Az ajtó hangosan nyikorogva kinyílt és a nekromanta lépett a szobába, kezében egy tállal.

- Ezt Piciklon küldi neked! – közölte elgondolkodón, majd hozzátette: - mondtam, hogy zárd be az ajtót! Bár… Mindegy, úgysem jár erre senki.

Seligen lerakta a földre a, most már az illatát is éreztető, süteményekkel megrakott tálat. Felemelkedett, nyújtózott egyet majd gyorsan kisurrant ismételt nyekergéssel bezárva maga mögött a kijáratot.

Khetty szétnézett.

~ Hova lett ez a rusnya lény?

- Te, végzetúrnő! – hallotta a sipítást maga mellől. – Kérlek, adj nekem ebből az eledelből!

- És ha mérgezett? Mi van, ha így akarnak elbódítani újra?

- Ugyan, nem gondolod komolyan, hogy annak lenne bármi értelme. – nyammogta már teli szájjal a patkány.

Khetty újra az ablakhoz ment és megint nagyot sóhajtott. Háta mögül elnyújtott magas böffenés hallatszott.

- Kár, hogy nem kértél, Pici Süteményei igazán ízletesek! – Bár, így több jutott.

Khetty oda fordult, hogy mondjon a rusnyaságnak valami csípőset, de már csak egy zöld villanást látott helyette a kandalló irányába.

~ Na ez is lelécelt. – gondolta bosszúsan.

Lassan múltak a percek, mivel nem volt sok dolga, Khetty megint az ablakon bámult kifelé.

Odaát a nekromanta, innen úgy tűnt, vidáman készülődött. Az ajtaja elé kihordott a házából egy kockás batyut, belepakolt egy fél cipót és a nemrég látott sufnis húsdarabot, hozott még két butella szerű palackot majd egy kis kosárban száraz tűzifát. Mikor mindent összepakolt, valamit magyarázott a zombijának mire az elindult a központ felé. A zöldképű felnyalábolta a cuccát és elindult nyugatnak. Khetty esküdni mert volna, hogy fütyörészik.



***

Ahogy lassan leszállt a téli nap, az árnyékok egyre csak nyúltak. Sötétzöld, szőrös bőrredő halmaz cikázott át a „vendég szállása” és a nekromanta háza közt. A hullakedvelő a viskója előtt tett-vett, így Mandarin gond nélkül jutott a ház mögötti sufniig. Az ajtó deszkáin ügyesen kapaszkodott fel a reteszig, itt néhány percbe telt, hogy küszködve kihúzza.

~ Retesz nyitva. ~ jegyzetelt magában miközben a földre huppant. Apró karmaival, már-már körmök voltak, addig kapirgálta az ajtó szélét, míg végre az egy nagyobb patkány szélességű résnyire kinyílt.

~ Na ez kicsit fájni fog. ~ jósolta magának és beugrott a résen. Ahogy átért a nyíláson megmerevedett. Szőre égnek állt és a szálak végein kékes energiaívek kergetőztek.

~ Mi is tartana vissza egy sima kamrában pár lidércet a kijutástól. ~ suhant át újra a patkányagyon többek közt az alatt a jó néhány perc alatt, amíg a kis testet az energia kisülések rázták.

Mikor már alig bírta a rázkódást, végre sikerült beljebb csusszanni. Fogai még órákig vacogtak.

~ Hol is van ~ Szaladt végig a sufnin, közben szeme ide-oda cikázott. ~ Áhá!

Felugrott az asztalra és felkapott egy fecnit. A lidércek kezdték megérezni az élet jelenlétét, a kis állat gyorsan kisurrant.


***

Khetty, hogy végre eltűnt a szomszédja, lassan az ajtóhoz óvakodott és egy-egy hajszálnyit csendben nyitott rajta. Rövid időn belül akkora volt a nyílás, hogy oldalazva kifért.

Kint meglapult és szétnézett. A lebukó napnak útját álló fal tövében, amerre elrablója távozott, most vidám tűz lobogott. Tőle jól kivehető volt a tűz mellett két alak, az egyik kísértetiesen hasonlított a nekromantára. Alaposan körbekémlelt, a főtér felé nagyobb volt a forgalom.

~ Ha most elindulok, nagy eséllyel észrevesznek. ~ tanakodott.

- Pszt! – Hallatszott a háta mögül az ismerős cincogás. – Erre még szükséged lehet.

A patkány egy cetlit nyújtott felé egyik apró mancsában. Khetty elvette. A papír, félhomályban még éppen kivehető térképvázlatot ábrázolt. A rajzon jól kivehető volt a zöldképű otthona, Khetty börtöne, jó néhány egyéb ház, a védőfal, a fal felfutása a sziklára, délre a kis erdő és egy szaggatott vonal, mintha egy ösvényt jelölne, futott a hullaszállástól az erdőn át srégen fel a sziklán a Khetty által kinézett tisztás mellett el s le a völgybe. E vonal mentén apró kis stilizált palackok jeleztek valamit. A szökni vágyó lányt viszont csak a tisztás érdekelte.

- Kösz, csak annyi a gond, hogy innen jól látszott nappali fényben a sziklafal és esküszöm nem volt rajta semmi ösvényszerű. – kesergett a lány.

- Azt majd én megmutatom, csak várj egy percet, míg eloszlik a meggyengített háló és jó ideig senki nem fog veled törődni.

Nem is kellett sokat várni…


***

A sufniban az ébredező lidércek érezték az életerő elillanását. Első dühük visítását pedig elapasztotta a lélekháló gyengülésének érzete. Amint a háló szétfoszlott, a két lidérc kitolult a szabadba. Arra vették az irány amerről legközelebbről nagyobb mennyiségű lélekenergiát reméltek, a kennel irányába. Ezt az utat gyorsan megtették. Odabenn Seligen hullája, Teddy, épp ültében az egyik oszlopot támasztva lazsált. Majd kap a gazdájától a lusta zombija! Odébb egy móleon gyepálta egy csápember egyre sokasodó csápjait. A sarokban nyugvó macskapárduc, tigroszlán párocskára szórta szikráit egy piciny tündér, míg előrébb fél tucat nyálkacsiga próbált oszlopfaragást díszíteni két jégféregből és egy orglingból.

Ahogy a lidércek megjelentek a macskapárduc és a tigroszlán felpattantak, éktelen bömbölésbe kezdtek, a jégférgek lesöpörték magukról a nyálkacsigágat, takaros zöld foltokat hagyva a falakon. Az orgling fellélegzett, a tündér szikrái a lidércek fel kezdtek pattogni, a rokoni jelenléttől felélénkült zombi pedig belelépett a móleon csápembertől szabadon hagyott csapásába.

A felbolydult energiákra a lidércek visítani kezdtek. A plafonról lepottyant egy rémült kristálypók, amitől szénszövő szemölcseiből kiáramlott a grafitpor.

A bömbölésre és visításra a szövetség emberei egységesen a kennel felé rohantak.


***

Khetty a felfordulás kezdetekor, arcán félmosollyal előbújt. Dél felé iramodtában még látta ahogy egy ismerős alak, egy rettentő sovány pálcika szerű Légiós hölgy, veti át magát a védfalon, az épp kedvenceihez induló nekromanta elé. Khetty arcán teljes lett a mosoly, ahogy elképzelte amint a zöldképű rémülten ezt rebegi látogatójának: „Ne most Ariel!”.

Az út a szikláig tökéletesen csendes volt. A kis erdőben előtte éktelen dögszag uralkodott, egyedül ezt volt nehéz elviselni. A sziklánál aztán kérdőn nézett fura kísérőjére.

- Igen, és most?

- Nézd azt a párkányt pár méterre. Odáig csak fel tudsz mászni.

Ez nem okozott különösebb erőfeszítést, így némi küszködéssel a szökevény feljutott az alig fél méter széles párkányra. Itt meglátta az „ösvényt”. A párkány végigfutott lankásan a szikla oldalán a tetőig, csak végig kellett kúszni rajta…


***

Hajnalodott. A Tökéletes Gyémént meggyötört szövetsége körbeülte grafittól szürkészöld arcú tagjukat. Seligennek nem volt ínyére kinyerni kedvenc lidércei lélekenergiáit, de választása sem volt. Épp befejezte szomorú beszámolóját:

… és elvitte a legértékesebb térképem!

- Azt a térképet? – hördült fel Maedhros. – Ez vért kíván! – ragadta meg tőrét nagy lendülettel a harcos.
- Ülj vissza Maed – sóhajtott fáradtan Dzsó. – Itt a térkép! – hajította át papírdarabot a felbőszült harcosnak.
- Hééé! Az az enyém! – vonta össze bosszúsan Seligen a homlokát, mire néhány száradt bőrdarab hullott a földre.
- Ugyan! Már rég megtaláltuk a titkos rejtekhelyeket – legyintett Tiamat. – Legalábbis jó részét!
- Hogy került hozzád a térkép? – fordult Dzsóhoz Pöppem. Hangjába furcsa szín vegyült, a harcos végzetúrnőtől sosem hallottak még ilyet.
- Majd elmesélem! – legyintett fáradtan Dzsó és felállt, kissé kinyújtózott, ezután saját kunyhója felé indult.
- Dzsó megőrült? – nézett a kékbőrű társa után Aranyhaj nővér némi aggodalommal.
- Nem hiszem… talán csak megártott neki az az ütés, amit múltkor attól az óriási szörnytől kapott… - vont vállat a sötét árnyékharcos, Liadas.
- Ti férfiak, semmit nem vesztek észre! – sóhajtott Szemtelen Karom és ő is felállt, hogy aludni induljon.
- Ti nők, mindent túlkombináltok! – felelte azonnal a harcos, majd ő is nyugovóra tért.

***
Miután a szürkület jótékonyan eltakarta alakját, Khetty óvatosan kúszott egyre felfelé. Az ösvény mellett futó lépcsősort ugyan fáklyák szegélyezték, de ezek fénykörét kis kitérővel elkerülte. Az emlékmű közelebbiek tűnt a domb aljából, de jó félútról visszanézve Khetty rájött, hogy inkább egy hegyet kell megmásznia, mintsem egy lankás dombot. Az egész város felbolydult méhkasként rohangált és kiabált. A kennel körül világító fáklyák fénye imbolygott össze-vissza, a városlakók kiáltásai harsantak mindenfelé. Khetty elégedetten elmosolyodott, majd tovább mászott az ösvényen.
Már a vörös hold is feljött az égre, mire felért a magaslat tetejére. A szőrből készült ruha, ugyan meleg volt, de a mozgásban meglehetősen korlátozta, így még az út elején kettéhasította az anyagot az egyik oldalán.
Mikor felért, pár pillanatot engedélyezett magának a holdak fényében fürdő gyönyörű emlékmű tanulmányozására, miközben ki is fújhatta magát. Már nem volt mitől tartania. Ha észre is vennék az eltűnését, már senki nem érné utol.
A levegő enyhe áramlása jelezte, hogy Mycorhea landolt a tisztáson, Khetty örömteli mosollyal indult a griff felé, végre hazamehet.
- Sötét éjszaka távozni nem éppen a legjobb diplomáciai lépés! – lépett elő a tisztás szélén húzódó fák takarásából egy alak.
Khetty ereiben meghűlt a vér, az amúgy is hideg levegőt, most még fagyasztóbbnak érezte. Meggyorsította lépteit, hátha előbb eléri a griffet, mint a végzetúr, de tévedett.
- Mindig ilyen helyzetben futunk össze! – húzta gyúnyos mosolyra a száját a férfi.
- Kergesd inkább az állatodat vagy a lidérceket a zöldarcúnak! – felelte Khetty.
- Szétvágtad a ruhát! – meredt az anyagra Dzsó, mire Khetty maga köré csavarta a köpenyét.
- Akadályozott a mászásban.
- Ezt még az Ősök Városából hoztam magammal! Becses darab volt számomra…
- Akkor meg minek adtad nekem? – fortyant fel Khetty, de a férfi nem felelt.
- Tudod biztosra vettem, hogy szökni fogsz… - sóhajtott végül Dzsó. - Azt is biztosra vettem, hogy a te kezed van a lenti kavarodásban… és abban is biztos vagyok, hogy ezek után még kevésbé leszel népszerű a városban.
- Még jó, hogy nem szerepel a terveim között, hogy gyakran idelátogatok.
~ Megtépjem a haját? – Mycorhea gondolatától Khetty szélesen elvigyorodott, majd a griff előtt álló fegyvertelen harcosra nézett.
- Mielőtt széttépetnél a griffel, szólok, hogy simán agyoncsapom, ha kell! – felelte erre Dzsó kedélyesen, mire a griff bosszankodva megcsóválta a fejét.
- Tisztában vagyok vele! Anélkül, hogy ezt minden adott pillanatban az orrom alá dörgölnéd te vagy a társaid!
- Ha magadtól átadod, amit elloptál, elmehetsz! – lépett közelebb a kékbőrű.
Harci ereje már önmagában elég volt ahhoz, hogy meggyőző fölényt biztosítson bármilyen vitában. Khetty életében nem sokszor fordult elő, hogy önszántából megadja magát, most mégis úgy érezte jobban jár, ha köpenye alól előhúzza a lopott térképet és átnyújtja azt a kékbőrű harcosnak.
- Ennyi volt nálam! – tette hozzá nyomatékkal, mivel a harcos továbbra sem mozdult az útból. – Engedj utamra most már! – lépett oldalra a nő.
- Mondták már neked, hogy mi a gyémánt keménységét hordozzuk?
- Nem, még nem mondták… de magamtól is rájöttem… - sóhajtott Khetty fáradtan. Kissé unta már a beszélgetést, menni akart. – Vedd el az energiát, amire mindenkinek fáj a foga, aztán hagyj elmenni… így lesz a legjobb… Nem lesz semmiféle meghasonlás, hogy nem használtátok ki a kínálkozó lehetőséget, mivel megszöktem, így még az sem fenyeget, hogy puhánynak tartanak majd titeket, mert elengedtetek és továbbra is lehet utálni a varázslókat, mivel felfordulást okoztam a táborotokban…
Dzsó jó ideig nem szólt semmit, így Khetty megfeszült izmokkal erőltetett nyugalmat magára, míg el nem érte a griffet, aki behajtotta mellső lábait. A nő két lépéssel a hátán termett, mire a griff ismét felállt és kitárt szárnyakkal elrugaszkodni készült.
- A Ghallán élő griffek nem tűrik meg a magunkfajtát a hátukon… - húzta össze a szemét a férfi.
- És ez bizonyára így is van jól…
Mielőtt a griff felszállhatott volna Dzsó nagy lendülettel átszelte a köztük lévő távolságot és megragadta a griff tollait.
- Ne akard, hogy széttépjen! – nézett le az állat hátáról Khetty.
- Nem félek tőle, ez még gyenge!
A pökhendi megjegyzésre Mycorhea bosszúsan felhorkant, majd éles csőrével megragadta a férfi karját pont mielőtt teljesen felkapaszkodhatott volna, és széles ívben elhajította, egyenesen az emlékmű tövébe, ezután kitárta szárnyait és éles víjjogást hallatva elrugaszkodott a földtől és felszállt a magasba.
Dzsó meglepetten landolt a márványoszlop alatt, amelyet a város lakóinak faragványai díszítettek. Csupán enyhe légörvény maradt a griff után, de hamarosan az is elült. Miután fájó izmokkal feltápászkodott, a lépcsősor felé indult, ahol a lobogó fáklya fényénél kinyitotta a tenyerét, amelyben egy bőrszíjra felfűzött vöröslő grifftollakból készült nyakláncot tartott. Elégedetten elvigyorodott:
~ Mindig megszerzem, amit akarok! – azzal saját nyakába kötötte a díszes harci relikviát, majd visszaindult társaihoz és a felettébb dühös Seligenhez, aki még mindig a lidérceit kergette miközben hangos szóval szitkozódott és fogadkozott, hogy véget vet a mágusnő életének! Mikor a zöldarcú kissé megnyugodott, módosított átkain és elhatározta, hogy inkább megvárja, amíg a nő magától meghal és akkor fogja majd a legzombibb zombivá változtatni...

Khetty rég nem tapasztalt boldogságot érzett, ahogy a szárnyaló griff hátán ült. Mint otthon, mikor csatába indultak a sárkányok ellen. Mycorhea ugyan nem az ő barátja volt, mégis a fekete griffel éppolyan jól kijött, mint annak idején a mellé rendelt zöld társával… bár ez az esemény már nagyon régen volt…
Mégis a hideg levegő és az arcába vágó szél ellenére… úgy érezte megszabadult Ghalla örökké éhes uraitól, akiket csak egy cél vezérelt: minél több lélekenergiára szert tenni… és igen, fent a magasban, tisztán és világosan látta, hogy a fertőzést ő maga is megkapta… Addig tehát nem is térhet haza, amíg ezt le nem küzdi, hiszen nem szabadíthat otthonára egy ilyen kórságot…
De mégis hogyan? Hiszen ő nem volt itt akkor, mikor a Felszínt visszahódították?
Hirtelen egy kép villant be… nem sokkal azután, hogy erre a világra érkezett… egy halottakkal terített csatamező… Mindenféle furcsa lényekkel és négykezű galetkikkel, akik magukon viselték a hordák jeleit. Mindegyik hordából megszámlálhatatlanul sok halott… egy varázsló…
Khetty szinte levegő után kapkodott.
~ Leszálljunk? – fordult kissé hátra Mycorhea, mivel válasz nem érkezett, gyorsabb szárnycsapásokkal igyekezett elérni a kiszemelt tisztást.
A varázsló… akinek a szájából vér bugyogott… teste félig elégett… ruházata beleolvadt a húsába… de a szeme még nyitva volt… zihált még… életben volt… bár hosszan lecsukódó szemhéjából úgy tűnt, hogy már csak néhány percig… lehajolt hozzá, hogy segítsen rajta… ahogy hozzá ért, valami éles fájdalomként nyilallt a bőrébe, a szemébe… mire ismét képes volt kinyitni a szemét, a varázsló halott volt, Khettyt furcsa melegséggel töltötte el, ahogy valami halványkékes fény átkúszott a testébe… és az a csillogó smaragd a halott mellkasán… akarta azt a smaragdot! És hát a halottnak már úgysem kellett!
- Szállj le! – nyögte nagy nehezen Khetty, mire a griff elérte a tisztást.
Khetty szélvészként pattant le az állat hátáról és a lombtalan bozótos takarásába rohant.
- Mi baja? – lépett a fekete griffhez egy magas termetű, erős varázsló, miközben Acabo a kezét tördelve toporgott a tűz körül.
A griff hiába is felelt, a nagy termetű varázsló, úgysem értette volna, így csak megrázta a fejét, hogy nem tudja.
Miután Khetty megszabadult az összes elfogyasztott ételtől, görcsben álló gyomorral támaszkodott egy fának… majd csendesen sírni kezdett…
~ Ez nem lehet igaz! – hajtogatta magában. ~ Én nem vagyok gyilkos…
Néhány perc után ismerős hang szólalt meg a tűz mellől.
- Jól vagy, Khetty? Nincs semmi baj?
A nő kissé összeszedte magát, széttörölte könnyeit és nyugalmat erőltetett magára, mielőtt ismét megjelent a tisztáson.
- Camelus? Hogy… hogy kerülsz ide?
- Épp hazafelé tartottam, mikor találkoztam velük… meglehetősen kétségbeesetten elmesélték, mi történt… Gondoltam, itt megvárunk…
- Hazafelé?
- Napkapuba – vont vállat a férfi. – Ha még van hely a számomra!
- Ugyan már! Tudod, hogy neked mindig lesz helyed köztünk! – telepedett le a tűz mellé a nő, majd köpenye alól előhúzott egy üveget, rajta egy gyémánt jelvénnyel és egy cirádás S-betűvel. – Igyunk!
- Mi ez?
- Entbogyó-pálinka!
- Hol szerezted?
- Mondjuk úgy, szenvedéseimért cserébe… elhoztam…
Camelus jókorát húzott az üvegből, majd elégedetten megállapította, hogy ilyen jót még nem ivott.
- Gyakrabban kéne látogatást tenned a gyémántvárosban! – nyújtotta vissza az üveget jókedélyűen.
- Inkább beosztom azt a néhányat, amit elhoztam! – vigyorgott a nő, majd ő is ivott egy jókora kortyot. – Egy baja van csak, hogy nagyon hatásos… hamar kiüti a… galetkit! – vigyorodott el szélesen a nő, majd nagy sóhajjal maga köré tekerte a köpenyét és a tagjaiban szétáradó melegséggel, kényelmesen elfeküdt a tűz mellett.

Valahol mélyen, nagyon mélyen a Tökéletes Gyémánt szövetség főhadiszállásának szívében.

A fény nem jut le ide magától, fáklyák szórják bonyolult tükörrendszer segítségével szét, amitől sehol máshol nem tapasztalható vakító világosság tölti be a szabálytalan formájú termet. Mint egy gyémánt belseje. A helyiség közepét egy hatalmas, sokszögű üvegasztal foglalja el, körötte kvarcüveg trónusok. Harmincöt. Most csak négyen ültek, és jól láthatóan mind igen elégedett volt. Az egyikük szórakozottan egy vörös grifftollakból fűzött lánccal játszadozott.
- Seligen még mindig kint dühöng?
- Igen, de szerintem kicsit már túljátssza.
- Minden a terveknek megfelelően alakult.
- Az is a terv része volt?
- … Nem igazán. De így még hitelesebbnek tűntem, nem?
- Gyanús vagy nekem, Dzsó, gyanús…-vigyorodott el Zedd, akinek az arcát odakint még senki sem láthatta.
- Azt hiszed, az bármit is befolyásolt?
- Dehogy hiszem. Csak irigykedek. Hány üveggel vitt el?
- Eleget, több mint eleget.
- És pontosan mit is raktak az üvegekbe?
- Nem hajlandóak elárulni. De Tiamat egész éjszaka leselkedett az ablak előtt… Tényleg, nem kellene már itt lennie?
- Tiamattal reggel találkoztam az istállóban. Kázmért ölelgette, és égre-földre esküdözött, hogy ő a legjobb cimborája.
- Kázmért? Ja, Kázmért, az orgling disznót. Na, akkor ő sem tudott meg semmit.
- És pontosan mi is a hatása a szernek? Mi történik Khettyvel?
- Először csak arra jön rá, hogy nincs semmiféle erkölcsi fölénye velünk szemben. De ez még csak a kezdet. Ahogyan a felszínt is mi, a gyémántok tisztítottuk meg az Ellenségtől, az új világot is mi, a gyémántok fogjuk vezetni. És ki a gyémántok csúcsa? Mi vagyunk. És behódolnak, sorra behódolnak, mert mind tudni fogják, hogy ez így van jól. Jó kis „pálinkát” kotyvasztott Seligen és Maedhros…
- Egyébként Maedhros hol van?
- Alszik. Három napig a pálinka rejtekhelyeit kutatta, hogy mindet kicserélje, hiába ajánlgatta Seligen a térképét. A fejébe vette, hogy neki nincs rá szüksége. Azt állítja, megérzi, hol van. Na persze…-és arcán a letörölhetetlen vigyorral iszákjába nyúlt. Aztán a letörölhetetlen vigyor szépen lassan mégiscsak letörlődött, miközben hiába kotorászott az iszákban.- Az ördögbe! Hát nem elvitte ezt is!

A végzetúr óvatosan kikémlelt a fa takarásából. A hárpia még mindig mozdulatlanul feküdt a friss havon. A galetki lassan cserkészte be prédáját, fától fáig osont, egyre közelebb lopózva a szörnyhöz. Miután elfogytak a fedezékek a nyílt terepen mozgott tovább, a hó harsogva roppant a lábai alatt, de áldozata továbbra se moccant.
-Biztos sebesült vagy már nagyon öreg. –gondolta, ahogy kezét kinyújtotta a pihegő állat fölé, hogy lélekenergiáját véve megszabadítsa szenvedéseitől szegényt.
-Mi ez rajtad? –suttogta a végzetúr, és keze félúton megállt, ahogy valami megcsillant a tollak alatt. Kíváncsiságától hajtva közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye a mozdulatlan hárpiát. Egy mithril hám! Hasított bele a felismerés, és fegyveréhez kapott, de már késő volt. A szörny hirtelen rávetette magát, karmai arcába hasítottak, fogai haját tépték. Valami, vagy inkább valaki hirtelen előtört mögötte a hó alól. A végzetúr egy plazmacsapással hátradobta a megvadult szörnyet, és megpördült hogy felvegye a lény gazdájával a harcot. Támadója valami különös fekete állat bőréből készült ruházatot viselt, fején egy szakadozott csuklyával, ami alatt teljes sötétség honolt. A másik végzetúr megemelte bal kezét, majd egy vakító villanás, és iszonyatos fájdalom következett.
Dalen oldalra billentette fejét és Anyósra pillantott, a hárpia feltápászkodott a földről és megrázta magát. Egy ilyen plazmacsapás hamuvá égette volna bármely vadon élő fajtársát, de Anyós harcolt már sokkal keményebb ellenfelekkel, és lassan már elnyűhetetlen volt az öreglány. A tőrbe csalt végzetúr kardjával vadul kaszabolt maga előtt, üvöltve a fájdalomtól, a dühtől és a félelemtől. Füléből, orrából és szemeiből patakokban folyt a vér. Dalen komótosan előhúzta Legendás tőrét, és figyelte vakon csapkodó ellenfelét. Két könnyed lépéssel közelebb került, megragadta ellenfele csuklóját, és tőrét tövig döfte annak hasába. A végzetúr torkán akadt az üvöltés, és csendesen hörgött, ahogy vak szemei fennakadtak. Kezéből kifordult a kard, amint Dalen csavart egyet a pengén.
-Jó éjt picinyem. –mondta Dalen, és lágyan meglökte ellenfele fejét, aki zsákként terült el.
„Esélye sem volt szegénynek.”
-Tudom, ez a lényeg. –mogyogta Dalen, és megrugdosta a testet. –Üres, nincs nála semmi.
„Persze hogy nincs. Erősebb ellenfeleket kell keresned, így nincs semmi értelme. Sokkal erősebb vagy, miért vadászol a gyengékre?”
-Mert amúgy unatkoznék, Anyós pedig élvezi, ugye picinyem? –mondta a végzetúr, és megvakarta a lábához dörgölőző hárpia állát.
Dalen élesen füttyentett, és a hívásra előbukkant két másik alak egyik hóbucka mögül. Az egyik egy görnyedt hátú, rongyokba burkolózott nerub volt, nyakában mindenféle csontból és tollból készült amulettekkel. A másik egy nagy sárga golyó volt, hatalmas szájjal, apró lábain ugrálva, vicsorogva terelte a fogoly sámánt gazdája felé.
„Nem értem miért ezt a szerencsétlent kellett lemészárolnod? Ott volt az a másik, a rubin hordából, látszott rajta hogy majd szétfeszíti a lélekenergia.”
-Túl kockázatos lett volna. Nagyon jó felszerelése volt, és erős is volt. –dünnyögte Dalen, és elindult kis csapata élén.
„Nagyon jó? Hisz neked is hasonló fegyvereid vannak, és képességeid is olyan erősek voltak, mint az övé.”
-Mondom, túl kockázatos.
„Ha nem vagy egyértelmű erőfölénybe ki sem állsz? És mi van a becsülettel, a tisztes harccal?”
-Azt meghagyom másoknak, nekem elég az energia és a hatalom.
„Azon csodálkozom, hogy ezzel a hozzáállással, miért nem vagy gyémánt? Ők a sunyi orgyilkosok.”
-Mert remekül értek a mágiához, azon kívül a gyémánt unalmas, se színe se bűze. Kezdesz már nagyon idegesíteni, mi lenne ha végre befognád szádat. Vagy inkább elkotródnál, és hagynál magamra.
„Tudod, hogy nem tehetem.”
-Jah persze, jó kifogás...

***

Az öreg sámán zihálva próbált feltápászkodni a földről. Nem volt ilyen hosszú menetelésekhez szokva, naphosszat járni a havas tájat étlen, szomjan meleg ruha nélkül.
-Elmondtam mindent, amit a szellemek hatalmáról tudok... azt mondtad, nem tartasz tovább fogva... –nézett fel a fölötte álló végzetúrra, kinek fekete bőrruháján zölden csillogott a smaragd jelvény. A vén nerub már sok szörnyűséget látott és tett már életében, de ettől a galetkitől kirázta a hideg. A csuklya, és a sötétség benne. Nem mozgott benn semmi, nem világította meg a fény a mélyén rejtőző arcot, nem csillantok szemek vagy fogak, ha mosolygott fogvatartója. Mintha egy mély feneketlen kútba bámult volna, ahányszor megpróbált a szemébe nézni.
-Hát ha már tényleg nincs semmi mondanivalód, akkor valóban nem tartóztatlak tovább. –mondta Dalen, és gyengéden a sámán vállára tette kezeit, majd hirtelen megmarkolta az arcát mindkét oldalról. A sámán arca eltorzult, és sikítani próbált, de száján nem jött ki hang. Teste sebesen fonnyadni kezdett, ahogy a végzetúr kiszívta belőle az utolsó csepp lélekenergiát is. Dalen az aszott testet állatai közé dobta, azok pedig azonnal marakodni kezdtek rajta. A galetki leült egy fa tövébe, hátát a törzsnek támasztotta, és lehúzta kezéről a kesztyűjét.
-Szerbusz Drágaszágom... hiányoztam? –mosolygott Dalen az ujján lévő gyűrűre, és gyengéden végigsimította a zöldes fémbe foglalt tökéletes ékkövet. Közelebb hajolt és az imént szerzett energiát a gyűrűbe koncentrálta. A kavargó energia megtört és szétszóródott a csiszolt lapokon, és ezernyi színes szikrára bomlott. Dalen csak nézte a szín kavalkádot, és hagyta magát elveszni benne. A világ lassan feloldódott körülötte és csak a színek maradtak, megannyi apró kedves kis darab, amik táncoltak a szemei előtt, máshol sehol nem tapasztalt kellemes, boldog érzéssel eltöltve őt.

***

Dalen megmoccant és fejéről egy jókora darab hó huppant le. Már késő éjszaka volt, és nagy pelyhekben havazott. Dalen körbenézett. Anyós a szétmarcangolt tetem egyik darabján rágódott, a nagy sárga gömb pedig hatalmas száját az ég felé tartva hópelyheket kapkodott el nagy vörös nyelvével. A hó már derékig befedte a földön ülő végzeturat.
„Megint használtad a gyűrűt, igaz?”
-Hagyjál már békén!
„Ha láttad volna magad. Órákon át ki voltál kapcsolva, és csak a gyűrűt bámultad. Ez nem normális!”
-Mondom, hogy nem érdekel a véleményed, hagyjál már!
„Már a többiek is észrevették, összesúgnak a hátad mögött, hogy...”
-Mondtam már hogy nem veszem be a mesédet. Csak azért mert bujkálsz előlem, és mással nem beszélsz, még nem jelenti azt hogy hangokat hallok, és megőrültem.
„Akkor hogy magyarázod ezt meg?”
-Sehogy, nem érdekel. Hagyjál békén. –mondta Dalen, majd hirtelen felkapta a fejét.
-Füst, itt valaki tábort vert a közelben.
A végzetúr lassan felemelkedett, és lerázta magáról a havat.
-Anyós, ül! Maradj veszteg, és vigyázz erre a bolondra. –bökött a sárga gömb felé, majd elindult a sötétben, követve a füst szagát.

***

Dalen egy fa tövében lapulva figyelte a tábort, a szél felé fújta a füstöt, így még az állatok se figyeltek fel rá. A hosszas vadászatok során megtanult egy-két trükköt hogyan élesítse fel érzékszerveit, így a parázsló tűz gyenge fénye is elég volt neki, hogy megfigyelhesse a tűz körül fekvő alakokat.
-Lám, lám... a mi kis elveszett bárányunk. –motyogta magában, amint felismerte Camelust.
-Jaj, honvágyam volt... látom egy kis vörös hajú honvágy.
„Hát nem romantikus? A szeretet nőért hátrahagyni a háborút és a harcot.”
-Mondjál még ilyeneket, és menten rosszul leszek. De igaz... ha egy NŐÉRT otthagy minket, akkor jobb is, hogy elkotródott. Menjen és szedjen neki virágot, az jobban áll egy ilyen nyámnyilának.
„Camelus nagyhatalmú mágus, erősebb nálad is.”
-Ehhh... igaz, hogy jobban ért egy pár varázslathoz, de nincs meg benne az a bizonyos extra...
„Úgy mint vérszomj, sunyiság, könyörtelenség, önzés?”
-Mondtam, már hogy fogd be. Szerintem még ittak is, most egyszerűen odalopózhatnék, és elvághatnám a torkukat.
„Nem teheted, egy hordába tartoztok!”
-Attól függetlenül képes lennék rá. –motyogta Dalen, és kicsit arrébb leült egy fa tövébe. Ruhája lassan barnára és fehérre voltozott, ahogy fokozatosan beleolvadt a környezetébe. Végül nem maradt más hátra, mint egy odvas fa.
-Figyellek pubi. –szólt egy hang csendesen az odú mélyéről.

A hideg hajnal nagy pelyhekben hulló hóval érkezett meg. Khetty ebből nem sokat érzett megkeményedett köpenye alatt. Aztán mégiscsak végigszáguldott testén a hideg borzongás: reggel van. Mire kihajtotta köpenyét és ezzel jelentős hómennyiséget söpört le magáról, Camelus már a tűz nyomait tüntette el.
- Tényleg erős az a párlat! – nézett a nőre a nagy termetű mágus.
- Igen… - fogta zúgó fejét Khetty. Az előző éjszaka után nem érzékelt hasonló tünetet, pedig sokkal többet megivott a pálinkából… ez furcsa…
- Látom nem vagy jobban! – telepedett a köpenyére Camelus és zsákjából előhúzott némi élelmet.
- Csak a fejem zúg… majd elmúlik! – vett el egy darabka szárított hús a nő és letuszkolta a torkán, majd hideg vízzel oltotta szomját.
- Nincs már messze a torony! – sóhajtott fel a férfi a gyors és szerény reggeli után, majd felállt, aztán különös tekintettel meredt az erdő göcsörtös fái közé.
- Mit látsz arra? – tápászkodott fel a nő is.
- Nem tudom… - nézett tovább Camelus… - Csak valami furcsát hoz a szél…
- Furcsát? – mosolyodott el Khetty. – Így is lehet mondani…- terítette magára a köpenyét, majd megindult a torony felé a bokáig érő hóban.
- Te mire gondolsz? – érte be Camelus három lépéssel.
- Háborút hoz a szél… őrültet… bosszút… - sóhajtotta a nő, remélve, hogy ezzel elnyomhatja a kristályszívre nehezedő nyomasztó érzést.
Az állatok a lombtalan erdőben szétszóródva követték őket, míg Mycorhea a magasból figyelt.
Kora délutánra el is érték a szirt tövében épül fogadót. Kissé kihaltnak tetszett a korábban élettől nyüzsgő hely, így Camelus bekukkantott a széllengette ajtón.
- Ezek meg hová lettek? – nézett hátra kérdő tekintettel.
- Ne tőlem kérdezd, napok óta nem voltam a környéken se – vont vállat Khetty, majd felnézett a fák fölött kimagasló toronyra, amelynek a kupoláján még mindig keringett energiaörvény.
- Látom, ott hagytátok… – lépett mellé Camelus.
- Persze, hogy ott hagytuk – mosolyodott el Khetty, majd meggyorsította lépteit.
Mielőbb meleg, szélvédett, hómentes helyen szeretett volna lenni, egy bögre meleg teával... némi pálinkával higítva.
Ennél a gondolatnál némileg elidőzött... sosem volt az alkohol mértéktelen barátja, most pedig azon jár az esze, hogy mikor höpinthet egy újabb kortyot? Rosszallóan előhúzta a tegnap esti üveget, amelyben sárgás folyadékként csillogott az alkohol.
- Mi baj? – kérdezte Camelus.
- Nem tudom… - rázta meg a fejét Khetty és visszarejtette az üveget.
Mire felértek a szirtre, egyikük sem érzett semmit sem elgémberedett tagjaikkal. Még Camelus bajszán is jéggé fagytak a rászálló hópelyhek.
- Minek kellett ilyen huzatos helyre költöznötök annak idején? – kérdezte a férfi, mikor végre becsukta maguk mögött a vastag faajtót.
- Ősszel nem volt ilyen szél… - felelte Khetty, majd végigsimított a gyönyörűen faragott ajtón.
~ Bizonyára Gill munkája! Sokat dolgozhatott vele!
Majd megfordult és végignézett a kör alakú előtérben. Borzongva állapította meg, hogy a kandallóban nem ég a tűz, ezt orvosolandó, gyosan tüzet csettintett bele, majd elkiálltotta magát:
- Hahó! Megjöttünk!
Szavai sokáig visszahangzottak a hét emelet magas lépcsősoron, a körfolyosókon, az üres szobákban.
- Ezek meg hová lettek? – vonta össze a homlokát Khetty, mire eddig hófehér köpenye azonnal lilára váltott.
- Szépen rendbehoztátok! – nézett végig Camelus a fehérre meszelt falakon, a helyreállított márványlépcsőkön.
- Gill és Kovi érdeme… - indult meg a konyhába Khetty, majd a lengőajtón benézve visszafordult: - Lia elmegy néhány napra és senki be nem teszi a lábát a konyhába?
- Te sem tetted meg! – vigyorgott Camelus, miközben a kandalló elé sétált, hogy felmelegítse a kezét.
- Nem voltam itt… - nyomatékosította Khetty ismét, majd a pincébe vezető lépcső felé indult.
- Nem beszélve arról, hogy talán mindenkinek jobb volt, hogy nem főztél! – vigyorgott még szélesebben Camelus.
- Valami nem tetszik itt nekem – suttogta a nő, miközben keze körül felizzott a narancssárga fénygömb, amint lefelé haladt a lépcsőn.
Fényoszlopot csettintett, amely megvilágította a kis kör alakú teret. A hajdani lélekkút fölé épített vízmelegítőben szintén nem égett a tűz, a Térkapuhoz vezető ajtó leszakadva lógott, miközben halkan nyikorgott az egyetlen vaspánton, ami még tartotta.
- Mi a jó fene… - lépdelt lejjebb Khetty.
- Valami lény kiszabadult?
- Nem tudom – rázta meg a fejét a nő, miközben a tetoválása fájdalmasan felvonaglott a lábán.
Ebben a pillanatban egy embernagyságú szőrős kutyaszerű lény rontott ki a sötét pincehelyiségből. A térkapu halványkék fénye még bundája körül ragyogott.
Khetty azonnal elhajította a varázslatot, az éles fény hangos robbanással csapódott a lénynek, amelynek támadólendületét is megtörte. A lény szinte meg sem várta, hogy a fénykarikák eloszoljanak a tekintete elől, azonnal válaszolt a mágus kihívására, de varázslata lepattant a díszes mithril pajzsról.
Mire a farkaslény vérszomjasan a nőre rontott, már Khetty kardjába rohant, így éles szemfogai el sem érték. A halott lényből kavargó energia áramlott át a győző testébe.
Ám Khetty ezt nem mámornak élte meg, mint korábban… forgó gyomorral, rosszulléttel küzdve térdelt a márványlapon.
- Mi baj van? – nézett a nőre Camelus. – Ez csak egy vérfarkas – rúgta arrébb az aszott testet.
- Keressük meg a többieket! – állt fel, kardjára támaszkodva a nő.
Camelus benézett a pincében lévő helyiségbe.
- Hát ti is megtaláltatok egyet! – mosolyodott el elégedetten a térkapu láttán.
- Meg – nyögte Khetty, majd kinyújtotta kezét és a tetemet maga előtt lebegtetve az udvarra ment.
- Látom, sokat fejlődtetek! – nézett fel az udvaron álló kentaurt ábrázoló magas oszlopra Camelus, miközben Khetty a szakadékba hajította a vérfarkas testét.
- De hol vannak a többiek?
- Gondolom ott, ahol Bulcsu… - vont vállat Camelus.
- És ő hol van? – meredt tágra nyílt szemmel Khetty a férfira.
- Úgy hiszem a téged elrabló kyr orgyilkost vadásszák éppen.
- És üresen hagyták a tornyot? – döbbent meg még inkább Khetty.
- Nincsenek olyan messze – nézett vissza értetlenül a férfi, majd előre mutatott a kis patkó alakú öbölbe, ahol a kopasz fák takarásában is tisztán kivehető volt a kivégzésre ítélt hüllőt körülálló mágusok alakja.

A hüllő köpenye darabokra szakadva lobogott a szélben, kámzsája az első ütésekkor hátra csúszott, az arcát borító maszkot egy kardcsapásnál kettévágta Redjens, míg a körben álló végzeturak egymás után intézték támadásaikat a gyíkszerű lény felé.
Nem valamiféle magasztos cél miatt voltak ilyen tisztességesek, hisz bosszút akartak elrabolt társuk miatt, hanem az orgyilkost körülvevő különös burok nem engedte, hogy egyszerre rontsanak rá. A toronylakók oly mértékben legyengültek ezekben a próbálkozásokban, hogy a hatékonyan semmiképp sem tudták volna megadásra bírni Daegmont.
Ám ahogy telt az idő, a hüllőnek is látnia kellett, hogy nincs esélye a csapattal szemben, akik szervezetten, szisztematikusan törtek az életére, egyetlen céllal, hogy végképp a Leah birodalmának lakójává tegyék.
Hiába azonban egyre gyengülő ereje Truid egy támadás alkalmával akkora ütést kapott Daegmontól, hogy az egyik fa tövében kötött ki, a fa ágairól egy tömegben alázúduló tekintélyes mennyiségű havat zúdítva a saját nyakába.
- Truid jól vagy? – kiáltott a fiúhoz Stubb, miközben erősen koncentrálva igyekezett a megürült mágus helyén kialakult menekülési útvonalat is visszafoltozni az orgyilkost fogvatartó varázskörön.
A fiú nem felelt a hóbucka alól, de senki nem szaladhatott oda, hogy megnézze, hiszen még egy rés a varázskörön Daegmon menekülését jelentette volna, és akkor oda az órák óta tartó verejtékes munka áldozata.
A következő soron következő támadó Danka volt, varázslata és ütései szinte leperegtek a hüllő saját védelméről, de a varázslótanonc a küzdelem alatt jelentős sebeket kapott. Mikor térdre rogyott Daegmon előtt, az orgyilkos felemelte két kezét és hosszú, karmos ujjai közé fogta a fiú fejét.
Danka csukott szemei előtt fények, formák, alakok úsztak el. Beszélgetések foszlányai jutottak el a tudatáig, de nem sokat tudott felfogni belőlük.
- Ereszd el, te mocsok! – érkezett meg Khetty, varázslatától apró repedések keletkeztek a hüllő védőburkában.
A varázslattól megdöbbent orgyilkos felemelte fegyverét, de már nem volt képes olyan mértékben védekezni, mint a harc kezdetén. Még így is hihetetlen erővel zúgott egy-egy ütése. A nő támadásától meggyengült ugyan és kénytelen volt elengedni Dankát, akit Camelus kihúzott a varázskörön kívülre, de élni akarása oly erős volt, hogy ez sem volt elég ahhoz, hogy kivégezzék.
Khetty beállt Truid helyére, amellyel a fogvatartó varázskörben megszűnt a finom rezgés, ezzel ismét jelentősen gyengítve a hüllő energiáját, életerejét.
- Hát ti mit csináltok? – érkezett meg Lia.
- Segítenél, ha ráérsz? – nézett a lányra Gill Bates.
Lia pár pillanatig nézett a hüllőre, míg elég információt kapott arról, hogy miért is állt elő a gyilkos helyzet, majd összehúzott szemmel belépett a varázskörbe.
A lány elméjében szinte lángolt a felégetett városok képe, a halott végzeturak teteme, akiket a hüllő maga mögött hagyott. Majd felemelte kezét, ujjaiból fényesen tört elő az ősvillám, amely körbevonta az orgyilkos testét.
Villámok cikáztak át a zöld bőr felületén, mígnem Daegmon füstszínű védelmi pajzsa darabokra hullott, ezzel együtt szürke darabokká vált a hüllő bőre, majd aszott húsa a csontjaira tapadt, hogy aztán a fújó szél felkavarja a hamut és a varázskör felizzó jelei között eltűnjön Ghalla földfelszínéről.
Miután az orgyilkos eltűnt Camelus felkapta Danka kimerült testét, hogy a toronyba vigye, míg Diabolo a fa tövében puposodó hókupachoz sietett, majd hitetlenkedve kotorta szét a havat.
- Hová lett?
Kérdésére jónéhányan odakapták a fejüket.
- Truid… eltűnt… - nyögte Diabolo értetlenkedve.
- Talán visszateleportálta magát a toronyba – vont vállat Elviz, bár ezt ő maga sem hitte igazán.
- Nézzétek! – emelt fel Kayrac egy csillogó ékszert arról a helyről, ahol korábban a hüllő feküdt.
- Fairlight nyaklánca? – nézett hitetlenkedve az ezüst láncon lógó agancsot mintázó medálra Csirguz.
- Amíg mindenki összeszedi magát, helyezzük a kincseskamrába – javasolta Heian, majd kimerültségtől fázva szorosabbra húzta magán a varázslóköpenyét és a többiekkel együtt ő is a torony felé indult.
- Hol voltál eddig? – állt meg Stubb a vörös hajú nő előtt.
- Ne akard tudni! – rázta meg a fejét Khetty, majd köpenye alól előhúzott egy homokfútt üveget.
- Ez meg mi?
- Entbogyó pálinka.
- Honnan? – nézett gyanakvóan Stubb az üvegre.
- Tökéletes barátainktól – húzta el a száját Khetty gúnyosan.
A szövetség neve hallatán Stubb felkapta a fejét és néhány lépéssel beérte a nőt, majd néhány perces csendes gyaloglás után vágyakozóan megkérdezte:
- Hoztál még?
- Igen! Egész sokat – mosolyodott el a nő. - De ha inni akarsz, másik üvegből tett! – nyújtott át egy átlásztó üveget, amelyen ugyanúgy rajta volt a díszes „S” betű, mint homokfúvott társán.
A törpe pár pillanatig nézte a két üveget, próbálva megfejteni a rejtélyt, amely szinte első pillantásra egyértelmű volt.
- Jókora korty hiányzik ebből az üvegből! – emelte fel végülis az először kapottat, mire Khetty meglepődve megtorpant.
- Igen, jókora hiányzik belőle… de nem ezért adtam…
- Tudom – mosolygott a hideg széltől pirosra fújt arccal a törpe.
- Van valami fura hatása… szeretném, ha megvizsgálnád és megmondanád, hogy mi és miért!
- Megvizsgáljam? Hogyan? – vigyorodott el a törpe úgy, hogy hosszú vörös bajsza alól kivillantak a fogai is.
Khetty még sosem látta ezt az egész arcot eltűntető törpe-mosolyt.
- Ahogy akarod! – mosolyodott el a nő és továbbindult a hóban. – Csak az eredményt és a megfigyeléseidet közöld velem a végén!
- Meglesz! – vigyorgott a törpe végtelen boldogsággal ragyogva és mellkasáig érő szakálla alá rejtette az üvegeket.

A hárpia hangos vijjogással körözött a torony körül. Az állat küzdött az erős, metsző széllel de terhe ellenére egyre magasabbra emelkedett, lassan maga alatt hagyva a tornyot és a fölötte kavargó energiaörvényt. Pár forduló után terhét a vadul kavargó lélekenergia felhőjébe ejtette, majd ereszkedni kezdett. Az állat kényelmesen elhelyezkedett a kentaur-szobor fején, és felborzolta tollait, hogy óvja magát a hideg ellen. Kíváncsi tekintete a tornyot elhagyó két alakot követte, akik az erdőben dúló csata felé igyekeztek.

***

"Nem kellene itt lennünk. Hívatlan vendégek vagyunk."
-Senki sem kérte hogy gyere. Menj a francba, ha nem tetszik. -dörmögte Dalen, kezét arca előtt tartva, hogy óvja szemeit a vakító fénytől.
A végzetúr az előtte magasodó hatalmas kaput méregette. Körülötte nem volt semmi. Csak ő volt és a kapu a nagy fehér semmi közepén. Nem volt ég, nem volt horizont, és bár biztosan érezte, hogy lépdel valamin, talaj sem volt. Mindenhol csak a fehérség. Dalen körbejárta a kaput, aminek mindkét oldala ugyanúgy nézett ki, majd végül megmarkolta a bronzgyűrűket, és húzni kezdte.
"Ne tedd!"
-Fogd már be! -hörögte a mágus fogai között, ahogy nekifeszült a kapunak.
A hatalmas szárnyak lassan kitárultak, és egy folyosó volt a túloldalon. Dalen lassan lépdelt a fehér mészkőből épített falak között, lépteinek zaját elnyelte a vastag vörös szőnyeg. A falakat színpompás falikárpitok, és fényesre polírozott pajzsok díszítették.
"Micsoda fenséges hely."
-Hát ezzel se mennék csatába. Vékony, mint a papír, még egy szilmill tőr is átüti. -kocogtatta meg Dalen az egyik pajzsot.
-Üdvözöllek idegen.
Dalen hirtelen megragadta Legendás Tőrét, és a hang irányába pördült. Egy idős ember állt vele szemben, hosszú szakálla a mellkasát verdeste, ősz haja már visszavonult feje tetejéről az évek során. Ruházata egyszerű barna kámzsa volt, amit egy kötél fogott össze a derekán. Az öregember kezeit leengedve, tenyereit mosolyogva a mágus felé fordította.
-Nincs mitől félned, itt nem fog senki sem bántani téged. Hadd mutatkozzam be, a nevem... -kezdte nyájasan az öreg, és mélyen meghajolt a galetki előtt.
Dalen meglepődve figyelte a férfit, majd megvonta a vállát, és tőrét tövig döfte az előre görnyedő alak hátába.
"Megőröltél? Ezt most miért kellett?"
-Tőrbe akart csalni, láttam rajta... -motyogta Dalen, ahogy döfködte az elernyedő testet.
-Nem akar senki sem bántani.... hát persze... higgyem is el... de nem tudsz túljárni az öreg Dalen eszén... túl ravasz vagyok hozzád...hehe... -rugdosta a testet a végzetúr.
"Már megint kezded."
-Micsodát? Hehehe... -törölte meg véres kezeit az egyik falikárpitban a végzetúr, miközben válla lassan remegni kezdett.
Dalen hátraszökkent, ahogy a kárpit színei hirtelen kifakultak, majd anyaga oszladozni kezdett. A végzetúr véres kezére nézett, majd a falhoz nyomta. A fehér mészkő megszürkült és repedezni kezdett. Az enyészet folyamatosan terjedt a véres kéznyom körül.
-Hát ez haláli! Hehehehe... -vihogott Dalen, és páros lábbal a holttest körül terjengő vértócsába ugrott, majd hátrafelé szökdécselve megindult a folyosón, és nézte hogyan enyészik el az egész léptei nyomán.
A hangos kacarászás hirtelen abbamaradt, ahogy háta egy másik ajtónak ütközött. Dalen lassan megfordult, és nagyot rúgott az ajtóba. Egy darabig figyelte hogyan indul látványos rothadásnak a fa, és marja szét a rozsda a vaspántokat, majd belépdelt. A terem közepén egy aranyból és kristályokból készült építmény pörgött. Különböző méretű és alakú tányérok forogtak hegyes rudakon egymás hegyén-hátán, miközben a serpenyőkben megannyi ékkő, és golyók pörögtek körbe-körbe. Ez egész építmény egyetlen földbe szúrt tű hegyén táncolt. Dalen óvatosan ez egyik tányér felé nyúlt.
"Ne merészeld!"
A mágus vihogva visszahúzta a kezét, majd hirtelen kicsapott és kiragadott egy golyót az egyik tálból. Az építmény enyhén remegni kezdett, de megtartott egyensúlyát.
"Hagyd békén te őrült!"
Dalen egymás után ragadta ki a golyókat a tálkákból, és dobta őket át másik tálkákba, időnként nagyot taszítva a tányérokon. Az egész építmény rázkódni és remegni kezdett, míg végül hatalmas csörömpöléssel összedőlt.

***

Dalen teste keményen csapódott a torony kupolájának, csontjai hangosan reccsentek. Fölötte az energiaörvény forrongott, zöld és bíbor kisülések nyaldosták a torony tetejét, ahogy az ernyedt test zsákkánt kezdett el lefele gurulni az íves tetőn. Az egyre gyorsuló gurulás végül nem egy mély zuhanásban, hanem egy hangos csattanásban végződött, ahogy a test egy vízköpőnek csapódott. A végzetúr teste ernyedten függött a szobor tövében, kezei-lábai a mélybe lógtak. Dalen égett ruhájából apró füstpamacsok szálltak fel, miközben teste össze-összerándult, ahogy kisebb kisülés végigfutott rajta. Feje hátralógott, csuklyája alól halkan csepegett sötét vére. A test végül megrázkódott, ahogy a meggyötört tüdőből köhögés szakadt fel. A köhögés lassan eszelős vihogásba csapott át, és Dalen keze lassan az öve felé araszolt, ahogy törhetetlen kristályfiolákban tartotta drágán vásárolt gyógyitalait.
Miután sebei behegedtek, és csontjai összeforrtak Dalen macskaügyességgel felhúzta magát a tetőre, és végigkúszott rajta, feje fölött a tomboló energiaviharral.
-Na gyerünk, hova rejtették a nyílást, valahol csak hozzá kell férnetek a kutatokhoz. -motyogta Dalen.
Kutatását végül siker koronázta és besurrant a szűk résen. Hallgatózva, lassan lopózva elindult lefele a toronyba.
-Halló... van itt valaki... eltévedtem, a lélekkufárt keresem... -motyogta halkan, de nem jött válasz.
-Ez fura... olyan csendes minden... Mit szólsz hozzá...? -csóválta fejét Dalen, majd arcát a plafon felé fordította és hangosan kacagni kezdett.
-És vissza se gyere! Nyápic! - kiáltott fel a kupola felé.
Dalen találomra az egyik ajtóhoz lépett, de zárva találta. Tőrét előhúzta és egy pár gyakorlott mozdulattal felfeszítette a zárat. A végzetúr végigment az apró lakószobán, majd felvett az asztalról egy rúnákkal díszített míves söröskorsót. Tőrével apró lyukakat fúrt rá a rúnák tövében, hogy ne legyenek feltűnőek, majd visszatette az asztalra. Ezek után elkezdte átnézni a többi szobát. Egyik helyen átkutatta a ruhás-szekrényt az összes nadrág gatyamadzagját középen kettévágta. Ahol nem találta üresen az éjjeli edényt, ott az ajtó fölé helyezte, hogy nyakába boruljon annak, aki belép rajta. Ahol könyvet talált, "feljavította" benne az ábrákat, ahol gyógyitalokat ott pedig kicserélgette a címkéket. Apró értékeket csent el egyik szobából, hogy egy másik lakó holmiijai köze rejtse azokat.
Épp egy egérfogót rejtett egy pár női fehérnemű közé, mikor meghallotta a lenti kapu csapódását.
-Jönnek haza... -vihogott halkan magában, majd gyorsan felkapaszkodott a gerendák közé. Keresett magának egy sötét, pókhálós sarkot, és ruhája lassan sötétedni kezdett, míg végül teljesen belefolyt környezetébe.
-Kezdődjék a műsor...

A toronylakók nagy örömmel léptek be a díszes kapun. A nap hirtelen lebukott a hegyek mögött, furcsa fényekkel világítva meg a tájat.
Khetty felnézett a torony fehér márványfalán megcsillanó fényekre, majd meglepődve Gillre nézett:
- Ez a randa vízköpő eddig is volt vagy ez valami újítás? – nézett a denevérszárnyakkal kuporgó nőalakra.
- Találtuk ezt is a pincében – vont vállat a férfi, majd belépett a helyreállított díszes kapun.
- Jó, hogy itt vagy Lia! – ölelte meg Khetty a lányt. – Örülök, hogy épségben megjöttél!
- Dankát letettem a szobájába, holnapra jobban lesz! – érkezett meg Camelus az emeletről.
- Örülök, hogy visszatértél, barátom! – mosolyodott el Gill. – Vigyáztunk Bulcsura, amíg nem voltál itt! - baráti kézfogásból baráti ölelés lett.
- Milyen érzelgősek lettünk hirtelen – húzta fel a szemöldökét Kayrac. – Most, hogy Lia megjött, főzhetne is valami vacsorát! – vetette fel a világ legtermészetesebb hangján, mire boszankodó pillantások tömkelege zúdult rá.
- Fáradt vagyok ma este – sóhajtott a lány mosolyogva. – Ha nem haragszol, majd holnap!
A fehér hajú lány szavaira Kayrac kissé elhúzta a száját és maga indult a konyhába, hogy korgó gyomrának éhségét csillapítsa valamivel.
- Mindent el kell mesélned! – fordult Diaboló Liához. – Milyen volt az utad? Milyen a hegymélye? Élnek még ott galetkik? Mikor jönnek utánunk a felszínre? A császár! Láttad a császárt?
- Holnap… - nyögte fáradtan a lány és megindult a lépcsőn fölfelé a szobájába.
- Remélem te is sok hasznos tapasztalattal lettél gazdagabb! – lapogatta meg Camelus széles hátát Gill.
- Holnap… - bólintott a nagy termetű varázsló, majd ő is az emeletre indult. Néhány lépés után tétován megállt és visszanézett a többiekre.
- Természetesen megvan a régi szobád! – nézett rá Khetty mosolyogva.
- Gyere apa, megmutatom! – ragadta meg Bulcsu a férfi kezét. – Képzeld, amíg nem voltál itt Gill csinált nekem egy dicsőségtáblát! Egy igazit! Kovi pedig le is festette kékre meg zöldre… és megnézheted, hogy mennyi mindent tudtam már feltenni rá! Képzeld volt egy csatám, ahol még kiégett őskövet is nyertem…
- Igazán? – Camelus meglepődve torpant meg néhány pillanatra, hogy visszanézzen a felfelé szállingozó toronylakókra, arcáról leolvashatatlan meglepődés jele mutatta gondolatait. „Szépen vigyáztatok rá, ha harcolni engedtétek!”
De Bulcsu lelkes beszámolója hallatán továbbindult, míg becsukódott mögöttük szobájuk ajtaja.
- Mi a franc! – üvöltött fel dühösen Elviz hirtelen, majd megjelent a folyosón némi éjjeliedénytartalommal a köpenyén és a vállán. – Kinek volt ez az idióta ötlete? – szikrázott a szeme a végzetúrnak.
- Itt se voltunk a toronyban – néztek a folyosón ácsorgók értetlenkedve.
- Eltűnt a pegazus tollam! – lépett ki könnyeivel küzdve Bulcsu. – Ki vitte el? A legszebb toll volt a gyűjteményemben! Miért vittétek el?
- Elvittük? – nézett Khetty meglepetten körbe.
A békés nyugovóratérés helyett úgy tűnt, felbolydult és mérges hangyabollyá vált a kis társaság. Valaki a fegyverolaját kereste, valaki ujját szorongatva hajított ki egy egérfogót a szobából. És mindenki megállás nélkül bosszankodott, Khetty felnézett az átlátszó kupola fölött örvénylő Lélekkútra, amely hirtelen mintha egy segítségért kiálltó ember arcát öltötte volna, majd tovább örvénylett.
Khetty sosem szerette az ilyen misztikus és félelmetes dolgokat. Akkor volt nyugodt, ha az eszével mindenről tudta, hogy mi miért van. Megrázta fejét és a hangzavarban, amelyben mindenki eltűnt dolgait kereste belépett a szobájába, hogy aztán döbbenten megtorpanjon. A bevetett ágya kellős közepén ott díszelgett egy smaragd színű pegazus-toll.
- Bulcsu? – nézett ki a folyosóra. – Ezt keresed? – tárta szélesre a szobája ajtaját, hogy a kis végzetúr bemasírozhasson.
- Hogy került hozzád? – kapta fel az ágyról a fiú boldogan a megtalált ereklyét.
- Nem tudom, itt se voltam – vont vállatt Khetty és kérdőn körbenézett a többieken, értetlenkedő fejrázások válaszát kapva cserébe.
- Nézzetek körül egymásnál, valaki tréfás kedvű volt.
- Na jó, de ki? – bosszankodott Kayrac.
- Nem tudom – sandított fel a Lélekkútra a nő még egyszer, de ezúttal elmaradt a kétségbeesett arc látványa. – Majd holnap ezt is kitaláljuk!
Mire a toronylakók lassan nyugovóra tértek, azzal a reménnyel, hogy másnap minden kérdésükre választ kapnak majd, Elviz is végzett a hosszas tisztálkodással.

A délelőtt folyamán egyre feljebb kúszó nap a könyvtárba gyűlő toronylakók zsivaját és beszélgetését hallotta csak. Miután mindannyian felébredtek, összegyűltek a díszesen szőtt szőnyekekkel díszített szobában:
- Ezek honnan vannak? – nézett Gillre a nő meglepetten. – Azt nem mondd, hogy ezt is találtátok!
- Nem, ezeket a házaló kufároktól vettünk – nézett végig elégedetten a szerzeményeken Gill.
- Szépek! – ült le a székére Khetty.
Az építész elmondhatatlanul büszke volt magára.
Mikor mindenki bezsúfolódott a könyvtárba, Khetty felemelkedett és így szólt:
- Először is szeretném megköszönnni mindenkinek, hogy az orvgyilkos kivégzését véghezvittétek! Tudom, hogy félelmetesnek tűnő ereje megrémített titeket, de bátran helyt álltatok és a halált megérdemelte tetteiért! – hirtelen elhallgatott, míg egy gondolat végigfutott az agyán: „Komolyan ezt mondtam? Hogy megérdemelte a halált?” De látva társai folytatást váró tekintetét elhessegette a gondolatot a tudatából: - Bizonyára kíváncsiak vagytok, hogy hol voltam az elmúlt napokban, és ígérem, hogy erre is sort fogok keríteni, de azt hiszem, hogy Lia útjáról Incubus-szal még inkább szeretnétek hallani, illetve Camelus tanulmányairól is szívesen hallanánk! – nézett a két emberre Khetty, mire Lia azonnal tiltakozó gondolatokat küldött a nőnek.
- Tudom, hogy nem nagyon szeretsz ennyi ember előtt beszélni, de itt barátokkal vagy! Örömmel vennénk, ha elmesélnéd, mi történt veletek az úton! – mosolygott a nő a fehér hajú lányra, majd leült a helyére.
Lia meglehetős zavarban volt. Kavarogtak benne az emlékek, amelyek egy részéről egyáltalán nem is akart beszélni. Végül belekezdett:
- A sivatagon viszonylag hamar és gond nélkül átkeltünk, a barlang bejáratát is gyorsan megtaláltuk és néhány órányi gyaloglás után el is értük a lakóbarlangokat. Elmondhatatlan szegénységben élnek a föld alatt rekedtek, nyomor és félelem az életük.
- Félelem? Mitől? – vágott a lány szavába Diabolo.
- Azt hiszem, leginkább tőlünk… - majd látva a szobában ülők értetlenségét gyorsan folytatta: - Attól rettegnek, hogy az Ellenség helyett most mi fogunk rájuk törni. Szerintük a háború után elfelejtettük, hogy honnan jöttünk és hogy mi is a mi valódi feladatunk. Nem mernek utánunk jönni a Felszínre.
- Mekkora baromság ez! – legyintett Csirguz.
- Ne gondold ezt! Az Ellenség fertőzése kegyetlenekké tett minket! – felelt a fehér hajú lány.
- Fertőzés… piha?! – legyintett Gill.
- Te nem hiszel benne? – nézett az építészre meglepetten Khetty.
- Engem nem fertőzött meg senki és semmi! Teljesen ép az elmém! Éppúgy, mint neked!
Erre Khetty kissé gúnyosan elmosolyodott:
- Honnan tudod, hogy én nem fertőződtem meg?
- De hát te nem vagy galetki! Sem végzetúr! Hogy kaphattad volna meg! – nézett Camelus meglepetten.
- Térjünk vissza Lia kalandjához! – váltott témát a nő gyorsan.
A fehér hajú lány kis ideig a gondolataiba mélyedt. Próbálta átgondolni, hogy mit is mondhatna a társainak, amikor a koldussal folytatott átkozdás eszébe jutott, elmosolyodott, majd tovább folytatta a mesélést:
- Hosszas gyaloglás után találkoztunk egy félelmdémonnal… - sóhajtotta ki magából Lia a szavakat. Az élmény még most is meglehetősen felkavarta. Gyorsan Khettyre pillantott és megnyugtatta magát, hogy a démon idézte alak mégcsak nem is hasonlít barátjára.
- Mivel? – nyelte félre a reggeli sörét Stubb azonnal, bár furcsa mód a megszokott díszes kupa most nem volt nála.
- Azt mondta, hogy Erutol nagyúr szolgája és az a célja…
- Erutol meghalt! Ezt mindenki tudja! Lord Daramoulával egy…. – harapta el a mondat végét Danka döbbenten.
- Azt mondta, hogy a torony, Napkapu tornya fontos Erutol nagyúr számára… azt mondta, hogy mi, a torony lakói akadályozzuk Chara-din-t visszatérésében, ezért el kell minket pusztítania… de a toronynak sértetlennek kell maradnia…
A lány szavait jó pár perces csend követte, Lia mindenkinek hagyott időt ahhoz, hogy valamelyest megértse a hallottakat, majd folytatta:
- Miután a démont legyőztük, zavartlanul folytathattuk utunkat, egészen az uralkodó egykori citadellájáig. Találkoztunk Volkorn akadémikussal is, aztán egy kissé nagyra hízlalt agglomerátorral…
- Mivel? – hökkent meg Kovi.
- Valaki ott felejtette… vagy nemistudom… egyszerűen elfoglalt egy egész baralangot, még sosem láttam ekkorát…
- És hogy győztetek le egy ekkora állatot? – nézett érdeklődve Stubb, aki valami új használható taktikát szeretett volna hallani.
- Hát… megsütöttük…
- Mi?
- Tűzgolyó varázslatot idéztünk rá… és megsült… A barlangban szerencsére megtaláltuk, amit kerestünk.
- Sikerült megtalálni a kesztyűket? – csillant fel Khetty szeme.
- Háááát, megtaláltuk őket – tette az asztalra a hófehér mithrilszerű anyagból készült fém kesztűket, amelyek kézfején gyémántból faragott napkorong mintázat szikrázott, míg a tenyér kialakításnál vörös bársonyborítással volt ellátva.
Kayrac smaragd szemei felizzottak a kesztyűk láttán.
- A Rothadás papjainak szertartásai miatt ugyan elvesztette hajdani hatalmát, de talán Kayrac meg tudja tisztítani őket – nézett a lichre a lány és az élőhalott elé tolta a kesztyűket.
A varázsló áhítattal vette csontos ujjai közé a becses darabot.
- Incubus jól van? – törte meg a kissé hosszúra nyúlt csendet Khetty végül.
- Igen… azt hiszem… visszatért a Betyárok táborába és tovább keresi az ellenszert a vérében dúló vámpír ellen… legalábbis valami ilyesmit mondott.
Lia beszámolója után nyomasztó csend ülte meg a könyvtárat. Tengernyi gondolat, ötlet és a félelem szikrái töltötték meg a levegőt. Chara-din félelemdémonokat és ki tudja, hogy kiket küld ellenük? De hát miért? Nem olyan hatalmas mágusok ők, hogy egy isten rájuk pazarolja az energiáit…
~ A torony titka! – villant hirtelen Khetty eszébe.
- Peps! – suttogta maga elé.
- Mivan?
- Meghalt! – vágták rá egyszerre többen is.
- Peps tudta, hogy mit rejt a torony! – nézett végig a nő a lakókon.
- De MEGHALT! – felelt lassan és tagoltan Stubb.
- Pontosítsunk! Vortexé vált! – vágta rá azonnal Khetty.
- Jhjaaaa! Mer’ az nem ugyanaz?!
- A lelke a vortexben van!
- Óóóó… ééés? – nézett a törpe kissé értetlenül.
- Tudja a választ arra, hogy miért olyan fontos ez a nyomorult épület a Sötét Na…. Chara-dinnek!
- És megkérdezed tőle? Hé Peps állj már le egy kicsit ezzel a pörgéssel! Kérdeznék néhány dolgot! Csak te tudsz segíteni!
A törpe kissé gúnyos szavaira Khetty nem felelt, de láthatóan nem vetette el ezt a megoldást olyan gyorsan, mint ahogy Stubb remélte.
- Felejtsd el! Túl veszélyes!! – váltott erre meglepően komoly hangra a hadvezér. Mintha nem is az eddig megismert törpe lett volna.
- Jól van! – bólintott Khetty, de mindenki láthatta, hogy gyors válasza mögött nincs semmiféle belátás, majd a nő Camelushoz fordult.
- Ezen nem túl örömteli hírek ismeretében, tudsz-e valami biztatót mondani nekünk? – próbált mosolyogni.
A férfi kissé fészkelődött a székén, majd nagy levegőt véve belekezdett:
- Mint tudjátok a Végzeturak Mestereinél voltam egy kis tanulmányi úton. Sokat láttam és tapasztaltam náluk. Nem véletlen, hogy Ghalla egyik legfélelmetesebb szövetségi tömörülése, azt kell mondjam, hogy óramű pontossággal dolgoznak. Hatékonyak és félemetesek erő tekintetében, de valahogy hiányzik belőlük az az összetartás, ami itt a kezdetektől jelen van. Van sok minden, amit másként kellene csinálnunk, de nem biztos, hogy megéri ezeket megtenni, mert elveszíthetjük azt, ami csak a mi sajátunk…
- A szervezetlenségünket? – vágott közbe Stubb és jókorát húzott a söréből. Láthatóan hadvezérként ezt tudta a legnehezebben elfogadni.
- Ezen talán tudunk változtatni… például, ha… - és ezzel hosszas mesélésbe kezdett, amelyben lépésről-lépésre összehasonlította a két szövetséget.
Mire Camelus végzett a tanácsokkal és javaslatokkal már estébe nyúló szürkület telepedett a vidékre.Ekkor tűnt csak fel, hogy a könyvtárszobából a nap folyamán lassan majdnem mindenki elszállingózott, és csak a vezetők maradtak Camelus mellett. Így aztán azonnal meg is vitathatták a hallottakat, hogy a Lia által hozott hírek ismeretében, megerősíthessék védelmüket és szétszórtságukat is valamilyen formába tereljék.
- A te beszámolód elmaradt – nyújtózott nagyot Csirguz, mikor végeztek a megbeszéléssel.
- Majd bepótoljuk valamikor – állt fel Khetty is. Hirtelen úgy érezte évezredekig kőszobor volt, akinek most kell kihajtogatnia elgémberedett izmait

Khetty nem tudott aludni. A félelmetes méretű szörnyek legyőzése és Kayrac gyors leírása a sztázismezőről – amelyből egy szót sem értett -, nem hagyta pihenni… és még valami különös érzés… mintha valaki figyelné őket… a saját otthonukban… mintha ott ólálkodna közöttük és ők nem is veszik észre… az az eltorzult arc a Lélekkútban… a toronylakók kiírtásáról szóló parancs a sose hallott Erutol nagyúrtól… a sorozatos támadások, amellyel nap, mint nap egyre sűrűbben találkoztak…
Acabo békésen sípolva vette a levegőt a ládában, amelyben minden nap összehordott valamit. Egy kavicsot, egy tollat, valakinek a fél pár lyukas zokniját.
A toronylakók azt már megszokták, hogy a manó néha magához vesz ezt-azt, de olyanra még nem volt példa, hogy egymás dolgai összekeveredjenek, vagy ami szegény Elvizzel történt… valaki jár köztük…
Khetty felhajtotta a takarót és megunva az álmatlan forgolódást felöltözött és felsietett a Lélekkúthoz. A kis fénygömb épp csak annyi világosságot adott, amiben a következő lépcsőfokot látta, de tisztán érezte, hogy az árnyékban valami megmoccan, mire azonban odakapta a fejét az árnyjáték megszűnt.
Mikor felért a kavargó kúthoz pár percig némán állt előtte. Lehunyt szemmel egyetlen dologra figyelt csak, hátha megérzi ismét az archoz tartozó lelket.
- Segíts… - suttogta egy hang hirtelen, mire Khetty szemei felpattantak.
A Lélekkútban ugyanaz az arc jelent meg, amelyet előző este látott! Egy kétségbeesetten küzdő lélek, aki nem akart feloldódni az energiaövényben, nem akart eggyé válni a zölden kavargó fénnyel. Küzdelme vörös és lila csíkokat húzott az örvénybe.
~ Akárcsak Peps vortexe – villant Khetty agyába a látványra, bár abban biztos volt, hogy ez az arc nem halott társának a lelke.
- Ki vagy te? – kérdezte.
- Keresd Camelust… – nyögte a lélek, majd arca fájdalmasan megrándult, ahogy az örvény magával ragadta, hogy lilás fénnyel kavarogjon tovább, amíg ereje bírja.
- Hát ez jó! – sóhajtott Khetty, majd az üvegfalhoz lépett és kinézett a csendes fehér tájra.
~ Biztos megőrültem és képzelem az egészet! – rázta meg a fejét végül, majd megfordult, hogy visszatérjen a szobájába, amikor a magasból apró pislákoló fényt vett észre a patkó alakú öböl közelében, pont a szemben lévő szirt tövében. Nem volt messze, sőt a toronyhoz egészen közel vert tábort valaki.
Khetty nem teketóriázott sokáig:
~ Megint egy újabb megfigyelő! – gondolta bosszúsan és nagy lendülettel a bejárati ajtóhoz sietett a lépcsősoron.
Az udvarra lépve azonnal bokáig süllyedt a vastag hóban. Nagy sóhajjal gondolt a lebegésre, amelyet azóta nem alkalmazott, hogy Kayracékat meglátogatta és a Smaragd Rendet meghívta magukhoz. A dolog ezúttal határozottan jobban ment, mint akkor. Hangtalanul tudta megközelíteni a kis barlangot, ami éppcsak attól nyújtott védelmet, hogy a hó ne a benne meghúzódó végzetúr fejére essen.
~ Milyen marha gyújt tüzet egy ellenséges tábor közelében! Mert az nem kétséges, hogy ha barát volna, bekopogott volna szállásért… vagy hozzánk, vagy a Kublások fogadójába…
A kis barlanghoz közeledve narancssárgás fénygömb jelent meg a nő keze körül, de a tűz fényénél nem látott mást csak egy furcsa teremtmény összekuporodott, nyugodtan alvó alakját.
A támadás a fák közül olyan hirtelen jött, hogy hiába készült előre, arra sem volt ideje, hogy megnövelje a fénygömböt, nemhogy arra, hogy elhajítsa.
A támadó a csupasz ágakon várta az áldozatot, nem volt véletlen a tűz sem…
~ Hogy mekkora hülye vagyok! – gondolta azonnal, ahogy az erős kar a nyaka köré fonódott.
Felszegett fejjel próbált levegőhöz jutni, amely pillanatnyilag meglehetősen nehéz feladatnak tűnt.
Könyökével igyekezett jobb belátásra bírni a támadót, de csak saját magának okozott fájdalmat, mert felsajduló könyöke jelezte fémpáncélnak ütődött nagy lendülettel.
Vijjogás és hideg légörvény zavarta meg a fojtogatást, Mycorhea támadására nem számított az illető és egy fa tövében végezte, ahogy a griff megragadt és elhajította.
„Jól vagy?” – kérdezte a griff.
- Megvagyok! – hörögte Khetty és a griff védelmező közelébe kúszott.
- Leszoktatnád erről! – hallatszott a fa tövéből egy bosszankodó hang, fájdalmas sóhajjal kísérve.
- Mivaan? – nézett fel Khetty, ekkor látta meg az ismerős kék bőrű alakot. – Mit keresel itt? – nézett a hóból feltápászkodó férfira kissé rosszallóan.
- Szoktasd le a madarad erről a hajigálásról! – állt fel végül a gyémántváros diplomatája, mire a griff ismét felhorkant a sértés hallatán.
- Meg akarsz fojtani és még én szoktassam le a griffet arról, hogy megvédjen! Vicces vagy! – állt fel Khetty is.
- Fénygömbbel a kezedben rohangálsz! Nem gondolod, hogy engedem, hogy hozzám is vágd! – felelt azonnal Dzsó öntudatosan.
Khetty mélyet sóhajtott, hogy megnyugodjon.
- Mit keresel itt?! – ismételte meg a kérdést, ezúttal tagolva a szavakat.
- Képzeld, a minap járt nálunk egy tolvaj! – lépett el a fa tövéből a férfi.
Khetty ismét megborzongott attól, hogy a legkeményebb hidegekben is ruha nélkül kószál valaki, összehúzta saját köpenyét, mintha ezzel melegedhetne.
- Ne mondd!
- De mondom! És hogy, hogy nem… képzeld… az összes pálinkánkat elvitte!
- Óóóó… - sóhajtott a nő kissé őszintétlenül.
- Nem tudod, hogy ki lehetett?
- Fogalmam sincs! – emelte az égre a tekintetét a nő.
- Tényleg? – emelte meg a holdfényben a vörös grifftollakat a férfi.
Khetty tágra nyílt szemekkel nézett a láncra, majd saját nyakához kapott, mintha csak káprázna a szeme. Fel se tűnt eddig, hogy a láncot elvesztette, bár kétségtelenül volt hiányérzete mióta eljött a városból, de eddig nem tudott rájönni, hogy miért.
- Add vissza! – csattant parancsolóan a hangja, mire a férfi gúnyosan felnevetett.
- Vedd el!
- Nem a tiéd!
- Ahogy a pálinka sem a te tulajdonod...
Khetty nagyot sóhajtott és legyintett egyet a kezével, mire aranyló teremtmény villant az éjszakában, hogy tűhegyes fogaival mélyedjen a férfi karjába. Dzsó fájdalmas kiálltással emelte fel a karját, amelyen egy goblin varázsló csüngött.
- Ez valami vicc? – nézett a nőre.
- Nem… ez méreg… - intett Khetty ismét, mire Acabo elengedte a gyémánthordás karját és halk puffanással megérkezett a hóba.
Tűhegyes fogai helyén vékony vércsíkok indultak el.
- A bőröd nem áthatolhatatlan, bármennyire is azt hiszed! – nézett a meglepett tekintetbe Khetty. – És most add vissza, ami az enyém! – nyújtotta ki kezét.
Dzsó pár pillanatig nem szólt semmit, majd kinyújtott kézzel közeledett a griff biztonságában álló nő felé. Mielőtt azonban a nő kezébe tette volna a felfűzött vöröslő tollakat, meggondolta magát.
- Mégsem – vonta meg a vállát, mire az állata, Rotty hátulról a griffre vetette magát. Az izmos oroszlántest nem sokáig tűrte meg a hátán a támadót, de a köztük kialakult viadal teljesen lekötötte, így megszűnt közelségének fenyegetése. – Ne gondold, hogy olyan okos vagy! – lépett egészen közel Dzsó.
- Kérem a láncot! – ismételte Khetty.
- Kérem a pálinkát!
- Stubb már megitta!
- Nagyon rosszul hazudsz!
- Nem tanított meg rá az anyukám rendesen!
- Hát erre engem se ő tanított!
- Nincs lánc, nincs pálinka! – vonta le a végső konklúziót Khetty, majd a kissé kínossá váló csendben hátralépett.
A férfi utánanyúlt, erős karja nem engedte mozdulni sem. Különös zöldes fény izzott fel körülöttük, ahogy a lélekenergiáik kavarogni kezdtek. Egyik sem akarta elvenni a másikét, mégis mintha lassan egy burokká bővült volna ez a kavargás.
- Mondtam, már, hogy mindig megszerzem, amit akarok! – a férfi halk hangjának bizsergető hatását, a magabiztos mosoly tette tönkre.
- Bizonyára így van – felelte Khetty mély sóhajjal, lehunyta a szemét, mintha valami másra akarna figyelni. Tenyerét a férfi mellkasára helyezte, amely ettől levedlette kék páncélját azon a területen. Mikor felnézett, megszűnt a különös zöldes kavargás is, hogy egy erős légnyomás röpítse hátra a harcost, amely ugyan csak pár méter volt, mégis elég ahhoz, hogy a férfi távolra kerüljön tőle és a hóban kössön ki.
Dzsó meglepetten nézett, majd dühöngésre váltott sértett büszkesége.
- Lehet, hogy mindent elvehetsz, amit csak akarsz, de velem ne szórakozz! – emelte fel mutatóujját a nő, amellyel kis hótölcsért emelt a férfi köré.
- Szóval nem adod vissza, amit elloptál? – kiáltott a férfi az áthatolhatatlan tölcséren keresztül.
- Csakúgy, ahogy te sem! – fordult meg Khetty.
A férfi állata jelentősen megtépázta szegény Mycorheát és Acabo aranyló vére is több sebből folyt, de a harc pillanatnyilag szünetelt, a varázslónő visszaindult a toronyba, bár tisztában volt vele, hogy ennek a párbajnak még közel sincs vége.
Dzsó elrejtette a nyakláncot, majd egymáshoz érintette tenyerét. Elmormolt egy varázsigét, mire szétnyíló tenyerével utat vágott a hótölcséren keresztül. Ahogy kilépett a kavargó hószemek közül, a tölcsér pörgése is leállt, majd a hópelyhek egyszerre zuhantak vissza a földre.
A karján lévő sebhelyek körül ekkor aranyló vérburok jelent meg.
- Mi ez? – nézett gyanakodva a nőre.
- Goblin varázslat – vont vállat Khetty.
A manó ugyan a griff mögé húzódva ácsorgott, de a holdfényben tisztán kivehető volt büszke alakja. Dzsó kérdőn nézett a nőre, mire Khetty ismét kinyújtotta a kezét.
- A nyakláncot?
- Ilyen könnyen nem kapod meg! – vigyorgott Dzsó.
- Ez esetben: akárhányszor varázslásra adod a fejed, gondold végig, hogy kell-e ez a kék páncélod a jövőben is, mert a mágiától a véred lassan megtelik a goblinok aranyló vérével, gyanítom ez a kék páncél csak idő kérdése, hogy eltűnjön – felelte a nő kedélyesen és felettébb elégedetten.
- És még ránk mondják, hogy nem vagyunk tisztességesek! – húzta össze a szemét Dzsó.
- Óóóó, nem hiszem, hogy hirtelen meg foglak sajnálni… bár valami különös ok miatt, azt hiszem, azért kedvellek!
- Veszem észre…
- Nem aggódom miattad! Seligen bizonyára hamar megtalálja rá az ellenszérumot…
Dzsó kissé bosszankodva nézett a nőre, bár mintha valami kis elismerés is csillant volna a tekintetében.
- Szóval csak el akarsz távolítani innen?
- Úgyis visszajössz, ha akarsz, mint ahogy rendszeresen meglátogatnak a társaid is szinte nap, mint nap – vont vállat Khetty és elindult a torony felé.
- Hidd el, csak a pálinkánkat akarjuk! – csatlakozott az ösvényen gyalogló nőhöz Dzsó.
- Ne röhögtess már! Seligen két nap alatt lefőzi a város teljes készletét!
A férfi erre nem válaszolt. Mikor az ösvény elágazásához értek, ahol az út kettévált a fogadó és a torony felé, Khetty még hozzátette:
- Nem tudom, hogy mi a tervetek, de nem fogtok leigázni a Sötét Nagyúr nevében egy újabb világot! Láttam mivé vált Chara-din világa a sivataggal, fekete felhőkkel, a kietlen homokdűnékkel…
- Húha! Ez fenyegetés akar lenni?
- Ugyan, dehogy… Hogy jövök én ahhoz, hogy a gyémántváros diplomatáját fenyegessem, aki épp hivatalos látogatást tett Napkapu mágustornyában… - biccentette oldalra a fejét Khetty egy gúnyos mosoly kíséretében.
- Akkor jó… mert furcsa lenne, ha valaki olyan oktatna ki erkölcsről, aki saját maga is megtapasztalta már, hogy mekkora élvezet a hatalom – bökött Dzsó a nő mellkasán fénylő smaragd jelvényre, mire Khetty tágra meredt szemmel nézett a férfira… aki tudta szégyenletes titkát, gyorsan kapkodott levegővételekkel fordult sarkon, hogy pár gyors lépés múlva már csak a sötét ágak között egy kis tűzgömb mutassa, hogy épp merre jár.
Dzsó elégedetten nézett a távozó alak után, majd megpaskolta hűséges állata fejét, aki erre ökölbe szorított kezét kinyitva jópár fekete grifftollat nyújtott át a harcosnak, aki széles mosollyal csúsztatta a vörös tollak mellé legújabb szerzeményeit.
Majd kissé bosszúsan megrázta a kezét, amelyen az aranyló pontok környékén felszakadozó kék páncél jelezte, hogy a manó tényleg komoly veszélyt hozott rá, ezért szapora léptekkel elindult a gyémántváros felé.

Dalen a lépcsőn lerohanó Khetty után nézett, majd elengedte a gerendát, és hangtalanul lehuppant a lépcsőre.
-Micsoda bosszantó egy nőszemély. –morogta, majd felnézett a feje fölött kavargó vortexre, és ujját fenyegetően megrázta.
A varázsló halkan kilépdelt az erkélyre és nézte, ahogy a nő elhagyja a tornyot egy távoli fényes pont felé tartva. Dalen elővett egy apró sípot és belefújt. Bár hallható hang nem jött ki belőle, odalenn a hárpia megrázta magát és elrugaszkodott az epikus emlékműről.
-Gyere Anyós, vadászni megyünk. –mondta a galetki, megragadta a hárpia lábait és elrugaszkodott az erkélyről.
Dalen lábai alatt sebesen suhantak el a csupasz fák. Fehér hó borította a tájat. A zöldes-vöröses villódzás már távolról látható volt a sötét éjszakában. Anyós erőteljes szárnycsapásokkal egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, majd hirtelen összecsukta szárnyait, és zuhanórepülésbe kezdett a vortex felé.

***

A ház nem volt nagy, de kimondottan otthonos és takaros volt. A lakkozott hajópadló csillogott a tisztaságtól, a vályogfalak fehéren ragyogtak a mésztől. A sarokban egy nagy búbos kemence pöffeszkedett, mellette az egyszerű fából készült kétszemélyes ágy. Az ablakokon besütött a tavaszi nap, a levegő édes volt a kertben virágzó gyümölcsfák illatától. A szoba végében egy két személyre megterített asztal várta a ház gazdáját.
-Oh, egy vendég. Kérlek, foglalj helyet, az uram nemsokára hazajön. Felteszek még egy terítéket. –mondta egy fiatal nő, kezében egy tál gőzölgő levessel.
Dalen megropogtatta a nyakát, és lassan a nőhöz lépdelt. A férfi lassan félrebillentette a fejét, majd egy hirtelen mozdulattal a nőre döntötte a tál tartalmát.
-Ne kiabálj, te már úgyis halott vagy. –kiáltotta Dalen, és hasba rúgta a sikoltozó nőt.
-Mi az? Semmi? Csak úgy leüthetem a nődet? –kiáltott fel a galetki, és egyetlen mozdulattal lesöpört mindent az asztalról.
Hirtelen odakinn elsötétült minden, és a tavaszi illatok is eltűntek. Dalen abbahagyta a tombolást, és lassan az ajtó felé fordult.
-Na mi lesz pubi?
Hirtelen az ajtó kiszakadt, mintha valami kiszippantotta volna a keretéből, majd egy láthatatlan erő falhoz csapta Dalent.
-Úgy ütsz, mint egy kislány… -köhögte Dalen, ahogy lassan talpra küzdötte magát.
Az ajtóban megjelent Peps szemeiből sütött a hideg gyűlölet.
-Takarodj a hajlékomból, te alávaló féreg! –mutatott ujjával vádlón a másik végzetúrra.
-Egy frászt… -hörögte Dalen, és halkan röhögve megindult ellenfele felé.
Peps egyet csavarintott csuklóján, és Dalen lába hangos reccsenéssel eltört. A végzetúr féltérdre esett, és vállát rázni kezdte az eszelős röhögés.
-Távozz! Nem figyelmeztetlek még egyszer!
-Nincs annyi vér a pucádban, hogy velem felvedd a versenyt pubi. –vihogott Dalen, és tovább vonszolta magát.
Peps felemelte mindkét kezét, és ujjai mozogni kezdetek. Minden egyes mozdulatnál ellenfelének újabb és újabb csontja tört el hangos reccsenéssel. Dalen száját fájdalmas kiáltások helyett csak eszelős röhögés hagyta el, míg végül a galetki egyetlen véres húsgombóccá gyűrődött össze.
Peps felsóhajtott, és undorodva elfordult ellenfele maradványaitól. A férfi földön fekvő feleségéhez ment, és felsegítette az asszonyt, majd együtt elkezdték összeszedni a törött cserepeket és az ételmaradékokat.
A húsgombóc egy része megmoccant, majd hangos recsegéssel vonaglani kezdett, míg végül egy ujj lett belőle, majd lassan egy kéz. Mintha az idő visszafele kezdett volna folyni Dalen lassan kihajtogatta magát, csontjai a helyükre roppantak, majd azon nyomban összeforrtak. Peps megrökönyödve nézte a szörnyű látványt, közben feleségét maga mögé parancsolta, hogy veszély esetén testével védelmezhesse az asszonyt.
-Ez nem is volt olyan rossz. –mondta Dalen, miután helyére pattintotta a nyakát. –Most viszont én következem.
A végzetúr kinyújtotta kezeit, és mély torokhangon üvölteni kezdett. Ujjai körül szín kavalkád kezdett táncolni; vörös, zöld, kék, fehér, fekete, lila, barna, sárga. Dalen kezeit magasba lendítette majd lesújtott velük a földre. A valóság, mint egy tükör, szilánkokra tört.
-Neeee! –kiáltott Peps, kezeivel kétségbeseesetten kapva a szilánkok után.
Dalen egyetlen lépéssel ellenfelénél termett, és gyomron rúgta. Peps hátrazuhant, darabokra törve a valóságszilánkokat, amiknek nekizuhant. Dalen fekvő ellenfele felett állt a nagy fehér semmi közepén, körülöttük lebegtek az idilli házikó és a szeretett feleség darabjai.
-Szép kis életet hazudtál itt össze magadnak… -mondta Dalen, megragadott egy szilánkdarabot és összeroppantotta.
-… a halál után újra együtt leszünk… hát persze… -kacagott a végzetúr.
-De hogy tehetted ezt… hogy voltál képes? Ez az én világom volt… az én szabályaim… nem lett volna szabad legyőznöd… -hebegte Peps.
-Lehet hogy a te szabályaid, de én teszek rájuk. –mondta Dalen, és karjait összefonta mellkasa előtt.
Peps tekintete összeszűkült, ahogy meglátta ellenfele ujján szikrázó gyűrűt.
-Gyűrűhordozó… már értem… Mit akarsz tőlem gyűrűhordozó? Vagy csak azért jöttél, hogy gyötörjél? -szűrte fogai között a gyűlölt szavakat.
-Kérdéseim vannak, és te tudod rájuk a válaszokat. –hajolt le Dalen.
-Akkor kérdéseid kérdések maradnak! –kacagott fel Peps- Nem fogok neked segíteni gyűrűhordozó! És ne is próbálj fenyegetni, többet már úgysem árthatsz nekem, mint amennyit már megtettél.
-Lehet hogy neked már nem árthatok, de a kis barátaidat el tudom pusztítani, a drágalátos tornyukkal együtt.
-Ezt nem teheted! Azzal megsértenéd az egyezményt! Galetki nem ölhet galetkit!
-Véletlen baleset lenne, senki sem tudná rám bizonyítani.
-Bár tudatod erős, de fizikai tested el tudom emészteni!
-Akkor a torony biztos elpusztul. Azt hitted biztosíték nélkül jövök ide? Két választásod van. Vagy megölsz, és ezzel aláírod a toronylakók halálos ítéletét, vagy válaszolsz a kérdéseimre, és utána nyugodtan elbíbelődhetsz azzal, hogy újra összerakod a saját kis hazugságod.
-Tedd fel a kérdéseid… -sóhajtott Peps lemondóan.
-Először is… miért hívsz engem Gyűrűhordozónak?

***

Khetty szorosabbra húzta maga körül a köpenyt. Bár nem fújt a szél, a csillagfényes téli éjszakák nagyon hidegek tudtak lenni. Lábai már szinte teljesen elgémberedtek, mire visszaért a toronyhoz. A vortex a tetőn mintha vadabbul forgott volna az utóbbi időben. És az a különös arc… a nő beleborzongott a gondolatba, és aggódva feltekintett, hátha újra előjön a különös tünemény. A torony fölött egy hárpia körözött karmai között egy nagy sárga golyóval. Fura látvány volt, ahogy a madár csak rója a köröket, egy alkalmas rejtekhelyet keresve zsákmányának.
Miután felért a szobájába Khetty lerúgta csizmáját és ruháit egyszerűen ledobálta. Fáradt volt és át volt fázva, nem akart mást, mint összekucorodni a meleg paplan alatt.

***

Khetty egy folyosón találta magát. A falak szürkék voltak és repedezettek, itt-ott hiányzott egy kődarab. A falakon rozsdás pajzsok, és penészes, rohadt falikárpitok lógtak. A padlót valamikor vastag szőnyeg boríthatta, most már csak egy sárszerű barna massza maradt belőle, amiben nyüzsögtek a nyüvek. Mélyvörös fény szűrődött be a réseken, odakinn tűzvihar tombolt egy lávatenger felett. A folyosó közepén Khetty egy csontvázba botlott. Az alak a hasán feküdt, fejjel a nő felé. Khetty óvatosan kikerülte a holttestet, és folytatta útját. A folyosó végét lezáró dupla ajtó egyik szárnya nyikorogva lógott egyetlen zsanéron, a másik pedig a földön hevert. Bent a terem közepén egy furcsa építmény pörgött körbe-körbe. Körülötte tányérok és golyók hevertek szanaszét, és egy furcsa alak próbálta kétségbeesetten egyensúlyban tartani. A lény leginkább egy fiatal férfira hasonlított, haja és szakálla hosszú volt, és gesztenyebarna. Szemei kékek. Teste áttetsző volt, mint egy kísérteté. Mintha csak félig lenne itt, vagy maga lenne csak egy fél ember.
-Sajnálom, annyira sajnálom… -hebegte a figura, miközben egy golyót kikapott egy serpenyőből.
-…próbáltam megállítani, de nem tudtam… megölte az őrt az az eszelős… és tönkretette a szerkezetet… neeee… -sikoltott fel az alak, és gyorsan egy marék golyót dobott egy serpenyőbe, mielőtt az egész szerkezet felborult volna.
-…igyekszem egyensúlyban tartani… de ez túl sok… ne töltsetek bele többet… ki kell sütni vagy elszabadul!
Khetty felriadt álmából.
-A kút! –hasított bele a felismerés, és kipattant az ágyból.
Hálóköntösét magára kapta, és felrántotta a csizmáit. Látnia kell a kutat, ha tényleg labilissá vált, akkor az egész torony veszélyben van. Khetty kettesével vette a lépcsőket, ahogy sietett felfele a kupolába, de a negyedik szinten megtorpant. A negyedik szinti szoba ajtaja résnyire nyitva volt, és bentről fény szűrődött ki a folyosóra. Khetty óvatosan az ajtóhoz lépett, majd benyitott. Hallotta, ahogy az üveg végigcsúszik a kövön és a fán. A nő felpillantott, majd aprót sikítva előreugrott, épp időben hogy elkapja a lezuhanó kristálygömböt mielőtt az a padlónak csapódott volna. Valaki az ajtó fölé rakta, mint az éjjeli edényt!
-Hát te sosem tudsz aludni vöröske? –szólalt meg egy hang.
Az alak a kristálygömb emelvényének szélén ült. Ruházata valami különleges sötét bőrből készült, fején egy csukja volt, ami teljes sötétségbe burkolta arcát. Mellkasán ott díszelgett a smaragddal díszített sárkányfej, a Végzeturak Mestereinek címere. Kezében Chara-din lila szalagos tekercsét tartotta, lábainál felbontva hevert a többi.
-Szerintem kár lenne felverni az egész tornyot. A végén még valami félreértés kerekedik a dologból, és a nagy felfordulás közepette eldurran egy-két tűzgolyó, és hát annyi itt a papír. –mondta Dalen, és óvatosan leszakított egy darabot a tekercsből, majd a maradékot a többihez dobta.
A papírdarabot összerendezte egy csomag hasonló tekercsdarabbal, majd az összehajtogatott csomagot a kabátja alá csúsztatta.
-Sört, sonkát? –mutatott maga mellé, ahol egy kisebb hordó volt csapra verve, amin nagy betűkkel díszelgett, hogy STUBB, valamint egy szép szál füstölt sonka, ami aznap délben még lenn lógott a kamrában.

Khetty néhány percig némán nézte a különös alakot. Próbált rájönni, hogy ki lehet az illető, és hogy honnan jött? Mit akar itt a toronyban? Főleg mit akar az értékes tekercsekkel, amelyek tartalmának megfejtésén Danka még mindig dolgozott. Csirguzzal felváltva próbáltak utána nézni egy-egy szó jelentésének, vagy a leírtak valóságtartalmának.
- Jót mulattál a kavarodásban? - intett fejével a törpe egyik söröshordója felé, amelyek titkos rejtekhelyét még ők maguk sem tudták, majd keresztbe fonta maga előtt a karját és nekidőlt az ajtófélfának.
A nő kérdésése csak elégedett röhögés volt a válasz, majd az alak jókorát húzott Stubb egyik díszes kupájából.
- Ki vagy te és mit akarsz itt? Hogy jöttél be és főleg: minek?
- Ugyan-ugyan! Túl sokat kérdezel! – legyintett a csuklyás, majd kissé pökhendien hozzátette: - Ahhoz képest, hogy olyan nagyra vagytok magatokkal, nem nagyon véditek a tornyotokat!
- Köszönjük, hogy felhívtad erre a figyelmet… és ha megkérhetlek: távoznál?
- És még vendéglátói tisztesség sincs benned? – csámcsogott el a vendég egy darab sonkát, anélkül, hogy bármi jelét adta volna annak, hogy felfogta a nő szavait.
Khetty nagyot sóhajtott. Ez jutott ma estére, a sóhajtozás, mert abban biztos volt, hogy aludni már nem fog. A tenger mögött felbukkanó nap első sugarai átszűrődtek a könyvtár ólomüveg ablakán.
„Tartsd szóval!” – hallotta Lia hangját a fejében. Bár a betolakodó láthatóan nem készült sehová sem.
- A nevem Khetty. Napkapu… vezetője vagyok – lépett előre teljes öntudatával, bár mindez fehér hálóruhában inkább viccesnek tűnt.
- Jah… tudom… - falatozott tovább Dalen.
- A tekercseinkre pedig nekünk van szükségünk! Tedd őket vissza a helyükre!
- Ugyan-ugyan… nem kell itt pattogni, vöröske!
Khetty erre a megszólításra szóhoz sem jutott:
- Tessék?
- Nem kell ez a játék! – állt fel végre az emelvényről, unottan legyintve. Köpenye alól kikandikáltak a pergamentkercsek végei. Varázsló vagyok, így nem támadhatsz meg! Ráadásul fél kézzel falhoz kenlek cicám! – röhögött fel elégedetten.
- Helló Dalen! – lépett be a könyvtárba ekkor Camelus.
A nagydarab mágus láttán a köpenyes alak hátrált néhány lépést.
- Mit keresel itt pubi? Neked nem kéne még aludnod ilyenkor? – vihogott az újonnan érkezőre.
- Mi nem szoktunk ilyen hangon beszélni egymással – rázta meg a fejét nyugodtan Camelus.
Halk és nyugodt hangja olyan volt, mint a vihar előtti csend és Khetty nem akarta megtapasztalni, hogy milyen az, amikor toronylakó társánál kitör a vihar.
- Tedd szépen vissza, amit elvettél – emelte meg embermagasságú, göcsörtös botját a férfi, amely szinte mindig vele volt, hogy a tekercsek helye felé mutasson vele.
- Jajj, ne már! Hát rájöttél, hogy én vagyok?! – hallatszott ki némi csalódottság Dalen hangjából.
- Te akartad, hogy észrevegyelek – vont vállat Camelus. – Mikor a hárpiádat az emlékmű tetejére küldted pihenni.
- Te tudtad, hogy itt van? – döbbent meg Khetty.
- Az esti felfordulásig nem sejtettem, hogy tényleg ő az. Azt meg végképp nem gondoltam, hogy lopni akar tőlünk.
- De ki ez???
- A neve Dalen. A Végzeturak Mestereinél van ő is… vagy legalábbis eddig ott volt…
- Mondhatom benned is csalódtam! Otthagyod Ghalla leghatalmasabb mágus-szövetségét emiatt nyughatatlan vöröske miatt? – lendült támadásba Dalen, miközben megpróbált az ajtó felé lépdelni, hátha el tud inalni a két mágus között.
Mivel azonban ez a terve túl nyilvánvaló volt, Khetty lassan az ablak felé indult, míg Camelus továbbra is az ajtó mellett állt, mintha csak valami lassú táncot járnának körben a szobában.
- Én sosem ígértem, hogy örökre ott maradok – felelt Camelus nyugodtan.
- Hát pedig, ami itt van… - tárta szét a karját a fiú. – Kényelem, szőnyegek, könyvtár, felszerelt konyha, puha ágyak, fürdőhelyiség… ez puhányság! Mi harcosok vagyunk! Készülnünk kell a háborúra az Ellenség ellen!
- Khöm… a háborúnak már vége… - vetette közbe Khetty.
- A Felszínen még mindig ólálkodik az Ellenség…
- Jah! A fejedben! – vigyorodott el Khetty. Kifejezetten élvezte, hogy bosszanthatja a látogatót.
- Te őrült vagy! – vonta le a végső következtetést Camelus.
- Miiii? Én nem vagyoook!
Dalen ziháló hangjából Khetty azonnal érezte, hogy Camelus bizony átlépte azt a határt, amit ő csak feszegetett. Várta is a tűzgolyót, amely lángba borítja a könyvtárat, ezt megelőzendő kéklő fény kavarodott fel a keze körül.
- Dalen! Nézzük a tényeket! Te zakkant vagy!
Camelus tárgyilagos hangjára Dalen kezei hirtelen előrelendültek. A nagydarab mágus félrevetődött a bíbor energiaörvény elől, ami ripityára zúzta az ajtót, és felmarta a folyosó padlóját.
~ Hurrá! Megint renoválhatunk és takaríthatunk! – hajította Khetty a csuklyás mágus felé varázslatát.
Dalen a nő felé fordult és karjait a mellkasa elé kapta, de ez sem menthette meg attól, hogy jégszoborrá dermedjen.
„Dalen!”
„MI VAN?”
„Dalen! Nem kell félned nálunk!”
„HAGYJÁ’! ÉN NEM FÉLEK! TAKARODJ A FEJEMBŐL!”
Khetty lélegzete elakadt egy pillanatra, ahogy megcsapta a forrongó düh szele. A jégszobor hangosan recsegni kezdett, és repedések szaladtak végig a felszínén. Időközben megérkezett Kayrac, és Camelus is talpra állt. A torony két legtapasztaltabb mágusa egyszerre küldte útjára varázslatát. Dalennek még sikerült az utolsó pillanatban felrántania egy védőpajzsot, de az darabokra tört az összehangolt támadások ereje alatt még. Dalen végigrepült a szobán és nagyot nyekkenve a falnak csapódott.
Napkapu három mágusa sarokba szorította a betolakodót, miközben újabb és újabb toronylakók érkeztek a hatalmas ricsajra.
- Hátra! Síp van nálam, és nem félek használni! – rántott elő egy apró sípot hirtelen Dalen, és fenyegetően a többiek felé tartotta.
-Síp...? - sóhajtott nagyot Khetty. - Fáradt vagyok, miattad alig aludtam! Ne feszítsd a húrt tovább!
Dalen egyik kezét a falnak támasztotta, és lassan talpra állt, miközben ujjai között pörgette az apró tárgyat.
- Ez amúgy nem egy közönséges síp, hangját csak az állatok képesek hallani, mint például egy hárpia… ami épp az eléggé instabil lélekutatok felett kering. Tudjátok, egy ilyen képződmény nagyon veszélyes tud lenni. Ha túltöltődik, elszabadul a vortex, és porig rombolja az egész tornyot. Gondoljatok bele, mi történik, ha egy kövér, felhizlalt gömbpuffacs véletlenül beleesik... pufff...
- Túltöltődik? -nézett Camelus hátra, az ajtóban álló Gillre.
- Beleesik? - ismetelte ezzel együtt Kayrac.
- Nem tudjuk... mi ilyen tudatlanok és birkák vagyunk! - felelte Khetty, miközben megpróbált belesni a csuklya alá. Látni akarta a hívatlan vendég arcát. - De esküszöm, hogy ha bármit művelsz ezzel a toronnyal és a lakóival... nem marad egy pillanatnyi nyugalmad tőlem... Érted?
Dalen közelebb hajolt Khettyhez, mintha egyenesen a szemébe nézet volna, de a csuklya alatt csak sötétség volt. Dalen arca helyén csak egy feneketlen kút volt.
- Érdekesen hangzik, de még nem áll szándékomban megházasodni. És amúgy sem vagy az esetem vöröske - mondta Dalen, és nyugodtan visszament a gömb állványzatához, ahol a söröskorsót hagyta, és teljes lelki nyugalommal kitta a tartalmát.
Khetty elképedve nézte a falat, ahol az imént meg Dalen támaszkodott. Mikor felnézett látott egy elnyomott félmosolyt Camelus szájszegletében és vidám csillogást Kayrac szemében. Teljes döbbenettel nézett végig az alakon, aki semmibe vesz mindent maga körül. Egészen rövid időn belül másodszor fordult elő, hogy kicsúsznak a kezéből a dolgok, és hogy fenyegető fellépésével nem tudja irányítani a vele szembenálló felet. Bár tulajdonképpen el kellett ismernie, azon kívül, hogy felettébb bosszantja a hívatlan vendég, még nem ártott nekik túlságosan. Leszámítva Elvizt és Stubbot.
- Mit akarsz itt tulajdonképpen? - próbálkozott a kérdéssel ismét Khetty, igyekezett nyugodt hangon megszólalni.
Dalen letette a korsót az emelvény szélére, ahonnan az szinte azonnal lefordult. A végzetúr lenézett a lába előtt heverő korsó darabjaira, majd lemondóan legyintett. Leszakított egy darab sonkát, majd a szájába tömte.
- Köf, de már megfam minden - válaszolt teli szájjal, és megpaskolta a mellkasát, ahova a tekercsdarabokat rejtette, majd az ajtóban álló varázslók felé fordult, és intett kezével, hogy tegyék szabaddá az utat.
Az ajtóban állók tanácstalanul néztek Khettyre, majd Camelusra végül Stubbra. Mint általában, ha döntés előtt álltak.
- Ugye nem gondolod, hogy felforgatod az életünket, és minden magyarázat nélkül elsétálsz? Megfenyegetsz, hogy lerombolod a tornyot, csak azért, mert éppen úgy tartja kedved? Elviszed, amit érsz, mert azt hiszed, neked mindent lehet? Állj meg, ha hozzád beszélek! - lépett az ajtó elé Khetty.
Dalen megállt a nő előtt, és lassan végigmérte, majd arcához emelte a sípot, ami eltűnt a csuklya sötétjében.
- De, azt hiszem, remekül átlátod a helyzetet. Ami azt illeti, a tornyot le fogom rombolni, csak rajtad áll, hogy mikor. Most vagy félreállsz az utamból, és akkor lesz időtök holnap estig összepakolni és elköltözni. Vagy tovább makacskodsz, és most rögtön túlesünk rajta.
Khetty tekintetében tehetetlen düh lángja lobogott. Láthatóan kevéssé hatotta meg a csuklyás alakot. A sejtjeiben tombolt egy jól irányzott pofon vágya, amit ez az alak minden bizonnyal megérdemelne.
~ Talán, ha szájon vágnám, kiesne az a nyomorult sípja, amivel fenyeget! Különben is, honnan tudjam, hogy igazat mond? Csak azért, mert magabiztosan járkál, fenyegetőzik és lopkod? Mi van, ha csak blöff az egész?
Majd a szobában ácsorgó Camelusra és Kayracra nézett. A többiekre, akiknek az életéért felelősséggel tartozik... amit mindig próbált elkerülni... amíg a saját életét nem féltette, hisz nem volt mit, addig az övékével nem játszhatott. Még egy pillanatra megpróbálta használni a kristályt, hátha megerez ebből az alakból valamit... félelmet, örömöt, bánatot, tréfát... Kacagott. Örömteli, de sötét kacaj volt. Hatalomittas, őrült, féktelen vihogás.
Dalen felemelte a kezét és ujjaival gyengéden megbökte Khetty vállát, lassan félretolva a nőt az útjából. A mágus nem sietett, lassan, kimérten sétált le a lépcsőn, közben integetve az összegyűlt toronylakóknak. Ahogy elhalad Bulcsu mellett, kezét a gyerek fejére rakta, és játékosan összeborzolta a haját.
- Ne felejtsétek, holnap estig kaptok haladékot –mondta még utoljára, majd kilökte a torony kapuját.

A megbeszélés véget ért mire visszaértem a főzettel. Ki gondolkodva, ki vidáman materializálódott a szövetség főterén. Dzsóhoz léptem és átnyújtottam a készítményem.
- Mire jutottál, Sel?
- Nagyrészt megfelelő lesz. Védeni fog téged kilenc órán keresztül, sok mindentől. Ha nem is ad teljes ellenállást, lassítja a hatásokat. Na, ne szagold, idd meg.
- Orgling trágya szaga van.
- Nyugi, az nincs benne.
- Mik ezek a répaszerű, úszkáló cafatok?
- Ne akard tudni. De ha úgy könnyebb, gondold azt, hogy répa.
A kék óriás abbahagyta a gyanús folyadék vizslatását, nagy levegőt vett és ledöntötte egyszerre az utolsó cseppig.
Egy nagy korty.
Beleborzongtam, ez bűn rossz lehetett, ez a nagydarab meg csak egy hangyányit fintorgott.
- Hát Sel, örülök, hogy nincs mit kihánynom. – mondta visszafojtottan, mint amikor az ember a megnyitott zuhany alatt jön rá, hogy nincs meleg víz.
- Még valami! Ezt a port szórd a csizmádba, a térkapu technológia adta az ötletet. Jót tesz a vádlidnak, nem fogsz elfáradni és segít, hogy lopakodj.
Dzsó átvette a port és úgy tett, ahogy mondtam.
- Ja, és ha visszaérsz a Napkaputól, aludd ki magad. Ha lehet, ne gyere elő, míg el nem múlik a száj- és lábszagod. Ráérsz utána beszámolni.
Az óriás mordult egy mélyet és, a már szétszéledt többi gyémánt után, lelépett.
- Ne feledd a fekete tollakat! – búcsúztam a kék háttól.
Én pedig haza vettem az irányt. Ha minden igaz, több dolgom nincs ez ügyben, a következő entszüretig.

Az elmúlt időben nagyot épült a városunk. Ide látszott a lélekkút tava melletti Hatalomtorony 48 szintje. Monumentális épületnek készült, de a tervek hibásak voltak, mostanában egyre süllyedt. Már négy szint a föld alatt volt s nem úgy tűnt mintha meg akarna állni.
A tér keleti oldalán majdnem végig húzódott az Akadémia friss épülete. A felsőbb szinteken még javában folyt a munka, ha nem volt valakinek épp jobb dolga. Elgondolkodtam belépjek e néhány „tanulj otthon nyugodtan, kényelmesen” típusú tekercsért, de nem volt kedvem egyedül tágítani elmém.

A kínzókamránál viszont megálltam egy pillanatra. Az egész egy vörös téglákból kirakott csúcsos tetejű boszorkánylak és egy olvasztós acélmű miniatűr keverékének nézett ki. Az oldalain kis fészkek jelezték, mennyi kis kínzómesternek ad otthont az építmény, jelen esetben hét. Ezeket az maceraimpeket én csak kis görényeknek hívtam őket, nem kenyerem az élő anyag .

Odabent kis szobácskákban apró bútorok, pici szerszámok. Fogók, szorítók, csavarók, reszelők, fűrészek és ráspolyok. Élesek, hegyesek és tompák. A plafon alatt közvetlenül, sínek húzódtak széltől szélig a szobácskákban, e síneken csúsztatható henteskampókon lógtak az elorzott szövetdarabok. Néhol egy zsírosan csillogó hajszálerezett irha, bőrcafatok, egy-egy artéria és sok felismerhetetlen végzetúrdarab.
Ahova benéztem, az egyik maceraimp próbált egy hosszabb idegcsomóból apró sodrófájával némi lélekenergiát sajtolni. Néhány gyúrás közt pengeéles fekete karmaival végigvájta a neuronköteget. Csontos veres felsőtestén olajfoltos fehér trikó lifegett lazán, alatta hegyes, nyílban végződő farra egy kék vászon rövidnadrág vágott nyílásából tekergett elő. Négy ujjas lába szinte ökölbe szorult a koncentrálástól, karmaival a padlóba vájva.
- Hé! Te, görényke! – pisszegtem hozzá. – Megnéznéd mi jött az egyik délben leadott anyagomból?
- Te engem csak ne görénykézz le, te elzöldült fejű végzetúr! Keresd elő mélyre elásott tisztelettudásod és nézz vissza reggel, tudod, hogy hajnalban értékeljük ki a leadott testrészek által traszpozált lélekenergiát, majd mikor reggel jössz, megkapod. Amúgy is mit képzeltek ti, az egyik 35 tagú banda vagytok, tőletek tripla árat kellene kérnünk, mint mondjuk a Lélekőröktől az ő háromtagú kín-csapatuk, dupla annyi munkát adtok és majdnem kétszer annyian. A bánatos rossebért kellett nekem is ide kerülnöm és én még azt hittem, hogy gyémánt szövetség, meg nagy szövetség, meg…
- Jó, jó, nem kell rögtön falra mászni! Lassíts! Hoztam egy kis morf vért. Tessék!
- Hmm, nos, akkor… Rendben… Ki is vagy te?
- Seligen.
Az apró lény billegve az egyik fal melletti henteskampó sorhoz billegett. Sorba tologatta arrább a szöveteket.
- Melyik mintád keresed!
- Dél körül hoztam be, azt hiszem a négyes sorszámú, egy nyaki artériaszelet.
- Á, ez az? Dutch van a cimkéjén! Őt keresed?
- Igen, igen, az az.
- Nem termelt semmit! Ha adhatok egy jó tanácsot…
Otthagytam, mielőtt beépül zsongása a fejembe.

Ahogy a házamhoz értem a déli épületből gusztusos szuttyogás hallatszott. Mint amikor szétfolyatom a vizsgált hemolimfát a padlón és véletlenül belelépek. De ehhez halk nyeldeklős-okádós hang is társult.
„ Mi a nyavalya, az a ház üresen áll a dögkút megléte óta! Khettyt zártam oda mielőtt elmenekült!”
Visszaléptem a tornácomról és a házhoz lopóztam. Közben a hang megszűnt.
„ Az zár zárva, mint annak idején hagytam”
A kulcs nem volt nálam, hát berúgtam az ajtót. Az hangosan csattant a jobboldali falon, a félfa egy része kiszakadt.
Velem szemben a rég használt kandalló előtt egy meztelen női test feküdt féloldalasan, felém háttal, görnyedten. Körülötte méregzöld szőrcsomók és nyálkás bőrdarabok szerte széjjel. Ahogy közelebb léptem, hirtelen kiegyenesedett és felém pördült. Az arc ismerős volt, a szemek viszont erősen, sárgán felizzottak.
- Khetty?…
A robbanás elvakított és belém fojtotta a csodálkozást. Reflexből idéztem a válaszcsapást. Az ezt követő ütéstől kirepültem az ablakon, egy újabb nyílászárót téve használhatatlanná és elterültem a földön. Ekkor olyat tettem, amit már nagyon rég nem: teljesen önállóan elvesztettem az eszméletem.


Erős pofonokra tértem magamhoz. Több ismerős hang közt Aranyhaj nővéré épp ezt mondta:
- … már láttam ilyennek! Hamar magához tér!
- Már vagyok! – kiáltottam kétségbeesve, hogy a következő fülest ne kapjam. De nem fogta vissza a mozdulatot. Taccs, a fejem még egy utolsót lódult balra. Piciklon sütijei jutottak eszembe, most egy darabig fájni fog a fogyasztásuk.
- Oké! – mondta eleresztve.
A felsőtestem csurom víz volt. Tehát próbálkoztak fellocsolni is az agyonverés előtt. Ez kedves tőlük. Ott állt magasztos terveink főatyja is.
- Maed! Lehet, hogy a Napkapu hamarosan kicsit gondban lesz… Lehet, hogy mi is…

Mandarin napokon keresztül törte a fejét, honnan szerezzen elég energiát az átváltozásra. A mintát levette, ráadásul nő nemű, így kevésbé lesz feltűnő az enyhe jellemváltozás. Aztán egyik este, szokás szerint az otthonát jelentő gyémánt szövetség tevékenységét figyelte, nagy mozgolódás támadt a központban. Új fejlesztési tervek érkeztek.
A főtéren összegyűlt, a szövetség apraja nagyja. Padokat és asztalokat hurcoltak elő, a placc köré hatalmas fáklyákat állítottak, amelyek szinte nappali világosságba borították a teret és környékét. Az asztalokra lepedőnyi tervrajzok kerültek, majd némi sör és étek. A tervek fölé összevont homlokú fejek borultak.
- A keleti oldal az akadémiáé!
- Nem! Oda mehetne a kínzókamra, ezzel is emelve a tér fényét!
- Az akadémiának nagy hely kell, még ha mi nem is fogadunk vendég diákokat! A kamrát tudjuk szűkíteni!
- Hatalom tornya! – zengte hirtelen a Galmuszk nevezetű végzetúr kemény hangja.
- Nem éri meg! – vágta rá Jerikó. – Olyan versenyhelyzetet teremt, amelyben a befektetett energia sokszorosa lehet a nyereségnek.
- De ha gyorsan elég magasra építjük, senki nem építi utánunk. Bár a stabilitás érdekében egyre nagyobb energia tovább építeni, de hónapokon át nem fogja elkezdeni senki és addig bőven megtérül! –riposztozott Galmuszk. – A lélek-tó pedig oly mértékben kibővül, hogy nagyságrendekkel több energiát nyerhetünk belőle! Fontos, hogy együtt cselekedjünk!
Parázs vita kerekedett az ötletből. Érvek, ellenérvek röpködtek s már rég besötétedett, mire minden lakó nyugodni tért. Illetve a falak alá, számítva némi egészséges bunyóra.

Mandarin reménnyel telve húzódott éjjelre a nekromanta házához közeli vackába. Végre megszabadulhat több mint ezer éves átkától és mellé megcsapolhatja a Napkapu mélyén rejtőző titok energiáit. A Khetty elméjéből kiolvasott veszélyérzetből arra következtetett, hogy hatalmas energiák rejtőznek odaát tornyuk sötétjében.
„ Át kell jutnom!”

Másnap nekiállt megváltoztatni a leghatalmasabb szövetség érzelmét, erősen kondicionálva a nagymértékű építőkedv irányába. Kissé félt, hogy nem nyeri ki a szükséges energiát, de pár napos küszködése meghozta eredményét, a torony szárba szökkent.
Három nap alatt 52 szint készült, de az építés energiaszükségletének megcsapolásából már a második nap végére átszakadt Mandarin belső lélekgátja.
Most hosszú belső tervezés következett. Felidézte a Napkapu vezető varázslónőjének szervezetét, gondolatait és érzelmeit a legapróbb részletekig. Majd egyik reggel, mikor a gyémántok szövetségi ülést tartottak, megkezdte az átalakulást.
Már majdnem elfelejtette a kínt, amit a hosszúcsontok s vele az idegek, inak és az izomrostok nyúlása, a fokozott anyagcsere, a testfolyadék, fehérje termelés meg a csupasz bőr érzékenysége okoz. Az arckoponya finom csontozatának átlényegülésekor már alig bírta visszafojtani üvöltését. A legfurcsább a környék zajainak és illatainak fokozatos eltűnése volt.
„ Au, vak és süket leszek!”
Az átalakulás befejeződött. Kimerülten hevert bal oldalán, immár végzetúrnői testben. A farok helye borzalmasan viszketett.
Ekkor szakadt be az ajtó.
„ Na, még csak ez kellett! Várhattál volna Zöldike! Sajnálom, ez a lépésed a végzeted!”
Ezzel hátrapördült.
Meglepetésére, a halálcsapás alig rendítette meg a nekromantát, még válaszra is maradt ideje, bár nem ért vele semmit.
„ Mi történt ezekkel? Nagyon ellenállóak lettek!”
Mandarin minden erejét összeszedve két kezével mellen csapta a zöldbőrűt, az pedig ablakkeretestül elszállt a saját háza irányába.
„ No, ez csak lerendezi azt a szívós fajtáját!”
Utána akart lépni, megbizonyosodni a pusztító csapása hatásáról, de a távolban már elindult feléjük pár gyémánt a robbanások hangjára.
Az ál-Khetty, a pusztító csapásoktól meggyengült déli fal deszkáit kirúgva távozott. Míg a sziklafalig jutott, kinőtt rajta Khetty ruhája, páncélzata és fegyverei is. Azon az úton, amerre nemrég mintaalanya is, elhagyta a Tökéletes Gyémánt szövetséget és megindult a Napkapu tornya felé.

- Ez meg mi volt? – kérdezte Elviz az összesereglettek közül Dalen távozása után.
- Kicsit nem normális – mutatta Camelus kis köröket formálva jobb kezével a halántéka mellett.
- És ez indok arra, hogy ellopja a hordómat és tönkre tegye két becses korsómat? – szedegette fel a földről a darabokat Stubb dühöngve, majd a hordó maradék tartalmával eltűnt.
- És a tekercsek? – szedegette össze Danka a széttépett darabokat.
- És mi az, hogy költözzünk el innen holnap estig? – nézett Lia értetlenül.
- Én megnézem miről beszélt ez a dilis az előbb! – fordult meg Gill és Kovival a nyomában elindult felfelé, megnézni a Lélekkutat.
Khetty fáradtan nézett végig a társain. Nem Dalen fenyegetésétől tartott, hiszen a kutat kisütni vagy elépíteni belőle egy jelentős mennyiséget, nem okozott volna gondod, ezáltal jelentősen csökkentették volna a veszélyt, amellyel fenyegetett, de ez a nemtörődöm viselkedés, amelyben nem volt szándékos gonoszság, csak őrület és hatalomvágy. Ez tette kiszámíthatatlanná ezt az arctalan végzeturat, és ezáltal veszélyesebbé vált, mint a Chara-din visszatérését segítő szövetségek bármelyike.
- Nézd Csirguz! – emelte fel az egyik pergamentekercset Danka.
A tekercsből egy szabálytalan darab volt kitépve, leírása Dornodon megidézésének. De a papírdarab hátulján egy egyszerű ákombákom-rajz díszelgett.
- Ez összefirkálta az ősi tekercseket? – döbbent meg a szakállas történész, miközben megfordította a lapokat.
- Nem, nem mindet – nézte meg Danka is. – Csak ezt az egyet…
- És ez miért érdekes? – nézett egyikről a másikra Camelus.
- Még nem tudom – vont vállat Danka.
- Akkor estig találjátok ki! – fordult meg Kayrac és elhagyta a szobát. – Megnézem, hogy a kesztyűket is lenyúlta-e? – nézett Camelusra és Khettyre, mire a többiek is követték.
A varázsszobába belépve, Khettyt azonnal a ládára nézett, amely annak idején majdnem elhozta az édes halált számára, de Peps akkor visszahozta…
„Peps!” – villant át az agyán, de Kayrac szavai megállították gondolatmenetét.
- Szerencsére nem vitte el a kesztyűket! – sóhajtotta a lich megkönnyebülten. - Bár a védőpajzs miatt nem is tudta volna.
- Dalen erős varázsló… lehet, hogy megtörte volna ez a burkot… – nézett komolyan Camelus.
- Létre kell hoznunk a sztázisvarázslatot mielőbb! Ez a pajzs csak kis ideig képes visszafogni a kesztyűk hatását.
- A kúttal történt valami! – nézett be lihegve Kovi. – Gill kéri, hogy gyertek fel!
- Még ez is! – rázta meg a fejét Stubb, aki épp visszatért, miután a hordó megmaradt tartalmát biztonságba helyezte.
A varázslók felsiettek az üvegkupolába, ahol Gill figyelte a kavargó kutat.
- Ez a különös szín mi lehet benne? – mutatott a lila csíkra, amely ugyan sokkal halványabb volt, mint előző este, mikor Khetty látta, de még így is tisztán kivehető.
- Azt hiszem egy végzetúr lelke – felelte bizonytalanul Khetty.
- Hogy lehetne már végzetúr lelke? Akkor vortexé válna az egész….
- Talán pont erről beszélt Dalen! Beletett valakit a kutunkba? – kerekedett el Stubb szeme.
- Valakit? – nézett meglepetten Khetty a törpére. – Hogy lehet ez?
- Ezen nem segítünk azzal, hogy kiépítjük egy részét! Akármit is csinálunk, ha újabb energia kerül bele, megbomolhat az egész és akkor valóban lerombolja a tornyot!
A tanácstalan hallgatás néhány percét Khetty törte meg végül:
- Gill! Kovival találjatok ki valamit! Szedjétek ki azt a lelket onnan!
- Hogyan? – fordult felé mindkettő.
- Kayrac! Készítsd elő a sztázisvarázst! Használj fel hozzá akármit! A kesztyűket nem vihetik el innen!
- Stubb helyezd ki a csapdáidat a torony körül!
- Addig Danka és Csirguz talán rájön, hogy miért olyan fontos ez a torony mindenkinek!
- És te mit csinálsz, ha szabad kérdeznem? – hajtotta oldalra Kayrac fehér koponyáját.
- Megkeresem Pepset! – felelte Khetty, majd meg sem várva a reakciókat lesietett a kupolából, hogy felöltözzön.
Mielőtt kiléphetett volna a szobájából Stubb állt meg előtte. A törpe olyan komoly volt, mint még sosem.
- Nem mehetsz!
- Ugyan már! Nekem nem tud ártani és ő tudja, hogy miért akar kifüstölni innen minket fél Ghalla!
- De ő egy vortex!
- Szabad akaratából lett azzá és emlékezz rá, hogy segített, mikor Danka eltűnt!
- Lehetett véletlen is! – erősködött tovább a törpe.
- Stubb! Ha nem jönnék vissza, amitől nem kell tartanod… Elboldogultok nélkülem is, hidd el!
- Nem érted, hogy nem arról van szó, hogy elboldogulnánk-e vagy sem... – jelent meg Lia is a folyosón.
Khetty türelmetlenül kilépett az ajtón, kissé megtaszítva ezzel a törpét, hogy aztán nagy lendülettel elhaladjon a fehér hajú lány mellett is.
- Megoldjuk ezt is, ne aggódjatok annyit! – felelte a lépcsőn lefelé haladva, majd becsukta a Dalen által nyitva hagyott bejárati kaput.
Ahogy kilépett a hóra és tett néhány lépést, be kellett vallania magának, hogy halványlila fogalma sincs arról, hogy nagyszerű tervének megvalósításához hogyan kezdjen hozzá.
Tanácstalanul állt néhány percig, amíg a tavaszi nap melegét meg nem érezte az arcán. A vastag hótakaró és a fák ágairól csüngő jégcsapok lassan vékonyodtak. Ez ugyan még nem az a mindent elsöprő meleg, de az első jele annak, hogy a télből már nincs sok hátra.
„Hová megyünk?” – jelent meg Mycorhea a nő mellett, majd behajtotta mellső lábait.
- Nem jöhetsz most velem, mert…
„Ezt most fejezd is be!” – morrant a griff és szemei felvillantak.
- Jól van – simogatta meg a csőrét és a nyakát Khetty, majd felmászott a hátára. – Keressünk egy vortexet!
„Az kell, amelyik folyton itt kóvályog a torony körül?”
- Itt kóvályog?
„A levegőből mindent észre venni. Még azt is, hogy ha ugyanaz a tölcsér kétszer egymás után erre kavarog, hát még azt, ha el se megy a környékről! Bár olyat még nem láttam, aki önszántából szeretett volna egy vortex közelébe kerülni.”
- Látod ennek is eljött az ideje! – mosolygott Khetty, mire a griff felborzolta tollait.
„Szerinted ez mulatságos?”
- Ugyan, Mycorhea! Emlékszel a Sárkányháborúra?
„Hogy tudnám elfelejteni” – lapultak le azonnal szomorúan a tollak.
- Akkor sem volt remény és nem volt kiút! Mégsem pusztult el a fajtátok! Mégis felálltatok a csapás után!
„Igazán?”
- Nem vagytok annyian, mint a háború előtt, de biztonságban éltek és bátor harcosok is vannak köztetek ismét és a gyermekek széles legelőkön játszhatnak.
A griff jó ideig némán szelte a levegőt. Széles szárnyai suhogása szélörvényt kavart mögöttük. Egy kis tisztás fölött hirtelen körözni kezdett, majd lefelé indult.
„Sajnálom, hogy a szökést választottam, ahelyett, hogy maradtam volna!” – emelte szomorú szemeit a nőre.
Khetty felkapta a fejét ezekre a szavakra. A griff ugyan másra gondolt, de kimondta azt, amit ő oly régóta próbált elhessegetni magától. Minden nap megküzdeni az érzéssel, hogy nyakába vegye Ghallát és többet lásson ebből a világból, nehezebb volt, mint gondolta. Eleyran világában nem volt kérdés, hogy mehet, ha menni akar! Klyal – Duparma legnagyobb királya – sohasem tartóztatta.
„Leszel szíves egyben kijönni ebből a vortexből!” – nézett a griff először a különös szivárványszínekben játsztó tölcsérre, majd Khettyre. „Valami nincs itt rendben.”
- Igen azt én is érzem! – paskolta meg a griff nyakát a nő, majd megindult az évezredes fák csupasz ágai alatt keringő örvény felé.
Néhány lépésnyire megállt a tölcsértől, amely nem tombolt, mint a társai, nem rohant előre, elpusztítva mindent maga körül, csak mélabús nyugalommal egy helyben forgott.
Khetty most jött rá, hogy nagyszerű ötlete csak odáig terjedt, hogy megtalálja a vortexet, node arról fogalma sem volt, hogy is tudna beszélni vele?
- Peps! – kiáltott az örvénybe. – Itthon vagy? – tette hozzá, jobb híján.
A vortex nem nagyon törődött vele, ezért megismételte az előbbi kiáltást, mivel kopogni nem volt mivel, ezért továbbra is csak állt egy helyben, a kisebb szélben, ami a vortex körül érezhető volt.
Mivel ez a módszere nem nagyon vált be, felkapott egy követ és áthajította a színesen kavargó csíkokon.
- Peeeps! Figyelj már ide!
A vortex erre elveszítette színes mivoltát, lilás-feketés örvénnyé alakult, pörgése felgyorsult.
„Biztosan átgondoltad ezt?” – hallotta még Khetty a griff hangját, mielőtt a köpenyét maga elé emelte és elnyelte az energiaörvény.
***
Egészen különös élmény érte. Úgy képzelte, hogy a vortexek ereje felkapta és szétszakítja a testét, vagy ahogy eléri az energiaörvény, úgy szívja el belőle is az erejét. De semmi ilyesmi nem történt.
A köpenyét lassan leeresztette, így láthatta is a lilás-fekete kavargást maga körül, de ezen kívül nem érzékelt semmit. Mintha a levegőben állt volna, ahol megállt az idő.
- Mit akarsz itt te is? – morrant egy dühös hang.
- Peps, én vagyok, Khetty. Nem ismersz meg? – nézett körbe a nő, várva hátha formát ölt beszélgető társa
- Honnan tudod a nevemet?!
- Peps! Emlékszel még a mágustoronyra? Most épp Napkapunak hívják, de régen… régen a te otthonod volt!
- A torony! – váltott át az energiaörvény olyan hirtelen, hogy Khetty lezuhant pár méter magasságból, mégsem ütötte meg magát.
A varázslótorony előtt feküdt, ahol most a gyakorlótér kellékei voltak felállítva. Meleg nyár volt. Egyszerű ruhába öltözött szolgálók szaladgáltak fel s alá. A torony fehér falai szinte vakítottak. A környéken gyönyörűen ápolt kert zöldellt, különös formára vágott bokrok, gyümölcsöktől roskadozó fák. A kertben, a bokrok és a virágok között egy fiatal pár sétált.
- Peps, kisfiam! Ne szedj össze minden bogarat! – hajolt le a nő szeretettel fiához.
Khetty körbenézett a szirten és szinte földbe gyökerezett a lába. A szomszédos szirten, az öböl túloldalán, szintén egy torony állt. Falai feketébbek voltak az éjszakai holdnál. Formája szinte teljesen megegyezett Napkapu tornyával, de valahogy mégis göcsörtös volt, csipkeszegélyes oromzatáról vicsorgó vízköpők néztek le. A torony környékén elszáradt fák maradtak, élőlénynek nyoma sem volt, csak kőnek.
- Peps! – hallatszott most a kertből egy vidám női hang. A kisfiúból felnőtt, felesége volt már, aki próbált szabadulni az őt kergető férfi elől.
A mágustornyok is megváltoztak. Mintha a fekete torony átkát nem lenne képes feltartóztatni a fehér torony többé.
„Mi folyik itt?” – nézett végig Khetty a kissé megfakulni látszó leveleken, a kissé megkopott fényű kerten, a morcosan siető szolgálókon.
Majd felemelte a fejét, hogy végignézzen a tornyon, egészen a tetejéig és még a lélegzete is elállt. A mostani üvegkupolának nyoma sem volt, csupán négy egymás felé közelítő ívesen meghajtott fémdarabnak.
„Látnom kell!” – gondolta azonnal Khetty és az ősi kapuhoz sietett. A mintázata évezredek óta megmaradt, a keményfa ellenállt mindennek… amíg az Azúr Légió darabokra nem törte… Khetty keserű félmosollyal végigsimított a faragványokon. Sosem látott lények harcoltak rajta egy mágussal. Mintha történetek lettek volna megörökítve... „Talán Fairlight istenné válása” – gondolta Khetty mosolyogva, majd belépett a félig nyitott kapun.
A torony szinte ugyanúgy nézett ki, mint most. A konyhából sült hús illata szállt körbe, a falakon freskók és festmények díszlettek. A lépcsősoron szőnyeg futott végig.
Khetty elindult a lépcsőkön. Szolgák siettek el mellette, ügyet sem vetettek rá. A nő mégis minden pillanatban várta, hogy a torony jelenlegi lakói megjelennek egy-egy lépcsőfordulóban, vagy egy szobában.
Mikor felért a legfelső szintre, a szél szinte lefújta a sima tetőről. A négy fémív úgy feszült fölötte, mint az áldozatát összezáró sas karmai. A középpontban állt valaki. A férfi az előző látomásból… megöregedett kissé, de a növényindás hímzésekkel borított köpeny ugyanaz volt.
Karját magasba tartva imádkozott valakihez, de Khetty nem értette sem azt, hogy kihez, sem azt, hogy mit.
A karmokon végigfutott egy-egy elem: vöröslő tűz, egy másikon kéklő víz, a harmadikon barna föld és a negyediken fehér levegő. Az ősi elemek, amelyek láttán Khettyben is felizzott a mágia.
A középen álló alak kezei között színes gömb emelkedett a magasba. Zölden, lilán, sárgán forgott, mígnem felemelkedett a fénykarmok közé, egyesült a négy alapelemmel és szivárványszín kupolát vont köréjük, kiszorítva mindent, szelet, fényt, meleget.
Hatalmas energia kavargott körülöttük, a mágus sokáig állt így. Égnek emelt karjai remegtek már a kimerültségtől, fáradtságtól, majd térdre rogyott.
- Még ne! – sóhajtotta a mágus, miközben érezhető volt, ahogy a pajzsban keringő hatalmas energia megremeg.
- Apaaa! – hallatszott Peps kétségbeesett hangja, de úgy tűnt nem tud beljebb kerülni a pajzson.
Khetty megpróbált segíteni az öregnek, de képtelen volt bármit is megérinteni, mintha valami testtelen lidérc volna.
- Ne csináááld! – zengett Peps hangja. – Anyán már nem segíthetsz ezzel!
- A fekete torony… - nyögte az öreg mágus. – Pusztulnia kell!
A következő pillanatban toronyvastagságú tűzvihar lövellt ki, egyenesen a szomszédos szirten álló fekete márványtoronynak csapódott. Nem csak tűzcsóva, hanem a föld, a víz és a levegő minden ereje egyesült ebben a csapásban, mígnem a fekete mágustoronyból alig néhány kődarab maradt.
- Pusztuljatok! – nyögte utolsó erejével a mágus és elterült a földön.
- Apa! – rohant fel a pajzs lassan gyengülő védelme között Peps, de ezt Khetty már csak homályosan látta, mivel a színörvény, amelyben akkor állt, mikor a vortex elérte, ismét körülvette.
- Sajnálom Peps! – nézett körbe a színeken.
- Sokat érek a sajnálatoddal! – jött a válasz valahonnan.
- Peps… tudod, hogy visszajöhetsz hozzánk…
Hirtelen kivált egy alak a kavargó színből és megjelent régi valójában, amilyennek megismerték, egyedül megtört tekintete árulta el, hogy azóta újabb csapást mért rá a sors, amelyet már nem akart elviselni.
- Minek jött ide az az alak? Rólatok kérdezett! Mit műveltek ti abban az átkozott toronyban? – a mágus dühödt hangját a kavargó színek is jelezték.
- Milyen alak? Én nem küldtem senkit…
- Az az arctalan csuklyás! Idejött és szilánkokra törte az utolsó darabot is, ami az emberi léthez kötött…
~ Dalen – futott át Khetty agyán, de határozott hangon csak annyit mondott: - Nem mi küldtük, de ha tudok, segítek neked!
- Nem kell a szánalmad! Sem a tiéd, sem senki másé! Soha többé!
- Peps, várj! Ne csináld ezt! – kapta Khetty maga elé a köpenyét ismét, hogy ezzel próbálja elhárítani a mágus varázslatát, még érezte, ahogy a köpenyének csapódik valami, aztán hidegség áradt végig a tagjain.
Ahogy leengedte a kezét ismét a toronyban állt. Egy fekete mágiával körbevont toronyban. Már nyoma sem volt a jó kedélyű életnek, az illatos vacsorának. A könyvtár könyveinek jó része darabokra szakítva, szétszórva hevert a padlón. Valahonnan velőtrázó sikítás hallatszott. Khetty sokat tapasztalt már életében, ezeket a helyzeteket azonban nem lehet megszokni. Azonnal aranyló kígyókardjának markolatára szorította a kezét, ahogy elindult felfelé.
A gyomra görcsbe rándult, a griffjei égették a bőrét, mégis haladt egyre feljebb.
- Áruld el a titkot! – harsant egy mély, rekedt hang az utolsó emeletről.
Khetty nem hallotta a választ, de az újabb sikolyt hallva gyanította, hogy a vallatott fél, nem volt olyan készséges, mint szerették volna.
- Áruld el vagy meghal! – Khetty ekkor ért fel arra a szintre, ahol Peps feleségét találták meg.
- Sajnálom… - nyögte egy meggyötört férfi hangja.
Khetty besétált a szobába. A mostani laboratóriumnak nyoma sem volt. Mindent körbevett az a fekete massza, amely akkor is bevonta a szobát, amikor megtalálták. A márványasztalon véres test hevert. Három fekete csuhás pap fogta le a lassan élettelenné váló testet, míg egy náluk nagyobb termetű csuhás a massza fogságában tartotta Pepset. A férfi láthatóan többször megpróbált kiszabadulni, csuklóján, bokáján véres csíkok jelezték ennek nyomait.
- Áruld el a titkot! – harsogta dühödten a magas csuklyás.
- Nem használhatod, túl veszélyes! Felégetné az egész világot! – nyögte utoljára Peps, mire az egyik pap kezében véres kés villant, majd egy rövid sikoly után végleg elhalt a nő hangja.
- Neeee! – kiáltotta Peps, és őrjöngve próbálta kitépni magát a massza kötelékéből. Nem törődve azzal, hogy szinte saját csuklójától és bokájától szabadítja meg saját magát. Tekintetében őrület lobogott.
Hirtelen éles fény villant, meleg tűz lobogott fel, majd egy tűzmadár alakja vált el a masszától. Hosszú farkával végigsöpört a szobán, meggyújtva a papok csuháját, akik síron túli sikollyal igyekeztek menekülni az emésztő fény elől.
- Engem nem pusztíthatsz el, bolond! – reszelt a magas csuklyás hangja.
Éles vijjogás volt csak a válasz, a tűzmadár közbeölelte kínzóját és ugyanazzá a színes örvénnyé vált, amely a pajzsban kavargott. Mikor végzett a kínzóból sem maradt más, csak egy maréknyi hamu.
A tűzmadár ekkor kitört az ablakon. Az épület körül álló feketemágusokra vetette magát. Halált hozott már a légörvény is, amit kavart, nemhogy tollainak tomboló érintése. A mágusok egymás után kaptak lángra, egymás után tértek meg a halál birodalmába, mígnem egy kisebb csoportnyi mágus alaktalan fekete masszát idézett a tűzmadárra. A tomboló madarat azonban így sem volt egyszerű a torony falához szegezni.
- Itt döglesz meg, a tornyoddal együtt! – zengte egy nagyhatalmú csuklyás, varázslatára a tűzmadár lassan odatapadt a torony falához, majd megkövült, eggyé vált a fehér épülettel.
Ahogy a tűzmadár a torony részévé vált, úgy alakult a halott nő körüli sztázismező egyre nagyobbá, körbevonva az asztalt, megállítva az időt.
***
Khetty hörögve kapkodta a levegőt. Mintha több méter magasról zuhant volna a hátára, kiszorítva a levegőt a tüdejéből, hogy minden pillanatban égető fájdalommal perzselje fel, amikor visszatér az életet adó levegő.
Különös helyen találta magát. Milliónyi szilánk állt meg a levegőben, mintha egy üveg szilánkjai lennének. A szilánkokon képek voltak. Széttört képek. Khetty megérintette az egyik szilánkot, amelyen néhány pillanatnyi mozgókép éledt meg.
- Peps, ne csináld ezt! Én nem akarlak bántani! Engedj ki! – nézett körbe a szilánkokon Khetty, mire gúnyos nevetést kapott csak válaszul.

Az éj másnapba fordult.

Khetty bőrébe bújt Mandarin, a Napkapu toronytól nem messze, egy meredek domboldal tetején a sűrű szömörcés közt kuksolt! A tornyot figyelte, közben gondolatai új teste körül jártak. Ujjait tornáztatta, karját mozgatta. Tetszett neki a saját eredetiéhez hasonló test. Bár a járás még nehezére esett, de ha nem figyelt rá, egészen jól ment. A változással néhány régi személyes holmija is külön alakot öltött. Ezek jövetben, fokozatosan nőttek ki testéből. Most épp egy fapálcára vésett feljegyzéstöredék bújt elő a szemfoga mellett. Egy darabig kellemetlen állkapocs tartásra kényszerítette gazdáját, majd mint egy múló fog, meglazult és kiesett. Az alakváltó szórakozottan zsebre vágta az új emléket.

„ Remélem Khetty nem allergiás, mert az jobban fog viszketni a farokcsonkomnál”

A torony felső részén érezte majd az összes lakót. Egyikük lefelé indult. Hamarosan hangos kapucsattanással az igazi Khetty hagyta el indulatosan a tornyot, rövid bizonytalankodás után felkapott griffjére, széles ívben felszállt és eltűnt a torony mögött.
Nem messze egy vortex pörgött, meglehetősen csendesen. A griff, gazdájával arra tűnt el.

„Nem úgy tűnik, mint aki egészségügyi sétára megy. Na most, hátha!”

Ezzel megindult a torony felé.

-***-

Khetty távozása után mozgásba lendültek a toronylakók. A két építész elrohant, fel a lélekkúthoz, Csirguz, szakállát vakarva, és Danka, két kék köpenycsíkot húzva siettek lefelé a könyvtár irányába, mögöttük, smaragd szemében dühös izzással Kayrac ösztövér alakja siklott át a kesztyűkhöz s rögtön belekezdett a koncentrálásba.

Stubb először a szobájába sietett, összeszedte a védelem felállításához szükséges holmikat és iramodott tovább lefelé, miközben felelevenítette magában az aktiváló állapot eléréséhez szolgáló mantrákat. A kapuban a visszatérő Khettybe rohant!

- Hát te? Ne mondd, hogy máris visszatértél!

Mandarin meglepődött, egyáltalán nem érezte a törpét közeledni.

- Nem, Stubb! Még el sem indultam. Meg kell néznem a lélekkutat!

- Én a védelmet azért felhelyezem!

- Rendben Stubb, majd figyelek rá!

„Ez érdekes!” – töprengett az alakváltó tovább haladtában – „Miért nem érzem idebent őket?”

Aztán rájött. A torony egésze ősi, sötét energiától volt telve. A folyamok lassan szivárogtak a falak mentén, hatalmas érhálózatot alkotva, de nem a jól ismert felhasználható fajtából! Ez valami egészen más volt, valami, ami árnyékot adott és lassan elszívta Mandarin belső fényét. A láthatatlan csápok beszőtték a falakat, benyúltak a terekbe, elérhető táplálékforrás után tapogatóztak. Az alakváltó aggódva húzta el tagjait, mikor úgy érzékelte, az éhes indák feléje tekergőznek.
Természetesen a plafonból és a padlóból is előtekeregtek a vékony szálak. Hullámoztak, dülöngéltek, mintha valami láthatatlan áramlat mozgatná őket. Mandarin undorodva lépett tovább a különös gyepen, lábujjhegyről lábujjhegyre, óvatosan, hogy a lehető legkevesebb energiaférget érintse.

„Ó, miért, miért? Olyan ígéretes volt a mágushölgy érzelmei alapján! S tessék, itt van nekem egy vámpírtorony, ami nem ad, hanem elvenni akar tőlem. Most már nagyon kíváncsi vagyok az építmény szívére!” – gondolta immár alig izgatottan és a kellemetlen közegben fura táncot lejtve óvatosan tovább sietett.
Még pár szint. A könyvtárnál újabb lakóba ütközött.

- Khetty! – Vonta fel a szemöldökét a táncikáló vezetőt megpillantva a könyvtárajtón épp kilépő Danka. – Miért jöttél vissza?

Mandarin a köpenye alá nyúlt, a vékony fapálcikát vette elő, rajta spirálisan ősi írás betűi futottak. Jobbra hirtelen nem tellett tőle, bár ez a tárgy szinte kezdetektől vele volt ilyen-olyan formában, néha testrészként, de személy szerint értéktelennek érezte. Danka pedig Khetty emlékei szerint él, hal az ősi nyelvekért. Hátha eltart, míg megfejti ezt a különös feljegyzést. Nem kételkedett, hogy előbb ennek fog nekiállni.

- Danka, előző este volt egy kis afférom a torony mellett egy gyémánttal. Ezt szereztem tőle! Az jutott eszembe, hogy vizsgáld meg kérlek, mivel gyanús, hogy van szerepe az ügyben!

- Ha úgy gondolod, de Csirguzzal a könyvtárat készülünk átnézni használható információk után.

- Lehet, hogy sokáig távol leszek, tégy belátásod szerint, csak kérlek, amint lehet, vizsgáld meg ezt ez írást!

Danka vállat vonva megfordult és visszalépett a könyvtárba. A háttérből a szakállas tudóstársa izgatott hangja hallatszott.

- Nézd Dan! Azt hiszem valami használhatót találtam!

Az ál-Khetty nagyot sóhajtott.

„Átkozott Dornodon, ki jön még!”

A labor szintjén gond nélkül túljutott, a lych elmélyülten bűvölte a kesztyűk védő mezejét.
A kútnál viszont ott volt a két építész. Elmélyülten tanulmányozták a kutat, egymástól pár méterre, mint egymás tükörképei. A bal oldali jobb keze állát fogta s könyöke félig karba tett bal kezén nyugodott, a másik mester tőle jobbra állt s bal keze támasztotta állát az előzőhöz hasonlóan, de jobb karján.

„Nos, akkor nézzük, mire megyünk tornyon belül”

Egy egyszerű éber álmot idézett meg és be is jött az igézet. Itt ugyan is már nem volt igazán tornyon belül, a mágusszövetség lélekkútja kívül esett a torony belső mezején. Gill és Kovi üveges szemekkel torpantak meg a lélekkút vizsgálata közben. A póz semmit nem változott, az kutat tanulmányozó arckifejezésük lett csak mélyebb, jóval mélyebb.
Mandarin elégedetten a kúthoz lépett. Kezével lenyúlt és végigsimított a lélektó selymes felszínén. Az lágyan táncoló, viszkóz hullámokat vetett

„Ugyanolyan, mint a gyémántoké. Selymes és puha, számomra e nyers formájában nem használható.”

Tenyerét élvezettel, lassan végighúzta feletette, mintha simogatná a kút felületét, majd ujjával belekavart. Semmi különös. Elgondolkodva kavargatta, fodrozta a felszínt, mikor egy áttetsző kéz ragadta meg a csuklóját.
Az alakváltó hátrahőkölt. A kéz viszont szorosan a csuklóján maradt.

„Csupa, csupa meglepetés ez az új világ!” – gondolta kétségbeesve s közben úgy érezte, lelke kiszakad a testéből.

Rémülten hanyatt vágta magát. Gurult párat és talpra szökkent. Négy lábra. A sötétzöld patkánytest kétségbeesetten kapkodta a fejét jobbra-balra. Két apró mellső mancsa rémülten beletúrt a hosszú patkányszőrbe.

„Nem, nem, nem! Oda az álruha… De miért?”

Összeszedte magát és felpillantott. A kút mellett egy emberalak derengett fényesen.

- Segíts!

Két oldalt az építészek mocorogni kezdtek.

„Iszkiri!” – Kapta a nyakába a lábait Mandarin. Megpördült, de nyomban meggondolta magát. Visszafordult és lekushadt.

Az építészek most döbbenten meredtek a kút előtt álló alakra. A lélekkút kék színében fénylett, benne sötétzöld füstpamacsok tekergőztek.
Az áttetsző lény előtt pedig egy méregzöld patkány lapult a padlóhoz, mintha bele akarna olvadni, sárga szemei reflektorként izzottak, éles kontrasztot alkotva a kút felől sugárzó kékes fénnyel.
Gill és Kovi egymásra néztek és mintha vezényszóra tennék, egyszerre kérdezték:

- Hogy csináltad?

- Nem én…

Gilll szemei összehúzódtak. Hangja elvesztette színét.

- Két alak, két lelkiismeret, mindkettő külön kútból ered.
Mindkettő méreg, de másmilyen, egyikük hamarosan megpihen.
Válaszút jő, el kell döntened, válassz lelket vagy az üres végtelent.
Visszatér a gazda és ki lelkét veszni hagyta, mind félnek,
Fogadd meg tanácsom, s ne higgy harmadik félnek!

Kovi elfeledkezett a furcsa helyzetről és csodálkozva kiáltott!

- Gill! Ez egy igazi jóslat!

A főépítész csak állt csendesen és szavain töprengett. Jóslat! Lehet, de mit jelenthet?

-***-

Éjfél múlt mikor a nagyra nőtt kék óriás rákanyarodott a szövetsége kapujához vezető útra. Feltűntek a kaput ölelő, völgyfalak közt kifeszült védfalak. A kaputoronyban tűzvilág pislákolt, valószínűleg kései iszogatók beszélgettek még ott, az őrhely meleg szobájában. Dzsó jóleső érzéssel gondolt a saját otthonos szobájára. Vidáman megszaporázta a lépteit és meg is torpant, ahogy egy előre tartott kézbe ütközött.

- Khm. – krákogta a zöld nekromanta, ki a kék útját állta. – Nem találkoztál véletlenül Khettyvel?

- De, találkoztam! Ez volt az egyik cél nem? – döbbent meg Dzsó.

- Nem úgy értem! Egy másik Khettyvel!

- Ne viccelj velem! Késő van, fáradt vagyok, vágyom egy meleg fürdőre, átöltözni és kialudni a száj és lábszagom. Te mondtad! Most eredj utamból!

- Jó, jó, nyugi! Gond van. Miután elmentél, történt velem egy kis affér. Ravenwood elhagyott házában, tudod, a mellé költöztem én be, találkoztam… valamivel… Nem tudok jó szót rá. Egy erős alakváltóval, aki éppen Khetty képmását vette fel. Valamiért épp most és valamiért épp nálunk. Meg ne kérdezd miért! Rövid úton taccsra tett ez a dolog és elhagyta a szövetséget a Napkapu irányába. Eléd jöttem és most velem kell jönnöd, vissza a smaragdok tornyához.

Dzsó megrázta a fejét majd fáradtan leeresztette vállait.

- Na, ne szívass! Már az előző oda úton elmúlt a kilométerhiányom!

- Nem rinyálni, kék kisasszony, megvár a szappan otthon! Gyere, míg a táborozó vidám kék-vörös sereg észre nem veszi, hogy idekint nyafogsz!

A nekromanta, barátját vállánál fogva újra útnak lódította. A völgy alján, az ezer utak kereszteződésének közepén égig nyúló oszlopon girbe-gurba fatáblákra vésett feliratok jelezték a kisebb-nagyobb szerveződések felé vezető utakat. A Napkapu irány már jól ismert volt a két sietős alak előtt:

„Szirtek, Napkapu torony, félnapi járóföld”

Persze ennyi idejük nem volt, így az iramot meglehetősen sietősre fogták! Útközben a kék óriás egészen felvidult, társa meg épp ellenkezőleg, az diktált tempótól alaposan elfáradt.

A torony előtt néhány mérfölddel az út, kikerülve a száraz erdő dombjait és az azt körülvevő sűrű bozótost, a szirtek felé kanyarodott. Elhaladt a Kublások fogadója előtt s csak ezután hullámzott le a szirtekhez, majd fel a toronyig.
A kanyarban Dzsó begyalogolt a bozótosba.

- Gyere, erre rövidebb. Van itt egy régi szekérút.

Zöldike, kezeivel salapálva próbálta elhárítani a társa mögött visszacsapó, néhol tüskés, hajlékony bozót ágak csapásait. Dzsó hátrafordult.

- Csendben szenvedj! Maradj le egy kicsit, ettől a zajtól, amit csapsz, a hulláid is életre kelnek!

A hátralévő utat jórészt csendesen tették meg s nemsokára ott kuporogtak ahol pár órával előttük Mandarin figyelte a Khetty távozását.

A torony előtt most Stubb, a vörös szőrzetű, csimbókos szakállú törpe ténykedett. Illetve úgy tűnt, nagyon koncentrál valamire. Elmélyülten, egyenesen, felemelt fejjel állt és halkan motyogott valami litániát. Nem sokáig tette ezt, akármi is volt, végére ért. Mindkét tenyerét égnek fordította, belőle tucatnyi apró, sötét, színes golyó röppent fel és lassú táncba kezdtek a törpe körül. Ezután egy rövid nyakú palack került elő Stubb bozontja által takart ruhája alól és élvezettel meghúzta. Megtörölte a száját, böffentett egy ízeset és kiválasztott a repkedő gömbök közül egyet.
Stubb ráfújt a színes golyóra, suttogott valamit és elengedte, az apró golyó pedig szikrázni kezdett és gyorsan elröppent. A törpe újra jót húzott a mézsöréből, majd újabb gömbért nyúlt. Ekkor egy vastag kék kar karolta át a nyakát.

- Csitt, Stubb! Békével jöttünk! – lehelte a fülébe Dzsó. A törpe előtt a nekromanta vált ki a sötétből.

- Sájj ’e hórlam! Uáom a okdrosak! – Hörögte vissza halkan Stubb.

- Ha tudnád én meg hogy utálok akaratlanul visszatérni oda honnan épp távoztam! – Morgott a kék.

- Ájj máj e!

- Rendben, csak nyugodtan, csendben Stubb, akkor nem bántunk!

Dzsó lazított a törpén, az meg nyomban megragadta a termetes támadóját és cseppet sem elegáns mozdulattal átdobta a feje felett. Másik keze rögtön utána lendült, már íve kezdetén szórva a sercegő szikrákat. De a nekromanta is gyors volt, a törpe mellé ugrott, egyik karjával leszorította a tűzesőt szóró kezet, a másikat, nyitott tenyere körül pörgő szilánkokkal Stubb nyakához tartotta.

- Ne heveskedj, Törpe! Ilyen közelről szörnyű hatása van a gyorsan mozgó nehéz tárgyaknak! Értsd meg, hogy nem ellenségként jöttünk!

Stubb szemében izzott a harag, de jobbnak látta lecsillapodni. Szomjas is volt. Dzsó kirázta végtagjaiból a landolás fájdalmát és közelebb jött. Seligen elfojtotta a varázslatát.

- Stubb, mi történt, miért helyezed ki a védőgömböket?

- Egy Végzetúr Mester, Dalen, betört a tornyunkba és valószínűleg megfertőzte valamivel a lélekkutunkat. – morogta összeszorított foggal a vörös. – Fenyegetőzött, hogy visszatér… válaszokért! Én nem hagyom, hogy ide még egyszer betegye a lábát!

- Dalen? – vonta fel a szemöldökét Dzsó. – hát igen, az a híresztelés járja, hogy megzavarodott. Hol van Khetty?

- Khetty elindult… segítségért.

- Hova? – kérdezte a kék gyanakodva.

- Nem tudom, de meg nem mondanám nektek, ha tudnám sem. Nem fogjátok újra elhúrcolni.

A két betolakodó összenézett.
Ekkor kivágódott a torony ajtaja és Lia rohant ki rajta. Stubb összerezzent a gondolathullámra.

„Miért nem figyelsz törpe! Percek óta kérlek, hogy segíts, mert valami nagyon csúnya dolog történik a lélekkútnál…”

A fehér hajú lány megtorpant, mintha falba ütközött volna, ahogy észrevette a jól ismert apró, vörös alak körüli két idegent. Láthatóan a telepatikus kirohanás olyan erősre sikeredett, hogy a két betolakodó is hallotta. Dzsó kék tömege villámgyorsan a lánynál termett. Két kézzel megmarkolta a törékeny vállakat.

- Mondd el mi történt! – parancsolta határozott hangon.

- Az építészeket megtámadta valami a lélekkút vizsgálata közben, pont, hogy Khetty elment megkeresni Peps vortexét… - későn döbbent rá, hogy fecseg.

A törpe kihasználva a behatolók figyelmetlenségét egy csattanós parancsszóval vész-aktiválta a még mindig körülöttük repkedő védőgömbjeit.

A szilánkok körbefogták, körbezárták, mint egy fal sűrűsödtek össze előtte akármerre is igyekezett lépni. A valóság darabkái mögött pedig a lilás-fekete csíkokkal örvénylő vortex kavargott.
- Peps! Kérlek!
A vortex azonban nem felelt. Khetty érezte a zavart, a bosszúvágyat, a reményt, a csalódást, az örömöt, a fájdalmat. Annyi intenzív érzelem kavargott körülötte, hogy szinte levegőért kellett kapkodnia a mellkasára ülő nyomasztó érzés miatt.
A lassan keringő szilánkok közül egy darab felkeltette a figyelmét. Az amelyiken az először látott emlék egy részletét vélte felfedezni. A szilánkra fókuszálva közeledett a darabkához, amely így nem illant tova, nem mozdult el, mint korábban, amikor játékosan kavarogtak körülötte.
Mikor hozzáért rövid mozgássort látott. Egy szolgáló vizes ruhákat teregetett egy kötélre. De néhány másodperc után a mozgássor újra ismétlődött.
Khetty megszorította a szilánkot, hogy az ne tudjon elszökni előle és körbenézett, hátha meglátja egy másikon az illeszkedő darabot. Nem is kellett sokáig keresgélnie. A szilánkot az ujjai közt tartva igyekezett a kiszemelt emlékdarabhoz. Mikor elérte az udvaron futkorászó kutya képét, összeillesztette az előző résszel. Sárgás fényű izzással kapcsolódott ismét a két darab. A szolgáló végre felterítette a hálóinget és újabb után nyúlt, míg a kutya jókora pofont kapott a sarokba szorított prüszkölő macskától.
A vortex érzelmei is megváltoztak.
- Mit csinálsz? – hallatszott Peps meglepett hangja.
- Imádom a kirakós játékot! – mosolygott Khetty és újabb darabka után nézett, amelyet egészen magasan talált csak meg. – Segítesz?
- Ugyan! – horkant fel a férfi. – Te sem vagy más, mint akikkel eddig találkoztam!
Khetty magasra nyújtotta a jobb kezét, mintha valami elérhetetlen polcról akarna levenni egy könyvet. Lábujjhegyre is állt, hátha így megnyúlik kissé.
Addig próbálkozott, míg elszakadt a tölcsér aljától, ahol eddig lebegett és elérte a kiszemelt emléket, hogy halvány izzás kíséretében az előzőekhez illessze a szilánkot.
A kutya lelkes csaholással rohant végig a fehér ruhákat tartalmazó kosáron, fekete lábnyomokat hagyva a lepedőkön, hogy a megszökött macskát üldözze.
Az emlékfoszlány már tenyérnagyságúvá vált ezzel a darabbal. Khetty mosolyogva nézte a mozgó képsorokat, majd újabb részlet után indult.
Mintha olyan helyre került volna, ahol megállt az idő. Volt olyan, hogy egész sokáig nem talált újabb darabot, volt, hogy a keze ügyébe került egyszerre egy tucatnyi. Bármennyire fáradt is volt, élvezte a játékot. Látni akarta az újabb és újabb részleteket, ezért elhessegette az ötletet, hogy kicsit lepihenjen. Ráadásul akárhányszor újabb szilánk került a helyére, annyiszor érezte meg a vortexből távozó haragot és keserűséget, és annyiszor tapasztalt örömet helyette. Mintha az illeszkedő darabokkal Peps is magához tért volna lassan.
Valójában fogalma sem volt róla, hogy mikor lépett be a mágus világába, azt pedig megtippelni sem tudta, hogy mennyi időt töltött el benne… ha saccolnia kellett volna, minden bizonnyal azt mondja, hogy hónapokat.
A fiatalon is sokat szenvedett férfi szépséges és szörnyűséges emlékei azonban lassan a helyükre kerültek. Khetty mosolyogva nézte a zöld tájat, a sötét tornyot, a kisgyerek játékát, a szolgálók perpatvarát, a hatalmas mágusok gyűlését, szomorún simított végig a feleség halálának képén.
- Miért csináltad ezt? – lépett elő hirtelen Peps a háta mögött az egyik képből.
- Nem tudom… - vont vállat a nő. – Csak úgy… jött…
A férfi sokáig nem szólt semmit, csak nézte a képeket, majd megállt a Dalent ábrázoló képsorok előtt.
- Vegyétek el a gyűrűjét!
- Vegyük el a gyűrűjét? – ismételte Khetty meglepetten.
– Veszélyessé teszi az a tárgy! És semmilyen körülmény között ne engedjétek, hogy a toronyba költözzön!
- Köszönöm – érintette meg a férfi vállát Khetty, mire Peps azonnal tovább lépett egy újabb képhez. Hosszasan nézte, majd kinyújtotta a kezét. Ahogy hozzáért a takaros kis házat ábrázoló képhez, melynek tornácán felesége ült, az emlékképek forogni kezdtek, majd elmosódott színekké váltak, mígnem a színörvény már elviselhetetlen volt a szemnek.
Mikor Khetty ismét kinyitotta megfájdult szemeit, zöldlombú fák alatt állt. A kis háztól kissé távolabb. A szőke nő boldogan támogatta fel magát a széles karosszékből, hogy gömbölyödő hasát simogatva üdvözölje a hazatérő Peps köpenyes alakját. Khetty nem várta meg a csók kifejletét. Megfordult és sietős léptekkel elindult, a háztól távolabb kerülve visszanézett, de nem látott már mást csak ködbe burkolózó formákat. Boldog volt, bár maga sem tudta volna megmondani, hogy mitől. Mosolyogva haladt előre, mígnem egy vastag ködfelhő állta útját. Gondolkodás nélkül átlépett az átláthatatlan fehér füstön.
Dermesztő hideg fogadta. Szél. Sötétség. Levegőhiány. Gyengeség. Nem tudott megállni a lábán. Térdre zuhanva lélegzett mélyeket, de a karja sem tudta megtartani, a hóba rogyott.
Igyekezett a hátára fordulni. A holdak már magasan jártak az égen, csillagok szikráztak a magasban.
- Dalen… - nyögte Khetty és megpróbálta ismét feltornázni magát, hogy visszainduljon a toronyba, de képtelen volt megmozdulni.
~ A torony… - gondolta még, bár egészen pontosan nem tudta felidézni a képeket, amelyeket Peps mutatott neki… azt sem tudta, hogy pontosan mennyi idő telt el…
A testével küzdött. Úgy érezte elszívták az életerejét, a sejtjei, az izmai mozdulni sem akartak, pedig neki mennie kellett… vissza… még Dalen előtt…
Oldalra fordította a fejét. Mielőtt lehunyta a szemét, még látta, ahogy a vortex vidám színeket öltve egyre messzebbre kavarog.

Fenn a toronyban Gill és Kovi meredten álltak a különös jelenés előtt. A derengő alak a két építész felé fordult, és kezét nyújtotta feléjük.

-Segítsetek… nem bírom már tovább! –kiáltotta, de csak halk suttogás hagyta el a száját.

Ekkor hirtelen egy vérvörös kisülés futott végig a kút felszínén.

-Neeee… -sikította az alak, és visszavetette magát a kútba.

Újabb és újabb vörös villám keletkeztek a vortex felszínén, majd egy hirtelen kicsapott, felperzselve Gill lába előtt a padlót. Pillanatokon belül hatalmas szélvihar kerekedett a kupolában, ahogy a kút nagy sebességgel dagadni kezdett. Vörös, kék és sárga villámok nyaldosták a kupola belsejét hangos csattanásokkal. Az üvegtáblák egymás után robbantak darabokra. Szilánkeső hullott alá.

-Elszabadult! –próbálta Gill túlüvölteni a mennydörgést.

-Ürítsük ki a tornyot?

-Nincs rá már idő, nem tudnánk kijutni. Csökkentenünk kell az energiáját!

-Te ebből akarsz építeni?! –kiáltotta Kovi, és hasra vetette magát, ahogy egy ablak felrobbant felette.

-Nem! Le kell földelni! A kupola fő tartóívei elég masszívnak tűnnek, és leérnek egészen a torony aljáig! Talán kibírják! –kiabált Gill a földre kuporodva.

-Jól van! Próbáljuk meg!

A két mágus széles karmozdulatokkal nekikezdtek a varázslatnak. Hirtelen egy vastag és fényes ív jött létre a kút és az egyik tartóív között. Az energia kisülés vonaglott, bömbölt, de magmaradt és a torony szerkezete is állta a megpróbáltatásokat. Mindketten elfeledkeztek a kis zöld patkányról, ami földre kushadva rémülten figyelte az eseményeket.



***



A törpe kihasználva a behatolók figyelmetlenségét egy csattanós parancsszóval vész-aktiválta a még mindig körülöttük repkedő védőgömbjeit. A parancs hatására az összes gömb… nem csinált semmit, hanem keringett tovább gazdája körül. Hosszú kínos csend következett. A két gyémánt végzetúr rosszallóan nézte Stubbot. Lia kicsúszott Dzsó szorításából, mellkasán összefonta karjait, és szemöldökét enyhén megemelve, szintén szúrósan nézett lakótársára. A törpe kezdte magát nagyon kellemetlenül érezni.

-Én… -kezdett volna bele, amikor Seligen hirtelen letorkolta.

-Nem megmondtam, hogy nem akarunk semmi rosszat! – kiáltott a törpére a nekromanta.

Ebben a pillanatban hatalmas mennydörgés rázta meg a tornyot, és üvegszilánkok kezdtek záporozni a társaságra.

-Ez meg mi a csuda? –nézett fel Dzsó a torony tetején táncoló vörös villódzásra.

-A Kút! –kiáltotta Stubb és Lia egyszerre, majd mit sem törődve a két gyémánttal berohantak a toronyba.

Dzsó és Seligen egymásra nézett. Mindketten a kíváncsiság és a józan ész között tépelődtek. Bemenni, vagy lelépni? Mindketten a másiktól várták volna a tanácsot. Apró, tétova mozdulatok, grimaszok és szemforgatások rövid párbeszéde után Dzsó megunta a dolgot és döntött mindkettejük helyett.

-A fene egye meg. –morgolódott, és két smaragd után indult, nyomában Seligennel.



***



Gil megtörölte kezével izzadt homlokát és elmosolyodott.

-Megcsináltuk! –bökte oldalba Kovit, és csípőre tette kezeit.

A végzeturak elégedetten tekintett fel művükre. A lélekkút vöröses-bíbor vortexe a kupola csúcsában pörgött. Mint egy láncra vert vadállat úgy vergődött az energiaívek között, amik a kupola négy tartóívéhez kapcsolták. A vortex egyre gyengült, ahogy elvesztette fölös energiáját, míg végül megbékélt börtönében.

Az üvegszilánkok között Mandarin vacogott. Apró sárga szemei körbejártak a teremben. Az egész ismerős volt számára, túlságosan is. Rég elfeledett sötét emlékek kezdek előtódulni ezen a helyen. Emlékek, amiket rég elásott már tudata mélyében, de most lassan megállíthatatlanul törtek a felszínre. Egész teste megmerevedett az irtózattól, ahogy szemei megakadtak egy jelen.

„A Mester jele!”

A jel ott volt mindenhol, hol elrejtve, hol annyira nyilvánvalóan, hogy az ember nem vett róla tudomást. Már tudta hogy hol van, és hogy mi ez a torony, és azt is, hogy mi fog most történni.

„A pince! Talán ott biztonságban leszek.”

Mandarin ahogy csak apró lábai bírtak rohanni kezdett lefele a lépcsőn.

-Mondd csak Gill, most nekem cseng a fülem, vagy te is hallod ezt a mély zúgást? –vakarta meg a fülét Kovi.

-Most hogy mondod… -kezdett bele a másik építész de elakadt a szavai.

Az üvegszilánkok táncolni kezdtek a padlón, és a mély morajlás egyre erősebb és erősebb lett.

-A pokolba…



***



-Csirguz, találtam valamit! –kiáltott Danka, és kezével hevesen integetni kezdett társának.

Mindkét mágus egy hatalmas könyv fölé görnyedt. Az egyik oldalon a Dalen által összerajzolt tekercs pihent. A másikon egy sokkal részletesebb ábra volt egy másik toronyszerű építményről.

-Tudtam, hogy nem volt véletlen hogy pont arra a tekercsre firkált az az eszelős. Nézd a hasonlóságot. Szerintem ezt próbálta lerajzolni. –magyarázott Danka vehemensen.

-Igen, de honnan ismerte ezt? Még inkább, mit akart ezzel nekünk mondani?

-Szerinted mondani akart vele nekünk valamit?

-Persze, nem olyan őrölt ő, mint amilyennek látszik. Melyik könyvben is találtad ezt meg?

Danka nagyot sóhajtott, és félrehúzta a tekercset, hogy társa elolvashassa az ábrához tartozó szöveget.

-Jaj ne… -dörzsölte meg a homlokát Csirguz.

-Ugye nem gondolod, hogy… figyelj, mintha valami égne. –szimatolt a levegőbe Danka.

A fal egy pár helyen elfeketedett és füstölgött. Majd az éget vakolat peregni kezdett felfedve a mögötte vörösen izzó rúnákat. A két mágus a falra nézett, majd egymásra, aztán az előttük fekvő könyvre, végül újra egymásra.

-Jaj ne! –kiáltottak fel mindketten.

-Meg kell őket állítanunk, amíg nem késő! Hozd a könyvet! –sietett előre Csirguz.

Hangos női sikoly hallatszott, ahogy az ajtóhoz ért. A mágus feltépte az ajtót. Lábai előtt a földön hevert Lia kezeivel a fejét szorítva. Mögötte Stubb készült nekiugrani Dzsó torkának.

-Mit műveltél vele, te aljas szemétláda! –üvöltötte a törpe.

-Semmit! Közelében sem voltunk! –Próbálta túlkiabálni a gyémánt diplomata.

-Megöli… -nyöszörögte Lia. -Felébredt, és most ízekre szaggatja szegényt… pedig ő csak segíteni akart…

-Ki ébredt fel? –állták körbe a többiek a fekvő lányt.

-A torony…

Stubb dühösen Dzsó elé lépett, mikor megpróbálta felemelni a lányt, majd maga segítette talpra. A társaság szapora léptekkel igyekezett fel a tetőre. A mély búgás egyre hangosabb lett, és egymás után égették át a fal mélyén rejtőző tüzes rúnák a vakolatot. A lépcsőfokok egyre magasabbnak tűntek, és egyre nehezebb volt megmászni őket. A végzeturak, akik bármikor könnyedén felszaladtak volna, ez alkalommal küzdöttek minden lépéssel. Észre sem vették a lefele igyekvő Mandarint.

„A torony elszív minden energiát. Sietnem kell.”

A torony többi lakója is egyre fáradtabbnak és kimerültnek érezte magát. Egymás után rogytak le a földre. Az erszényekben és a ládákban a lélekkristályok egymás után szívódtak fel.



***



Danka volt az első, akinek sikerült felküzdenie magát a tetőre. Kovi és Gill lihegve ültek a fal mellett, a padlót üvegszilánkok borították. Az egész torony zúgott és remegett, alig lehetett talpon maradni. A kupola megmaradt részei potyogtak lefele a padlóra. A kút szinte már elfogyott, csak a fogva tartó energiabéklyók maradtak.

-Állítsátok le! –próbálta Danka túlharsogni a morgást.

-Mi folyik itt? –kérdezte Gill.

-Ez! –csapta le a könyvet a földre a mágus.

A képen egy torony volt, aminek a tetején négy egymás felé ívelő karom között energia kisülések cikáztak. A kép szinte pontos mása volt a Napkapu torony jelenlegi állapotának.

-Mi ez? –kiabált Kovi.

-Zan-indukátor!

-Miii?

-Hallottad a történetet, hogy régen Dornodon felégette egész Ghallát, és a gonoszság istenévé vált ezáltal?

-Nem, de jó tudni. De mi köze ennek hozzánk?

-Ilyen tornyokkal tette!

Ekkor a falakat borító rúnák élesen felvillantak, és a torony tetejéből egy energianyaláb csapódott a magasba, és lángba borult az ég.



***



Dalen lassan ébredezett egy fa tövében megejtett szunyókálásából. A mágus hirtelen megdermedt, és rémülten a lábai közé kapott. Egy hatalmas tócsában ült.

-Pedig nem is álmodtam tűzzel. –vakarta meg a fejét, majd a vele szemben remegve kuporgó állatokra nézett.

-Melyikőtök vizelt le? –emelte fel a hangját, amitől az állatok még jobban összehúzták magukat.

Ahogy Dalen körbenézett látta, hogy vízben áll az egész tisztás.

-Hmm, most aztán gyorsan jött a tavasz.

A smaragd végzetúr feltápászkodott, majd nagyot nyújtózott és ásított egyet.

-Hmm, már majdnem sötétedik. –nézett fel az égre.

-Este… este… volt valami az estével… -vakarta meg a fejét Dalen.

-Terveztem valamit ma estére… vagy csak álmodtam? –mélázott el a galetki, és kezével nekidőlt a fának, aminek álmában a hátát támasztotta.

A fa engedett, Dalen visszaugrott, ahogy a fa, pontosabban negyed fa, hangos csattanással kidőlt. A fa többi része, ami még megvolt reggel, már csak hamu volt. A megmaradt csonk is szinte teljesen el volt szenesedve. Dalen csak állt és bámulta a kietlen hamusivatagot. Ott, ahol tegnap még erdő volt, most már csak szürke hamu volt. Dalen az élet és halál határán állt, előtte kiégett föld, mögötte a téli álomból ébredező erdő. A végzetúr lassan körbenézett, hogy van-e valaki a közelben, majd a kidőlt fához lépett. Kezeivel megragadta az üszkös törzset, és nekifeszült, hogy újra felállítsa. Egy pár esélytelen próbálkozás után hátralépett, és újra körbenézett, miközben kezeit a nadrágjába törölte.

-Ez nem én voltam! Nem tudjátok rám kenni! Én csak itt aludtam. –mutatott a kiégett vidékre, miközben nézelődött hátha valaki mégis látta, ahogy kidöntötte a fát.

-Srácok, spuri. –kiáltotta az állatoknak, és futni kezdett befele az erdőbe.

-Csak tudnám mit akartam ma este csinálni. –dünnyögte.



***



Az út egyre meredekebben emelkedett a fák között. A sűrű erdő hirtelen egy csapásra megszűnt, és csak a hóból itt-ott kiemelkedő üszkös csonkok jelezték a néhai fákat. Egyetlen ösvény vezetett felfele a meredek, sziklás, kopár hegyoldalon a Végzeturak Mesterei szövetség citadellájához. A kopár hegyoromra emelt erődítmény, mint egy zsarnok trónolt a lent elterülő erdő fölött. A vastag falakon zöld tüzek égtek, kék villámok cikáztak az égbe nyúló mágustorony oldalán, és mint egy sötétviharfelhő lebegett az égen a pusztítás citadellája. Dalen megszaporázta lépteit, hogy beérje az előtte felfelé kaptató végzeturat. A vastag acélpáncélba öltözött harcos két másik láncra vert galetkit vonszolt maga mögött.
-Megvagy Soul! –csapott Dalen hirtelen a másik vállára.

Ezalatt Danka egészen más típusú problémákkal szembesült. Helyzete már-már kilátástalannak tűnő volt. Nem elég, hogy a Hegy aljáig vezető utat mindösszesen két nap alatt tette meg egyhuzamban, és még az sem volt elég, hogy félúton beejtette káoszbotját egy szakadékba. Nem, volt még tovább is. Mikor hordaparancsnoka kívánságára elvállalta a küldetést, még korán sem gondolta, hogy rövid időn belül hány változatos halálnem kísérti majd meg. Megcsúszva a kövön könnyen egy szakadékban végezheti a cseppköveken felnyársalva, vagy egy tűzkatlanba szalad bele, ahol a tolvaj klán tagjai vallatták egykoron áldozataikat és áldoztak istenüknek, Dornodonnak, de az is megteszi, ha egyszerűen csak leül, és megvárja, míg az őt üldöző borzalom, egy xenó királynő utoléri, és elevenen felkoncolja – ezektől az eleven rettenetektől nem várhat senki jobbat, mikor a halál eljön, már áldásként tekintene rá. Ha Dankában két nappal ezelőtt akár csak megfogalmazódtak volna ezek a gondolatok, biztos, hogy nem indul el arra a végzetes küldetésre. Sajnos azonban jövőbe látni csak Gill volt képes, ezért Danka vidáman indult egyenesen a vesztébe…


- Utálom, mikor kiütnek… - morogta Danka az orgyilkos által elhullajtott Fairlight nyakék tanulmányozása közben. Felvéve sokkal több varázslatra volt energiája, melyek lényegesen erősebben csapódtak a gyakorlótéren felállított, mágiai gyakorlatokra épített falba, és jókora darabokat szaggattak ki a gyakorlóbábuk testéből.
- Nem gondolod, hogy elég lesz mára ennyi gyakorlás? – kérdezte a toronyból kilépő Kovi.
- Megint nincs elverned Hatalom Kártyában? – kérdezett vissza mosolyogva Danka.
- Acabónak egyszerűen nem megy a fejébe, hogy nem kell félnie a megidézett lényektől. – vonta meg vállát vigyorogva Kovi


- … A fekete ölész sebez rajtad négyet és… azt hiszem, meghaltál! – Dőlt hátra a székében Danka, ahogy a fekete ölész az asztal fölött Kovira vetette magát, és…
- Nem úgy van az! – kiáltotta Kovi, megidézve egy varázslatot, mire a fekete ölész porrá hullt, és a varázslat maradéka lenullázta Danka életét.
- Mondtam már, hogy nem játszom veled soha többet? – tette fel a kérdést Danka, miközben odadobta Kovinak a győztesnek járó kiégett őskövet.
- Csak négyszer… - vigyorgott amaz.
- Vigyorogj csak, de legközelebb esélyed sem lesz! – ezzel Danka kisétált a toronyból és rögtön bevetette magát a vadonba. Vadászni indult, és nem utolsó sorban a hordaparancsnokával is találkoznia kellett.
Épp egy fatty nőstény lélekenergiáját szívta ki, mikor zörrenés hallatszott a háta mögül. Hátrafordulva egy tűzgolyó reppent ki kezei közül, mely végig víztócsává változtatta a hó nagy részét. Egy szárnyaspók elszenesedve hullott a havas földre.
- És most irány a hordaparancsnok. – szólt oda goblin védőmágusának, melyet az első találkozásukkor történt kis baleset miatt csak Pörköltnek hívott. Az bólintott, keze felizzott, így vágva ösvényt maguknak a hóban Smaragdvárosig.
Smaragdváros, Ghalla valószínűleg legnagyobb és legdíszesebb városa. Hét nyilvános arénájában éjjel-nappal küzdöttek az egymás előtt bizonyítani akaró smaragd hordabeliek, a kennelekben pedig állataik gyakoroltak. A főtéren állt Ghalla legmagasabb mágustornya, az Obszidián Torony, amit még Napkapu tornyából is látni lehetett.
Danka rutinosan vágta át magát a tömegen, átverekedte magát két, portékáikat fennhangon hirdető kufár közt, míg el nem érte a smaragdok hordaparancsnokának szállását, ami a szerény „Palota” névre hallgatott. Kapujánál két, rubin jelvényt viselő marcona zsoldos állt, akik minden belépőt megmotoztak, és elkobozták fegyvereiket. Danka káoszbotját az egyik őr felé nyújtotta, kedvencének intett, hogy kint várjon, majd besétált a hordaparancsnok szállására, akit tiszteletteljes főhajtással köszöntött.
- Á, az ellenség szakértője! Ülj csak le, ülj csak le. Mit hoztál tehát nekem?
- Érdekes híreket uram. Ugye tudja, kik azok a kyrek? – amaz bólintott, hogy tudja. – Úgy tűnik fenyegetést jelentenek – újra.
- Nocsak, nocsak. Ez érdekes… Itt a jutalmad! – dobott egy kis zsákot az asztal fölött Dankának. – Mindenesetre nekem is vannak érdekes híreim számodra. Felderítőink egy volt ellenség-őrposztot találtak a Teron-hegy egy kijárata mellett. Szeretném, ha megnéznéd, van e valami használható ott számunkra! – s szavait a kezében forgatott őskővel nyomatékosította.
- Természetesen uram. Hol találom azt az őrposztot?
- Tarts keletnek, míg el nem éred a Tökéletes Gyémánt erődítményét. De vigyázz! Arrafele a portyázók előszeretettel vetik áldozataikat kínzókamrába, onnan pedig jó ideig nincs kiút! Amint meglátod a tornyot, amit az a pökhendi népség Hatalom Tornyának nevez, fordulj északnak, és ne állj meg addig, míg el nem éred a hegy lábát. Az embereim várni fognak rád! – a hordaparancsnok felállt, és intett Dankának, hogy távozhat.
A kapunál egy rövid dulakodás során Danka visszaszerezte magának káoszbotját, mely megtetszett az egyik őrnek. Intett Pörköltnek, és célba vette kedvenc fogadóját, mely a Csámpás Kacsa különös nevet viselte. Itt készítik a város legjobb wantuszárnyát. Mialatt az ételre várt, egy üzenetet írt. Mikor kész volt, Pörkölthöz fordult:
- Vidd el ezt a levelet Napkapuba, hogy ne aggódjanak miattam. Maradj is ott, amíg vissza nem térek!
Pörkölt erre morcos arcot vágott, amiből valami olyasmit lehetett kiolvasni, hogy:
„Na persze! És mi lesz veled nélkülem?”
-Tedd amit mondtam! – dörrent rá Danka, mire a goblin felpattant, durcásan elrakta a levelet, és az ajtót becsapva távozott.
A kiadós ebéd után a wantukölcsönző felkeresése volt Danka első dolga. Az eladóval folytatott rövid, de annál hevesebb alkudozás után wantuháton folytatta útját.


A Tökéletes Gyémánt tábora mára már egy kis várossá nőtte ki magát. Tévedhetetlenségük látszatát mindenesetre megtörte a Hatalom tornya, mely napról napra süllyedt a földbe. Bár a torony még így is végtelen önbizalomról árulkodott.
Dankát a tökéleteseken való merengésből egy ág reccsenése zörrentette ki. A háta mögülről érkező végzetúr tudta, hogy a könnyű zsákmányról lemondhat, bár ez igazán csak akkor tudatosult benne, mikor egy tűzgolyó majdnem lepörkölte a szemöldökét. Válaszként egy gyors csapást indított ellenfele lába felé. Danka bedőlt a cselnek, nem tudta megakadályozni, mikor a csapás irányát megváltoztatva támadója gyomorszájon vágta, úgy, hogy Danka két méterrel arrébb ért összerogyva földet. A gyémánt fölé hajolt, sárga fogsora ijesztő vigyorrá torzult.
- És most mész a kínzókamrába, smaragdocskaaaAAAAAAA…
Ebben a pillanatban egy nagy, piros valami hullott a gyémánt nyakába, ami határozottan forró volt, és harciasan karmolászta és harapdálta a gyémánt fülét.
- ÁÁÁ szedjétek le rólam, segítség!!! – ordította a pórul járt harcos.
Danka is meglepve nézte a jelenetet, majd, mikor felismerte megmentőjét, bosszúsan felsóhajtott. Feltápászkodott, felült a wantu hátára, s csak akkor szólt hátra:
- Pörkölt, ide hozzám, mennünk kell!
A goblin aljas vigyorral ugrott le a végzetúr dagadt fejéről, aki, mivel már nem égett a haja, lekapta válláról kürtjét, és a goblin felmenőit átkozva belefújt. A kürtszóra két másik felelt, majd még egy és még egy…
- Kapjátok el azt a smaragdot és a goblinját! Én akarom halálra kínozni őket!
- Jó lesz sietni… - mormolta Danka, s sarkával nagyobb sebességre ösztökélte a wantut.


Dzsó a Hatalom Tornyának legfelsőbb szintjén állt, s a hajtóvadászatot nézte. Bosszantotta, hogy megint Napkapu egy lakója tör borsot szövetsége orra alá. Elfordult az ablaktól, hogy megpillantsa az ásítozva belépő Seligent.
- Mi történt?
- Látod? – mutatott Dzsó a wantuháton menekülő végzetúrra.
- Naná, hogy látom. De mi olyan különleges benne?
- Seligen, ha még nem esett volna le: ott menekül a pálinkám!


A wantu a vastag hó ellenére is gyorsan haladt, utasai fellélegezhettek. Danka mégis csak akkor lassított, mikor már biztonságos távolban érezte magát gyémántváros kínzókamrájától. És, bár félt, hogy a feldühödött gyémánt társain áll bosszút, hordaparancsnoka kívánságát nem hagyhatta figyelmen kívül, és üzenni sem tudott, tekintve, hogy Pörkölt első alkalommal sem ment el Napkapuig. Úticéljától egyébként sem volt már messze.
A fák közül kiérve a napfénytől szikrázó hó megvilágította a Teron-hegy bejáratát. Danka kikötötte a wantut egy fához, majd a bejárat felé fordult, ahonnan már egy alak tartott egyenesen felé.
- Danka! Hát te hogy kerülsz ide? – kiáltotta.
- StevZ! Mi járatban?
- Tudod, a hordaparancsnok megígérte, hogy ha felügyelem a romokat egy álló hónapig, akkor beszél a Végzeturak Mestereivel, hogy tanulhassak az akadémiájukban. És még két hétig fogok itt strázsálni.
- Hozzánk is elmehetsz tanulni. Most építjük az Akadémiát, Khettynek és a többieknek biztos nem lesz ellenvetésük!
- Ezt komolyan mondod?
- A lehető legkomolyabban.
- Ebben az esetben megmutatom neked a helyszínt, aztán pedig látogatást teszek nálatok! - mondta StevZ örömmel.
StevZ vezetésével betódultak a barlangba, ahonnan jó száz láb múlva egy folyosóba fordultak be. A folyosóból két barlangajtó is nyílt, az elsőn fordultak be. Danka felnézett a falra és...
- Úristen! - nyögte ki, szinte némán.
- Én is ezt mondtam. - bólint StevZ.
A fal mellett egy xenó királynő szobra állt.
A döbbent csendet Stevz törte meg.
- Akkor... én indulnék.
-Persze, persze... - mondta szórakozottan Danka a szobrot bámulva.
StevZ távozása után Danka a második barlangszoba felé vette az irányt.
A falon rúnáknak tűnő írást az átlag galetkik simán otthagyták volna, Danka viszont értette azt, így az orra alatt motyogva kezdett a tanulmányozásába.
- Ez egyértelműen az Ellenség nyelve. Itt mond valamit erről a gombról... - mondta Danka, megnyomva azt.
BUMM!
BUMM!
BUMM!
Danka csöndben elindult az ajtó felé, de szinte azon nyomban hátrahőköl.
- Fairlightra.... - mondta, és azon nyomban futásnak eredt. Épp csak beért a sarkon, mikor egy savcsóva kenődött szét a falon.
- A xenó! Életre kelt! Most légy észnél Danka!

A torony kupolája fölött kavargó vortex sötét színekkel örvénylett, miközben az üvegkupola tartószerkezetéül szolgáló négy fémkarom aranyos fénnyel felizzott. Az üvegtáblák egymás után robbantak szét, a torony egész szerkezetében remegett.
- Kifelé! – üvöltötte Gill.
A mozaiklapok táncolva mozogtak a talpa alatt. Danka hóna alá csapta a könyvet és a többiek után iramodott.
A folyosók és a szobák falain egyre-másra tűntek fel a mágikus jelek, amelyek vörös lüktetése mintha csak egy varázsigét kántált volna.
A fém karmok sárgás izzása lassan fehérre váltott. Ekkor a négy karom aljából apró fekete gömbök indultak el. Lassan kúsztak az őrült vortexé vált kút felé, majd egyszerre beleolvadtak az örvénybe.
A következő pillanatban földrengés rázta meg a torony épületét, a mágikus jelen szinte lángoltak, néhány helyről vakolatdarabok hullottak le, a legtöbb díszes ablak kitört. A toronylakók egymásba kapaszkodva igyekeztek biztonságba húzódni, ha már az épületben rekedtek. Bár mindannyian azt gondolták, hogy nincs biztonságos hely pillanatnyilag sehol sem.
Óráknak tűnő percekig vajúdott a torony, mígnem megszabadulva súlyos terhétől ismét ősi nyugalommal állt a szirten.
A törmelékektől poros mágusok köpenyüket rázogatva álltak fel és néztek végig:
- Mindenki jól van? – harsant Gill hangja végig, mire néhány darab lepergett az egyik leszakadt emeleti folyosóról.
- Hát ez rosszabb, mint az Azúr támadása után volt! – sóhajtott nagyot az építész, ahogy körülnézett.
- Mi a jó bánatot műveltek ti itt! – csattant fel egy zöld arcú végzetúr hangja, aki egy halom gerenda alól próbált kimászni. Málladozó zöld arca, máris egy halottat idézett, Camelus gyors mozdulattal parancsolta a háta mögé Bulcsút.
- Ki vagy te?
- Seligen vagyok! – porolta le bosszúsan ruházatát a gyémántváros főmágusa. – Dzsó? Élsz még? – nézett körül gyorsan, de a kérdezett nem válaszolt.
- Dzsó?? Mivan, itt az egész Tökéletes társaság? – horkant fel Kayrac. – Mikor máskor jönnének! – nézett végig a lich az egyik ajtó szilánkjai alól feltápászkodó kék óriáson. Hangjából sütött a gyűlölet.
- Hagyd Kayrac! – tette a csontos karokra a kezét Lia, majd felnézett a korábbi kupola helyére.
Az üvegkupola eltűnt, csakúgy, mint a plafon. A lélekkútnak nyoma sem volt. Az égen sötét, fekete felhők kavarogtak.
- Na, még csak eső kéne! – dörmögött Stubb és visszaindult fölfelé, ahonnan néhány perccel korábban még menekültek.
- Te vissza akarsz menni? – állt a törpe elé Diabolo.
- Hagyjá’ csak… Ennél rosszabb, mi lehet? Hónapok munkája veszett kárba, plusz a kutunk teljesen eltűnt!
- Nézzétek el, hogy nem vagyunk épp vendéglátói állapotban! – nézett Lia a két gyémántharcosra, majd csatlakozott Stubbhoz.
Nem csak azon a szinten volt rémes a pusztítás nyoma, ahol épp érte őket a csapás… minél feljebb haladtak annál kevésbé szerették volna látni a következő szintet. Csirguz kivált a csapatból, amikor a könyvtár elé értek. Szeretett könyvei és tekercsei halomban álltak, szétszakadtak. A törött ablaküvegen keresztül szél hordta a lapjaikat.
- Danka, segíts rendet rakni! – szólt rá a fiatalabb végzetúrra.
- Látnom kell az indukátort! – szorította maga elé az ősi könyvet a kérdezett, mire Csirguz leintette és egymaga fogott neki a pakolásnak.
A laboratórium teljes összetört felszerelését, berendezését látva elszorult Csilland szíve. Kedvenc helye volt ez, mégha nem is volt a legügyesebb alkímista, de élvezettel kotyvasztotta a különböző színű és állagú folyadékokat.
- A lépcsősor leomlott – nézett fel Kovi a barátságtalan felhőkre.
- Innen is látjuk az eget! – morrant Stubb.
A négy karom ismét szürke fémként fürdött a télvégi naplemente utolsó sugaraiban. Tisztán kivehető volt, hogy a fémszerkezetet beleépítették a toronyba, talán ezzel akarták csökkenteni a hatását. Mindenesetre úgy tűnt, hogy a négy mithril ív, végigfut egészen a torony tövig, talán a föld alá is.
A leszakadt tetőszerkezet csonka darabjai lógtak alá, miközben olyan erejű szél söpört végig a tájon, hogy még a torony belsejében is megérezték a széllökéseket.
- Tisztára olyan, mint egy sajt! – vigyorodott el Seligen mikor felért, mire a toronylakók rosszallóan meredtek a két idegenre. – Mindenhol tiszta lyuk ez a torony, miért nem hagyjátok itt a fenébe?
- Jó lenne, ha most távoznátok! – indult meg a lépcsőn lefelé Gill ingerülten.
- Ne segítsünk? – nézett a zöldarcú az elrohanó építész után.
- Fairlight mentsen meg a segítségetektől!
Miután szemrevételezték a károkat, Gill utasításokat osztott, igyekeztek szabaddá tenni legalább egy járatnyi helyet, amelyen keresztül az udvarra lehetett menni. Szomorúan nézte a faragott bejárati ajtó maradványait. Olyan sokat dolgozott vele és annyira büszke volt magára… és most ez is odalett…
- Biztos ne segítsünk? – emelt meg Dzsó néhány gerendát, hogy kivigye a torony elé.
- Menjetek haza! – morrant Kayrac. - Elújságolhatjátok, hogy nagy bajban vagyunk, és aztán felvonulhat az egész társaság a réten, ahogy régen!
Dzsó némán állt az ajtóban, két karjában egy-egy gerendamaradvánnyal és csak bámult kifelé.
- Megmozdulnál? – horkant a lich bosszúsan, mire Dzsó elengedte a fadarabokat, amelyek hangos csattanással értek földet és kilépett a boltív alatt az udvarra.
A lich mérges smaragdtekintete felizzott, majd saját törmelékhalmát cipelve követte az udvarra a kék óriást... Néhány lendületes lépés után azonban megdermedt.
- Uramisten! – suttogta megkövülten, majd visszanézett a kékbőrűre, aki még mindig a torony tövében állt.
- Stubb! Camelus! – kiálltotta a lich, hangjára természetesen a toronylakók mindegyike az udvarra tódult.
- Mi ez? – hörögte döbbenten a törpe, ahogy végignézett a tájon.
A feljövő fehér hold és a lenyugvó nap fényei még siralmsabbá tették a látványt.
- Ho-hová lett a gyakorlóterünk? – kerekedett ki Bulcsú szeme.
- És-és.. és a fák… - lehelte Lia az elszenesedett, fekete törzsekre meredve
- De legalább nincs hó! – jegyezte meg Seligen, bár nem nagyon értékelték a tréfáit.
- Minden tiszta korom! – húzta végig az ujját redjens a torony falán, ami vakító fehér helyett, most éjfeketén pompázott.
- Hát kész! Elegem van! Én ezt nem csinálom! – sóhajtott fel Kayrac mérgesen, majd nagyokat csapkodva, törmeléket rugdosva próbált eljutni a szobájáig.
- Mi az, hogy nem csinálod? – indult utána Lia. – Ne mondj ilyeneket Kayrac!
- Egyfolytában csak renoválunk! Mikor végre kicsit élvezhetnénk is a munka gyümölcsét, akkor mindig történik valami ilyen! – még sosem hallották a lichet kiabálni… Lia a hátán végigfutó borzongás miatt őszintén remélte, hogy soha többé nem is fogja hallani. – És még Khetty sincs itt! Mert neki mindig el kell mennie! Hősködni!
- Kayrac fejezd ezt be! – Gill ritkán szólalt meg. Különösen a lich-csel nem beszélt sokat. Valahogy nem jöttek ki jól kezdetektől fogva.
- Hol van Danka? – nézett körbe Camelus hirtelen.
- Az előbb még itt volt valahol – fordult meg Csirguz.
- Azt a kékköpenyes kis manót keresitek? – mutatott Seligen az öböl felé iszkoló alakra.
- De hát ez nem Danka… mégha a köpenyét viseli is… - hunyorított a szürkületben Redjens.
- Honnan tudod, hogy nem ő az? – fordult felé Dzsó.
- Csak megismerek egy majd két méter magas varázslót, akivel hónapok óta együtt töltöm az időmet!
- Hát igen… aki ott iszkol, az nincs fél méter magas se… - nyugtázta Seligen. – Visszahozzuk? – vigyorodott el a nekromanta.
- Mindegy! Csak ne legyetek most láb alatt!
Mikor a két gyémánthordás eltűnt az öböl irányába, Camelus nagyot sóhajtott.
- Mit szabadítottam el?
- Ugyan, Camelus! Te aztán igazán nem tehetsz semmiről! – állt meg a nagytermetű harcos mellett Stubb.
- Én emeltem fel a kutat a torony tetejére, hogy a kút színes táncát élvezhessük. Még szegény Maxiqukac-ot is feláldoztam, hogy ne legyen baj belőle… és most…
- Hagyd ezt! Nem tudhattad! Egyikünk sem tudta! – a törpe dús szakállából még most is pergett néhány törmelékdarabka.
- És vajon mit szabadítottunk Ghallára?
- Hóesést… leginkább! – nézett fel az égre a törpe.
A levegő lehűlésével a fekete felhőből hatalmas pelyhekben hullani kezdett a hó.
- Hol lehet ennyi ideig Khetty? – jelent meg a hidegtől kipirult arccal Heian.
- Nem tudom… - rázta meg a fejét Camelus és átlépett egy kisebb törmelékhalmon.
- És főleg, hol van most akkor Danka? – tette fel a kérdést Csirguz, de senki nem válaszolt, csak tanácstalanul a vállát vonogatta mindenki.
- Segítenétek? – jelent meg zihálva Kovi a korláton áthajolva, majd azzal a lendülettel, amellyel megjelent vissza is iramodott a tető irányába.