*Camelus, a varázsló, aki a kis manót hozta a belépéshez, kis titkot hordozott magával hosszú vándorútja során. Azon a napon, mikor megkapta a szobáját a toronyban, alig várta, hogy az utolsó gyertyát is elfújják társai, és végre elaludjanak. Nesztelenül felkelt az ágyról, ami már önmagában komoly teljesítmény volt, hiszen az százéves deszkák minden mozdulatra hangos nyekergéssel sírtak fel.
Majd igyekezett nesztelenül kiosonni a sötét éjszakába. Az ajtó előtt őrséget álló manó rémült pofája láttán halk nyögés tört fel belőle. Teljesen meg is feledkezett róla. Egy söprűt támasztott a manónak, hogy legközelebb ne ijeszthesse meg ennyire, majd az erdő fái közé osont.
Nem kellett sokat mennie, a tábor, amit hátrahagyott még parázsló fadarabokkal mutatta, hogy később is táplálta a tüzet valaki.
- Gyere elő, én vagyok! – suttogta smaragd szemeivel az erdőt pásztázva.
- Már azt hittem sosem jössz vissza – lépett elő egy kis tőrt szorongatva egy alacsonyabb alak.
- Hoztam ennivalót! – húzott elő egy kis zsákot a köpenye alól Camelus.
*A kis alak mohón kikapta a kezéből és azonnal nekilátott.
- Várnunk kell még egy kicsit – kuporodott le a kis alak mellé Camelus és szeretettel megsimogatta a haját. – Van itt a közelben egy kis barlang, ott biztonságban meghúzhatod magad, amíg a toronyba jöhetsz! Minden nap kijövök hozzád, ahányszor csak tudok!
*Amikor a kis alak befejezte a vacsorát, ügyesen összepakolta a holmiját, közösen eltüntették a tűz nyomait, majd elindultak a barlanghoz. Camelus nem ment vissza a toronyba éjszakára, csak mikor hajnalodni kezdett, akkor kelt fel a leszórt levelek közül és sietett vissza, hogy a többiek gyanút ne fogjanak.
Ez azóta is így történt minden éjszaka. Camelus nem akart titkokat őrizni a többiek előtt, megkedvelt társait, de tartott attól, hogy hogyan fogadnák a többiek, ha megjelenne a toronyban a kis köpenyes varázslóval az oldalán. Bár abban is biztos volt, hogy előbb-utóbb valakinek fel fog tűnni a távolléte, de igyekezett mindent elkövetni azért, hogy ez minél később következzen be.

Magába roskadva ült, görnyedten, arcát a tenyerébe fektetve. Gondolkodott, vívódott. Nem félt a haláltól, ó nem, azon már réges rég túl volt. Csak igazságtalannak tartotta, hogy pont most kell eljönnie érte. Pont most, amikor sikerült leráznia magától az átkot, amit hatvan évig cipelt. Hatvan hosszú, monoton, idegőrlő évig. Nos, Földanya akarata kifürkészhetetlen. Ha meg kell történnie, legyen. Tudta jól, senki nem fog ezen a vidéken ahhlát találni, olyannyira ismeretlen növény ez itt, hogy még neve sincs ezen a nyelven. Pedig csak az mentheti meg az életét, ha ilyen erős varázslatra használja a kristályt.
Felállt, lassan vetkőzni kezdett. Levette az összes ruháját. Egyik kis szütyőjéből kesernyés illatú, finomra őrölt port csippentett ujjai közé. Egy tálkában víz állt az asztalon, beleszórta. Azonnal zöldes színt öltött a víz, az erős, fanyar illat betöltötte a szoba levegőjét. Belemártott egy kendőt a vízbe, majd lassan végigdörzsölte a testét az oldattal. Mire végzett, meg is száradt. Kopogtattak.
- Ki az? - kérdezte összerezzenve.
- Khetty vagyok! - Jött a válasz halkan. - Minden rendben? Furcsa illatok áradnak a szobádból, többen is éreztük.
- Egy pillanat! - szólt a férfi, gyorsan magára öltötte köntösét és kinyitotta az ajtót. Khetty ott állt, komoly arccal az ajtó előtt. Betessékelte, miközben a nő kicsiket szippantott a levegőből, ízlelgette a szagot. Miután becsukódott az ajtó, a férfi felé fordult.
- Értek kicsit a növényekhez, de ezt nem ismerem. Mi ez? Gyógyfű?
Mortazor várt a válasszal pár pillanatig, majd az asztal mellett álló szék felé intett.
- Ülj, le, Khetty, kérlek. - ő is leült, szembe a nővel, az ágy szélére. Karba fonta kezeit, az asztalkán álló edényre, a kristályra és a mellettük fekvő apró, furcsa tőrre pillantott. A nő követte a pillantását.
- Ez egy ritka növény. Gyógynövény, igen. És mágikus hatású. Errefelé nem él meg. Ahhla a neve, de sajnos ez csak szárított por. Frisset itt nem lehet szerezni. - Elhallgatott. Khetty türelmesen várta a folytatást. Nem késett sokat. - Tudnod kell, életveszélyes dologra készülök. Úgy tudom, az egyetlen dolog, amivel túlélhetem, ez a növény. Ha mégsem sikerül, a holttestemet égessétek el, kérlek.
A nő döbbenten emésztette a hallottakat. - Akkor ne tedd! Semmi szükség rá, hogy feláldozd az életed valami apró-cseprő dologért!
- Nem érted. Az ajtó kinyitása. Az életembe kerülhet. Megígértem. - Khetty ekkor megértette. Értette már, hogy a férfi soha nem fogja megszegni adott szavát. Kérdőn nézett a rá.
- Mi a hatása ennek a növénynek? Hátha ismerek hasonlót.
Mortazor hallgatott egy darabig, mielőtt megszólalt.
- Nos, a gyógyhatása ismert. Nyugtató hatású, és segíti a légzést. Ezenkívül javítja a vérkeringést és az anyagcserét. Betegségeket is gyógyít. Regeneráló hatása is van. A mágikus hatása kissé más, és nem teljesen tisztázott. Egyesek szerint eltolja a halál pillanatát, mások azt mondják, egy rövid időre halhatatlanná tesz. Mindegy mit mondunk rá, azt tudom, ha megiszom egy friss főzetet belőle, túlélnék egy harmincméteres zuhanást is. Röviden ennyi.
Khetty is hallgatott egy darabig, gondolataiba merült. Sorra vette az ismert gyógynövényeket. Néhány perc múlva szólalt meg.
- Várj egy napot kérlek. Készítek neked egy főzetet, Lia majd segít. Hasonló lesz, bár a mágikus hatást nem tudom utánozni. Mindenesetre ártani nem árthat. Rendben?
Mortazor elmosolyodott, hálás tekintettel nézett a lányra.
- Lekötelezel, Khetty. Rendben, várok egy napot. És nagyon köszönöm. - Felállt, elegáns mozdulattal hajolt meg a nő előtt. Khetty soha nem látta még ilyennek, most látszott, hogy ez a férfi valaha nemes lehetett. Ő is felállt. Pillantása a tőrön állapodott meg.
- Hát ez? - kérdezte. - És a buzogányod?
- A buzogányom eltörött, sajnos. Sokat koptattam. Ez a tőr még apámtól van, a nagykorúvá avatásomkor kaptam tőle. Most már méltó vagyok használni. Mágikus, gondolom sejtetted.
- Szép, és érdekes. Remélem hasznát veszed. - Mosolyodott el Khetty. - Nos, akkor én megyek is, sok még a dolgunk. Pihenj, szükség lesz az erődre. - Ezzel a nő megfordult és határozott léptekkel kiment. Mortazor magára maradt a sűrűsödő csendben, komor, fájdalmas gondolataival. Sokáig nézett a nő után.

*A nap már az ég tetején járt, késő -és fülledt- délután volt. Khetty két könyvkupac mellett görnyedt, és gyógynövényeket tanulmányozott, míg Lia apróbb robbanásokkal főzeteket gyártott a konyhában. Néhányan vadászni voltak, vagy a gyakorlótéren lebzseltek.
-Nem embernek való idő ez... -dörmögte Csirguz mikor benyitott az ajtón. Arcára rászáradt a homok és verejtékezett. -Zordon viszont makacskodik. Azt mondja még kint marad eddzeni.
*Majd bevizezett egy kendőt és megtörölte az arcát.
-Mindegy. Pihennem kell. -erre célba vette a lépcsőt- Szóljatok ha bunyó van! -mondta, mikor ráeszmélt, hogy a többiek egyáltalán nem figyelnek rá, és felbaktatott a szobájába.

*A csata után Khetty igyekezett mielőbb hazaérni, a tenyere sajgott a temérdek szálkától. Mikor belépett örült, hogy nincs ott a manó, mert egész biztos hangos szitkozódás lett volna az eredménye a simogatásnak.
- Lia! – kiáltott egy nagyot, az előcsarnokban visszhangzott a hangja, mire a szólított kidugta a fejét a harmadik emeleten lévő könyvtár ajtaján.
- Segítened kell! – emelte magasba Khetty a tenyerét, amelyről vér csöpögött a díszesen kirakott márványpadlóra.
- Már megint mit csináltál? – vigyorgott a lány és rasztásított hosszú haját összefogta, míg leért a lépcsőn.
*A konyhában vizet forralt, majd előkereste kis csipeszét, hogy nekiálljon megtisztítani barátja tenyerét.
A konyhába ekkor lépett be Redjens. Egyike a legújabb tagoknak:
- Mi történt? – kérdezte meghökkenve, de látszott rajta, hogy a húsból kiálló szilánkok és a csöpögő vér látványa nem rázta meg különösebben.
- Megsimogattam egy gyalulatlan totemoszlopot – felelte Khetty gúnyosan, majd összeszorította a fogait, ahogy Lia nekilátott egy méretesebb darab eltávolításának.
- Van erre egy jó kis orvosságom! – nézett rá a férfi vigyorogva.
- Ne dumáljatok annyit! – szólt rájuk Lia, miközben újabb szálkát húzott ki a nő tenyeréből.
*Redjens egy pillanat alatt átszelte a konyhát és az előcsarnokba vezető ajtón távozott, hogy szobájából visszatérve egy valódi kincset hozzon.
- Ez még a galetkiktől van! – emelte fel az üveget, amelyben megcsillant a rézszínű ital. – Biztosan bírni fogod? – nézett Khettyre, mielőtt átnyújtotta volna a poharat.
- Nem láttad még inni! – előzte meg a válasszal Lia a kérdezettet. A lány arcán kaján vigyor ült.
- Kedves vagy, hogy kiteregeted a titkaim... – azzal óvatosan három ép ujja közé fogta a kis poharat és egy hajtásra kiitta. – Ez tényleg a galekiktől van… - köhögött utána azonnal.
*Mire letette a poharat, Lia forró vízbe áztatott kendővel tekerte be Khetty tenyerét. Hirtelen fura kesernyés szag csapta meg az orrukat.
- Ezt ti is érzitek, vagy máris képzelődöm? – nézett körbe, a levegőbe szimatolva a nő.
- Rémesen büdös! – fintorodott el Lia, miközben összepakolt a kisebb műtét után.
Redjens eközben visszazárta az üveget és visszaindult a szobájába, ahogy kinyitotta az előcsarnokba vezető ajtót, a kesernyés szag elemi erővel csapott be a konyhába.

*Khetty gyógynövényekkel átitatott kötéssel ült a könyvek fölött. Tudása nem volt hatalmas a gyógynövények terén, de annyit tudott, hogy Mortazor különleges növényével még sosem találkozott. Mégcsak hasonlóval sem. Bosszankodva kapta fel a fejét, mikor Lia kezéből kicsúszott egy kis adag pukkanó rozál, amely a forró vízben landolva vörösen bugyogott ki a fazékból.
- Akkor ezt most kiöntöm - nézett körbe Lia zavartan, mikor a bugyogás alábbhagyott, mindent vérvörösre festve a tűzhelyen lefolyva a padlóig.
- Mikor eszünk? - jelent meg az ajtóban Gekko, aki kissé porosan érkezett valahonnan a torony felsőbb szintjeiről. Kezében még mindig szorongatott egy vakolókanalat és a varázskönyvét, bízva benne, hogy a kettővel biztosan haladni fog valamennyit a torony tatarozásával.
- Most nem hiszem - rázta meg a fejét Khetty.
Gekko először a tűzhelyre meredt, majd a vértócsára, végül a nő kezére.
- Nincs összefüggés - vigyorodott el a nő és ügyesen kis helyet csinált, hogy barátja legalább letelepedni tudjon az asztal mellé.
- Többiek merre vannak?
- Pihennek, gyakorlatoznak, vadásznak... szabadon eldöntheted, hogy ki melyiket csinálja?
- Ki gyakorlatozik? - lepődött meg Gekko.
- Zordon...
- Ő ugyan nem... Az emeletről láttam volna, ha lenne valaki kint...
- Csirguz azt mondta, kint maradt még...
- Lehet, hogy kint maradt, de nincs a pályán... - vont vállat Gekko. - Szóval, lesz valami vacsora, vagy hozzak vacsorának valót a fogadóból?
Lia először Khettyre nézett, majd Gekkora. Mióta beköltözött a fogadóba, magára vállalta a főzés és ételkészítés feladatát, tekintve, hogy kettejük közül, Khetty egyátalán nem volt képesítése a kettőnél több ember részére elkészítendő ételekhez.
- Szerintem keresd meg Camelust és hozzatok a fogadóból ennivalót. A ládából tudod hol találod, van még benne bőven kristály.
- Jól van! - bólintott Gekko és felállt az asztaltól, hogy új és fontos megbizatását végrehajtsa.

*Camelus arra lépett be a torony ajtaján, hogy Gekko őrjöngve cipel maga után egy üres ládát, amellyel hihetetlen erővel belökte a konyha ajtaját. A szitkozódásra előbújtak a szobában pihenők is, és meglepett értetlenkedéssel közeledtek a konyha felé, ahonnan kihallatszott a zöldköpenyes varázsló hangja. Ilyen kiabálást bármikor el tudtak volna képzelni Khettytől, Mortazortól, Camelustól vagy akár a mindig nyugodt Csirguztól is, node Gekkótól ez teljesen elképzelhetetlen volt.
Ahogy sorra beléptek a konyhába, a könyvhalom tetjére helyezett üres láda siralmas képe döbbentette meg őket.
- Mindenki itt van? - kérdezte Gekko a maga szűkszavú módján.
- Zordon nincs - nézett körbe Csirguz homlokráncolva.
- Az a nyomorult! - szorította össze állkapcsát Gekko.
- Azt akarod mondani, hogy elment és elvitte az összes begyűjtött kristályunkat??? - meredt tágra Csirguz szeme.
- Feltörte a zárat és elvette, amit a magáénak érzett - válaszolt Khetty. Hangjából visszafolytott düh sütött.
- Ennyi kristállyal nem járhat messze! - vélekedett Mortazor.
- Ennyi kristállyal a világ végén járhat már! - tette hozzá Camelus.
*A vezetők dühe és csalódottsága nehéz levegővel töltötte meg a konyhát. A nem túl régen csatlakozottak csak tébláboltak és egymásra lestek. A ládába, mint valami biztonsági tartalékba ők maguk is belehelyezték a kristályaikat. Nem kevés áldozat, lemondás és verejtékes munka volt tarka csillogásuk ára. Mégis tudták, hogy ezek által a kristályok által tudják biztosítani a torony fejlesztését, további életük zavartalan működését. Zordon pedig galádul feltörte ezt a védőburokba zárt ládát és magával vitte, amit talált.

- Tudjátok jól, hogy könnyű lenne kideríteni, merre jár. Csak egy kristálygömb kéne hozzá. - szólt Mortazor halkan. - Vagy az sincs meg? - reménykedve nézett a többiekre.
- Hát... - szólalt meg Csirguz - amikor elfoglaltuk a tornyot összetörve találtuk meg. Újat kéne csinálni de jelenleg nincs rá időnk.
- Értem. - válaszolt Mortazor - Sebaj, hagyjuk szerintem. Úgysem lenne szép dolog tőlünk, ha saját fajtánkat támadnánk. Ne alacsonyodjunk le az ő szintjére. - Kedves, megnyerő mosollyal nézett körül társain. Most először érezte, hogy valóban befogadták. Az elmúlt hatvan évben nem érzett ilyen boldogságot. Úgy érezte bármit megtenne ezekért az emberekért.
- Nos, kedves barátaim, ami történt, megtörtént, kár bánkódni rajta! - mondta mosolyogva - javaslom lássunk neki a munkának, a torony még koránt sincs készen. Én holnap kinyitom az ajtót a negyedik szinten. - Khettyhez fordult. - Mit gondolsz, mit remélsz, mi van mögötte?
- Nem tudom. - vont vállat Khetty - Találgatni pedig nem szeretnék.

Másnap délben az ebédnél négyen ültek az asztalnál, Khetty, Csirguz, Lia és Mortazor. Khetty egy kis üvegcsét tett az asztalra, miközben Lia lelkesen magyarázta, hogyan és milyen gyógynövényekből készítették a főzetet. Mortazor figyelmesen hallgatta az előadást, közben lassan kanalazta a forró levest, amit szintén Lia főzött. Nyílt az ajtó és belépett rajta Camelus. Nem egyedül volt, egy aprócska fiút vezetett kézen fogva. Mindannyian a belépők felé fordultak, csodálkozó tekintek villantak.
- Üdv Camelus! - szólt Khetty - Hát te meg kit hoztál magaddal?
A férfi megköszörülte a torkát.
- Khmm... Jó étvágyat mindenkinek. Bemutatom Bulcsút. Ő a hmm... szóval a fiam. Szeretném, ha itt maradhatna velünk. Tehetséges varázsló. - Elhallgatott, várta a reakciókat. Mindenki csendben volt, Khettyt figyelték. Khetty érezte is a rászegeződő tekinteteket, kezdett teherként nehezedni rá a felelősség, amiért mindenki mindig tőle várja a döntést. Hirtelen Lia szólalt meg, vidáman, mosolyogva:
- Üdv köztünk ifjú varázsló! Gyere, ülj ide mellém, látom még nem ebédeltél! - mutatott a padra maga mellett a lány. A fiú egyáltalán nem volt megszeppenve, a felkérésre azonnal elindult Lia felé, széles vigyorral a száján. Felengedett a hangulat.
- Légy üdvözölve körünkben, ifjú mágus! - szólt Khetty - Lia, gondoskodj róla, hogy kapjon egy megfelelő szobát. - már ő is mosolygott.

- Talán kissé fiatal ő még ahhoz, hogy saját szobája legyen. Jobb ha szem előtt tartom. Majd elalszik az én szobámban. - szólalt meg Camelus. Szeme csillogott az örömtől, hogy fiát is befogadta az a közösség, amely korábban neki is bizalmat szavazott, a hangjában azonban ott bujkált az aggodalom - vajon az utód minden elvárásnak meg tud-e majd felelni, nem-e hoz szégyent a családra.
Bulcsúról lerítt, hogy még nem érzi a súlyt, ami apja vállát nyomja. Laza huppanással foglalt helyett Lia mellett. Talán még a levegőben volt, amikor valahogy már valahogy a kezében termett az első adag étel. Az asztalnál ülők összenézetk: vajon ennyire gyors keze van, vagy valamiféle telekinézissel került hozzá a betevő?
A gyerek közben ártatlan mohósággal vetette bele magát az evés örömeibe. Melegben, biztonságban volt, látszott rajta: amint teletömi magát, azonnal alvásba szenderül.

*Úgy látszott mindenki megbékélt a gondolattal, hogy újabb lakosuk lesz. Lia kedvesen beszélgetett a fiúval:
-Aztán a möszezselét szereted-e? Sokszor szoktál varázsolni? Voltál-e már igazi vadászaton? -kérdezgette, de Bulcsú inkább csak bólogatott.
*Így telt az ebéd, Camelus szíve pedig dagadt a büszkeségtől. Amikor végeztek mindenki megdícsérte a gyermeket, majd a dolgára ment. Lia a konyhába Bulcsúval együtt, a többiek pedig elkezdtek készülődni az ajtó kinyitására.

*A délutáni izgatott készülődést, váratlan újabb fordulat bojdította fel.
- Én ezt nem csinálom tovább! – zengett végig Gekko hangja a nyitott könyvtárajtón.
- Ne mondd már Gekko! Olyan jól haladunk! Vannak nehézségeink, de megoldjuk! – felelt rá Khetty hangja kérlelően.
- Ellopta a köveinket??? Mihez kezdjünk nélkülük? Még ennivalót sem tudunk venni?
- Majd vadászunk. Itt van Lia, végre valaki főzni is tud...
- Nézd Khetty! Sajnálom! Tényleg! De elmegyek! – szólt Gekko hangja határozottan.
*A nő fáradtan Csirguzra nézett, de a varázslótársa csak meredten nézte az ajtófélfát. Őt is épp annyira letaglózta a hír, mint a nőt, de ő már akkor látta Gekko arcán a megmásíthatatlan döntést, mikor kérte, hogy gyüljenek össze a könyvtárban.
Mikor hallották becsukódni a kaput Gekko mögött, Khetty nagy sóhajjal a legközelebbi székre rogyott, Csirguz pedig becsukta az ajtót.
- Te is el akarsz menni? – kérdezte a nő halkan. Hangjából határozottság csendült, de a tekintete elárulta, hogy fél a választól.
- Ugyanmár! – legyintett Csirguz és ő is leült.
- Ha mégis, szólj kicsit korábban, mert kezdem úgy érezni, mintha egy kocsmában élnék, ahova ki-be járnak a vendégek! – Khetty mérges volt.
- Nem megyek sehova! Együtt kezdtünk neki, be is fejezzük együtt! – vigyorgott Csirguz korát meghazudtoló huncutsággal.
*Khetty csak bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette, és nem felejti el az ígértet. Kis ideig még bezárkózva beszélgettek, a torony többi lakója kíváncsian várta, hogy mikor nyílik ki végre a könyvtárszoba ajtaja, és mikor tudhatják meg a titkos tanácskozáson elhangzottakat… Persze azt elfeljtették, hogy pont azért titkos egy tanácskozás, hogy ne derüljenek ki az elhangzottak, csak a végleges döntés.
Mire vacsoraasztalhoz ültek Csirguz és Khetty is végzett, és mielőtt nekiláttak volna a szerény vacsorának (manapuffancs volt möszekocsonyával) Khetty megállt az asztal mellet és így szólt:
- Először is sajnálom, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi társunk távozott, és aki menni akar, azt továbbra sem tartóztatjuk itt semmiféle megkötéssel. Mivel azonban szükségessé vált, hogy új vezetőket válasszunk magunk mellé, ezért örömmel jelentem be, hogy Camelus és Mortazor elvállalta, hogy a napi elvégzendő dolgain felül a torony és kis társaságunk javára fordítja szabad idejét és energiáit. Remélem elfogadjátok őket ugyanúgy, mint Csirguzt vagy engem.
A nevezettek erre kissé zavart sutasággal körbenéztek, a többiek viszont őszinte örömmel gratuláltak nekik. Némelyek azért, mert szerencsésnek tartották magukat, hogy nem őket kérték fel erre a posztra, mások pedig azért, mert őszintén bíztak a megválasztottakban és remélték, hogy ezúttal Napkapuban állandósulnak a vezetők, akikre számítani lehet.
Mikor a gratulációk és a lelkes nevetés, beszélgetés alábbhagyott, Khetty még hozzátette:
- Sajnos a negyedik szinten lévő ajtó kinyitása így várat magára egy keveset, de remélem egy-két napnál nem többet.
Ezzel csapra verték a beköltözésük napján kapott ajándékhordó sört és jókedvű mulatozásba kezdtek, elfeledni az elmúlt napok jövés-menését és megünnepelni egy újrakezdést.

*Napkapu ősi tornya napról-napra szépült. A hajdan fehér márványból épített épület lassan visszakapta régi vakító csillogását. A külső burkolat tisztogatásával és javításával Camelus foglalatoskodott nap, mint nap. Ebben szerencsére lelkes segítséget kapott Redjens és Kovi Zee személyében. Bulcsu inkább a gyakorlótéren élte ki mozgásigényét, nem sejtve, hogy apja a torony emeleti ablakaiból folyton szemmel tartja.
Lia számára a háztartás vezetése lett a fő feladat, ami ennyi embernél nem kis erőfeszítésébe került. Szerencsére segítsége neki is akadt Doer Tin személyében. Khetty inkább csak kontárkodni tudott a konyhában, ezért leggyakrabban vadászni ment, hogy legalább a vacsorának való meglegyen.
Mióta Zordon és Gekko elhagyta a tornyot, halkszavú egymás mellett élés vette át a korábbi viccelődés és ugratás helyét. Mindenki szó nélkül végezte a dolgát.
Khetty egy nap egy nagyobb wantut húzott magával, mikor Csirguz utolérte szintén jónéhány möszét cipelve a vállán.
- Hol jártál? - kérdezte Khetty.
- Körbenéztem egy kicsit a környéken. Meglátogattam néhány szövetséget, közben vadásztam is - vont vállat a kérdezett.
- Mit gondolsz az ajtó kinyitásáról? - kérdezte hirtelen Khetty.
Csirguz nem válaszolt azonnal, kissé elgondolkozva szólalt meg végül:
- Azt hiszem épp ideje, hogy kinyissuk!
Khetty arcán széles vigyor terült el.
- Mit remélsz? Mit találunk?
- Nem tudom - vont vállat Csirguz. - Jó lenne egy ép kristálygömb. Esetleg jónéhány titkos varázslatot rejtő pergamen... bár mostanában nem vetnék meg olyan földi kincset sem, mint egy láda kristály... És te? Szerinted mit rejt az ajtó?
- Nem tudom... Annyi lezárt ajtó van ebben a toronyban, hogy ennyi erővel akár megpróbálhatnánk kinyitni a legfelső szinten lévőt is... Nyilván nem véletlenül vannak varázs alatt az ajtók, de hogy melyik mit rejt? Nem tudom, nem látok át rajtuk...
- Igen.... de ez nem válasz a kérdésemre... - vigyorgott Csirgusz és belépett a toronyba.
A konyhában Lia és segédei gondjaira bízták a zsákmányt és felfrissülés reményében a fürdőhelyiségekben indultak.
- Camelus? - kiáltotta Khetty, mire a kérdezett jónéhány szintről feljebb kidugta fejét a korlát fölött.
- Eeegen...
- Van vizünk?
- Még dolgozunk rajta... talán holnapra lesz! - felelte a férfi maszatos arccal, vigyorogva.
- Akkor mára is marad a patak?
- Vagy így maradsz! Imádom a parfümödet! - vigyorgott Csirguz.
Khetty erre szó nélkül fellendítette a kezét, de Csirguz készült erre és elhajolt az ütés elől. Elhajoltában igyekezett Khetty karját célba venni, de a nő is elmozdult, így a nagy lendülettől Csirguz felborult. Khetty erre rá akart ugrani, de Csirguz átdobta maga fölött. A nő röptét a torony fala állította meg.
- Van gyakorlóterünk... - nézett ki Mortazor rosszallóan a szobája ajtaján, de a két küzdő nem nagyon hallotta meg.
Mindketten talpra pattantak és ismét egymásnak estek. Már nem baráti viccelődéssel, bár nem is vérremenő küzdelemmel. A párharc végén Khetty ismét a fal mellett kötött ki, Csirguz pedig a padlón. Kifulladva kapkodták a levegőt, miközben mindketten vigyorogtak.
- Mint ahogy mondtam...van gyakorlóterünk! - támasztotta Mortazor az ajtófélfát keresztbefont karral.
- Itt kisebb a hely - tápászkodott fel Csirguz.
Mikor Khetty felállt a fal mellől és elbicegett a fürdőhelyiségig Mortazor meglepetten nézett a falban nyílt kis résre. Körbenézett, de rajta kívül senki nem volt a folyosón. A falba ütött kis repedés nyomán a vakolat a földre hullott, különös kékesen izzó folyadék bugyant elő a résből és végigfolyt a hófehér falon.
~ Camelus nem fog ennek örülni - gondolta Mortazor, mikor először megpillantotta a kékes fényt.

- Ez meg mi? – állt meg Camelus kezét törölgetve Mortazor mellett.
- Nem tudom… a dulakodás végeredménye...
- A frissen festett falon… - dünnyögte Camelus és letérdelt, hogy megtapintsa a folyadékot.
*Amint hozzáért a kibuggyanó kékséghez, fájdalmas kiáltással rántotta vissza az ujjait.
- Ez éget! Mi ez?
*Mortazor elgondolkodva próbált rájönni, hogy mivel is állhatnak szemben, de ilyen különös jelenséggel még sosem találkozott.
- Valami élőlény lehet? – nézett Camelus a másik férfira.
- Mit találtatok? – jelent meg Lia is.
- Nem tudjuk – vontak vállat a férfiak és felálltak, hogy a lány is megvizsgálhassa a különös jelenséget.
*Mikor Lia is közelebbről megszemlélhette a dermedésnek indult folyadékot, megérkezett Csirguz és Khetty is.
- Még este is vakoltok? – kérdezte Csirguz vigyorogva.
- Nektek köszönhetően erre tettünk szert – lépett egy lépést hátra Camelus.
- Mi ez? – kérdezte Khetty meglepetten.
- Valamiféle új kötőanyag az építkezéshez? – vigyorgott Lia is.
*Khetty tetoválása hirtelen égető fájdalommal izzott fel.
- Lépjetek hátrébb! – kiáltotta és tőréért kapott.
*Liának épp csak arra volt ideje, hogy hanyat dőlve elguruljon a hirtelen kilövellő kék nyaláb elől. A nyaláb így a korlátnak csapódott, körülölelve azt.
- Ennyit a ma este kinyitandó ajtóról – nézett Khetty Csirguzra, aki szintén kezében szorongatta a tőrét.
*A kék massza ismét dermedni, szilárdulni kezdett.
- Ez így nagyon nem lesz jó! – dörmögte Camelus.
A nyaláb pont a kis kör közepén csapott át, így elzárva a folyosót, kettévágva a társaságot.
Khetty nem sokat gondolkozott, csettintett az ujjával és a felizzó gömböt elhajította, későn hallotta meg Mortazor hangját: - Ne!
A kék folyadék lángba borult, izzó cseppekben hullott a folyosó fa padlójára, minden egyes cseppel kiégetve a padlólapot. A repedésen keresztül látszott, hogy a tűz átterjedt a különös lényre, amely eddig (talán évszázadok óta) a falban élt és most az egyetlen lehetséges úton próbált menekülni a résen keresztül. Az izzó test egyre nagyobb rést ütött a falon, már két kéz is kényelmesen befért volna, de a lény folyékony lávaszerűvé válásával teljesen elfedte a rést, átégette már a folyosó kövezetét is.
Mortazor és Khetty a folyosó egyik végén ragadt, míg a többiek és a lépcsőn felsiető társaik a másik oldalon.

- Mit csináljunk ezzel? – zengett Redjens hangja végig az emeleten.
- Szétfeszíti a falat! – nézett fel Camelus a falon, egészen a következő szintig repedt már a fal.
*A lávafolyam egyre terjedt, lassan méteres szélességű rést vágva a folyosóban. A földszinten lévő márványpadló díszítése hamuvá olvadt a tűzfolyamban.
Bulcsu és Camelus egyszerre emelték fel a kezüket, ujjaik közül hideg kékség röppent. Amint a lávafolyam közelébe értek a jégszilánkok víztócsává olvadva csurrantak végig a padlón.
- Ránk dől a torony! – nyögött fel Doer Tin, mikor meglátta a résen átszivárgó felvillanó fényességet.
A lávafolyam egyre terjedő hőséget árasztott, a falak felülete szinte már égetett.
- Kellene az a vízcsap, Camelus! – kiáltotta Mortazor, amint Khettyvel egyre hátrébb húzódott, az egyik fürdőhelyiség felé.

- Várj Mort!! - kiáltott Khetty hirtelen, amint világosság gyúlt az elméjében. - A víz nem lesz jó! Megrepednek a falak! - Mortazor azonnal megértette, mire gondolt a lány. Gyorsan gondolkodott, kapkodva nézett körül. Közben dörgő hangja elnyomta a tűz ropogását.
- Mindenki aki fenn van!! Felfelé a lépcsőkön, azonnal! - Látta, amint Camelus és a többiek felfelé kezdenek rohanni a lépcsőn, a nagydarab férfi haladt hátul, egyre siettetve a többieket. Nem volt vesztegetni való idő. Megragadta Khetty karját és szélsebesen indult a fürdőhelység felé. - Gyerünk, rohanj! - kiáltotta. Nem kellett kétszer mondania. Mikor beértek a fürdőbe, Mortazor furcsa dolgot művelt, a nő először nem értette, mit akart. Mort megragadta a földön álló, hatalmas dézsák közül azt, amelyik tele volt, és felemelte. Khetty ámulva nézte, ahogyan a feje fölé emelte az óriási faedényt, nyakán dagadtak az erek. Aztán egyetlen löttyintéssel magukra zúdította az egészet. Khetty prüszkölt, a szemét dörzsölgette, düh fortyogott benne, de uralkodott magán. Ismét a férfi erős kezét érezte a karján, meglódult a rántástól.
- Rohanj! Ki kell jutnunk, azonnal! - Khetty rohant. Keresztül a lángoló valamin, keresztül az előcsarnokon, ki a szabadba. Víz csurgott a hajából, ruhájából, cuppanó tócsákat hagyott maga mögött, ahová lépett. Az égő valami körül azonnal felforrtak a tócsácskák.
- Ki kell engednünk, máskülönben ledönti a tornyot! - ordította Mort, aztán valami furcsát kiáltott - Haláááál! Hozzáááám!!!
Khetty rémülten nézett körül, azt hitte, a férfi megtébolyodott. Aztán a gyakorlótér melletti kis liget felől meglátta, mi közeledik. Egy móleon volt az, zöldes bőre ragyogott a fényben. Legalább egy ölnyivel magasodott Mortazor termetes alakja fölé, félelmetesen vicsorgott. Jobbjában hatalmas, háromölnyi vasdárdát fogott, olyan vastag volt, mint Khetty karja. Mire észbe kapott, már el is viharzott mellette, egyenesen Mort felé, aki sürgetően, hadarva adta az utasításokat az óriási teremtménynek.
- Halál! Ki kell dönteni a falat egy helyen! Gyorsan! Öles lyukat kell ütni, itt! - mutatott a falra a férfi. A móleon pillanatnyi késedelem nélkül váltott irányt, sebességéből mit sem veszítve száguldott a torony felé. Felemelte dárdáját, és mikor már csak ötlépésnyire volt a faltól, irtózatos lendülettel hajította el. Különös, fülrepesztő döndülés hallatszott, ahogy a nehéz fegyver átütötte a torony vastag falát, akkora lyukat hagyva maga mögött, mint egy lófej. A lyukon nem lehetett átlátni, kékes, örvénylő massza töltötte ki. Mort ebben a pillanatban rántotta félre Khettyt, a móleon hasra vetődött. A kékes, folyadékszerű anyag döbbenetes sebességgel vágódott ki a falból, és fölfelé kanyarodott, fel az égbe. Ahogy kiszabadult fogságából, körvonalai felismerhetővé váltak. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas, világoskék, csillogó tollú sasmadár, hüllőszerű fejjel és hosszú, tekergő farokkal. Lábain arasznyi karmok hasították a levegőt, farka végig lángolt. Tüzet hagyott maga után a torony alsó két szintjén. Fájdalmasan üvöltött, ahogyan a tenger felé vette az irányt, repülés közben letarolva égő farkával a gyakorlótér melletti erdő egy részét, ami szintén lángba borult.
Khetty és Mortazor döbbenten, néma áhítattal néztek a gyönyörű, mégis félelmetes lény után. Kiáltás harsant a csönbe:
- Mi lesz már, hé!! - Csirguz hangja dühös volt. - Segítsetek oltani mert mindenünk odavész! - A szólításra felocsúdtak. Rohantak oltani. Camelus szervezte a munkát, két óra alatt végeztek is vele.
Álltak a torony tövében, Mortazor kissé távolabb, háta mögött a móleonnal. A többiek gyanakodva méregették.
- Ő velem van. - jelentette ki egyszerűen Mort - Szelíd. Velem harcol, ha akarom. Titeket nem bánt. A neve Halál. - szeretettel simogatta a lény karját, aki furcsa, dörmögő hangokat adott ki. - Tudnotok kell, van egy másik kis kedvencem is. Egy toxikus lárva. Ő sem bánt, de ne érintsétek, ha látjátok. Mérgező. A neve Végzet. - A móleon felé fordult. - Menj, pihenj le. Vadássz. Szólok, ha kellesz. - A lény vakkantott valamit, aztán eltűnt a sűrűben.
- Helyre kell hoznunk a tornyot, mielőbb. - jelentette ki Khetty ellentmondást nem tűrő hangon.
- És alaposan át kell vizsgálnunk minden szegletét. - kontrázott Camelus - Nem szeretnék több ilyen meglepetést.
- Nézzétek! - vigyorgott Doer Tin a gyakorlótér felé mutatva - Ez a lény megnagyobbította nekünk a kis harci akadálypályánkat!
- Ki kell nyitnunk az ajtót, hogy felderíthessük a mögötte lévő részeket. - dünnyögte Mortazor, de senki sem hallotta. Mindenki a kirohanó Bulcsúra figyelt, aki Camelus felé szaladt, miközben kiáltozott.
- Apa! Apa! Nézd mit találtam! Nézd, hogy csillog! Itt hagyta nekünk a lény! Nézd!
Mire odaért, a többiek köré sereglettek. Körbeállták a kis varázslót, néma ámulattal nézték kitartott kezét. Bulcsu tenyerén volt valami. Egy hatalmas, félarasznyi, csillogó, vibráló, világoskékes árnyalatú drágakő.

***

Egy órával később az étkezőben ülve beszélgettek, Khetty, Lia, Camelus, Csirguz, Mortazor és Doer Tin.
- Mi lehetett ez? - kérdezte Camelus gondterhelten.
- Nem tudom - felelte Khetty -, de biztosan ősi volt. Éreztem.
- Láttam már hasonlót. - Mondta csöndesen Lia, mire mindenki felé fordult. Lia arca bíborszínt öltött a rámeredő tekintetek kereszttüzében. - Nem élőt, dehogy! - mondta gyorsan - Tudjátok a könyvtárban. Szoktam nézegetni a könyveket, meg olvasgatni. Találtam egy könyvet, nem tudtam elolvasni. Nagyon réginek tűnt. Gyönyörű képek vannak benne. Abban láttam, pont ilyen volt. Egy négykarú galektival harcolt.
- Gyerünk! - szólt Csirguz - Nézzük meg, hátha valaki el tudja olvasni.
Mindannyian felálltak és sietve indultak a könyvtár felé. Mort és Khetty maradt utolsónak.
- Attól félek vissza fog jönni. - Súgta oda Mortazor a lánynak. Khetty mogorván bámult maga elé. Nem szólt semmit.

*Pár óra böngészés, és pár csésze kávé után Lia felkiáltott a polcok közül:
-Megvan!
*Már elmúlt éjfél, de ez embereinket cseppet sem zavarta, mert a teremben teljesen elvesztették időérzéküket. Egy asztal köré gyűltek és a könyv fölé hajoltak amit Lia tartott. Fellapozta az ismerős oldalakat, és megmutatta a képeket.
-Tessék, itt a kép! Mondtam, hogy itt a kép! -mondta
-Nem kételkedtünk az igazadban -felelt Csirguz, amire nem kapott választ.
*A csend már-már kézzel fogható volt. Mindenki a kézzel írt könyvre, és a benne lévő festményre összpontosított. A lángoló háttérben egy vérttel, és két lándzsával felfegyverzett emberi alakú lény döfött a szörnyeteg felé. A többi képet is megnézték, de cseppet sem voltak olyan kidolgozottak mint az első. Mind olyan lényeket ábrázolt, amit nemhogy senki sem látott életében, de még nem is hallott felőlük.

*Amíg Liáék a könyvtárat bújták Camelus igyekezett felmérni a károkat, amiket a tűzszörny okozott, vele tartott Bulcsu és Doer Tin is.
Pont akkor döcögtek be a könyvtárba, amikor Lia megtalálta a könyvet, amit keresett.
- És ez mi? – nézett a képre Bulcsu meghökkenten.
- Tűzmadár – vont vállat Lia.
- Elnézést a tűzgolyóért – mormogta maga elé Khetty. Látszott rajta, hogy kissé zavarban van. Sosem állt szándékában, hogy életveszélyes helyzetbe hozza a társait.
- Ha nem dobálod lépten-nyomon, nem gond! – vont vállat Doer Tin és ezzel túltárgyalták a dolgot.
- Mit csináljunk, ha visszajön ez az izé? – kérdezte Bulcsu halkan.
- Ha visszajön és nekünk támad, akkor jó nagy bajban leszünk – felelt az apja és fáradtan egy székre rogyott. – Úgy tűnik a falakba zárták elődeink ezt a lény, bár hogy hogyan és miért nem tudom, azt hiszem nem is akarom tudni.... viszont a végeredmény tekintetében mindegy is… Gyakorlatilag az alapoktól kell renoválni a tornyot, vagy a következő szárnyhussanásra a nyakunkba dől minden…
- Ilyen rózsás a helyzet? – kérdezte Redjens, inkább ironikusan, mintsem vidáman.
- Nyissuk ki az ajót! Hátha találunk mögötte megoldást! – nézett ki az ablakon Khetty. A tenger sötét vizén csillogó holdat nézte. – Persze, csak akkor ha Mortazor még mindig hajlandó rá... – nézett a férfira kérdőn.
*Mortazor ugyan már napokkal korábban nekikészült, most mégis szívesebben visszakozott volna.
- Mort? – nézett a szemébe Khetty, mert látta az elbizonytalanodást.
- Csináljuk! – bólintott erre a férfi határozottan, majd sarkonfordult és a szobájába indult a zöld kristálykőért.
*Mikor visszatért a kristállyal Bulcsu előhúzta zsebéből a kék színűt, amit a lény hagyott maga után: - Ez is kelleni fog? – kérdezte és hangján hallatszott, hogy abban reménykedik megtarthatja.
- Talán – vont vállat Mortazor.
- Ha mindenki készen áll, irány a negyedik szint! – lökte el magát a faltól Khetty és megindult.
*Mozdulatára a többiek is útnak indultak, így ő hagyta el utoljára a könyvtárszobát. Meg kellett állapítania, hogy egyáltalán nem örül annak, hogy Mortazort milyen áldozatot készül meghozni.
Mikor felértek a közönséges fa ajtó elé, Doer Tin tréfából az ajtó kilincséhez ért, mire milliónyi apró villám röppent a tenyerébe. A férfi fájdalmasan megrázta a kezét, mintha áramütés érte volna. A rosszalló tekinteteket látva így szólt: - Csak ki akartam próbálni, hogy tényleg varázslat védi…
Úgy tűnt ebből az egészből Mortazor már mit sem észlelt, tenyerébe szorította a zöld követ és hangtalan imát mormolt. Aztán mielőtt bárki megakadályozhatta volna a kristállyal együtt az ajtóhoz szorította a tenyerét.
A többiek nem nagyon tudták, hogy mit is tudnának tenni, csak álltak némán és nézték, ahogy a zöldesbarna köpenyes varázsló arcáról verejték csorog. Az ajtót védelmező mágia különös kékes-zöldes burka néhol felizzott, hogy aztán elhalványodjon.
Ez leszámítva nem történt semmi.
- Menjetek aludni! - nézett végig társain Khetty és bár ő maga is hullafáradtnak érezte magát hozzátette: - Itt maradok elsőnek őrködni!

*Noha a többiek nyugovóra tértek egy pillanatig sem tudták lehunyni szemüket. Hallották Mortazor szenvedését, és ahogy Khetty nyugtatni próbálja... sikertelenül, mert Mort nem volt magánál, csak fel-felordított, nyögdécselt. Az éjszaka örökkévalóságnak tűnt, majd szépen lassan elszendergett mindenki, hogy a kiabálás elől álmaiba burkolózzon. Khetty hiába próbált volna elalélni, mert Mortazor alighanem felébresztette ha csak egy kicsit is lehunyta a szemét.
Úgy reggel 4-5 óra fele Csirguz vette át Khetty helyét. Még sosem látta ilyen kimerültnek. Szeme alatt karikák voltak, haja kócos volt, és alig bírt feltápászkodni őrhelyéről. Mortazor látszólag semmit sem vesztett fájdalmaiból, bár már egyre ritkábban ordított, inkább csak nyögdécselt.
-Aludd ki magad, Khetty! -szólt Csirguz
-Mmmmmmmmm -hümmögött, mert már alig jött ki hang a torkán, majd lement a szobájába.

*Három nap múlva Mortazor még mindig az ajtót támasztotta. Arcán már nem látszott ínszakító emberfeletti erőlködés, inkább mintha valami különös révületbe került volna. A külvilág jeleire egyáltalán nem reagált, csak állt az ajtó előtt, tenyerét a masszív deszkáknak támasztva és lélegzett. Úgy tűnt tevékenysége ennyiben kimerül
A torony többi lakója azonban sokkalta megviseltebbé vált. Mintha Mortazor az ő életenergiájukból merítene erőt. Egy-egy őrség után nem volt szokatlan, hogy valaki átaludta az egész napot. A toronylakók egyre mogorvábbá váltak, ritkábban látott napvilágot mosoly vagy kedves szó. A harmadik nap végére már egymást is kerülni kezdték, mintha elszigetelődtek volna, folytonos bosszankodással és mérgelődéssel teltek meg a falak. Az első nap utáni szenvedések után Mortazor csendes révülete még lehangolóbb és fárasztóbb volt, mikor mikor kiáltozott vagy nyögdécselt.
- Ez így nem mehet tovább! – lépett át az elszenesedett ajtófélfán Khetty. A tűzmadár kiszabadulása óta minden erejükkel azon voltak, hogy a falakat rendbe hozzák, olyan dolog, mint a könyvtár ajtaja, egyenlőre nem szerepelt a felújítási tervek között. Csirguz morcosan nézett fel a könyvből, amit épp tanulmányozni próbált.
- Szemlátomást mindenki elveszíti az erejét és a józan eszét is! – Khetty az ablakhoz ment és a tengert nézte.
- Ugyan már! A józan eszét? – Csirguz hangja szokatlan éllel csendült.
- Ne bosszants már te is! – förmedt rá Khetty azonnal, majd percekig meredten bámulták egymást.
- Jól van! Valamit tennünk kell! – öltötte vissza Csirguz nyugodt, megfontolt külsejét.
- Mortazor belőlünk nyeri az erejét, amit majd bizonyára utólag jól körülmagyaráz, hogy nem is akarta, és sajnálja és… - Csirguz rosszalló tekintetét látva a nő megállt a mondat közepén, majd nagy sóhajjal tárgyilagos hangot erőltetve magára így folytatta: - Az ajtóról nem lehet leválasztani! A varázs körülzárja a tenyerét!
- Lehet, hogy mégse kellene annyira kíváncsinak lennünk – vetette fel Csirguz.
- Nem hagyhatjuk abba! – felelte Camelus belépve a könyvtárba. Az előző éjszakai őrség teljesen kimerítette, izmos, erőtől duzzadó teste most fáradtan omlott le az első székre. - Mindenki kikészült! – tette hozzá még belépőjéhez, majd várakozásteljesen a másik kettőre nézett.
- Ismeritek az életerő-varázslatot? – nézett rájuk Csirguz elgondolkozva.
- Azt hiszem, mind ismerjük – bólintott Camelus.
- Álljuk körbe Mortazort és közösen végezzük el! – csillant fel Csirguz szeme.
- Mivan? Nézz, Camelusra! Nem bírna ki egy ilyet!
- Pont ez a lényeg! Önként adjuk Mortazornak, nem kell elvennie! Hátha ezzel ma éjjel végre mindenki nyugodtan alszik…
- Nyugodtan alszik? A sírban?
- Szerintem egy próbát megér – vont vállat Camelus és feltápászkodott a székről.
Kilépett a folyosóra és zengő hangon elkiáltotta magát. A torony lépcsőjén sokáig visszhangzott a hangja, talán néhány kisebb darab vakolat is a padlóra hullott, de mindenki meghallotta hívását és alig fél perc alatt Mortazor mellett gyülekezve állták körbe elrévült varázslótársukat.
Csirguz megragadta a mellette állók kezét, lehunyta a szemét és halkan mormolni kezdett. Mire a többi toronylakó is követte példáját. Nem kellett részletesen elmesélni a tervet, hiszen valójában nem is volt terv, mindenki tudta, hogy mire készül Csirguz.
A mormolás betöltötte a teret. Másként, mint Camelus dörgő hangja, inkább felszabadultan, légiesen, mintha újraszínezte volna a falakat. Mikor elhalt az utolsó hang is, fehér köd kúszott a körbenállók köré. Átszivárgott rajtuk, átjárta minden sejtjüket, hogy aztán tejfehérré sűrűsödve körbevegye Mortazor testét. A férfi erre felnyögött, ugyanúgy, mint az első estén, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek végig, izmai megfeszültek.
A tejfehér köd azonban csak kavargott körülötte, mígnem a férfi tenyere alatt lévő zöld kristály felizzó fénye át nem tört ezen a ködön, hogy magába szippantva az önként átadott életerőt, mennydörgésszerű robajjal törje szilánkokra az ajtó köré vont varázslatot.

Mortazor álmodott. Álmában otthon járt, felesége ölelő karjaiban, gyermeke édesded gügyögését hallgatva. Álmában harcolt, borzalmas, éjsötét teremtményekkel. Álmában imádkozott, imát mormolt a Földanyához. Álmodott, fájdalmas, keserédes álmokat. Nem látta, mi történik körülötte, nem hallotta, mit suttognak az árnyak. Nem érzékelte azt sem, hogy tenyere az ajtónak, s vele együtt a kristálynak feszül, hogy vér serken az éles csiszolás mentén. Nem volt tudatában az időnek, nem érezte haldoklásának kínját sem. Álmai egyre csak kavarogtak, mint kaleidoszkóp, úgy suhantak elméjén keresztül, megfoghatatlanul, mégis örök emlékként. Életének napjai leperegtek, homokszemcsékként lelkének mindent látó, örökké nyitott szeme előtt. Álmában ligetben járt, cédrusok közt, léptei nyomán serkent a fű, ujjai csipkebogyó vöröslő húsába vájtak. Álmában megérkezett.
Álmában gyönyörű, fenséges, sosemvolt asszony állott előtte. Zöldes haja hátát verdeste az enyhe szellőben, smaragd szemei mosolyogtak, életet adó mosollyal. Ajka mint csurranó patak kéklett, orcáján a hajnal pírja dacolt az örök napsütéssel.
- Nincs itt az időd, ifjú! - Hangja hárfák húrjainak hangzata, emberi fül soha nem hallhatta. - Megteszem, mit kérsz! - Fúvósok mennydörgő, fülsiketítő, mégis fájdalmasan szép akkordja, ahogyan hangja szól. - De halld! - Orgonasípok basszusa, remegtetőn. - Nem kérhetsz tőlem többet, halandó! Jutalmad megszolgáltad. A leányod itt van. - Halkuló, megpendített húr, ritmusra dobbanó szív. - Menj! - Üstdob döndülése.

***

Irtózatos reccsenéssel szakadt ki az ajtó sarokvasaiból. Száguldó szilánkok fúródtak a körben állók arcába, testébe, apró vérpatakok indultak nyomukban. Nem volt már tejfehér köd, nem volt már sehol a zöld kristály sem. Mortazor kinyújtott karral állt az ajtónyílás előtt, szemei csukva. Arcából, kezéből vér patakzott, pirosra festette hófehér hálóköntösét. A nyílásban porfelhő kavargott a robbanás nyomán, a férfi kinyújtott ujjai éppen érintették, apró remegése piciny, táncoló örvényeket gerjesztett. Megkövülten, szédülten állt a társaság egy másodpercig, nem tudván, mit is kellene tenni. Aztán halk, távoli sóhaj hallatszott, s Mortazor, mint rongybaba hullott a földre.