Ahogy Peps teste egyre halványodva egy vortextölcsérré vált, úgy meredt a nem mindennapi látványra mindenki. Khetty tehetetlenül nézte az átalakulást, amit sehogy sem tudott megakadályozni. Ha minden tudását latba is veti, akkor sem tehetett semmit.
A férfi teste, miután társaira hagyta a tornyot, végleg semmivé foszlott. Most már csak egy kis vortextölcsér kavargott vöröslő fénnyel azon a helyen, ahol néhány pillanattal korábban még Peps görnyedt.
Vortex, amely elől minden élőlény fejvesztve menekül, de amely most békésen kavargott a félkör közepén, majd lassan megindult az ajtón át abba a helyiségbe, amelyből az kiáradó sötét mágia minden jó érzésű végzeturat taszított.
Mintha valami sötét massza burkolta volna a szoba falait, mennyezetét, padlóját, a legerősebb mágiával elrejtve a szoba valódi kinézetét, alakját, méretét, rendeltetését, berendezését.
Semmi más, csak mélybe húzó feketeség.
A szintén feketébe burkolt márványasztalt körülvevő energiaburokban egyre gyakrabban cikáztak a villámok, de kitörtni mégsem tudtak, hiszen ilyenfajta élőlénnyel még nem volt dolguk. A kis agyagemberke hamvait a vortex szele szórta szerteszét a burok elől.
A széltölcsér jó ideig csak egy helyben lebegett, majd vöröslő fénnyel felizzott, amely az egyre gyorsuló övénnyel vált fényesebbé, vakítóbbá, mígnem egy orkán erejével tombolt a négy fal közt. A szoba falairól ekkor leváltak az első darabok, amelyek újabbakat vonzottak magukhoz. Így dagad, hízott a tölcsér körül lebegő fekete örvény, hogy aztán a villámburkolat csúcsán megtelepedjen. A pajzs csúcsáról lassan folyt lefelé a fekete massza.
A varázsanyag hatására a burok mintha szétnyílt volna a csúcsnál. Először csak egy apró ponton adta meg magát az ősi védőburok, majd az egyre táguló nyíláson keresztül a pajzsban elzárt körből is gyűlni kezdett a fekete anyag, mígnem a villámpajzs teljesen eltűnt, megszűnt. Csupán egy vékony kör maradt az immáron fehér márványasztal körül, azon a helyen, ahol a pajzs széle volt.
A kis vortextölcsér ismét nyugodtan kavargott az asztal mellett. A folyosón ácsorgók nem láthatták tőle, hogy azáltal, hogy megnyitotta a pajzsot, az addig bezárt mágia kiszabadult, hatása elillant és a csodaszép női test percről percre hamvadt porrá.
Ők csak annyit láttak, hogy a vortex megáll az asztal mellett, jónéhány hosszú percet időzik mellette, majd végigkavarog az asztalon, amely néhány pillanattal korábban még a felesége testét tartotta, és magába gyűjti a szürke porszemeket.
- Most legalább boldogok együtt! – sóhajtotta Lia meghatottan.
Óráknak tűnő hosszú percek teltek el így. Senki nem lépett be a szobába, amíg a vortextölcsér lassan kilibegett onnan, hogy végigsuhanjon a varázslók között anélkül, hogy bármelyiküknek is ártott volna, le a lépcsőn egészen a földszintre, hogy aztán a szabad levegőn keringve eltűnjön a kopasz fák között.
A toronylakók továbbra sem mozdultak, nem szóltak. Csak álltak némán és meredtek maguk elé. Peps halála és új élete nem hagyta nyugodni a lelküket.
Khettyt végül égető fájdalom térítette magához.
~ A griffek! – gondolta nagyot sóhajva és éber tekintettel körülnézett, de nem érzett veszélyt, nem látott ellenséget.
Ekkor mintha hirtelen felébredt volna, a kristályszív, amit korábban Pepstől kapott, magába szívta társai érzelmeit. Akármelyikükre is nézett, meg tudta mondani, hogy mit érez a másik és ez a tengernyi kavargó érzelem akkora erővel zúdult rá, amelyre nem volt felkészülve.
Ez már több volt, mint terhes adomány! És erről sem tudott beszélni Peps-szel!
~ Az önző fajtáját! – lobbant fel a düh Khetty lelkében. ~ Elment egy szó nélkül!
A fellobbanó harag elnyomta a többiek érzelmeit, amelyeket a saját lelkében érzett eddig.
Mérgesen megindult és mielőtt bárki megállíthatta volna, belépett a szobába, amelyben ekkor már nyoma sem volt a fekete masszának vagy a gonosz, ártó varázslatnak.
A helyiség sokkal kisebb volt, mint amilyennek a folyosóról tűnt és valójában egy raktár volt. A fekete varázslattal nem mást védtek, mint a torony laboratóriumát és elképzelhetetlen mennyiségű varázsitalt!
~ És hogyan találjuk meg, hogy melyik az ellenszer Stubb bajára? Óh, Peps, hogy miért kellett pont most elmenned! – gondolta Khetty, ahogy végignézett a színes folyadékokat rejtő üvegeken, amelyek a padlótól plafonig épített polcokon sorakoztak végig a szoba mindkét falának teljes hosszán.

Khettyt szorosan követve benyomultak a többiek is, aminek az az egy eredménye lett, hogy úgy összenyomták egymást, hogy mozdulni se bírtak. Miután kihátrált a tömeg, újra bementek. Ugyanúgy... Erre megint kihátráltak, majd Mortazor beküldte Khettyt, Camelust, Csirguzt és Gillt majd utánuk eredt.
A többiek egyesével léptek be a szobába. De miután csak üvegcséket találtak, amelyeknek a felén nem volt írás, hamar elindultak a dolguk után. Egyedül Danka maradt közülük a szobában, aki egyszerre négy üvegcse feliratát próbálta meg elolvasni, de ezzel csak azt érte el, hogy felfedezett egy új varázslöttyöt, minek a galetkik nyelvén használt neve valahogy így nézett ki: "varázséletnövelőátokleoldó".
- Nem értek semmit. - nyögte Khetty egy fél órával később. - Mért kellett ezeknek ilyen bonyolult nyelven beszélniük?
- Ez az Ellenség nyelvének egy változata. - feleli Danka. - Valószínűleg a régi nyelvet a toronyban élők elfelejtették és a környezetükben portyázó Ellenség nyelvét módo.... Hé megvan! - kiálltja és egy zöld löttyel teli, enyhén záptojásszagú üveget lóbálva leviharzik az ebédlőbe, a többiek utána.
- Biztos hogy ez az? - kérdi Camelus, miután nem éppen a méregzöld kinézetű italok szoktak ellenmérgek lenni. Inkább mérgek.
- Majdnem biztos! Olyannyira, hogy teljesen! Mortazor olvaszd ki!
Az említett két legyintéssel megtette a szükséges lépéseket, viszont csak a fejét olvasztotta ki, hogy ne szaladjon el mialatt nem ura a lábának. Danka leöntötte Stubb torkán a folyadékot. Erre a feje összement, majd visszanőtt eredeti állapotába, a teste többi részével együtt.
- Hé kiolvasztana valaki? - kiáltotta sértődötten a törpe.

Ismét nagy sürgés-forgás támadt Gurkash H’ai romjainál. A viadalon tapasztaltnál is nagyobb tömeg verődött össze. A romos aréna közepén ismét körbeálltak a zöldköpenyes varázslók és kántálásba fogtak. Imájukra a korábban emelt totemoszlopot átláthatatlan sűrűségű ködfelhő vonta körbe. Az összesűrűsödő köd két egymással ellentétes oldalán egy-egy vékony csíkban szétnyílt, mint egy függöny. A különös átjáró mélyén nem lehetett kivenni a totemoszlopot, ellenben kavargó narancsos-pirosas színben játszott az átjáró, amelyen keresztül Ghalla egyetlen békés helyére emberek, elfek, törpék, trollok, kobuderák, árnymanók, gnómok érkeztek.
Megjelentek alakváltók a Túlélők Földjéről, galetkik az Ősök Városából és Végzeturak Ghalla frissen visszahódított felszínéről.
Sok-sok ismeretlen egy-egy kupányi sörrel a kezében borult egymás nyakába. Mintha évtizedek óta nem találkoztak volna… Legalábbis Khettynek ez volt az első gondolata, ahogy meglátta a résztvevők forgatagát.
Azok, akik korábban kegyetlenül egymásnak estek egy-egy erdő szélén, folyóparton vagy a kietlen sivatagban, most kedélyesen elbeszélgettek egymással hosszú órákon át.
Khetty út közben találkozott Incubusszal, akivel még a köztük folyó háború során ismerkedett meg, így miután kifizették a 28 őskőnyi áthaladási díjat, együtt léptek be a romos aréna kapuján. A rendezvényre természetesen eljöttek a kereskedők, lélekkufárok is, bízva abban, hogy portékájukat itt is el tudják adni a különböző fajok képviselőinek.
- Te voltál már ilyen összejövetelen? – kérdezte Khetty Incubust, miközben szabad ülőhelyre telepedtek.
- Régebben – bólintott a harcos, ahogy ismerős arcokat keresve körbenézett. – A toronylakók közül csak te jöttél?
- Elvileg jön még Lia és Mortazor is, csak dolguk akadt…Talán befut még Kovi Zee és Danka is – nézett végig a színes tömegen Khetty is.
- Elég sokan eljöttök! – hökkent meg a nagydarab harcos, majd mosolyogva hozzátette: - Még jó, hogy itt nem érvényesek a háború szabályai.
Jó ideig csak a színesen kavargó tömeget nézték, ahogy különböző nyelvek hangzavarától zengve, mégis önfeledt örömmel vitatták meg a világaik gondjait, saját tapasztalataikat. Incubus hirtelen széles mosollyal integetni kezdett, mire néhány végzetúr és végzetúrnő elindult a tömegen át a megtermett harcos felé.
Fanthagiro, Skorm, Tierga és Atreus... mind-mind más hordából jöttek, mégis szívélyesen lapogatták meg a harcos hátát, mintha ősidőktől fogva ismernék egymást. Mikor a rubin harcos bemutatta a mellette ácsorgó varázslót Skorm tágra meredt szemmel húzódott hátrébb. Régi élményei elevenedtek fel Napkapu nevének hallatán, amely kellemetlen bosszú-ütlegelésekben mutatkozott meg, bár Khetty ha meg feszült sem emlékezett az esetre.
Mintha erre a napra a megjelentek elfelejtettek volna mindent a háborúról és az egymás elleni harcról… a sör pedig számolatlanul folyt a hordókból, amely hatására még inkább oldódott a hangulat.
Miután Napkapu lakói közül befutottak a hiányzó személyek, úgy tűnt Lia és Skorm közös nevezőre találnak és együtt körbenéztek az arénában felállított kis bódékban, sátraknál, asztaloknál, minden érdekeset megnéztek, majd a kis társaság ellátogatott az egyik lélekkufárhoz, hátha kedvezményt tudnak kicsikarni szegény hegyesfülű manótól néhány felszerelés árából. A lélekkufárnál azonban hihetetlen sor tolongott, közel fél órai ácsorgás után jutottak csak a közelébe, eközben újdonsült ismerősökkel beszélgettek…
- …le kellett veretnem magam! – mondta Fanthagiro, aki a Sárkányok Ősi Rendjének a jelvényét hordta magán.
- És ez megoldás? – kérdezte egy másik.
- Ezek tuti végzeturak! – szólt erre egy kissé köpcös, szakállas alak és magasba emelte a kupáját. – Ha leveretik magukat, tuti végzeturak! – vigyorgott széles mosollyal az arcán.
A kis társaság meglepetten nézett a barátjával kedélyesen iszogatóra, aki ismét megemelte kupáját és jókorát húzott belőle.
Miután a lélekkufárnál mindenki hozzájutott ahhoz, amire a legnagyobb szüksége volt, meglátogatták Kovi Zee-t, aki nagy lelkesen játszott a Hatalom Kártyái bajnokságon. Nap végére az is kiderült, hogy Kovinak a harmadik helyre sikerült magát felverekednie, ami az indulók számát nézve, valóban szép teljesítmény volt.
Voltak szövetségek, akik szinte teljes létszámmal képviselték magukat, és bárki messziről láthatta, hogy ők együtt jöttek, együtt vannak.
Az egésznapi jókedélyű mulatozás és szórakozás végeztével hazafelé indultak az alakváltók, galetkik és végzeturak. A megnyitott időkaput a zöld köpenyes varázslók zárták be, miután az utolsó galetki és alakváltó is elhagyta az arénát.
Khetty is elbúcsúzott Incubustól és az általa megismert szimpatikus kis társaságtól (ami azért is volt meglepő, mert különböző hordába tartoztak), majd vadászni indult. Bármennyire kimerült volt, neki még hátra volt az aznapra rendelt lélekenergia megszerzése. A toronylakók visszatértek Napkapuba, míg ő a rohamosan ereszkedő sötétségben nekiindult a poros országútnak.
A hideg napok beköszöntével lehullottak a főutat szegélyező fák lombjai, az állandósult eső hatására a korábban poros úton most bokáig lehetett süppedni egy-egy helyen. A kissé kietlen domboldalon még a fűcsomókon is métereket lehetett lefelé csúszni, ha figyelmetlen volt az utazó.
Az eső ismét rákezdett. Khetty fázósan húzta össze magán köpenyét, amely most kék színben játszott, hiszen a hideg és az eső ellenére, a többiekkel való találkozás felvidította. Jó darabig haladt a sötétben, mire megunva a folytonos csúszkálást csettintett az ujjával, jobb tenyerén megjelent egy tűzgömb, amelyet két tenyere közt formázva egy kisebb tűzoszloppá formált, amely ezentúl mellette lebegett, megvilágítva az utat. Az eső cseppjei sisteregve párologtak el, ahogy a tűzoszlop közelébe kerültek.
A barna hasított bőr csizma már rég átázott, a hideg ellen viselt földigérő posztónadágon is kúszott felfelé az esővíz, a varázslóköpeny szegélyét egyre lejjebb húzta a rárakodó sár.
De Khetty most nem sokat törődött ezzel. Meg kellett találnia valakit! Valakit, aki talán segíthet hazajutni, aki tudja, hogy mit keres ezen a vidéken. Aki elmondhatja, hogy megkaphatta-e a rettegett fertőzést ő is, holott itt sem volt még, amikor az Ellenséggel viaskodtak a galetkik. Életében most látott először galetkit! Hazájában, Duparmában, mindenki tisztelte, felnéztek rá, egyike volt a sokak által rettegett duparmai királyoknak… de itt Ghallán csak egy volt a sok közül, aki megpróbált túlélni, és be kellett látnia, hogy ez az állapot cseppet sem tetszik neki! Duparmában természetessé vált, hogy akármerre is megy, mindenki megismeri, mindenki tisztelettel tekint rá, és bár szívesen gondolt úgy magára, mint egy kedves és jóságos uralkodóra, be kellett látnia, micsoda önámításba ringatta magát az évszázadok alatt.
Ahogy a hazatérés gondolata ismét befészkelte magát a lelkébe, a tetovált griffek kényelmesen nyújtóztak egyet, ezt Khetty a lábfejétől induló, sejtjein felkúszó melegségből érezte. A Trifferlintől szerzett tollakat mindig magánál hordta, felfűzve, nyakba akasztva, most ezek is mintha halvány melegséggel simogatták volna átfagyott bőrét, megerősítve abban, hogy vissza kell térnie! Bármennyire megkedvelte toronylakó társait, ő nem ebbe a világba való!

Reggel a szokásosnál is csendesebb volt a táj. Sokkal csendesebb, állapította meg Khetty, a reggeli teáját szürcsölve. Újabb háború köszöntött rájuk. Ezek szinte már véget sem akartak érni. Ha egy szövetséget legyőztek, rögtön másik kettő lépett a helyükre. És ez volt a helyzet egész Ghallán.
Az emeleten valakinek épp ugyanez forgott a fejében. Danka a torony számára kedvenc kiszögellésén ült, melyre a hely magasságából adódóan csak ő tudott felmászni, a tájat kémlelte, és közben az Orákulumnál tett látogatásán merengett. A fertőzésről, és erről az egész őrültségről.
-Miért? - tette fel magában a kérdést.- Ennek az egésznek semmi értelme. Miért maradt itt az Ellenség maradéka, miért nem ment el e átok Ghalláról?
Miután a csupasz fal nem mutatott hajlandóságot válaszolni, Danka visszamászott a toronyba, ahol a társaság eleven tagjai már talpon voltak. Lia reggelit készített, Camelus épp Bulcsút szidta le valami lényegtelen csekélység miatt, Mortazor egy könyvet olvasott, a többiek pedig Stubb mézsörétől várták a válaszokat. Több és több választ. Több és több sör.
Egyedül Gill látszott kedvetlennek. A sarokban ült, egy csésze teát kortyolt és lógatta az orrát.
-Nagyon megviselte Peps halála. Ő állt hozzá a legközelebb, és most mintha elvesztette volna élete egy részét.
Épp ideje volt a vadászni indulásnak. Kisorjáztak a végzeturak és úrnők, akiket most csak Lia képviselt, Khetty általános korai vadászatából kifolyólag. A csoport fele a tenger felé indult, a másik fele a mocsárt célozta meg. Szépen lassan azért szétváltak.
A harmadik láplidérc, majd egy nerub kőskorpió után Danka keletnek vette az irányt. Egyre kezdett felszakadozni a láp, majd meglátta a Teron hegyet. Otthonát, ahonnan minden galetki elindult, ahol a Császár irányította életüket, ahol volt egy céljuk... nem csak a magasabbra és tovább emelkedés...
Egy hirtelen sugallatnak engedve a hegy felé vette az irányt. Persze tudta, hogy a bejáratokat beomlasztották, de hátha...
Kiért a sík terepre. Előbb kellett volna gondolkodnia, a nyílt terepen tiszta célpontot nyújtott. Egy nyílvessző repült ki a közeli bokrokból, Dankának gondolkozni sem volt ideje, kicsapott kezéből egy energiatüske, ami eltalálta és földbe fúródásra késztette a gyémánt tollú nyílvesszőt. Az ellenfele kezéből kicsapó villámra viszont nem tud reagálni, hosszasan rángatózva leborul a földre. A támadó boldog vigyorral az arcán indul, hogy elvegye az őt megillető jutalmat a legyőzött ellenfelétől. Elszámította magát. Mikor kétméteres távolságba ért, Danka, aki az előző pillanatban még hevesen rángatózott, megpördül fektében, kiseperve ezzel vetéjtársa mindkét lábát, aki hangos puffanással és szusszantással jelzi a tüdejéből kipréselődő levegő útját. Meglepetésében pár másodpercig fekszik a földön, majd fektéből Dankára veti magát, kezében a Trollagyarral, amivel rögtön át is vágta Danka lábi artériáját, mialatt egy mocsári dabaq támadja Dankát a másik irányból, akinek csak gyorsaságán múlt, hogy nem lapult ki a feje, viszont ájultan terült el. Az utolsó amit látott, a Tökéletes Gyémánt szövetség jelvényét viselő, fölé hajoló végzetúr, aki épp lélekenergiáját készül venni...

(Khettyvel való megbeszélés után, az ő engedélyével)

Később, mikor a varázslók Dankát leszámítva már mind visszatértek vadászataikról, a Napkapu tornyának kapujában ismerős alak állt meg. A varázslók tapasztaltabb tagjai még emlékeztek a nagydarab harcosra egy elhibázott háborúból. De valami megváltozott. Incubus fellegszürke szemei, kopasz feje és csápokból font szakálla a régi volt, de hiányzott a kék fekete egyenruha. Most gyaloglóbakancs, bőrnadrág, széles fegyveröv és füles bőrsapka alkotta a ruházatát. És eltűnt melléről Tharr két kard szimbóluma is. A kapu kitárult a hegekkel borított képű marcona férfi besétált és fejet hajtott az elé siető Fantasylia előtt. A lány meglepetten látta az érkező követek tradicionális tartását. A harcos szavai megerősítették ezt:
- Úrnő! - hajtott fejet. - A Napkapu mágustanácsa elé szeretnék járulni, amennyiben fogadnak.
Lia bólintott, majd magával vezette a tanács elé, jobb híján egyenlőre a nagyjából helyreállított konyhába. Az asztal körül ülve várta a Napkapu tanácsa. Khetty kíváncsian nézett rá, Camelus udvarias érdeklődéssel, Csirguz mosolyogva, Mortazor inkább unottnak tűnt. Gill pedig talányosan mosolygott. Ő már tudta mi következik. Incubus megállt az ajtóban, majd kétrét görnyedt és feltűnően tiszteletteljes hangon szólalt meg:
- Tiszteletre méltó tanács. Kéréssel jöttem hozzátok, mint egykori nemes ellenfeleinkhez. Kérem engedélyeteket, hogy szólhassak.
- Emelkedj fel harcos - mormolta Csirguz az ősi formulát. - Kérésed meghallgatjuk, szavaid megfontoljuk és bölcsességgel döntünk felőlük. Míg falaink közt tartózkodsz vendégünk vagy, épséged becsületünkkel szavatoljuk.
- Elfogadom a vendéglátást, tolmácsolom mit reám bíztak. Amikor a rubintok kaszárnyája megalakult, mi hitet tettünk. Hitet Tharr a becsületes harc és a föld Istene mellett. Az hogy róla tudomást szereztünk annak köszönhető, hogy vezérünk egy ősrégi, leomlott kolostor romjai között talált nyolc tekercset. Ezeket.
Ezzel az oldalán függő tarisznyából kopott, ősrégi, de igen vastag pergamentekercseket halászott elő. Az egyiknek fehér szalagja volt, a töretlen pecséten egy napkoronggal. A második szalagja kék, pecsétje egy nyitott női szem. A harmadik zöld szalaggal volt átkötve, virágszimbólum függött rajta. A negyediket sárga kötés ölelte körbe, villámszimbólum zárta le. Az ötödik földbarna szalagját láthatóan felbontották már, két kardos pecsétjét feltörték. A hatodik láttán a varázslók, különösen Mortazor, megborzongtak. Gyászfekete szalag, koponyás pecsétje érintetlen. A hetedik pergamentekercset lángvörös kötés tartotta össze egy különös denevérszimbólummal. Az utolsó láttán azonban mindannyiukat hideg borzongás fogta el. Amit a harcos bizonyosan nem is vett észre, az a sötét, éjfekete, kavargó aura volt, amit a pergamenek árasztottak magukból. Szalagja sötét lila, pecsétje lefelé forduló félhold, a káosz ősi jele.
- Ezek a pergamenek rejtik az őseink által követett istenek szertartásrendjeit, tanításait, imáit, hitelveit. Mi esküt tettünk, hogy életünk árán is megóvjuk ezeket, hiszen a világnak, ha egyszer sikerül újra élhető világot teremtenünk magunk körül, szüksége lesz az isteneire. Híveiknek tanításokat, elveket, vigaszt adnak. De elbuktunk.
A harcos lehajtotta a fejét miközben alig hallhatóan mormolta:
- Nem vagyunk elég erősek, hogy elérjük Tharrt. Nem vagyunk méltóak az ő hitére. Társaim egy része mostanra halott. Asmodeus, Curuphan, Legendás Druss, Hidrobbantoo... Mind meghaltak a hitükért. Egy jobb világért. Bubbleguard, nos ő méltatlanná vált Tharr hitére. A kaszárnya falai és a hit nem védheti meg ezeket. Pedig a bennük hordozott tudás fontos lehet.
Kis ideig csendben maradt, kereste a szavakat és nehézkesen forgó nyelvvel folytatta:
- Amikor a parancsnokom eldöntötte, nem kockáztathatjuk tovább, hogy egy újabb ostrom során ezek elpusztuljanak, reám bízta ezeket. Ők elmenekültek, roninként kívánnak élni, isteneiket hátrahagyó zsoldosként. De nekem még feladatom van. Ezeknek biztos helyet kell találnom. Ezért jöttem most ide. Emlékszem erőtökre és hatalmatokra, amellyel elsöpörtetek minket. Ti megóvhatnátok ezeket... Hiszen varázslók vagytok... Ki értékelné jobban a tudást nálatok...
Hirtelen térdre rogyott. Valahogy a varázslók már nem az egykor oly büszke, kirobbanó erejű katonát látták. Egy vén, hegekkel borított képű zsoldos térdelt már előttük, aki elveszítette barátait, hitét, otthonát. És, óh csoda!, mindenféle mentális trükkök nélkül is megcsillantak a könnyek a szeme sarkában.
- Persze, lehet, hogy csak mi hittük elveszettnek ezt a tudást... Hogy ez felétek mindennapos ismeret... Akkor... Akkor... Akkor az egész harcunk értelmetlen volt... De ha nem... Ha nem, akkor kérlek fogadjátok el...
Az utolsó szót alig suttogta, mégis mindenki hallotta a teremben.
- Könyörgöm...
Utána nem szólt, csak lehajtott fejjel térdelt, és válaszra várt.

A toronylakók kissé zavartan néztek egymásra. Nem nagyon tudták, hogy mit is kellene kezdeni ezzel a különös helyzettel. A folyamatos háborúk, amelyeket vívtak a gyakran alábecsült ellenfeleikkel nem éppen őket tette a legmegfelelőbb társasággá ahhoz, hogy megőrizzék az Ősi Tekercseket. Előfordult olyan nap, hogy a toronylakók alig látták egymást. Hajnalban vadászni indultak és tengernyi sebbel tarkítva csak késő este tértek haza, amikor már mindenki nyugovóra tért. Igazán nem ők voltak a megfelelő szövetség erre a hatalmas, megtisztelő feladatra.
Khetty először bizalmatlanul nézte az alázatos követet. Bár megkedvelte a kaszárnya lakóit, és a háborújuk után is gyakran találkozott egyik-másik tagjukkal, de a száznagy alázata felettébb zavarta őt… leginkább azért, mert saját magában cseppet sem érzett alázkodásra való hajlamot.
A torony fehér hajú lakójára nézett, mire Lia alig észrevehető mozdulattal megrázta a fejét, eloszlatva a nő kételyeit a követ szándékát illetően. Khetty ekkor felállt a székből és így szólt:
- Állj fel Incubus száznagy! Nem kell előttünk hajlonganod és megalázkodnod! Nemes harcosnak ismertünk meg és mindannyian tisztelünk! Látom, hogy tiszta szándékkal jöttél el hozzánk, ezért barátként fogadunk téged!
Incubus felnézett ugyan, de nem mozdult. Kezében szorongatta a Tekercseket, amelyek úgy tűnt az életénél is többet jelentenek számára, erre Lia ellépett fal mellől, ahol eddig állt és átvette a pergamendarabokat, majd letette Khetty elé az asztalra, hogy aztán ismét hátrahúzódjon az ajtó mellé.
- Elfogadjuk az Ősi Tekercseket! Megtisztelő, hogy ránk gondoltatok! Amennyiben módod van rá, kérlek, add át vezetődnek és a kaszárnya többi tagjának, hogy Napkapu lakóira mindig számíthatnak! – hajtott fejet tisztelettel Khetty, mikor a száznagy felállt a kövezetről.
Büszke tartása ellenére megtört tekintetete elárulta, hogy mekkora nehézséget vállalt magára. A kristályszív ismét megmutatta Khettynek, hogy micsoda érzések kavarognak a harcosban, amely érzelemáradatod a nő nagy sóhajjal igyekezett kordában tartani.
- A Tekercseknek biztonságos helyet fogunk keresni! – mondta hangosan, hogy megnyugtassa a száznagyot. – És most légy vendégünk, kérlek! Amennyiben szerény vacsoránk elfogadod, szívesen látunk néhány napig, amíg eldöntöd, merre vigyen utad!
A tanácstagok kissé meglepetten néztek erre a meghívásra. Nem nagyon volt ínyükre, hogy egy színtiszta izom harcos kóvályogjon körbe a toronyban, de Stubb valahonnan elővarászolt egy tele kupányi mézsört és az asztalra tette:
- Igyál barátom! – mosolygott szélesen a törpe, majd jókorát csapott Incubus combjára, mivel csak addig ért fel.
Incubus meglepődve fogadta a varázslók vendéglátását. Kissé zavartan nézett körbe egyik mágusról a másikra, épp annyira nem bízott bennük, mint amennyire a smaragd rend tagjai nem bíztak a harcosban.
„Nem lesz baj!” – súgta egy halk hang valahonnan, mire Incubus lelke megnyugodott. Kissé darabos mozgással a mézsörös kupáért nyúlt, hogy a társaság felé emelje azt, majd egy lendülettel kiitta a kupa teljes tartalmát.
Mikor visszahelyezte a kupát az asztal sarkára, azonnal érezte mekkora hibát követett el. Az erős mézsörhöz nem szokott szervezete azonnal reagált az alkoholra. A többnapos kimertítő gyaloglás és a kaszárnya védelmében töltött hetek eredményeként szervezete végképp nem a megfelelő alap volt Stubb söréhez. Incubus kissé kilengett, majd hanyatt vágódott a kövezeten. Komolyabb sérülést csupán azért nem szenvedett, mert Gill alig fél pillanattal előbb érte el a fejét, mint ahogy az a padlóra csattant volna.
- Hát ez remek! – hörrent fel Mortazor.
- Hogy cipeljük fel az emeletre? Még Camelusál is nehezebb! – nézett Kovi Zee kétségbeesetten.
Csirguz erre kinyújtotta két kezét, halkan varázsigét mormolt, mire a száznagy teste kissé megemelkedett, majd kilebegett a valaha volt konyhaajtón és felfelé siklott a lépcsőn.
Lia és redjens gyors léptekkel elhaladtak a lebegő, ájult test és az őt követő Csirguz mellett, hogy mire felérnek, egy ágyat rendbe hozzanak.
A konyhában maradottak közül Mortazor emelte fel a hangját kissé:
- Miért ajánlottad fel, hogy maradjon?
- Segítségre van szüksége! A kaszárnyában már nem maradt senki, oda nem mehet vissza!
- Nekem se nagyon tetszik, hogy itt marad, de néhány napot talán elviselünk egymás társaságában! – tette hozzá Camelus.
- Nem lesz baj! – rázta meg a fejét Gill.
- Ó, igen! A jövőbelátó!
- Mortazor, hagyd ezt abba kérlek! – felelte Khetty kissé ingerülten.
A konyhára néma csend telepedett.
- Danka örülni fog, hogy lesz mit olvasnia! – vette kezébe az egyik tekercset végül Gill.
- Tényleg, hol van? Egész nap nem láttam! – nézett fel Camelus.
- Reggel láttam… elment vadászni… - felelte Bulcsu büszkén kihúzva magát.
- És azóta nem jött meg? – vonta össze a szemöldökét Mortazor. – Neked szólt, hogy több napig távol lesz? – nézett Khettyre a férfi
- Nem! – rázta meg a fejét a nő.
Khetty felállt az asztal mellől, felnyalábolta a tekercseket és felsietett velük a negyedik szintre. Hiába volt ez a legbiztonságosabb hely az egész toronyban, akárhányszor belépett, mindig eszébe jutott a ládából előröppenő féreg, amely a szívéig hatolt, ezért igyekezett a lehető leggyorsabban elhagyni az izzó betűkkel díszített szobát.
Letette a tekercseket az asztalra, majd visszaindult, ám a könyvtárszobában elakadt. A férfiak körbeállták a kristálygömböt, amelyet Mortazor használt éppen. Néhány pillanat múlva a szikár mágus felemelte a kezét, arcán a ráncok mélyebbek voltak, mint valaha.
- Khetty, Gill és Camelus! Gyertek velem!
- És mi itt maradjunk? – vonta fel a szemöldökét Csirguz.
- Nem vonulhat ki a torony teljes létszámmal! Vigyázzatok a száznagyra és a Tekercsekre!
- Hogyan, mikor magaddal viszed a legerősebb harcosokat? – a halkszavú törpe ritkán szólt bele bármilyen vitába. Széles jókedvén kívül eddig mást nem is nagyon láttak belőle.
- Menj el helyettem! – nézett a törpére Khetty, mire Stubb vörös szakálla mögül meglepett tekintet meredt rá. – Jó harcos vagy, én bízom benned!
A többiek meglepetten néztek az úrnőre, aki újabb és újabb döntéseivel egyre inkább borzolta kedélyüket, de egyelőre nem szóltak semmit.
Mindenki a szobájába indult, hogy néhány perccel sötétetés előtt teljes harci felszerelésükkel kilépjenek a torony széles bejáratán. A toronyban maradtak közül, csupán Lia tudta, hogy mekkora késésben vannak, és mennyire kell sietniük, hogy időben rátaláljanak Dankára.

Vastag szürke felhők vonták be az eget. Északról jéghideg szél fújt át a kopasz fák között. A szirtről lefelé haladva a Lélek Fogadója előtt már kissé szélvédettebb helyen lépdelhetett a négy férfi, de ez a néhány méter is hívogatóbbá tette a fogadó meleg légkörét, mint bármikor korábban. Khetty kis tűzgömbje lebegett előttük, amely a sötét csillagtalan éjszakában mutatta az utat.
Mortazor széles léptekkel sietett előre, fázósan csavarta maga köré a köpenyét, mint ahogy mindannyian így próbáltak védekezni a csípős, hideg levegő ellen.
Stubb prémekkel bélelt kabátjában és csizmájában nem érezte annyira a hideg levegőt, de apró lábait igencsak kapkodnia kellett, ha lépést akart tartani a társasággal, így viszont hamar kimelegedett.
Egyre távolabb kerültek a szirtektől és a toronytól és Gill számára túlságosan is ismerős terep felé közeledtek. A Teron-hegy csipkés szikláinak csúcsán már fehérlett a hó, amely a sötétség ellenére vakítóan világított a távolban. A hegy, ahonnan minden végzetúr származik…
~ Mi a fenét keresett erre Danka? – gondolta Gill.
Az éjszakai levegőn szinte fájt a légvétel. Nyelőcsövüket égette a hideg. Elérkeztek az erdő szélét jelző fasorig.
- Ki kell mennünk a nyílt mezőre! – torpant meg pár percre Mortazor, hogy körülnézzen, hátha felfigyel valami veszélyforrásra.
Gill lehunyta a szemét és igyekezett tudatosan irányítani jövőbelátó képességét, majd nagy sóhajjal nézett a sötétlő sík terepre.
- Nem látok semmit – rázta meg a fejét szomorúan.
- Biztos vagy benne, hogy itt volt Danka a gömb szerint? – forgolódott körbe Stubb idegesen. Bizsergető szakálla veszélyre figyelmeztette, ezért ha lehet még szorosabbra fonta ujjait a hegyes tüskékkel ékesített bunkósbot körül.
- Biztos! – bólintott Mortazor, majd nem várva senkire, kilépett a fák takarásából.
A mezőn a korai fagy nyomaként ropogtak a megfagyott fűszálak a csizmájuk talpa alatt. A szél sem kímélte őket, rendületlenül átfújt a legapróbb résen is, belopódzott a ruhájuk alá, tőrként hasogatta arcuk kipirult bőrét.
- Ott! – mutatott Camelus előre. – Mintha ott lenne valami! – meresztette a szemét a sötétbe, de akármennyire is erőltette a korábbi kis villanást nem látta meg ismét, de úgy tűnt ez nem is fontos, azonnal vélt irányba indultak.
Camelus kissé előreküldte a tűzgömböt, amely így azelőtt megmutatta a földön fekvő testet, mielőtt odaértek volna. Danka kék köpenye vidáman lobogott a hideg szélben, míg gazdája kifolyt, megdermedt vére tócsákban gyűlt össze a fiú körül. A fagyos időtől dér fehérlett a fiú ruháján, haján, sápadtszürke bőrén.
A hideg ellenére egy negátor krákogott a közelben, várva, hogy vacsorájához férhessen.
- Elkéstünk? – Stubb suttogása szinte hideg jégcsapként visszhangzott a lelkükben.
Néhány percig álltak az élettelennek tűnő test fölött, egyikük sem akarta elhinni, hogy ilyen megtörténhet. Látták a tökéletesen kivitelezett vágások nyomait a fiú testén, ujjai még mindig az Enyészmesterére fonódtak, mintha bármelyik percben felkelhetne, hogy újra megküzdjön a támadóval.
- Miféle harcos, aki a szabályt úgy tartja meg, hogy mivel nem ölhet meg másik végzeturat, hagyja meghalni? – dünnyögte Mortazor értetlenül.
- Valami gátolja a testét a gyógyulásban… – rázta meg Gill a fejét, és a földön fekvő Dankához térdelt.
A következő pillanatban hangos robbanással csattant Gill varázslata, mire valaki a fejét fogva, fájdalmasan felkiálltva térdre hullott a sötétben.
Gill pár pillanattal előbb lőtte ki a mentális varázslatot, mint ahogy a támadó katona hátba szúrhatta volna Mortazort. A váratlan támadásra a toronylakók egymásnak háttal kört alkottak Danka teste körül.
- Kár erőlködnötök! – a tűzgömb fénye egy rémséges, szarvakat viselő végzeturat világított meg.
- Úgy látszik nem tudunk mi elszakadni egymástól? – sóhajtott nagyot Camelus, és marokra szorította zölden világító Trollagyarát.
- Harc helyett alkut ajánlok! – lépett közelebb a fekete bőrű, hegyes fogú, vérszomjas tekintetű, gyémánt hordás alak.
- Nem alkuszunk! – rázta meg a fejét Mortazor ellentmondást nem tűrően.
- Adjátok át az energiátokat! Annyit meghagyunk, hogy hazavigyétek haldokló kis tanoncotokat, hogy a torony tövében elkaparhassátok!
Gill nem sokat fárasztotta magát a válasszal. Újabb varázslat röppent ki az ujjai közül, amellyel már nem ért el akkora hatást. Kitértek varázslata elől, így csak a célba vett személy karja bénult meg néhány órára. A sötétségből alakot öltő Tökéletes Gyémánt tagjai egyre szűkebbre vonták a kört a toronylakók körül.
- Itt fagytok halálra! – felelte gúnyos kacajjal a feketebőrű. – Mire csenevész társaitok rátok találnak, mind halottak lesztek! És akkor végre kivégezhetem azt a nagyszájú vezéreteket is! – szűrte a fogai közt elégedetten a gyémént vezér.
- Okosabb ő annál! – jegyezte meg Stubb hetykén, mire a vezér szívből felkacagott.
- Mi ez? Egy törpe? Már nyeszlett törpéket is bevesztek magatok közé?
Stubb remegő dühvel lendítette halálos buzogányát, de csak annyit ért el vele, hogy a levegőt megsuhogtatta és a nagy lendülettől orrabukott. Pont egy gyémántos lába elé, aki azonnal nekilátott, hogy lélekenergiáját vegye.
Camelus ezt nem nézhette tétlenül, Trollagyara viszont pont egy hasonló fegyverrel találkozott. A végzetúr viszont így békén hagyta Stubbot, mivel kénytelen volt az összecsapásra figyelni.
A rövid és majdnem esélytelen küzdelem végén Camelus a földön térdelt, kardja néhány centire hevert az ujjaitól, épp annyira távol, hogy nem érhette el. A toronylakók mindegyike hasonlóan járt és a Tökéletes Gyémánt mindegyik tagja tolongva akarta kinyerni az ingyen kapható energiát.
Nem is figyeltek a kis vörös szélfergetegre, amely olyan hirtelen csapott közéjük, mint egy égből jövő villám. A vortextölcsér magába zárta, megforgatta, energiáját szívta egy tagnak, majd kihajította magából, hogy kissé meghízva újabb áldozat után nézzen.
A második megtámadott és elhajított, nyöszörgő alak után a Tökéletes Gyémánt tagjai felnyalábolták szerencsétlenül járt társaikat és futásnak eredtek.
- Nem végeztünk még! – dörögte a vezér még utoljára.
A deres füvön fekvő négy toronylakó sípolva lélegzett, nyögdécselve, nehezen mozdult. A vortextölcsér kissé távolabb a hegy és az erdő között állt meg, mintha figyelné őket.
- Megvagytok? – hörögte Camelus.
- Meg – bólintottak a többiek.
- Vigyük haza Dankát! – próbált felállni a hatalmas termetű varázsló.
Camelus úgy érezte, arra sincs ereje, hogy egyik lábát a másik elé tegye, de mély levegőt véve igyekezett össszeszedni magát, majd felemelte a fiú testét. Ahogy elindultak az erdő felé, hogy visszavánszorogjanak Napkapuba mindannyiuk fejéban az járt, hogy vajon mit fognak szólni a többiek, ha meglátják így a fiút. Az egyetlen, aki értett a nekromanciához, már halott volt.
- Peps? – kapta fel a fejét hirtelen Gill, mire a vöröslő vortextölcsér közeledni kezdett a viharvert társasághoz.
- Peps meghalt! – dörrent Mortazor.
- Ez itt Peps! – mutatott a vortextölcsérre határozottan Gill.
- És szándékosan segített nekünk, ugye? Ne légy nevetséges! Ez egy vortex, nem gondolkozik, nem tudatosan cselekszik! – gúnyolódott erre a szikár mágus.
- Ne beszélj velem így! – húzta össze a szemét Gill.
- Gyerekek, muszáj ezt? – szólt közbe Stubb békítőleg, mire a vortextölcsér egészen a közelükbe ért.
A pislákoló tűzgömb fényénél látszott, hogy a kavargó energiamező vöröslő fényébe néhol fekete csíkok rajzolódnak. A vortex megállt az élettelenül lógó test előtt, egy kis nyúlvány végigfutott a fiú teste fölött, mire Danka megremegett, majd hangos hörgéssel levegő után kapkodva igyekezett visszatérni a tetszhalott állapotból az életbe.
Ezután újabb kis nyúlványok váltak ki a vortexből, amelyek körülölelték a férfiak megfáradt, sebekkel tarkított testét. Mindannyian érezték, mintha új élet ereje áradt volna szét a sejtjeikben.
A különös jelenség alig néhány percig tartott csak, miután a nyúlványok visszahúzódtak egy széllökés arréb penderítette a vortexet, amely kavarogva indult meg a mező egy sötét pontja felé.
- Siessünk haza! – indult meg Camelus, még mindig karjában tartva a fiú remegő testét.

A mezőn történtek után Camelus, aki addig sem volt szószátyár, még csendesebb lett. Látszott rajta, hogy valami nagyon foglalkoztatja. Néha még társaságban is, ahelyett, hogy, a társalgásba bekapcsolódott volna, magában mormolt. Számolt. De azt annyira, hogy a feléje intézett kérdésekre is érthetetlen számokkal válaszolt. Aztán az egyik vacsoránál fény gyúlt a szemében, mint aki rájött valamire. Eledele felét hátrahagyva felugrott és kiviharzott. A többiek meglepetten néztek össze:
- Hát ez meg hová ment? – aztán úgy döntöttek, nem hagyják megzavarni az étkezést, majd amikor mind végeztek, akkor indulnak el kideríteni, hogy a felismerés, vagy az őrület fénye ragyogott társuk szemében.
Már csak néhány falat lett volna hátra, amikor a Napkapu tornya enyhén megremegett. A teremben azonnal feszült, ijedt csend lett, amit csak egy tompa morajlás tört meg. Lentről jött, a lélekkút felől. Összenéztek, mi lehet ez?
Kis idő múltával újra megremegett a torony. Ez már erősebb volt az előzőnél, de pillanatokon belül ez is elült. Valahonnan tudták, hamarosan jön a következő. Rohanva indultak a lélekkút fele, de amikor az elsők kiléptek a teremből, hogy a lépcsőn lesiessenek, a z egész torony erősen remegni kezdett. Lépni nem lehetett, talpon állni is csak nehezen. Falnak dőlve, vagy egymásba kapaszkodva próbálták megtartani egyensúlyukat, miközben lelkükben hol a kíváncsiság, hol a dermesztő félelem kerekedett fölül.
A rengés által megpróbált lábaikat egyszer csak furcsa bizsergés járta át. A padlóból villódzó fények kavalkádja emelkedett ki, és tört a magasba.
- Egy vortex! – kiáltott fel Mortazor. Egy pillanatra jégbe dermedt a szíve, de aztán eszébe jutott: nemrégiben egy vortex mentette meg őket a Tökéletes Gyémánt martalócaitól. Felcsillant benne a remény, amit az is táplált, hogy az energiaforgatag már a derekáig ért, és mégsem ártott neki.
- Nem tudom mi ez, de nem fog ártani. Ne féljetek! – szólt a többieknek remegő hangon. Próbált meggyőző lenni, de hangjából érződött, először magát kell meggyőznie.
Közben a vortex lassan, méltóságteljesen, ahogy egy erős, de ártalmatlan vortexhez illik, egyre fennebb emelkedett. Amikor meggyőződtek arról, hogy ettől bajuk nem esik, ámulva álltak a közepén, magukba szíva a sosem tapasztalt csoda minden pillanatát. A csodák általában három napig tartanak – ez azonban sokkal hamarabb átszaladt rajtuk. Talán egy perc sem telt el, és már emelték a fejüket a mennyezet felé, ahol eltűnni igyekezett a tölcsér keskeny, ide-oda kunkorgó vége.
Amikor a tölcsér, aminek a falak semmiféle akadályt nem jelentettek, eltűnt, még hosszú pillanatokig álltak szájtátva.
Annyira el voltak foglalva a történtekkel, hogy észre sem vették, a remegés megszűnt.
Végül Khetty szólalt meg:
- Mi volt ez! Mit keres itt egy vortex? Csak nem Peps jött vissza?
- Nem, nem Peps volt az! – jött a válasz valahonnan lentről.
Camelus hangja volt az, nagyon fáradtak, kimerültnek hangzott. A levegőt kapkodva igyekezett felfele. Csapzott volt, amikor belépett, bizonytalanul lépett, mint aki szédül valamiféle felfokozott fizikai vagy szellemi erőfeszítéstől. Az arca azonban ragyogott.
- Sikerült! – lihegte, miközben egy fáradt, de nagyon boldog mosoly szaladt át az arcán.
A többiek értetlenül néztek rá. Épp hogy elmúlt a halálfélelmük, ez pedig itt mosolyog?
- A lélekkutunk volt az, illetve egészen pontosan a tartalma. Maga az üres kút még most lent van, és ott is marad, amíg fel nem töltjük.
- Mit? Hogyan? De hát hogy lehet? – záporoztak a kérdések.
- Később mindent elmagyarázok, most gyertek ki, nézzük meg, milyen lett!
Izgatottan szaladtak le a lépcsőkön, ki a szabadba. Ahogy kiléptek, már a torony tövében mindenki felfele csavargatta a fejét, de a komor falakon kívül semmit sem látott. Camelus, amint kiért, rohant, ahogy csak lábai bírták. Amikor egy kissé eltávolodott a toronytól, akkor nézett fel.
- Gyönyörű!
A társai is odasorakoztam melléje. A torony fölött méltóságteljesen egy lélekenergia- tölcsér kavargott. Kérdően néztek Camelusra:
- Hát ezt meg hogy csináltad?
- Majd fenn, egy pofa sör mellett elmondom - jött a válasz.
Amikor mindannyian beteltek a látvánnyal, és a kíváncsiságuk kezdett felülkerekedni, lassan felszállingóztak.
- Amikor a Tökéletes Gyémánt oly kedvesen és udvariasan lerohant minket, és jött az a vortex, amiben Pepset véltétek – véltük – felfedezni, akkor döbbentem rá, hogy a vortexeknek – legalábbis egyeseknek közülük – van valamiféle öntudatuk. Azzt már rég tudtam, hogy a lélekkútba összegyűlt energia – ha túljut egy adott koncentráción, képes vortexé alakulni. Mások kútjával is meg fog majd történni, csak nem ennyire irányított formában. Azon gondolkodtam, ezt a jelenséget hogyan lehetne a magunk javára felhasználni. Ha egy lény teljes energiáját belesajtolom, talán fölébe tud kerekedni a rengeteg töredékenergiának, irányítani tudja azt.
Maxiqkac hűséges társam volt hosszú időn keresztül, de mostanában már nem érezte magát jól a bőrében. Öreg lett, és kedvetlen. Az is nagyon zavarta, hogy mostanában néha PacaYetit hívom helyette harcolni. Mindenképpen hasznomra akart volna lenni, és nagyon elkeserítette, hogy egyre kevesebbszer tud. Megbeszéltem vele: elveszti a testét, de hatalmat kap, és mindenkorra itt marad a közelünkben. Bár egy kissé félt a dologtól, amikor meggyőztem, boldogan vállalta. Nekem nagyon nehéz volt magam rászánnom, hogy kisajtoljam a lélekenergiáját, de csak így érhettem el, hogy mindörökre köztünk maradjon. Nos, sikerült! Maxiqkac lelke megmozdította a lélekkútba zárt energiát, és vortexxé nőve kivitte a tetőre. Tudom, kérdezni akarjátok, hogy mért jó ez nekünk. Előszöris szép. Sőt, gyönyörű. Másodszor védelmez minket, és onnan fentről képes a néha bolyongó többletenergiát magába szippantani. Harmadszor: ha a segítségünkre siető vortex valóban Peps volt, és valaha haza akarna térni, tudja, hogy megteheti. Csak egyszerűen jön, és beleépül az egykori lélekkutunkba. No akkor leszünk mi igazán hatalmasak. Látom, kérdeznétek. Biztosan azt, hogy ezután hogyan építünk a lélekkútból. A vortexből a többlet most is oda csorog be. Csak most, hogy az örvény életre kelt, és szabad útja van felfele, nem tud túltöltődni. Legfennebb nőni fog.

A lány teljes egészében a mágusköpenyébe burkolózott, a külső szemlélő csak egy alacsony, törékeny testalkatú alakot láthatott.
Céltudatosan, határozott léptekkel közeledett a kissé megviselt torony felé. Ebből látszott, hogy a torony lakói is megvívják a csatáikat, több-kevesebb sikerrel. A legszembetűnőbb azonban a tetején örvénylő lélekenergia-tölcsér volt. A gyönyörű színkavalkád láttán a köpenyes alak is megtorpant. Néhány másodpercig állt csak, elgondolkodva szemlélte a jelenséget, majd még határozottabban tovább indult.
A torony kapujában ismét megállt egy pillanatra, mély levegőt vett, végül benyitott. Belülről az épület nem kevésbé romos volt, ahogy a lakói sem voltak épp a legvidámabb hangulatban.
- Itt vagyok, ahogy megbeszéltük. - a lány hangja halk volt, majdhogynem suttogás, mégis tisztán érthető.
Khetty, Napkapu egyetlen tagja, akivel már személyesen is beszélt, odament hozzá, a vállára tette a kezét és odafordult a többiekhez:
- Emberek, ez itt Gloom, a legújabb tagunk, akiről már meséltem. - majd visszafordult a lányhoz. - Sajnálom, hogy ilyen feszült a hangulat, de azért köszöntünk téged nálunk. - Gloom egyszerűen csak bólintott.
Ezután mindenki személyesen is üdvözölte, egy törpe - akit, mint kiderült, Stubb-nak hívtak, még a sörével is megkínálta, de a lány nem bizonyult erre vevőnek. Stubb ennek ellenére töretlen vidámsággal felajánlotta, hogy körbevezeti és segít szobát keresni. Végül Gloom kiválasztotta a könyvtárhoz legközelebbi szobát.
Mikor magára maradt, a gondolatai újra a múltba tévedtek. Emlékezett a Teron-hegyi tanulásra, a kivonulásra az Ellenség ellen, a társai halálára, végül újra felcsendült az az ezerszer elátkozott hang az ezerszer elátkozott szavakkal:
- Soha nem találsz megnyugvást, örök magány a sorsod. Akárkivel is társulsz, az végül meggyűlöl és elhagy, vagy meghal és így hagy el. Bárhogy is lesz, ha már úgy érzed, végre barátokat találtál, ismét magadra fogsz maradni, mert ezt érdemled...

Incubus nehéz fejjel ébredt a torony rengéseire. Véreres szemekkel csóválta meg a fejét. Lassan kitápászkodott az ágyból, és zúgó fejjel próbálta azonosítani hol van. Aztán ahogy lassan visszajöttek az emlékképek lesétált a gyakorlótérre. Út közben senkivel nem találkozott, de meglepetten állt meg gyakran megcsodálni a torony feltáruló részeit.
"- Mit nem adtunk volna a háború alatt ezért a tudásért, hogy hol milyen erős a fal, milyen az alaprajz..." - keserűen elvigyorodott. Még mindig úgy gondolkodik mint egy katona. Pedig többé nem volt az. Sem tiszt. Csak egy csavargó, akit megszántak egy éjszakára.
Leérve az udvarra azonnal meglátta a gyakorlóteret. Egy kardforgató az ilyet mindig megismeri. Körbenézve nem látott senkit, így remélte, nem zavar senkit ha kiadja magából a feszültséget egy kis gyakorlással. Levetkőzött, csak bőrnadrágja és csizmái maradtak, aztán belekezdett egy hosszú, 1000 lépéses gyakorlatba. Láthatatlan ellenfelekkel harcolt, rettenetes csapások elől tért ki, melyek nem is oly régen a kaszárnya védelmében még nagyon is valóságosak voltak, izomszakasztó gyakorlatok űzték el fejéből a halott bajtársak emlékét. Hirtelen megérezte, hogy valaki áll mögötte. Gyors mozdulattal befejezte a gyakorlatot és felmérte a mögötte állót. Fantasylia állt ott és meglepett arccal figyelte a gyakorlatozó harcost. Incubus fejet hajtott üdvözlésképpen:
- Köszönöm a szállás ajándékát. Átadom a küzdőteret.
- Szívesen - mosolygott a hóhajú máguslány. - Ha befejezted, akkor kaphatsz az étel ajándékából is. Egyébként nagyon sokat fejlődtél a háború óta.
- Mégsem voltam elég jó - rázta a fejét keserűen az egykori tiszt.
- Lássuk - válaszolta hirtelen a lány, intésére egy gyakorló buzogány röppent a kezébe. Incubus meglepetten bólintott.
A nagydarab harcos csikorogva mormolta a méregfelhő igéit, a zöldes köd beborította mágusnőt, aki nehézkesen köhögve intett a fegyveres felé. Az ujjaiból előtörő energiagömbök Incubus mellkasába vágódtak, a fickó szinte szaltózott a mágia erejétől. De aztán oldalra tárt karokkal előrelendült, mint a háború alatti utolsó küzdelmükkor. Lia már emelte is a buzogányt, de meglepetten kellett tapasztalnia a férfi gyorsaságát, akinek vaskos karjai átfonták a derekát és a levegőbe lendítették. Tüdejéből kiszorult a levegő, a bordái megreccsentek, ahogy az ölelés egyre szorosabbá vált. Lia nagyszerű harcos volt ugyan, de nem birkózó, ez a helyzet meglepte és pillanatnyit késlekedett, hogy mit csináljon. Többre nem is maradt ideje, mert Incubus egyszerűen belefejelt az arcába. A hóhajú mágusnő fogai megcsikordultak a nagy erejű találattól. Megszédült, érezte, már nem lenne ellenfél a harcosnak. Ekkor egy lágy, kellemes női hang harsant mögöttük:
- Megint te? Még mindig a mágusokat pusztítanád?! Nem hagyom, hogy megint ezt tedd! - kiáltotta.
Vörös hajú, sápadt, fiatal lányka állt előttük, meglehetős zavarban. Látszott, maga is meglepődött azon, hogy felemelte a hangját. Incubus elengedte Liát, és érdeklődve fordult az új jövevény felé. Szeme összeszűkült, látszott, ismerős neki az előtte álló. A pálinka élvezetétől karcos hangján kérdezte:
- Ismerlek?
- Igen - suttogta most már a lány. - Ismersz. Mágustanonc voltam a Kezdetek Gyöngyei között. Így sem ismerős te gazember?!
- Fékezd meg a nyelved Gloom - mondta csendesen Lia. - Incubus a vendégünk!
A fiatal mágusnő zavarodottan nézett Fantasyliára.
- Egy barbár mint vendég a mágusok tornyában?
- Igen - bólintott a lány. - Méghozzá mindannyiunk által kedvelt vendég.
- Nos... - mormolta Gloom csendesen - akkor sajnálom sértő szavaim. Csak azt hittem...
- Azt hitted csatázunk a tiszteletre méltó mágusnővel - bólintott a harcos. - Nincs ebben meglepő. Tekintve, hogy nekünk van már közös múltunk. Nagyszerű harcot vívtunk valaha egymással. Kivívtátok vele tiszteletünket és megbecsülésünket.
- Te talán élvezted a háborút, de mi mágusok nem vagyunk a harc megszállottai. Talán, ha te is megismerted volna már a vereség keserű ízét többet tudnál a világról.
A férfi arcán különös mosoly futott át.
- Hmm. Talán igazad van. Nem ismerik egymást a harcosok és a mágusok. Ti vérgőzös vadállatoknak láttok minket. Én meg eddig azt hittem a mágusok megfontoltak és nem szólnak elhamarkodottan.
Biccentett és elsétált a konyha felé. Gloom meglepetten pillantott utána és kérdőn nézett Liára.
- Igaza van - válaszolt a kimondatlan kérdésre a mágusnő. - Ha beszéltél volna valamelyikünkkel, már tudnád, hogy a kaszárnya elveszett. Ők is elbuktak. Legértékesebb kincseiket, az általuk őrzött tudást hozta most hozzánk Incubus, és ha valaki, akkor ő már ismeri a vereséget, hidd el.
Gloom szomorúan pillantott maga elé, majd hirtelen villámgyorsan a férfi után iramodott és halk hangon megszólította:
- Incubus. Én... Én sajnálom. Nem tudtam.
- Egy vesztes háború után mindig érthetőek az indulatok. Nem érdemeltétek ki a támadásunkat, de mi is kényszer helyzetben voltunk. Sajnálom. Te már új otthont találtál magadnak és én is ezen vagyok. Temessük el inkább a múltat.
- Azt hiszem tényleg van még mit tanulnom a bölcs magiszterektől itt a Napkapuban.
- No és? A mágusoknál nem erről szól a tanonc időszak? - vigyorodott el a férfi és kezet nyújtott.
Rövid tétovázás után találkozott a két kéz és a két szempárban is mosoly bujkált. Incubus a közben melléjük érő Liára pillantott:
- A tekercsekkel kapcsolatos beszámolóm még nem fejeztem be. Beszélnem kéne azzal közületek, aki legtöbbet tud népünk múltjáról és az Ellenségről.

"..."

- Ez esetben Dankát keresed. De vele most nem beszélhetsz. - válaszolta Lia, és még Incubus is elcsodálkozott azon, hogy milyen gyorsan változik a varázslónő hangulata.
- Miért nem?
- Sajnos ájultan fekszik a szobájában, immáron egy napja. Valami méreg gátolja a gyógyulását. Félek, hogy nem fogja túlélni ezt az incidenst.
- Mi történt vele?
- Azt gyanítom, hogy a torony méreglaborjában kiszabadult valami, és az mérgezte meg. De azt sem tartom kizártnak, hogy az őt elintéző Tökéletes Gyémánt tett vele valamit.
- Talán ebben tudok segíteni... - kezdte Gloom, de rögtön elhallgatott, mikor észrevette, hogy a leginkább csak saját magának szánt mondatot a másik kettő is meghallotta. Alig hallhatóan motyogta: - Értek valamelyest a varázsitalokhoz és mérgekhez.
Tíz perccel később Khetty, Camelus, Mortazor, Csirguz, és Gill a laborban ténykedő Gloomot figyelte, Liának és Incubusnak csak a külső szemlélődés adatott meg. Gloom pár kémcső segítségével ide-oda töltögette a varázsitalokat, mérgeket, üvegcsékbe rakta őket.
A szemlélőknek lassan elegük lett abból, hogy nem értik mit csinál a lány, ezért egyre többen hagyták el a torony ezen részét.
Az éjszaka közepén egy kiáltás hasított bele a csöndbe.
- Megvan! - kiáltotta egy xenó harcos, miközben szétloccsantotta Incubus fejét, amit ő csak azért furcsállt, mert a szörny Gloom hangján szólalt meg. Látta ahogy a feje szétloccsan a barlang szemközti falán és ekkor... felébredt. A kiáltást hallva meggyőzte magát, hogy él és virul, és saját halálát csak álmodta. Kilépve a szobájából Khettyt látta meg, aki szintén épp ebben a percben ébredt, erről égnek meredő vörös haja tanúskodott.
A laborba érve a karikás szemű Gloom fogadta Napkapu fellármázott tagjait.
- Megvan az ellenszer, ami Dankának kell! - jelentette ki. - A tünetek alapján ez kell neki!
- Biztos vagy a dologban? - kérdezte Mortazor.
- Akkor most felkeltjük, ugye? - érdeklődött Bulcsú.
A többiek is hasonló kérdésekkel voltak elfoglalva. Végül Khetty csendesítette el őket.
- Biztos vagy benne Gloom, hogy ez az ital nem fogja véletlenül megölni?
- Igen! Illetve majdne... - harapta el a mondat végét a kérdezett.
- Ha nem itatjuk meg vele, nem fogja túlélni az éjszakát! - jelentette ki Lia.
- Akkor nincs más választásunk... Menjünk, essünk rajta túl minél hamarabb! - mondta ki Csirguz, aki mindezidáig csak a többiek szóváltásait figyelte.
Gloom és Lia vezetésével levonultak a beteg szobájába, ahol Lárvus gazdája mellett fekve próbálta felébreszteni őt dögletes szájszagával. Lia gyakorlott mozdulattal öntötte le a lázálomban fekvő, meg-megmozduló Danka torkán az italt. Semmi sem változott. Teltek a percek. Még mindig hánykolódott az ágyában. Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül megszűnt mindenfajta mozgás. Egy másodpercre rá, Danka befordult jobb oldalára, szusszantott egy hatalmasat és immáron nyugodtan aludt tovább.

Reggelre Danka állapota stabilizálódott, a fiatal mágus immár sokkal jobban volt. Incubus, mivel Fantasylia véleménye szerint Danka már elég erős volt a rövidebb beszélgetésekhez, felkereste a tudóst. Az ifjú betegágyában felülve, érdeklődve fordult az érkező felé. Incubus gondolatait összeszedve belekezdett:
- Üdvözöllek Napkapu tudósa. Gondolom bírsz már információkkal arról, milyen tekercseket hoztam el hozzátok.
- Nem is bírtam ki - mosolygott Danka, - hogy az ilyesminek ne kérdezzek utána. De még nem volt lehetőségem a tekercsek tanulmányozására.
- Nos, igen... Mi magunk csak és kizárólag Tharr tekercseit néztük át. És ebben találtunk bizonyos részleteket, amelyeket, nyugtalan lennék, ha nem osztanék meg veletek...
- Igen?
- Nos én nem sokat értek a mágiához, noha szüleim valaha a Mágus Klán tagjai közé szántak, de mint láthatod, én a fegyver útja és a Katonák Klánja mellett döntöttem. Ezért lehet, tulajdonképpen nem is lényeges, amit mondani kívánok...
- Azért én szeretném hallani - válaszolta határozottan Danka.
- Nos akkor inkább szó szerint idézem, úgy bizonyosan nem mondok ostobaságot.
Ezzel lehunyta a szemét és emlékezetből, meglepően könnyedén kezdte szavalni a sorokat:
- "És hogy ősi ellenségéről eme világnak is szó essék, az ősi időktől kezdődően a káosz embertelen ura, Chara-Din is kinyilvánítá az akaratát, hogy az ősi istenek, Bufa és Rhatt mellett helyet és részt követeljen magának a világból, melyet együtt alkotának. S akkoron ő megkapá Ghalla egy részét, s az esélyt, hogy teremtmények szolgálják. De Chara-Din hite gonosz s embertelen vala. S kevesen hajták nyakukat igájába. S akkoron egy más világon, hol a sötétség örök győzelmet arata, s melyet nevezének Ghalla szerte a Sötét Földnek, azon ott élő démonokból szereze magának híveket, kik neveztetének thargodanoknak. S mikoron eljöve az Istenek Háborújának kora, mikoron a három örökkévaló, öröktől fogva létező megküzde egymással, Chara-Din kaput nyita eme sötét világra, s Ghallára szabadítá a thargodanok gonosz légióit. Ám Chara-Din vereséget szenvede s saját ereklyéi által bebörtönöztete. Ám korokkal később, a Nagy Világégés során Dornodon tüze meglazítá a gonosz nagyúr béklyóit, s ő újra hívekhez juta a megkínzott földeken. S nekik megtanítá az igéket, melyek megnyiták a tér s idő szövetét, s elhozhaták Ghallára a thargodan démonokat. S e tudást a mai napig őrzik, Chara-Din szentségtelen tekercsei. Ki óvatlanul fogalmazza annak szavait, az elhozza újra e sötét rettenetet a világra..." Ez volt amit fontosnak éreztem, hogy megismerjetek. Szerinted lényeges ez?
- Nos, erről a korszakról a legtöbb tudás már elveszett - kezdte megfontoltan Danka. - Annyi biztos, hogy a thargodanok a démonok leghatalmasabbjai közé tartoznak. Bár egyes fajtáikat, mint pl. a Taalrukat, Taalriai behemótokat, mágusaink is képesek voltak megidézni. De ezek csak a gyengébb fajták. Vannak közöttük hatalmas urak és hercegek és akkor még nem esett szó, a hozzájuk hasonlóan romlott ősellenségeikről, a mérhetetlen hatalmú éjfattyakról... Mindenesetre nagy óvatossággal fogom kezelni az említett tekercseket. Ám végül is ez csak egy egyszerű térmágia, térkapu nyitása. Meggyőződésem, ha hibáznék is, be fogjuk tudni zárni, mielőtt nagyobb baj lesz.



Néhány órával később Incubus búcsúzott a Napkapu lakóitól. Az udvaron már idegesen kapált wantuja, vágyta a szabadságot, a futás örök élvezetét, melyet fajtája ösztöneiben hordott. A termetes harcos meghajolt a búcsúztatására kivonult mágusok előtt.
- Köszönöm szíves vendéglátásotok. Azt pedig nem tudom elmondani, mennyire hálás vagyok a tekercsek megőrzéséért. Ha valaha, bármiben segítségetekre lehetek, keressetek meg, becsületem maradékára esküszöm, számíthattok rám.
- Merre tartasz most? - kérdezte Csirguz.
- Van egy kis hegyvidéki rablóbanda, akik kiképzőt keresnek, jó fizetségért... Hát talán nem a becsület útja, de hát...
- Zsoldos leszel - biccentett Mortazor. - Nem rossz foglalkozás az!
Incubus egyenként kezet rázott mindazokkal, akikkel valaha küzdött a háborúban, amikor szemükbe nézett a mágusok elismerést és tiszteletet és valami újat, őszinte barátságot láttak felvillanni a fellegszürke szemekben. Végül Gloom elé lépve fejet hajtott, majd csendesen kérdezte:
- Béke?
- Béke és barátság - suttogta a mágusnő, ajka szélén először bújkált csendes mosoly.
A nagydarab fickó felszállt a wantu hátára, amikor Khetty lépett elébe egy papírtekerccsel.
- Ezt fogadd el kérlek. Én másoltam le neked. Talán hasznát veszed. Egyszerű varázslat. A neve fagycsóva. Hatékonyabb mint a méregfelhő.
- Köszönöm - hajolt meg a nyeregben a férfi és iszákjába süllyesztette az iratot.
- És még valami - mosolygott barátságosan a magisztressa. - Ha erre vezet az utad, nem sértődnénk meg, ha néha benéznél hozzánk.
- Köszönöm a meghívást. Nem lehetetlen, hogy néha élek is vele. Fairlight áldjon titeket!
A harcos elvágtatott a hegyek felé, de a mágusok érezték, lehet, hogy nem ez volt az utolsó találkozásuk a különös harcossal.

Khetty nem bírt nyugton maradni. Az, ami Dankával történt és az Incubus által hozott különös tekercsek. A történet, amit sötét istenek sötét szolgáiról mesélt, idegenül csengett, mégis felkavarta a lelkét. Az otthonát juttatta eszébe, ahol már évszázadokkal korábban megvívták saját háborújukat azért, hogy a királyság békében élhessen… egy emléket keresett, ami szinte már előbukkant a múltból, de valami mégsem engedte felszínre törni.
Khetty felsétált a torony legfelső szintjére. A korábbi támadások nyomait itt még nem tudták eltűntetni. Az üvegkupolát tartó díszesen kovácsolt vaskeret fehér indákkal kúszott egymásba. Az üveg itt-ott megrepedt ugyan, de ez nem volt életveszélyes. A kupola felett pedig ott kavargott a kútból lett vortex-örvény.
Ezt a szintet üvegablakokkal vették körbe az építők, így könnyedén fel lehetett mérni a torony körül elterülő tájat. Négy ajtó vezetett a szintet körülölelő márványerkélyre, amelyen ugyan mindig erősen fújt a szél, de Khetty pont arra vágyott, hogy a hideg téli szél kitisztítsa zavaros gondolatait.
Amikor kilépett az erkélyre lehunyta a szemét és arcát a csípős légáramlatba tartotta, az emléket kereste, amely már napok óta nem hagyta nyugodni.
A Felhők Éveiben történt, a Nagy Háború után… amikor az eső szakadatlanul esett és elmosott, szétmart mindent, amit ért. Nem volt termés, nem volt élelem, az állatok elhullottak. A háborút túlélt emberek testét fekélyek és sebek borították. Akkor tűnt fel először, hogy az ő teste másként reagál ezekre a csapásokre… de nem, nem itt volt… tovább… lépett Khetty egy másik emlékbe…
Zilky állt előtte, Duparma főboszorkánya, de nem a fényes kastélyban voltak… egy sötét, dohos helyen… a boszorkány gondterhelt tekintettel nézett egy fekete köpenyes alakra… Khetty biztos volt benne, hogy ez nem saját emléke… sosem kísérte el Zilkyt sehová… az emléket erre halvány köd takarta el… a fekete köpenyes megfordult, sátáni kacajjal emelte magasba jobb tenyerét, amelyből vöröslőn folyt végig a vér…
- Mit tettél Roux? – nézett Zilky dermedten a varázslóra, aki krákogó hangon elégedetten felelt:
- Nem nagy ár a hatalomért!
Khetty felpattanó szemmekkel pásztázta a környéket. Lázasan keresett valakit, aki immáron napok óta keringett a torony körül… végül néhány lombját vesztett fa takarásában megpillantotta a lényt, amint épp Mortazorral beszélgetett.
Khetty dühödt fúriaként száguldott le a toronyból. Aki látta meglepődve tért ki útjából, majd kíváncsian követték, hogy hova rohan ily sietve.
Néhány perc múlva elérte a helyet, ahol varázslótársa egy gyönyörű nővel beszélgetett. A nő vékony ruházata lengett a szélben, szőke haja a körülölelte a testét egészen a derekáig. Csilingelő kacaja és bájos arca szinte elfedte valódi kinézetét, néhány pillanatra csaknem Khettyt is megzavarta, de mire a közelbe ért összehúzott szemmel emelte ujjait, hogy minden dühét beleadva egy plazmacsapással mellbevágja a gyanútlanul beszélgető szőkeséget. A szépséget beborította a narancssárga ragacsos varázs.
- Te mindenhol megjelensz? – kiálltotta haragosan.
- Mit csinálsz? – meredt a vörös nőre Mortazor, mintha csak a legdrágább kincsét veszítette volna el és már rohant is, hogy segítsen a kétségbeesetten pislogó nőre, de Khetty felkészült erre is, villámcsapással állította meg társát, aki a nem várt támadás elől nem is tudott kitérni.
Mortazor térdre rogyott, ahogy testét átjárta a villám bénító ereje, tágra meredt szemmel nézett a gyönyörű nőre, aki tőle alig egy karnyújtásnyira feküdt az avarban.
- Takarodj innét! – lépett Khetty egészen közel a még mindig a ragacsban vergődő nőhöz. Visszafolytott hangjából gyűlölet sütött, amelyet még a legtávolabbról figyelő toronylakó is hallott. – Takarodj a torony közeléből, és még egyszer meg ne lássalak téged, vagy a fajtádat!!
Erre az eddig ártatlanul pislogó nő megmozdult, a plazma ugyan fogva tartotta, de hamarosan szétpukkanva vált semmivé a varázslat is, amint a gyönyörű nő szertefoszlott. Helyette alaktalan csontvázszerű alak állt, húsa foszladozott, rothadó bűze szinte elviselhetetlen volt, hegyes fogairól nyál és valami zöldes nyálka csorgott, hosszú koponyáján kiugró szemekkel bámult a vele szemben harciasan álló nőre.
- Ismerleeeeeek – sziszegte síron túli hangon. - De itt már nem védhet meg senkiii, ez már egy másik vilááág...
- Takarodj innét! – ismételte Khetty összehúzott szemmel. – Az összes mocskos alatvalóddal együtt, és hagyd békén a társaimat!
- A társaiiiid? – emelte fel a fejét a visszataszító lény, hogy körbenézhessen, majd tekintete megállapodott a levelek közt sóhajtozó Mortazoron: - Őőőő máááár az enyééém…
- Ne mondjam még egyszer!! – izzott fel Khetty ökölbe szorított kezei körül egy korábban sosem látott sárgásan-vöröslő gömb. – Takarodj innen!
A lény csikorgó hangon, sátáni hangon felkacagott:
- Te állítanáááál meeeeg? Nálad hatalmasabb varázslók és papok sem tudtaaaaak… A nyeszlett lelküüük az enyééééém!
Khetty nem várt tovább, előre lendítette mindkét kezét, amelyből egy villám erejével tört elő a vaskos tűzcsóva körbevonva és darabokra szakítva a lény testét.
- Ezzel még nincs végeeeeee…. – szűrte a lény utoljára, majd ahogy a tűzgömb körbezárta, és a gömbben cikázó villámok végleg elpusztították a testét, eltűnt.
Khetty sokáig meredt a hatalmas tűzgömbre mire felfogta, hogy ezt ő hozta létre. Társai nem merték megszólítani, félve összeszedték Mortazort mellőle és visszatámogatták a férfit a toronyba.
Camelus volt az egyetlen, aki addig várt egy fa mögött, amíg a nő magához tért és a tűzgömböt visszaparancsolta oda ahonnan előhívta, majd visszaindul a toronyba. Ahogy Khetty a hallgatag férfi mellé ért és nyílt tekintetébe nézett, így szólt:
- Te tudod, hogy mi volt ez, igaz?
- Találkoztam már hasonlóval – bólintott a férfi gondterhelten.
- Nem lehet, hogy itt is… - suttogta Khetty.
- Mégiscsak igaz, amit Incubus mondott… itt vannak, és azokat akarják, akiktől a legjobban félnek!
E szavakra Khetty felkapta a fejét. Sok évvel korábban hallota már ezt egy paptól, aki a Duparma szomszédságában lévő Kyranniában élt és Yahwen szolgája volt. Akkor hallotta, amikor minden erejével azon volt, hogy valahogy szabaduljon halhatatlanságától, az átoktól, amit más áldásként élt volna meg… akkor hallotta, mikor a Sötét Nagyúrral is alkut kötött volna, eladva a lelkét, csakhogy halandóvá váljék… akkor hallotta, amikor ez a pap megmutatta milyen tiszta szívvel meghalni valamiért, amiben hitt… akkor hallotta, amikor megfogadta sosem hagy fel a küzdelemmel a Sötét Nagyúr és csatlósai ellen…
~ Mindig azokat akarják, akiktől a legjobban félnek….

Gloom csak üldögélt a könyvtár egyik eldugott sarkában és megpróbálta rendszerezni a benne kavargó érzelmeket, gondolatokat. Olyasmiket tett, olyasmiket mutatott meg magából már ez alatt a rövid idő alatt is, ami általában nem jellemző rá. Egyrészt zavarban volt a kitörése miatt, amit Incubus látványa okozott. Többnyire magában tartotta az érzelmeit, de az a harcos... saját maga is meglepődött, hogy ilyen erős volt a dühe iránta. Szerencsére elég gyorsan összeszedte magát, Incubus távozásakor még egy mosolyfélét is sikerült kipréselnie magából.
Aztán ott volt még Danka esete. Önként felajánlotta a segítségét, és tényleg mindent megtett, hogy kikotyvassza a megfelelő főzetet. Igaz, hogy most egy új szövetségben van, és fontos, hogy megbízzanak egymásban, mégis, ezelőtt hosszú ideig tartott, míg felépítette a falakat, amelyek távol tartották tőle az éppen aktuális társakat, hogy megóvja magát a veszteség fájdalmától. Ennek ellenére máris kötődni kezdett a Napkapuhoz, újra remény ébredt benne, hogy talán... talán most sikerült igazi, tartós barátokra találnia.
*Nem! Nem szabad ilyesmire gondolnom! Ez is ugyanúgy véget ér előbb-utóbb, ahogy az többi alkalommal! Csak a lehető legtávolabb kell maradnom tőlük, anélkül, hogy a bizalom elveszne!*
Egy kedves hang riasztotta fel a gondolataiból.
- Hát te meg miért kuporogsz itt egymagad? - Lia, a hófehér hajú lány állt előtte. - Ma még nem is láttalak.
- Én... - Gloom hirtelen nem is tudta, mit mondjon. - Én csak gondolkoztam.
- Elég gondterheltnek látszol, csak nincs valami baj?
- Nem, nincs. Egyáltalán semmi baj. Csak nálatok olyan sok minden történik, azelőtt viszonylag nyugalmas volt az életem.
Lia felkacagott.
- Hát igen, ez a mi társaságunk nem éppen szokványos. De ne aggódj, majd hozzászoksz.
- Igen, biztosan. - Gloom megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Mondd ettél ma már? - váltott témát Lia. - Gyere, van még az ebédből. Nem venném a lelkemre, ha éheznél. - majd mosolyogva sarkon fordult.
Gloom elfeledkezve a korábbi gondolatairól, majdnem mosolyogva követte a másik lányt.

Napkapu kezdeti szárnyalása megtört, a torony lakói közül sokan elhaláloztak a háborúkban, vagy elhagyták a szebb napokat is látott mágustorony falait, hogy más szövetségek tagjaként vagy magányosan járják tovább az útjukat.
Khetty az üvegfalú felső szinten állt, belülről nézte a tomboló szélvihart, a kövér cseppekben hulló durva esőt, az üvegkupola tetején kavargó lélekkutat, amelyet nem zavart meg semmilyen időjárás… Mióta Mortazort egy villámmal harcképtelenné tette, társai visszahúzódóan viselkedtek, szemükben minden alkalommal felfedezte a bizonytalan kérdést: „vajon én mikor következem?”.
Nem tudták, nem tudhatták, hogy Khetty régről ismeri ezeket a sírontúli lényeket, a Sötét Nagyúr szolgáit, ahogy a kyranniaiak hívták…
Mielőtt átlépett volna Napkapu simára faragott fehér márványoszlopai között, mielőtt megérkezett volna erre a kietlen világra, mielőtt megismerte volna Ghallát… egy másik világban, egy másik országban… ugyanezeket a szörnyűséges, bűzös lényeket találta… Ugyanígy az emberek lelkét akarták, hogy a Sötét Nagyúr szolgáivá tegyék őket… és aki nem volt elég erős, vagy nem látott át a csábító ajánlatok hálóján, azt könnyedén tönkre tették örökre....
Még Csirguzzal is megszűntek a reggeli beszélgetési, Camelus azon kívül, hogy nyugtázta az esetet, nem nagyon nyilvánított véleményt, Gill újabb háborúkba temetkezett, a többiek pedig kitértek a vörös hajú „démon” útjából… Mortazor nem is találkozott Khettyvel, hajnalban elhagyta a tornyot és csak késő éjszaka tért vissza újból. Nem vett részt a közös vacsorákon, vagy megbeszéléseken.
„Őőőő máááár az enyéééém!” – Khetty még mindig megborzongott a mélyéből előrötő gyűlölet hangjától, ahogy felidézte a néhány nappal korábban történteket.
A vastag felhőkön áttörni képtelen halovány napsugarak a messzi távolban csillogtak a tenger hullámain, miközben hideg északi szél veszettül fújta az eső cseppjeit.
Khetty döntés előtt állt… a torony lakói megfogyatkoztak, a megmaradt tagok talán mélyen megbánták, hogy annak idején csatlakoztak…
A nő annyiban volt csak biztos, hogy soha nem fog a Sötét Nagyúr szolgálatába állni, és ha rajta múlik az utolsó csepp véréig küzdeni fog ellene, még akkor is, ha ez halhatatlanságába kerül és soha nem fog visszajutni Duparmába, az otthonába… Trifferlinhez… de el kellett döntenie, hogy megy vagy marad? Döntenie kellett: felkutassa a hazavezető utat, és talán mostani társai vele tartanak egy számukra ismeretlen, mégis békésebb, biztonságosabb világba.. vagy maradjon és tudását, erejét felhasználva a Sötét Nagyúr ellen – akit itt Chara-dinként emlegettek – egész Ghalla segítségére legyen, még akkor is, ha ezt a végzeturak egyike sem tudja meg soha…
„Ki vagyok én itt? Egy betolakodó, egy duparmai, aki azt se érti sokszor, hogy mi történik körülötte? Nem maradok itt egy percig sem tovább, mint szükséges! … De vajon velem tartanának-e a többiek? Ők itt születtek, ez az ő hazájuk… Én már látom, hogy mivel kell megküzdeniük, ami komolyabb, mint a fertőzés és ami jócskán túlmutat az egymás elleni hadakozásokon… De nem akarok még egy ilyen háborúban részt venni! Elég volt Kyranniában! Elég volt akkor legyőzni a saját démonaimat és félelmeimet!
Pedig mégis döntenie kellett… Lehunyta a szemét és mélyet szippantott a hideg, párás, sós levegőből, majd elmosolyodott. Csirguz észrevétlenül jött fel a lépcsőkön, kezében két bögre rozmaringteát szorongatott, hangtalanul a nő mellé lépett és átnyújtotta az egyik bögrét.
- Ha elhagynál minket, menten szétcsúsznánk. A Napkapu név veled született, és veled is fog meghalni Ghallán.
Khetty szemei kipattantak, átvette a teát és ujjait a kissé megcsorbult szélű bögre oldalára fonta. Nem válaszolt azonnal. Bár az elmúlt napokban alig beszélt valakivel, Csirguz most mégis megtalálta, mint régen, mikor kiültek a padra és megbeszélték a torony gondjait.
- Mindenki kerül a toronyban… félnek tőlem azok után, amit Mortazorral tettem… - kortyolt bele a teába Khetty. Hangja tárgyilagos volt, nem várt se szánalmat, se sajnálatot.
- Kétségtelen, hogy mindenki megdöbbent… - tette hozzá sötétkék köpenyét szorosabbra húzva maga körül.
- Én már találkoztam ilyen lényekkel korábban…
- Sejtettem – bólintott a férfi.
- Nem kímélnek semmit és senkit! Csak a lelked akarják, bármi áron… Mortazor már egyszer elcsábult… mikor a lányát akarta visszahozni az életbe…
- Azt hiszed, újra megtette? – nézett Csirguz felvont szemöldökkel a nőre.
- Nem tudom – rázta meg vörös fürjeit Khetty. – Csak remélni tudom, hogy nem…
Csirguz nem szólt egy darabig csak a tajtékosan hullámzó tengert nézte, végül feltette a kérdést, amely foglalkoztatta:
- Hazamész vagy velünk maradsz?

Khetty a bögréjébe nézett, kémlelve az el-előbukkanó hold képét. Pedig telihold volt, világos telihold, melynek fényét megtörték a kavargó felhők. A nő nem válaszolt. Hogy zavaros gondolatai elől meneküljön, kinézett az ablakon, és a csillagokra koncentrált. Nem vélt felfedezni egyet sem. ~Nem jó ez így..~ A percek, amik némasággal teltek el, örökkévalóságnak tűntek.
-Na..? - kérdezte Csirguz, türelmesen.
-Nem tudom mit hoz a sors. – mondta Khetty, fáradtan a férfi szemébe nézve. – De… amíg választanom nem kell élet, és halál között… - nagyot szürcsölt a bögréjéből, talán túl nagy buzgósággal, mert bőségesen jutott a teából öltözetére, és keblére egyaránt. – maradok.
Csirguz bólintott, mintha ez lett volna az egyetlen lehetséges válasz, s csak a nő szájából akarta volna hallani.
Az elkövetkezendő percek, órák szótlanul teltek, a tenger hullámzásának tanulmányozásával. Háltak már szebb éjjel, ez mégis a legszebb este volt együtt töltött idejük alatt. Khetty döntött a sorsáról. A szövetség sorsáról. Mindannyiuk sorsáról.

-Engem már semmi nem köt ehhez a világhoz, csak ti...
Khetty és Csirguz egyszerre fordultak meg, majdnem magukra borítva maradék teájukat. Stubb állt az ajtóban söröskorsóját szorongatva.
-Nem tudtok elbújni, bármennyire is szeretnétek- mondta csendesen Stubb - Ha ti elmentek innen, akkor én is. A társaim évezredekkel ezelőtt meghaltak vagy eltűntek. Azt már nem fogom hagyni, hogy az új családom is eltűnjön a végtelenben. Veletek tartok bárhova, bármi is történjen.
Stubb beljebb lépett a szobába és egy megsárgult pergament húzott elő tarsolyából.
- Ezt az üzenetet egy barátom hagyta nekem. Az utolsó társam akivel együtt küzdöttünk az Ellenséggel. A halálos ágyán írta, abban a tornyunkban amit utoljára rombolt le az Ellenség... Felolvasnám, hátha jelent egy kis megnyugvást...

"Azért hagyom neked ezt az üzenetet, mert úgy fest, hogy elmegyek. Korábban, mint terveztem. Szerettem volna személyesen beszélni veled, de mivel nem lehet, hadd mondjam el így... Hiszem, hogyha elmegyünk valahonnan, egy részünk elmegy, egy részünk ott marad. Menj bárhova a toronyban mikor csendes és figyelj. Egy idő után hallani fogod a beszélgetéseink visszhangját, minden egyes szót amit váltottunk. A távozásunk után a hangunk itt marad ezek között a falak között, amíg ez a hely megmarad... De elismerem, hogy a távozó részemnek, hiányozni fog az a másik része, amelyik itt marad... Ég veled barátom!"

Miután Stubb elhallgatott újra mély csönd telepedett a helyiségre. A tea illata betöltötte a szobát.
Stubb hirtelen elzöldült, tántorogni kezdett és így szólt: - Hogy tudjátok meginni azt a borzalmat??? A szagát sem bírom... Igyatok inkább sört! - majd rosszullétével küszködve átnyújtotta korsóját a többieknek.

- Mortazor!! – riadt fel Khetty álmából. Nem először fordult elő vele, hogy álmaiban megérezte a bajt, griffjei mocorogni kezdtek, ahogy kipattant az ágyból.
Fehér hálóruhájára kanyarította köpenyét, felrángatta bőr csizmáját és feltépte szobája ajtaját. Elmaradhatatlan kísérőként mellette lebegett egy kis fénygömb.
A férfi szobájának ajtaja sarkig nyitva volt, jelezve senki nem tartózkodik bent. Khetty szélvészgyorsasággal száguldott le a lépcsőn, amíg el nem érte a résnyire nyitva hagyott bejárati ajtót.
A napok óta tartó esőzés feláztatta a talajt, így tócsába, sárba lépett ki. A gyakorlótéren már nyoma sem volt fűnek, csuszkálva haladt előre, a szirt szélén ácsorgó barnaköpenyes alak irányába.
A felhők elvonultak az éjjel, átengedve a csillagoknak Ghalla egét. A hajnali nap halovány fényei már felkúsztak a tenger széle és az ég között.
- Mit csinálsz itt? – húzta össze Khetty a köpenyét fázósan.
- El kell mennem… - felelte a férfi komoran.
- El? Hová? – hökkent meg a nő.
A férfi gondterhelt arral felé fordult, Khetty még sosem látta ilyen kétségbesettnek. Ahogy a szemébe nézett, ugyanaz a különös érzése volt, mint mikor álmaikban látták Mortazor múltját. Most azonban a férfi elmúlt néhány napját látta, gyorsítva peregtek a percek. Mikor a látomás véget ért, tágra meredt szemmel suttogta:
- Miért nem szóltál?
- Ugyan! – legyintett a férfi. – Úgysem tudtok segíteni!
- Honnan tudod? Ha szólnál Camelusnak vagy Dankának…
- Senkinek nem mondhatod el, amit láttál! – a férfi hangja keményen csattant.
- Mi? Nekik tudniuk kell! – mutatott a sötétben is fehéren magasló toronyra Khetty, amelyben a szövetség tagjai édesdeden aludtak még.
- Nem! – rázta meg a fejét Mortazor.
A szirt falait eddig dühödten csapkodó hullámok ereje megtörni látszott, majd bugyborogni kezdett, mintha egy fazékban rotyogna a víz.
- Ne tedd! Van más út is! – ragadta meg Khetty a férfi csuklóját.
- Nekem már nincs! Küzdöttem! Igazán akartam! Megváltozni… jobb emberré válni… de látod, hogy mi lett a vége… Nincs értelme már semminek!
- Ez nem igaz! – rázta meg a fejét Khetty határozottan.
- Talán… talán, ha te kérnéd, hogy maradjak… - nézett fel a férfi a vöröslő-feketéllő buborékokról.
- Most mondom, hogy maradj! – Khetty határozott hangja nem az volt, amit Mortazor hallani akart.
- Nem érted igaz? – sóhajtott Mortazor szomorúan. – Megkedveltelek…
- Tudom…
- De te… te nem viszonzod ezt…
Khetty nagyon sóhajtott. Nem akart ebbe a beszélgetésbe bonyolódni Mortazorral.
- Kedvellek és tisztellek, ezt tudod… Nagyra tartom a tudásod, de nem fogok érzelmeket hazudni!
- Tudom! – bólintott a férfi, majd visszafordult a bugyogó vízhez, amely lassan örvénylő körré rendeződött.
Khetty kétségbeesetten gondolkozott valami használható mondaton, valamin, ami maradásra bírja az elkeseredett férfit.
- Mondtam, hogy ő már az enyém! – szólalt meg ekkor az ismerős hátborzongatóan reszelő hang a sötétben.
Khetty azonnal óriási plazmalövedéket bocsátott ki ujjai közül, ahogy megfordult, de a bűzös lény egy hanyag kézmozdulattal arrébb ütötte azt, mintha csak egy labda lett volna. A plazmalövedék mély vájatot vágott a sáros talajban.
- Nem bírsz már velem! – röhögött fel elégedetten, mire hegyes fogai közül zöld nyál folyt ki. – A döntésén nem tudsz változtatni… ő mááár az enyééém!
A bugyogó örvény ekkor kissé szétnyílt, fekete lyukat hozva létre, amelyből Khetty érezte a gonoszság kiáradását, magát a Sötét Nagyurat!
Levegő után kapkodva lépett hátra a szirt széléről. Soha nem érzett ehhez fogható gonoszságot korábban, amely szinte kézzel tapintható volt a levegőben…
~ Yahwen, Kyrannia istene! Ne engedd, hogy elvesszen! – gondolta, ahogy a sötétbarna szélben lobogó köpenyre nézett. A csillagos égbolton vidáman táncoló égitestek közül néhány levált a helyéről, hogy lapos körbe rendeződve elinduljanak a föld felé. A felkelő nap fénye egyre erősebbé vált, már tisztán kivehető volt a torony körvonala, bár a csupasz fák még félelmetes rémekként szegélyezték a gyakorlóteret.
- Tedd meg az utolsó lépést! – szűrte a bűzös lény a gyűlölettel.
- Amim volt a szobámban hagytam – fordult hátra kissé Mortazor, majd felszegett fejjel kilépett a szirtől.
Khettynek esélye sem volt rá, hogy visszatartsa, csak nézhette, ahogy a szikár test lefelé zuhan a bugyogó vöröslő-feketéllő örvény felé. A rotható lény elégedetten röfögött fel, ahogy látta, hogy újabb lelket bocsátott Chara-din rendelkezésére.
Mielőtt Mortazor teste elérte volna a vízfelszínt egy pörgő tányérszerűen elrendezett csillagokból álló kis jelenés lebegett végig közte és a sötét örvény között. Ahogy Mortazor teste elérte a csillaghálót, fényes éles fehér fény tört a magasba, amelyet sem Khetty, sem a szolga nem bírt nézni. Mikor újra a szirt fölé hajoltak, már nyoma sem volt a vöröslő vízörvénynek, vagy a táncoló csillagoknak.
- Megöllek! – üvöltötte a lény, karmos vézna ujjait Khetty felé nyújtotta, de a nő milliónyi apró lándzsát lövellt a rém testébe, amely után könnyedén kitért előle.
- Mondtam, hogy soha nem adom fel a küzdelmet ellened és az urad ellen!
A lény foszladozó húsa fekete darabokban hullott a sáros talajra.
- Ne! Ezt nem teheted! – hörögte kétségbeesetten valakinek.
- Nem teljesítetted, amit vállaltál! – dörögte egy sötét hang. Khetty gerincén jéghideg verejtékként karcolt végig a hang.
- Nem az én hibám! – zihálta a lény térdre rogyva, szűkölve a félelemtől.
- Gyenge vagy! És haszontalan! Nem tudlak már használni semmire! – a kegyetlen hang hidegebben zengett, mint az északi szél.
A lény hörögve bukott négykézlábra, levegőért, életért küzdött. Khetty korábban szemrebbenés nélkül végignézte volna ezt a tusát, de kristályszíve ezúttal nem engedte.
- Segíthetek… ha akarod… - lépett szánakozóan a már szinte csontig foszlott testhez.
A hosszúkás koponyából azonnal rámeredt a gyűlölettől vöröslő szempár: - Légy átkozott! Örökké légy átkozott! – hörögte még utoljára.
Khetty hátrahőkölt e szavakra, néhány lépést tett még hátra, mire az oszladó test vöröslő-narancssárga lángba borult, hogy a napfelkelte fényében újjáéledő szél már csak a hamvait szórja szét.
Khetty felnézett a még látható legfényesebb csillagra: - Köszönöm! – suttogta meghatottan.
Mert nem csak abban volt biztos, hogy Mortazor biztonságban van valahol, hanem abban is, hogy van számára Duparmába hazavezető út!

Khetty fázósan maga köré csavarta a köpenyét. Eddig nem vette észre, hogy minden sejtje átfagyott az elmúlt percekben. A hegyek felől vastag szürke felhőket hozott a szél, a halványlila köpeny élénk játékkal lobogott a nő bokája körül. A griffek visszarendeződtek a megszokott összefonódó körbe a lábfején, nem jeleztek veszélyt.