Khetty visszasétált a toronyba, felélesztette a konyhában a tüzet és elkészítette a Stubb által szörnyűségesnek titulált teáját, hogy a nagy bögrével felsétáljon a könyvtárszobába. A vastag falakból áradt a reggeli hideg, így a gőzölgő italt az asztalra téve, tüzet csiholt a kandallóba is.
Majd a pattogó tűz elé húzta az egyik faragott, magastámlás széket, lerúgta csizmáit és a karfák közé kuporodott. A kemény tiriolfa székek mindegyikét, puha szőrmével takarták le, hogy kényelmesebb legyen.
Órák teltek el így… Khetty azt sem vette észre, hogy a teája kihűlt… Csirguz hangjára mozdult meg:
- Hát elment… – szólalt meg a férfi a támla mögött állva.
Khetty fejét a széktámlának döntötte és kifújta a levegőt, amelyet mintha órák óta bent tartott volna.
- El…
Csirguz az ablakhoz sétált, gondterhelt arccal kinézett:
- Hóesés… - dörmögte inkább csak magának, ahogy homlokát a díszes üvegnek döntötte.
- Az legalább elfed mindent… - tette hozzá Khetty szomorúan.
- Mi ez a bánatos gyűlés? – lépett be Stubb, kezében elmaradhatatlan korsójával, nyomában Gill-el és Camelusszal.
- Mortazor… elment… - nyújtotta ki Khetty a lábait, majd felállt a székből. Kék szeme alatt sötét karikák jelezték a kimerültséget.
- Elment? – vonta fel a szemöldökét Gill. – Hova?
- Más utat választott… – lépett be Lia is a könyvtárba. Fiatal arcán egy nyomorúságos éjszaka nyomai hagytak nyomot.
- Mi az, hogy más utat válaszott? – nézett körbe Gill széttárt karokkal. – Képes arra valaki ma reggel, hogy értelmesen is elmondja, hogy mi történt?
- Mortazor meghalt! – fordult meg szikrázó szemmel Khetty, köpenye vörösen felizzott. – Feladta az életét Ghallán és elment!
- No, de hová? És hogyan? És miért? – nézett Camelus is körbe. A mindig nyugodt inkább harcos, mint varázsló testalkatú mágus az ablakhoz lépett, Csirguz mellé.
- Talán haza tért végre… - sóhajtotta Khetty fáradtan, ezzel együtt a köpenye is nyugott kék színt öltött.
A szobában lassan a torony minden lakója összegyűlt, hosszú csend telepedett rájuk, majd Csirguz megfordult. Rövidre vágott, ápolt szakálla mögött is látszott a barna szemekből áradó szomorúság:
- És most hogyan tovább? Többen távoztak már az elmúlt időben, mint számolni tudnám…
A válaszért mindannyian Khettyre néztek.
- Mi lenne? – tért vissza a kérdezett határozott, mély hangja. – Sok dolgunk van még! A torony tövében gyülekezik ismét a Tökéletes Gyémánt és az Elit Horda! Remélhetőleg nem itt akarnak sort keríteni a végső háborújukra!
- Mi lesz Mortazorral? – nézett fel Kovi, aki egy széken ült eddig csendesen.
- Nem tudjuk megváltoztatni, ami történt! Úgy döntött, hogy elmegy…
- Úgy értem, nem állítunk valami fejfát neki?
Khetty arcán megfeszültek az izmok. Többezer éves emlékei törtek elő… az Ősök Temetőjében történtekről, amikor még nem volt tanácsadó, nem volt király Duparmában… amikor még Kyrannia sem létezett, sem Napkapu oszlopai nem álltak még… de már a Nagy Háború után bolyongott egyedül, a végső háború után, amikor az emberek egymás ellen fordultak és ezzel elpusztították a földet, ahol addig éltek… abból az időből, amikor még örült a halhatatlanságának…
- Ez egy varázslótorony, nem temető! – felelte végül. Hangja keményebben csattant a szobában, mint szerette volna.
- Csak egy ötlet volt… - szabadkozott a varázslótanonc azonnal, mire a nő egy sóhajjal megrázta vörös fürtjeit.
- Ne haragudj! Nem így akartam… - azzal kezébe kapta csizmáit és mezítláb elhagyta a könyvtárszobát.

Tényleg megéri hagyni, hogy ennyi emlék csak úgy elvesszen a sötétben? Minél tovább élsz, annál nehezebb elhagynod szeretett életed.
-Lám, a hallhatatlanságnak is vannak hátrányai… - dörmögte magában Csirguz. Egyedül volt a könyvtárban. Gondolkodott.
-Lehet, hogy egy jobb helyre tért… biztos, hogy egy jobb helyre tért! –győzködte magát.
Kinézett az ablakon. A nap már magasan járt. Ilyen sokáig filozofiált volna? Felkapta botját, ami eddig ölében pihent, majd feltápászkodott. Lebattyogott a földszintre, ahol Fantasylia sem a megszokott sebességével sürgött-forgott. Csirguz biztosra tartotta, hogy Ő is az élet problémájának okait firtatja. Akárhova mehetett volna a toronyban, mindenkin ugyanaz az arckifejezés ült. Gyász volt ez, nem nyilvános, de gyász. Még Bulcsú is, aki egyébként is virgonc-tanonc, - ahogy apja nevezte - felöltötte csendes megjelenését.
Két számot mindenki megjegyzett:

Necronis (Szept. 26. – Dec. 19.)
Az embereknek csak akkor hiányzik valami, ha már elvesztették. Ostoba lények.

Khetty szomorkásan indult aznap reggel vadászni, nem is figyelt igazán merre tartva indult el a Napkapu tornyából. Alig sétált azonban talán fertályórája, amikor jellegzetes kántáló hang ütötte meg a fülét. Óvatosan a hang irányába lopakodott, mert egyértelműen egy értelemmel bíró szörnyre, netán egy másik Végzetúrra számított. Vigyázva emelte a lábait, nehogy talpa alatt megzörrenjenek a száraz levelek, izzadó tenyerében néha meg megcsúszott a katonai romboló íj, amit vadászatai közben szokott használni. A bársonyköpenye minden lépésnél hűségesen felvette a környezete színét, elrejtve leendő prédája elől. Apró tisztás tűnt fel előtte, biztos volt benne, hogy csak ritkán járt itt eddig, de emlékezett a tisztás közepén álló idő koptatta nagy kövekre. Ezek előtt térdelt most egy nagydarab alak, akit már messziről megismert, hisz többször ugyanarra az útra igazították lépteiket Ghalla szeszélyes istenei. A nő nyugodtan kilépett a tisztásra, mert ettől a férfitól nem kellett tartania.
- Üdvözöllek Incubus!
A férfi lassan felemelte a fejét és Khetty meglepetten látta, hogy valamilyen rituáléban zavarhatta meg, mert a kopott kőhalmon most egy mithrill buzogány hevert, a férfi kezében áldozótőr, alkarjaiból vér csöpögött a fegyverre. A zsoldos lassan biccentett felé.
- Úrnő!
- Áldozat talán Tharrnak? - vonta fel a szemöldökét Khetty.
- Lépj közelebb úrnőm, s amire eddig sohasem vesztegettél az idődből, nézd meg ezen kövek megkopott véseteit.
A mágusnő engedelmeskedett a felszólításnak és közelebb lépett. A megkopott szimbólumok nagyobb része már kivehetetlen volt, de a központban álló koponyát még jól látta, és sok helyen kivehető volt a kasza is. Khetty megcsóválta a fejét:
- Ez biztosan nem Tharr oltára.
- Nem. Ezt az oltárt valaha Leahnak, a halottak és a túlvilág urának szentelte egy pap a Végítélet Várói közül - mutatott a kopott kasza szimbólumokra Incubus. - Legalábbis ez az ő jelképük volt.
- Nem értem. Miért imádkozik egy harcos Leahhoz? A holtak urától kérsz segítséget következő csatádra?
- Nem. Egy tisztelt és nagyra becsült harcos lelkéért imádkozom. Mert sem Tharr, sem Fairlight, sem semelyik más isten nem úr a lelkek felett. Értük csak Leahhoz lehet szólni. És én most egy egykori nemes ellenfélért imádkozom, akit valaha megöltünk volna legszívesebben, de akinek tiszteltük az erejét, a bátorságát, a szilárd jellemét és a gerinces becsületességét.
- Te most...
- Igen. Mortazorról beszélek. Gyors szárnyon jár a hír, ha egy ilyen hatalmú Végzetúr távozik mindörökre.
- De miért a vér és a buzogány?
- Amikor harcban álltak szövetségeink, ezzel a buzogánnyal megsebeztem Mortazort. A régi hit szerint vérének és ezzel lényegének egy része benne marad a fegyverben. Illő hát utána küldeni. Vagy legalábbis megpróbálni... Ghalla istenei messze vannak immár, nem tudom meghallgatják-e még imáinkat... Mindenesetre, ha megbocsájtasz...
- Igen, folytasd csak kérlek.
- Leah, csontmarkodban fogott kaszád korán sújtott le, korán hívott el egyet közülünk árnyékbirodalmadba. Mi akik maradtunk, miénk a fájdalom, miénk a kín, hogy többé nem küzdhetünk mellette, vállunkat az övének vetve. E fegyveren az ő vére, drága halottunké szárad, oltárodon csillog azé, ki a fegyvert markolta, mikoron az eltávozottat megsebezte. Ez a vér nyisson kaput hozzád, s te add vissza lelkének, ami őt megilleti. Hozzád könyörgöm most éjszívű Nagyúr, fogadják az eltávozottak lelkei nagy tisztelettel Mortazort, kiért imánk szól, s te engedd színed elé és nyújts neki békét a te Árnyékbirodalmadban! Leah, kai tragan, aw ermaran!
Az utolsó szavakra finoman megremegtek az ősi kövek, Incubus kihullott vére pedig örvényleni kezdett a mithrill buzogány körül. Egyre sebesebben, míg végül sötét kapu nyílt alatta, csak egy pillanatra, és a harci eszköz a fekete mélységbe hullott. A zsoldos rekedt hangon szólalt meg:
- A holtak ura elfogadta az áldozatot...
Ezzel feltápászkodott, fejet hajtott a megkopott oltár felé, majd kezet nyújtott a nőnek:
- Tudom, hogy nehéz ez az időszak neked és a társaidnak is. Szörnyű veszteség, hidd el együtt érzek veletek... Én nem ismertem őt annyira, mint ti, de fáj, hogy többé már nem találkozom vele, tiszteltem őt.
Khetty könnytől csillogó szemekkel bólintott és sokáig nézett még a távolodó harcos után. Emlékeiben feltűnt újra Mortazor, hogy ki volt és mit jelentett ő neki és a társainak. A sok szép emlék, a nehéz helyzetekben összekovácsolódott társaság. Nagy levegőt vett, majd indult volna tovább vadászni, de egy pillanatra még megállt és lenézett a lábai előtt heverő, időkoptatta oltárra. Majd csendesen suttogta:
- Nem ismerlek Leah, holtak ura. Őszintén, nem is vonz sem a hited, sem a szolgáid. De ha tehetsz valamit Mortazorért, akkor én is erre kérlek...
Majd Khetty is fejet hajtott egy pillanatra, aztán gyorsan a préda után iramodott.

***OFF***
Nem voltam a klántársad Necronis, de beszélgettünk, találkoztunk személyesen is. Valószínűleg sohasem olvasod el e sorokat, de ha mégis, akkor szeretném elmondani: tiszteltelek az intelligenciádért és a jellemedért, sajnálom, hogy elmentél, mert nélküled szegényebb lett Ghalla.

Bokáig érő hó kavargott a szirten, napok óta esett megállás nélkül. Csirguz néhány seprűt és rozsdás lapátot aktivált, így sikerült egy ösvényt tisztán tartani, ami elvezetett a Lélek Fogadójáig, ahol nagy mulatozás, ünneplés folyt; hangos jókedvvel, fényes fáklyákkal ünnepeltek a betérő végzeturak már napok óta.
Khetty megborzongott a reggeli hidegtől, ezért egy pokrócot magára tekerve sétált le a konyhába. Amerre járt minden kandallóba tüzet csettintett, remélve, hogy a levegő hamar átmelegszik.
Stubb megtréfálása óta némiképp jobban odafigyelt a teakészítésre, mivel nem tudhatta, hogy milyen megoldással kívánja a törpe viszonozni jószándékát. Sajnos hiába csempészett sör helyett teát a kupájába, alacsony termetű társa nem kedvelte meg jobban ezt az italt.
Khetty kinézett a konyha osztott ablakán. Csak a pattogó tűz hangját lehetett hallani, egyébiránt csend volt… Túl nagy csend… A torony lakói megfogyatkoztak, az ittmaradtak kedve és lelkesedése is alábbhagyott…
~ Kell legyen valami megoldás! – fordult el végül az ablaktól.
Mielőtt elkészítette volna teáját, bevillant egy ötlet, olyan kézenfekvő és nyilvánvaló, hogy tulajdonképpen bosszankodott, hogy eddig nem jutott eszébe. Otthagyta a vizet, a teafüvet, felsietett a szobájába, hogy magára öltse legdíszesebb ruháját, majd a könyvtárba ment, ahol az aranyló indákkal körbeölelt kristálygömböt tartották.
Ő maga ritkán használta ezt a varázslóeszközt, ezért kissé félve érintette meg a gömb hűvös felszínét. Hirtelen egy térkép vetült ki elé, Ghalla térképe. Városokkal, falvakkal, apróbb táborokkal, félelmetes erődökkel. Mindegyik város felett színes jelként forgott, hogy melyik hordához tartozik.
Khetty kutató tekintettel nézte, a rejtett zugokat, a sötét barlangokat. Nem akart fényes nagyvárosba vagy fennhéjázó erődbe menni, olyan helyet keresett, ahol értékes kincsre bukkanhat. Végül nem is túl messze a toronytól, meglátott egy helyet. A varázslók smargd jele éppcsak felvillant a térképen, egy barlangot jelölve, így mielőtt bárki észrevette volna, gyorsan elhagyta a tornyot.
A Lélek Fogadójáig gond nélkül eljutott, de utána lépten-nyomon elsüllyedt a hóban.
~ Kellett nekem kincset keresni?
Majd ismét jött a gondolat, elvégre ő varázsló… vagy legalábbis vannak bizonyos képességei itt Ghallán. A tűzcsiholást élvezte legjobban, így azt már-már tökélyre fejlesztette, de hát elvileg képes arra is, hogy lebegjen…
Megállt a zúzmarássá fagyott öreg fák alatt, majd koncentrálni kezdett. Néhány perc múltán kiemelkedett a hóból és néhány ujjnyival a vastag hótakaró fölött lebegett. Megpróbált lépni egyet, de csak azt érte el, hogy a varázs szertefoszlott és ő a hóba borult.
- Affene! Hülye varázslatok! – dörmögte, miközben igyekezett felkászálódni.
Majd ismét megpróbálkozott a lebegéssel, de ekkor csak gondolatban lépett egyet. Meglepetésére majd egy métert tett meg, így aztán újra gondolta a lépést. Az erdő fáit kerülgetve, kissé darabos mozgással haladt előre, de határozottan gyorsabban és könnyebben, mint mikor gyalogolt.
Néhány óra múlva ott állt a sziklás hegy előtt, amelyen kopár ösvény vezetett a feketén ásító barlangi bejárathoz. Khetty nem sokat tétovázott, megindult a meredek ösvényen, hogy a bejárat előtt ismét megtorpanjon. A barlangból csontig fagyasztó hideg áradt, mintha a halál szagát árasztaná.
~ Komolyan gondoltad te ezt? – tette fel magának a kérdést Khetty, de nem fordult vissza.
Kevéssé ismerte ugyan Ghalla diplomáciai előírásait, de a halhatatlanságban töltött évek óta jópár dolgot megtanult már… leginkább azt, hogy bármi is történjék, nem fog meghalni…
Ahogy átlépte a barlang bejáratát, egy szűk járatból hideg szél áramlott kifelé:
- Ki vagy teee! – mély reszelős hang dörgött vissza a falakról.
- Khetty vagyok, az Ikertornyok egyikébe költözött mágusok vezetője! Üdvözöllek Kayrac smaragdszem! – hajtotta meg magát tiszteletteljesen.
- Napkapubóóól? Lépj hát beljebb! – suttogta a hang, mive a barlang sziklái elmozdultak helyükről, hogy feltáruljon egy hatalmas csarnok.
A csarnok közepén halomba hordott kövek tetején fekete vizű forrás bugyogott, amely egy kics tócsában gyűlt össze, hogy végül elfolyjon a sziklák között.
Díszes bársonyruhába csavart alakok álltak a csarnokban, kezükben varázspálcáik, fegyvereik. Kezükön vaskesztyűket, mellkasukon díszes, ősi vérteket viseltek. A középső alak fején aranyló koronával. A hideg még inkább a sejtjeibe vágott, ahogy végignézett a társaságon.
~ Egészen biztosan nem gondoltam én ezt végig! – de hangosan csak kieresztette a tüdejében eddig tárolt levegőt.
- Miért jöttél? – kérdezte a csontváz élőholt király.
- Ajánlatot hoztam, amely mindkét szövetség részére előnyös lenne!
- Miféle ajánlatot? – lépett előre Kayrac. Hústalan koponyájában a holdat viszatüköző két kristály fénylett.
Khetty őszintén megborzongott. Sosem szerette a síron túl is élettel töltött testeket… valahogy úgy volt vele, hogy ha valaki meghalt már, az maradjon halott inkább.
Hangosan azonban ezt mondta:
- Napkapu tornya erős, tagjaink bátrak és összetartóak. Olyan veszélyek leselkednek Ghallára, amiről a legtöbb végzetúr még csak álmában sem gondolna… több társunk odaveszett már, mint számolni tudnám… helyük üresen áll… Ajánlatom nektek, a Smaragd Rendnek, hogy csatlakozzatok hozzánk mindannyian, így nem kell félve bujkálnotok e hegy belsejében! Hamarosan elkészülő Térkapunk és egyéb felépített épületeink biztonságot nyújtanak nektek, és új lehetőségeket nyitnak meg előttetek!
- Mi megvagyunk így is… miért lenne ez jó nekünk? – lépett egészen közel Kayrac.
A belőle áradó hideg már Khetty csontjait is áthatotta, de tűrte a holfény szemek kutató pillantását.
- Ez egy ajánlat, ha akartok éltek vele – felelte végül a nő.
- A Térkapu vonzó ajánlat – lépett előre az egyik varázsló.
Kayrac megfordult, jelentőségteljesen végighordozta tekintetét társain, mintha gondolataikban olvasna, majd ismét Khettyre sandított:
- Mindenki?
- Mindeni! – bólintott a nő.
- Legyen hát! – emelte magasba a karját az égőholt mágus.
Mire a nap ismét lenyugodott a szirten egy csoport varázsló lebegett a mágustorony tövében, élükön Khetty-vel.
~ A többiek ezért meg fognak ölni! – gondolta, majd szélesre tárta a háborúktól megviselt toronykapukat, hogy az előtérbe lépve, felsorakozhassanak új társai.
Mikor belépett a fehér falak közé, legnagyobb meglepetésére minden régi toronylakó a márványlépcsőn állt, díszes ruhában, ünnepélyes hangulatban. Ahogy végignézett rajtuk, nem látott sem haragot, sem bosszúságot, Lia cinkosan mosolygó tekintetéből azonban kiolvasta, hogy mi történhetett, amíg távol volt.
- Íme a Smaragd Rend tagjai! Kérlek fogadjátok be őket, mert mától ők is hozzánk tartoznak!

Dankát napok óta látni sem lehetett a reggelin kívül. Miután a szükséges lélekenergiát összevadászta, visszarohant a toronyba, ahol várták a tekercsek. Először azt hitte, hogy az írás a régi galetkik nyelvén íródott, de ebben csalódnia kellett. Ugyan hasonlatos volt ehhez az íráshoz, de túl sokban különbözött, hogy egyértelműen le tudja fordítani.
A hótól még sötétedés után is világos tájra lenézve próbált újabb erőt venni a fordításhoz. Ekkor látta meg a kis csapat, láthatóan a torony felé közeledő végzeturat és szörnyeket.
- Egy újabb háború... Fantasztikus! - gondolta magában, és rögtön a könyvtár felé vette az irányt, hogy a kristálygömbön keresztül szerezzen még több információt támadóikról. Belenézve a gömbbe szembesült azzal a ténnyel, hogy egy csapat smaragd hordás végzetúr és végzetúrnő tart a torony felé. - Mi a ?- és kirohant a teremből egyenesen az ebédlőbe, ahol a szokásos nyüzsgés zajlott: Gill egy táblán stratégiákat hozott létre, amiket azután két vastag vonallal húzott át, a tervek túlságosan rossz voltára hivatkozva, Kovi éppen Redjensnek magyarázta a Hatalom Kártyái szabályait, Lia möszekocsonyát készített Elviz segédkezésével amit Bulcsú már valószínűleg jó ideje sóvárogva nézhetett. Gloom a mentális robbanást próbálgatta, aminek a fortélyaira Camelus oktatta. Danka leérkezve elkiáltotta magát:
- Lehet, hogy nem kívánt látogatók érkeznek!
- Mi?! - kiált fel Stubb, és akkora erővel ugrik fel a székről Trollagyara után nyúlva, hogy végigszakad tomporán az új nadrágja.
- Kint vannak, legfeljebb két és félszáz méterre! A kristálygömb azt mutatja, hogy smaragdok, viszont fegyver van mindnél, és jókora csomagok! Szerintem ostromra készülnek.
- Az Egyezmény miatt a szövetségek nem támadhatnak azonos hordájú szövetséget!
- És ha regenátok? Ha azok közé az őrült végzeturak közé tartoznak, akik kiszipolyozzák az összes lélekenergiát fajtársainkból, a halottak hordajelvényét pedig eladják a lélekkufároknak akár őskövekért is?
- Nem hiszem, hogy ilyen támadástól kellene tartanunk. - mosolyog Gill. - Főleg, hogy az élen Khetty fog állni.
Egy pillanatig némán álltak. Majd Gill folytatta:
- Attól jóval inkább tarthatunk, hogy nem lesz helyünk elszállásolni őket.
- Miért ne lenne? - kérdezte az éppen belépő Csirguz, aki a hangoskodást hallva befejezte az emeleti üvegkupola tűzgömbökkel való hótalanítását, hogy megnézze mi okozta a vitát. - Hat szoba üresen áll, ha Mortazorét is beleszámoljuk.
- Mert ők kilencen vannak! -válaszolt Gill.
- Oh.. olyan sokan? - így Lia, és magában motyogva folytatta - Akkor legalább kétszer ennyi kocsonya kell...
- Fogadjuk őket illően! - indítványozta Camelus. Két perc múlva a torony legénysége a márványlépcsőn állt, az ebédlőt és a konyhát is takarossá varázsolták ezalatt.
Khetty nyitott be, mögötte a közelről jóval félelmetesebb kinézetű idegenekkel, végignézett a torony lakóin, és megszólalt:
- Íme a Smaragd Rend tagjai! Kérlek fogadjátok be őket, mert mától ők is hozzánk tartoznak!
- Kerüljetek beljebb! - invitálta őket Lia.
- Khetty, egy percre. - szólt a belépők után Csirguz.
- Igen? - nézett kérdőn Khetty, és elvette a Stubb által felkínált pohár meleg italt.
- Nincs elég helyünk ennyi ember számára...
- Ez gond... - tűnődött Khetty, belekortyolt az italába amit heves krákogás közepette nyelt le, tekintettel arra, hogy az ital íze a mézsör illetve legalább húszféle tea keverékére emlékeztetett, valami csípős, enyhén két kanálnyi fekete borsra emlékeztető mellékízzel. Stubb csöndesen vigyorgott magában...

Camelust napok óta nem látta senki. Ki sem jött a szobájából, még enni sem. Bár már hozzászoktak, hogy néha szótlan napjai vannak, amikor gondolatai, emlékei mélyére zárkózik, ez most túlontúl feltűnő volt. Már arra kezdtek gyanakodni, nem-e valami baja esett. Aztán egy este a vacsora mellett úgy döntöttek, bár biztosan morcos lesz, ha megzavarják, valakit mégis felküldenek a szobájába. Sorshúzással döntötték el, ki is legyen az „áldozat”, a rövidebbet Khetty húzta. Nem szívesen tett eleget a feladatának, de az egyezség az egyezség. Puha léptekkel settenkedett Camelus ajtajáig, és finoman bekopogott. Válasz nem jött. Hangosabban kopogott, és amikor erre sem kapott választ, ijedten bedörömbölt:
- Camelus, bent vagy? Jól vagy?
Semmi. Résnyire megnyitotta az ajtót, és beleskelődött. A mágus ott állt mozdulatlanul a lőrésnyi ablaknál, ahogy a holdfény beszivárgott, pont az arcára vetült. Valami furcsa volt a képben. A holdfénynek vissza kellett volna tükröződnie az arcáról, és ehelyett a fény átment rajta! Khetty kitárta az ajtót, és belépett:
- Camelus, mért nem szólsz?
A mozdulatlan alak csak állt, egészen addig amíg a feléje induló Khetty egészen közelébe nem ért. Ekkor olyan hang hallatszott, mint mikor egy cserépdarabot rúgnak tovább – és Camelus eltűnt! Az odébbrúgott üvegcserép éles csengéssel landolt a szoba sarkában, és amint megállapodott, fölötte ott volt Camelus! Előre nézett, de tekintete nem kereste a Khetty tekintetét, aztán elhaló hangon beszélni kezdett:
- Szeretett bajtársaim! Talán nem lett volna elmenni, ha szemtől szembe búcsúzok tőletek, ezért választottam ezt a lehetőséget. Régebben üzenetek közvetítésére használtuk ezeket a köveket, titkukat azonban ma már csak kevesen ismerik. Ez csak egy képmás, amit láttok. Én már nem vagyok. Jó volt köztetek, veletek fejlődni. Mortazor távozásával azonban igencsak megnőttek a terhek. Ti úgy gondoltátok, én lettem a legerősebb – és talán tőlem vártátok volna a védelmet is. Én is szerettelek volna megvédeni benneteket, de rá kellett jönnöm, nem vagyok elég erős hozzá. Sokat tudok, de még sokat kellene tanulnom. Magamért és értetek. Üzenetet küldtem Bumburnyáknak, a Végzeturak Mesterei legerősebbikének, és megkértem, egy időre fogadjon be, hadd tanuljak tőlük, velük. Úgy tűnt, nekik is szükségem felhalmozott tudásom morzsáira, mert kérésemre rábólintott. Most útra kelek. Sok minden van, ami ideköt, ha elég erős leszek, biztosan visszatérek. Addig vigyázzatok egymásra, és vigyázzatok a fiamra. Tőle is alig volt erőm búcsút venni. Megértette, hogy mennem kell, és megígérte, engedelmes tanonc lesz.

Itt a kép megremegett, egy pillanatra eltűnt, aztán ismét a mozdulatlan, semmibe bámuló Camelus „tért vissza”. Khettyben vegyes érzelmek kavarogtak. Nem tudta, hogy az üzenet módján vagy tartalmán döbbenjen-e meg jobban. Aztán a módot valahogy csak elfogadta, de a tartalommal sehogy sem tudott egyenesbe kerülni. Lehajolt, felvette a kristályt, finom idomain végigsimított kezével, és nagyot sóhajtott. Gondolatai, mint kalitkába zárt madár, úgy csapongtak: „És velünk mi lesz, amíg visszatérsz? És úgy egyáltalán, hogy fogom ezt odalent a többieknek elmondani?”

Fagyos csend honolt a csarnok falai között. A Smaragd Rend tagjai, mind a tizen egy hatalmas kőasztal körül foglaltak helyet és smaragdtűzben égő szemeiket vezetőjükre, Kayrac smaragdszemre szegezték, várva, hogy folytassa mondanivalóját:
- Barlangunk úgy látszik nem vonzó a tanoncoknak. – dörgő hangja visszhangot verve verődött vissza a komor falakról – Már túl kockázatos messzebbre merészkednem a keresésükre, túl vonzó célpont vagyok egyedül.
A többiek egyetértően horkantak fel.
- Így viszont magunknak kell megbirkózni fokozódó nyomással. A háborúk egymást érik, egyre gyengülünk, mert energiáink nagy részét a barlangrendszer helyreállítására kell fordítanunk, hogy ne maradjunk védtelenek. – folytatta a Vezér.
Ragyogó zöld szemeit végighordozta hű társain.
- Megértem, ha valaki már megbánta múltkori döntését, hogy nem a felajánlott csatlakozás mellett döntött, aki akar, elmehet, nem tartóztatom.
- Együtt hoztuk a döntést és együtt is viseljük a következményeit! – emelkedett szólásra Diaboló a Rend tagjai közül a második legerősebb mágus. Nyúlánk alkatát még vékonyabbá tette a csontjaira feszülő ezüstszínű bőr, mely fémes külsőt kölcsönzött a valamikor talán vonzó férfinak. – Reménykedjünk, hogy hamarosan változni fog a helyzet és a kezdeti háborús lelkesedés csillapodni fog. Akkor talán a tanoncokat sem riasztja majd a környék.
Az asztal körül ülő többi végzetúr: Heian La’Oberon, Lord Diablo, Andy, Hajnalea, Triud, Zsobig, Majden és Prince, mind felálltak és biztosították vezetőjüket, hogy kitartanak mellette a végsőkig.
A zajos megnyilvánulásnak Diabolo vetett véget, aki csendre intette őket és a távolba révedt.
- Jön valaki! – a hirtelen támadt csendben mindenki feszülten várta a folytatást – Egy Végzetúrnő! – de a hirtelen fegyverük után kapó társainak megálljt parancsolt felemelt keze – Smaragd mágus, és egyenesen ide tart.
Kayrac smaragdszem intésére a díszbe öltözött csapat a csarnok közepén bugyogó – a Lélekkutat rejtő – forrásnál gyülekezve várta a váratlan vendéget.
Mikor a picit bizonytalankodó Végzetúrnő elérte a barlang bejáratát Kayrac smaragdszem telepatikusan szólította meg és miután a nő azonosította magát, beljebb invitálta.
Mikor a fázósan köpenyébe burkolódzó Úrnő előttük állt, látták rajta a borzongást, melyet előholt mibenlétük váltott ki, de azt is látták, hogy büszkén kihúzza magát és hamar úrrá lesz pillanatnyi gyengeségén.
- Miért jöttél? – hangzott a kérdés vezetőjük részéről.
- Ajánlatot hoztam, mely mindkét félnek előnyös lehet. – felelte a már ismét határozott nő, aki a Napkapu Szövetség vezetőjeként érkezett hozzájuk.
Az ajánlat kedvezőnek tűnt, és a különleges kapocs folytán, ami összekötötte őket, érezték, ahogy Kayrac smaragdszem is hajlik a megegyezés felé. Hang nem hallatszott és a külső szemlélő az egészből semmit nem látott, de már meg is vitatták a másik Szövetség által eléjük tárt lehetőséget. A döntés megszületett. Egy feltétellel....
- Mindenki? – ez volt a legfontosabb kérdés.
- Mindenki! – mondta ki az utolsó szót a Khetty nevű végzetúrnő.
Nem volt szükség külön utasításokra, a tíz különös mágus összeszedte holmiját, a Lélekkútban tárolt energiáikat ideiglenesen tíz smaragdkristályba sűrítették, hogy mindenki leróhassa majd a csatlakozáshoz szükséges adományát, majd Khetty úrnő vezetésével útnak indultak.

Miután a Smaragd Rend tagjai beköltöztek Napkapu szabad szobáiba és kényelembe helyezték magukat a kevésbé meleg, de a barlangnál mindenképpen világosabb épületben, gyorsan teltek a napok.
Kayrac smaragd tekintete megakadt a torony jónéhány még kijavítatlan hibáján, a máladozó vakolaton, a megtört üvegkupolán és ezt szóvá is tette, az építőmester Gill Bates pedig kevéssé lelkesedett ezért. Hiszen ő maga is látta ezeket a hibákat, de a kútban kavargó és a vadászatok, portyák során nyert energia nem volt elég mindenre.
Ennek ellenére úgy tűnt odafigyel ezekre a jelzésekre és dörmögve ugyan, de nekikezdett a kijavításuknak.
Állandó segédje is akad, a lassan mágustanoncból mágussá fejlődő Kovi Zee személyében, aki ugyan folyton mesélt a közös építkezések alatt, de így legalább elterelte Gill figyelmét.
A Rend tagjain kívül két kóborló varázsló is meghúzta magát a toronyban, akik végül külön szobát kaptak, mint a szövetség tagjai.
Ennyi végzetúr szinte állandó zsongásban tartotta a tornyot. A könyvtárban, a laboratóriumban, a konyhában… mindig volt legalább 3-4 társalgó, beszélgető varázsló, akik ismerkedtek, barátkoztak egymással. A régi csendes, nyugodt légkör elszállt… egyetlen helyen lehett még némi nyomát lelni a kupolában, de ott is csak a hideg miatt és a feljárón keresztül azért oda is felhallatszott egy-egy szívből jövő nevetés, vagy éppen egy vita utáni ajtócsapódás hangja.
Khetty mégis leginkább itt töltötte az idejét. Kedvelte új társait, egy pillanatig sem bánta meg, hogy csatlakoztak hozzájuk; hamar beilleszkedtek és olyan természetességgel éltek együtt mintha mindig is így lett volna… de hiányzott az megnyugtató csend, amely korábban körbelengte a tornyot.
Khetty néhány nagy, színes párnát vitt magával, amelyekre telepedve egy vastag könyvet lapozgatott. Mióta hónapokkal ezelőtt beköltöztek a toronyba, lassacskán kinyitogatták a mágiával lezárt szinteket. Itt újabb és újabb rejtélyek kerültek elő, viszont mindenki megtalálta magának azt a zugot, ahol szívesen tartózkodott, ahol kérdéseire választ találhatott…
A tapasztalatok szerint a laboratórium volt a legveszélyesebb hely, bár Gloom nagyon lelkesen és szívesen tevékenykedett ott, de miután harmadik alkalommal is lángra lobbantotta a padlót a kicsöppenő vegyszerekkel, a vezetők ráparancsoltak, hogy Danka nélkül nem csinálhat semmit, hiszen a fiú legalább el tudta olvasni a címkéket.
A torony bővülésével Lia került a legnehezebb helyzetbe. Amíg csak páran voltak, örömmel tett eleget az elvárásnak, hogy főzzön, de több mint húsz emberre minden estére ételt készíteni… nem ez volt az álma, sőt! Kezdte kifejezetten tehernek érezni ezt a feladatot! Hiába segédkezett neki Bulcsu és Hajnalea is, úgy érezte magát, mint egy vendéglős, akinek minden napra új menüsort kell összeállítania.
Khetty jól látta ezt, és erősen törte is a fejét, hogy hogyan tudna segíteni, de nem nagyon jutott előbbre, csupán azt látta biztosan, hogy egyelőre mindenkinek az a jobb, ha ő maga nem veszi át a főzőkanalat.
A térdén kinyitott könyvben azonban nem erre kereste a választ, hanem valami másra, ami már a beköltözés utáni napokban szöget ütött a fejébe.
A párnákon ülve, vastag szőrmepalástba burkolózva nézett fel, amikor megérezte szagos társa közeledtét. Úgy tűnt a törpe zömök testalkatát annyi réteg ruhával fedi be, amelytől mozgása nehézkesnek, döcögősnek tűnt.
- Sör! – nyújtotta át az egyik korsót, majd lehuppant az egyik szabad párnára. – Hideg is van itt, a kilátás se csodás, minek vagy akkor itt? – nézett a nőre vörös szakálla mögül élénk kék szemekkel Stubb.
- Kell egy kis csend…
- Kinek?
- Nekem – szaladt ráncba a homloka Khettynek néhány pillanatra, majd belekortyolt a sörbe, ami ugyan hideg volt, de legalább oltotta a szomját.
Néhány pillanatig csendben ültek, majd a nő megszólalt:
- Láttam, letakarítottad a gyakorlótérről a havat.
- Jah…
- Azt is láttam, hogy milyen mesterien harcolsz… félelmetes erő lakozik benned… biztos, hogy varázsló vagy, mint a többiek?
Stubb erre elvörösödött a füle végéig, ez ugyan nem látszott dús szakálla és hosszú haja mögül, de az ahogy a korsóba bámult elárulta zavarát.
- Ne érts félre! Én örülök neki! – mosolyodott el erre Khetty. – Csak még sosem láttam ilyet! És őszintén bevallom, annak örülök leginkább, hogy nem ellenségek vagyunk!
- Ne mondj már ilyeneket… - húzta meg a korsóját Stubb.
- Attól hogy nem mondom, még ez marad az igazság…
- Csak sokat gyakorlok… - vonta meg a vállát a törpe. – Inkább arra felelj, hogy mit olvasol már napok óta?
- Napok óta?
- Jah… azért mert nem érem el, még látom, hogy ugyanaz a könyv hiányzik a polcról, minden alkalommal, amikor feljössz ide...
Most Khettyn volt a meglepődés sora, jó ideig kutatta a törpe szakállas arcát, de leginkább csak megszámolni tudta volna a szőrszálakat, másra nem jutott. Kis ideig tanakodott magában, hogy megossza-e a hadvezérrel a félelmeit, végül belekezdett:
- Mikor beköltöztünk, az egész tornyot körbelengte valami különös, sötét hangulat… talán Csirguz még emlékszik rá… talán Gill is… valahogy nem is tudom, ősi mágia áradt a falakból…
- Vettem észre a villogós szobában…
- Villogós?
- Ahol folyton hunyorognak azok az ábrák a falon…
Khetty elmosolyodott erre, majd folytatta:
- Tulajdonképpen egyből arra koncentráltunk, hogy a torony magasabb szintjeit rendbe hozzuk, feltörjük a zárakat az ajtókon és ez a sötét átok, mintha eltűnt volna… aztán megjelent köztünk Peps, egy tűzmadárként… a falakból… és emlékszem, mikor aztán emberi alakot öltött és milyen rémült volt a tekintete, amikor a pincéről kérdezett…
- A pincéről?
- Igen… de nem törődtem túl sokat ezzel, volt egyéb dolgunk is akkoriban… de mikor az Azúr Légió támadása elől a pincébe menekültünk…
- Emlékszem… - vörösödött el Stubb ismét, mire Khetty pár pillanatig értetlenül nézett rá, aztán eszébe jutott a bájital, amitől a törpe elég kellemetlen helyzetbe került.
- Csak arra akartam utalni, hogy van ott lent valami… szinte éreztem a bőrömön a légvételét, amíg ott voltunk…
- És meg akarod nézni – bólintott erre Stubb az utolsó kortyot is lehúzva a söréből, majd üres kupáját szó nélkül kicserélte Khetty félig még teli korsójára.
- Meg! – bólintott a nő.
- Gondolhatod, hogy nem mész oda egyedül!
- Hová mentek? – ért fel a kupolába Kayrac.
- Szörnyet írtani! – vágta rá azonnal Stubb.
Khetty bosszankodva nézett a törpére, aki úgy tűnt szószátyárabb, mint egy nő, aztán ahogy a törpe cinkosan mosolygó szemébe nézett megértette végre, hogy nem kell egyedül nekivágnia semminek. Nem várja el senki, hogy egymaga hárítsa el a tornyot fenyegető veszélyt, és főleg azt, hogy vannak rajta kívül más kalandvágyó toronylakók is, akik sérelmeznék, ha itthagyná őket, úgyhogy végül csak ennyit mondott:
- Hát igen…valami ilyesmi…

- Még ne nyisd meg! – zengett végig a tornyon Gill hangja az első emeletről.
- Most mehet? – kiabált vissza Kovi a pincéből.
- Várj még!
- Akkor nyitom!
- Még neeeeee!! – hajolt át a fehér márványkorláton maszatosan a főépítész. – Zárd el! Nem hallod? Zárd eeel!!
- Mi van? – nézett fel a pincébe vezető lépcsősor tetejéről a fiatal tanonc, majd meglátva főépítész felettébb morcos képét és hadonászó kezeit, visszarohant és elzárta a korábban felszerelt csapot.
- Mi a jó bánat folyik itt? – lépett ki a konyhából Khetty, ahol Liának segített eddig.
Kovi ismét megjelent a pincéből, ugyanolyan koszosan és maszatosan, ahogyan a főépítész festett.
- Meglepetés! – vigyorogta lelkesen a fiú.
- Miféle meglepetés? – nézett fel az emeletre vonakodva Khetty.
Ghallán tartózkodása alatt egészen új értelmet kapott ez a szó, és inkább kétségek töltötték el, mint örömteli várakozás. Ekkor megint megjelent Gill feje a korláton:
- Most már jó! Nyisd ki újra!
Szavaira Kovi egyetlen ugrással szelte át a pincébe vezető öt lépcsőfokot, majd Gill örömittas kiálltásából Khetty arra következtetett, hogy siker koronázta erőfeszítéseiket.
Gill ismét megjelent az emeleten körbefutó folyosón, piszkos kezét törölgetve, széles vigyorral jött lefelé.
- Melegvíz! – állt meg a legalsó lépcsőfokon, Khetty előtt.
- Mi?
- Pár hete felfedeztem egy csőrendszert, nem kell vödörrel felhúzni a vizet ezentúl. Miután a lélekkút felkerült a kupolába, elég mélyről felbugyogott a jéghideg víz a helyén, építettünk fölé egy kis szerkezetet. Fával lehet felfűteni és a víz, ami átfolyik rajta meleg lesz… fönt pedig, csak elterkerd és kész! – láthatóan roppant elégedett volt magával.
- Eltekerem? Mit?
- Hát, egyelőre csak egy ősrégi szekérkereket találtunk a beomlott tárolóban, azt tisztítottuk meg… most még csak azt lehet… - vont vállat a férfi.
Khetty minden rossz érzése ellenére a szó, hogy „melegvíz”, örömteli mosolyt csalt az arcára. A két fiú munkája valóban meglepetés volt a torony minden lakójának, és végre nem valami kellemetlen dolog érte őket.
- Mikor lehet kipróbálni? – nézett felfelé a nő sóvárgó tekintettel. Az idejét sem tudta, hogy mikor volt, amikor nem hideg, patakból merített vízzel kellett mosakodnia, forró fürdő pedig csak a Duparmai időket felidéző emlékeiben fordult elő.
- Ha akarod most rögtön… de azért ne lepődj meg, ha esetleg… ööömmm… mégse működik tökéletesen…
- Ugyan Gill! Ennél szebbet elképzelni sem tudok ezen a hideg napon! – indult el fölfelé a lépcsőn a nő.
Két pillanat alatt térült-fordult és a fürdőhelyiségben termett. A méretes kerék meglehetősen viccesen mutatott a falra szerelve, és a falból magasan kiálló cső sem emlékeztette zuhanyra, de Khetty rég megtanulta, hogy ne keressen hibát olyan dolgokban, amelyekben nem kell.
Mikor jobbra tekerte a kereket, a csőből megindult a víz, úgy ahogy az minden rendes vízvezetéknél szokás. És ami a legnagyszerűbb érzés volt, hogy melegvíz folyt. Igyekezett másokra is gondolni és odafigyelni, de ez a rég nem tapasztalt felemelő érzés nem hagyta elszabadulni olyan könnyen… végülis alig húsz percnyi pacsálás után kilépett a cső alól, hogy elzárja a kereket… A tetoválása felizzott, ahogy hozzáért; a fa mintha életre kelt volna, foltos kígyóként kúszott balra, majd hirtelen megmarta Khetty karját. A nő hiába kapta el a kezét, már késő volt. Kiálltására egy emberként rontottak be legalább hárman: Gill, aki a folyón várta, a szomszéd szobából Csirguz és a lépcsőn épp lefelé tartó Heian.
- Mi történt? – nézett a főépítész, mert nem látott semmi rendelleneset. A csőből nem folyt a víz, bár látszott, hogy korábban bőségesen ontotta magából, a kerék a falra szerelve, ugyanúgy, ahogy hagyta.
- Szedd le innen! – parancsolat Khetty a kerékre mutatva, majd ruháit maga elé fogva igyekezett sietve elhagyni a fürdőt. Ekkor vált először láthatóvá a hátán lévő tetoválása is. Amelyen, a griffekhez hasonlóan, díszes indákba kapaszkodva három főnix volt látható.
Amint belépett a szobájába, a földre szórta ruháit, előrántotta kését, és igyekezett eltávolítani az alkarjába fecskendezett mérget.
~ Affene, hogy már megint velem történik ilyen! – gondolta, miközben a padlóra köpködte a mérget.
- Khetty jól vagy? – kopogott a szobába Csirguz.
- Prímán… - válaszolta gyorsan.
- Mi baj a kerékkel? – állt meg az ajtó előtt Gill is.
- Csak szedd le!
Khetty kifejezetten soknak érezte az aggodalmaskodó érdeklődést. Mikor úgy ítélte meg, hogy végzett a méreg eltávolításával, kimerülten lerogyott az ágyára. Ekkor vette csak észre Acabo rémült tekintetét, amellyel az ágy végében elhelyezett dobozából bámult kifelé.
- Nincs semmi baj – mosolyodott el Khetty.
- Varázskígyó hozni nagy veszedelem alakváltókra… - motyogta, hegyes füleit lehajtva.
- Nem kell aggódnod! – dőlt hátra az ágyban, magára húzva a takaróját.
- Nem szabad most aludni!!! – ugrott elő a ládából Acabo.
- Fáradt vagyok, Acabo… hagyjál most…
- Nem aludni! – kiálltotta a manó, miközben igyekezett lerángatni a takarót a nőről.
Kétségbeesett hangjára ismét nagy lendülettel nyílt ki a szobaajtó, most még többen igyekeztek betódulni rajta, ezzel egyidőben Khetty dühösen villogó szemmel ült fel az ágyában:
- Én nem vagyok alakváltó, se galetki, se végzetúr! Nem lesz semmi bajom egy varázskígyótól, azon kívül, hogy megvisel! Ti meg mit bámultok! Hagyjatok már békén!
Khetty dühöngéseit eddig is nehezen viselték jópáran a toronyban, mivel amilyen hirtelen fellobbant benne az indulat, ugyanolyan hirtelen le is csendesedett, csak a köztes időben nem szabadott a közelében tartózkodni, de így még sosem kiabált senkivel. Miután kiadta dühét, magára húzta a takaróját és szinte azonnal álomba merült.
- Miféle varázskígyó? – vonta össze a szemöldökét Danka, aki eddig a tekercseket tanulmányozta a mágikus szobában, majd Gillre meredt. – Azt mondtad, hogy a pincéből hoztad azt a kereket?
- Onnan… tele van mindenféle lim-lommal az a helység, illetve csak volt, mert Kovival rendbe tettük az egészet, kihordtuk a földet…
- Kihordtátok? – kerekedett el Stubb tekintete is.
- Egész nagy terem lehetett valamikor, csak benőtte a növények gyökérzete… - vont vállat az építőmester.
Acabo csendben hallgatta a beszélgetést, majd az ágyra mászott, Khetty lábához és a sarokba kuporodva simogatta a takarót.
- Varázskígyó bajt jelent… varázskígyó nem evilágból való…
- Miért motyog ez folyton valami a varázskígyóról? – csukták be az ajtót a mágusok, majd a fürdőhelyiségből kilépő Kayracra meredtek mindannyian.
- Talán ezért – húzott maga után egy színes foltokkal ékesített kígyótetemet a lich.
- Ho...hogy került ez oda? – meredt Kovi a méretes állatra.
- Khettyt megmarta egy ilyen?! – képedt el Csirguz, majd nagy lendülettel visszanyitott a nő szobájába, akin máris megmutatkoztak a láz jelei, ahogy a szervezete a többi méreggel küzdött.
Acabo egy rongyot gyűrögetett a kezében, amellyel néha letörölte az izzadságcseppeket a nő homlokáról és arcáról.
- Nem lesz baj, Acabo! Túl fogja élni.. – mondta Csirguz, majd visszacsukta az ajtót.
Kayrac bosszúsan vonszolta le a kígyó tetemét a földszinti kandallóig, ahol minden előzetes bejelentés nélkül a lobogó tűzbe hajította, pillanatok alatt förtelmes bűz terjengett körbe.
- Ezt muszáj volt? – nézett Diabolo fancsali arccal. Ezüstös bőrén csillámlás hullámzott, ahogy az undor végigszaladt rajta.
- Muszáj! – bólintott Kayrac. – Nem evilági lény volt, a testét elpusztítani csak úgy lehet, ha elégetjük.
- Na de pont itt bent? – húzta fel az orrát Heian is.
A következő pillanatban a tűzből lángnyelvek csaptak ki. A vöröslő lángnyelveket kékes fény vonta körbe, mintha nem is lángnyelvek, hanem kígyók akarnák elérni Kayrac testét, akik mielőtt megmarhatták volna a lichet sivítva húzódta vissza. Ez megismétlődött néhányszor még, Kayrac egy jó lépésnyi távolságban, mozdulatlanul állt a kandallótól, végül egy nagyobb hördüléssel felcsaptak a lángok, hogy aztán mintha mi sem történt volna, vígan pattogjon a tűz tovább.
- Ez meg mi volt? – ámult el Stubb. Kupáját úgy szorította, mintha az élete függne tőle, még kortyolni is elfelejtett, valójában a döbbenet volt az, ami sokkolta a törpét.
- Menjünk le a pincébe, nézzük meg azt a termet! – sóhajtotta Kayrac és megindult előre.
- Nem várjuk meg Khettyt? – lökte el magát a korláttól Gill.
- Aki maga mondta, hogy nem közülünk való? – az élőholt mágus gúnyos szavai sokáig visszhangzottak a falak között, senki nem felelt, senki nem mozdult, mígnem Lia csendes, de határozott hangon megszólalt:
- Annyit mondott, hogy nem végzetúr, nem galetki és nem is alakváltó… de mi ezt eddig is tudtuk róla… de olyat, hogy nem közülünk való… ilyet soha nem hallottam tőle…

Khetty megint otthon járt, Napkapu túloldalán, a griffek földjén, nem sokkal a Sárkányháború után. A felpercselt mezőn még felfedezhető volt egy-egy szénné égett marha teteme, a távoli hegyoldalban pedig egy romokban álló város körvonalazódott.
- Ez maradt nekünk – hajtotta le a fejét szomorúan egy fekete színű, fiatal griff.
Khettynek nem látta pontosan, hogy kivel beszélget, bár ez talán nem a megfelelő szó, mivel a griffek a gondolataikat vitték csak át, amelyre az emberek önkéntelenül is kimondott szóval feleltek. A griff nevére sem emlékezett hirtelen, csak annyi rémlett, hogy jóval Trifferlin születése előtt élt. Közelebb lépett az álomködben, mert az egész olyan valószerűtlennek tűnt, mivel a griff beszélgetőtásra mégsem hangosan válaszolt a gondolatokra, viszont Khetty mégis minden szót pontosan értett.
- Segítünk újjá építeni, ne aggódj! – simogatta meg a nyakát szeretettel a fekete köpenyes boszorkány, aki köpenyén viselte rendje összetéveszthetetlen jelvényét, két csónakszerű arany hímzéses virágot, amelyet egy kéz tart.
- Ez már más lesz… nem ugyanaz… a harcban odavesztek legjobbjaink… mi nem főnixek vagyunk, akik újra élednek a haláluk után…
- Nem haltatok meg, Mycorhea! Sokan túléltétek!
- Nézz végig rajtuk! Mindenki szenved… nincs élelem, nincs víz, nincs legelő az állatainknak… A nőstények javarésze odaveszett, amikor a Barlangot védték… Ha nem is most azonnal, de hamarosan meghalunk…
A boszorkány kis ideig gondolkozott, majd hirtelen a griffre nézett:
- Hű társad voltam a harcokban és te is számíthattál rám mindig!
- Sose kívánnék jobb lovast magamnak! – gondolta a griff tisztelettel nézve a boszorkányra.
- Ha nem akarod végignézni néped pusztulását, utat kínálok neked…
- Utat? Ugyan hová? – nézett a varázstudóra a griff félrehajtott fejjel.
- Máshová…
A griff visszafordult a füstölgő városromokhoz, az üszkös istállókhoz, a hamuvá lett fűszálakhoz, majd tollait felborzolva bólintott.
- De visszahozni nem tudlak! – nézett rá a boszorkány kérdő tekintettel.
- Akkor is! El innen! – fordult el a hím ruganyos mozdulattal.
A boszorkány erre kántálni kezdett, tenyerét többször összeütötte, majd szétnyitotta. Az utolsó alkalommal csillagport szórt szét, amely a természet törvényei ellenére nem hullottak le a földre, hanem mintha egy légüres térben lebegtek volna.
- Mi ez? – nézett a griff kérdőn a nőre.
- Egy átjáró…
- Hová?
- Nem tudom – rázta meg a fejét a boszorkány.
A griff még tétován lépett párat, toporogva lengette bojtos farkát, míg végül döntésre jutott.
- Köszönöm! Az Istenek óvjanak! – sóhajtott nagyot, majd mielőtt bárki is megállíthatta volna átlépett a megnyitott kapun, amely elnyelte testét, mintha sosem létezett volna.
- Ég veled, barátom! – sóhajtotta a boszorkány is.
Ahogy a griff farka bojtja is eltűnt, a csillagpor a földre zuhant, hogy tovább csillogjon a hamu között.
„Zilky, mi volt ez?” – gondolta Khetty, ahogy tanácsadó társára nézett, de a boszorkány nem hallotta, nem hallhatta őt. Visszahúzta fejére a kámzsát és elindult a lerombolt város felé.
* * *
Khetty felriadt a lázálomból. Sötét kis szobájában néhány percig pislogott, mire rájött, hogy hol van és hogy éjszaka ébredt fel. Acabo a lábára dőlve hortyogott, amelyek a manó nehéz súlyától elzsibadtak már. Ahogy talpra állt, mintha ezenyi sündisznón kellett volna végigsétálnia.
A tetovált griffjei lustán nyújtóztak egyet, kellemes melegséggel töltve el izmait. Magára öltötte ruháját, színváltó köpenyét és kisurrant a szobából.
Hajnalodott, így a torony lakói még édesdeden aludtak. Szerencsére a földszinti kandallónál már elérte, hogy ne kelljen folyton fát dobni a tűzre, hanem önmagától lobogjanak a lángok, de eközben annyiszor leégette az ujjait, hogy megfogadta a többi helyiséggel nem kísérletezik még egy darabig.
Lesietett a konyhába, hogy elkészítse a reggelinek szánt ébresztőjét, miközben valami különös gondolat egyfolytában nyugtalanította. Nem tudta volna megfogalmazni, csak amikor lüktető griffjei felsajdultak, akkor pattant fel a székéből.
- Mi van már megint? – nézett le a lábára, de csak barna, prémmel bélelt csizmáját látta.
Aztán a konyhaajtón keresztül kilépett a szabadba. Egy cseppet sem volt meleg ezen a hajnalon sem. Talpa alatt ropogott a frissen esett hó, a lehelet minden légvételnél bőségesen elárulta, hogy fagypont alatt játhatnak.
Alig tett néhány lépést a gyakorlótér felé, a feje fölött bizonytalan szárnycsapásokkal elzúgott valami, ami fekete foltként a hóba bucskázott, alig pár méterrel Khetty előtt.
Az állat utolsó erejével felemelte a fejét, ziháló mellkasa ontotta magából a levegőt, a fekete tollakra tapadt hó vakító fehéren világított, csillogva folyó vörös vér színezte a földön lévő havat.
- Mycorhea? – lépett a korábban Ghallán sosem látott lényhez.
Az állat fáradtan kinyitotta a szemét, majd aranyló szemei reménnyel telve felizzottak.
- Zilky barátja vagy! Emlékszem rád! – nyögte, érezhető volt, hogy nagyon kell koncentrálnia a gondolatátvitelre.
- Itt nem maradhatsz! – térdelt le az állat mellé Khetty, majd hátranézett a torony felé.
Abban biztos volt, ha a griffet is a toronyba viszi, jónéhány keresetlen szót fog kapni, hogy ez nem egy állatkert, hogy mindenki bent tartsa az állatát, de a nő tudta a griff nem maradhat kint. A szárnyából kiálló karnyi vastag dárda, súlyos sebet ejtett rajta, amibe belehal, ha magára hagyja.
- Most már úgyis mindegy! – hunyta le a szemét a griff.
- Dehogy mindegy!
- Legalább már vége van! – sóhajtotta lemondóan.
- Fejezd be ezt az önsajnálatot nagyon gyorsan! – parancsolt rá Khetty, de a griff már nem hallotta meg szavait.
Khetty erre nagy lendülettel elkezdte becibálnia a toronyba. Elég hamar ráeszmélt, hogy ezt nem gondolta végig teljesen észszerűen.
- Te meg mit csinálsz? – jelent meg Kayrac a nő mellett.
- Nem hagyhatom itt!
- Ó, dehogynem! – villogott fel a lich smaragd szeme az állat láttán.
- Mycorhea nem egy idevalósi állat! Meg kell gyógyítani!
- Tudod ez a legfőbb gondom... ez az „idevalósi”! Te mégis honnan jöttél?
- Mi van? – kapta föl a fejét Khetty.
- Tegnap emlegetted, hogy nem vagy galetki, meg végzetúr, meg semmi ilyesmi, akkor mégis mit keresel Ghallán és honnan jöttél? Hogyan kerültél ide? Vagy te is csak egy vagy a csalók közül, aki el akarja hitetni ezekkel a mágusokkal, hogy több nálunk?
- Szent ég, mi a jó bánatról beszélsz? – vonta össze a szemöldökét Khetty. – Segíts inkább!
- Nem én, amíg nem válaszolsz! – ragadta meg csontváz ujjaival a nő csuklóját Kayrac.
- Nem vagyok csaló Kayrac, egy kapun keresztül jöttem ide, ami Kyranniában áll. Én magam duparmai diplomata vagyok… illetve voltam… nem ártó szándék vezet, és senkit nem akarok becsapni…. kétségtelen, hogy nem tudom az állításaimat bizonyítani, így rajtad áll, hogy hiszel-e nekem…
A lich jó darabig méregette az emberalakú nőt, várta, hogy mikor látja meg benne a galetkik jellegzetes négy kezét vagy ennek valamiféle nyomát, de akárhogy is alkalmazta hatalmas tudását, nem látott hazugságot és ármányt. Ekkor a földön fekvő griffhez fordult, majd a nőre sandított:
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy itt marad?
- De igen, miért? – a nő kék szemében meglepetés csillogott.
- Te tényleg semmit sem tudsz Ghalláról?
- Hát nem sokat… - vallotta be Khetty kissé szégyenkezve.
- Röviden megfogalmazva: a lichek nem kedvelik a griffeket, és fordítva.
- Mycorheával nem lesz gond!
- Honnan tudod?
- Mert ő is Kyranniából jött…
Kayrac néhány pillanatig csillogó zöld fénnyel nézte az állatot, mély légvételekkel igyekezett feldolgozni a hallottakat, majd Khettyre nézett, aki teljes természetességgel várta, hogy segítségére legyen, végül a lich felsóhajtott.
- A toronyba nem jöhet be! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, majd kotorászott az egyik kis szütyőjében, a szirt szélén növő levéltelen bokrokhoz lépett és letört róluk egy ágat, felvett a földről egy elszáradt levelet, a hó alól kirugdosott néhány kavicsot.
Ezeket tenyerébe zárta, majd lehunyt szemmel mormolni kezdett. A varázsige után szétnyitotta a tenyerét, amelyből körbe forogva felemelkedtek az imént összegyűjtött tárgyak. Kavargó kis táncuk elindult előre, mígnem átláthatatlan hömpölygésű széltölcsérként kavagott a torony közvetlen tövében. Végül a lich egy csettintésére alábbhagyott a barnás por kavargása és a széltölcsér közepén egy vastag farönkökből összeállított, nagyobb kődarabokra épített, barna levelekkel lefedett kis istálló jelent meg. Khetty kimeredt szemmel bámulta a semmiből előkerült épületet, amely tökéletesen illeszkedett a torony falához.
Az istálló széles duplaszárnyú ajtaja kinyílt, ekkor a széltölcsér a griff testéhez kavargott, körbeölelte, majd megemelte és az istállóba lebegtette az ájult állatot. Amint a griff biztonságos helyen volt, az istálló ajtaja rácsapódott.
- Ezt meg ho… hogy csináltad? – képedt el Khetty.
- Nehezen – zihálta a mágus, látszott, hogy sokat kivett belőle az előbbi varázslat.
- Nagyon köszönöm! – bólintott a nő.
- Elég, ha távol tartod a közelemből azt a dögöt! – felelte Kayrac és visszaindult a toronyba, magára hagyva Khettyt, aki még mindig csak pislogva meredt az elkészült kis oltalmazó épületre.

A torony lakói izgatottan készültek a pincébe. Nagy felfedezésre számítottak, valami szenzációsra, ami egész Ghallán egyedülivé teszi Napkapu tornyát. Még Stubb is egészen meglepő díszben jelent meg; csimbókos haját, mintha megmosta volna, hosszú szakállában egy fonat díszlett középen, megszokott sörszaga ma reggel nem lengte körbe, ámbár a biztonság kedvéért erős kezében szorongatta harci szekercéjét.
Még reggelizni sem volt hajlandó senki, elvégre előző este csak Khetty miatt nem nézték meg, hogy mit rejt az alagsori szoba.
Acabo kezeit tördelve téblábolt a lépcsőn, hegyes fülei lekonyultak, hatalmas szemei tágra meredtek, hézagos fogai közé szívta az aljsó ajkát és láthatóan nagyon kínlódott, hogy megszólaljon-e.
- Azért nem bánnám, ha Peps itt lenne most! – sóhajtotta Khetty Gill mellé lépve, amikor megindult a csoport a pincébe.
- Ő legalább ismerte a torony titkait….
- Mortazor és Camelus meg elég erős volt ahhoz, hogy megvédjenek minket – bólintott egy nagyot Csirguz.
Mikor leértek, Gill az ajtóhoz sietett és Kovival együtt kinyitották azt. Különös érzés vett erőt rajtuk. Amíg rendbe tették ezt a helyiséget, nem is gondolták, hogy valami baj lehet, csak dolgoztak és inkább a többiek örömét képzelték el, mintsem azt, hogy most félve kell átlépniük a jellegtelen deszkaajtón.
A toronylakók nem sokkal látták tágasabbnak a helyiséget, mint korábban… annyi azért feltűnt, hogy hosszabb lett és a szakadozott polcok eltűntek, a kiürült üvegek úgyszintén.
Khetty néhány csettintésére tűzgolyók lobbantak a terem különböző pontjain, megvilágítva egy három lépés széles és tizenkét lépés hosszú üreget. A falakon valaha burkolat lehetett, de az évezredek során betörő növényi gyökerek átvették az uralmat, ám a padlót teljesen hosszában és széltében fekete márványlapok borították, ellentétben a toronyban eddig tapasztalt fehér márvánnyal. A lapokon különös szimbólumok aranylottak
- Danka, mi lehet ez? – nézett le a lábai elé Khetty.
A fiú hunyorogva nézte először az egyik, majd a másik jelet, a nő intésére újabb tűzgömb gyulladt, közvetlenül Danka mellett, megvilágítva ezzel a nehezen látható vésetet. A kékköpenyes mágus sokáig nézegette a jeleket, lehajolt némelyikhez, ujjával végigsimította őket, majd hirtelen felegyenesedett, körbenézett és így szólt:
- Díszek…
- Mik?
- Nem jeleneteken semmit… legalábbis az általam ismert nyelveken… úgyhogy szerintem csak díszek – vont vállat végül.
- Hogy került ide az a varázskígyó? – nézett körbe Kayrac bosszankodva, hiszen körös-körbe csak a fekete földet és a márvány padlót látták.
- Talán itt? – kapargatott meg egy szűk kis rést Stubb.
- Mi ez? – hajolt közelebb Gill is a réshez.
- Mindjárt kiderül! – dörmögte a törpe és mielőtt bárki megakadályozhatta volna, írtózatos erejű ütést mért a résre.
A fekete földfal megremegett, mintha a torony alapjai rázkódtak volna, kisebb-nagyobb földrögök hullottak a toronylakók fejére.
- És ismét itt a baj! – sóhajtott nagyot Elviz, miközben megszorította varázstőrét.
- És ezen még meglepődsz? – nézett a fiúra vigyorogva Csirguz, miközben Stubb a saját alkatához tágította a repedést.
Minden egyes csapásnál újabb repedések jelentek meg az eddig masszív földfalon, amelyen halványkék színű fénysugarak törtek utat maguknak túlragyogva a tűzgömbök fényét.
Mihelyst a törpe elég szélesnek ítélte meg a rést, kérdés nélkül átlépett rajta.
- Félelmetes harci ereje van, de egyszer esküszöm, egyszer megfojtom ezekért az önfejűségeiért! – dohogott Khetty.
- Khöömmm… mintha téged látnánk kicsiben… - jegyezte meg Gill és a rés tágításába kezdett.
A földfal utoljára megrázkódott, mintha végighullámzott volna, majd apró homokszemenként folyni kezdett lefelé egy keskeny résbe, amelyben el is tűnt.
Néhány perc után láthatóvá vált a kékes fényű ragyogás forrásra, majd Stubb alakja, ahogy áhítattal nézi a különös kapu formájú zöld indákkal körbefuttatott oszlopokat. Az oszlopok egy kör alakú emelvényen álltak, amelyre három lépcső vezetett.
Amint az utolsó homokszemek is eltűntek a résben a toronylakók a törpe mögé sereglettek. Az áhítatos pillanatok azonban kezdtek hosszúra nyúlni, mígnem Khetty megszólalt:
- Csodás egy valami ez, de mire jó?
Stubb morcosan vonta össze a szemöldökét, mintha válaszát minden csecsemőnek tudni kellene:
- Nem látod? Ez egy Térkapu!
- Ahan… és az mi? – kérdésére általános megbotránkozás volt a válasz.
- Minek olvastál annyit, ha eddig se jutottál el? – nézett a nőre Csirguz.
- Lehet, hogy eljutottam, csak kevés figyelmet szenteltem neki! – vont vállat Khetty.
- Évezredekkel ezelőtt a törpök és a gnómok összefogtak, hogy megnyissák az utat más világokba… ugyan nem teljesen önszántukból álltak neki, mivel leginkább, mint ahogy itt is látható, nagyhatalmú varázslók bírták rá őket a munkára… - kezdte Danka kissé tudálékosan.
- Más világokba… ? – kérdezte Khetty elgondolkodva és ezúttal nem csak Lia tudta, hogy mi járhat a nő fejében.
A törpe végül úgy gondolta eleget csodálta az ősök keze munkáját, megmarkolta fegyverét és a kapu első lépcsőjére lépett.
- Hová mész? – ragadta meg a gallérját Gill.
- Hát be?
- A kapun át?
- Ne rángasd a galléromat, mert megjárod!
Gill erre teljes természetességgel feljebb emelte a lépcsőn társát, majd ő is fellépett a harmadik fokra.
- Egyedül nem mehetsz! – nézett le vörös szakállú barátjára, majd átsétáltak a kékesen kavargó, villámló masszán, hogy aztán néhány perc múltán kissé fáradtan, piszkosan, sebhelyekkel és piszokkal borított arccal megjelenjenek ismét.
Elégedett mosollyal emeltek magasba egy-egy ezüstláncon lógó égővörös medált.
- Hát ez igazán jó móka! – vigyorgott elégedetten Stubb.
- Micsoda? – nézett a két visszatérőre Csiruz, bár az értékes mágusláncot mindannyian szívesen látták volna a nyakukban.
Miután néha kettesével, néha egyedül léptek át a kéklő kapun, egyre feltűnőbbé vált, hogy Khetty nem annyira rajong az ötletért.
- Próbáld ki! – biztatta Diabolo, ezüstös bőre szinte szikrázott az örömtől. – Élvezni fogod nagyon!
- Bizonyára! – bólintott a nő, de a széles teremben csak Lia látta tisztán, hogy valójában mitől is tart Khetty.
Miután a hófehér hajú lány is visszatért egy ogregyűrűvel a kapun túlról, megállt a falat támasztó nő előtt.
- Én nem jártam sosem a te országodban, de annyit bizton állíthatok, hogy nem az vár a túloldalon!
- Honnan tudod, ha sosem jártál Kyranniában vagy Duparmában, hogy nem oda visz a kapu? – intett a fejével az építmény felé a nő.
- Láttam már az országodat… a gondolataidban, az emlékeidben… hidd el, nem jött még el a döntés ideje a két világ között! – mosolygott a lány boldogan, majd ujjára húzott gyűrűjével elhagyta a termet.
Khetty végül nagyot sóhajtott. A többiek örömét és megelégedettségét látva felvértezte magát erővel, hogy bármit is találjon a kapun túl, ne viselje meg túlságosan, majd átlendült a két oszlop között a kocsonyás masszába. Ahogy a körülötte cikázó kék villámokra pillantott, végig futott az agyán, hogy ez tényleg nem a legnagyszerűbb ötlet, amit valaha is kiagyalt, de a következő lépésnél már nem volt se villám, se kéklő fény, se zselészerű anyag, se Napkapu pincéje…
Ellenben égette a talpát vörös sivatag forró homokja, ahogy a meleg szél az arcába fújt, levegőt is alig kapott. Hiába ez az elviselhetetlen forróság, napot nem látott sehol az égen.
Khetty griffjei fájdalmasan felvonaglottak, mire a nő marokra kapta a kardját és oldalra fordult. A támadó szőrös csápok elől alig tudott kitérni, de arra még volt ideje, hogy varázslatával csillagrobbanást bocsásson a támadójára, majd néhány gyors mozdulattal kettészelte az állat lábait.
Mielőtt az egy nagyobb nyálas galacsint tudott volna kilőni, újabb lendítéssel elválasztotta a fejét a testétől. A gyors, de kimerítő csata után lihegve engedte le nehéz kardját a homokba:
- Még a mini társaidat is rühellem, nemhogy téged! – fintorodott el a bűzös váladékot engedő pók mellett Khetty, majd a homokba szúrt két oszlophoz lépett és visszatért a torony pincéjébe.

A Leah oltáránál történtek után kínszenvedés volt bevánszorogni még a mágustoronyba is. Khetty mindenki arcán látta a szenvedést, amely az erőfeszítések nyomán maradtak az arcokon. Kayrac szavain gondolkozva utolsónak sétált a kis csoport mögött.
Mikor a torony tövéhez értek, beleütközött Picurba, aki a torony csúcsát bámulva állt meredten.
- Gyönyörű ez a torony! – sóhajtotta a lány.
- Sokat dolgoztunk vele! – bólintott nő, majd finom mozdulattal beljebb tessékelte az ifjú harcost és becsukta az ajtót.
Amint megfordult, a földszinten toporgó gyémánt és rubin harcosok és a velük szemben, a lépcsőn felsorakozott megrökönyödött mágusok elkülönülő csoportjait látta maga előtt.
- Ők a barátaink! Adjatok nekik szobákat! Incubust az Izzó szobába tegyétek, talán azok a jelek megvédik őt is és minket is, amíg pihen – a nő szavaira redjens és Diabolo felnyalábolta az ernyedt izomzatú, megkínzott férfit és felvitték a negyedik szinten lévő szobába, míg Lia Bulcsuval és Gloommal az oldalán megindult, hogy néhány szobát rendbe tegyen.
Kayrac olyan fáradt volt, hogy már a többiek előtt felsietett a szobájába, meg sem várva a protokoll végét.
- Ez nem hontalanszálló! – jegyezte meg Gill kissé rosszallóan, ahogy végignézett az ellenségeinek tartott hordák képviselőin.
- Ők nem hontalanok, Gill! Higgyj nekem, nem lesz baj! Ők barátok! – nézett a férfira fáradtan Khetty.
Hirtelen Lia feje bukkant elő az egyik emeleti korlát fölül, fehér haja az arcába hullott:
- Azt hiszem, nincs elég szobánk!
Khetty fáradtan sóhajtott: - Használd fel az enyémet!
Miután mindenkinek találtak szabad ágyat, Khetty a könyvtárba vonult, egy bögrényi gőzölgő forralt bor társaságában.
- Mi folyik itt, Khetty? – állt meg a könyvtár ajtajában Gill gondterhelten.
- Igazán nem tudom, Gill… de holnap talán jópár kérdésedre választ kaphatsz – rázta meg a fejét a nő, anélkül, hogy elfordult volna a kandalló mellől.
A székbe kuporodva az otthonára gondolt. Arra a világra, amelyről mesélnie kell a többieknek, arra a helyre, ahonann érkezett, arra a földrészre, amely minden álmát és vágyát valóra váltotta valaha…

Egy magas, szikár alkatú végzetúr közeledik a torony felé. Ruhája kissé viseletes, vértje horpadt, bal kezét furán tartja, arcán is sebek látszanak. Ruháján a gyémánt horda jelvénye látszik. Miután elérte a kaput megragadja a kopogtatót és bekopog, aztán vár egy kicsit, majd benyit. Tekintetét körbefuttatja az épület belsejében, közben fura érzései kavarognak benne. Itt jár, a helyen amit annyit látott a háború alatt. A háború alatt, amit meg kellett volna nyerniük és mégsem sikerült. De bátran harcoltak... erre a gondolatra kihúzza magát és újra körbetekint, hogy jön-e valaki. Az érkező lakóknak biccent, majd ha többen is jelen vannak már megszólal:
- Ruyan vagyok, tagja annak a pár végzetúrnak, aki ellen háborút fojtattatok. És nyertetek- mondja szinte suttogva a végét- Épp ezért vagyok itt. A háborúnak vége, mi pedig szeretnénk bizonyosságot szerezni, hogy nem fogtok véteni a szokás ellen és újra támadni. Illetve szeretnék gratulálni is- nyel egy hatalmasat látszik rajta, hogy nehezére esik kimondani ezeket a szavakat- Méltó ellenfelek voltatok. És mi nagyra értékeljük a méltó ellenfeleket, mégha jobbnak bizonyulnak is nállunk.
Körbenéz, látja és érezi, hogy nem áll szándékukban a tradíciókat felrúgva folytatni a harcot és még több lélekenergiát kisajtolni a kútból hirtelen kényelmetlenül érzi magát, ezért a gyors távozás mellett dönt.
- Nos ennyit akartam mondani- biccent újra és sietős léptekkel távozik.

Stubb álmodott. Egyedül volt egy kocsmában egy hatalmas söröskorsó társaságában. Még hűséges barátja Füstölt Sonka is lepkét kergetett valahol. Stubb évezettel emelte fel a korsót, a hab megcsillant a hatalmas gyertyák fényében. Szürcsölésre formálta ajkát és....

*BAMM, BAMM, BAMM*

-Miazkiazzárvavagyunknemérekrá........ - ült fel hirtelen az ágyában. Feje sajgott, a szájában még érezni vélte a sörhab fenséges ízét. De a szobája ablakán behallatszódó irdatlan dübörgés, kopácsolás, kiabálás hamar eloszlatta az álom utolsó maradványait is.
-Ehh, megint csak egy álom... És már megint ez a kopácsolás.
Felkapta harci pörölyét, új gatyáját és szitkozódva, morogva sétált le a torony lépcsőin. A toronyban egy teremtett lelket sem látott, még Khetty sem kotyvasztotta förtelmes szagú "teáját" sem. A toronyból kilépve aztán megtalálta társait és az előző este érkezett vendégeket is. Néhányan serényen építettek valami szoborfélét, a többiek pedig egy helyen csoportosultak és Kayrac és Gill vitáját hallgatták.
-ÉN MEGMONDTAM! - kiabálta Gill
-Nah, sokra mentünk vele.
-Lehet, de akkor is mondtam!
Hirtelen egy harci pöröly csapódott be a kőfalba Gill mellett. A vita egy pillanat alatt abbamaradt és minden jelenlevő csöndesen bámulta a hatalmas köfalból kiálló pörölyt. Stubb szépen lassan odasétált, majd egy laza csuklómozdulattal kirántotta hű társát a falból.
-No. Most, hogy mind rám figyeltek, szeretném megkérdezni a jeles társaságot, hogy kinek köszönhetem a csodás ébresztőt? - kérdezte, miközben bizalomgerjesztően csapkodta tenyerébe a pöröly súlyos nyelét.
-Éppen sörről álmodtam. Értitek? SÖRRŐL!!!!!!!!! És arra ébredek, most már harmadszor a héten, hogy ti ketten itt üvöltöztök, miközben a többiek meg kalapálnak! ELÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉG! Végre kicsit csendesedtek a támadások, erre nem bírtok nyugodtan ülni a se...
-STUBB! Ki ne mond! - Nézett rá szúrósan Khetty.
-Bocsánat... Szóval, mi az a fontos dolog aminek az építése nem ér rá legalább addig, míg kipihenem magam?
-Epikus emlékművet építünk! - mondta büszkén Gill.
-Epikus mit? - kérdezte szemöldökét ráncolva Stubb
-Emlékművet...
-Nohiszen.... És azon kívül, hogy a söröskorsókat elkergeted vele az álmomból, jó ez még valamire?
-Naná! - kiáltott Gill - Idevonzza az ellenség itt maradt hatalmas szörnyeit, azáltal, hogy fluktuációt indít be a manaszövedékes...!
-Idevonzza a... HÉ! Értelmesen beszélj te fiú, mert fejbe verlek a kalapáccsal!
-Lássuk csak... - morfondírozott Gill - hogyan mondjam, hogy te is megértsd... Á, igen megvan. Ez egy SZÖRNYMÁGNES!
-Na látod, hogy tudsz te értelmesen is beszélni - csillant fel Stubb szeme - Ha mindig így beszélnél, nem lennél folyton életveszélyben. Szóval szörnymágnes, mi...?
-És akkor miért nem építitek? - kérdezte némi gondolkodás után Stubb, majd megragadott egy csákányt és elindult a szobor felé. A mögötte ácsorgó tömegen derült kuncogás futott végig. Stubb szép lassan visszafordult, majd mikor a kuncogás alábbhagyott így szólt:
-Ja igen, mielőtt elfelejtem... Aki ki meri ejteni a száján, hogy "hejhó", az kezdhet futni az életéért - szólt duzzogva majd fütyörészve elindult az emlékmű felé.

Mikor Stubb biztos távolba ért a hátramaradt toronylakók és vendégeik kuncogása harsány röhögésbe váltott....

Az egésznapos fárasztó építkezés és egy finom vacsora után Khetty kimerülten vánszorgott fel a könyvtárszobába… A nap folyamán megtisztelő írást vettek át Ruyantól, aki a Sárkányláng nevében elhozta lélekkútjuk elnyert részét, sokat haladtak az Emlékmű kifaragásával – különösen miután Stubb buzogánnyal véletlenül letörte a készülő kentaur egyik lábát… ez volt az a pillanat, ahol mindenki kimerülten eldobálta szerszámait és vacsorához készülődve asztalhoz ült.
Ezután jókedvű beszélgetéssel sétáltak fel a könyvtárszobába, mindenki vitte vagy lebegtette a maga italát. Khettynek semmi kedve nem volt az előtte álló beszélgetéshez, szívesebben bámulta volna a pincében a Térkaput, hátha kipottyan belőle valami szörny, akin levezetheti az idegességet.
A legfurcsább az volt, hogy ő maga sem tudta megmondani, hogy miért volt feszült.
- Nem tudom, hogy mi ez az egész, de hidd el több, mint félelmetes! – nyújtott át egy bögre forralt bort Csirguz.
- Mi az Emlékmű? – kortyol a borba Khetty, kellemesen elzsibbasztota tagjait, feloldotta görcseit a forró ital.
- Ez a helyzet! – intett fejével a lépcsőn előttük haladó színes társaságra.
- Elhiheted, hogy én értem a legkevésbé ezt a megszállottság dolgot, ami Incubus-szal történik, de úgy tűnik abban a várázsszobában jó helyen van…
- Nem… nem erre gondoltam… - majd a nő kérdő tekintetét látva folytatta. – Már az is roppant furcsa volt, hogy Incubust vendégnek tekintetted, mikor elhozta a tekercseket és felajánlottad neki, hogy bármikor jöhet… most meg ez… hogy itt tölti az éjszakát, meg ki tudja még mennyi napot ez a sok idegen…
- Idegen? Csirguz… azt hiszem…
Ekkor beléptek a könyvtár ajtaján, ahol a végzeturak lelkesen osztották meg tapasztalataikat egymással, mintha sosem álltak volna háborúban egymással, vagy sosem támadtak volna egymásra.
Mire mindenki megérkezett, alig lehetett helyet találni a szobában, az asztal körüli székeket mind elfoglalták, az olvasáshoz használt méretes babzsákokra pedig a szintén letelepedtek.
Khetty az ablak elé sétált és háttal a falnak dőlt, majd ott toporgott jó ideig, mígnem elcsendesült a társalgás és minden szempár rá szegeződött, mintha megérezték volna, hogy valamit mondani akar nekik, ekkor felnézett a vöröslő borból, hogy Kayrac smaragd tekintetében megállapodjon a sajátja:
- Néhány napja azt kérdezted, hogy ki vagyok, és hogy honnan jöttem? – kezdte halk hangon, amit még sosem hallottak tőle.
Kayrac nem felelt, csak bólintott.
- Kicsit zavarban vagyok, mert még sosem kellett a saját világomról mesélni senkinek…
- Saját világod? – húzta fel a szemöldökét Tierga meglepetten.
- Társaim előtt eddig sem volt túl nagy titok, hogy nem vagyok galetki… nem azért van két kezem, mert szégyellenék négyet… hanem azért, mert egyszerűen nincs… - vonta meg a vállát végül a nő, majd az ablakhoz lépdelve gyorsan folytatta a mondandóját: - A Nagy Háború után Földünkből kevés maradt meg… a túlélők Eleyrannak hívják manapság… valaha hatalmas királyságként terült el rajta Duparma, akinek vezetői a halhatatlan királyok voltak… egészen pontosan én például nem vagyok király, sosem vágytam ilyen szerepre, de kétségtelen tény, hogy valóban halhatatlanná váltunk évezredekkel ezelőtt… nem számolom már egy ideje, hogy pontosan mikor…
- Eddig nem különbözöl tőlünk! – szúrta közbe kissé bizalmatlanul Kayrac.
- Tévedsz! TE azért nem halhatsz meg, mert tiltják a törvényeitek! Én egyszerűen nem tudok!
- Biztos nem próbáltál még mindent! – vetette közbe StevZ, mire a nő villogó kék szemekkel nézett rá.
- Igaz, hogy a fejem még sosem vágták le, de gyanítom, az is visszaforrna a helyére, ha így alakulna egyszer! – még a toronylakók sem látták sosem ilyennek Khettyt.
- Sokat mesélhetnék a világunkról… igazából nem is tudom, hogy hol kezdjem… Királyságunk hosszas uralkodás után, egy földrengés következtében összeomlott, a fővárosunk egy része a föld alá süllyedt, amelyet mindmáig egy varázsburokkal védelmezünk. Eleyran népe mára már csak legendának tart minket… Miután a föld alá süllyedt várost megerősítettük, nem nagyon volt tennivaló számomra… a királyság virágzásakor diplomata voltam, de a föld alatt nem volt rám szükség, így addig rimánkodtam a királynak, míg engedélyt kaptam a szabad átjárásra, a felszínre… mindenkinek így volt jobb… - nézett ki az ablakon Khetty.
- Több ezer év telt így el, Eleyrant lassan újra benépesítették és új országok alakultak, új városok telepedtek meg… és kialakult egy kultikus hely Philantris erdejében… A várost Napkapunak nevezték el lakói és őszinte tisztelettel hittek Yahwen-nek, az egyetlen istennek, akit ismertek és akitől áldást, reményt kaptak… Én magam sosem láttam megnyilatkozni, de hiszem, hogy létezik… több eseménynél segítettem a kyranniaiaknak, amelyek során bizonyosságot nyert, hogy nem hiábavaló az imádság, amit hozzá intéznek… A város valójában egy kapu formájú vakító fehér oszloppár köré épült, amelyet az ott élők átjáróknak hittek… pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy úgy hitték, ezen keresztül jut Yahwen a világukba…
Nem kellett sokat várni, mire Kyrannia békés népe mellett, az ország nyugati határa mentén, a síkság felől felbukkant valami félelmetes… egy új ország, új célokkal: elsöpörni minden életet, az egyedüli hatalmat megszerezve Eleyran egyedüli urává válni… A gyűlölet és az erő, amellyel a maroknyi csapat átvágtatott Kyrannián még engem is megdöbbentett … A legkülönösebb mégis az volt bennük, hogy nem lehetett legyőzni őket… akármilyen fegyverrel harcoltunk is ellenük, nem fogott rajtuk sem penge, sem varázslat… folytonosan undorító bűzt árasztottak magukból, a halál lehelete lengte körbe őket, a testüket sosem láthattuk, mindig páncél és köpeny alá rejtették….
Egy ellenük vívott csatában megsérültem… nem tudtam elrejtezőni, mivel a combomat átfúrta egy dárda… ezek a lények pedig körülvettek a rothadó húsú lovaikkal… még életemben nem fáztam annyira, mint akkor…
Azt hiszem arra készültek, hogy megöljenek, de a vezetőjük mégsem hagyta, valami port szórtak rám, mire a csatamező megviselt füve helyett egy sötét, nyirkos helyen találtam magam… A fekete sziklákról vér csorgott a hajamba, a tenyerem megcsúszott a nedves talajon, mire talpra kecmeregtem az életkedvem is elment. Elindultam egy szűk járaton, de minden lépésnél meg kellett támaszkodnom a falakban. Mire egy hatalmas csarnokba jutottam, mindenem csupa vér volt. A csarnok egyik végében fekete trónus állt, márványba faragott díszítése a halál koponyáját formázta, a barlang mennyezetéről csontokból összeállított világítótest szórta halványkék fényét. A barlang közepén vöröslő patak folyt végig… a mai napig remélem, hogy nem vér csörgedezett benne megállíthatatlanul… a trónuson egy alak ült… Elégedetten… mondhatnám, hogy boldogan, ha egy ilyen helyen valaki boldog lehet…
- Gyere közelebb! – suttogta egy jéghideg hang a fejemben, mire a lábam megcsúszott a sziklán és a mélybe zuhantam. Azt hiszem nem volt csontom, ami nem tört el akkor… tehetetlenül feküdtem ezen a hátborzongató helyen és levegőért sípolt a tüdőm… - Nem kell küzdened ellenem!
- Pillanatnyilag csak a testemmel küzdök! – gondoltam, de mintha olvasott volna a fejemben, az alak dühösen felemelkedett a trónusáról.
- Nem ismersz engem, nem tudod, hogy mekkora hatalmam van, ezért nem tiporlak el azonnal arcátlanságogért!
- Még hálás is leszek ezért egyszer… - nyögtem, ahogy levegőhöz jutottam.
- Fogadd el hatalmam és lépj be katonáim közé! Akkor majd megálátod, hogy mire vagyok képes, mert tőlem megkaphatod, amit a legjobban akarsz!
Erre felnevettem kínomban: - Levegőt adhatnál, megköszönném… - fordultam az oldalamra, hogy ismét valahogy talpra vergődjek.
Ekkor már éreztem, amit ilyen esetekben tapasztalni szoktam, a testem a gyógyulás útjára lép… nem véletlen, hogy inkább az erdőben töltöm az ilyen estéket… a fájdalom… el sem tudjátok képzelni, hogy milyen… nem lehet épp ésszel kibírni… egy aprócska ár a halhatatlanságért cserébe – húzta el keserűen a száját Khetty, majd hozzátette: - Honnan is tudhatnátok, hiszen ti magatoktól gyógyultok… - nézett hátra a válla fölött a teremben ülőkre, majd ismét a zúzmarás tájra tekintett.
- Ha segítesz legyőzni Napkapu urát, megkaphatod tőlem a megváltó halált! – ajánlotta a suttogó hang.
Ekkor felemeltem a fejem és megláttam a trónuson ülő szörnyűséges lényt… hosszúkás feje, előreugró állkapcsa volt, hegyes fogai közül zöldes folyadék folyt, a bőre helyén bogarak élősködtek, rodható húsának bűze körbebelengte az alakját…
- Mint amilyen Mortazort is magával vitte? – szólt közbe hirtelen Danka megdöbbenve.
- Az már inkább a követője volt... a Sötét Nagyúr hatalma félelmetes, a belőle áradó gonoszság és sötétség mindent körülölel… nem kapsz levegőt, és nem érzel mást, csak a borzongató félelmet, amely a gerincedet borzolja, minden izmoddal menekülnél, de nem tudsz mozdulni… - fordult meg Khetty, hogy végignézzen társain.
A néma csendet Éjszárny kérdése törte meg:
- Elfogadtad az ajánlatát?
- Úgy nézek ki, mint aki rohad? – felelt meglepett kérdéssel a nő.
- Nem – hajtotta le a fejét a férfi kissé zavartan, mire Khetty folytatta.
- Bár őszintén szólva, ez nem az én érdemem… Nem tudom, hogy mennyi időt töltöttem ott, gondolom egy-két napnál nem többet, mert mire megint magamhoz tértem, már nem fájtak a csontjaim, az izmaim is összeforrtak, a combomon már a sebhelynek sem volt nyoma… Ahogy feltápászkodtam, akkor láttam csak, hogy valójában az egész termet rothadó emberi testek alkotják, nem sziklák, ahogy azt korábban hittem, hanem csontok és koponyák… húsúk és vérük vörösen izzott a fáklyákkal megvilágított teremben…
A Nagyúr nem ült a trónusán, csak a haldoklók sóhajtása lehelte be a termet, az egyetlen vasajtó pedig nyitva volt, így nem volt kérdés, hogy arra indultam útnak, mielőtt azonban elértem volna az ajtót, az hangos döndüléssel becsapódott előttem, majd olyan hátborzongató kacajt és vihogást hallottam, mint mikor fém csikordul a fémhez…
- Nem mehetsz el, amíg én azt nem akarom…
- Lakájos egy szoba ez is… - fordultam meg, bár valójában hányni szerettem volna…
- Add nekem a lelked és megkapod, amire vágysz! – suttogta a Nagyúr. Ezúttal nem viselte a köpenyét, azóta sem láttam még olyan undorítót, mint akkor… - fintorodott el Khetty…
- Ki engednél innen? – kérdeztem tőle, bár azt hiszem a hangom inkább könyörgő volt, nem olyan gúnyos, mint ahogy szerettem volna.
- Légy a katonám és megkapod tőlem a halandóságot! – suttogta bűzös lehellettel, mikor egészen közel ért hozzám.
- Ha belőled és a katonáidból indulok ki, inkább csak szenvedést látok… abból meg így is jut elég… ez nekem nem megváltást…
Ekkor hirtelen eltűnt a rémség, emberi alakot öltött, bőre napsütötte barna volt, szürke tekintete áthatóan nézett, fekete haja pimaszul lógott a homlokába, íves orra megtörte vonásait… de el kellett ismernem, hogy még sosem láttam ilyen jóképű férfit, erőt sugárzott, hatalmat…
- Így már elfogadható az ajánlatom? – kérdezte mély hangon.
Mielőtt válaszolhattam volna valahonnan megjelent Yahwen főpapja, sosem tudtam rájönni, hogy hogy került oda... A legtiszteletreméltóbb bölcs volt, akivel valaha is találkoztam. Olyan tudással rendelkezett és olyan végtelen türelemmel, amelyre évezredeket várnak a népek, ha kell…
- Takarodj a közeléből! - tekintélyt parancsoló hangja betöltötte a barlanot, fehér ruhája túlragyogta a kísérteties világítást…- A Nagyúr tekintete erre félelemmel telve összeszűkült, a vonzó alak egy pillanat alatt semmivé foszlott…
Khetty tekintetében olyan fájdalom futott végig, amilyet még társai sem láttak sosem, arcán megfeszültek az izmok, ahogy az emlékei előtörtek…
- A pap az életét adta értem… pedig a Sötét Nagyúr ajánlata a halandóvá válásról… valóban ez volt minden vágyam akkor… és bármit megtettem volna érte… bármit…
Khetty szavai után letelepedő hosszas néma csendet Kayrac törte meg:
- De miért mesélted el ezt nekünk? Mi köze Chara-din törekvéseihez, hogy visszatérjen Ghallára…
- Hát nem érted? Chara-din és a Sötét Nagyúr egy és ugyanaz! Mindegy, hogy melyik világon vagyunk, hogy mi a neve… hogy milyen alakban jelenik meg… a célja mindig ugyanaz! Megszerezni a lelkeket! És nem az energiákra gondolok, amelyekből itt élünk… hanem a lelketekről, amely fölött rendelkeztek, amely halhatatlan, amelyet eladhattok neki… és amelyért bármit megadna, hiszen ő ezekből él… és ezért akarja a legerősebbeket megtörni először, mert tudja, ha ők behódolnak… másokat már könnyűszerrel legyőzhet…

Khetty az erdőt járta. Miután vendégeik távoztak a toronyból neki sem volt maradása. Az este elhangzottakn gondolkozott, muszáj volt megértenie, hogy mi folyik körülötte és ez a toronyban, ahol a többiek nagy lelkesedéssel ünnepélték az elkészült Emlékművet, egyszerűen nem ment.
Távolra került a torony ismert erdejétől, már régóta nem tartott az erősebb végzeturak támadásaitól. Nem mintha annyival erősebbé vált volna, mint korábban, de nem érdekelte ez az értelmetlen harc. Igaz, nem adta magát küzdelem nélkül, de nem sokat törődött már azzal, ha elvitték az összegyűjtött energiái egy részét, más hajtotta előre… az ismeretlen feltérképezésének kíváncsisága, az a belső tűz, amely Duparmában sem hagyta nyugodni…
~ Mi van a dombon túl? Mit rejthet ez a barlang? Miért ül az a sötét alak a kocsma sarkába húzódva?
Vadászni indult ugyan, de a felgyógyult Mycorheát nem tudta otthon hagyni, a fekete griff vele tartott, mint ahogy Acabo sem maradt meg a toronyban a nő nélkül.
- Tiszta állatkert! – mosolyodott el Khetty, mikor pihenőt tartva megállt egy tisztáson és a két állat mellé telepedett.
~ Ez a manó büdös is, koszos is, miért nem küldöd el? – gondolta a griff gőgösen végignézve a topronyos rézbőrű Acabón, mire Khetty elmosolyodott és szeretettel pillantott a pihegő goblinra.
~ Sosem tenném ki a szűrét! – nézett aztán a griffre, aki oldalra billentette a fejét, jelezve, hogy neki végülis mindegy, a levegőben úgysem érzi a szagát.
Aztán Khetty a fák között előbukkanó tájhoz fordult. A látóhatárig elterülő síkságon épülő városok körvonalait lehett felfedezni, az erdő elfeketedett fatörzsei között zöldellő bokrok és facsemeték növekedtek.
A domb lankás túloldalán nem volt nehéz felsétálni, hogy aztán ezen az oldalon lefelé haladva olyan helyre érjen, ahol korábban még nem járt. Néhol egy-egy szárnyas ragadozó vagy egy shokara bogár suhant el felettük, ha elég csendben haladtak megláthattak egy-egy riadtan elbújó jégférget, vagy fedezékbe menekülő burástyát.
Khetty mindig érdeklődve szemlélte ezeket a különös élőlényeket, bár jónéhányuk inkább elborzasztotta, és azonnali legyilkolásra késztette. Kevés volt az olyan lény, akikkel szívesen utazott volna együtt.
Ahogy végignézett az újjáéledő tájon, a síkságon elterülő gyarapodó városkára, hirtelen beléhasított egy emlék, amikor hasonló tájon, hasonló módon figyelt egy várost még Kyranniában… majd ugyanilyen hirtelen értett meg mindent, ami előző este történt…
Mindegy, hogy hová megy, mindegy, hogy hol kell helyt állnia… saját magát viszi oda… a változások izgalma és érdekessége talán ideig-óráig elnyomja a benne feltörő kétségeket, a gondjait, de egy idő után mindig ugyanoda ér vissza… ezért hajtja hát előre a kíváncsiság? Ezért képtelen megállapodni egyetlen helyen? Ezért kell újabb és újabb bajokat a nyakába zúdítania? Hogy ne kelljen szembenéznie azzal, ami a lelkében feszül?
~ Nem! – rázta meg a fejét határozottan. ~ Nincs semmi, ami megoldásra várna!
Azzal visszafordult a csendesen pihenő állatokhoz:
- Indulunk! – mondta és megindult lefelé a város felé, de a gondolatok nem hagyták el ezzel…
~ Ez lehet a helyzet a Sötét Nagyúrral is? Minden világon kell, hogy legyen belőle egy? Talán nem mindig ugyanaz motiválja, de a végső célja mindig a hatalom megszerzése mások felett? De hát ez valóban ekkora cél? Valóban megér ennyit? Uralkodni másokon? Egyedül fent ülni egy magas trónuson és felülről lenézni a többiekre, akik sokszor nyomorúságukban is többet érnek egy ilyen uralkodónál? Ennél korlátoltabb dolgot el se tudok képzelni! – gondolta végül bosszúsan.
Bár azért, ha őszintén végiggondolja Duparmai dicsőséges uralkodásának évszázadait, akkor bizony be kellett látnia, hogy ő maga is részese volt ennek a mámornak. Egy-egy győztes csata, egy-egy behódolt város… az elégedettség, hogy sikerült véghezvinni Peerob hajmeresztő ötletét, amellyel elsöprő győzelmet arattak… ő maga sem vette észre sosem a legyőzöttek fájdalmát, a megadás alázata mögött rejlő mélységes csalódást…
És bár mindenki elismerte a királyok nagyszerű szervezőkészségét, irányítását, fejleszési ötleteit, a legyőzőttek sosem váltak duparmaiakká, csupán némán eltűrték az uralmukat…
Ahogy így haladt lefelé a domboldalon, újabb emlékkép villant be… olyan hirtelen, olyan meglepően, olyan mélyről, hogy kénytelen volt megállni egy pillanatra, hogy tágra meredt szemmel bámuljon maga elé.
Nem csak az arc, nem csak az a mélységesen megalázott tekintet, hanem az érzés, amely a lelkéből feltört, a kristályszív olyan erővel dobban meg a mellkasában, mintha ki akarna szakadni…
A szolga tekintete, akit réges-régen kivégeztek… csak mert szökni akart… csak mert szabad életre vágyott… csak mert ellent mondott az egyik király parancsának…
~ Akkor kezdődött Duparma hanyatlása – sóhajtotta nehéz szívvel, mintha csak így akarna megszabadulni a vádló tekintettől, a bűntudat gyilkos súlyátó ~ Nem a Földrengés tehetett róla… az országunk már sokkal korábban szétrohadt… de mikor? Hol? Hogyan veszítettük el az eszünket? Hiszen jót akartunk, a céljaink nem voltak rosszak… de mégis… mi magunk is a hatalom éhes megszállottjaivá váltunk… Mennyi elvesztegetett idő… mennyi kivégzett lélek… mennyi szenvedés… mennyi öröm a Sötét Nagyúrnak! Miközben azt hittem, hogy küzdök ellene, minden erőmmel… mást sem csináltam, mint az erejét növeltem!
- Valami baj lenni? – ütögette meg Khetty combját Acabo aggodalmasan.
- Nem, semmi! – rázta meg vörös fürtjeit erre a nő és tovább indult.
Néhány óvatlan lépés után, megreccsent a lába alatt a vastag avar és Khetty olyan hirtelen tűnt el a mélyben, hogy sem Acabo, se Mycorhea nem tehetett semmit. A lankás domboldal közepén, a szabálytalan alakú rés alatt, meredek sziklafal tátongott, amelynek a mélyén a nő élettelennek tűnő teste feküdt, furcsa, kicsavart pózban.
- Segíteni! Segííteni! – sípolta Acabo a nyílás szélén kétségbeesetten, mire a griff behúzott szárnyakkal a mélybe vetette magát. Mielőtt azonban földet ért volna, éles vijjogást hallatva ismét kitárta szárnyait és az ég felé emelkedve, néhány pillanat múlva eltűnt az égen.
Acabo továbbra is aggodalmasan toporgott, már majdnem a mélybe vetette magát, hátha így segíthet a gazdájának, mikor a sziklák takarásából előlépett egy termetes harcos. Félelmetes felszerelése, vastag izmai elárulták, hogy egyike a leghatalmasabb végzeturaknak Ghallán.
A gyémánt jelvényt viselő férfi egyértelmű szándéka az energiák elnyelése volt a véletlen folytán elé hullott zsákmányból, majd kinyújtott kezének mozdulata megdermedt egy pillanatra. Felismerte a torony jelvényét a szétszakadt ruhán, ezért közelebb hajolt, hogy a véres hajtincseket kihúzza a nő arcából… pár pillanatig nézte az összetört testet, mintha azon gondolkodna, hogy mit is csináljon, majd hirtelen felnyalábolta Khettyt és amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt a bozótos erdő takarásában.

A harcos csöndben lépkedett az erdőben, hátán az eszméletlen nővel. Nem hitte, hogy ilyen könnyen teljesíteni tudja feladatát. Sok lélekenergiát ér neki ez a nő, nagyon-nagyon sokat. Elképesztő, hogy egy szövetség mennyit képes fizetni egy esélytelen háború megfordításához. Nem látta megterhelőnek a feladatot, mikor elfogadta, de azt nem várta, hogy a nő egyenesen a lába elé fog gurulni. Érezte a nő energiáját, ahogy lüktet benne, amit bármikor elvehetne... De nem. Sokkal többet ér neki élve, mint halva. Így is, úgy is meg fogja szerezni azt, amit akar.
Megérkezett. Végre. Egy marcona harcos sietett ki elé, mély főhajtással jelezte tiszteletét.
Tiszteletét... Bah... Ezek a pökhendi férgek még egymás felé sem éreznek tiszteletet. Ez is csak a színdarab része... De nem sokáig megy ez tovább. Ők is meglakolnak tiszteletlenségükért...
Lekísérték a pincébe, ahol egy sor mágikus csapdán és akadályon kell átvergődnie azoknak, akiknek a lélekkút tartalmára fájna a foguk, előtte és az őt kísérő őrök viszont tiszta volt az út. Beérve az erődítménynek is beillő pincébe, megpillantotta a lélekkút zöldes vibrálását, levetette köpenyéről a gyémánt jelvényt, és mohón a kúthoz lépett. A szövetség főmágusa leoldotta az utolsó védővarázslatot is és így szólt:
- Tessék, vedd el amiben kiegyeztünk!
A szólított a kút fölé hajolt, és elégedetten szipolyozta ki annak tartalmát. Érezte, hogy megkapta a jussát, de ez nem volt elég neki. Szívta, szívta a lélekenergiát, mire hátulról egy tűzgolyó csapódott belé. Emez fel sem vette. Elfordult a kúttól, és tökéletes magabiztosságról árulkodó mosoly ült ki a szájára.
- Ezért meghaltok mind!
Mire a mágus akár csak megszólalhatott volna, egy lángtenger csapódott a testének. A ruháján lévő rúnák beleégtek a testébe. Mikor földet ért a teste, már nem volt benne élet.
A másik két megrökönyödött őr előrántotta trollagyarjaikat, de mire csapásra emelték volna a fegyvereket, egyiküket egy dárda szelte át, másikuk koponyája pedig messze koppant a padlón.
A harcos gyorsan kiszívta a megmaradt lélekenergiát a kútból, a testekből szintén, és elindult kifelé. A nő testét felkapta a hátára, amolyan későbbi csemegének tartalékolva. Tudta, hogy nem sokáig marad felfedezetlen. Kifele menet először egy fiatal végzetúrral találkozott. Még alig nagykorú. Öt másodperccel később már nem élt, a teste is a lángok martalékává vált. További három alakot ölt meg az ezutáni percben. A testek élettelenül terültek el a koszfészek talaján.
Kiérve a barlangban berendezett búvóhelyről, egy lángtengert küldött hátra, ami elpusztított mindent, ami a barlangból maradt. Újra egy lépéssel közelebb ért a céljához.
Daegmon, foglalkozását tekintve kyr orgyilkos, elégedetten mosolyodott el. Jót tett neki ez a kis kitérő. A nőt amúgy is el kell intéznie, mert a szövetségét találta a következő célpontjának... Valami belső ösztön sugallta neki, hogy el kell pusztítania őket.

***

A toronyban a lakók kényszerű fogyókúrába kezdtek. Lia távozása óta senki nem vállalta el a főszakács címet, kivéve Khettyt, akit első általa készített vacsorájának elfogyasztása után nem sok választott el a meglincseléstől.
- Én lemegyek a Kublásokhoz! - szólalt fel Stubb. A többiek helyeslő mormogással indultak ki az ajtón utána, de ekkor Gill hangja hasította át a levegőt.
- És ki fogja őrizni a tornyot?
- Legyen Khetty! - indítványozta Stubb. - Miatta nem tudtunk egy jót enni!
- Hol van egyáltalán? - kérdezte Gill.
Miután kiderült, hogy nap folyamán senki nem látta, feltódultak a könyvtárba, ahol Gill a kristálygömb fölé hajolva megidézte Khettyt. Nem örült annak, amit látott. Egy kiégett barlang. Azonnal megismerte; a lakóik ellen háborúznak, és nyert állásban voltak. Ahogy elnézte, innen már semmit nem fognak elvinni.
Mikor meglátta Khettyt, a lehető legaggódóbb arcot vágta, amire galetki képes.
- Nézzetek bele! - mondta, mikor végignézett a többiek aggódó arcán.
Stubb belenézett, majd hátrahőkölt...
- Ez egy kyr... Egy borzasztóan erős lény... Gill, működött az az átkozott szörnymágnesed!

~ Nem elég a fájdalom, még ez a folyamatos rázkódás is? Elég!!! – feszült meg Khetty teste, mire az orgyilkos ledobta a földre az éledező testet, hogy majd egy csapással az eszméletlenségbe küldje vissza.
Khetty sokat nem érzékelt ebből, csupán törött csontjainak egybeforrását érezte és ez üvöltésre késztette. Mélyről jövő, messzire elhallatszó, fájdalmas üvöltésre…
A kyr orvgyilkos sokat látott már életében, nem könnyen lehetett meglepni, megfélemlíteni pedig talán még sosem sikerült senkinek, ám ilyet sem tapasztalt még soha… Khetty teste lázban égett, homlokáról verejték gyöngyözött, törött csontjai miatt mozdulni sem tudott, szeméből könny szivárgott, mégis olyan erővel küzdött valami láthatatlan belső ellenséggel, hogy az orvgyilkos néhány percig csak pislogott hüllő szemeivel.
Épp elég ideig volt figyelmetlen ahhoz, hogy a háta mögé kerülő zöld arcú nekromanta fényrobbanásának szilánkjai millió tőrként hasítsák fel bőrét. Az orgyilkos harcra készen megpördüld, de mikor ellenfele villogó piros szemeibe nézett, majd meglátta büszkén viselt gyémánt jelvényét, leengedte a karját.
- Mit akarsz ezzel? – dörmögte síron túli hangon a málladozó arcú varázsló, a nyöszörgő nő felé intve fejével.
- Gondoltam jó lesz ínszégeszebb időkre – sziszegte a hüllő.
A nekromanta egy újabb haldoklót látott csak maga előtt, akinek meleg bőre pont tökéletes lenne arra, hogy saját förtelemzombiját kissé összefoltozza belőle… de sietnie kellett, mivel a halottak hamar kihűlnek.
- Távozz hát minél messzebb az erődünktől! – utasította a gyilkost, aki a földön heverő varázslónő irányába lépett. – Nem mondtam, hogy magaddal viheted!
Daegmon kivillantotta éles fogait és kinyújtotta fekete nyelvét, jelezve, hogy a zsákmányát nem adja, mire a nekromanta zombija nekirontott. Éles körmeivel felszakította a gyorsan gyógyuló sebeit, majd fura tiloló eszközével úgy vágra fejbe a hüllőt, hogy bőréből patakokban ömlött ki a vér a domboldal zöld füvére.
- Hagyd Teddy! – intette hátra a varázsló a zombit.
Daegmon sajgó fejét fogva húzódott hátrébb:
- Ezért meglakolsz! Te isz ész az összesz barátod!
- Jól van, jól van… - legyintett a nekromanta unottan, majd csendben elmormolt varázsigéjével magasba emelte Khetty testét és megindult a széles völgy végében felhúzott vastagfalú erőd felé.

* * *
Khetty arra tért magához, hogy egy kutya nyalogatja az arcát… bár meg kellett hagyni, hogy talán a rémes bűz még inkább ébresztő hatással volt rá. Sajgó izmai jelezték, hogy nem tökéletes a felépülése, talán még egy teljes napra szüksége lenne, de a csontjai összeforrtak, mozogni tudott, ígyhát elsődleges cél volt a bűz forrásától minél messzebb kerülni.
Ám akárhogy is igyekezett, nem tudott már szabadulni a szagtól, amely szinte már az agyát mardosta, mikor kinyitotta a szemét egy síron túli arc nézett rá, amelytől önkéntelenül is felsikított.
Valaha kutya lehetett a lény, ám most hemzsegtek rajta a lárvák és foszlott a bőre, ám természetét nem hazudtolhatta meg, új gazdát remélt a nőben, aki iszonyodva húzódott egyre hátrébb… majd mikor a lény megpróbált a nyakába ugrani egy plazmacsapással a falhoz kente, hogy ezzel a lendülettel a kirohanjon a lengőajtón és a hóba rogyva a szabad levegőre jusson.
A téli éjszaka hideg hűvöse fogadta. A hold hideg kék fénnyel világította meg a kiépült város körvonalait. A közelben jónéhány tornácos, fatetejű kőépület ablakában pislákolt a fény. A távolban néhány nagyobb ház körvanali is kivehetők voltak, ezek mintha tapasztott rönkházak lettek volna, de a főtéren felállított emelvény miatt nem sok látszott belőlük.
A völgy teljes szélességét elfoglalta a város, és a három méter vastag kőfal, mint egy gát zárta el a támadók útját, akik ellenséges szándékkal gyülekeztek a fal tövében.
Az ősfenyvesek fölé magasodott egy ismerős épület, egy mágustorony, Khetty reménykedve fordult a sötét épület felé, amikor a vörös és a fekete holdak fényében fürdő szövetségi jelképet meglátta a torony tetején díszleni.
- Szentséges Yahwen… ez nem lehet! – suttogta a nő és azonnal felpattant, bár átázott ruháján már nem sokat segített ezzel.
Menekülni akart, mielőbb! El kellett tűnnie, mielőtt felfedezik, hogy magához tért, mielőtt ismét Napkapu tornya alá vonulnának vele, mint tússzal… mielőtt ismét szembetalálná magát a két gyűlölt harcossal!
Dél felé indult meg, kikerülte az emelvényt, elhaldt a kincseskamra és a kennel előtt, majd megpróbált elsurranni az egyik rönkház mellett, amely tornácán különös jelképként, fehér galamb álldogált, csőrében egy kaszát tartva.
Mielőtt azonban elhagyta volna a házat, a zombikutya kiverekedte magát az istállóból és utána vetette magát és hangos csaholással igyekezett beérni a távozót.
- Ó hagyjál már, te szörnyűséges dög!! – szűrte halkan a fogai között a málladozó állatnak.
- Hogy beszélhetsz így szegénnyel? Seligen legkedvesebb állata… volt… egyszer…! – dörmögte egy mély hang a tornácról.
Khetty nem tudta volna megmondani, hogy az alak mikor került oda, bár megesküdött volna rá, hogy a kéklő bőrű, fekete hajú férfi néhány pillanattal korábban még nem volt ott. Khetty csupán tágra meredt szemmel nézte a férfit, szögletes állát, ápolt szakállát, izmos felsőtestét, amelyre nem terített semmit, a farkasordító hideg ellenére sem.
~ Menekülnöd kell! – ismétlődött fejében a gondolat, majd hátrálni kezdett.
A zombikutya azonban épp a lába mögött csaholt, így Khetty egy méretes hóbuckának esett. A férfi láthatóan remekül mulatott és jókorát húzott az entbogyó pálinkából.
- Éhes vagy? – kérdezte hirtelen.
Khetty iszonyodva tápászkodott fel a zombikutya maradékairól és émelygő rosszulléttel küzdve kinyögte: - Kösz, nem!
- Nálam meghúzhatod magad reggelig – intett fejével a félig nyitott ajtóra a férfi.
- Nem lehetne, hogy elhúzzak innen? – dobta le a köpenyét is magáról Khetty.
A színváltós köpeny, mintha maga is háborogna a lárvák és rothadó húsdarabok ellen, lebegve a hóba vetette magát, hogy mielőbb megtisztulhasson.
- Seligen vendége vagy, bár úgy nézem ő ma nincs vendéglátó hangulatban – lengette meg az üveget a kezében a férfi, majd hozzátette: -Én nem engedhetlek el… – vont vállat a szakállas férfi.
- Nem kértem, hogy engedj el! – nézett meglepetten Khetty, majd hozzátette: - Elég lenne, ha visszasétálnál a házadba és szépen becsuknád az ajtót!
A férfi fekete tekintete lázasan járt, látszott, hogy nagyon gondolkozik a válaszon, de az is lehet, hogy a nő zöld ruhába bújtatott alakját bámulta a holdfényben.
- És mégis elárulnád, hogy te, a nyüzüge varázsló, hogy verekszed át magad az Elit Hordán és az Azúr Légión, akik állandó jelleggel tábort vertek a városfal tövében? – támaszkodott a korlátra a férfi enyhe mosollyal a bal szájszegletében.
A köpeny időközben megtisztult és visszalebbent Khetty vállaira, aki megigazította azt és szorosan maga köré is csavarta.
- Te nem fázol így? – mérte végig a még mindig félmeztelen férfit.
- Melegít a pálinka!
- Férfiak! – emelte égre a tekintetét a nő és öntudatosan elindult a ház mellett, a védőfal felé.
A ház sarkánál félelmetes árnyékként magasodott ki a szakállas alak.
- Mint mondtam, nem engedhetlek el! – dörögte kissé erélyesebben.
- Mint mondtam, nem kértem engedélyt! – felelte azonnal Khetty.
A férfi erre égre emelte a tekintetét, pont úgy, mint néhány perccel korábban a varázslónő, majd termetét meghazudtoló gyors mozdulattal a nő háta mögé került, hatalmas tenyerével befogta a száját, míg ugyanezzel a mozdulattal a hóna alá csapta… és egyszerűen bevitte a házba.
- Engedj már el, te kék színű tohonya dromedár!!!! – esett neki Khetty teljesen hasztalanul.
- A nevem Dzsó! – vigyorgott a férfi, majd letelepedett az asztalához és folytatta a vacsorát.
Khetty ott állt közvetlenül a csukott ajtó előtt, amely kilincse előtt nem állt őrt a férfi, így tiszta út vezetett a szabadság felé.
~ A kék dromedár úgyse érne ide! – gondolta és nagy lendülettel meg is indult volna kifelé, ha az ajtó kinyílt volna.
- Nem csak Napkapuban értetek a mágiához! – vigyorgott szélesen a férfi, mire Khetty szúrós tekintettel megfordult. - Ti varázslók mind ilyen karót nyelt népség vagytok?! – folytatta kedélyesen.
A kis házikó jobb oldalán széles ágy volt felállítva, puha szalmával és meleg állatszőrrel letakarva, a szoba közepén fehérre meszelt kandallót kormoltak a lángok, mellette kisebb halomba állított farönkök pihentek, a szoba közepén egy asztal állt, két székkel, a padlót hosszú egybeszabott deszkák borították. A helyiség bal oldalán díszesen faragott masszív szekrény foglalta el a legtöbb helyet, mellette polcokon csillogóra tisztított kézifegyverek hevertek szép rendben.
Khetty tombolni szeretett volna tehetetlen dühében. A nyomorult förtelmes dög miatt itt ragadt a Tökéletes Gyémánt hírhedt várában, alig pár lépésnyi távolságban azoktól, akik pár hónappal korábbi tettét sosem fogja elfelejteni, ezzel a kék behemóttal, aki csak inni és vigyorogni tud…
- Ideje, hogy megtanulj uralkodni magadon! – nézett rá a férfi és barátságos arccal a nő felé nyújtotta a pálinkásüveget.
Ekkor tűnt csak fel, hogy a melegben a férfi bőrszíne visszaváltozott, mintha a kékség csak a hideg ellen lett volna.
- Honnan tudjam, hogy nem mérgezett!
- Ej, ne bosszants már! Én is ebből iszom! Úgy látszik bizalmat is kell tanulnod!
- Mit tudsz te rólam? – csattant fel a nő, és kikapta az üveget a férfi kezéből, majd jókorát húzott belőle. Hogy a következő pillanatban levegő után kapkodva ejtse vissza azt Dzsó kezébe.
- Bocs, elfelejtettem, hogy ez erős lehet egy ilyen varázslónak! – merített az ajtó mögötti hordóból friss vizet Dzsó, amit egy fakupába töltött és a szabad székre rogyott nő mellé tett az asztalra.
- Vissza kell mennem a toronyba… - suttogta Khetty fáradtan, miután megitta a friss vizet.
- Hát én is remélem, hogy nem maradsz itt örökre! – dünnyögte a férfi és a maradék wantusült elfogyasztásába kezdett.

Khetty jóleső kipihentséggel nyújtózott egyet. A széles ágyon hirtelen egy testbe ütközött a karja, első tapintásra megállapítást nyert, hogy izmos férfitestről van szó, így a nő a nyújtózás után nagy elégedettséggel hozzá is bújt.
Bár ilyenre évszázadok óta nem volt példa már. Leginkább ő maga volt, aki szeretett a saját ágyában, egyedül ébredni otthon is…
- Dzsó? Ébren vagy? – zörgette meg erőteljesen a ház ajtaját valaki.
Khetty erre azonnal kipattanó szemekkel meredt hálótársára.
- Most már igen! – dünnyögte a harcos.
- Van egy kis gond! – hallatszott kintről.
- Nem csak ott – felelt a férfi, mire kissé tanácstalan hallgatás volt a válasz.
Khetty ezidő alatt igyekezett a lehető legtávolabb kerülni a férfitól, az ágytól… erre legmegfelelőbb megoldásnak tűnt, ha egyszerűen feláll, a mozdulat elég hamar félbe szakadt:
- Hol a ruhám? – meredt a szakállas férfira, aki láthatóan több pálinkát ivott meg előző este, mint kellett volna.
- Kidobtam… - ült fel végül Dzsó.
- Mivaaaan?
- Mielőtt hozzám vágnál egy varázslatot, ott van a széken egy másik… majd köszönd meg Aranyhaj nővérnek… tőle kölcsönöztem… - masszírozta meg a halándékát Dzsó, majd felállt és a sarokban felállított hordóhoz lépett.
- Te kidobtad a ruháimat? – meredt Khetty villámló kék tekintettel a férfi izmos hátára.
- Büdös volt – vonta meg a vállát Dzsó hátra sem fordulva, majd a mosdótálba töltött egy kis vizet és hosszasan arclocsolással igyekezett magához térni.
- Bü… mi? De … hogy… te … akkor is…. – nyögte Khetty, majd ő is felállt az ágyról és a székre terített ruhákhoz lépett, majd felemelte az odakészített nadrágot. – És szerinted ez rám jön?
Dzsó elfordult a mosdótáltól, majd vidám tekintettel meredt a feltartott ruhadarabra és a nő alakjára. Szemmel látható volt, hogy Khetty sehogy sem fog beleférni, de pillanatnyilag ezt még nem tette szóvá.
- Dzsó?! – dörömbölt újra az ajtón kívülről valaki.
- Mivan? – nyitotta ki nagy lendülettel a férfi az ajtót.
A bőre azonnal kékre változott, ahogy a hideg levegő végigsöpört a szobán. Az ajtóban egy rémisztő alak ácsorgott, hegyes füleinél már csak fogai voltak hegyesebbek. Sötétkék bőre, szinte már fekete volt, bordái kirajzolódtak, ahogy rátapadt a bőr… izzó vörös tekintete a szoba közepén álló nőre meredt…
Khetty döbbente hasonlóképp leírhatatlan volt… a régi emléktől görcsként rándult össze a gyomra…
- Azt hiszem semmi… - nyögte ki nagy nehezen Wurgolx, majd megfordult és a téren rohangálókhoz fordult: - Zöldike! Itt a halottad! – mutatott a háta mögé, aztán lesétált a tornácról.
- Halott? – nézett kérdőn Khetty Dzsóra, miután az ajtó becsukódott.
- Azt hiszem Seligen valamiféle varázslatot akart kipróbálni rajtad… - köszörülte meg a torkát Dzsó.
- És ezt most mondod! Azután, hogy nem engedtél elmenni!! – emelkedett Khetty haragjával együtt a hangereje is.
- Örülj, hogy nem hadifogoly vagy, hanemcsak…. Vendég….
- Vendég??? Nálatok??? – a harag jeleként megjelent Khetty ökölbe szorított keze körül a halvány narancssárga izzás.
- Tedd el szépen azt a varázslatot… amíg szépen mondom… - indult meg Dzsó nyugodt léptekkel a szekrénye felé, amelyben kissé extravagáns ruhatárát tartotta.
Fekete nadrágba bújt, majd néhány bőrszíjjal meztelen felsőtestére csatolta fegyverzetét is. Khetty nem nagyon volt hozzászokva ilyesfajta bánásmódhoz… mondhatni, hogy a hosszú évszázadok alatt kevés férfi akadt, aki tomboló haragja elől nem elmenekült, hanem egyszerűen nem vett róla tudomást. A narancssárga varázsgömb így szép lassan elhalványodott, majd eltűnt.
- Vedd fel ezt! – nyújtott át hirtelen egy fehér prémből készült ruhát Dzsó.
- Mi ez? – vette át bizalmatlanul a ruhadarabot Khetty. Az előző tréfa után nem sok jóra számított, de ahogy széthajtogatta a gondosan megőrzött egyszerű szabású ruhát, meggyőződött róla, hogy ebbe bizonyosan belefér.
Mikor vörös haját is kihúzkodta a ruha alól és eligazgatta a bokáig érő szőrmét, felnézett. Dzsó ugyanabban a pózban állt immáron három teljes perce és kitágult fekete szemekkel meredt a varázslónőre.
- Visszaadjam? – szaladt ráncba a homloka Khettynek, miközben a szoknyát kissé oldalra húzta.
- Nem kell… én hova hordjam? – csukta be a szekrényajtót a férfi, leakasztotta a nő varázslóköpenyét a fogasnak használt polc sarkáról, majd szélesre tárta az ajtót. – Seligen azt hiszem, várja a feltámadásod történetét.
Khetty gúnyos fintorra húzta a száját, majd puha csizmájában hangtalanul elhagyta a kis házat, miközben a tornácon magára terítette a köpenyt, amely azonnal halványlila aggodalommá, majd sötétkék elhatározássá színeződött.
A város főterén és széles utcáin nagyjából harminc ember rohangált fel s alá a dolga után. De a diplomata házából kilépő nő gyakorlatilag azonnal teljes dermedtséget okozott, amit a zombikutya lelkes csaholása és furcsa ugatásszerű vakkantása tört meg.
- Takarítsd el innen ezt a dögöt! – szűrte a fogai között Khetty és ismét megjelent a narancssárga varázslata, mire az eddig dermedten a házra, Dzsóra és Khettyre felváltva meredő városlakók mindegyike kőkardjához, legendás tőréhez kapott. Aki nem fegyvert markolt annak ujjai közt szintén varázslat fényei sejlettek fel.
- Nem bánt senkit, igaz Csumpi? – nézett az állatra szeretettel egy málladozó képű, csuklyás alak.
- Bizonyára… - indult meg Khetty lefelé a lépcsőn, minden mozdulatát fenyegető tekintetek figyelték.
- A nevem Seligen – nyújtotta ki kezét a zöld képű csuklyás.
- Azt hiszem emlékszem rád… - nézett a rothadó ujjakra Khetty elborzadva.
- Arra gondoltam belőled igazán jó bőr tudnék átvarrni Teddyre – mutatott a nekromanta a saját háza mellett ácsorgó förtelemzombira -, és hát még meglehetősen lélegeztél még, mikor meghoztalak… de azt igazán nem gondoltam, hogy túléled…
- Egeeen… - szorította össze állkapcsát a nő. Elég volt a nekromantákból! Majd hozzátette: - Nem te vagy az első, aki ezen meglepődik…
- És akkor most mi legyen vele? – lépett elő egy vakító kék szemű, de a hónál fehérebb bőrű férfi. A szája és a szeme környékén fekete festék tette még drasztikusabbá a képet, mintha valami fekete anyagot varrtak volna a szájára. Khetty önkéntelenül is Seligenre sandított.
- Ha már itt van, átadhatná a lélekenergiáját! – kiálltott fel egy fekete leplekbe burkolt alak. A szakadtnak tűnő lepel szinte végighullámzott rajta az örömteli szó hallatán.
Ezekre a felkiálltásokra még erőteljesebb narancssárga gömb jelent meg a nő ökölbe szorított keze körül, bár a harciasságon kívül Khetty nem sok egyebet tudott felmutatni az egész gyémánt tábor ellenében.
- Ugyan fiúk! Ne legyetek már ilyen agresszívek! – sóhajtott nagyot Dzsó.
- Miért ne? – néztek rá a többiek. – Tele van lélekenergiával! Adja át nekünk és kész! – vont vállat a fehérre mázolt arcú.
- Tiamat…
- Ne békítgess engem! – morrant a Baldrin vértjébe bújt férfi. – Engem nem érdekel az a nyomorult torony, mint téged!
Azzal otthagyta a főteret, hogy az észak felé futó lépcsősor tetején túlhaladva eltűnjön szem elől.
- Tiszteletben tartjuk a véleményed, de ne várd, hogy egy ilyen finom fogást érintetlenül hagyjunk! – lépett elő a fekete köpenyes. A végzetúr tekintetében őrület tüze lángolt, vékony alkata inkább táncosra emlékeztetett, mintsem Ghalla egyik legrettegettebb harcosára.
- Eltávolítjuk innen, amint lehet, Trueblood! – bólintott Dzsó.
Ezzel úgy tűnt, az erődemonstráció véget ért. A város lakói tovább siettek, mintha az iménti néhány pillanat meg sem történt volna.
- Seligen! Beszélnék veled… négyszem közt! – invitálta a kunyhójába a nekromantát a kékbőrű harcos meglehetősen határozott hangon.
Khetty nyugalmat és nemtörődömséget erőltetett magára, miközben alig várta, hogy becsukódjon a kunyhó ajtaja és ő elfuthasson innen. Mindegy is volt, hogy hová, de nem akart ennyi lélekenergiára éhes végzetúr között maradni egy pillanattal sem tovább, mint szükséges.

Ahogy becsukódott az ajtó Khetty lázas tekintettel keresett egy kis ösvényt, amelyet senki nem figyel, nem lát és ahol elmenekülhet a gyémántvárosból, de csalódnia kellett. Ahogy Dzsó és Seligen eltűntek két végzetúrnő lépett elő az egyik ház takarásából. Egyikük a felszínre törő katonák szarvas sisakját hordta, amely eltakarta az egész arcát. Hosszú barna haja kilógott a sisak alól. Nyakát vastag fekete pánt díszítette, ruháját kobaltpatkány szőrméből készített köpeny fedte. A másik félelmetes erőt sugárzott, szép, de kemény arcát nap barnította, de a koponyát formáló csavart szarvas sisakja alól hideg fekete tekintet sütött a betolakodó varázslóra. Mély dekoltázsán kékesszürke medál csillant a napfényben.
~ Egy bajnoki medál! – villant át Khetty agyán, majd önkéntelenül is a tornác közelébe húzódott.
A két csinos nő nem közelített, bár fenyegető jelenlétük egyértelművé tette Khetty számára, hogy egy dolgot tehet csupán.
Bosszúsan a lépcsőre ült, miközben megütötték fülét a házból kiszűrődő beszélgetés hangjai.
- Megosztanád velem is Sel, hogy mégis mi vezetett arra az elhatározásra, hogy egy varázslónőt idecipelj a város közepébe? Ismered a természetünk, tudod, hogy nem szívleljük más hordák tagjait! – hallatszott Dzsó mély hangja.
- Nem, kösz nem kérek a pálinkámból! – felelte némileg bosszúsan a kérdezett a felé nyújtott kupára, majd néhány pillanatig csak ácsorgott a szoba közepén… - Azt hittem úgyis meghal! – vont vállat végül. – Ha láttad volna, hogy nézett ki! Igazán döbbenetes volt! Nekem elhiheted, az az orgyilkos nagyon elbánhatott vele, mert egy ép csontja nem sok, annyi sem maradt a testében. Olyan kicsavart helyzetben élőlényt még nem láttam, és ha valaki, hát én el tudom dönteni mi élő és mi holt…
- Lépjünk tovább Sel!
- ...hirtelen rájöttem, hogy mennyire is használhatnám, ha abból a szép fitos orrából kipótolhatnám Teddyét és akkor…
- Szóval azért hoztad ide, hogy leszedd az orrát? – vágott a szóáradat közepébe Dzsó.
- Nos, tudod az úgy volt, hogy az ábrándozó sziklámon ücsörögtem és akkor arra ténfergett Maedhros… szegény nagyon nyúzottnak nézett ki… azt tudtad, hogy Sharpa állandóan beszélgetni akar vele? Nem tudom, hogy miről tudnak annyit beszélgetni, de Maedhrost nagyon megviseli ez a dolog, elég sokat fogyaszt mostanában az én elrejtett, de valaki által meglelt bódító párlatomból, mint épp te is… Nem lehetne, hogy felhasználd a diplomáciai érzékedet és szólj nekik, hogy keressen magának más beszélgetőtársat?
- Sel…?
- Jól van na, jól van… szóval arra sétált Maedhros és rettenetesen nyúzott volt az arca. Mikor kérdeztem, hogy miért, azt válaszolta, hogy találkozott egy egész kronopók családdal, ami elég hihetetlen, mert ritkán kapni el a pillanatot mikor egy a nőstény még együtt van a picinyeivel. Nos, szóval ezek megtréfálták és Maed egy egész hétig Sharpa vendége volt, de hát te is ismered milyen hatása van ennyi kronopóknak együtt. Ennek én bizony nagyon megörültem, mert tudod, hogy milyen régóta szeretnék már egy ilyen pókot, hát még egy egész családnyit!
Dzsó ennél a résznél az égre emelte a tekintetét, majd jókorát húzott az entbogyó pálinkából. A zöldképű ezt látva bosszúsan összehúzta a szemöldökét, de azért folytatta.
- Nos, elindultam arrafelé, amerre Maed mutatta. Eléggé messze volt a hely, nagyon sokat kellett mennem, meg is fáradtam… szegény Teddy el is hagyta az egyik karját annyira kidöglött...
- Hagyjuk most a részleteket, rendben!?
- … és akkor egyszer csak ott termett ez a hüllőszerű lény, ahhoz hasonlított, aki először látogatott hozzánk a felélénkülő emlékmű-turizmus kapcsán, és a hátán cipelte ezt a halott nőt… esküszöm neked Dzsó, hogy tisztára halottnak tűnt!
- Sel! Könyörgöm, csak arra válaszolj, hogy miért hoztad ide?
- Hát gondoltam jó játszótársa lesz egy darabig Teddynek… a kennelben mostanában nem tud érvényesülni igazán, a lidérceim a sufnimban sem szívelik szegényt, sokszor unatkozik egyedül és…
- Értem! Akkor tisztázzuk le: Khetty a Napkapu egyik vezetője! Láttam már ilyen állapotban, én sem értem igazán, hogy csinálja, de legyen elég annyi, hogy legközelebb ne hozd ide!!! Se élőként, se halottként!
Seligen lehajtott fejjel álldogált még, mintha mondani akarna valamit, majd vörös szeme felcsillant, zöld arcán átfutott a felismerés, amely következtében egy kisebb darab cserepes bőr a padlóra hullott:
- Hogy akarhatják a többiek az energiáit mikor itt volt veled egész este?
- Mi? – nézett Dzsó meglepetten.
- Hát te nem vetted el tőle?
- Seligen, az ég áldjon meg, miről beszélsz? – állt fel a férfi.
- Mi a szösz van veled, barátom! Simán elvehetted volna az összes energiáját, amíg aludt… - nézett naiv tekintettel a nekromanta Dzsóra.
- Igen – bólintott a férfi. – Elvehettem volna… - azzal kinyitotta az ajtót és Seligen értetlenkedő pillantásától követve, kilépett a szabadba.
Khetty nagy sóhajjal vette tudomásul, hogy vége a pihenésnek, most bizonyára meghozták az ítéletet fölötte és kötelezik rá, hogy adja át az energiáit valamelyik végzetúrnak vagy végzetúrnőnek, utána pedig a zombikutyával együtt visszazárják a sufniba. Ez volt a legrosszabb lehetőség, amit el tudott képzelni és bizony ennél még az is vonzóbb lehetőségnek tűnt, hogy újra összetörjék minden csontját.
A két végzetúr csendben lépett ki a kunyhó ajtaján, a városban sürgölődök nagy része egyáltalán nem törődött már a helyzettel.
- Gyere velem! – lépdelt le a lépcsőn Seligen.
- A sufniba nem megyek! – állt fel Khetty.
- Tulajdonképpen van még hely a börtönben is… bár azt még sosem használtuk korábban… Végülis ott is kivárhatod, amíg eldöntjük, hogy mi legyen veled… Dzsó, merre van a várbörtön? – fordult a nekromanta a kékbőrű diplomatától.
- A mágustorony alatt… valahol… azt hiszem… - vakarta meg formára vágott szakállát a kérdezett. – De hidd el, jobb hely Zöldike sufnija!
Khetty nagyot sóhajtott. Kivételesen nem ragadta magával a tomboló harag, amin Ghallára kerülése óta képtelen volt uralkodni. Mintha régi önmaga lett volna, a dupramai diplomata, akit már nem érhet meglepetés, és aki tudja, nincs helyzet, amiből ne tudna elszökni.
~ Lehet ez a fertőzés mégiscsak hatással volt rám is? – villant át hirtelen az agyán, majd kimért hangon megszólalt:
- Amennyiben szívesen látott vagyok nálatok, úgy méltó elhelyezést érdemlek egy vendégszobában, amennyiben fogolynak tekintetek, úgy a város börtönében bizonyára akad hely számomra, de semmiképpen sem egy lidércekkel teletömött sufniban van a helyem!
A tárgyilagos szavakra Seligen jó párat pislogott, majd tanácstalanul Dzsóra és a köréjük gyűlt néhány társára nézett. A körszakállas kék óriás mintha furcsán, mókásan hunyorított volna a zöldképűre! Seligen Khettyhez fordult és szemében hideg tűz villant, ami egy gyengébb idegzetű varázslót nyomban megdermesztett volna. De Khettyt nem a puhább fából faragták s állta a fagyos tekintetet.
- Figyelj rám, te, Napkapu egyik vezetője! – szóltak a cserepes ajkak, de olyan jegesen, amihez képest az előző szemvillantás egy macskapárduc kandalló melletti dorombolásának tűnt. Khetty elülső hajtincsei megfagytak és letörtek. – Most velem jössz.
Ez nem volt igazán sem parancs, sem felszólítás, sem fenyegetőzés. Ez egy olyan kijelentés volt, ami egyszerűen megtörténté teszi a benne foglaltakat. Dzsó a háttérben nagyot sóhajtott, közben a nekromanta megfordult és a szövetség déli vége felé vette az irányt s Khetty kényszeredetten ólom nehéz lábakkal követte, a napok óta tartó fagy most szinte kellemesen langyos érzetet keltett.
A mállóképű sokáig haladt nyomában a büszke harcos hölggyel, végül annál a tornácos épületnél állapodtak meg, amelyből múlt éjjel Khetty pánikszerűen kimenekült. Most újra megborzongott, jottányi kedve sem volt visszatérni arra a rémes helyre, bármilyen barátságosnak is tűnik innen kintről. Teljes erejét megfeszítette, hogy újra visszanyerje irányítását a lábai fölött, a döbbenettől majdnem hasra esett, a varázsbéklyónak nyoma sem volt. Felnézett, pontosan bele a parázsló szempárba. Ezek most a hűvösség nyomát sem mutatták, két teljesen normális parázsgömbnek tűntek már amennyire szemek helyén ez normális. Khetty összeszorította a fogát, így szűrte:
- Nem megyek a sufnidba!
A zöld meg mintha még mosolygott is volna. Az egyik rothadó húsú kéz gyors mozdulattal elkapta az egyik törékeny vállat. A szorítás erős volt, de nem kifejezetten kellemetlen. Khelly önkéntelenül erre a vállára pillantott, felkészülve, hogy nem mutat gyengeséget s visszaszorítja undorát, bármennyire rátör is a látványtól. De a kéz csak egy egyszerű kéznek tetszett, hosszú kecses ujjakkal. Rothadó bőrnek írmagja sem volt.
- Nem is kell. – válaszolt a jól ismert hang. – Makacs vagy, s makacsságod még sok veszélybe sodor, meglásd! Nem vagy fogoly. Nem tudom mi történt Dzsóval, de lemondok a prédámról. Tartsd meg lélekenergiád, nekem nem kell. Így élve számomra nem vagy igazán érdekes.
- Aztán nehogy rémálmaid legyenek miattam!
- Nekem… nincsenek rémálmaim. – ízlelgette a szót a nekromanta s egy pillanatra a vörös tekintet elrévedt.
A vállat nem markoló kéz a levegőbe lendült és még délebbre mutatott. Ez a kéz még mindig foszladozónak látszott.
- Ott találsz néhány elhagyott otthont. Ma nincs kedvem tovább foglalkozni veled. Jobban teszed, ha visszafojtod honvágyad és ott az egyik házban meghúzod magad. Holnap kikísérlek, biztonságos távolba, ha csak nem akarsz a vörösök vagy a kékek vendége lenni még pár kellemes napig. Aztán mehetsz amerre látsz.
Khettynek nem tetszett ez a hírtelen pálfordulás.
~ Mi az, hogy csak így játszadoznak velem. Hol fogoly vagyok, hol nem, persze rendes vendégként nem tudnak kezelni. Tudják is ezek milyen az, hogy vendég! Eszement, megbízhatatlan népség! Én ugyan nem maradok itt reggelig!
Seligen elengedte a lány vállát, hátrébb lépett, a páncélja nyaka mögé nyúlt és egy kulcsot húzott elő.
- Az ajtó nyitva van, menj és zárkózz be. Nyugtod lesz, ide nem szeretnek jönni a társaim, ennek nagyrészt én vagyok az oka, bár ilyenkor télen nem is érezni a bűzt. Ha már egyszer nem elég a sufni a kényes kisasszonynak… Na menj már!
A zöldképű a kulcsot a lányhoz dobta. Khetty morranva elkapta, nem tetszett neki ez a gúnyolódás, de jobb utat nem látván, a házhoz sétált. Közben sebesen járt az agya, szinte kattogott.
~ Miért viselnek ezek állarcot? Mert mi ez ha nem rejtőzés valami elöl? De vajon milyen az igazi arcuk? Mind agresszív? Vannak kellemesebb érzelmeik? Törődnek e mással is, mint az energiák kinyerésének hatékonyságával? Miért nem szipolyoznak egyszerűen ki, mint ahogy páran közülük, kicsit sem titkolva, ezt akarták? Mit akarnak tőlem valójában? Mit akar tőlem a kék óriás, vagy ez a zöldképű valójában???
Az ajtó tényleg nyitva volt. Khetty belökte s az, mint a hónapok óta gondozatlan épületek nyílászárói, kilengése közben hangosan megnyikordult.
~ No, innen nehéz lesz csendben kilógni. – gondolta elszomorodva. Ezzel óvatosan hátranézett.
A cserepesbőrű még mindig ott állt, kezeit szigorú tartással csípőjére rakta és félreérthetetlen fejbillentéssel jelezte, hogy észlelte Khetty megtorpanását s jobban tenné ha belépne.
Mit volt mit tenni, a lány belépett.
Bent nem volt különösebben sötét, épp csak annyira, hogy a nagy ablakokon beszűrődő, téli koradélután alacsony fénye sávjaiban láthatóvá tette a betolakodó által felkavart port. Egykor takaros kis lak lehetett, sehol szemét vagy gyanús lerakódás mit várni lehetett egy ilyen helyen. Kevés pókháló a plafon alatti szegletekben. Hideg kandalló a szemközti falnál, mellette néhány száraz fadarab amelyet az előző tulajdonos nem tartott érdemesnek elköltöztetni.
~ Na igen, fa az van a környéken.
De egyéb berendezésnek nyoma sem volt.
~ Így nem lesz kellemes várakozni.
Khetty morcosan becsapta maga mögött az ajtót, ami nagyot nyikkant s újabb porörvényeket indított útjára a beszűrődő fények felé. Egy kicsit még álldogált dühösen, majd az északi oldal ablakához sétált és kilesett. Elöl, kicsit jobbra állt a nekromanta háza, a kéménye barátságosan füstölgött, Zöldike épp fejcsóválva sétált fel a tornácra, majd be a házba. Akár meg is kísérelhetne kisurranni, de biztos volt benne, hogy még figyelik. Maradt hát és nézelődött. Balra lentebb húzódott a városka külső fala. A tövében alakok mozogtak, néhol mintha összecsapások zajlottak volna.
Khetty átment a délre néző ablakhoz és ott is kipillantott. Pár házat látott elöl, mögöttük fákat amelyek egy égbe szökő sziklafal előtt nőttek. Erre a sziklafalra futott fel e szövetség védőfala.
~ Ezt lehetetlen megmászni, a védműnek meg egész hosszában állandóan történik valami. Így nehéz lesz kiszökni.
Emígy bánkódott magában, közben visszaballagott az északi ablakhoz. Odakint a háza körül a nekromanta sündörgött. Kijött, hátra ment a sufnijához, melynek innen látszott a ház mögötti sarka. Ott eltűnt egy pillanatra, éktelen sivítás támadt, amelyet lidércek kiadni képesek, majd nem sokára ismét feltűnt a zöldbőrű, kezében egy nagydarab, téglalap alakú fehér valamivel. Ilyen távolról kivehetetlen volt, de akár egy épp valamiből kihasított húsdarab is lehetett. A hullagazda eltűnt a házában.
- Pszt! – Szólt valami közvetlenül a bámészkodó lány füle mellől. Ő pedig nagyot ugrott s reflexből az ellenkező irányba lendült. Feje hangosan koppant az ablaknyílás szélén, fejéhez kapott és a földre ült. A fájdalom homályán át az ablakpárkányon, nem messze onnan ahol nemrég még ő nézett ki az ablakon, egy méregzöld szőrű ráncos patkányszerű lény üldögélt.
- Helló! – mondta flegmán a teremtmény. – Mandarin vagyok, Hullámvölgy városának térképésze.
- Mi? – motyogta Khetty szédelegve.
~ Miféle újabb tréfája ez a gyémántok legnagyobb városának? Milyen idióta játékot játszanak velem? Talán csak nem ettől lesz nekik élvezetesebb energiáim kinyerése?
- Na mi van? Tán csak nem karót nyelt a hölgy? – kérdezte Mandarin. – Most mit vagy úgy oda egy kis koppanástól?
A zöld patkány továbbra is hanyagul üldögélt a párkányon. Opálos sárga szemeivel unottan pislantott.
- Ki a jó bánat vagy te?? – fakadt ki Khetty
- Ne sértegess! Valaha ugyanaz a faj voltunk mindketten! Ki így ki úgy élte túl a pusztulást. Én így, na. – itt egy kissé sértődött volt a hangja, de folytatta: - Mióta előbújtatok vackaitokból, nekem sem kell bujkálnom…
- Maradjunk annyiban, hogy velem sosem voltál egy faj....
- Nem-e? Te is ugyanúgy lélekenergiából élsz, a te szemedben is csillog az őrület...
- Időszakos probléma - állt fel Khetty, még mindig sajgó fejét fogva.
- Időszakos? Hát ezt jó... - vigyorodott el a patkány.
- Üzenem a gazdádnak, hogy ennél azért több kell ahhoz, hogy megtörjön... - sóhajtott fel végül Khetty, majd megrázta a fejét.
~ Most tényleg egy zöld patkánnyal beszélgetek?!
- Méghogy nekem gazdám! Már megbocsáss, de nagyon sértően bánsz velem, pedig nem is ismersz. Légy oly szíves és szedd össze magad!
Khetty nagyot sóhajtott. ~ Igen, tényleg egy zöld patkánnyal beszélgetek...
- No jól van, - mondta a patkány - mi bajod?
- Nincs jól, semmi nincs jól, mivel semmi keresnivalóm itt!
- Akkor miért jöttél ide?
- Nem jöttem, hoztak! Soha nem lépnék önszántamból ellenséges táborba!
- Hát menj el akkor!
- Nem engednek! Az a mállóképű ide hurcolt, ki tudja még mit tervez velem... ő, meg a többi gyémánt nagyúr...
- Az? Nem hiszem, hogy érdekelnéd, hiszen élsz és lábad is csak négy van. Ő leginkább a pókjainak és a holt lelkek vizsgálatának él.
- Akkor mondd meg te nagyokos, miért tartanak itt?
- Szerintem csak nem tudnak mit kezdeni veled... Még soha nem járt köztük ellenséges horda végzetura. Tiszteletben tartják egymás élőhelyeit, legfeljebb a lélekkútig jutnak, kielégítik éhségük, majd távoznak. Ha látnád micsoda csatározások történnek egy-egy kút védelmében! – felcsillant a két sárga szem – Mióta a csatákban nem végeznek egymással, sokkal mozgalmasabb az élet!
- De nekem semmi kedvem megvárni, míg kitalálják, mihez kezdjenek velem - hajolt egészen közel a patkányhoz Khetty.
- Hát akkor kapd magad, és menj!
- Mégis hogy? Árgus szemmel figyelik minden lépésem... talán ha arra a nagy rétre kijutnék... - nézett ki az ablakon a nő, a magaslat felé. - Ott lenne elég hely Mycorheának... Itt köröz már jó ideje, de nem tud leszállni...
- Figyelik… cö… Az emlékművüknél is van elég hely - a zöld lény, mintha csak lezárná a témát, összegömbölyödött.
Khetty éles kopogásra kapta az ajtó felé a fejét, mire visszanézett, a zöld szőrgolyó eltűnt.