*A fény már betört a torony ablakán. Csirguz is felkelt, és ahogyan cammogott a folyosón benézett Mortazor szobájába.
~Még itt van... - nem értette miért múltak el a rémálmai ~Roonel hova tűnt? -tette fel magának a kérdést mikor látta, hogy nincs az ágyban- Ez nem vall rá... és az, hogy beágyazott, már csak hab a tortán... -majd mosolygott egyet- Ma ő lett volna a soros... a csirkefogó...
*És leballagott a konyhába, hogy felforralja a szokásos reggeli kávét.

*Mikor Csirguz is megjelent az udvaron, Khetty helyet hagyva a padon összehúzta magát, mire a férfi letelepedett mellé. Szótlanul ültek jó darabig, csak a tenger moraját hallgatva.
- Fura dolgok történnek mostanság... - jegyezte meg végül Csirguz.
*Khetty csak bólintott, nem szólt semmit.
- Úgy érzem, átjáróházzá vált a varázslótornyunk! - tette hozzá Csirguz.
- Jól látod, Csirguz és ez nekem sem tetszik...
- Mi legyen Mortazorral?
- Nem tudom - vont vállat a nő. - Nem érzek ártó, gonosz szándékot benne, de lehet, hogy tévedek... megesett már jópárszor, hogy félreismertem másokat ... De azt hiszem, nem lesz vele gond, ha magához tér talán elmondja, hogy milyen tervei vannak... ha mégis ellenünk fordulna, majd elvarázsolod! - mosolyodott el végül a nő.
- Én??
- Ki más?
- Beszélni kellene Gekkoval is - sóhajtott egy nagyot Csirguz, mintha ólomnehéz döntés nehezedne a vállára.
*Khetty is elkomorult erre a sóhajra. Jól tudta ő is, hogy nem Mortazor miatt aggódik ennyire Csirguz és nem is Roonel váratlan eltűnése aggasztja, ugyanez a kérdés nyomasztotta az ő lelkét is már napok óta.

Épp lement a nap, mikor Mortazor ismét magához tért. Erőt érzett tagjaiban, és furcsa érzés volt neki, hogy nem vérzik alkarján a seb. Felállt, odament a felszereléséhez és előhúzott egy ütött-kopott, viseletes rúnapajzsot, melyet egyetlen kristály díszített.
*Hatvan éve nem hordtam ezt...*** Gondolta magában, majd bebújtatta karját a pajzs fogantyújába. Jóleső érzéssel mosolyodott el. Aztán elkomorult az arca...
*Tennem kell valamit! - gondolta - A kristály!!!* Döbbenten tapasztalta, hogy a becses kövecske nincs az asztalkán! Körülnézett, még mindig pajzzsal a karján. Észrevette. A lepedőn pihent, nyilván a kezéből csúszott ki. Vagy valaki odatette mellé...
Leballagott az étkezőbe, pajzsát hátrahagyva. Gondolataiba merülve nyitott be a terembe, köszönt. Csak néhány pillanat múlva eszmélt rá, hogy őt bámulják a többiek. Végignézett magán, nem látott semmi furcsát. Zavarba jött.
- Ööö... Talán valami baj van? - kérdezte - Elnézést a problémáért, amit okoztam. - Khetty felé fordult - Sajnos az egészségem nem a legjobb mostanában. De azt hiszem nem lesz gond. - Balját felemelte. - Újra tudok pajzsot hordani, gyógyul a sebem! - Elmosolyodott.
Khetty, Csirguz, Gekko és Fantasylia ültek az asztalnál, őt bámulták, szótlanul. Nem értette a dolgot, nem tudta, mitévő legyen...

*A néma csendbe hirtelen Zordon hangja hasított bele:
- Építsünk! - mire a feketeköpenyes varázsló még a bejárati ajtóból, mire belépett a konyhába Mortazor leült a pad végébe Lia mellé.
- Jó hogy hazaértél! - fogadta Csirguz a mély hangú varázslót kissé komoran.
- Építsünk! - ismételte meg Zordon csillogó szemmel, kissé halkabban.
- Most? - kérdezte megrökönyödve Khetty. - Lement a nap!
- Mit akarsz építeni? - nézett fel érdeklődve Gekko.
- Na figyeljetek! - kezdett bele Zordon. Két tenyerét összedörzsölte, majd széthúzta és a kezei közt megjelent egy hologram, amely a varázslótornyot és környékét mutatta. Az erdőben megbújó apró élőlényeket kis pulzáló piros körvonalak jelezték. Ezzel úgy tűnt Mortazor személyét körüllengő különös dolgok egy időre napirenden kívüli kérdéssé váltak. Khetty úgy vélte, hogy amíg megtartja ezt az új zöldes színű aurát maga körül, biztosan nem lesz baj.
- Itt a torony mellett van ez a bozótos! Most verekedtem át magam rajta, de pont jó lesz! - csillogott az ifjú szeme.
- Mire??
- Gyakorlópályának és arénának!
A varázslótorony lakói ennél meglepőbb hírt nem is hallhattak volna ezen az estén.
- Azt akarod, hogy takarítsuk el a bozótot, ami évszázadok óta itt burjánzik! - tette fel a kérdést végül Camelus.
- Jaap - válaszolta Zordon.
- Az a helyzet, hogy itt a varázslótoronyban is van mit csinálni bőven - vett egy nagy levegőt Khetty. - A lépcsőn ugyan fel tudunk menni a legfelső szintre, a toronyba, de minden szintet varázslat véd! Nem lenne rossz tudni, hogy mit rejtenek az ajtók. Plusz, ha végignézel az omladozó falakon, te is látod, hogy a torony nem éppen új állapotában maradt ránk! Engem személy szerint irritál ez a dohos szag is, ami a falakból árad. A Lélekkút is egyre nagyobbá válik, és kell gondolnunk a pincéből kivezető ajtóra! Mivel azt is varázslat védi, nem lesz egyszerű átjutni rajta, úgy sejtem egy járatrendszert rejt, csak nem tudom merre visz... úgyhogy, nem akarom letörni a lelkesedésed, de részemről találok magamnak elég munkát itt a toronyban is...

*Khetty magyarázata úgy tűnt egy cseppet sem törte le Zordon kedvét, így a vacsora végére ráhagyták az építés ötletét. Ha ő ekkora lelkesedéssel gyakorlóteret akar építeni, tegye csak nyugodtan.
Mikor mindenki végzett a vacsorával Lia egy mozdulattal felemelte az asztalon heverő tárgyakat és átlebegtette őket a mosogatóba. Alig néhány perc múlva minden tisztán pihent a helyén.
- Átmennék a Kublásokhoz egy italra! - állt fel Khetty. - Ki tart velem?

Mortazor kissé furcsa tekintettel figyelte a társalgást. Visszahúzódva üldögélt a pad szélén, nem igazán értette a vita mibenlétét. Aztán megszólalt, lassú, megfontolt hangon:
- Nem akarok akadékoskodni, - kezdte halk, rekedtes hangján - de nem hiszem, hogy míg a torony ilyen állapotban van, neki kellene állnunk gyakorlóteret építeni. Részemről varázsló vagyok, nem katona. No és ezt a tornyot is nehezen védhetnénk meg, ha támadás érné. Erősítenünk kéne rajta, és tatarozni a még romos szinteket, szobákat. Persze előbb-utóbb jól jönne a gyakorlótér, nem vitatom. De hát sok szavam úgysincs ezekben a dolgokban, úgyhogy ez csak egy vélemény.
- Akkor segíts nekem! - szólalt meg Khetty - Ifjú barátunk pedig majd építi a gyakorlóterét, ha az kell neki. - Enyhe gúny érződik a hangjában, de Zordon fel sem veszi, vállat von és eltűnik.
- Úgy lesz, ahogy óhajtod. - Válaszol Mortazor. - Szívesen innék egy forró italt, de nem tudom, hol az a fogadó. Ha megengeded veled tartok.
Ezzel magára kanyarítja köpenyét, feláll és várakozón tekint a többiekre.

*Khetty körülnézett, de mindenki szemében álmos fáradtságot látott.
- Akkor menjünk, barátom! - invitálta Mortazort a kijárat felé. Nem felejtette el megsimogatni a manó fejét, mielőtt kiléptek az őszi éjszakába.
- Erre! - indult Khetty a sötét ösvényen lefelé az öböl irányába. Egy ujjcsettintésre aprócska láng jelent meg a tenyerében, amelyet maga előtt tartva megvilágította az utat.
*A két varázsló szótlanul halad egymás mellett, mígnem elérték a Fogadót. A szélesre taposott ösvényeken jól látszott, milyen forgalmas és népszerű hellyé vált a Lélek Fogadója. Mikor beléptek az ajtón jónéhány fáradt és kevéssé józan arc fordult feléjük. Khetty a pulthoz lépett, ahol régi jó barátként italt kért.
- Pálinkát vagy sört? - kérdezte Mortazor felé fordulva.
- Bor nincs?
- Ne válogass! - morrant Shul a pult mögül. Nem szeretett itt ácsorogni, de kénytelen volt beállni ő is néha.
- Pálinkát adj! - bólintott Khetty, majd a pultra helyezett egy kristályt.
A poharakkal a pult mellett maradtak, mivel a megnövekedett forgalom miatt már nem lehetett leülni.
Hirtelen éles hang harsant és penge villant. A troll akárhogy igyekezett nem ért oda időben, a kocsma közepén két végzetúr állt egyik kezükben tüskés buzogányt szorítva, míg a másik kezüket egymásfelé fordították, egyikük támadóan, másik védekezőn.
- Gyűlölöm a varázslatot!! - szűrte a foga között Sztavrogin, mikor meglátta mi készül, de tenni ellene már ő sem tudott semmit.
Az egyik végzetúr ujjai közül kékes fénybe vont fehér pontok szökkentek elő, pontosan a másik végzetúr mellkasát célozva. Ám a támadott nem várta meg, míg a varázslat elér hozzá. Kitért előle és meglendítette súlyos buzogányát, amely a varázsló mellkasán koppant.
- Ne itt verjétek agyon egymást! - ébredt fel hirtelen Hellblade, aki rendszerint az egyik asztalon aludt és robosztus alakjával a küzdők felé indult.
*A fogadóban pillanatok alatt körbállták a küzdőket, mintha csak valami előadás lett volna.
- Kik ezek? - kérdezte Khetty Sztavrogintól.
- Nem tudom, de kitiltom őket innen... feltéve, hogy életben hagyják egymást!
A végzeturak szurkolni kezdtek. Amelyik éppen nyerésre állt, leginkább annak. A párharc során többször sérült a fogadó bútorzata, illetve a buzogányok a barlang szélesítésébe is besegítettek, mígnem az izmosabb végzetúr egy jól irányzott csapással állon vágta a varázslót, amelyik szinte a levegőben úszva érte el a fogadó be- és kijáratát. A trollnak csupán annyi dolga volt, hogy a varázslót megemelve egy közeli fának támasztotta az erdő szélén.
- Elnézést a kellemetlenségért! A nevem Gort! - lihegte a megtámadott harcos.

*Mivel a verekedés után a fogadóban megpihent, állandóan köpenyt viselő néhány varázslóra legalább 20-22 szempár meredt, Khetty egy kortyra lehúzta pálinkáját és így szólt:
- Máskor visszajövünk, Sztavrogin! - azzal kilépett a fogadó ajtaján. Mortazoron kívül még néhány varázsló is követte, akik igyekeztek gyorsan eltűnni az erdei ösvényeken, kikerülni a troll bosszús tekintetének tüzéből.
Ahogy Mortazon és Khetty visszafelé haladtak a varázslótoronyba jó ideig ugyanolyan némán gyalogoltak, mint odafelé, végül a nő nagy levegőt vett és így szólt:
- Arra vártam, hogy elmondd, de ha nem teszed meg, hát rákérdezek: miért mutattad meg neked a múltad? Milyen szándékaid vannak Napkapuban? Mit szeretnél tőlünk? Nagyhatalmú varázsló vagy, ez számomra nem kétséges, és látod, hogy mennyi kis apró-cseprő bajunk van nap, mint nap, mégis itt vagy... Segítségre van szükséged? A lányodon akarsz segíteni?

*Ó, jóságos Földanya, miért hozott pont ide ez a nő engem?? - gondolta Mortazor a csehóban, büdös, füstszagú verőlegények gyűrűjében, félrehúzódva a verekedőktől. Nem akart semmilyen csetepatéba keveredni. Csak beszélgetni szeretett volna kicsit Khettyvel, kis nyugalmat szeretett volna. Hálás volt a nőnek, amikor az gyorsan felállt és kifelé indult.
Némán lépdelt a lány mellett, hosszú lábainak ritmusát az övéhez igazítva. Amikor a nő megszólalt, olyan hirtelen állt meg, hogy csaknem orra bukott. Kapkodva szedte a levegőt egy percig, mielőtt meg tudott szólalni. Arca vöröses árnyalatot öltött, teljesen elveszítette a józan ítélőképességét.
- Mi... mi... hogy...? Tess... sék??? A... a... l-l-lányo...? Hogy-hogy? Milyen mi... mi...? - csak dadogni tudott, nem értette, elméje nem fogta fel, miről beszél Khetty. A szavait értette, igen, a szavakat. De a szavak nem álltak össze egységes, értelmes mondatokká.
Elhallgatott. Nevetségesnek érezte magát, ez előtt a nő előtt, aki határozott volt és magabiztos, szavaira a torony lakói odafigyeltek és követték őt. Lehajtotta a fejét. Próbált megnyugodni, mély lélegzetet vett, mielőtt újra megszólalt:
- Úrnőm. - kezdte, majd felemelte fejét és Khetty szemébe nézett, mély, végtelen szomorúsággal a tekintetében. - Nem vagyok én nagy varázsló. Dehogy vagyok. - halkan beszélt, maga is alig hallotta - Hatvan éve járom már e földet. Hatvan hosszú, gyötrelmes éve. Nem tudom, mit tudsz a múltamról és honnan. Én nem mutattam neked semmit. A lányom halott, az is marad örökre. Hatvan éve halott immár. Nem akarok ártani nektek, a Földanya legyen a tanúm erre. De tudnod kell, az elmúlt hat évtizedben ti vagytok az elsők, akikről ezt elmondhatom. Számtalan ártatlan és kevésbé ártatlan lélek halála szárad a lelkemen. Nem tagadom. Amikor befogadtatok, végre úgy éreztem, képes leszek lerázni magamról az átkot, amivel a Halál Ura sújtott, cserébe árulásomért. Most, ennyi év után, érzem ismét, hogy tartozom valahova. Neked ez talán nem jelent sokat, nekem mindent. A múltamról, engedelmeddel, nem beszélnék többet egyelőre. Talán máskor. Nos, ifjú hölgy, amit tudni akartál, megtudtad. Dönts hát sorsom felől, elfogadom, bármi légyen is a döntésed.
Az utolsó szavaknál Mortazor kiegyenesedik, most először látszik magas, sudár termete. Jó másfél fejjel magasodik a törékeny nő fölé, mégsem fenyegetően. Szeme smaragdja a hold fényét visszatükrözve szikrázik, haját a szél borzolja. Így áll ott, büszkén, egyedül, várva a nő válaszát. Rezzenetlen.

*Mikor Mortazor elhallgatott, Khetty összevonta szemöldökét, majd tenyerén a lángot magasba tartva, nekiindult az éjszakának. Mikor a torony elé értek, megállt és mielőtt benyitott volna az ajtón így szólt:
- A múltadat te magad tártad fel nekünk, mikor eszméletlenül feküdtél. A horrorisztikus látomásokból azt hiszem, mindannyiunknak pont elég jutott... Annyit árulsz el magadról, amennyit akarsz, végülis a többiekről még ennyit sem tudok - vont vállat Khetty, majd benyitott az ajtón, aztán a nagy előtér közepén megint megállt, homloka erősen ráncolódott, mikor szembe fordult a férfival:
- És ne tekints engem úrnőnek... nem uralkodom én senkin... legalábbis nem áll szándékomban... Mindenkinek van a véleménye, ha akarja elmondja, ha akarja nem! - azzal elindult felfelé a lépcsőn és magára csukta a szoba ajtaját.
*Mikor aludni tért rég nem látott tájon járt...távol Ghallától...távol a mostani életétől. Egy vörös griffel állt szemközt egy tövises bokrokkal körülvett magaslaton. Az áthatolhatatlan bozóton élő ember át nem juthatott, Khetty mégsem félt. Felemelt kézzel simogatta meg a griff csőrét, amely szeretettel viszonozta az érintést...
- Sajnálom, Trifferlin! - sóhajtotta a griff tollas nyakába temetkezve. - Meg kell próbálnom... egyszerűen látnom kell, hogy mi van a Kapun túl!
~ És, ha nem térsz vissza? - hallotta a griff kérdését a fejében.
- Tudod, hogy visszajövök! - mosolygott a lány vidáman. - Sose hagynám el Duparmát, és titeket sem!
*Erre a griff letérdelt, hogy a lány felmászhasson a hátára, majd néhány szárnycsapással a magasba emelkedett és meg sem állt Napkapu városáig. A csillagok vidám táncában és a hold fényében fürdő oszlopok, amelyek a város közepén álltak, merev ódonsággal álltak ellen az időnek.
A griff leszállt, közvetlenül a kapu előtt. Khetty leszállt a hátáról, majd marokra fogta íját, megigazította a derekán függő tőrt, és a hátára erősített tegezt és nagy sóhajjal a kapu elé állt.
Először alig észrevehető volt a csillagok tánca, amellyel szinte az égről lecsúszva körülölelték a Kaput, majd a csillagfény átváltott tejfehér köddé a Kapu oszlopai és gerendája között.
Khetty nem nézett hátra, mert tudta Trifferlin megpróbálná lebeszélni erről az őrültségről, néhány mély levegőt vett és belépett a ködbe.
- Jól meggondoltad?? - hallott egy mennydörgő, de korántsem félelmetes hangot.
- Látni akarom, hogy mi van a Kapu túloldalán! - válaszolta eltökélten.
Ekkor a tejfehér köd hirtelen eltűnt, mintha elfújta volna a szél. Khetty ott állt egy kietlen pusztasággá vált domb tetején. Amerre ellátott életnek semmi nyoma, de mégsem sivatag vette körül, csupán az elmúlás, a halál...
Visszafordult, hogy visszalépjen, de Napkapu faragott, fehér márványoszlopait sehol nem látta.
- Nem pont erre számítottam - morogta magában. Majd veszélyt érezve nézett körül a kietlen pusztaságon. A tetoválása éles fájdalommal izzott fel, jelezve, hogy életveszély közeleg, de semmit nem látott, csupán a távolban egy vörösen kavargó légörvényt, amely azonban különös gyorsasággal közeledett.
~Trifferlinnek igaza volt! Ez nem az a világ, amit látni akartam.... - sóhajtotta, majd szapora léptekkel elindult, hogy minél távolabb kerüljön a közeledő légörvénytől.
Mikor Khetty reggel felébredt, először azt hitte régi otthonában van ismét. Duparmai lakosztályában, de hamar megérezte a varázslótorony dohos szagát és a régi vaságy kifeküdt szalmabélését. Sóhajtva gondolt Trifferlinre és Duparmára. Oly régóta kereste az utat hazafelé, hogy szinte belefásult. Biztos volt benne, hogyha most találkozna a duparmaiakkal, rá sem ismernének a régi, vidám, jókedvű társukra. Miután eléggé sajnálta már magát erre a reggelre, kimászott az ágyból és a konyhába indult. Szüksége volt a reggeli teákra és a padon ücsörgésre, hogy valamelyest feltöltődjön az előtte álló napra.

Másnap reggel Khetty különös dologra figyelt fel, mikor a konyhába lépett teát főzni. Az asztalon egy kis ládika állt, rajta egy cetli. A cetlin az ő neve szerepelt. Érezte, hogy a ládát erős mágia védi, ugyanakkor azt is tudta, neki nem árthat, hisz csak ő nyithatja ki. Óvatosan kinyitotta. Egy összehajtogatott papírt és egy oglingbőr zacskót talált benne. Kihajtogatta a papírt. Cirkalmas, archaikus betűkkel ez állt rajta:
"Khetty!
Bár ezt nehezen tudom megértetni Veled, de egyelőre képtelen vagyok beszélni a múltamról. Talán annak is eljön az ideje. Nem tudom, hogyan láthattátok mindazt, amit Te horrorisztikus látomásnak neveztél, nem én csináltam, legalábbis nem szándékosan. Ellenben azt hiszem, az álmaimat láttátok, míg ájultan feküdtem, és sajnos az az álom az igazat mutatta, nem tagadom. Csak egyet kérek Tőled most: bízz bennem.
Őszinte híved:
Mortazor"
Elgondolkodva bontogatta a zacskó száját összehúzó zsinórt. Mikor kinyitotta, első pillantásra nem is fogta fel, mit lát. Aztán felismerte. Egy ötszög alakú, halványan derengő, erős mágikus kisugárzású zöld fókuszkristályt tartott a kezében...

*Mikor Csirguz megjelent a reggeli kávéval az udvaron, Khetty szó nélkül átnyújtotta a dobozt és a követ barátjának. A mágus értetlenül nézett fel a levél utolsó sorain után:
- Ez meg mi?
- Nem tudom - vont vállat Khetty.
- Bízol benne?
Khetty először csak bólintott: - Nem akar ártani nekünk, de valójában nem tudok róla többet, mint mondjuk Zordonról, Gekkóról vagy Rólad.
*A bozótos felől ekkor hirtelen égtelen ricsaj, kiabálás és csattanás hallatszott. Csirguz és Gekko egyszerre ugrottak fel a padról és a gyakorlótérnek kiszemelt erdőrész felé futottak.
A bozótos kiírtása után Zordon, a fákat kezdte eltűntetni, azonban úgy tűnt meggyűlt a baja néhány makacs növénnyel.
- Mi történt?
- Ez a nyomorult fa! Tüskéket növesztett és még használja is! - dörzsölte jobb karját Zordon fájdalmasan.
- Hogy használhatna bármit egy fa? - hökkent meg Csirguz.
- Jól van a karod? - nézte a vérző sebet Khetty.
- Semmi baja - rázta meg a fejét Zordon bosszúsan.
- Varázslattal próbálkoztál? - nézett végig a korábbi áthatolhatatlan bozótos kiírtott helyén Csirguz.
*A szirt széle sokkal messzebbre kiért, mint először gondolták, és a még álló fák törzse között felsejlett a tenger és az kékje.
- Ez lenyűgöző! - sóhajtotta Khetty. Sosem gondolta volna, hogy a sötét erdő helyén ilyen tiszta és egyenletes terepet tudnak kialakítani.
- Mi történt?? - jelent meg Camelus csizmában, nadrágban. Az ingét igyekezett magára rángatni, mire megközelítette a kis csoportot.
*A bozót kiírtásában ő is jelentős részt vállalva segített Zordonnak.
- Zordon összetűzésbe került egy ősfával - mutatott Khetty az egyik földig érő, nyúlánk ágakkal rendelkező fára.
- Na ne már!! Pont a gyakorlótér közepén???
- Pont.
- Gyújtsuk fel! - villant az ötlet hirtelen Zordon agyába. - A tűz elől csak nem tud elszaladni!
Khetty erre egy csettintéssel felemelte a kezét, majd egymáshoz közelítve a tenyerét kis gömböt formázott két keze között, mígnem labda-nagyságúvá nem vált, aztán kinyújtotta kezét és a tűzgömb egyenesen a fa törzsének csapódott.
Az ősfa félelmetes recsegéssel kezdte csavarni a törzsét, ágaival mintha oltani próbálná a tüzet, amelyre így ágról ágre egyre terjedt. Hirtelen újabb éles csattanás hasított a reggelbe és a fa törzse ezer szilánkra szakadva robbant szét. Zordon elégedetten leengedte a kezét.
- Köszi! - vigyorgott boldogan. - Íme a gyakorlótér! - mutatott a tisztásra, amelyet alulról magasra kopasztott fákkal szegélyeztek.
- Próbáljuk ki! - indult meg Camelus azonnal.
- Azért a fa gyökereit ne hagyjuk itt! Ki tudja, holnapra talán újra növeszti magát, mint egy hydra! - indult a fiúk után Csirguz lelkesen.

*Khetty nevetve visszaindult toronyba. A férfiak lelkesedése, mint egy kisgyereké olyan volt. A gyakorlótérre érve szinte azonnal egymásnak estek, hogy kiderüljön melyikük is a jobb. Mikor Khetty a konyhába lépett az asztal mellett ülve találta Liát.
- Hát te? Megnézed a gyakorlóteret?
- Kint? Inkább nem - rázta meg a fejét a kérdezett.
- Mi baj van? - ült le a kopott padra Khetty is.
- Semmi!
- No, nekem ne füllents!! - keményedett meg a nő hangja kissé. - A fiúk? Beszóltak valamit?
- Nem, dehogy!
- Akkor?
- Egyszerűen nem merek kimenni! - nyögte ki nagy nehezen Lia a választ.
- Mi?? - hökkent meg Khetty.
- Akárhányszor kiteszem a lábam a kapun és kissé messzebbre elmegyek, biztosan belebotlok valakibe, aki azonnal úgy érzi, bizonyítania kell, hogy erősebb nálam....
- Lia, ne viccelj már! Miért nem szóltál korábban???
- Minek panaszkodjak? - vont vállat a lány.
- Na gyerünk! - ragadta meg a lány csuklóját Khetty és kivonszolta a gyakorlótérre, majd a fiúk gondjaira bízta, hogy segítsenek neki felkészülni egy-egy csatára, harcmodorra, fejleszteni a védekezését, illetve hogy megtanulja, hogyan tud bevetni egy-egy varázslatot hatékonyan.

*A gyakorlótér közepén épp Zordon és Mortazor párbajozott. Eddig még senki sem látta küzdeni az új tagot, így mindenki rászegezte a szemét. Ugrott, markában fénylő gömböcskéket gyúrt, majd Zordon felé hajította, és hárította pajzsával a szemébe tóduló ütéseket. Mindenki megláthatta Mortazor másik oldalát: míg eddig nyugodtan, és hűvösen viselkedett, most vad volt és megállíthatatlan.
-Oké, elég! -kiáltott fel Gekko, mikor Zordon térdrerogyott. -Most mi jövünk Csirguzzal!
*Mielőtt belekezdhettek volna az ösvényen megjelent két női alak: Khetty, és Lia.
-Egy pillanat! -szólt oda Khetty- Lenne mégegy küzdőfél.
*Erre a karját Lia hátára helyezve maga elé engedte, aki elpirult a többieket látván.
-Ömm.... oké... -mondták páran, kicsit meglepetten, ám mindegyik fejében ugyanaz járt:
~De hisz ő még csak egy kislány!

*A gyakolótér hasznosabb volt, mint gondolták. A férfiak fölös energiáikat szabadjára engedve küzdhettek egymással. Ezzel telt az egész nap, jónéhány horzsolás és lila folt bizonyította, hogy nem kímélték egymást.
Lia mindig mással került szembe, így azt is megtapasztalhatta, hogyha különböző harcmodorral, stílussal kerül szembe, mit csináljon. A férfiak hamar rájöttek, hogy a fiatal, mindig vidám arc valójában egy vérmes harcos rejt, aki gyorsan tanult és nem félt használni a tanultakat. Camelus töltött el vele a legtöbb időt, gondosan elmagyarázva mit és hogy csináljon, mire figyeljen, mintha egy gyereket tanítana a kezdő lépésekre.
- Nyújtsd ki a kezed, mintha eldobnál valamit!
- De ez olyan béna így...
- Viszont rendkívül hatékony! Odaütsz és a szemébe tóduló vértől, már nem is fog látni az ellenfél, így tovább támadni sem tud...tiéd a lehetőség, hogy elverd...
- De én nem akarok senkit megütni! - meredt tágra szemekkel Lia a mágusra.
- Hjajj, Anyám! - sóhajtott Camelus. - Vagy te ütsz, vagy téged ütnek! Ha nem akarsz több verést, emeld fel az ujjaid és lődd el a varázslatot!
Camelus szigorú hangjára Lia felemelte a karját, majd alig észrevehetően megmozdította az ujjait, amelyek közül így ezerfelé repült a fehéren szikrázó varázslat. Egy-egy szikra belecsapódott néhány fa kérgébe, néhány Camelus karját és combját sértette fel, de a legtöbb a varázslótorony amúgy is romos oldalán robbant szét, éppen csak elkerülve a későn érkező Elviz-t, Lia barátját.
Khetty vidáman nézte a gyakorlótér széléről a kialakult párharcokat, bár honvágya az otthona, Duparma iránt, szinte elemi erővel tört fel. Kezdte elengedni magát, megkedvelni társait és ezt az érzést azóta nem érezte, mióta átlépte a térkaput és erre a kipusztult világra került. És ennek már sok-sok éve volt. Bár haszna is volt ennek az útnak, hiszen Duparmában sosem varázsolt, az mások dolga volt, de ezen a világon mintha kialakult volna ez a képessége. Nem tudott nagy dolgokat véghez vinni - tárgyakat mozgatni, mint Csirguz, vagy kővé dermeszteni egy manót, mint Zordon-, bár az is igaz, hogy társaival ellentétben sosem tanult komolyan a mágiáról, egyszercsak használni tudta azt a keveset, amit tudott.
- Jó, hogy felépült ez a gyakorlótér! - nézett a lihegő Zordonra, aki pihenni heveredett a fűbe.
- Szerintem is - nyögte a férfi, majd karját a feje alá hajtva lehunyta a szemét.
- Gyere Khetty! - állt meg Csirguz a nő előtt kihívó vigyorral az arcán.
- Most inkább nem - rázta meg a fejét, majd felállt a fűből és gyors léptekkel a varázslótoronyba indult, mintha sürgős dolga lett volna.

Mortazor nyugodt tartással, érdeklődve álldogált a gyakorlótér szélén, figyelte a küzdőket. Jó érzéssel jött le ide megmozgatni izmait, kipróbálni magát társai között. Megkedvelte őket, különösképp a mogorva harcost, tetszett neki, hogy sosem adja fel. No és az újonnan érkezett, nagydarab férfit is szimpatikusnak találta, ahogyan az ifjú hölggyel foglalkozott, tanítva őt a harc rejtelmeire. Tudta, ő nem lenne képes ilyesmire... Sokszor figyelte társait láthatatlanul, amikor azok vadászni indultak. Ha megtámadta őket egy-egy végzetúr, soha nem avatkozott közbe. De azért megfigyelte, kik voltak, és ha alkalma adódott rá, megbosszulta a támadásokat. Fiatalabbnak érezte magát, mint hatvan éve bármikor. És a seb a karján... Érdekes változáson ment át. Most úgy nézett ki, mint egy ötszögű tetoválás, közepén egy juharlevél körvonalai kezdek formálódni. Várt még, de egyre inkább biztos volt benne, mit jelent ez. Elmosolyodott.
Hirtelen azon kapta magát, hogy a torony felé siető Khettyt nézi. Őt is megkedvelte, bár tudta, a nő nem bízik meg benne. Valahogy úgy érezte, ő sem ebből a világból származik. Nem bánkódott. Tudta, előbb-utóbb bebizonyítja társainak, hogy méltó a bizalomra. Ha majd Khetty belép most a toronyba, biztosan elcsodálkozik. Nem találja ott a manó szobrát, no és persze, biztosan fel fog tűnni neki, milyen tisztaság van. Bár társai még nem látták Picinyt, Mortazor kis kedvencét (talán sokkot is kapnának, ha meglátnák, miféle lényt dédelget), azért a kicsiny lárva nem csak arra volt jó, hogy mérget válasszon ki a harcban. Intelligens kis csöppség, és nem elhanyagolható, hogy megeszi azt (többek között), amit a végzeturak kosznak néznek. No és sok társa van. Nagy tisztaságot képesek alkotni így együtt.
Nem tudta, mit kezdett a nő a fókuszkristállyal, de abban biztos volt, hogy nem dobta el. Talán megnézeti majd valamelyik mágus ismerősével. Úgysem fogják tudni, mi ez. Senki nem tudja. Ezen a világon nincs több ilyen, és nem is lesz. Mortazor tudta, hogy a kristály segítségével most már hazautazhatna. Haza, az ő világába, az ő otthonába. A Földanya biztosan megtenné ezt neki, ha ezt kérné tőle. De nem akart elmenni. Már nem. Otthon volt.

*Az éjszaka csendes esővel örvendeztette meg a kiszáradt földet. A torony lakói sokáig aludtak, mintha az esővel valamiféle álomport is szétszórtak volna a tájon. Mire Khetty lesétált a konyhába, a legtöbben már felébredtek, bár a gyűrött arcokon látszott, hogy alig néhány perccel korábban.
- Esik az eső, fúj a szél is... - nézett ki az ablakon Zordon bosszúsan. Az ő terveit teljesen elmosta az eső, hiszen a gyakorlótérre nem lehetett kimenni, és úgy tűnt a vadászatért sem lelkesedik senki.
Ahogy csendben gyülekeztek az ébredezők és szótlanul üldögéltek egy-egy csésze gőzölgő valami felett, Khettyben hirtelen felsejlett egy ötlet.
- Mi lenne, ha ma megpróbálnánk bejutni a negyedik szintre?
- Már korán reggel, ilyen rémálmaid vannak? - nézett rá Csirguz álmosan.
- Arra gondoltam, mostmár talán elegen vagyunk ahhoz, hogy megpróbáljuk.
- Ahhoz végig kelle olvasni a könyvtárat, hátha találunk használható információt! Nekem az elmúlt napokban erre nem volt időm...
- Aztán megint találunk egy halom poros bútort, könyvet meg három kupacnyi pókot, bogarat... köszi, de én kihagynám! - borzongott meg Zordon.
- Miért van zárva egyátalán? - kérdezte Doer Tin, egy frissen csatlakozott tag.
- Mert még nem nyitottuk ki... - csatlakozott a beszélgetéshez Gekko.
- És mi kellene hozzá: kőzúzó villám? - nézett fel Camelus lelkesen.
- Varázslat...csak még nem jöttünk rá, hogy milyen... - válaszolta Csirguz.
- Mikor beköltöztünk, megpróbáltunk körbenézni mindenhol, de sajnos csak a negyedik szintig jutottunk. A lépcsőn fel tudsz menni ugyan a toronyba, de az emeltek zárva vannak, többek között... - ismételte meg az újak kedvéért Gekko, majd az italába kortyolt.
- Akkor kinyitjuk? - csillant fel lelkesen Khetty szeme.
- Megpóbálhatjuk - vont vállat Gekko és Csirguz is.
- Remek! - állt fel a nő és a szobájába indult.
- De nem most azonnal! - nézett rá Csirguz kicsit még álmosan.
*Khetty nem felelt, csak mosolygott, majd a konyhaajtóból visszanézett:
- Hová lett a manó az ajtó mellől? Egész jó szolgálatot tedd... elriasztott mindenkit, aki belépett a toronyba...
- Igen, rám kétszer is szívrohamot hozott, mikor megjöttem... - dörmögte Camelus, amelyen jól mulattak a többiek.
- Jópofa kis szerzet volt - vont vállat Khetty kicsit szomorúan, mert megkedvelte a kis manót, bár sosem tudta volna kordában tartani vad természetét, megtörni pedig egyátalán nem akarta, ezért nem is próbálta felébreszteni dermedt állapotából. Csak remélte, hogy valamelyik toronylakó visszaengedte az erdőbe.

Mortazor gondolkodva hallgatta végig a beszélgetést, állát tenyerében nyugtatva könyökölt. Mikor csend lett, végignézett társain, majd halkan megszólalt:
- Én engedtem el a manót. Nem bírják a fogságot. Remélem nem baj. - Kényelmetlenül fészkelődve ült a döbbent pillantások kereszttüzében. Nem szerette, ha ő van a középpontban. Megköszörülte a torkát. - Tudjátok más az, ha vadászol egy lényre és más az, ha megkínzod. Már ha értitek, mire gondolok. Khmm... - Egyre jobban zavarban volt. Arca kezdett vöröses színt ölteni. - Nos... Hmmm... Igazából az ajtóról szerettem volna beszélni. Azt hiszem, ki tudnám nyitni.
Egy pillanatnyi csend után hangzavar támadt. Mindenki egyszerre kezdett beszélni.
- Micsoda?
- Hogyan?
- Miért nem szóltál eddig?
- Na azt kétlem!
Ilyen és ehhez hasonló mondatok hangzottak el, egymás szavába vágtak az asztalnál ülők.
- Csend! - Hallatszott Khetty ellentmondást nem tűrő hangja, mire mindenki azonnal elhallgatott. A nő szigorúan nézett körül, majd elmosolyodott. Mortazor felé fordult, aki lehajtott fejjel, bíborvörös arccal ült, mint akit letaglóztak. - És hogyan gondolod, Mortazor?
A férfi felemelte a fejét. Végignézett a társaságon, mint aki felméri, mekkora erő lakozik a csapatban.
- Hát... - szólalt meg halkan, rekedt hangon, - nem egyedül gondoltam. A ti segítségetekkel. - Mielőtt kitört volna a hangzavar, Khetty csendre intette a társaságot. - Gondolom tudjátok, hoztam magammal egy igen furcsa kristályt. - Többen bólintottak. - Amikor idejöttem, még fertőzött volt. Megfertőzte... egy... szóval... hmmm... gonosz hatalom. - Elhallgatott, várt pár pillanatot. Senki nem szólt, lélegzetvisszafojtva várták a folytatást. - Ez egy hmm... fókusz, igen. De nem olyan, mint amit Ti ismertek. Ez... szóval... ez onnan származik, ahonnan én. Velem jött. És már tiszta. Földanya Ajándéka, ez a neve. Igen, Földanya Ajándéka. - Csodálkozó tekintetek. Várakozásteli csönd. - Azzal ki tudom nyitni. Sok dologra képes. Gyógyítani is. És jósolni. Kinyitni dolgokat vagy bezárni. És... hmm... képes érzéseket befolyásolni, igen. De ölni nem. Életet nem vesz el, a Földanya nem. Azt csak mi tesszük. - Ismét elhallgatott, elgondolkodott kissé, majd folytatta. - Tehát ki tudom nyitni, de sokáig tart. Mert meg kell törni a varázslatot. És közben le fogok gyengülni, mert a kristály tőlem fog energiát nyerni. Sokat. Ha nem élem túl, nem sikerül. Ezért kell segítenetek. Hogy túléljem. Gyógyfüvek kellenek hozzá, mert közben nem tudok majd enni, csak inni. Nagyjából három napig fog tartani, és utána sokáig pihennem kell majd, egy hétig is talán. Szóval így. Ha akarjátok, persze csak akkor. - Elhallgatott, sosem beszélt még egyszerre ennyit, mióta erre a világra került. A többiek is csendben ültek, mindenki arra várt, hogy valaki megszólaljon és elmondja a véleményét. A csend hosszúra nyúlt.

*A hosszúra nyúlt csendet végül Zordon éles kacaja szakította félbe:
- Te komolyan el is hiszed ezt? - nevetett tovább. Csirguz és Gekkor rosszallóan néztek társukra, de úgy tűnt semmi sem töri le feneketlen jókedvét.
- A védővarázst olyanok hagyták maguk után, akiknek a tudása messze meghaladta a miénket!
- Hát akkor zárva marad! - vont vállat Zordon.
- Elképzelhető, hogy Mortazor kristálya előrébb visz minket a tudás útján - válaszolta Csirguz kissé kioktatóan.
- És mi van, ha egy ősi páncél fekszik a szobában? Vagy egy olyan fegyver, amellyel az arénában legyőzhetetlenné válsz?
*A felvetett lehetőségekre Zordon szeme felcsillant. Már nem kacagott gúnyosan, inkább elgondolkodva nézett a szikár mágusra, aki talán hozzásegítheti egyik titkos álmához.
- Végülis gyógynövényekben most sincs hiány! - nézett szét Khetty a konyhában körben felakasztott szárításra előkészített csokorba kötött levendulán, citromfüvön, rozmaringon. Ezekkel szolgálhatunk...
*Mortazor érezte a többiek felől érkező kétkedés hullámait, de nem tette szóvá, csak némán bólintott.
- Akkor itt a kristályod! - nyújtotta át a nyakából leakasztott bőrszíjat Khetty, amelyen a zöld kristályt őrizte. - Szólj, ha felkészültél és nekikezdenél... Mondd el, hogy miben segíthetünk.
*Ezzel nagyjából a reggeli tanácskozás véget is ért. Mindenki izgatottan indult a szobájába, hogy részese lehessen egy ilyen varázslat megkezdésének. Még sohasem volt hasonlóban sem részük. Mind remélték, hogy a veszély és az áldozat gazdag jutalmat hoz magával. Bár mindenkinek más és más volt a gazdag jutalomról az elképzelése.
Khetty épp magára kanyarította köpenyét, mikor halk kopogást hallott az ajtón:
- Nyitva van!
*Mortazor állt a kinyíló ajtóban, láthatóan kissé zavarban.
- Remélem nem haragszol, hogy elengedtem a manót!
- Miért haragudnék? - lepődött meg Khetty a kérdésen. - Szabad lélek, jobb neki az erdőben!
- Csak mert tudom, hogy megkedvelted... - vont vállat Mortazor.
- Túl sok mindent kedveltem már, aki végülis elhagyott...ez ráadásul csak egy manó volt... - felelte Khetty.
*Mortazor nem felelt. Sokszor nem értette a nőt hangulatait. Hirtelen előtörő keménységét, amikor dönteni kellett, aztán szeretetteli mosolyát, ahogy Liához fordult, ha a lány gondban volt.
- Máris elkészültél? - állt meg Mortazor előtt Khetty, jelezve, hogy elhagyná a szobáját.
- Nem, még nem - rázta meg a fejét a férfi.
- Jó! Most elmegyek vadászni! - lépett el a férfi mellett Khetty és a folyosón néhány lépéssel a lépcsőhöz ért, majd szélsebesen elhagyta a tornyot.

*Az erdő, amely a szirtet borította olyan sűrűvé bozótosodott az évszázadok során, hogy ha bárki ösvényt akart volna vágni, hamar feladta volna. A magas fák lombain átszűrődő napfény megcsillant egy-egy esőcseppen. A nedves avar illata kavargott mindenfelé. Khetty szerette ilyenkor az erdőt, a fákról aláhulló esőcseppeket, az eső után napfényre igyekvő madarak színpompás látványát. Vadászni indult, de valójában nem keresett lényeket, akiket elejthetett volna. Minden vadászat alkalmával egyre távolabb került a toronytól, egyre nagyobb részét ismerte meg a Szirtet körülvevő világnak.
Hirtelen fájdalmasan felizzott a tetoválása, ösztönösen nyúlt a hátára függesztett kardja után, de csak az üres levegőt markolta. A drága kardot ugyanis mélyen őrizte a szobájában, még nem jött el az ideje annak, hogy használja.
Ám ez a pillanatnyi tévedés majdnem az életébe került, éppen egy hajszálnyival tudott elhajolni egy lendülő szöges buzogány csapása elől. Egy különös maskarába öltözött harcos támadt rá. Arcát nem védte sisak, szemeiben téboly villant.
Khetty nem sokat gondolkozott, marokra szorította saját buzogányát és védekezésre készült. A harcos félelmetes erővel lendítette ismét fegyverét, mire Khettynek ismét csak annyi ideje volt, hogy térdre rogyva lehajthatta a fejét. A tüskék súrolták vörös haját. Felállni nem lehetett, így oldalra vetődve egy fa tövéhez gurult és a fatörzs fedezésében felállt.
~ Kell az a kard! - tökélte el azonnal, mihelyst levegőhöz jutott.
Buzogánnyal a kezében kilépett a törzs takarásából, épp csak annyi időre, hogy ismét elhajolhasson a fém tüskék elől.
A lendület azonban, amelyet a harcos ebbe a csapásba belevitt túl nagyra sikerült és a buzogány tüskéi a fa törzsébe fúródtak. Khetty nem várta meg, míg kiszabadítja. Alulról felfelé lendítette a buzogányt, amellyel pontosan állon vágta a harcost. A szétzúzott állkapocsból vér buggyant elő.
Mivel a harcos pajzsa messzire gurult, miközben a harcos térdre rogyott Khetty előtt.
Tekintetéből kevéssé sütött az őrület, inkább valamiféle értetlenség, hogy valaki ilyen ütést mért rá. Khetty nem várta meg, míg kitisztul a harcos elmélye. Újra meglendítette buzogányát, amellyel a harcos fedetlen arcába csapott. A ripityása zúzott csont ropogására hideg futott végig a nő hátán. Kábán nézte kettétört fegyverét. Sosem szerette az ilyen kimenetelű párviadalokat, de már régen megtanulta, hogy a saját életét nem adja olcsón.
A tetoválás égető lüktetése lassan csitult, ahogy az erdő fáinak halk suhogása körülfogta.
~ Hát megint elkezdődött... - hunyta le a szemét, miközben magába szívta az avar illatát.
*Hirtelen mozgást hallott maga mellől. Ösztönösen marokra szorította a fegyvert, csak a széttört fa szálkák millióival bosszulta meg hálátlanságát. Kék szemeit az erdő sűrűjébe meresztette, hátha meglátja, ki mozgatja a bokrok ágait oly nagyon, de csak halk nyüszítést és furcsa vinnyogást hallott. Vállat vont és a tetemet az erdőre bízva visszaindult a toronyba.