*A szanaszét repülő szilánkok útjából mindenki úgy menekült, ahogy tudott, leginkább sehogy. Akinek volt elég ideje, az karját maga elé tartva igyekeztek védeni az arcát.
Mortazor földön heverő testét látva Khettynek szólni sem kellett Camelus, Doer Tin és Redjens felemelték a férfit és óvatosan a szobájába vitték. Lassan havonta ismétlődő rutinná vált ez a mozdulatsor.
Lia és Khetty főzetet készített, amellyel az ájult férfi arcát lemosták, sebeit megtisztították. A nagy fazéknyi gyógyfőzetből jutott mindenkinek, akit valamilyen sérülés ért. Lia szorgalmasan vadászta a szilánkokat, szálkákat, míg Khetty Mortazort látta el.
Mindeközben Bulcsu és Redjens izgatottan járkáltak fel s alá a hajdani ajtó romjai előtt.
- Mikor mehetünk már be? – csillant fel Bulcsu szeme, mikor meglátta a lépcsőn felfelé érkező társait.
- Úgy vélem ezzel meg kellene várnunk Mortazort – felelte Csirguz lassan.
- Ne mááár!! – sóhajtott az ifjú, szemei csillogásában izzott a kíváncsisága.
- Megvárjuk Mortazort! – bólintott Camelus is, mire a fiú lehorgasztott fejjel lefelé indult a lépcsőn, hogy aztán leüljön az egyik lépcsőfokra.
- Akkor én itt várok! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire a többiek csak vállat vontak és fáradtan levánszorogtak a szobáikba.
* Bulcsu minden határozottsága és eltökéltsége ellenére hamarabb elaludt a lépcsőn, mint bárki más. Apja egy takarót terített rá, de nem vitte a szobájába.
- A döntésnek vannak következményei – felelte Gill kérdő tekintetét látva, majd ő maga is szobájába tért.
Késő esete volt már, mire az utolsó gyertya lángját is elfújták a toronyban, de olyan nyugodt pihenés következett, amelyre néhány napja nem volt példa.

****
Másnap hajnalban Khetty ébredt elsőként, szokás szerint. Friss volt és kipihent, de ami a legfontosabb vidám. Lesietett a konyhába, hogy szokásos reggeli teáját megigya az őszi napfénnyel felmelegített padon. Mikor kilépett a hátsó udvarra vezető ajtón, egy árnyék körvonalait látta menekülni a gyakorlótér felé. Különös, ismerős árny volt, így szokásával ellentétben Khetty nem ült le a padra, hanem kisétált a szirt szélére, mert onnan beláthatta a torony mellett épített gyakorlóteret és az azt szegélyező épségben maradt lombos fákat.
Szinte azonnal meglátta az egyik fatörzs mögött kuporgó rézbőrű, hegyesfülű kis lényt. Mosolyogva kortyolt a teájából, majd visszasietett a konyhába, hogy néhány szelet xabatot vegyen magához és elindult a gyakorlótér felé. Egy kisebb bokor tövébe tette az élelmet, majd visszaindult a padhoz. Alig távolodott el a bokortól, a lény azonnal elhagyta búvóhelyét és a kirakott xabatra vetette magát. Khetty mosolyogva nézte topronyos kis kedvencét, amint a bokor tövébe telepedve csillapítja éhségét.
Mire visszaért a padhoz Csirguzt találta ott. Reggeli beszélgetéseik nélkül szinte elképzelhetetlen volt már a nap.
- Hogy van Mortazor? – kérdezte a nő.
- Jobban – bólintott a férfi.
- Csirguz… bocsánatot szeretnék kérni… tegnap olyan dolgokat mondtam, amiket nem gondoltam komolyan…
- Nem kell bocsánatot kérned, mindannyian furán viselkedtünk… - felelte Csirguz, de arcán a pír elárulta, hogy őt is bántja, az előző nap elhangzott beszélgetés vádaskodása.

*Mire Mortazor magához tért a mély alvásból mindenki talpon volt. Serények voltak, dolgoztak, ahogy korábban. Mintha az elmúlt három nap nyomasztó hangulata nem is lett volna. A negyedik szint bejárata mindenki tekintetét kíváncsian húzta magába, de belépni senki nem próbált egyedül. Hiába a szétrobbant ajtó, a helyiségben még mindig keringő por áthatolhatatlannak tűnt.
Egymás közt tanakodtak, hogy vajon mit is találhatnak majd, ha belépnek. Camelus tanácsára mindenki egyként dolgozott a falak megerősítésén és ez egy varázslótorony esetében külön erőfeszítést igényelt, hiszen úgy tűnt kövek olyan mesterien vannak egymáshoz illesztve, hogy nem fogja őket össze semmiféle kötőanyag. Csirguz végül talált a könyvtárban egy varázsigét, amelyet alkalmazva sárral egymáshoz tudták illeszteni a régi és új köveket. Ezzel már sokkal gyorsabban haladt a munka, amely ismét csak új lelkesedést öntött a társaságba.
Lia vacsorára tálalt már, mire abbahagyták az építkezést. Doer Tin által elejtett mocsári dabaq-ot sütött.
Mire mindannyian asztalhoz ültek a kimerítő munka után, megjelent Mortazor is. Mindenki széles mosollyal fogadta. Örültek, hogy látszólag nincs semmi baja és magához tért.
- Ülj le cimbora! – emelt meg egy korsó rézszínű italt Camelus, hogy töltsön az álmos varázslónak.
- Milyen nap van? – kérdezte Mortazor kissé zavarodottan.
- Négy nappal több, mint mikor odacsaptad a tenyered az ajtóhoz! – vigyorgott Doer Tin és lelkesen beleharapott egy darab húsba.
- Sikerült? – nézett át Mortazor a pohara fölött.
Az asztalnál ülők kissé meglepődtek ezen a kérdésen, nem tudhatták, hogy a férfinak fogalma sincs, hogy mi történt az elmúlt napokban.
- Csak rád vártunk, hogy belépjünk! – emelte magasba Khetty a kupáját, mire a többiek is felemelték a sajátjukat, és tiszteletteljesen ittak egyet a férfi egészségére.
- Vacsora után akkor végre megnézzük? – kérdezte Bulcsu. Az izgatott fény még mindig csillogott a szemében.
- Első dolgunk lesz – bólintott Csirguz vidáman.

*Mikor leült, Bulcsú rögtön kanalat és villát ragadott, és elkezdte magába tömni a sültet amíg apja ki nem oktatta az asztalnál való illedelmes étkezés szokásairól. Ettől függetlenül az egyetlen nyugodt ember Mortazor volt, akiről nem sütött le ugyanaz a gyermeki kíváncsiság, és türelmetlenség a terem iránt mint Bulcsúról. Gyorsan megvacsoráztak, majd mindegyikük sietve lépkedett a berobbant ajtó felé, és megálltak, hogy bevárják a többieket.
"Bár 1-2 láda kristály lenne bent!"
"Vagy egy kristálygömb!!"
"Vagy egy -bizonyos- láncravert férfi!"
*Így folytak a találgatások, de megnézni nem nézték meg. Nem. Tudták, hogy ebbe a terembe csak együtt léphetnek be.

* Miután végeztek a vacsorával, jóllakottan és elégedetten álltak fel az asztaltól, hogy belépjenek végre a negyedik szintre. A por még mindig kavargott a szobában, mintha soha nem akarna leülepedni.
Ha valaki kívülről szemlélte a tornyot, úgy tűnt néhány szinten egyáltalán nincs ablak, mintha befalazták volna, vagy soha nem is terveztek volna azokra a szintekre. Ennek megfelelően az egész szobából alig látszott fél méternyi deszkapadló, a többit fekete homály fedte.
Khetty ismét csettintet az ujjával.
- Ugye nem akarod behajítani? – nézett rá ijedten a mellette álló Kovi Zee.
- Nem dehogy! – rázta meg a fejét a nő.
A keskeny folyosón egymásra néztek a torony lakói. Mindenki a másikra várt, hogy átlépje a küszöböt, végül Mortazort engedték előre.
Khetty kinyújtotta a kezét egészen az ajtón túlra, majd visszahúzta, a tűzgömb vidáman ott lobogott, ahol az imént még a tenyere volt, bevilágítva egy kissé a teret és máris oszlatva a kavargó port.
Mortazor megtisztelve érezte magát, amiért megvárták ezzel a ceremóniával és meghatottnak, amiért szó nélkül, egy emberként álltak félre, hogy ő elsőként beléphessen.
Bár Camelusnak némi ráhatást kellett kifejtenie Bulcsura, amelyet a fiú gallérjának diszkrét szorításával ért el, de szerencsére ezt senki nem vette észre.

***

A vacsora közben Mortazor mintha nem is lett volna jelen. Gépiesen kanalazta az ételt a szájába, rágás nélkül nyelt. Szemmel láthatóan annyira elgondolkodott valamin, hogy azt sem vette volna észre, ha a szabadon engedett manó kért volna tőle egy falatot. A többiek jókedve nem ragadt át a férfira. Mikor szedelődzködni kezdtek, Khetty felé fordult.
- Mi lett a kristállyal? - Hangja fakó volt, színtelen.
- Hmm. - Khetty kissé zavarba jött. - Összeszedtem a darabjait, már amiket megtaláltam. - Egy kis bőrerszényt nyújtott a férfi felé.
- Szóval ennyi. - sóhajtott Mortazor - Földanya Ajándéka nincs többé. - Lehajtotta a fejét, válla megroskadt. Néhány pillanat múlva hirtelen felállt, fejét büszkén vetette fel.
- Mehetünk.

***

Belépett a szobába. A lángoló gömb kitért az útjából, mint jól idomított háziállat világította be a teret. Mortazor megállt, súlyos lélegzete hallatszott csak. Megfordult.
- Ez veszélyes. Megpróbálkozom egy ősi igével, ha beleegyeztek.
A csapat némán állt, nem tudtak erre mit válaszolni. Csak Bulcsu ideges fészkelődése hallatszott, ahogy megpróbált elsurranni az apja és a fal közötti résen keresztül. Khetty mérlegelte a lehetőségeket. Egyre jobban ismerte a férfit, bár még nem bízott meg benne maradéktalanul. Aztán döntött.
- Rendben, varázsló! Tedd, amit jónak látsz!
Camelus e szavakra a háta mögé tolta fiát, mereven nézte a magas, görnyedt férfit. Mortazor bólintott, majd két mindenki számára ismeretlen szót kiáltott.
- Ayissla zoranssa!
Smaragd szemei felizzottak, szinte lángoltak a félhomályban. Zöldes színű, vibráló fényaura vette körül a mágust, halványan bevilágította a bejáratot. Mortazor sorban megérintette a többieket, érintése nyomán a zöldes fényudvar mindenkit körülvett lassan. Camelus vonakodva bár, de végül hagyta, hogy Bulcsu is részesüljön az adományból. Mire végzett a rituáléval, a halvány zöld fény elég erős lett ahhoz, hogy lámpásul szolgáljon a kis csapatnak. Mortazor megfordult és gyors léptekkel a szoba közepére ment.

***

A szoba nagy volt, akkora, mint az étkező. Mortazor a közepén állt meg, pontosan egy állvány előtt. Az állványon egy kristálygömb darabjai hevertek, szemlátomást évszázadok óta. Mindent por lepett. A terem jobb oldali fala mentén polcok sorakoztak, mindenféle kacatokkal tele, közülük sok beazonosíthatatlan volt számukra. Néhány jól ledugaszolt lombikban még folyadék lötyögött, ilyen-olyan színekben pompázva. Tekercsek sora mellet vagy hat kisebb ládikát láttak. Az ajtóval szemben egy másik, hasonlóan masszív ajtót láttak. A baloldali fal mellet egy hosszú, ölnyi széles munkaasztal állt, előtte két székkel. Az asztalon különböző szerszámok, csipeszek, fogók, porlepte mind. A túlsó szék előtt két könyv feküdt az asztal lapján, egyik nyitva, másik csukva. Mortazor odasietett, rápillantott a nyitott könyvre, majd a másik fedőlapjára. Elfehéredett. Felemelte tekintetét, fájdalom tükröződött arcán.
- Ez lehetetlen! Nem követhet örökké, még ide is!!! - Szólt rekedt hangján, míg a többiek döbbent csendben figyelték, mit csinál.
A következő pillanatban mély, velőtrázó ordítás hallatszott, a falak is beleremegtek.
- Visszajött! - kiáltotta Redjens, aki elsőnek ocsúdott fel a kábulatból. - A tűzmadár!!
- A pajzs! - válaszolt erre Mortazor - Amíg Földanya pajzsa védelmez, nem árthat nekünk a tűz!!!

- Nekünk nem árthat, de a tornyot ledönti! – felelte Khetty, azonnal sarkon fordult és elhagyta a poros helyiséget. Kilépett a védővarázslatból, lerohant a szobájába és eddig féltve őrzött nyilait és íjait előhúzta az ágya alatti bőrtakaróból, ahol tartotta.
A tűzmadár ezúttal nem lángolt, mint előző találkozásuk alkalmával. Szinte áttetsző bőre halvány kékes fényben játszott. Éles csőrével és még hegyesebb karmaival keringett a torony körül. Oroszlánszerű farkát meglódítva igyekezett a torony összeomlását mielőbb előidézni.
Khetty nem törődött vele. Kezdett elege lenni a minden napra kijutó hőstettekből. Békés, csendes, unalmas napokra vágyott. Legalább háromra egymás után. Felhúzta íját, hátára vette a tegezét és szélvészgyorsasággal rohant ki az udvarra, hogy célba vegye a szörnyet, aki úgy tűnt, pont ezt szerette volna elérni. Felhagyott a torony csépelésével és egyenesen Khettyt vette célba. A kiröppenő nyílvessző eltalálta a szörny egyik szárnyát, így megtört a lény röpte, egyenesen a gyakorlótér felé sodródott, ahol letarolta a szirt szélén álló fasort. Khetty ismét felhúzta az íját és nem habozott elereszteni az nyilat, ám a madárlény áttetsző bőre immáron acélkékre váltott, a nyílvessző hangos koppanással pattant le a szörny nyakáról. A felvijjogott, mintha segítséget kért volna valakitől, két lábára állt és kiterjesztette szárnyait. A keresztülfúródott íjnak nyoma sem volt a szárnyában. Gyilkos dühvel fordult Khetty ellen, aki immáron másodszor tört az életére és okozott számára elviselhetetlen fájdalmat. A lény magasba emelkedett, míg a nő igyekezett elérni az erdő fáit és a bokrokat, hogy maga után csalogassa olyan messzire, amennyire csak lehet.
Futás közben érezte az égető fájdalmat, amely veszélyre figyelmezette, bár ez esetben nem volt szüksége figyelmeztetésre. Éppen elérte az első bozótot, amelybe gondolkodás nélkül belevetődött, mikor a lény éles csőre lecsapott. Szerencsére már csak a lábnyomát találta el. Khetty nagyot nyögve tápászkodott fel a bokorból, kellemetlen emlékek villantak fel a múltjából. A madár hangja azonban nem hagyta elmélkedni. Milliónyi tüskével borított karját fájlalva ismét felhúzta az íját. Ezúttal biztosra kellett mennie. A madár szemét vette célba.
Olyan közel engedte magához, amennyire csak lehetséges volt. Mielőtt eleresztette volna a nyílvesszőt, döbbenetes erővel a térdének csapódott valami. A hirtelen jött lendület azonnal feldöntötte, a nyílvessző messze elkerülte a madarat.
Khetty szabad kezével előrántotta tőrét, és gyilkos dühvel meredt a toprongyos rézszínű manóra, amely még mindig remegve ölelte át a combját.
- Engedj el, te dög! – förmedt rá a lényre.
- Nem megölni… - dünnyögte a kis manó félelemmel. – Nem megölni…
- Mi?? – meredt rá összehúzott szemmel Khetty.
- Nem megölni… - hajtogatta egyre a manó tucatszor egymás után, mire Khetty felfogta, hogy mit ismételget, a madárlény ismét lecsapott a fákra.
Milliónyi darabra tört faág hullott a bokorban megbújókra.
- Engedj el! Itt nem biztonságos! – próbálta lehámozni magáról a manót Khetty. Nem volt már dühös, de nem volt barátkozós kedvében sem.
- Nem megölni…
- Nem bántom azt az átkozott dögöt, csak engedj el! – szólt rá határozottan a nő, mire a manó lazított a szorításon.
Khetty azonnal félregurult, elrejtette tőrét, hiszen a manótól nem tartott már. Szemével Mortazor móleonját kereste, hátha a varázsló megint előrendeli valahonnan, de sehol nem látta a lényt.
A madár eközben ismét a torony ellen fordult, karmos lábaival a tetőszerkezetet kezdte bontani. A cserepek és fadarabok, mint valami színes eső hullottak alá, körbeszórva a torony körüli teret törmelékkel. Úgy tűnt a madár tombolását semmi nem állíthatja meg. Khetty látta a torony alsó ablakaiból a zöld ragyogást, ebből arra következtetett, hogy társai igyekeznek elhagyni a tornyot vagy a pincébe húzódni az omladozó épületből.
Hirtelen ötlettől vezérelve kilépett a gyakorlótérre és futni kezdett. Egészen a szirt széléig, a lehető legtávolabb a toronytól. A madár azonnal észrevette a menekülő embert, és üldözőbe vette. Szinte biztos zsákmányként csapott le a nőre, aki azonban számított erre, ügyes ugrással kitért a madár elől, hogy aztán folytassa a rohanást tovább.
A madár felszállt és előrelendült. Mintha csak olvasott volna Khetty gondolataiban. Előreszállt a tenger fölé, majd kényelmesen megfordult, hogy a szembe futó alakot így elsöpörje, vagy zuhantában elkapja, hogy kettétépett testét a tengerbe szórja.
Khetty elérte a szirt szélét. Látta a madár fordulását. Látta a gyilkos dühöt, amellyel ellene lendült, mégsem ugrott le. Íját maga mellett tartva, megfeszült izmokkal lehunyta a szemét. Ha az lesz az utolsó, amit ezen a világon lát, hogy egy tűzmadár ront rá, legyen így.
Kieresztette tüdejéből a benntartott levegőt és várt. Egy enyhe szellőnél többet azonban nem érzett. Óvatosan kinyitotta a szemét és továbbra is a kéklő tengert látta maga előtt, talpa alatt a zöld fű és a szeretett anyaföld. Még óvatosabban megfordult.
A naplemente utolsó sugarai vöröses színnel vonták be a látóhatárt, így a tűzmadár elegáns landolása a gyakorlótér közepén még hatásosabb volt. Leginkább azért, mert nyoma sem volt a kéklő fémpáncélnak a testén, hanem ismét szinte áttetsző halványkék volt. Ahogy áll ott Khettyt méregetve még dobogó szivének körvonalai is felsejlettek.

*Khetty sokszor várta már a halált. Duparmában egyszer meg is kapta ezt a kegyet, ám ekkor keserűen tapasztalta, hogy ez a kegy csak halandó embertársainak jutott. Soha nem érzett még ahhoz fogható fájdalmat, mint a tövises bokrok mélyén. Azóta eszelősen rohant bele minden olyan helyzetbe, amelyből mások menekültek. Nem volt veszíteni valója, legfeljebb a fájdalom, ami egy-egy csata után maradt. Mikor a szirt szélére állt, otthonára gondolt, Duparmára és Trifferlinre, aki jóbarátként várta haza, mert abban biztos volt, hogy a tűzmadár csőrével és karmaival történő találkozásból még ő sem épülne fel.
Mikor megfordult és látta a gyakorlótér közepén kényelmesen heverésző állatot, nem ujjongott fel megkönnyebbülésében. Az igazság az volt, hogy a mélység még mindig hívogatóbbnak tűnt, mint a megkerülhetetlen lény.
- Nem megölni!!! – hallotta a manó hangját valahonnan a lény mögül Khetty.
Elképzelte, ahogy a kis manó legyőzve minden félelmét, toprongyosan, hadonászva rohan varázslótársai felé, erre mosolyognia kellett. Halványsárga fény villant a tűzmadár mögött…
~ Már megint kővé dermesztették – sóhajtott fel Khetty.
A mágiát megérezve a tűzmadár felkapta a fejét. Áttetsző bőre, ismét fémes kékre váltott, kiterjesztette szárnyait és felemelkedett.
Khetty ekkor látta egy csoportba tömörült, még mindig a zöld pajzs védelmében álló társait.
- Várjatok! – kiáltotta, látva, hogy kinyújtott kézzel mire készülnek, de úgy tűnt a pajzson semmiféle hang nem jut át.
A madár kényelmesen, magasan körözött fölöttük. Ha valakinek lett volna alkalma rá, hogy közelebbről megszemlélje a lényt láthatta volna, hogy korábbi vérmes támadókedve elszállt, inkább szórakoztatja a látvány.
Khetty futás közben csettintett az ujjával, a tűzgömb vöröslő lánggal csapott fel, majd vakító fénnyel csapódott neki a védőburkolatnak, majd eltűnt, ahogy a zöld varázs magába nyelte.
A vakító fény hatására végre ránéztek társai. Hadonászva igyekezett tudtukra adni, hogy hagyják abba a megkezdett varázslatot. Mire a közelükbe ért, alig kapott levegőt. Kifulladva igyekezett elmondani, amit megsejtett, de csak a térdére támaszkodva lihegni tudott.
- Megvesztél? – nyitotta szét a védőburkot Mortazor, hogy a nő is belülre kerüljön. – Azt hittük széttépett.
- Ne …. bántsátok … - nyögte ki végül Khetty.
- Hogyhogy ne?! Másodszor akarta ledönteni a tornyot! – nézett rá Gill értetlenül.
- Rossz toronyba…. költöztünk…
- Mi van? – nézett rá Csirguz is.
- Feketemágusok….lakták….korábban…
- Ezt biztos, hogy itt és most kell megbeszélni? – nézett az égre Lia rémülten.
A lény megunva a keringést célbavette a zöld pajzsot, zuhanórepülésben vetette rá magát a célpontra, majd az utolsó pillanatban módosította a röppályát.
- Nem akar bántani minket! – nézett a madárra áhítattal Bulcsu.
- Ki kell derítenünk, hogy miért zárták a falak közé – nézett a gyakorlótéren ismét landoló madárra Khetty.
A tűzmadár a mozdulatlanná dermedt manóra meredt, majd csőrével óvatosan megkocogtatta a kővé dermedtet, aztán szomorúan felmorrant.
Khetty ismét kilépett a pajzsból, Camelus későn nyúlt a csuklója után, hogy visszahúzza. Lassan közelített a tűzmadárhoz. Egészen biztos volt benne, hogy nem ő erre a legalkalmasabb, azok után, hogy kétszer is végezni akart vele, pláne nem.
Mikor elérte a manót, a fejére tette a kezét, mire a manó megmozdult.
- …ölni! – nyögte ki megkezdett mondatát.
- Senki nem bántja! Nézd! – fordította a manó fejét a tűzmadár felé, mire a rézszínű jószág örömteli ugrándozásokkal sietett a lény felé.

*Ráugrott az egyik hátsó lábára, mire a madár mintha egy csatabárdot vágtak volna belé felbömbölt, és a levegőbe lendítette a manót, aki belerepült a torony falába. A felszálló por eltakarta a zuhanást, így a varázslók nem láthatták, hogy Khetty kiskedvencének megvannak-e még a végtagjai.
-Acabo!! -rémült meg Khetty és a manóhoz akart rohanni, de rákényszerítette magát a maradásra.
-Lehet nem kellene annyira elsietni a dolgot. -mondta Csirguz.
*A madár bal hátsó lábán -ahova Acabo ugrott- fekete foltok jelentek meg. Úgy nézett ki mint a papír égése, és egyre csak terjedt minden irányba. A foltok üresek voltak; láthatatlanok; átlátszóak.
-Ez-Ez elég? -dadogott Bulcsú- dehát tűzből van!
*Mindenki tátott szájjal figyelte az eseményt, s lassan elfogyott a madár hátsó lába.
-Segítenünk kell neki! -mondta Khetty, aki az egyik pillanatban Acabo-ért aggódott, a másikban pedig a tűzmadárért, és úgy tett mintha nem tudta volna eldönteni, hogy melyik a fontosabb.
*Eközben a madár a nyakát szinte kitekerve fújta a hátsófelét, hogy csökkentse az égést.

*A madarat szürke füst vonta körbe, ahogy vergődéssel teli szenvedése fokozódott. A nagy üresség, amely teste korábbi korvonalai nyomán maradt csendes döbbenettel töltötte el a toronylakókat. Míg végül nem maradt más csak a szürke, átláthatatlan füst.
A falról időközben lekerült Acabo, kissé bicegve közelített a még mindig zölden ragyogó pajzshoz és amögül figyelte a madár átváltozását.
Az éjszaka sötétsége úgy hullott a térre, mintha egy kendővel terítették volna le a tájat, amely eltakarja a napot. A halványzöld izzás némi fényt adott, de a gomolygó füstöt már nem tudta megvilágítani. Mivel Khetty állt a legközelebb a füsthöz, tüzet varázsolt. Ezúttal nem gömböt, hanem lobogó lángoszlopot, amely elég fényt adott.
Ahogy rájuk köszöntött az éjszaka hűvöse, a gomolygó füst is nyomtalanul feloszlott. A lángoszlop közelébe húzódtak a torony lakói, már nem volt szükségük a védőburokra, a tűzmadár eltűnt. Helyette egy eszméletlen férfi meztelen teste feküdt a füvön.
- Ez valami vicc? – nézett társaira Doer Tin.
Redjens szó nélkül lekanyarította válláról köpenyét és a földön fekvőre terítette, miközben igyekezett megállapítani, hogy él-e az illető:
- Még lélegzik – nézett fel társaira a férfi tanácstalanul.
- Bevisszük a toronyba? – nézett körbe a társaságon Mortazor.
- Mi?? – hördült Camelus. – Amit most tett tönkre?? Naneeeem!! – legyintett egyet és hátat fordítva a torony felé viharzott.
- Nem hagyhatjuk itt – rázta meg a fejét Khetty nagy sóhajjal és elparancsolta az útból a lángoszlopot, hogy társai hozzáférjenek a különös alakhoz.
- Lia készíts elő egy szobát, légy szíves! – kérte barátját, mire egy kis láng kivált a tűzoszlopból, hogy mutassa az utat és Liával együtt a toronyba siessen.
- Biztosan jó ötlet ez? – kérdezte Gill, mikor megemelték a testet.
- Csirguz segíthet, ha túl nehéz! Tud lebegtetni! – vigyorgott Khetty.
- Csak nehogy téged lebegtesselek meg! – felelte a varászló, miközben megemelte az átváltozott csupasz lábát.
Ahogy a fura, temetési menetre emlékeztető társaság elvonult Acabo előtt. A kis manó kezét tördelve nézett a köpennyel leterített testre.
- Gyere! Nem lesz semmi baja! – nyújtotta a manó felé kezét Khetty, mire az némi vonakodás után megfogta és a menet után besétáltak a toronyba.
A tűzoszlop a bejárat mellett lobogva várta Khetty intését, amelyre lassan összezsugorodott, majd eltűnt. Lia és Bulcsu épp az utolsó simításokat végezték az ágyneműn, mikor megérkeztek a többiek. Az ágyra helyezték az illetőt, és tanácstalanul ácsorogtak a kicsiny szobában.
- Menjetek aludni – nézett végig Khetty a fáradt társaságon. – Itt maradok mellette.
- Nagy ötlet – vonta össze a szemöldökét Csirguz. – Azok után, hogy kétszer is megpróbáltad megölni… biztos téged akar majd látni elsőként, ha felébred…
- Majd én maradok! – emelte fel a kezét Gill azonnal.
- Jól van! – bólintott Khetty. – Akkor aludjunk! – lépett ki a szobából.
Acabo szorosan a nyomában téblábolt:
- Mindenhová nem követhetsz – nézett a manóra Khetty értetlenül.
- Mit csinálni? – nézett nagy szemekkel és széttárt kézzel a manó.
- Vigyázz a barátodra! – sóhajtotta fáradtan a nő és a szoba felé mutatott, ahol Gill őrködött.
Acabo vidám arccal, lelkesen ugrándozva indult a szobába. Alig néhány perc múlva erőteljes kopogás hallatszott az ajtón. Khetty magára terítette köpenyét és kinyitotta az ajtót:
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ott marad éjszakára? – Gill láthatóan rühellte a manót.
- A barátja…vagy mi... gondoltam jó helyen lesz mellette…
- Engem nem zavar, ha körülugrálja, de nem akarom a közelemben látni! – fordult meg Gill.
Khetty meglepődve nézett a férfi után. Korábbi viselkedése alapján, nem feltételezett róla ilyen erélyességet, majd fáradtan szélesre tárta az ajtót.
- De csak ma este!
Acabo szélesen elvigyorodott, ha lehet ettől még csúnyábban nézett ki, majd boldogan bemasírozott a szobába.

************
Lia kedves lány volt. A faluban, ahol élt mindenki szerette segítőkészségéért és vidám természetéért. Kissé különc hóbortját is elnézték, miszerint hosszú haját tincsekbe csomósítva hordta, érdeklődött a mágia iránt és emellé még kardforgatást is tanult.
A faluban ezek külön-külön is kiváltották a vezetőség rosszallását, de így együtt senkinek nem engedték volna meg… lány létére ilyen dolgokkal foglalkozzon?! Dehogy!
Mikor a különös köpenyes átutazóban megállt a faluban néhány napra Lia szinte egész alkalommal vele volt. Kérdezgette a nagyvilágról, amelyet ő maga még sosem láthatott, a varázslásról, amelyet nem igazán engedtek neki gyakorolni, és a kardforgatásról, mert a vándornak gyönyörűen megmunkált kardjai voltak. Olyanok, amilyeneket még a falu fegyverkovácsa sem látott.
Mikor a vándor továbbállt, Lia szomorkodott egy kicsit. Szívesen csatlakozott volna az idegenhez, hogy lássa, amit ő láthat, de nem mehetett. Beteg édesanyja várta otthon és a faluban is többek ápolása volt az ő feladata. Cserébe az engedélyezett hóbortért, elvégezte azt, amit senki más nem akart, gondoskodott a falu haldokló öregjeiről.
Egy nap különös szél kelt észak felől. Egyre több menekülő fordult meg a faluban. Mindannyian kis batyukkal vagy szekerekkel igyekeztek elmenekülni a félelmetes háború elől, amit a szél magával hozott. A kegyetlen, hideg északi széllel csakhamar megérkeztek a félelmetes harcosok, amilyenekkel korábban Lia még sosem találkozott.
A támadás éjszaka indult, mikor mindenki aludt. Tűzgolyók röppentek fel valahonnan, szinte nappali fénybe vonva az eget.
Lia amint kipattant az ágyból és csizmájába bújt, magához szorította még vastag köpenyét, oldalára csatolta kardját és hiába anyja kérlelő hangja, kiszaladt a házból. Pont akkor, mikor egy tűzgömb csapódott a nádtetőbe! Lia gondolkodás nélkül visszarohant és kitámogatta anyját a házból, aki a gyorsan sűrűsödő füstben egyre nehezebben vette a levegőt. Végül hangosan köhögve térdre esett az utca kövezetén.
- Gyere! Tovább kell mennünk!
- Innen már nincs tovább! – sóhajtotta az anyja és szeretetteljesen felnézett a lányára. – Fuss innen! Keresd meg azt a vándort! Elért minket az északi szél, de te többre vagy hivatott, minthogy itt halj velünk!
- Dehogy megyek! – toppantott Lia és igyekezett felhúzni anyját az utca kövezetéről.
- Menj már! – ripakodott rá az asszony, majd utoljára magához ölelte: - Soha ne felejts el! – suttogta a fülébe, miközben egy nyakláncon függő medált préselt lánya ujjai közé.
- Nem lesz semmi baj, csak még egy kicsit… - kezdte a lány.
- Fuss, amíg lehet, bolond lány! – kiabált az anyja.
A környező házak sorra lángra lobbantak, ahogy a tűzgolyók a nádtetőkhöz csapódtak. Az utcán sikítozó, rémült emberek rohangáltak. A harcosok valahol a falakon küzdöttek teljesen esélytelenül a sokkalta képzettebb támadókkal.
Lia még mindig nem mozdult anyja mellől. Még akkor sem, mikor az idős asszony keze az utca kövezetére csúszott, ahogy utolsó lélegzetéért kapkodva kilehelte lelkét. Liát megtaszította valaki, mire az egyik lángoló ház küszöbére esett. A forróságtól és megperzselt hajának bűzös szagától észhez tért.
Futni kezdett. Nem céltalanul, össze-vissza rohangált, mint a többiek, ő pontosan tudta, hogy merre vezet az egyetlen kijárat a körbezárt faluból. Egy keskeny rés a falut körülvevő falon. Szinte észre sem vehető. És mögötte a sűrű bozót. Áthatolhatatlan, tövises folyondár.
Lia már mélyen a sötét erdőben kúszott, mikor a falura leereszkedett a zöldes köd, amelyet belélegezve sorra dőltek ki a legerősebb, legbátrabb harcosok is.
Mire a hajnal beköszöntött halottak hevertek mindenhol a faluban. Nem maradt egyetlen élő lélek sem. Sem ember, sem állat. A barbárok vezetője büszkén ült hátasán, egy hatlábú zainton, miközben végigvonult a halottakkal borított utcán.
- Tisztítsátok meg! – morrant az egyik alvezérének, mire toprongyos emberek sereglettek elő.
Rabszolgák egy másik faluból és megkezdték a halottak gúlába halmozását, hogy a tetemetek elégetve adják át lelküket az örök nyugalomnak.
********************

Lia remegve ébredt. Takarója a sok fészkelődés hatására az ágy végébe gyűrődött, de ez nem számított, úgysem fázott, az átélt emlékek hatására teljesen kimelegedett.
El kellett telnie egy kis időnek, mire teljesen lenyugodott, de visszaaludni már nem szeretett volna. Ezért úgy döntött, egy esti séta nem árthat. A kitartó edzéseknek hála vadászatra indult, de útközben eszébe jutott az új jövevény, így kiváncsiságától hajtva inkább hozzá kukkantott be.
Gill az ablaknál állt és kifelé figyelt. Lia elmosolyodott, majd az ajtót óvatosan behúzva maga mögött elhagyta a szobát. A könyvtárba ment, hátha talál még valami információt a tűzmadárról.

Kora reggel kivételesen nem Khetty, hanem Camelus ébredt elsőnek. Első gondolatai az ismeretlen férfi szobájába vezették, ahol Gill már kissé fáradtan, de még mindig lelkesen vigyázott az alvóra. Leváltotta, így ő is pihenhetett egy kicsit.
Mikor a többiek is elkezdtek éledezni, nagy lett a sürgés-forgás a szobában. Kiváncsian érkeztek, hátha lett valami fejlemény az éjjel. Mikor meglátták, hogy semmi változás nem történt, kissé elszontyolódva indultak reggelizni, a teljesen izgága Acabo-t is vitték magukkal, hogy ne zavarja meg a pihentető álmot.
A konyhában tűnt fel, hogy nem találják Lia-t, pedig várták, hogy a reggelit majd jól kitálalja nekik. Elkezdték keresgélni, egyszer csak Elviz jelzett a többieknek, hogy megtalálta őt. A könyvtárban az asztalon egy könyvre borulva aludt. A motoszkálásra felébredt, és kissé álmosan, de mosolyogva nézett társaira.
- Úgy látom, már nagyon éhes ez a csapat! Máris tálalok valami reggelit! - és elindult.
Csirguz a lépcsőzés közben kiváncsian érdeklődött, hogy mit csinált a könyvtárban.
- Hát a tűzmadarakról keresgettem valami új információt, de sajnos semmi újat nem találtam eddig. - elpirult és hozzátette - Az álom pedig valahogy elnyomott.
Doer vigyorogva fűzte hozzá: - Nem kéne annyit olvasni, még a végén kigúvadnak a szemeid! - Ezzel a felszólalással jó kedvre derítette a társaságot. Vidáman beszélgetve folytatták útjukat a konyha felé.

Lia valahonnan előkerített egy talán sosem használt tálcát. Kissé megtisztította reggelit helyezett rá és Acabo gondjaira bízta, hogy Camelus se maradjon éhesen, amíg őrködik a gyengélkedő fölött.
Épp nekiültek volna a reggelinek, mikor éktelen csörömpölés visszhangzott végig a folyosón, a lépcsősoron, még az alsó szinten lévő konyhában is hallották. A torony lakói egyként Khettyre néztek, aki nagy sóhajjal felállt: - Megnézem mi történt már megint!
Az ugráló, lelkesen vinnyogó manó hangját már akkor lehetett hallani, amikor kinyitotta a konyhaajtót, ezért néhányan kíváncsian a nő után indultak.
- Hallgass már, te rusnya dög! – harsant Camelus hangja, melyre a vinnyogás azonnal megszűnt.
Khetty benézett a szobába.
- Minden rendben?
- Vidd innen ezt a manót, mert csak bajt csinál! – bosszankodott Camelus, a forró tea nyomait törölgetve bőr mellényéről.
Acabo sajnálkozva állt az ágy végében, de tekintetének csillogását látva Khetty az ágyra nézett, amelyen rémült tekintettel rá meredve ült a férfi, aki előző nap még tűzmadárként tört az életükre.
- Azt hiszem jobb, ha valakit inkább ideküldök magam helyett… - nézett az épp távozó Camelusra.
- Ha nem dobálsz rá tűzgolyókat, túléli azt az öt percet, míg visszajövök – azzal döngő léptekkel elsietett.
Az ágyon ülő cseppet sem találta mulatságosnak Camelus megjegyzését. Khetty az ajtófélfát támasztva állt a folyosón, nem lépte át a küszöböt, mikor jónéhányan megjelentek a reggeli mellől.
- Felébredt? Nem hittem volna! – nézett be elsőként az ajtón Redjens.
- Maradjatok itt, amíg kerítek neki valami ruhát – lökte el magát az ajtófélfától Khetty és az egyik raktárnak használt kisebb szoba felé indult.
Úgy rémlett, látott néhány ruhadarabot, amikor beköltöztek, amit oda hajtogattak be, eltéve ínségesebb időkre, sok egyéb ruha- és rongydarabbal, ágyneművel együtt. A szoba tele volt nehéz teadit fa szekrényekkel, amelyek tökéletes állapotát éppúgy megőrizte a varázslat, mintha újonnan készültek volna. Mikor becsukta a szekrényajtót, Acabo állt ott a kinyitott ajtó mögé rejtőzve.
- Jesszusom, Acabo! Azt akarod, hogy szívrohamot kapjak?
A manó láthatóan zavarban volt:
- Ne aggódj! Nem utálnak a többiek! – simogatta meg a fejét Khetty kedvesen. – Még ha úgy is tűnik számodra.
- Mindig rosszat csinálni…
- Acabo! Figyelj rám! Nem csinálsz rosszat! Csak néha nehéz a lelkesedésed tolerálni, de nem tart itt senki! Ha akarsz visszamehetsz a családodhoz bármikor, szabadon!
A manó erre lehorgasztotta nagy és hegyes füleit: - Ugyan, hova menni?
Khetty nem tudott erre válaszolni, szomorúan sóhajtott, mert igazán sajnálta a manót, majd átnyújtotta a ruhaneműt Acabónak:
- Vidd be a barátodnak!
Acabo boldogan és büszkén lépdelve vitte a kissé megviselt ruházatot a karján. Mikor a szoba előtt kis tömeggé összeverődött toronylakókhoz értek, Khetty megszólalt:
- Átengednétek, kérlek? – mire a kis tömeg igyekezett helyet szorítani a nőnek, aki azonban nem mozdult, csak mosolygott.
Mire észrevették, hogy a manó masírozik közöttük a ruhával, Acabo már beért a szobába és rég nem látott barátja ágyára helyezte a ruházatot.
- Egyenlőre ennyivel tudunk szolgálni – nézett a még mindig az ágy legtávolabbi sarkába húzódó alakváltóra Csirguz, majd kitessékelő mozdulatokkal kihajtott mindenkit a folyosóra és becsukta az ajtót.

Visszaült az egyik székre a szoba egy setétebb sarkában, és szótlanul nézte a férfi minden mozdulatát. Mikor a fiú a ruhákhoz nyúlt kérlelően Csirguzra nézett, majd tekintete az ajtóra vándorolt.. nem érkezett válasz, így kénytelen volt helyben magára kapni az öltözéket. Egyetlen szót sem ejtett ki, mégis rengeteget mesélt. A mozdulatai jellegtelenek, az arca pedig fiatal volt. Fekete, göndör haja, a szeme, és a szíve barátságot, és csupa jóindulatot sugárzott, mégis haragosan viselkedett.
-Hogy hívnak? -szólalt meg végül Csirguz.
A férfi nem felelt, hanem elindult az ajtó felé, de megtorpant, és az szobasarokra vetette tekintetét.
-Tapló... -gondolta Csirguz, de nem tett semmilyen mozdulatot. Pár kínos másodperc után a férfi kilépett a szobából, és elindult a konyha felé, otthagyva a magában fortyogó Csirguzt. Úgy látszott ismeri a járást, mert a legrövidebb úton indult el gondokodás nélkül.

A konyhában már csak Lia és Bulcsu tevékenykedett, a reggeli romjait eltüntetendő, mikor az ismeretlen belépett. Körülnézett a helyiségben, majd elismerően bólintott egyet.
- Kérsz valamit enni? – érdeklődött Lia.
- Köszönöm, igen! Ezer éve nem ettem egy jót! – azzal leült a hosszú pad közepére.
Tányér, bögre került elé és némi élelem. Mire Csirguz is leért a konyhába már jóízűen, farkasétvággyal reggelizett az alakváltó.
- Többiek?
- Vadásznak – vont vállat Lia, miközben megtörölte a kezét a mosogatás után.
A percekig eltartó kínos csendet csak az idegen falatozásának zaja törte meg. Végül Csirguz sarkon fordult és szó nélkül elindult vadászni. Bulcsu követte a bölcs varázslót, így Lia egyedül maradt a toronyban az idegennel.
Mikor az alakváltó befejezte a reggelit, felállt az asztaltól és maga után elpakolni készült. Lia nem állta útját rendszerető megnyilvánulásának.
- Te itt éltél korábban? – kérdezte végül Lia.
A férfi kibámult az udvarra néző ablakon.
~ Hogy megváltozott minden – gondolta szomorúan, de nem szólt egy szót sem, csak bólintott, majd kilépett a konyhaajtón a szabadba.
Hideg északi szél csapta arcon. Meglobogtatta három számmal nagyobb ruháját, átfújt a vékony anyagon, így megborzongott a hidegtől, ennek ellenére nem lépett vissza a toronyba.
A túloldalon lévő romokat eltakaró sűrű erdőre meredt.
~ Hát ennek is vége. Nem csak álmodtam, hogy minden elpusztult…
Lia egy darabig a tekintetével követte a férfit, ahogy az körbesétálta az udvart és a gyakorlótér felé vette az útját, majd úgy döntött nem veszélyes rájuk és a toronyra nézve és ő maga is vadászni indult, hiszen neki is szüksége volt az energiára, mint minden végzetúrnak ezen az új világon.

Az őszi este hideggel és köddel telepedett a Szirtekre. A varázslók fáradtan várták egymást a könyvtárszoba faragott, hosszú asztala körül. Komoly dolgokról kellett beszélniük, ami nem konyhába való téma volt. Csiguz, Mortazor és Khetty pusmogtak valamiről, mikor befutott Camelus is. Kissé lihegett, látszott hogy sietett, hogy visszaérjen, mielőtt leereszkedik a sötét éjszaka. Ahogy végignézett az asztalnál ülőkön így szól:
- Lia? Hol van?
- Nem tudjuk. Elment reggel, azóta senki nem látta – vont vállat Elviz.
- Kezdjük akkor nélküle! – rogyott le a székre a férfi, mire Mortazor felkapta a fejét, majd Khettyre nézett egyszerre mindenki.
A nő nagy sóhajjal levegőt vett és felállt. Nem értette ugyan, hogy miért tekintik őt vezetőnek, semmi alkalmasságot nem érzett magában ilyesmire, de kétségtelen volt, hogy a kellemetlen beszélgetéseket, kérdéseket ő vállalta fel.
Az asztal végében álló, kissé szomorú alakváltóra nézett:
- Légy üdvözölve körünkben idegen! Társaságunk tagjait már ismered, bár rólad senki nem tud semmit… talán csak annyit, hogy te sokkal inkább itthon vagy ebben a toronyban, mint mi… Mégis, szeretnénk ha elmondanád, hogy ki vagy? Honnan jöttél? Hogy kerültél a falba? Azt is jó lenne tudni, hogy miért?
Khetty nyugodtsága mindenkit meglepett. Nem voltak ehhez hozzászokva a toronylakók, viszont az izgatottságot és a bizalmatlanságot, amely eddig a levegőben keringett, mintha elűzte volna a határozottsága. Miután befejezte rövid mondandóját leült a székére és várta, hogy a kérdezett nyilatkozzék.
Az alakváltó hosszasan sóhajtozott, fészkelődött. Látszott rajta, hogy mindenről szívesebben beszélt volna, csak nem a kérdezett témákról. Végül megszólalt. Hangja halk volt, kicsit érces, mintha ezer éve nem használta volna a hangszálait, de minden szava tisztán, érthetően visszhangzott a teremben, ahol mindenki feszülten figyelt rá.
- Ico'la vagyok, a Pepsek nemzetségének utolsó tagja. Őseimtől örökölt mágikus képességeim birtokában két cél lebeg a szemem előtt: újjá szeretném teremteni családomat - remélve, hogy néhány száz év múlva ismét Pepsek ezrei élnek majd a világon -, és barátokat szeretnék találni, akikkel együtt munkálkodva tudunk majd egy új békés világot létre hozni. Alakváltó vagyok, még a Nagy Háború előtti időkből, amikor még sötét mágusok lakták ezt a tornyot.
Szavaira halk moraj futott végig a társaságon.
- Egy sötét mágus, Mogashu, szemet vetett gyönyörű feleségemre, akit másként nem kaphatott meg, elrabolt… Mivel alakváltóként az ahjuta megtestesítése jutott nekem, megjelentem, hogy kimentsem… későn vettem észre, hogy több varázslóval szövetkezve az életemre törtek, akkor kerültem a falba … és akkor hallgattam végig az ezer éve visszhangzó sikolyt és halált, amellyel a feleségem feláldozták a Sötétség Oltárán.
- Ho….hol? – nyögött nagyot Bulcsu és közelebb húzódott az apjához. Akármennyire is felnőttnek és férfinak tekintette magát, ettől kirázta a hideg.
Ico’la beszámolójára mélységes, félelemmel teli csend telepedett a varázslókra. Milliónyi kérdés keringett mindenki fejében. Végül a bejárati ajtó hangos csattanása és Lia gyors lépteinek zaja törte meg a csendet. A lány arca kipirosodott a futástól, megtámasztotta magát az ajtókeretben, mikor felért az emeletre.
- Nézzetek… ki… az ablakon…
Mikor mindannyian a szoba széles ablakához sereglettek, folytatta: - Jobbra! – lihegett tovább.
A szirt tövében, ahol korábban a barlangba vájt fogadó állt, most lángokban állt az erdő:
- Kitört a háború! – felelte lihegve Lia, mikor értetlenül visszafordultak a többiek.

-A háború!! -kiáltotta Lia amint kifújta magát.
-Miféle háború?! -értetlenkedtek a többiek, és visszafordultak az ablakhoz. Éppen pár izomtól duzzadó, mondhatni már nem emberi alak lépett ki a tűzből. Belevágták a kezüket a maradék tartógerendába, és falba, mire azok reccsenés közepette összeomlottak.
-Kik ezek? -kérdezte kétségbeesetten Bulcsú, apját átkarolva.
-Harcosok... a rubin hordából... az óidőkben felesküdtek ellenfeleik elpusztítására... -mondta Camelus, és szörnyülködve figyelte a lángokat.
-A Kublások?! Mi történt velük? -rémült meg Khetty, tekintetét Liára szögezve.
-N-Nem t-tudom.
Az alakok mikor eltávolódtak a tűztől a tekintetüket utoljára rávetették a barlangra, mintha azt vizsgálnák kellőképpen elpusztították-e, majd eltűntek a fák között.
-Ide nem jönnek? -kérdezte reménykedve Bulcsú az apjától.
-Nem. -mondta Camelus, és próbált meggyőző képet varázsolni az arcára, de legbelül ő is rettegett a közelgő támadástól. Tudta, hogy hamarosan eljön az idő amikor nekik is szembe kell szállni a rubin hordával, és ez alól Bulcsú sem kivétel.

Háború. Félelmetes, borzongató, édes szó. Nyugtalanító, izgalmat ébresztő szó. Mortazor háta lúdbőrös lett, amikor meghallotta. Hát ismét háború...
De most más dolga volt, fontosabb. Az idegen, aki immár ezer éve élt bezárva a torony falába, talán tudhat valamit, ami Mortazort érdekelte. A negyedik szinten állt, abban a szobában, amit azóta sem keresett fel senki, mióta sikerült kinyitni az ajtót. Ott állt, görnyedten, a könyv előtt, orrán furcsa, girbegurba okuláré. Mellette az idegen, aki Pepsnek mondta magát. A könyv fekete borítása fenyegetően fénylett a gyertyafényben, rajta a hétágú csillag motívuma ezüsttel festve ragyogott. Mortazor gyertyatartót emelt magasba baljával, Peps mellette állt, láthatóan nem érezte jól magát. Fészkelődött, nem akaródzott itt lennie, nagyon nem. Mortazor szigorúan nézett rá.
- Tudom, hogy mágus vagy - szólt végül -, és azt is tudom, ismered ezt az ősi nyelvet, amin e könyv íródott. - Hallgatás.
- I... i... gen, ismerem. - válaszolt amaz halkan - Mit kívánsz tőlem?
- Ez az okuláré varázserejű. Eddig minden szöveget el tudtam vele olvasni, de ez idegen maradt. - felelte Mortazor - Olvasd fel nekem azokat a részeket, amiket mutatok. Csak ennyit kérek.
Peps zavartan álldogált, nem tudta, hogyan is fogjon hozzá mondandójához. Hirtelen vágott bele, kissé túl hangosan, mint aki azonnali elhatározásra jut és nem akar visszakozni, mert tudja, még egyszer nem fogja elkezdeni.
- Ezt a könyvet a nagyapám írta! - hangja enyhén sípoló volt - Ő feketemágus volt, tudod! Nem tehetek róla! Én nem tettem semmi rosszat! Engem is annak akart nevelni, mert megvolt bennem a tehetség! De apám megakadályozta, így lettem mágus-felderítő!
- Nyugalom, barátom! - vágott közbe Mortazor - Nyugalom! Itt senki nem fog bántani, társak közt vagy. Semmi baj, csak mondd el, mi bánt. Miért nem akarod felolvasni?
Peps rémülete múlóban volt, bár kapkodva szedte a levegőt. Néhány percig csak álltak, Peps bambán meredt maga elé, Mortazor türelmesen várt. Aztán Peps sóhajtott.
- Hát... az a helyzet, hogy nem lenne jó hangosan felolvasni. Tudod... nagyapám tudott egy-két trükköt, és nem veszélyteleneket. Láttam pár oldalt a könyvből, és tudom, némelyik mire szolgál. Varázsigék. Ősi és hatalmas mind. A nagyapám kutatta őket, azt mondta. De már akkor tudtam, hogy némelyiket ő maga fejlesztette ki. Sok olyan van közte, ami pusztító erejű. És olyan is, ami megidéz... valakit. Ha felolvassák. De többet nem tudok róluk, csak gyermekként láttam.
Mortazor hallgatott egy sort. Meghányta-vetette magában a hallottakat.
- Rendben, barátom. - szólt végül - Nem lesz gond. Az igéknek hasznát vehetjük. Megbeszélem Khettyvel, Csirguzzal és Camelussal, és a te feladatod lesz, hogy lefordítsd írásban a könyvet. Háború van, nem hagyhatjuk, hogy egy ilyen fontos dolog elkallódjon. Rendben?
- Rendben, megpróbálom. - válaszolt Peps - Amit tudok, lefordítok belőle. Lehet, hogy nem fog menni az egész, rég nem beszéltem azt a nyelvet.
- Nem baj, majd belejössz. - kacsintott cinkosan Mortazor - Egy valamire megkérlek. Ha olyan részhez érsz, ami arról a csuhás, halálfejes alakról íródott, szólj nekem. Tudni akarom, ki az és hogy került ebbe a könyvbe.
Peps falfehér arccal, kigúvadó szemekkel nézett Mortazorra. Szólni próbált, de nem jött ki hang a torkán, csak hápogott.
- No mi az, barátom? - kérdezte Mortazor összehúzott szemekkel - Talán tudod, kiről beszélek?
Pepsnek nehezére esett megszólalni, de megkedvelte ezt a furcsa férfit. Akadozva csorogtak szavai.
- Hát... ő... szóval a nagyapám érsek volt. Bishop, ahogyan ott mondták. És... hát... az ő papja volt. A csuhásé. - elhallgatott.
- Igen? - Mortazor várt egy percet, nem jött válasz - Hogy hívták a nagyapádat?
- Peps. Természetesen. - jött a válasz azonnal - Peps Rufus Aorus Ico`la. Híres volt, akkoriban.
- Sosem hallottam a nevét. - Mortazor az állát dörzsölgette - Persze ez rég volt, feledésbe merült. - Peps gyanakvóan méregette a másik férfit, félt, tudja, hová akar kilyukadni. - No és kinek a papja volt ez a te híres nagyapád?
Elhangzott a kérdés, amit a legjobban szeretett volna elkerülni. Nyomorultul érezte magát. Mégsem akarta, hogy hazugnak vagy árulónak tartsák, erőt vett hát magán, és válaszolt. Hangja halk volt, de határozott és tiszta, mikor megszólalt.
- Nagyapám Leah papja volt. A Holtak Uráé.

Erre az utolsó mondatra lépett be Khetty a szobába. A két férfi zavartan nézett rá, mintha megzavart volna valami titkos tanácskozást. Bár Mortazort kezdte megkedvelni, ismét feléledt benne a bizalmatlanság iránta.
- Mit csináltok itt?
- Peps el tudja olvasni a könyvet – vágta rá azonnal Mortazor egyik zsebébe süllyesztve a szemüveget.
Khetty a legkevésbé sem örült ennek a hírnek. Legalább annyira nem, mint ahogy tisztán látta, hogy Mortazor rejteget előle valamit.
- Te is feketemágus vagy? – kérdezte azonnal összehúzott szemmel Ico’lára meredve.
- Miért még ki? – feleselt azonnal Mortazor. Csípőre tett kézzel, kihívóan nézett a nőre.
- Ne kötekedj, Mortazor! Tudod te jó, hogy miről beszélek! – felelt Khetty vészjóslóan nyugodt hangon. – Egyébként is téged kerestelek! – lépett beljebb a szobába a nő, egyenesen a széttört varázsgömb darabjaihoz.
A férfiak kissé feszülten figyelték, nem tudták, mennyit hallott meg a beszélgetésükből.
- Most, hogy kitört a háború, mindenképpen szükségünk van egy kristálygömbre! – emelt fel két-három darabot Khetty és megpróbálta összeilleszteni a darabokat.
Mozdulata nyílt derültséget váltott ki a két varázslóból.
- Azt csak közösen hozhatunk létre – vont vállat Mortazor. – Eltört gömböt nem tudsz újra eggyé olvasztani! – tette hozzá ez utóbbi megjegyzést, mintha egy bolondnak magyaráznak.
Khetty mérgesen összevonta szemöldökét, majd nagyot sóhajtott. Nem tudhatták, hogy ő nem született varázsló. Hogy képességeit azután kapta, amikor átjött a Kapun, mint ahogy azt sem tudhatták, hogy ezek a képességek feltehetően el is vesznek, amint visszamegy Duparmába.
- Te tudod, hogy hogyan kell?
- Ugyan már! Mind tudjuk! Ez az első lecke a varázslóiskolában – nevetett fel Mortazor és Ico’la vele együtt mosolygott.
- És mivel tudatlan bunkó vagyok, nem jártam ilyen iskolába! – vágta rá azonnal Khetty szikrázó szemmel, de nem kiabált. Csak a hangja vált keményebbé.
- Ho-hogyhogy nem?
- Ha úgy gondolod, mindenki kell hozzá, reggel összeülünk a könyvtárban és összehozzuk – vont vállat Khetty és kifelé indult a szobából.
- Neked tényleg fogalmad sincs róla? – suttogta döbbenten Mortazor inkább kijelentve, mint kérdezve.
- Mint mondtam, tudatlan és bunkó is vagyok – feszült meg Khetty arcán minden izom.
Mielőtt elhagyhatta volna a szobát Mortazor utána lépett és megragadta a karját:
- Napfelkelte kell hozzá! Később már nem lehet… vagy csak a következő nap hajnalán!
- Napfelkelte... jó! – bólintott Khetty és kihúzta a karját a férfi szorításából. – Mindenki ott lesz napfelkelte előtt a könyvtárban! – azzal szobájába vonult.

- Várj, Khetty!
Harsányan, hirtelen szólt a mondat, talán túl élesen Mortazor szájából. A nő nem számított ilyen heves reakcióra, toppanva állt meg az ajtóban. Bizonytalanul, lassan, de kíváncsian fordult a szoba felé.
- No? - felvonta a szemöldökét. Nem volt ínyére ez a hang. - Talán végre mondasz valamit magadról, mágus? - Az utolsó szót erősen megnyomva, hangsúlyosan ejtette ki. Nyomán gúnyos mosoly jelent meg arcán, Mortazor elvörösödött ennek láttán.
- Khetty! - kezdte dadogva a férfi, miközben Peps zavartan nézett hol az egyikőjükre, hol a másikra - Ez fontos nekem, bízz bennem! Kérlek! - A férfi hangja kétségbeesett volt, törődött. Khetty bizalmatlanul méregette.
- Ugyan miért bíznék benned? Hisz titkolódzol, mágus. - Hidegen koppantak a szavak a nő szájából.
- Titkolódzom? Igen, talán azt teszem. - válaszolta halkan a férfi - Talán elvárod, hogy sok évtizedes szenvedés után kiadjam lelkem minden titkát? Néhány hét ismeretség után? - Mortazor szeme smaragdszín csillogott, ahogyan a szavakat szenvedélyesen, kipirult arccal vetette a nő felé - Hisz többet tudsz rólam, mint e világon bárki! Hisz elnyerted bizalmamat, társaid immár az én társaim is! Tettem tán olyat, ami miatt nem volnék közétek való? Kétlem! Vagy tán csak idegenségem az, mi taszít téged is, mint mindenkit e világon? - Haragos arccal nézett a nőre, az ugyanúgy vissza rá. - Nem vagyok "galekti", soha nem is leszek. De tudom, ifjú hölgy, hogy TE sem vagy az. Nem tudom, honnan jöttél és miért, nem is firtatom. Idegen vagy Te is, mint én. Titkolódzom? Hát igen. Te is azt teszed, hölgyem. Csakhogy engem nem zavar. Mert tudom, milyen idegennek lenni. Tudom, milyen, amikor mindenki furcsán bámul. Tudom, milyen, amikor nincs senki, akinek elmondhatnám, bánt-e valami. Ó igen, én aztán tudom. Nagyon is jól. - Egy könnycsepp gördült le Mortazor bal szemének sarkából, hangosan koppant a padlón, ahogyan smaragdszín földet ért. Peps némán, megkövülten figyelte a jelenetet. A könnycsepp megszilárdulva, ragyogva gurult épp Khetty lábai elé, ott megállapodott.
- Nem kérek kegyet tőled, ifjú hölgy. - folytatta Mortazor a döbbent csendben - Tégy amit jónak látsz. A dolgomat elvégzem, veled, vagy nélküled. A döntés a te kezedben van.
És áll a sudár, hét láb magas, idősödő férfi büszkén a nő tekintete előtt. Tartása nemes, szemét nem süti le. Csak a végtelen fájdalom tükröződik írisze mögül.

Khetty nem tudott mit kezdeni ezzel a hirtelen jött vallomással. Bizalmatlansága nem személyes eredetű volt, ha a többiek viselkedtek volna furcsán, velük szemben is ugyan így érzett volna. Végül lassan, megfontoltan így szólt:
- Sokat tettél értünk, ezt nem vitatom Mortazor! Kijelenthetem, hogy legerősebb tagjaink egyike vagy és ezért mindenki hálás! Bizalmatlanságom oka, hogy nem látom át a szándékaidat! Mert sok jót lehet tenni bárkivel azért is, hogy aztán kamatostul visszakérjék! Camelus, Lia vagy Gill esetében nincs kétely bennem, ők tényleg minden erejükkel azon dolgoznak, hogy mindenkinek jobb legyen! De te… - itt nagy levegőt vett, végül felszegett fejjel a férfi szemébe nézve befejezte a mondatot: - Te sem döntötted el igazán, hogy mit választasz! Miért várod hát el tőlem, hogy megbízzam benned?
Mortazon néhány percig szóhoz sem jutott, Khetty nem akarta ezt a beszélgetést tovább folytatni Peps előtt, így kurtán biccentett egyet és ismét útnak indult. Ezúttal a folyosón állította meg Mortazor, ujjai vasmarokként kulcsolódtak Khetty karjára, hangjában remegett a visszafolytott indulat:
- Ne beszélj nekem ilyen fellengzősen! Te magad is azonnal visszatérnél, ahonnan jöttél, ha módod lenne rá! Tudom jól! Itt hagynál mindenkit! Úgyhogy a köz érdekéről és a tisztességről ne te oktass ki! – azzal elengedte a Khettyt, aki csak nézte a férfi smaragd szemeinek színes játékát.
- Reggel, a könyvtárban – zárta le végképp ezt a beszélgetést a nő, majd becsukta maga mögött szobája ajtaját.
Bosszúsan vette tudomásul, hogy Acabo az ágya végébe vackolta magát ismét és hangosan hortyogva édesdeden aludt.