megér ennyit a ti biztonságotok!
Khetty szavaira kissé értetlen, néma csend volt a felelet, amit végül Csirguz tört meg:
- Khöömmm… ez nagyon hősies, meg minden… de egy szövetség vagyunk, nem? Viszont ledöbbentett, hogy ezt mondtad...nekem ez jobban rontaná a morálomat, mint a lélekkút hiánya.
Khetty végignézett a társain, akik fáradtan, piszkosan, alvadt vérrel a páncéljukon néztek rá. Kezükben fegyverük és pajzsuk, kipirult arcukon még az iménti csata izgalma. Mind jobban kötődött hozzájuk, akik lassan elérték, hogy nem kívánkozott vissza mindenáron Duparmába. Végül megadóan bólintott, majd nagy levegőt vett és hozzátette:
- Akkor látogassuk meg ismét szárnyas barátunkat! – azzal nagy lendülettel kinyitotta az ajtót.
A kör alakú helyiségben nem volt egy lélek sem. A márványlapokkal körberakott padlón és falakon vértócsák díszlettek azúr, zöld és vörös színben.
A lélekkkút halványzöld fénye beragyogta a helyiséget. A védőburok, amelyet beköltözésük első napjaiban vontak a kút köré még mindig védte azt.
~ Nem törték meg a varázslóikkal? – gondolta Khetty majd tovább sietett, fel a lépcsőn a földszinti díszes bejárati ajtó maradványain át az udvarra.
A Légió katonái fegyelmezett sorban álltak az erdő szélén. Egyetlen nyílvessző vagy kóbor energialövedék sem szelte át a levegőt. A tenger hullámai halk morajlással csapódtak a szirt kőszikláinak. Khetty a szirt szélén találta meg Cyront. Az őszi szél csípősen söpört végig a nyílt terepen, a nő köpenye sötétbarna, fekete színben lobogott. A hegyek mögött eltűnő nap giccses fénnyel vetett színes sugarakat a tengerre, hogy átadja a helyét a tenger mögött felkelő Három Holdnak.
- Győztetek! – hajtott fejet Khetty tisztelel.
- Igen – bólintott Cyron szűkszavúan. Fehér szárnyai nyugodtan összecsukva sokkal kisebbnek tűntek, mint korábban.
- Tiétek a kutunk egy része! – fordult a varázslótorony felé Khetty és kinyújtotta a kezét.
Cyron hang nélkül követte a varázslónőt át a gyakorlótér romjain, amely most az Azúr Légió táboraként funkcionált.
Mielőtt átléptek volna a főbejárat romjain, Cyron mély hangon így szólt:
- A történtek ellenére, békeajánlatom még mindig érvényes!
Khetty meglepődve nézett a hadvezér fehér szemeibe, de nem válaszolt. Szóhoz sem tudott jutni.
Mikor Cyron halványzöld ködfelhőbe burkoltan megjelent ismét a torony előtt, katonái üdvrivalgásban törtek ki! A megérdemelt győzelem mámora töltötte be a levegőt. A Légió katonái szinte órák alatt összepakolták a tábort, és ahogy jöttek, ugyanolyan fegyelmmel el is vonultak.
A Három Hold siralmas látványban fürösztötte arcát. Az egyetlen hely a könyvtár volt, ahol több, kevesebb kényelemmel meghúzhatták magukat a toronylakók ezen az éjszakán.
Mindenki egy-egy takaróval, párnával; a szerencsésebbek a matracukkal felvonultak a könyvtárba. Az ablak elé tolták a díszesen faragott asztalt, mellé állították a székeket, aludni készültek.
- Legalább a könyveink megmaradtak – sóhajtotta Lia szomorúan.
- Mielőtt a teljes búskomorságba halnánk bele, nézzétek, mit hoztam! Egészségünkre! – emelt fel Stubb egy nagy poros palackot.
Amíg beszélt, kihúzta belőle a dugót, majd jókorát húzott belőle.
- Stubb ne!!! – Peps hangja és Gill mozdulata azonban sem volt elég gyors, ahhoz, hogy a mindig vidám, ősz szakállú, részeges törpét megakadályozzák.

A hatás kirobbanó volt. Stubb feje megnőtt, mialatt a teste csecsemővé húzódott össze, majd a feje lett kétévesforma, és a teste mint egy öregemberé. Ezek után heves csuklás közepette összement, fejére viszont csak részben volt ez igaz, mivel a fej összement ugyan, de az arcvonások a régiek maradtak... csak éppen egy tizenöt centis arcon volt összezsúfolva minden. Ezek mellé csecsemőmód dadogott.
- Ó Fairlight! - Mondta Gill, miután az átváltozás végbement.
- Mi volt ez? - Kérdezte Khetty. A döbbenet és a meglepetés keveredett az arcán, köpenye sárga volt az aggodalomtól.
- Méreg. - Állapította meg Danka, miután felpattant és felvette az üvegcsét. - Testdeformáló és idővisszafordító mégpedig. Honnan szerezte?
- Valószínűleg a pincében találta. - Vonta meg vállát Peps. - Tudjátok, a nagyapám elég rendetlen volt. Széjjelhagyta a dolgait a toronyban.
- És amilyen szerencsénk van, nem a varázserő kétszerező elixírt itta meg... - Jelentette ki Mortazor. - Van ellenszer?
- Ha van is, akkor az ötödik szinten kell hogy legyen. - Állítja Peps magabiztosan. - Száz százalék. De sajnos az ötödik szint zárva, és nem voltam ott a zárásánál... - Jelenti most már kicsit kevesebb önbizalommal.
Khetty megszólal:
- Akkor ki kell nyitnunk az ötödik szintet minél hamarabb!
Senki sem ellenkezik.

Ghalla háborúkkal sújtott vidékére napfényes reggel köszöntött. Erre a napra felfüggesztettek minden viszályt, háborút és ellenségeskedést, hogy összegyűljenek Gurkash H’ai romjainál. A hajdanvolt aréna ellipszis alakú porondját embermagasságú gaz nőtte be az elhagyatottságban töltött évek alatt, a kőből faragott ülőhelyeket benőtte a moha. A legfelső szintek már rég leomlottak, bizarr csipkézetet adva a hajdani stadionnak.
Mire Napkapu lakói is odaértek, már jópár végzetúr tolongott, hogy feliratkozzon a küzdelemre, vagy csak megnézze harcos társait. Az első Bajnoki Viadal! Ahol összemérhették erejüket, tudásukat, felkészültségüket a felszínre lépett végzeturak! Izgalmas várakozás légköre vonta körbe a romokat, megtöltötte élettel a köveket, hajdanvolt dicsőséges csaták pengeváltásait idézte fel. Mígnem zsúfolásig megtelt az aréna, ekkor néhány piros köpenyt viselő alak indult a méteres gazon keresztül, hogy az aréna közepén kört alkotva halk imával kérjék Ghalla mindegyik istenének áldását.
Az ima mormogására lágy szellő járta át a romokat, majd mintha a föld megremegett volna, hogy aztán egy fényességes tűzcsillag ragyogja be az aréna fölötti eget, amelyet végül egy középről felbuzgó forrás követett.
A négy őselem végül egy vakító fényben egyesült, amelyet senki nem bírt nyitott szemmel elviselni. Mikor a végzeturak kipislogták szemükből a vakságot a piros köpenyes papokat látták meg először, akik még mindig körbeállva mormolták az ősi imát.
A romok kövezete tisztán fénylett, a buja növényzet helyén frissen vágott fű zöldellt. Az aréna közepén, ahol a papok kört alkottak egy faragott bálvány állt, amely magasan tört az ég felé. A bálvány színes faragványain Ghalla összes halottnak hitt istenének jelképével áldást sugárzott a küzdőkre, a küzdőtérre, az aréna területére, a bajnokságra, megteremtve ezzel az egyetlen helyet Ghallán, ahol mindegyik isten tiszteletben tartja a másikat, ezért követőiknek is tiszteletben kell tartaniuk egymást.
A nézők elhelyezkedtek a nézőtéren, a küzdelemre jelentkezők izgatottan álltak sorba.
A papok végül befejezték az imát, majd egyikük előlépve megszólalt. Hangja valami varázslat folytán betöltötte az egész arénát.
- Tisztelettel köszönök mindenkit, aki összegyűlt a Bajnoki Viadalon! Az istenek áldásukat adták ránk! Tiszta küzdelmet kívánok és sok sikert! A viadal szabályai egyszerűek: aki legyőzi a másikat, tovább jut. A vesztes azonnal kiesik!
A néhány mondat hatalmas ovációt, tapsot kapott. A nézők elé felsorakozott végzeturak díszes páncéljain, fegyverein csillogott a nap.
- Az első párok maradjanak a küzdőtéren! – rendelkezett a viadalért felelős pap, mire sokan levonultak a porondról, hogy helyet adjanak az első körben harcolóknak.
A pap intésére egymásnak estek a küzdők, a szurkolók hangos szóval biztatták egy-egy társukat. Néhány végzetúr egyetlen mozdulattal legyőzte ellenfelét, másoknak kicsit tovább tartott térdre kényszeríteni szemben állókat. Összességében azonban az első kör hamar véget ért. A jobb harcosoknak nem volt különösebben sem megerőltető, sem nagy kihívás.
- Hogy állunk? – jelent meg Khetty Lia mellett, aki néhány varázslótanonccal együtt csak nézőként vett részt a viadalon.
- Hát te? Máris kiestél? – lepődött meg Lia.
- Ki – vont vállat Khetty, és beszorította magát varázslótársa és egy rubint klánhoz tartozó harcos közé.
- Nem tűnsz szomorúnak.
- Sírnom kéne? – vonta fel a szemöldökét a nő. – Küzdöttünk, jobb volt, győzött, nem is kis különbséggel… ez van…
Beszélgetésüket a második fordulóra hívó harang hangja szakította félbe. Az aréna füvén ismét felsorakoztak a továbbjutott a harcosok.
- Ott van Mortazor!
- Camelus is bent van még!
- Tsar pont itt van előttünk!
- Pont egy másik varázslóval került össze! – lelkendezett az egyik tanonc.
A mindig halk szavú Tsar zömök alkata inkább harcost sejtetett, mint varázslót. A harang hangjára azonban olyan gyorsan hajította el a villámcsapást, hogy ellenfelének csak arra maradt ideje, hogy ujjai közül egy méregfelhő kezdeményeként egy kis zöld gömb villanjon fel, amely azonban Tsar szakállát éppen csak megpörkölte.
Úgy tűnt, a Dregons nevű mágus ezzel nagyobb haragot váltott ki, mint bárki is sejtette volna. Tsar megragadta Yssuf tőrét és gyorsan lendült előre, hogy kihasználva a villámcsapás okozta bénító hatást egy mély vágással sértse fel ellenfele vállát. A támadás tökéletes kivitelezése után azonnal kitért jobbra, így a lendülő mithril buzogány csak a levegőt hasította, a célba vett felsőtest helyett. Tsar kitérő mozdulatából egy fél fordulat lett, így Dregons hátát támadhatta meg. A varázsló lapockája közé fúródó tőr azonnal térdre kényszerítette Dregonst, így Tsar fölényes győzelemmel jutott tovább.
Mire a középkorú varázsló megsimogatta megpörkölődött szakállát, az arénában folyó többi küzdelem is véget ért. A győzteseknek hangos taps és ováció volt a díjuk! Minden szövetség biztatta továbbjutó saját emberét.
A harmadik körben Tsar ismét az aréna azon részén vívott, ahol társai élvezhettel nézhették csatáját a zafír hordából érkezett Macskanővel. A csinos alakú nő szinte teljes arcát eltakarta a fekete sisak, amit a fejére húzott. Felszerelése már komolyabb, volt, mint az előző küzdőnek. Tsar végigfuttatta tekintetét a csinos alakon, pont elég időre elvonva figyelmét a harangszóról ahhoz, hogy az elröppenő energialövedék elől félrevetődni már nem nagyon tudott. A kis fehér pontok Tsar combján robbantak szét, kissé meggyengítve állóképességét.
Eközben azért ő maga is útjára engedte a villámcsapást, amely hatására a zafir hordás harcos egész testén kéklő fénynyalábok futottak végig. Ez azonban nem akadályozta meg a nőt abban, hogy a lábra kecmergő Tsar vállát felsértse ében rövidkardjával. A férfi kezdte megelégelni ezt, a következő támadásnál félrehajolt a penge útjából, hogy tőrét a nő oldalába mélyessze. Macskanő könnyekkel küzdve hullott térde, megadva ezzel Tsarnak a harmadik győzelmet és továbbjutást.
A nap folyamán az aréna légkörét minden csata után megtisztította egy-egy szellő, magával ragadva a méregfelhők savas hatását és a villámok által okozott égett hús bűzét.
A végzeturak elszántan vetették bele magukat az újabb és újabb küzdelmekbe. Fáradtságukat és szerzett sérüléseiket egy-egy gyógyító hozta helyre minden egyes kör után.
Ahogy fogytak a harcosok az arénában, úgy nőtt a tömeg a nézőtéren. Egy-egy harcos ugyan bosszúsan és dühöngve hagyta el az arénát, hiszen jobbnak érezte magát legyőzőjénél, de a legtöbben egy-egy ingyen mézsör elfogyasztása után társaikhoz, barátaikhoz csatlakozva szurkoltak a még küzdőknek.
Kora délután volt már, mire a hatodik csatára is sor került. Tsar még mindig küzdelemben volt, bár Napkapuból egyre többen ültek át a lelátóra. A barna hajú férfi ismét egy smaragd hordárba tartozó nővel, Gelugpával került össze.
~ Ismét egy ilyen csinos nő! – gondolta Tsar. ~ Kár, hogy el fogom verni őt is…
A küzdelem kezdetét jelző haranggal egyidőben egy-egy villámcsapás repült ki Tsar és Gelugpa ujjai közül. A két villámcsapás fülsértő dönrrenéssel csapódott be mindkét harcos testébe, leterítve mindkettőt a lábáról.
Tsar meglepődve próbálta összeszedni magát a fűből. Ekkora erejű támadást még a harcmezőn se nagyon kapott, bár úgy tűnt a jól felkészült Gelugpa is hasonlóan élte meg az első harci kört.
Nagy nehezen mindketten lábra álltak, és díszes tőreiket marokra ragadva próbálták támadni egymást, de a villámcsapás következtében a támadások túl lassúak voltak, ezért könnyedén elkerülhetőek, mígnem ők maradtak utolsónak a küzdőtéren. Végül a csaták szabályosságát felügyelő egyik piros köpenyes pap vetett véget a levegőt átszelő értelmetlen csapkodásaiknak. Tsar karját emelve a magasba, mivel az ő varázslatát ítélte erősebbnek.
Tsarnak ezek után még arra volt ereje, hogy kitámolyogjon a rá várakozó gyógyítóhoz.
Mire beköszöntött az este eljutottak az utolsó csatákhoz. A lelátón egy szalmaszálnyi hely nem volt. Néhány végzetúr kénytelen volt a leomlott szintek fölött lebegni, ha látni akart valamit. A totemoszlop fölött fényes tűzgömb árasztotta fényét és melegét, míg az aréna hajdanvolt vastag falai mentén kisebb energiagömbök fénye kéklettek.
Az utolsó csatára várakozott mindenki. A legjobbak viadalára, akik az egész napos kimerítő küzdelem után egymásnak maradtak. Ahol már nem csak az erő és felkészültség számított, hanem az is, hogy ki bírja jobban elviselni a feszültséget.
Napkapu tagjai különös izgalommal nézték a küzdőtérre lépő férfit és nőt. A végzeturak hordától független éljenzéssel és tapssal köszöntötték a harcra készülőket.
A csinos nő hosszú haját összefogta hátul, hogy ne zavarja, páncélja szabadon hagyta bal vállát, így látható volt tetoválása is. Fricca is smaragd hordás volt, akárcsak a végső csatára készülő szakállas ellenfele, Tsar.
- Nocsak, nocsak… a halk szavú varázsló!? – nézett elképedve Mortazor a lelátóról.
Bár mindannyian épp annyira meglepettek voltak, mint a szikár mágus, mégis egy emberként szurkoltak társuknak.
A két csatára készülődő varázsló mellett ott áll idomított állatuk is, akik végig kísérték őket egész nap. Tsar mellett Trutyi, egy alaktalan morfinder lebegett, míg Fricca mellett egy mokku harcolt.
A küzdelmet jelző harangra Fricca azonnal kilőtte a villámot, amely elől Tsar igyekezett kitérni, bár a kéklő villanás így is elérte a bal karját és olyannyira megsebezte, hogy pajzsát kénytelen volt a földre dobni, mert nem tudta tovább megtartani.
Eközben Tsar szintén elmormolta a villámcsapás igéjét és minden koncentrációjával a nő felé hajította. Fricca nem tudott kitérni előle, hanyatt esett a mellkasának vetődött villámtól.
Amíg a nő igyekezett talpra állni mokkuja Tsarra vetette magát, éles fogaival néhány sebet okozva, mígnem Tsar egy jól irányzott ütéssel leterítette a kis lényt.
Fricca eközben talpra állt és megpróbált támadást intézni Tsar ellen, aki sajgó bal karja miatt annyira volt képes, hogy elhárította a nő támadásait.
Végül a nő utolsó támadásakor, az eddig csak lebegő morfinder Fricca támadó karjára csavarodott. A maró érzésre, amely Trutyiból áradt, a nő elejtette tőrét, amelyet Tsar azonnal arrébb rúgott, miközben saját fegyverét a nő nyakához szegezte.
Fricca tágra meredt szemmel nézett a férfira, néhány percig eltartott, mire felfogta, hogy mi történt. Lassan térdre ereszkedett.
Napkapu tagjai hangos ovációval és ünnepléssel fogadták ezt! A győztest, akikre büszkék voltak, aki az ő barátjuk volt, aki az ő oldalukon harcolt! Mikor a piros köpenyes pap átnyújtotta fémes-kékes fénybe vont bajnoki medált, amely az egész napos küzdelem fődíja volt, a nézőtéren tolongó végzeturak hangos tapssal fejezték ki elismerésüket, csak úgy, mint mindegyik győztesnek, miközben azon gondolkodta, hogy sosem szeretnének szembe kerülni a győztessel egy-egy portya alkalmával.
Tsar fáradtan elmosolyodott. Barna szemében büszkeség és némi hitetlenség tükröződött. Mikor elindult ő maga sem hitte igazán, hogy nyerhet is. Mikor azonban a nap folyamán azt látta, hogy társai csak gyűlnek a lelátón, azok is, akik nála sokkal erősebbek, kikaptak a saját szintjükön folyó viadalokon, erős elhatározás érlelődött benne, hogy nem hagyja magát és elhozza a medált!
A totemoszlopon felizzott Fairlight sárga jele, majd néhány másodperc után elhalványodott. Tsar elhagyta a porondot, hogy aztán örömködő és gratuláló társai gyűrűjében visszainduljon Napkapuba, ahol kialudhatta magát az egész napi csatározás után.
-------------------------------------------------------------------------------- ---------------------------------
//off: Bocsánat a megkésett és kicsit hosszúra sikerült írásért! Köszönöm, hogy megírhattam! Gratulálunk Tsar!!!!!!! //

Háború háború után, végeláthatatlan csatározások, támadások. A gyakorlótéren egyik szövetség sátra a másik után… mindenki a Lélekkút egy részét akarja… könnyen megszerezhető energiát, amellyel a saját szövetségüket építhetik… Nincs más választás… nekünk is ezt kell tenni… nem akartunk háborúzni, de rákényszerítenek… És ha veszítünk? Ha nem jól mérjük fel a megtámadottakat? Újabb veszteségek…
Khetty álmatlan forgolódásból ébredt fel. Miután elmúlt a félelmetes háború az Azúr Légióval, jött helyette másik. Kevésbé félelmetes, bár a nő számára csak a gyűlöletes Tökéletes Gyémánttal… azokkal, akik egyszer már módszeresen halálra verték… most már nem elég nekik egy-egy végzetúr zsákmánya, most már az egész szövetség Lélekkútjából is akarják a „részüket”... Hát, ha akarják, küzdjenek meg érte… bár Napkapu nem szállt harcba ellenük, mint korábban nagy bátran a Légió ellen…
Khetty fáradtan talpra kecmergett az ágyául szolgáló matracról. Acabo könyvtár egyik sarkában részére felállított alacsony falú ládában hortyogott, a minap ájultra verték szegényt, így karján, lábán, fején kötszer fehérlett.
Még sötét volt. Az őszi nap egyre tovább lustálkodott, fénye egyre később örventeztette meg Ghallát, de már hajnalodott.
Khetty a kissé romos konyhában vizet forralt. A konyhai bejárati ajtót visszatették ugyan, de a keret körül még ott voltak a pókháló nyomai, a felső szintet tartó gerendák egyike eltört és a konyha végében lógott a padlóra. Ha nagyon nézelődött volna, átlátott volna Csirguz szobájába, aki pont a konyha fölötti részen választott magának szobát. Bár most senki nem tartózkodott a szobákban. A könyvtárban húzták meg magukat… Még az Azúr Légióval folytatott csaták után maradt minden ilyen állapotban.
A nő előkotort még valahonnan egy kis rozmaringot és bögréjébe tett néhány szárított ágat, majd leforrázta.
Stubb előző esti akciója a bizonytalan eredetű üveggel nemcsak, hogy kiborította az amúgy is hullafáradt társaságot, de néhányan olyannyira felbosszantották magukat, hogy megfogadták: ebből elég volt, másnap reggel elmennek az ostromlott toronyból! Khetty nem akart senkit elengedni!
Megkedvelte társait: a nagydarab, erős Camelust, aki fiával Bulcsuval érkezett; Mortazort, a titokzatos, szikár mágust; Csirguzt, aki bölcsességével elrendezte a nézeteltéréseket; Liát, aki mindig mosolyogva járt-kelt és rendben tartotta a tornyot; Gillt, aki lelkesen vetette bele magát a hadvezéri teendőkbe; a mindig hallgatag szakállas Tsart, aki mindenki meglepetésére fényes diadalt aratott a Bajnoki Viadalon; az alakváltó Pepset, aki megannyi titkával örökre kötődik a toronyhoz; Dankát, aki nem törődve azzal, hogy legújabb tagja a társaságnak lelkesen és aktívan vett részt mindenben, amit csináltak; Elvizt, aki szinte Lia jobbkezévé nőtte ki magát; Redjenst, Kovi Zeet, Doer Tint, IceDragont és Hollócskát, és a legutoljára csatlakozott törpét Stubbot…. akit összezsugorodása után Mortazor kénytelen volt megdermeszteni, amíg nem találják meg az ellenszert.
Ahogy Khetty a reggeli teát készítette magának, sorra vette társait, egytől egyig kedvelte mindegyiküket és ideérkezése óta először azt érezte, hogy bármit megtenne azért, hogy így együtt maradjanak, hogy vállvetve harcoljanak, mint a kezdet kezdetén.
Amikor még nem kellett attól tartaniuk, hogy rájuk töri az ajtót egy-egy energiára éhes szövetség, amikor még ők sem indultak szégyenteljes fosztogatásra gyengébbek ellen, amikor még kíváncsisággal várták, hogy mit hoz a holnap…

A reggeli teázás nyugalma már rég nem adatott meg Khettynek, mégsem tudott nekiindulni a napnak anélkül, hogy valami élénkítőt ne inna, ezen a sötét hajnalon azonban egyéb események gondoskodtak arról, hogy mielőbb magához térjen.
A díszes főkapu maradványain éktelen dörömbölés zaja zengett végig a toronyban. Khetty kisietett a konyhából, remélte, hogy fáradt társai megérdemelt pihenésüket nem verte fel a türelmetlenkedő. Egy mozdulattal megemelte az ajtóként szolgáló deszkalapot és félre tette, majd csettintéssel tűzgömböt gyújtott, hogy lásson is valamit.
Az ajtó előtt két régi ismerőst látott, igaz az arany-fekete páncélt lecserélte azóta a harcos, de a nő bármilyen páncélban, bárhol felismerte volna egykori támadóját és az azóta is sűrűn támadásba lendülő tetovált homlokú társát.
- Mit akartok itt ilyenkor? – nézett a két gyémánt jelvényt viselőre hideg tekintettel.
A hajnali hidegtől megborzongott, lehellete látszott a levegőben, ösztönösen szorosabbra húzta magán a köpenyét.
- Lejárt a háború ideje! Elvisszük, ami a miénk!
Khetty ezzel tisztában volt, mégis azt remélte, hogy Lélekkútjuk kiürítésével legalább várnak a támadók reggelig, de a két félelmetes erejű harcos nem várt… nem várhatott…
Khetty kissé oldalra fordult, majd meg sem várva, hogy követik-e, a kutat rejtő lejáró felé indult. Szó nélkül nézte, ahogy a két harcos magához veszi, ami a háború törvényei szerint a jutalmuk volt.
- Ne hidd, hogy ennyivel vége! – fordult vissza még az ajtóból a tetovált csillagot viselő férfi, miután zöldes fénnyel körbelengve elhagyták a tornyot.
- Nem hiszem! – sóhajtott Khetty fáradtan és unottan, majd visszalebegtette az ajtóként funkcionáló falapot, hogy vissztérjen teájához, amelyet a hosszú padra telepedve fogyasztott el.
Mikor meghallotta a lépcsőről érkező lépések zaját biztos volt benne, hogy Gill közeledik.
- Elvitték? – lépte be a korábbi konyhaajtón a férfi, most csak az ajtófélfák sötétbarna gerendái voltak meg, itt-ott fekete koromfoltok éktelenítették, mint ahogy a fehér márványtorony majd minden pontját.
- Elvitték – bólintott a nő. - Reméltem, hogy nem ébresztenek fel titeket!
- Ugyanmár! Zengett az egész torony tőlük! – vont vállat a varázsló, és egy bögre forró nedűvel leült Khettyvel szemben. – Kapitulálnunk kellett volna korábban! – korgyolt bele a teába, majd hangos prüszköléssel igyekezett a furcsa ízű italt kiköpni.
- Nem mindenki szereti – mosolygott Khetty a férfi kínlódásán, majd hozzátette: - Velük szemben? Sosem támogatnám az önkéntes megadást! Inkább vérzem ki a harcmezőn, hogy a dögkeselyűk zabáljanak fel, minthogy önként megadjam magam nekik!
Khetty szemében azonnal fellobbant a harci tűz, ahogy beszélni kezdett.
- Jól van, jól van! Csak azt gondolom, a többi háborúnkról jelentősen elvonták a figyelmünket azzal, hogy lépten-nyomon elpáholtak minket… és ez esetben a büszkeségünket talán félre tehettük volna.
- És mi maradt volna akkor? Ha azt látják, hogy azonnal megadjuk magunkat, ahogy egy erősebb nekünk támad?
- Így is elvitték, amiért jöttek… - felelte Gill csalódottan.
- Ez igaz! De nem miattuk fogunk veszíteni vagy nyerni a másik két háborúnkban… Tiszteletreméltó harcosokkal akadtunk össze, akik elég fejtörést okoznának a Tökéletességben fürdő Gyémántok támadásai nélkül is, hidd el! Nem hiszem, hogy könnyű dolgunk lenne velük szemben…
- Azt hiszem, lemondok a hadvezéri tisztségről… - nézte a sárgálló ital gőzét Gill meredten.
Nem mert felnézni a bögréből. Döntését fontolgatta már néhány napja, de a kimondása még őt magát is meglepte.
- Miért is? – nézett rá Khetty kíváncsian.
- Belerángattam Napkaput két elhúzódó háborúba is, aminek ki tudja, mikor lesz vége…
- Óóóhh… ezért lemondanál? Esetleg ez esetben én is felajánlanám a lemondásom…
Gill kérdő tekintetét látva, a nő mosolyogva folytatta:
- Szavaztunk a háború megindításáról… Másrészt az élet nem olyan egyszerű, hogy minden hiba után elfuthassunk... szembe kell nézni velük és főleg a felelősséggel! Ne aggódj, részemről teljes bizalmat élvezel! Nem kell semmiféle lemondást fontolgatnod… senki nem láthat a jövőbe… még te is csak néhány pillanatra látod előre, hogy mi fog történni!
Gill megkönnyebbült sóhaját hallva Khetty bátorító mosollyal hozzátette:
- Csak csináld tovább bátran! Nem mindig úgy sikerülnek a dolgok, ahogy azt előre elképzeljük…Sőt! Általában akkor ér a legnagyobb pofon, amikor azt hisszük, hogy minden a legnagyobb rendben és igazán kiválóan teljesítünk!
Gill nem felelt, csak elgondolkozva belekortyolt a már kevésbé borzalmas ízű folyadékba.

Napkapu ostromai alábbhagytak. Két nemes ellenféllel vívott csatájuk ugyan úgy tűnt tavaszig kitart, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy nekilássanak a torony rendbehozatalához.
Camelus talált egy elég széles törzsű ithiol-fát, amely pont megfelelt a konyhában leszakadt gerenda helyett. Kivágni ugyan nem volt egyszerű, de Csirguz segítségével a toronyhoz úsztatták a nehéz fadarabot, ahol baltával, fűrésszel, gyaluval láttak neki a megmunkálásnak. Estére szinte mindenkinek a tenyerén víz- és vérhólyagok éktelenkedtek, nem beszélve a milliónyi szálkáról, de megérte a fáradtságot.
Két-három napig dolgoztak, mire a régi eltört és leszakadt gerendát ki tudták emelni anélkül, hogy az első szint a konyhába zuhant volna, majd beillesztették a helyére az újat. A frissen pácolt és lakkozott fa illata szinte bódítóan lengte be a konyhát és az alsó szintet.
Ez után következett az első szinten körbefutó folyosóról a törmelék összetakarítása, amellyel végezve megállapíthatták, hogy csak a vakolatból hullott le jókora darab, de a torony tartószerkezetében, illetve a körfolyosóban kár nem keletkezett.
- Végre a szobám! Az ágyam! – sóhajtott Csirguz, mikor egy este fáradtan végigheveredett rég nem látott ágyán.
Lia folyamatosan mosott. Minden szoba, minden ágyneműjét, minden szekrény minden tartalmát kimosta. A torony környéke úgy nézett ki, mintha a kimosott darabok egy végeláthatatlan ruhaszárító kötélen száradnának az őszi nap melegében. Lia segítségére volt Khetty is, de a férfiak teljes mértékben a férfias munkáknak szentelték az erejüket.
Camelus folyamatosan felügyelte a munkálatokat, még arra is volt energiája, hogy a folyton lába alatt lévő Acabót megfelelő helyre terelje.
A második szint körfolyosójának egy darabja teljes egészében kiszakadt, mikor az Azúr támadás során lezuhant a felsőbb szintekről egy gerenda és azzal együtt egy egész folyosódarab. Mindezek ellenére úgy döntöttek, hogy a törmelékek eltakaraításán túl egyenlőre nem hidalják át a majd két méter szélesen hiányzó folyosódarabot. Senkit nem akadályozott ez a hézag abban, hogy a saját szobájába jusson, így ennek pótlását, javítását későbbre halasztották.
A könyvtárból lassacskán mindenki visszaköltözött a saját szobájába. Még a lépcsősor fa korlátját is pótolták ott, ahol szükséges volt.
Stubb ez idő alatt a bejárati ajtó mellé állítva figyelte társait. A zsugorító folyadéknak köszönhetően úgy tűnt, mintha egy kis gyermek lenne, Mortazor kővé dermesztése folytán pedig megmozdulni sem nagyon tudott, de élénk tekintete elárulta, hogy társai minden mozdulatát követi.
Mire a lépcsőkön feljutottak a negyedik szintig már egy hete csak a romokat hordták, gerendákat cseréltek, falat vakoltak, fát vágtak, gyalultak, maltert kevertek, amelybe kis mágiát is csempésztek kötőanyag gyanánt… és mindezek miatt hihetetlenül fáradtak voltak, de elég volt Stubbra nézniük és folytatták tovább, mert az idővel harcoltak!
Stubb nem maradhatott örökké dermedt állapotban, és ha nem jutnak fel az ötödik szintre mielőbb, félő volt, hogy a törpe mézsörét soha többé nem kóstolhatják meg.

Esténként a társaság fülig malterosan, és az óvintézkedések gyanánt a falba ültetett védő illetve ártó varázslatok tömeges elhelyezése miatt hullafáradtan léptek be az ebédlőbe, vacsorájukat elfogyasztani. Annyira kifárasztotta őket az egész napi munka, hogy nem volt ritka, ha valaki egyszerűen beledőlt a tányérjába. Gill és Peps se játszotta kedvenc kártyajátékukat az újraépítés kezdete óta. És az esték hangulata is más volt a vidám törpe és mézsöre nélkül.
Reggelente a férfiak rögtön az ébredésük után rohantak vadászni. Az első általában Redjens volt, akit Lia várt vissza, hogy segítsen neki a reggeli elkészítésében. A férfiak a visszatérés és reggelizés után elkezdték az aznapra kijelölt szakasz felújításához. Ezalatt Lia, és Khetty a napi lélekenergiájuk beszerzésén fáradozott.
Most a második emeleti leomlott falszakasz következett. Lia épp leszidta Acabót, mert az nagy buzgalmában elkezdte visszahordani a megszáradt ruha, és ágyneműdarabokat, de arra már nem figyelt, hogy melyiknek hová kellene kerülnie. Mire az új tartógerendákat Mortazor és Csirguz felcibálta, Danka négy kezének hála már a másik oldalon várta, hogy beilleszthesse a gerendát a kijelölt helyére. Délutánra megcsinálták ezt is, bár Camelus nem engedte az új darabra Bulcsút, mondván: - Még leszakadhat!
A harmadik szint nagyjából az első emelet állapotának felelt meg, jórészt csak a vakolat hullott le a falakról. Illetve az Azúr légió "jóvoltából" már volt itt egy lőrésük is...

A negyedik szint fénylő varázsbetűkkel védett falain semmiféle károsodást nem találtak, mintha az egész toronynál masszívabban állna az a szint, így tovább haladtak a törmelék eltakarításával, mígnem éjszakába nyúló hosszas és kimerítő munkával feljutottak az ötödik szintre. A körfolyosót itt már muszáj volt valamelyest átjárhatóvá tenni, mivel a lépcsősor előtt szakadt le egy jókora darab, így nem fértek hozzá az ajtóhoz. A lépcsősor tetején tizenöt méteres mélység tátongott a varázslók lába alatt, amelyet pallókkal hidaltak át.
Építés közben fedezték fel, hogy a negyedik és az ötödik szint közötti lépcsősor jobb oldala kissé megroggyant, néhány tartógerenda ott is eltört, így csak a bal oldalon tudtak biztonsággal közlekedni, ráadásul eközben folyton attól tartottak, hogy fejükre esik egy-egy darabnyi vakolat.
A cél közelsége új erőt adott a renováláshoz, hiszen Peps biztos volt benne, hogy a megoldást Stubb bajára itt találják meg, bár a korábbi tapasztalatok miatt szinte egyként torpantak meg a kilincstelen ajtó előtt.
Mortazor hátán végigfutott a hideg, ha negyedik szint ajtónyitására gondolt, Khetty szemei előtt a ládából kiröppenő féreg képe jelent meg újra és újra, Peps pedig valamiféle különös révülettel vette tudomásul, hogy eljött az ő ideje. Bár régen volt, mikor a torony varázslatokkal történő lezárása megtörtént és valójában a legszörnyűbb élményt itt élte át, amikor a felesége életéért küzdött, mégis úgy érezte az elzárt ajtó előtt állva, mintha valaki bentről hívná, szólítaná…
Peps mély lélegzetet vett, tenyerét a masszív ajtóra tette és lehunyta a szemét. A toronylakók egy méteres szélességű teret hagyva körbeállták az alakváltót.
A férfi kizárt a tudatából mindent csak arra koncentrált, ami az ajtó mögött várhatja. Jó fél óra múltán a masszív ajtó felülete felvonaglott a tenyere alatt. Mintha csak egy illúzió képe oszlana szét, szép lassan úgy vált köddé a törhetetlen ajtó képe.
Peps homlokán gyöngyözött az izzadság, arcán megfeszültek az izmok, ahogy minden erejét latba vetve igyekezett megtörni a varázst… lassan felsejlett a szoba belseje… a látványra Camelus azonnal leparancsolta fiát egy szinttel lejjebb.
Khetty örült, hogy Peps szeme csukva van, így nem láthatja, hogy amiért oly nagyon küzd, valójában nagyobb szenvedés számára, mint amit most átél…
Peps nehezen lélegzett, úgy tűnt, ereje végére ért. Khetty ekkor kinyújtota kezét, a körben állók követték mozdulatát, mire a levegőben halványzöldes ködszerűség kígyózott elő, körbevéve, beburkolva Peps testét, új erővel töltve meg fáradó elméjét és izmait.
Az ajtó képe végül teljesen szertefoszlott, mintha csak egy illúzió lett volna. Khetty megborzongott a gondolattól, hogy micsoda varázslat képes arra, hogy tapinthatóvá, érezhetővé tegye azt, ami nem is létezik. A mágia világa eddig is sok homályos folttal bírt előtte, többek között azt sem értette még mindig, hogy hogyan is lehet hatalma az elemek fölött ezen a világon, miközben egy másikon csak egy egyszerű nagykövet, akiben annyi az összes különösség, hogy nem tud meghalni.
Peps nagyot sóhajtott, mintha elengedte volna az eddig benne kavargó feszültséget, a toronylakók azonban nem engedték le a kezüket. Az alakváltót még mindig körbelengte a zöldes energia. A férfi lassan kinyitotta a szemét és felemelte a fejét, majd tágra meredt szemmel meredt maga elé… arcán a visszafolytott üvöltéstől szinte megpattantak az izmok… Be akart rontani a szobába, de a zöld energia valahogy visszafogta, mintha társai valamiféle pajzsot vontak volna köré…
Mortazor ekkor megmozdult, elővett egy kis gyurmából készített alakot, mintha készült volna. Gill felé nyújtotta, aki egy kevés energiával életet varázsolt a bábuba, akit ezután letettek a földre, hogy darabos léptekkel elmasírozzon a fogvatartott Peps mellett. Ahogy a bábu átlépte a küszöböt, milliónyi mérgező tüske fúródott gyurma testébe, de a bábu nem törődött vele, masírozott tovább, egészen a terem közepére állított fekete márványasztalig, ahol egy villámokkal feltöltött pajzsba ütközött. A villámcsapás erejétől az anyagtest után fekete kis porhalom maradt csak…
Peps őrjöngve szabadulni akart. Nem érdekelte, hogy mérgező tüskékkel vagy isteni erejű villámcsapással találja szembe magát… nem látott semmit, csak a fekete márványon több száz éve érintetlenül fekvő gyönyörű nő áldozathoz használt véres testét…

Peps minden erejét elhasználta már. A földön vonaglott, miközben a társai számára áthatolhatatlan ködfüggönnyel vették őt körül. Semmi esélye nem maradt arra, hogy rég nem látott feleségét erre a világra hozza. Hirtelen hasított belé a felismerés: aki eltávozott, az már nem jön vissza. Elővette a mindíg nála lévő amulettet. A percek óráknak tűntek, míg mozdulatlanul figyelte.
- A világ törvénye, hogy végzetúr nem ölhet meg másik végzeturat. - Hangja nyugodtan csengett, és lassan, halkan mondta ki a szavakat. - Lehetetlen, hogy engem ti, vagy bárki más megfosszon életemtől. Szeretteimmel pedig ezen a világon nem lehetek együtt. Megtaláltam a megoldást. Halálomat nem okozhatja senki, csak én magam. A tornyot tekintsétek sajátotoknak. Örökül hagyom nektek. Minden a tiétek, amit benne találtok. Én ugyan távozom, de elmém erejének ernyőjét borítom fölétek elkövetkező csatáitokban. Ez külön ajándékom. Aurám pajzsként von majd ernyőt fölétek. Segítségével nem csak az esetleges elvesztett lélekenergiát tudjátok csökkenteni, de nagy segítségetekre lesz majd a térkapu felépítésénél is.
Egy pillanatra elhallgatott. Végignézett a körülötte állókon. Látszott, hogy mindegyiküknek lenne mit mondania, de a vágy, hogy feleségével újra együtt lehessen, sietésre késztette.
- Rövid időt tölthettünk együtt, de mindnyájatokat szívembe zártam.
Peps bonyolult mozdulatsorba kezdett. A falak megremegtek, ahogy az udvaron egy új épület formálódott. Peps a varázslat előrehaladtával egyre halványodott. Az aurapajzs elkészülte utolsó csepp lélekenergiáját is felemésztette. Teste áttetszővé vált, majd egy halk durranással teljesen eltűnt.
A zöld ködpajzson belül, ahol az előbb még egy szenvedő mágus gyötrődött, most egy kicsiny vortextölcsér forgott. A körben álló mágusok mozdulni sem tudtak a döbbenettől. A Pepset védelmező ködpajzs mágiája magától szertefoszlott, ahogy megszűnt a végzeturakból áramló mágiafolyam. A tölcsér magányos bolyongásra indult a toronyban. Először a márványasztalon fekvő asszony fölé lebegett, ott elidőzött kicsit, majd továbblebegett. Senki nem állta útját. Tudták, hogy ez a kis vortextölcsér immár örökre a toronyhoz tartozik, és ezt talán együk sem bánta.
----------------------------------------
//off: A búcsút csupán bemásoltam, miután Peps a Világ1-en elhalálozott... //