A látottak után Camelusnak nem sok ereje volt nagy tanácsot összehívni, csupán a vezetőkkel osztotta meg az élményeit, és bár a nap magasan ragyogott, a férfi kimerülten a szobájába vánszorgott és végigdőlt az ágyán.
- Hát ez jó! – fakadt ki Khetty, mikor Camelus elhagyta a könyvtárat.
- Mit csináljunk most? – nézett Csirguz hol Mortazorra, hol Khettyre tanácstalanul.
- Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Khetty. – Jelzem, én egyáltalán nem akarok háborúzni.
- Ez nem akarat kérdése – vonta össze a szemöldökét Mortazor.
- Meg egy kicsit el is késtél ezzel… - vigyorgott Csirguz, bár belülről egyre nagyobb feszültséget érzett.
- Nem vagyunk elég erősek! – feleselt azonnal Khetty.
- Ne magadból indulj ki – vont vállat Mortazor egykedvűen.
- És mi lesz Elvizzel, Redjenssel, vagy Ice-szal? – villantak a nő szemei.
- Itt voltak, mikor döntöttünk a háborúról és csakúgy, mint akkor, most is elmehetnek, ha úgy érzik!
Mortazor szavaira hangos döndüléssel kivágódott a díszes, bejárati ajtó. A fehérre meszelt falakon lógó ősi képek megremegtek.
- Lia! – kiáltotta Gill nagy erővel, mire a sudár, fehérhajú lány megjelent a konyha lengőajtajában.
- Jesszusom! – dobta el a kéztörlésre használt konyharuhát azonnal. – Bulcsu! Forralj vizet! – utasította a segédjének állt ifjút, majd segített Gillnek feltámogatni Elvizt a szobájába.
- Mi történt? – jelentek meg a márványlépcsőn a vezetők.
- Megtámadtak minket! Illetve Elvizt! Nem messze innen! A folyónál!
- Kik? – Mortazor egyre morcosabb lett.
- A rubintok! Ki más? – nézett Gill idegesen körbe, majd átadta az ájultra vert cipelését Csirguznak, aki segített betámogatni a férfit a szobájába. – Hadban állunk velük, nem?
- Te megsérültél? – lépett előre Khetty.
- Nem annyira vészes! Túlélem – nézte végig vérző sebeit Gill.
- Jó! Azért nézesd meg Liával! – lépett el Khetty a sérült mellől, majd a szobájába sietett, hogy teljes harci díszben ismét megjelenjen.
- Hová mész? – kérdezte Mortazor.
- Dolgom van a folyónál! – felelte Khetty és szélsebesen elhagyta a tornyot.
- Ez a nő semmiből sem tanul? – sóhajtott Mortazor és utána indult. – Megint agyonütteti magát…

Arag szitkozódott a fogai között. Elege volt, de nagyon. Már az sem tetszett neki, hogy el kellett kísérnie Bubbleguard portyázóit a felderítésre. Hiszen Baltazár is óvta ettől őket, mondván nagyon nehéz lesz elrejtenie ennyi harcost a mágikus fürkészések elől, de Asmodeus ezernagy hajthatatlan volt. Végül is valahol igaza van, gondolta Arag, az íjamnak kell fedezni az esetleges visszavonulást. Eleinte nem volt semmi gond. Csendesen, bokorról bokorra csúszva közelítették meg a tornyot. Az egyik ork felderítő egészen a kapu mellé is el tudott csúszni észrevétlenül, és ott még a hajnal első sugarai előtt beásni magát, hogy csak a szeme látszott ki. De az megoldhatatlan problémának tetszett, hogyan jussanak a kémek a falakon belülre. És ekkor jött Bubbleguard hatalmas ötlete.
- Na persze, - morogta maga elé sötéten a tetovált képű katona. - Annyi esze van annak a nyomorult portyázónak, mint egy kiszáradt Arhomad varangynak.
Bubbleguard ugyanis arra gondolt, hogy a folyó mentén talán lelhetnek titkos alagutat. Végül is logikus lenne. Az épület ősi, biztosan terveztek az építői olyan kellemetlen helyzetekre is, mint hogy ostrom alá veszik a tornyot. Ekkor erre lenne az optimális menekülési útvonal. Egy titkos ajtón ki a folyóhoz, ahol elrejtett sajka várja a megfutamodókat.
Leereszkedtek a folyó mellé, és ott bocsátkoztak kutatásokba. Ehhez azonban fel kellett adniuk a növényfal óvó biztonságát. Az éles fülű felderítők hamarosan közeledő galetkiket vettek észre, a csapat villámgyorsan szívódott fel a folyó menti bozótosban. Lélegzetüket visszatartva figyelték az érkezőket. Ketten voltak, mindketten a Napkapu jelvényét viselték. Ellenség! A portyázók még jobban lelapultak. Bár könnyedén lerohanhatták volna a két fiatal tanoncot, nem ez volt a dolguk. De a szerencse ez alkalommal elhagyta a katonákat. A part menti nádban rejtőzködő egyik goblin portyázónak éppen a kezére léptek, amint egyikük lehajolt inni. A goblin ugyan hang nélkül tűrte, de amelyik rálépett meglepetten pillantott oda, min csúszott meg a lába. Fekete fez mögül kimeredő savószín szemekbe bámult, kék légiós köpeny mögül elővillanó harci baltán csillanó fény vakította el. Rögtön kapcsolt, és rémülten ordította társa felé:
- Gill! Vigyázz! Ellenség!!!
Ám a csata nem tartott sokáig. Az egyiket Arag nyílvesszője szögezte a földhöz, a másikat Bubbleguard rohanta le, karcolás nélkül esett fogságba.
- És most? - kérdezte lihegve akkor az íjász.
- Nem maradhatunk sokáig. De információkra van szükségünk. Lássuk a mentális gyakorlatok eléggé megedzették-e ezt a fickót - mutatott a sebesülést nem szenvedett ifjúra.
A következő két órára nem szívesen emlékezett Arag. Csonttörés sértő hangja, nyúzópenge csillogása, vérpatakok a fogoly mellkasán, bezúzott orrcsont, csomókban kitépett haj. Ezek villantak be neki, de nem emlékezett pontosan. Bubble mindenesetre elismeréssel biccentett:
- Nagyon kemény fiú! Sokáig tartott, mire valami keveset ki tudtam szedni belőle. De nincs több időnk. Engedjük őket szabadon, aztán térjünk vissza az információkkal.
Nézték amint a két ifjú eltávolodik, aztán megegyeztek. Bubbleguard nyargal haza, mint akinek thargodan hordák vannak a sarkában. Arag pedig itt marad, hogy feltartsa az ifjoncok haragvó társait. Mert hogy jönni fognak, abban nem kételkedtek. És volt egy erős megérzésük, hogy egy igazán dühös varázslónál még egy halálfélelemtől reszkető wantu sem gyorsabb. Az íjász parancsnok felvette a leshelyét egy fa koronájában, míg egy szem vele maradt társa, egy gonosz manó felderítő késsel a kezében lapult meg a bokrok között. És most már határozottan rossz előérzettel szemlélte a tájat. Már nem csak az éles fülű felderítő, már ő is hallotta a bokrok között hihetetlen sebességgel csörtetve közelítő veszélyt. Nem sokára meg is pillanthatta.
- Más helyzetben nem is lenne ellenemre a látvány - mosolygott csendesen az íjász, ahogy megszemlélte a nőt, különös tekintettel bizonyos testtájaira. Megcsóválta a fejét. - Milyen kár...
Ezen gondolattal útjára engedte a nyílvesszőt, egyenesen a nő szívére célozva. Ami ez után következett, az viszont felülmúlta legrosszabb rémálmait is!
Nem tudni, hogy a nő az íj pendülésére reagált, vagy valamilyen mágikus megérzés vezette, de gyönyörűen kivitelezett hátra szaltóval kerülte el a nyílveszőt. Egyetlen kézmozdulattal hátra parancsolta a mögötte varázs táncba kezdő manó sámánt, és vicsorogva fordult a fa felé, ahonnan a támadás érte. Ekkor rontott rá oldalról, a bokrok közül a manó felderítő. Arag tudta, hogy a manónak semmi esélye egy végzetúrnővel szemben, de nem is mert lőni, hiszen félt, hogy bajtársát sebezné. Leszökkent a földre. De mire a rothadó levelekkel telt talajra érkezett, nos addigra már azt kellett látnia, hogy a nő, a Khetty nevű mágus, egyetlen kézmozdulattal el is intézte a felderítőt. A könnyed kézmozdulat nyomán ugyanis a szerencsétlen kis fickó teste a levegőbe emelkedett, és borzasztó erővel vágódott a legközelebbi fa törzsének. Azonnal kiszenvedett, ahogy apró testének minden csontja szilánkosra tört. Kevéske lélekenergiája örvényként tódul a nő felé. Három árva kölyök maradt utána - villant át Arag agyán. Nagyon is jól ismerte a melletük szolgáló manókat, goblinokat, orkokat. Ő nem a prédát, vagy az állatot látta bennük, hanem a bajtársat. De nem foglalkozhatott tovább ezzel, Khettyre kellett koncentrálnia. Mert a nő villámló szemekkel fordult felé, és ez össze sem volt hasonlítható azzal a villámlással ami ujjaiból tört elő. Arag hihetetlenül jó reflexekkel rendelkezett, amit izzadtságos munkával fejlesztett tökélyre, de teljesen még ezek sem óvhatták meg. Az emberderék vastag villámnyaláb elkapta az oldalát. Kétségbeesetten gördült végig a földön, szervezete egyoldalú harcot vívott az izmokat összerántó görcs ellen. Tudta, hogy könnyű célpontot nyújt, de nem tehetett semmit. Szerencséjére Khetty nem így akarta befejezni a küzdelmet. Ő megalázni, eltaposni akarta a katonát, aki megkínozta Elvizt. Rövid kardját kapta kézbe. Lassan sétált a kínokban vonagló száznagy felé. Amikor mellé ért, a mindaddig szenvedni látszó alak hirtelen felé vetődött, kezében gonoszul csillant a szilmill tőr. Érezte Khetty, hogy még a nerub csuha védelmén keresztül is felhasítja combját a fegyver, de nem vett tudomást a fájdalomról. Egyetlen könnyed suhintással kiütötte a villámcsapástól még mindig gyenge férfi kezéből a tőrt, majd a kard markolatával az arcába sújtott. Arag hátra zuhant, fegyvertelenül, kiszolgáltatottan hevert a mező füvén. Nehézkesen zihált.
- Vajon elég ennyi? - suhant át Khetty agyán. - Bezzeg ha Ice, Peps vagy Redjens lett volna a helyemben akkor most széles vigyorral röhögne felette.
Ez szinte azonnal elmosta pillanatnyi szánalmát. Arcok, emlékképek villantak fel szeme előtt. Duparmából és innen egyaránt. Barátok, akiket még odahaza elveszített, mert valakinek éppen az útjában álltak, egy egy olyan elbizakodott harcos útjában mint ez. Liára gondolt. Az örökké vidám, természetéből fakadóan kedves Liára, aki kénytelen volt harcolni tanulni, mert az ilyen alakok, a fennen hangoztatott tisztesség és becsület mellett kíméletlenül megtámadták, kifosztották. A száznagy elborult arca, aki sértéseket vágott a fejéhez. Elviz megkínzott teste villant fel szemei előtt, majd a kacagó gyémántjelvényes harcos, aki társaival őt verte össze. Könnyek gyűltek a szemébe. És arra eszmélt, hogy ellenfele már nem kiabál.
Most jött rá, hogy már percek óta kitartóan rugdalja, tapossa félig önkívületben a magatehetetlenné vált férfit. Döbbenettől tágra nyílt szemmel mérte fel Aragot. A fickó mellkasa egy merő vér, már alig emelkedik-süllyed. A gégéje már beroppant a nő talpa alatt, ezért nehezen, szörcsögve veszi a levegőt. Állkapcsa szinte eltűnt, nyilván szilánkosra tört, orra lapos, bal szeme teljesen bevérzett. Bal karja már csak egy ormótlan, alaktalan torzó. Khetty irtózva lépett hátra. Ilyen még soha nem történt vele. Ennyire soha nem ragadta el a harci láz. Megérezte a figyelő tekintetet, és arra fordult. Mortazort látta maga előtt, aki szintén őszinte döbbenettel pislogott a lány felé, majd lassan nyugtatóan megszólalt:
- Azt hiszem ő már nem ellenfél, és nem is mostanában lesz az. Gyere velem, pihenj le. Úgyis beszélnünk kell.
A lány nehézkesen bólintott, majd a társára támaszkodva indult haza felé.
Arag hosszú percek múlva, nehézkesen kezdett feltápászkodni egy nagyobb ágra támaszkodva. Hosszú az út hazáig, főleg ilyen állapotban. De bármi legyen is, nem ment semerre, amíg nem tisztelgett és imádkozott halott bajtársáért. Tharr ne hagyj el minket! - fohászkodott, legalább annyira élőkért, mint holtakért.

Elviz napokig nem tért magához. Lia aggódva ápolta a fiút. Megkedvelte és jól összebarátkoztak az eltelt napok alatt, nem akart megint elveszíteni valakit, akit kedvelt.
Úgy tűnt a fiút jobban megviselte ez a vallatási módszer, mint bármilyen verés.
- Ezt nem hagyhatjuk annyiban! – fortyogott Khetty a könyvtárszobában fel-alá járkálva.
- Azt hiszem, te már több, mint eleget megtettél a bosszú nevében – nézett rá Mortazor.
- Nem is mi kezdtük ezt az egészet! – fakadt ki a nő széttárt karral.
- Nehogy már ezen kezdjünk pörögni! Hogy ki kezdte, vagy ki ütött vissza!? – Gill hangja kissé élesebben zengett, mint szerette volna.
- Elviz megmarad, most az a legfontosabb, hogy ha már hadat üzentünk, valami stratégiát dolgozzunk ki! – zárta rövidre a vitát Mortazor.
Khetty nagyot sóhajtott. Soha életében nem értett az előre eltervezett stratégiai dolgokhoz. Se ötlete nem volt hozzájuk, se tehetsége, se elég tudása, erre volt Duparmában a megfelelő tábornok, többek között ezért sem tartozott ez a terület hozzá sosem… most meg azt várják tőle, hogy ontsa magából az ötleteket.
- Én ehhez nem értek – vont vállat végül, mire a férfiak meglepetten néztek rá. – Mondjuk úgy, ez a férfiak világa! Gondoljátok ki, én végrehajtom a feladatot, amit rám testáltok… Addig is elmegyek vadászni!
Khetty a folyópart felé indult. A fűcsomók, a dulakodás miatt eltört nádszárak, a kövekre cseppenő vér ismét feldühítették. Utálnia kellett ezeket a barbárokat, különben képtelen lett volna harcolni ellenük. Nem volt rá más oka ugyanis, csak az, amit Elvizzel tettek. Khetty lelkiismerete teljesen nyugodt volt, mivel fogalma sem volt sem a nekromatákról, sem egyéb sötét varázslókról. Azt se tudta volna, mihez kezdjen egy sötét varázslattal, úgyhogy innen nézve akár naiv jótét léleknek is számíthatott. Nem is nagyon fért a fejébe, hogy miért kellett ezt az egész háborút elkezdeni.

Mortazor sokáig töprengett magában, mit is tegyen. A Rubintok becsületről és tisztességről papoltak, miközben megkínozták egyik tanoncukat... Nem fért a fejébe, miért volt erre szükség. Sok ronda dolgot látott már életében. És sokat el is követett. De ilyet nem. Soha. Megpróbálta elejét venni a háborúnak, megpróbálta elijeszteni őket mágiájával. Ehhez nem elég a hatalma, be kell látnia. Sajnos. Nem akart háborúzni. Olyan érzése volt, hogy ezt a háborút is kívülről irányítja valaki, dróton rángatott Marionett-bábunak érezte magát. Fel kell fedni a titkot, mielőbb. Valami nagyon nincs rendjén, és Peps közelebb vihet a megoldáshoz. Mielőbb beszélni kell vele.
Ez a háború... Csak pazaroljuk az energiánkat. Ahogyan a Rubintok is. Innen-onnan jöttek a hírek, hogy a végzeturak által alapított szövetségek egymásnak estek. Az egész nem állt össze egy képpé. Semmi értelme, főleg a rubin horda cselekedetei érthetetlenek. Hisz ők katonák, stratégia alapján, megfontoltan támadnak, előre meghatározott célért. Most mégsem ezt teszik. A harci hév ragadja el őket, mások meg mintha irányított zombik lennének, érzelemmentes bábukként harcolnak. Teljesen érthetetlen.
Miközben ezeken gondolkodott, lassan leért a folyópartra. Khetty ott állt némán a csata helyszínén, kék szemeit egy vérmocskos kőre szegezte, állkapcsa dühösen feszült. Mortazor halkan lépett közelebb, de a nő meghallotta. A tűzgolyó irtózatos hője azonnal felperzselte Mortazor szemöldökét. A férfi nem lépett arrébb, fegyvert sem rántott. Megvárta, míg a nő megnyugszik és felismeri.
Khetty hangosan zihált, mint aki épp most ébred egy rémálomból. Jobbjában ében kardot markolt, ujjai elfehéredtek az erőfeszítéstől. Mortazor odalépett a remegő nőhöz, gyengéden kivette ujjai közül a fegyvert. Óvatos mozdulatokkal leültette a zaklatott nőt, maga is mellé telepedett a fűre. Khetty szemét könny borította.
- Úrnőm. - kezdte Mortazor - Meg kell hallgatnod.
Khetty a férfira emelte tekintetét. Szemeiben végtelen fáradtság és szomorúság tükröződött. Bólintott.
- Tudom, barátom. Tudom. - Lehajtotta a fejét. - Nagy teher ez nekem, de én vállaltam.
- Nem kell egyedül cipelned a terhedet, úrnőm. Vannak társaid. Barátaid. Mi hűek vagyunk hozzád. - Mortazor mosolygott. Mosolygott erre a nőre, aki szemmel láthatóan erejének utolsó tartalékait emésztette fel. És mégsem roppant össze, büszkén húzta ki magát. Pillantása Mortazor arcán állapodott meg.
- Beszélj hát, sötét mágus.
Mortazor várt egy percig, magában elmormolt egy imát Földanyához.
-Nos, úrnőm, tudnod kell, nem vagyok sötét mágus. Soha nem is voltam. Igazából még mágus sem voltam, legalábbis a ti mércétek szerint nem. - Elhallgatott, elmerengett. Khetty érdeklődve figyelte a férfit, szótlanul várva a folytatást. - Az én hazámban az volt a szokás, hogy a fiú örökli apja mesterségét. Bár tudnám, hol van ez az "én hazám"... - Halk sóhaj. - Igen, én is örököltem. Apám rémvadász volt, az lettem én is. Ez valami olyasmi, mint nálatok a kutató. Kerestem a rémeket, és pusztítottam őket. Ó igen, persze értettem a mágiához is. De nem annyira, mint a varázslók. Harci kiképzést is kaptam persze, de nem olyat, mint a katonák. Takarító voltam, a társadalomban kevéssé megbecsült egyén. Mindenki tudta, hogy létezünk, de legtöbben azt gondolták, nincs szükség ránk. Mert az utolsó Rémháború immár kétezer éve véget ért. Így hát nem féltek többé a rémektől. Kerestük az esetleg nyitva maradt kapukat, és néha-néha találtunk is egyet. Olyankor hívtunk egy mágust, az bezárta. Nem volt sok dolgunk. Idővel egyre unalmasabbak lettek a hétköznapok. Beálltam papnak, a Földanya hívői közé. Csak unalomból, először. Néhány év tanulás után.. úgymond... megtértem. Megvilágosodtam? Ki tudja? Hű követője lettem az élet Istennőjének. Kitanultam a gyógyítás, a gyógynövények és az alkímia minden fortélyát. Közben persze végeztem a munkámat. Egyszer egy társammal, aki jó barátom volt, találtunk egy nyitott térkaput. Barátom felvetett egy izgalmas ötletet... - Mortazor elhallgat. Köpenye alól hosszú, faragott pipát vesz elő, ráérősen megtömi egyik szütyőjében tartott dohánnyal. Khetty kikerekedett szemmel nézi, szinte öntudatlan állapotban motyogja a tűzvarázs igéit. A pipa parazsa felizzik. Mortazor nagyot szív belőle, mielőtt folytatja.
- Nos, barátom ötlete az volt, hogy nézzünk át a túloldalra. Eddig még csak bezárattuk az ilyen kapukat, sosem tudtuk, mi van mögöttük. Hosszan győzködött. Végül belementem. Azt mondta, lehet, hogy az élet egy formáját találjuk ott, talán mi utolsóként. Ostoba voltam, naiv és fiatal. Ő kötelet kötött a derekára, én tartottam ideát. Átment. Nem sokáig volt ott, egy perc múlva vissza is tért. Semmi különös nem látszott rajta. Leoldotta a kötelet a derekáról, majd közölte, semmi sincs odaát. Kérdéseimre vállvonogatással felelt. Csak kopár, kihalt sziklák, azt mondta. Ráhagytam, miért ne tettem volna. - Mortazor ismét elhallgat, tűnődve fújja ki a füstöt az égbolt felé, mielőtt folytatja.
- Eltelt hét év. A barátom közben beállt a csatamágusokhoz. Nekem is letelt a szolgálatom. Maradtam Földanya papja. Megismerkedtem jövendőbelimmel, összeházasodtunk. Jól éltünk, a részletekkel nem untatlak. Született egy lányom. Húsz nyarat ért meg, mikor elkezdődött az utolsó Rémháború. Elrabolták a rémek. Mint rémvadászt, azonnal besoroztak a seregbe. Nem érdekelt a parancs, mentem a lányom után. Asszonyom öccse elkísért, ő mindig velem volt. Rengeteg holttesten át vezetett az utunk, de végül megtaláltuk. Egy rémoltáron épp feláldozták a lányomat. Felismertem az áldozópapjukat. Barátom volt egykor, és átlépett a rémek birodalmába.
Mortazor elhallgat, arcán fájdalmas, nyúzott maszk. Nehezen veszi a levegőt. Khetty lélegzetvisszafojtva figyeli a férfi szenvedését. Vár. Aztán Mortazor folytatja.
- Megöltem. És dezertáltam. Nem tudtam elviselni, hogy a lányom meghalt. A felszínre mentem, az út hét hónapig tartott. Mint pap, tudtam, mit keresek. Egy istent, aki visszaadhatja a lányom életét. Megtaláltam. Túl nagy árat fizettem ezért. Most itt vagyok, a többit tudod. Az átok immár nem hat, leráztam béklyóját. De hatvan év nem múlt el nyomtalanul.
A férfi szemeit Khettyre emeli. Arcán végiggördül egy smaragd könnycsepp, tenyerén landol, megszilárdul azon nyomban. Mortazor a lány kezébe teszi a zöld könnykristályt, mely népének sajátja. Összezárja rajta Khetty ujjait. Nehezen szól, rekedt hangon, elfúlón.
- Tudnod kell még valamit, úrnőm. Feleségem öccsét Gilliannak hívták. A barátomat Ícolnak. A lányom neve Lya volt. Az asszonyomé pedig Khaty.

Khetty kissé furcsán nézett Mortazorra. Ismét csak nem tudott mit kezdeni ezzel a szomorú történettel, az utolsó mondattal meg végképp nem... Jó ideig csak a folyó csobogó vizét bámulta, majd így szólt:
- Sajnálom, ami történt… azt is sajnálom, hogy megvádoltalak fekete mágiával…
- Ennyi? – nézett a nőre Mortazor meglepetten. Több együttérzést várt volna.
Khetty erre kissé bosszúsan összevonta a szemöldökét:
- Mindenkinek megvan a maga tragédiája, a veled megtörténtek nem durvábbak, mint mondjuk Pepsé, ezért nem foglak külön sajnálni… - vonta meg a vállát végül.
- Azt hittem megérted…
- Megértem, hogy fáj, de a feleséged nem én vagyok! – azzal felállt a folyópartról és útnak indult.
Nem volt dühös a férfira, de egyáltalán nem értette, minek köszönheti ezt a nagy bizalmat, illetve valószínűbb inkább, hogy nem akarta megérteni...
A kirobbant háború is nyomasztotta, így aztán gondolataiba mélyedve, ismét egyre messzebb távolodott el Napkaputól, mígnem az ismerős tisztáson találta magát. A fűcsomókon még ott volt a rászáradt vére, amely a gyémánt jelvényt viselő horda tagjainak közreműködésével került oda néhány nappal korábban.
Megborzongott az emlékre, amely előtört. A mély gúnyos hang, a fekete-arany páncélba öltözött harcos kárörvendő kacaja, mintha csak közvetlen közelről csendült volna fel.
A tetoválás felizzott, Khetty csak az ösztöneire hagyatkozott és jobb oldalra kinyújtott kezéből éles csattanással szállt ki a villám. A bozót mögött rejtőző katona felordított, ahogy a villám átjárta testének minden sejtjét, díszes enyészmesterének markolata faágakon koppant. Arra azért még volt ideje, hogy egy villámot ő is elengedjen, de ez alig horzsolta Khettyt.
Mikor a fekete-arany egyenruhába bújt harcos előtámolygott a bokrok takarásából, Khetty tágra meredt szemmel szorította marokra rövid kis kardját.
Az elf láncingen és a kékes fénybe burkolt pajzson megcsillant az őszi nap fénye. Khetty még jól emlékezett ezekre a fegyverekre, no és a harcosra, aki napokkal korábban szinte kivégeztette embereivel. Körbe pillantott, de sehol nem látta a nagy csapatot, ezúttal egyedül került szembe a gyémánt harcossal. Khetty meglengette kardját, majd támadásba lendült, a harcos reflexei a nagy trauma ellenére jól működtek. Kitért a csapás útjából, hogy a földön gurulva felkapja elejtett enyészmesterét. Nem vette észre azonban a bozótban rejtőző Acabot, aki azonnal belemélyesztette karmait a harcos vádlijába, amint közel került hozzá.
A maszkos gyémántos dühösen rúgta el magától a manót, aki egy fáig csúszott az avaron, majd Khettyre összpontosítva támadásba lendült. Egy csellel a nő hasát vette célba, de Khetty nemhiába töltött sok időt a gyakorlótéren, oldalra szökkent, amellyel elkerülte a félelmetes pengét. De nem figyelt eléggé, egy szakállas, szárnyas, bárddal felfegyverzett manó várta a tisztás szélén. A bárd éle éppen csak eltalálta a combját, halvány karcolást ejtve rajta. Ezt kihasználva a harcos ismét támadásba lendült, ezúttal meg is sebesítette Khetty karját, de az előbuggyanó vér veszélyesebbnek mutatta a sérülést, mint valójában volt. Ezalatt a szárnyas manó Acabora rontott, akinek aranyló bőre alól barnás vér buggyant elő. Cserébe egy jól irányzott csapással egy fa törzséhez kente a szakállas gnómot, aki ájultan bukott a gyökerek közé.
Eközben Khetty ismét támadásba lendült, a harcos letérdelve felemelte pajzsát, így a rövid kard szikrákat vetve csúszott a földig. A harcos kitörni készült a pajzs fedezékéből, mikor Acabo megérkezett. Vértől mocskosan, félelmetes karmokkal a térdelő harcosra vetette magát, amely a hirtelen jött támadástól a földre került. Khetty kiütötte kezéből a kardot, majd pajzsot szorító bal csuklójára lépett.
- Acabo, hagyd!
A parancsra a manó kissé hátrébb lépett. A harcos lihegésén és apró izomrándulásain észrevehető volt, hogy a villámcsapás még nem múlt el nyomtalanul.
- Hol vannak a barátaid ilyenkor? – kérdezte Khetty. Bár mosolygott, hangjában szikrányi kedvesség sem volt.
- Azt hiszed ez az egy győzelmed számít?
- Nem – vont vállat a nő. – De elégedetté tesz! Acabo kérlek – nézett a manóra -, húzd le a sisakját!
- Azt nem teheted! – hörögte a harcos. Hangjában nyoma sem volt a korábbi gúnynak vagy fennhéjázásnak, de tiltakozása hasztalan volt.
A sisak alatt szinte egy gyerek arca nézett vissza rá. Khetty a barna szemekbe nézett, majd egészen közel hajolt hozzá:
- Ne csapatban légy bátor! Egymagadban álld meg a helyed! – azzal felemelkedett, kardját a hüvelyébe csúsztatta és teljes nyugalomban elvonult a tisztásról.
Tudta egyhamar nem fog szembetalálkozni az ifjúval. Ha mégis újra összehozza őket a sors, esélye van rá, hogy veszít, hogy ő marad alul, hiszen az ifjú még mindig erősebb volt nála, de tudta, végre képes arra, hogy legyőzze ezt az öntelt alakot.

A háború vége egyelőre még nagyon messzinek látszott. Napkapu lakói úgy érezték, hogy esélyük van a győzelemre, de tudták, hogy nem szabad elbízniuk magukat. Rossz jelnek számított, hogy az Elit Horda felbontotta velük a békeszerződést. - A rubin hordák már szervezkednének a mágusok ellen? Ez ellen tenni kell valamit -
Amióta Peps megtudta, hogy bár közvetve, de mégis szerepet játszott a két szövetség között kitört háborúban, nem tudott nyugodt lelkiismerettel a többiek szemébe nézni. Akárhogy is szerette volna, titkát nem fedhette fel társai előtt. A rituálé, amire készült, veszélyes mindannyiukra volt, ráadásul a tiltott mágia területéhez tartozott. Még csak nem is sejthetik, hogy sötét ismeretek birtokában van. - Ezeket még ifjúkorában tanulta apjától. Az öreg gyógyító a mágikus sebek és sérülések területének elismert szakértője volt, és a vaskalapos gyógyítókkal ellentétben úgy gondolta, hogy a fekete mágia hatásait csak annak pontos ismeretében lehet megszüntetni.
Éjszakánként kilopódzott a toronyból, és kétségbeesetten kutatta a szerencsétlen teremtést, akinek egyik szemét ősi, titkos recept szerint készített gyógyfőzet tartott eredeti állapotában. Nem kellett sokat kutatnia. Khetty elbeszéléséből nagyjából ismerte a történet részleteit, csak sorra kellett járnia a közeli település szegényebb házait.
Útjai egyikén egy félig nyitott ablakból halk beszélgetés szűrődött ki.
- Ne haragudj virágom. Nem tudlak meggyógyítani. Az életemet adnám azért, hogy újra láthass, de ehhez az én tudásom kevés.
- Semmi baj, apám. Nem kell látnom ahhoz, hogy segíteni tudjak a szenvedőkön. Talán jobb is így. Nem ébreszt bennem részvétet a látvány, jobban tudok majd összpontosítani a gyógyításra.
Még sokáig beszélgettek, de Peps tudta, hogy nem kell tovább keresnie a szem gazdáját. Elaludt, mialatt arra várt, hogy a lány egyedül maradjon. Álmában a múltban járt:
Apját látta azon a szerencsétlen hajnalon, amikor iszonytató üvöltés, majd véget nem érő szűkölés verte fel őket álmukból. Apja arcán leírhatatlan volt a döbbenet, amikor a közelben tomboló vortexhez érve felismerte a tölcsérben vergődő nekromantát. Élete már csak egy hajszálon függött. Apja a gyógyítók rendjének egyik vezetője volt. Nem hagyhatta veszni az Életet. Fiát azonnal elparancsolta onnan.
Mindig ez volt az a pillanat, amikor Peps felriadt. Nem tudta tovább álmodni a borzalmas emléket. Azt, hogy mi történt apjával, később, a megmentett nekromantától tudta meg. Apja életét áldozta, hogy megmenthesse a másikat, ám előbb megeskette, hogy soha nem tör senki életére, és élete végéig Pepset fogja szolgálni. Egy furcsa amulettet is átadott neki, aminek rejtélyét csak jóval később fejtette meg.
Óvatosan körülkémlelt, és amikor megbizonyosodott róla, hogy a sötét utcán nincs már senki, akkor mászott be a lány szobájába.
- Nincs mit elvinned idegen. – Szólt halkan a lány. – Jobban teszed, ha odébb állsz. Céhed tagjai kigúnyolnak majd, hogy a nincsteleneknél próbálsz szerencsét.
- Nem vagyok tolvaj. Hozzád jöttem.
Érdeklődve ült fel az ágyán a lány, de akkor sem látta volna Peps arcát, ha világos van. Hangja bátor volt, de halk, nem akarta felébreszteni a szomszéd szobában amúgy is nyugtalanul alvó apját. – Nem hiszem, hogy bármi dolgunk lehetne egymással, hacsak nem segítségemet kéred.
- Én szeretnék segíteni rajtad.
Ében - ez volt a lány neve – hitetlenül hallgatta végig a varázsló történetét a saját szeméről.
- És most mit akarsz tőlem, átokfajzat? Az ilyen gonosz fattyúk, mint te és a fajtád, nem érdemlitek meg a tejet saját anyátoktól sem.
- Peps körülnézett, de még így sem mert hangosan beszélni. Ében füléhez hajolt, és hosszan suttogott valamit. A lány vonásai kisimultak, szinte nyoma sem maradt rajta a szemgödreiből szétsugárzó fájdalomnak.
- Ez életem célja – mosolyodott el. – Életek megmentéséért bármire hajlandó vagyok.
- Sajnos csak az egyik szemedet adhatom vissza. A másik számodra már használhatatlan. Kínzó a mód, ahogy visszakapod, és minden lelkierődre szükséged lesz, hogy eszméletednél maradj végig. Ha elájulsz, akkor az utolsó esélynek is vége.
Peps különböző mágiákkal zárta le a szobát, hogy se megközelíteni ne lehessen, se fény, se hang ne juthasson ki belőle. Az ágy környékét szúrós szagú porral hintette be, majd lassan és halkan ősi varázsigéket kezdett mormolni. Ében lassan-lassan valamiféle éber álomba merült, de közben mindent felfogott, ami körülötte történt. Peps egy hirtelen mozdulattal beleszúrta tőre hegyét a lány karjába. Ében meg sem rezzent. Érezte a sebből kicsorduló vér melegét, de úgy tűnt, mintha a kar nem is az övé lett volna. Hallotta, amint a mágus kihalászik valamit valami folyadékból, majd érezte, hogy egy gömbölyű, nyálkás tárgyat forgat meg a friss sebbe. – Remélem, ez a szemem – gondolta. Tompa fájdalmat érzett, amikor Peps a szemet a helyére illesztette.
- Most jön a neheze – suttogta a varázsló. A lány feje fölé hajolt, halk szavakat duruzsolt. A mágia hullámai egyre erősebben törtek elő. Ében érezte, ahogy szeme melegszik, mígnem izzó vasgolyóként égette szemüregét. Feje mintha szét akart volna szakadni. Megszűnt számára a külvilág.
A fény észrevétlenül kúszott az agyába. Először észre sem vette, csak a kínra tudott figyelni, de lassan-lassan a fájdalom mellett egy másik érzés is megszületett benne, és a fájdalom akkor már mellékes volt. Az öröm, hogy újra láthat, minden más érzést eltörölt. Mielőtt újra elborította a sötétség, egy röpke pillanatra még látta a mágus kimerült, kétségbeesett arcát.
- Ehhez kevés az erőm – lihegte Peps. Kezét az arcába temette. Sokáig nem tudott megszólalni. A szemet, ami a rosszul sikerült varázslat végén kiugrott a helyéből, visszatette az üvegcsébe. Megszüntette a szobát még mindig védő bűbájokat, eltüntette ittlétének minden nyomát, majd így szólt Ébenhez – Ne csüggedj. Amikor legközelebb visszajövök, sikerülni fog.

- Adjatok nekem annyi mágiát a tiétekből, amennyit csak tudtok - kérte másnap reggelinél a többieket. Ők értetlenül néztek össze.
- Ne légy bolond Peps - szólalt meg sokára Khetty. Taumaturgiára és IQ-ra lenne inkább szükséged. - Csak ezek befolyásolják a varázslataid hatását.
Peps nem akarta az orrukra kötni kudarcát. Tudta, hogy azért nem sikerül a tegnapi varázslat, mert nem volt elég energiája annak befejezéséhez. Kimerült, mielőtt a varázslat végére ért volna. Gyenge még. De ha a többiek tudnának segíteni... Csak ki ne derüljön mihez kell neki az erő!

A toronyban a szokásos esti jövés-menés zajlott. Gill és Peps kártyáztak, Mortazor az északi ablaknál Khettyvel beszélgetett. Cumulus fából faragott modellekkel tervezgette a Napkapu épületeinek helyét.
Mortazor és Khetty beszélgetés közben odamentek a kártyázókhoz és figyelték a játékot.
- Kijátszok egy Griffőnixet - szólt Gill, és a lapot ahogy letette a lapon látható kétdimenziós rajz "kiszakadt" a síkból és térbeli alakot öltve lebegett a lap felett.
- Ajajj! És mit szólsz ehhez! Kijátszok egy Lángoló vér varázslatot! Sebződsz annyit amennyi a főnix idézési költsége volt. - szólt Peps, magabiztos mosollyal az arcán.
A Griffőnix ikonja megremegett. Gill felé fordult és a csőréből tűzlehelletet szimbolizáló piros lángnyelvecskéket engedett a Gill előtt lebegő szív formájú ikon felé amiben egy 7-es szám vibrált. Ahogy a lángnyelvek elérték az életpontot szimbolizáló szívet a 7-es szám -2-re váltott és a lüktető szív halványulni kezdett.
- Na erre nem számítottam! Te nyertél, itt a kiégett őskő ami a győztesnek jár! Pedig itt az Ellenvarázslat a kezemben, de egyszerűen nincs elég manám, hogy befejezzem a varázslatot.
Peps ezen szavak hallatán kissé lehajtotta fejét és lassan kezdte összeszedni lapjait.
- Azt mondtad: "nincs elég manám hogy befejezzem a varázslatot". - szólt Mortazor.
- Igen ez volt a vesztem. - felelte Gill.
- Peps ehhez mit szólsz? Neked miért kell a mágia? Csak nem be akarsz fejezni valamilyen varázslatot, amihez nincs elég erőd? Szerintem ideje hogy beszéljünk róla. Tudod hogy ez Szövetségi Rituálénak számítana, amit külön törvények szabályoznak. Írt és íratlan törvények. Tudnunk kell, mert a Napkaput sodorhatod bajba, amit ugye te sem akarsz. Erről közösen kell döntenünk!

Peps még mindig a lapjait rendezgette. Addigra a többiek is mind odagyűltek, hallván Mortazor előbbi szavait.
Peps lassan felemelte fejét. Először Mortazorra nézett, majd mindenkin végigvezette tekintetét, mintha valamit keresett volna a szemekben.

Zuhogott az eső. Mintha dézsából öntenék. A táborhelyem már tiszta víz, idomított gorath lárvám nyüszít a félelemtől. Fedezéket kell találnom. Azon a szirten mintha lenne egy torony... ~Hátha lakatlan és meghúzhatom magam ott éjszakára- Ez járt a fejemben. Ezt az ítéletidőt nem lehet kibírni. Döntöttem, megnézem. Elindultam, minél hamarabb oda kellett érnem. Ki vagyok merülve, nem bírnám ki az éjszakát a szabadban. Ekkor történt a baj. Az odavezető úton hirtelen rossz előérzetem támadt. Hátrafordultam, de már késő volt. Egy káoszvortex magasodott felém! Nem volt kiút. Éreztem hogy végem van. Felkapott és abban a pillanatban mintha maga Fairlight küldött volna rám egy villámcsapást. Azon nyomban elájultam. Utolsó gondolatom az volt, hogy nem kellett volna sokat futnom, már látszott a torony bejárata, sőt fény is áradt az ablakából.....

A toronyban minden csendes volt. Camelus, Mortazor és Gill elmentek, hogy felderítsék a rubintok titkos terveit. Természetesen erről nem maradhattak le a többiek sem, harci láz égett a férfiak tekintetében.
Lia még mindig Elviz ápolásával volt elfoglalva leginkább, bár a fiú már egészen jól volt, azért a szobáján kívülre nem nagyon tudta elvonszolni magát.
Khetty a könyvtárszobában akadt rá Pepsre. Az alakváltó rémült tekintettel meredt rá, mint első találkozásaik óta mindig, mikor hirtelen látta meg a nőt. A fekete hosszú hajú mágus arca fiatalabbnak mutatta koránál, Khetty, ha akarta volna, se tudta volna megtippelni, hogy mennyi idős valójában.
- Ráérsz egy kicsit? – kérdezte az alakváltót, aki vonakodva bólintott. – Nem akarlak bántani! – tette hozzá Khetty mosolyogva.
Akárhányszor meglátta ezt a rémületet a férfi szemében, mindig bűntudatot érzett azért, hogy egyszer felgyújtotta, másszor pedig meglőtte.
- I-i-igen? – Peps kevéssé bízott a nőben, de azért némi érdeklődést mutatott.
- A fenti szobáról lenne szó… Feljönnél?
Khetty nem várta meg a választ. Kérése kedves volt, de csak egy válasz létezett rá. Elindult a márványlépcsőn felfelé. Acabo épp a lépcső sötétbarna tiriolfa korlátját tisztítgatta, fényesítgette.
~ Sosem tud nyugton maradni! – nézett rá Khetty mosolyogva és megsimogatta a fejét, ahogy elsétált mellette.
Peps kevés lelkesedéssel indult a nő után, mikor végre utolérte, a nő a poros szoba közepén állt és a falon világító vörös jeleket nézte.
- Te tudod, hogy mik ezek? – kérdezte Pepsre sem nézve, mire a férfi csak bólintott.
Mivel válasz nem érkezett a kérdésre, Khetty a férfire nézett és megismételte a kérdést, erre Peps büszkén felszegett fejjel válaszolt:
- Ősi varázs!
Khetty nagyot sóhajtott, de csak ennyit kérdezett:
- Ártasz vele nekünk vagy sem?
Pepset meglepte a nyílt kérdés és a még nyíltabb szempár, amely nem engedte el a tekintetét, míg nem válaszolt:
- Nem – rázta meg a fejét végül a férfi, hogy szabaduljon.
- Jó! Hiszek neked – bólintott Khetty és a kopott kis faajtó felé fordult. – Ki tudod nyitni?
Peps tartott ettől a kérdéstől, így nem válaszolt azonnal, mire a nő ismét rá nézett:
- A szobát előbb-utóbb… úgy tűnik inkább utóbb… kitakarítjuk, és birtokba is vesszük. Ez ellen nem tehetsz semmit… Tudni akarom, hogy mit rejt az ajtó! Mint ahogy a torony minden titkát fel akarom fedni!
- Hidd el, nem tudod, hogy mit akarsz… - rázta meg a fejét Peps.
- Peps! Nem tudsz sokat tudsz rólam, én se rólad… és ez talán így is van jól! Lehet, hogy itt Ghallán nem vagyok se erős, se okos, se jó varázsló, ez utóbbi talán azért lehet, mert nem születtem annak, a képességeimet itt kaptam! A hátam mögött van legalább 3000 év... lehet, hogy kevesebb, egy ideje már nem számolom… Túléltem a Nagy Háborút, a Felhők Éveit, jártam Yutta barlangjában, a tarabati sivatagban és megküzdöttem nem egy önjelölt hadvezérrel, aki az országunkat fenyegette; elvesztettem mindenkit, akit ennyi idő alatt csak elveszíteni lehet… Ne akard megmondani nekem, hogy mit akarok, mert fogalmad sem lehet róla!
Peps nem akart vitába szállni a nővel. Látta már milyen, ha dühös, azt is hallotta mire képes ilyenkor, holott biztosan tudta, hogy Khetty nem fog örülni annak, amit találni fog, lehunyta a szemét és elmormolt egy varázsigét. A vörös jelek némelyike felizzott a falon, mígnem a ritmusosan ismétlődő izzás végén halk kattanással megtört a védővarázs, ami eddig az ajtón volt. Khetty gondolkodás nélkül a díszes, de kopott kilincshez nyúlt. Talán túl díszes is volt egy ilyen jelentéktelen ajtóhoz. Mielőtt lenyomta volna, Peps még egyszer utána szólt:
- Hidd el, jobban jársz, ha nem lépsz be oda!
- Peps! – sóhajtott unottan Khetty. – Mégis mi történhet? Mágiával találom magam szembe, ami erősebb, mint én? Legalább jó darabig nem lesz gondotok a Bajkeverővel… Vagy a mágia gyengébb, mint én? Akkor elbánok vele…. ha pedig nincs mágia, mi jöhet még? Megtámad egy újabb tűzmadár? Az elmúlt évszázadok alatt megtanultam harcolni… Vagy esetleg az is előfordulhat, hogy nincs ott semmi?
- Én szóltam! – vont vállat Peps, majd mielőtt elhagyta volna a szobát visszaszólt az ajtóból: - Azért Acabonak szólok, hogy figyeljen rád!

A falak távoli robbanásokként verték vissza Peps lépteinek zaját, anogy mérgesen lerohant a lépcsőn. Acabo ijedten ugrott félre, de dühét nem tudta leplezni: az alakváltó minden lépésénél apró por-patakok kezdtek folydogálni a lépcső repedéseiből, réseiből, tönkretéve addigi munkáját.
Peps ledobta magát egy öger karosszékbe. Majd szétvetette a düh. - Nem elég, hogy mindíg megaláz, amikor csak teheti és titkaimat firtatja, de még komolyan sem vesz. Nem tudja, mi van ott fent. Még én sem ismerem a szoba titkait, pedig hosszú évek óta tanulmányozom a sötét varázslatokat. Hiába fedtem fel annak az emeletnek megannyi csapdáját, van még ott valami. Érzem a belőle áradó erőt.
- Látom, megint magad alatt vagy kispajtás. - rebbentette fel haragos gondolataiból Gill. - Gyere, nyerd vissza tőlem a kövedet. Egy jó parti felvidít, tudom.
És Gill igazat mondott. Peps nem tudott ellenállni a lapok csábításának. Nem is a kő érdekelte, a játék mindíg az ősi Ghallába repítette vissza. Képzeletben ott járt Borax király váraiban, megküzdött a Khara-Din papok szörnyeivel. Egy pillanatra felrémlett előtte régi barátja is, Azúr. Utolsó találkozásuk furcsa körülmények között zajlott le. Azóta nem látta.
Játék közben lehhigadt, megnyugodott. Elméje minden mást egy hátsó szegletébe űzött, teljes figyelme a kezében tartott és már kijátszott lapok felé fordult. Nyert. Ezt az érzést régen nem élte át. Gill a környék legjobb játékosa volt, még Gombit is megverte a Lélekbarlangban, és most tőle, Pepstől kellett vereséget szenvednie.
A győzelem mámorító érzése azonban nem tarthatott sokáig. Gill arra fogta vereségét, hogy nem maradt elég varázsereje a varázslatok befejezésére, Mortazor pedig kapva kapott az alkalmon, és újra feltette a kínos kérdést: - Peps, neked miért kell a mágiánk egy része?
TUdta, hogy most már nem bújhat ki a válasz alól. Sorsa, úgy tűnik beteljesedett. Ha kiderül, hogy a mágia tiltott művészetét is ismeri, a többiek valószínűleg kivetik maguk közül, és soha többet nem engedik a torony közelébe. Márpedig neki ITT KELL LENNIE. Talán ha valami hazugságot tudna kitalálni. Az még megmenthetné. Tanácstalanul nézett végig a többeken. Gill felé kinyújtott tenyerén még mindig ott volt a kiégett őskő. Mortazor kérdőn felvont szemöldöke alól kíváncsian méregette. Csirguz és Camelus a tűz mellől figyelték. Úgy tűnt nem tudják mi történt, a hirtelen beállt csendre kapták fel fejüket. Tsar most is tőrével játszott. Ott volt még az új jövevény: Hollócska. Ő nem tudta, mi a konfliktus alapja, így most kíváncsian figyelte a fejleményeket, remélve, hogy kicsit többet is megtudhat új barátairól. Peps Khettyt kereste tekintetével, de őt nem találta a többiek között. - Hol lehet? - gondolta. - Te jóságos Fairlight! elfelejtettem...
Éles sikítás hallatszott felülről,amit egy hangos durranás, majd egy tompa puffanás.

Khetty megvárta, míg Peps elindul lefelé, majd belépett a nyitott ajtón. Ellőtt egy villámcsapás varázslatot, amire még ugyanabban a pillanatban ráolvasott egy jéggolyót. A megfagyott villám fényében már láthatta hová jutott.
A szoba nagy volt, és rengeteg kacat, lim-lom volt széthányva mindenfelé. A falban lévő két lőrés-szerű ablakot régi, sötét függonyök takarták. Az ablakok között egy faragott asztal állt. Az előtte lévő széket mintha láthatatlan erő tartotta volna egyensúlyban épen maradt két lábán. A padlót súlyos, időrágta szőnyeg takarta. Mintázata egy valaha létezett boldogabb világot idézett. Két embermagasságú gyerta feküdt a szőnyegen egymásra borulva, melletük egy könyvespolc és egy vaspántos láda.
A lány figyelmét a láda vonta magára. Ha van itt valami, akkor az a ládában lesz. Khetty óvatos volt. Bár Peps előtt leplezte, mégis tartott az ismeretlen varázslatokól. Túl sok baj érte mostanában. Mielőtt beljebb lépett volna, óvatosan körülkémlelt. Az ajtó előtti karnyújtásnyi területet apró rovarok, legyek és pókok tetemei borították, ám beljebb nem lehetett nyomát látni döglött bogaraknak. A két területet élesen elvált egymástól. - Láthatatlan energiafal - mosolyodott el Khetty. - Ha ettől féltett Peps, akkor tényleg nem ismer. - A varázslat az alapfokú védőmágiák osztályába tartozott, könnyedén megszüntette. Egy üvegcséből vörös port önött tenyerére, amit a levegőbe fújt. A porfelhő először felhőként terült el a levegőben, ám nemsokára különálló szálakká sűrűsödött. A vörös szálak egymásba kúsztak, hálót alkottak, majd a két felborult gyertyatartó fölé borultak, nem engedve, hogy azok bármi módon elmozdulhassanak helyükről. - Nem tudta a kalamári, hogy mit ad el nekem - gondolta. - Nem tudom megszüntetni a tárgyakat élővé tevő varázst, de az eredetpor meggátolja, a mágia működésbe léphessen. Majd később szólok Mortazornak, intézze el itt ezeket, nehogy valakinek baja essen. - A zsebéből elővett diónyi viaszból emberalakot formázott, majd annak szájába fújt. A ki bábut letette a földre, és a láda felé indította. - Ha van még itt mágia, akkor a kis fickón fog kisülni. - Nem történt semmi. A figura a ládához ért, és mivel feladata befejeződött, oldalra dől, majd újra golyó alakúra húzódott össze.
Khetty figyelmét teljesen lekötötte a láda. Kíváncsisága erősebbnek bizoyult óvatosságánál. A szobát védő varázslatokat felfedezte, hatástalanította, és azt hitte, már semmi nem állhat az útjába. Ez hiba volt. A legerősebb magába a ládába volt beépítve. Ahogy a lány felnyitotta a láda fedelét, egy relytett rugós szerkezetet feszített meg, ami azonnal kilőtte rá lövedékét, egy megmerevedett nyassza-férget. A féreg a mellébe fúrodott. A meleg vér felébresztette évszázados álmából, és egyenesen a szívbe fúrta magát, majd ott felrobbant, ezer darabra tépve a varázsló szívét. Khetty sikolya visszhangozva hömpölygött a lentiek felé. A villám, mivel a lány már nem tudta fenntartani a jéggolyót, hatalmas dördüléssel tépte szét az asztalt a székkel együtt.

- Khetty! -Üvöltött odalent Peps, és vele üvöltöttek a többiek is. Mind felrohantak az emeletre, de Peps volt az első. Tudta, hogy Khetty felfedezte azt a csapdát is, amit neki nem sikerült. Meg kellett szereznie a ládában lévő lélekport. A többiek nem vették észre, ahogy a földön fekvő lány fölé hajolva titokban kivette a ládából a kis zacskót.

Khetty testét levitték a hallba, és a nagy ebédlőasztalra fektették. Senki nem szólt egy szót sem. El sem tudták képzelni a Napkapu életét a varázslónő nélkül. A döbbenet bénává tett elméjüket és tagjaikat.
- Azt hiszem, most te jössz. - szólt halkan Mortazor Pepshez.- Ha jól sejtem, te vagy az egyetlen, aki tenni tud valamit.
- Ismerem a ttitkokat, amelyek segíthetnek, hogy Khettyt visszakapjuk, de tévedsz, Mortazor. Én egyedül semmit sem tehetek. Az én erőm kevés. Ha mindannyian összefogunk, és átengeditek nekem minden varázserőtöket, akkor talán sikerülhet. Khetty még nem jár messze, de azonnal cselekednünk kell. És igérjétek meg, hogy amit most fogtotk látni soha nem mondjátok el senkinek. Ha ez kitudódik, engem és Khettyt is elűznek majd örökre. Engem azért, mert tiltott varázslatot végeztem, Khettyt pedig azért, mert tudatlanságukban azt hiszik majd róla, hogy egy nekromanta által mozgatott zombi.
Némán tűrték, hogy Peps - mind közül a leggyengébb - elszívja minden varázserejüket. Soha nem érezték még ennyire meztelennek, ennyire kiszolgáltatottnak magukat.
Peps a legnagyobb erejű tárgyat, egy őskövet vett elő. Elmoromolt egy halk varázsigét, és a kő zsugorodni kezdett. Áttetszővé vált és látni lehetett, ahogy a kemény anyag fokozatosan fellágyul. Peps hüvelyk és mutató újja között gyúrogatta egy ideig, miközben ismeretlen szavak hagyták el ajkát, majd egy hitrelen mozdulattal öklébe zárta, és kezét a test mellkasába taszította. Ott óvatosan szétnyitotta tenyerét, és a szív formájú tárgyat a helyére illesztette. Ősi rigmusok kántálásába kezdett. Az éneknek nem akart vége szakadni. Szólította a Holdat, hívta a Naopt, soha nem hallott istenek segítségét kérte. A dalt primitív tánc kísérte. A teremben szélvihar tombolt, mintha a túlvilág nem akarná kiengedni karmai közül a tehetetlan lelket. Tizenöt mágus ereje küzdöt a pokol hatalmával. Órák teltek el így, míg a táncnak és az éneknek hirtelen vége szakadt.
- Csókoljátok szájon! - Adta ki az utasítást Peps. Ő maradt utoljára. Csókja tovább tartott, mint a többieké, és könnye nedves foltot hagyott Khetty arcán, amikor felmelte fejét.
- Most vigyétek a szobájába, és ne zavarjátok. Minden rendben lesz. Holnap válaszolok majd a Te kérdésedre is Mortazor. - Szűrte ki a szavakat fogai közt mielőtt összeesett. és elsötétült előtte a világ.

pfff...-.-" Te tényleg ennyire bunkó vagy? Már elnézést. Ha valami nem tetszik NE OLVASD!...
A dolog időközben tárgytalan úgy látom moderálták. Volt itt egy bunkó hozzászólás arra jött a kitörés nem Peps re dörrentem rá

...Sötétség. Egyre világosodik... Hűs szellő legyezi az arcom. Kinyitom a szemem.~Csak a balt tudom kinyitni, a jobb bedagadt...vagy talán meg is vakultam félig?-Ez a gondolatot rögtön el is felejtem, hiszen most Ghalláról van szó! Oldalra borul a fejem. Smaragd köpenyem darabokban lóg a hátamon. Kezem a szütyőmben keres. Jó, az írás megvan még...
Hirtelen csörtetés hallatszik a közeli ligetből. Mágikus támadás hangjai... A földből hirtelen a hűséges gorath lárvám érkezik, pánikosan menekülve, mialatt az erdőből egy alak rohan ki, egy méregfelhőt idézve felém... Nem, a lárvát támadja. Az elkerüli a támadást, lebújik a föld alá, és két méterrel arrébb bukkan ki onnan. A mágus újra varázsolni készül. Nem is mágus...mágusnő! Fehér haján megcsillan a Fényadó sugara. Hörögve ezt nyögöm ki:
- Ne bántsd! Szelíd!- majd újra elragad a sötétség.

hm

Megkérnék mindenkit hogy ne Offoljátok szét a témát ha már egy hónapig sikerült ezt elkerülni. köszönöm

Gill Bates a szobájában ült a dolgozóasztala előtt. Az asztalon különféle jegyzetek, tekercsek, kisebb nagyobb gömbök, pálcák, különféle rúnajelekkel ellátott kövek, kisebb kőlapok voltak látszólag összevissza, de Gillnek teljesen logikus volt ez az elrendezés.
Kezében egy kisebb vaskos könyvecske, sötétkék szinte fekete borítással. Látszik rajta hogy sokat forgatott könyvről van szó. A borítójáról ítélve többszáz talán ezer éves lehet, rég elfeledett nyelven ősi rúnák láthatók rajta.
Gill belefelejtkezve tanulmányozza a megsárgult lapokon az írást.
- Lássuk csak.... - suttogja halkan. Bal kezében a könyvet tartja. Hangosan olvasni kezd a belőle.
- Lammen nuithannen, nu flâd nín naur firiel.... - jobb kezével közben lassan a dolgozóasztalon lévő kártyahalom felé nyúl, majd a nagy kupac Hatalom Kártyái lap közül kiválaszt egyet....
- ....ú-genir hin nín, lathron 'lam erui. - mondta ki a varázsige utolsó szavait.
Ekkor furcsa vibrálást érzett, a teremben furcsa lélegzetelállító csend tört be. Az ablakon át az őszi szellő ami eddig a faleveleket sodorta, hirtelen elcsendesedett. Olyan érzése volt mintha egyedül lenne a világban, mintha senki más nem élne ebben az ürességben. Aztán ahogy távolabb tekintett a kép elmosódott. Mintha egy óriási forgószél közepében lenne egy üvegkockában. Körben minden forgott, de a környezete úgy ötven lépésnyi távolságig mozdulatlan volt, szinte halott volt.
- Mi az amin csodálkozol Gill - szólalt meg egyszer csak egy hang a távolból.
- "ú-genir hin nín, lathron 'lam erui" kimondtad azt az ősi varázsigét, ami immár ezer éve nem hangzott el. Ne csodálkozz hát hogy egyedül vagy. Megállítottad az időt!
Ekkor Gill körbenézett ki az aki szól hozzá.
- Ki vagy? És hol vagy?
- Thu'zad vagyok, egy rég elfeledett kor egyik mágusa. Ezt a mágiát én csináltam, a könyv amit a kezedben tartasz az én jegyzeteimet tartalmazzák, minden benne van amit az időről tudni kell.
Gill felállt az asztaltól és odébb lépett, ahogy visszatekintett az asztal felé csodálkozva látta hogy egy alak ül a széken ahonnan az előbb felállt.
- Hiszen ez én magam vagyok! Odamegyek és megnézem a lapot amit tartok!
Gill lépni próbált, de nem tudott mozdulni. Aztán egyszer csak, mint amikor egy lufi kipukkan hirtelen ismét a székben ült, kezében a kiválasztott lapot szorongatta, és körülötte újra elevennek érzett mindent.
- Sörényes ubuk - mondta, majd megfordította a lapot.
Nem volt látomása, így amit kimondott tudta hogy csak a véletlennek köszönhetően egyezhet a kezében tartott lappal.
- Hm, ez érdekes... - nézte a kezében tartott sárga színű lapot - az Időugrás....

A Napkapu mágusai végül is eldöntötték, végső támadásra kell indulniuk. A rubintok által kiküldött felderítők kudarcot vallottak, a katonák lassan váruk falai mögé szorultak vissza. A varázstudók egyesített erejével már nem lehetett dacolni. Noha Maxi minden taktikai tudását bevetette, de a kard végül nem győzhetett a mágia felett. Most mindannyian ott álltak a lerombolt falak tövében. Ameddig a szem ellátott romok, néhol még égő tüzek, fojtogató füst, halott és súlyosan sebesült légiósok borították a földet. A levegőt a haldoklók zaklatott kiáltásai törték meg:
- Szanitéc!
- Segítség!
- Vizet! ... Könyörgöm, egy kis vizet...
- Ne... Nem akarok meghalni... - zokogta egy fiatal katona, akinek vállból hiányzott a bal keze. Bubbleguard szakértő mozdulattal váltotta meg kínjaitól kegyelemtőrével.
A mágusok előtt a füstből ismerős alak bontakozott ki, a rövidre nyírt hajú, hosszú szürke szakállú Maxi tábornok. A hadúr vállán súlyos égési seb mutatta, nem régen találkozott össze Camelussal, és azt is, miként az egész csatát, kettejük párbaját sem a kard ereje döntötte el. Az idősödő tiszt lassan Khetty elé sétált. A nő meglepve látta, milyen kemény még most is a tekintete. De akármennyire is egy brutális barbárt akart látni, nem látott ott semmi mást, mint egy megfáradt katonát, aki gyászolja elvesztett bajtársait. Maxi lassan meghajtotta a fejét, majd nehézkesen térdre ereszkedett. Mortazort leszámítva minden varázsló szívén végigsöpört egy pillanatra a szánalom az öreg, megalázkodó harcos láttán, de tudták ezt írja elő a hagyomány. A hadúr fáradt, rekedt hangon szólalt meg:
- Hagyomány és törvény szerint kérek békét és irgalmat népem számára. Elismerem vereségünket, megfizetem a hadi sarcot, és becsületemre fogadom, a népünk törvénye által előírt időben sem szóval, sem cselekedettel ártalmára legyőzőinknek nem leszek sem pedig enyéimet ellenük cselekedni nem hagyom. Úgy éltessen Tharr! Irgalomért könyörgöm.
A tábornok lassan a porba hajtotta galambősz fejét és Khetty lábát saját koponyájára vonta. Tisztjei külön vezényszó nélkül is tudták a dolgukat. A fegyverek kihullottak a vérmocskos kezekből, a korábban büszke harcosok megtört tekintettel rogytak térdre, és hajtották le fejüket. Még a varázspárbajtól kimerült csatamágus, Baltazár is odavonszolta magát, hogy térdre vetődve adózzon tisztelettel és alázattal a győzteseknek. A mágusok Khettyt nézték, de a nő nem szólt. Nem tudott. Gombóc volt az ő torkában is. Végre lassan összeszedte magát. Leemelte a lábát Maxi fejéről és lassan megszólalt:
- Megadom a békét és az irgalmat a magam és enyéim nevében. A hadisarcot elfogadom és ígérem, míg a törvények által szabott idő le nem tellik, sem én, sem enyéim újabb hadjáratot nem indítunk ellenetek.
A tábornok felemelkedett a porból, egyetlen intéssel magához intette Rumsteint.
- Hadnagy! Intézkedjen a hadisarc mielőbbi átadásáról!
- Uram! - szalutált a hadnagy.
Ebben a pillanatban vágott be Khetty lába elé a vadkanlándzsa. Na nem! - gondolta a nő, pont most akarja a vérviadalát ez az őrült?!
De a száznagy teljesen mást akart. Odasétált a földbe fúródott lándzsához, és egyetlen rúgással kettétörte a nehéz vadászfegyvert. Felmutatta a két darabot, és dörgő hangon szólalt meg:
- Lássa meg mindenki! A fegyverem törött, a vérviadalnak vége!
Azután egyszerre fordult a mágusok és tiszttársai felé:
- Igazad volt Mortazor. Ezt a háborút talán valóban én provokáltam. Ostobaságomban majdnem a végpusztulást hoztam bajtársaim számára... Nem vagyok méltó, hogy továbbra is társaságotokban legyek. Könyörgöm, hogy ha tudtok, bocsássatok meg nekem.
Ezzel letépte és a társaság lábához dobta a száznagyi vállszalagot.
- És erre sem vagyok méltó többé. Egy tisztre a lehető legnagyobb felelősséget, emberei életét bízzák, s én alkalmatlan vagyok minderre.
Földre került a fekete fez és a kék légiós köpeny is.
- Mint ahogy nem nézhetek többé bajtársaim szemébe sem.
Khetty szemébe nézve folytatta:
- Csak remélhetem, hogy megfelelőnek tartja a bűntetést durva szavaimért. Ez alkalommal másodszorra veszítek el mindent ebben az életben, barátot, bajtársat, családot.
A nő szólásra képtelenül nézte, ahogy a nagydarab egykori katona elhagyja az épületet, s nem kerülte el a figyelmét, hogy a legtöbb társa önkéntelenül tiszteleg felé.
Hirtelen Mortazor szólalt meg, Maxihoz intézve szavait:
- Mondja tábornok, - kezdte maró gúnnyal - mi lesz azzal a hadbírósággal?
- Az embereim tetteiért maradéktalanul vállalom a felelősséget - válaszolta a férfi keményen. - De ha erre kíváncsi, még ma beadom a lemondásom, csak rajtuk múlik, elfogadják-e.
Mortazor bólintott. Majd lassan kifelé indult, társai követték. Mögöttük kemény, katonás hang csattant:
- Tiszte-legj!
Bár egyikük sem nézett hátra, de tudták, minden megmaradt légiós vigyázzban áll és tiszteleg. Harcosok a mágusoknak. Galetkik a galetkiknek. Kik egykoron testvérek voltak, s kiket szétválasztott a háború fekete vihara.

(OFF: mélyen tisztelt Napkapu szövetség! Ezennel engedjétek meg, hogy kifejezésre juttassuk tiszteletünket veletek szemben a háborús győzelemhez és szívből gratuláljunk. Szép volt!
Az ostrom történetét helyhiány okán itt nem állt módomban kifejteni, de Khetty kérésére elkészítem Word dokumentum formájában, és ha minden jól megy holnap elküldöm neki. Kérjétek el tőle, ha gondoljátok, és kíváncsiak vagytok rá, hogy ez szerintünk hogy zajlott. Végül is ez mindannyiótok sikere. Sajnáljuk, hogy nem tudtunk méltóbb ellenfelek lenni. Sok sikert és jó játékot!)

Az ostrom előtti héten történt… Khetty tisztán emlékezett rá… Belépett a negyedik szinten lévő kis szobába… amely a másik szobából nyílt… abból, amelyikben a piros betűk még mindig élettelien fel-felvillantak… Peps nyitotta meg az ajtót… Khetty belépett… A láda!
Az a különös, gyönyörűen faragott, csontberakással díszített, vaspántos láda… úgy vonzotta magához, mintha a hazatérés ígéretét nyújtaná… vagy egy még vágyottabbat… valamit, amit még Duparmában maradt barátai sem tudtak… a halál megváltó kegyelmét!
Azt a halálét, amely végre véget vethetne évezredes életének, a keserűségnek, a fájdalomnak, a csalódásnak… a keménységnek…
Amikor a láda tetejét felpattintotta a kiröppenő lárva undorral töltötte el. Hiába ennyi év, amelyet megélt, ezeket a csúszó-mászó állatokat nem tudta megkedvelni… A mellkasának vetődött… Khetty nagy sóhajjal törődött bele, hogy ismét iszonyatos fájdalmak elé néz. A halhatatlanság ára... a hallhatatlanságé, amelyet sosem kért… Bár kétségtelen, hogy öt-hatszáz évig kifejezetten élvezte…
Amikor a lárva megmozdult és a becsusszant a testébe Khettyt olyan heves undor fogta el, mint még sosem, majd egyszer csak…
Egyszerre vége lett… Nem úgy, mint korábban, nem úgy, mint mikor elverték… most VÉGE lett…
Khetty meglepetten állt saját teste felett…
~ Nem egy szép halál – húzta el a száját. ~ És mekkora hasam van!!! Illetve volt…
Felkapta a fejét, ahogy a szobába berontottak a toronylakók. Látta a félelmet az arcukon, az iszonyatot a szemükben. Lekísérte őket a könyvtárszobába és látta, ahogy a díszesen faragott asztalra fektetik… majd egyre sűrűsödő köd vette körbe. Tejfehér, megnyugtató köd… Távolról ritmusos kántálás hangja zengett, de Khetty már másra figyelt… a Kapura!
Amelyen keresztül Ghallára jött. Hirtelen ott állt a város közepén álló kis zöld dombon, a két robosztus, simára faragott márványoszlop között. A feje fölött egy ugyanolyan sima és fehér tömb volt keresztbe fektetve az oszlopokon.
Otthon volt! És már senki nem állhatja útját! És ott volt Trifferlin! A griff! Évszázadok óta az egyetlen, aki nem halt el mellőle, akit valami különös ok miatt mindenkinél jobban kedvelt. De a vörös griff tekintete szomorú volt.
- Nem örülsz, hogy megjöttem? – mosolygott Khetty és a griff nyakának puha tollába fúrta az arcát.
~ Meghaltál – gondolta a griff, mire Khetty az állat szemeibe nézett.
- Dehogy! Itthon vagyok végre!
~ Nem tudom, hogy mi történt veled odaát, de úgy tűnik, visszahívnak – intett a griff a fejével a tejszerű ködre, amely a Kapu oszlopai között kezdett kavarogni.
- Nem megyek vissza – mosolygott Khetty magabiztosan, mire az állat tekintetéből csak fájdalmat olvasott ki.
~ A szellemvilág fölött nem uralkodhatsz! Élve gyere vissza! – azzal Khettyt mintha valami kötéllel húznák, átrántották a ködön… vissza Ghallába…
A következő élménye a mellkasába nyilalló fájdalom és a különös érzés volt, amely szétáradt a tagjaiban.

*****
Khetty napokig nem volt magánál ezután. Csak a toronylakók a megmondhatói, hogy hogyan vészelték túl a nő szenvedéseit, amellyel gyógyulása járt.
Khetty az eső ütemes kopogására ébredt, amely az ólomüveg ablakokat verte. Egy pillanatig ismerős illatot érzett, azt hitte minden csak álom volt, és otthon van, Duparmában... majd megcsapta a torony kissé nyirkos, dohos illata… felnyögött…
- Magához tért! – Lia hangja egyszerre volt aggódó és lelkes. Szinte mindenki betódult a nő szobájába.
- Mi van itt? Kiállítás? – morogta halkan, de ekkor valami különös lüktető érzés száguldott végig a mellkasában.
- Azt hittük meghaltál! – nézett a fehérhajú lány Khettyre.
- Meghaltam – bólintott a nő fáradtan.
A különös kavargásból két erős érzelem maradt: aggodalom és megkönnyebbülés… Khetty körbenézett az ismerős arcokon és legnagyobb megdöbbenésére érezte, amit ők. Mintha érzete volna annak az érzelmeivel, akire épp ránézett…
- Jajj, ne! – nyögött nagyot Khetty és visszahanyatlott az ágyra, mire Lia mindenkit kitessékelt a szobából.
Lia egy ideig nézte barátja kínlódását. Nem szóltak egy szót se, hiszen Lia tudta, hogy mire gondol a másik; míg Khetty érezte, hogy mit érez a lány. Jónéhány percig állt a fehér hajú lány az ágy mellett, majd így szólt:
- Megoldod ezt is… Segítek, amiben tudok… Most aludj és pihenj!
Khetty, összeszorított tenyerében egy köteg vörös griff-tollal, álomba merült.

Mortazor gondterhelten üldögélt a könyvtárban, álla a tenyerén nyugodott. Gondolatai kavarogtak elméjében, próbálta valami egységes egésszé formálni őket, ám sehogyan sem sikerült. Vészjósló, sötét következtetéseket sikerült mindenből levonnia, akarata ellenére. Azon morfondírozott, vajon mikor fog annyira elhatalmasodni elméjén az őrület, hogy már azt sem veszi észre majd, hogy valóban megőrült. Fáradt, karikás szemeit megdörzsölte, s a halvány gyertyafénynél ismét az előtte fekvő, nyitott könyvre pillantott. Peps első anyaga volt, a fekete könyv első néhány oldalának fordítása. Két új varázslatot talált benne, egy "vérforralás" nevűt, a másik meg valami fagyasztásféle volt. A többi szöveg kissé kusza, sok helyen értelmetlen, hiányos jegyzet volt. Nem sok teteje volt az egésznek.
Becsukta a könyvet és felállt. Kinyújtóztatta merev tagjait, tétován körülnézett, mit is akart csinálni. Elfelejtette. Khettyre gondolt, ahogy ott feküdt holtan a padlón, aztán Pepsre, aki sötét praktikáival visszahozta őt az életbe, ami csaknem az ő életébe került. Khetty hamar felgyógyult. Persze a többiek nem tudták, hogy Mortazor Földanya Ajándékát porrá őrölte, és gyógyfüvek segítségével hatásos főzetet készített belőle. Amíg az úrnő eszméletlen volt, esténként Acabóval bevitetett hozzá egy-egy adagot, amit a hálás kis manó szívesen megtett. Kifinomult szaglása elárulta neki, hogy gyógyító hatású a folyadék, amit a hajlott hátú mágustól kapott.
Aztán a háborúra gondolt. Már három szövetséget győztek le, teljesen értelmetlenül. Sem a Matilda, sem az Elenios, sem a Rubintok nem szolgáltak rá erre a fosztogatásra, amit tettek velük. Teljesen érthetetlen volt számára az a harci láz, ami így feltüzelte a szövetség tagjait. De nem csak őket, úgy tűnik. Egyre-másra érkeztek a hírek még mindig a klánok között dúló féktelen, kegyetlen harcokról. Mintha mindenki megőrült volna. Nem tudta magában összerakni a dolgokat, akárhogy igyekezett.
Séta közben gondolkodott tovább. A vörös hold halvány fényénél járta az erdőt, a metsző szél ellen fázósan húzta össze magán prémes köpenyét. Volt még valami, ami aggasztotta. Ezek a névhasonlóságok. Hatvan éve nem látta az övéit, idejét sem tudja, mióta nem is gondolt rájuk. Eleinte véletlennek gondolta a dolgot, de aztán jött Gill és Peps... Ezt már nem hagyhatta figyelmen kívül. Fogalma sem volt, mit jelenthet ez, annál is inkább, mert a saját neve egyáltalán nem hasonlított a régihez. Mortazor-Necronis. Semmi hasonlóság a kettő közt. Ez valami jel kell, hogy legyen, azt gondolta. De mit jelent? Hogy egy család lennének ők is? Vagy hogy ugyanúgy elveszíti őket, mint annak idején szeretteit? És ha jel, ki küldte? És miért? Kérdések, amik újabb kérdéseket vetnek fel. Félve ugyan, de elkezdett azon gondolkodni, honnan szerezhetne be segédanyagokat egy ősi rituáléhoz. A jövőt vagy a múltat kutatni veszélyes dolog, tudta jól. Nem volt más választása. Smaragd hordabéli végzeturaktól nem kérhetett segítséget, ez nyilvánvaló volt számára. Egyetlen megoldást látott, a Kubla fogadóját. Egyrészt jó viszonyt ápoltak velük - legalábbis Khetty szerint -, másrészt ott aztán biztosan talál alvilági alakokat, akik talán hajlandóak neki beszerezni mindazt, amire szüksége van. Persze némi felárért... Arra vette az irányt, tudta, a gyémánt horda tagjai hamar helyreállítják az elszenvedett károkat.
Félmérföldnyire lehetett a fogadó bejáratától, mikor harsány röhögést hallott. Óvatosan egy fához lapult, Lopakodó Halált is csendre intette. A móleon tudta a dolgát, számos harcban bizonyította már Mortazor oldalán, hogy megbízható bajtárs. Csendesen, két oldalról közelítették meg a kis tábort a fák között. Apró tűz égett egy tisztáson, kövekkel körbevéve. A tűz fölött két kisebb nyúl sült, nyársra húzva. Két gyémánt jelvényt viselő végzetúr ült a tűz mellett, Mortazor nem ismerte őket. Egymásnak adták a kulacsot, jóféle pálinka illata töltötte be a levegőt. Részegek voltak mindketten. Mortazor biztos távolban megállt, hallgatózott. Tudta, a móleon nem fog tenni semmit, amíg ő sem. A gyémántok beszélgettek, közben harsányan röhögtek.
- Holnap eldől minden! - harsogta egyikük - Kitapossuk a belüket azoknak a satnya mágusoknak! Élükön azzal a pimasz nőszeméllyel meg nagydarab melák társával együtt! - Felröhögtek, részeg kacajjal. Mint a disznók, gondolta Mortazor.
- Ahogy mondod pajtás! - kontrázott a másik - Napkapunak vége! - Mortazor álla megfeszült a sötétben. - A Kubla Kánság elintézi őket, nem nyomorgatják többé a gyengébbeket! - Ismét a hangos, fülsértő kacaj.
Mortazor eleget hallott. Szóval ennyi. A jó viszonynak, amit Khetty emlegetett, vége. Nem mehet hát a fogadóba sem, máshonnan kell beszereznie a kellékeket. Felsóhajtott. Nem vigyázott már, hogy meghallhatják, tudta, ebben az állapotban úgysem fogják észrevenni. Visszaindult hát, hűséges móleonja követte. Vissza, Napkapuba. Az otthonába.

Khetty fázósan ült ki konyha előtti kis padra… hideg őszi reggel volt… éppcsak napfelkelte után… az erdő milliónyi színnel hálálta meg a gondoskodást… azt, ahogy sokak összefogása megpróbálta újjáéleszteni az Ellenség kiűzése utáni sivár világot.
Khetty maga köré csavata a pokrócát és teájával együtt nézte a szomszédos sziren álló romot, amely így, hogy az őszi lombok lehullottak még kísértetiesebb ellenpólusa volt Napkapu fehéren magasba törő márványtornyának.
~ Oda is el kell mennem! – nyugtázta magában a nő.
Az elmúlt napok eseményei olyan mértékben követték egymást, hogy szinte felfogni is alig lehetett.
Lia rátalált az erdőben egy szerencsétlen mágusra, Dankára, aki valahogy túlélt egy vortex-szel való találkozást és behozta az ifjút a toronyba. Lassan megteltek az első szint hálófülkéi, amiket még az első napokban tettek lakhatóvá, neki kellett látni a második szint takarításának és rendbehozatalának.
Aztán ott volt a dicstelen háború a rubintokkal. Az ostrom emlékére még most is összeszorult a gyomra. Mennyi hiábavaló áldozat egy ostoba félreértés miatt!
Az ostrom megkezdésére éppcsak lábra tudott állni… Érezte a halál boldog megváltását, de Trifferlin tekintete… a griff fájdalma ráébresztette, hogy ennek ideje még nem jött el… Még dolga van az életben, nem adhatja fel ilyen könnyen, mert belefáradt már az öröklétbe… A tetoválása felizzott, úgy ahogy már régen nem… Nem közelgett veszély vagy támadás… a lábán lévő griffek inkább nyújtóztak egyet, mintha mély álomból ébredtek volna… Szeretettel simított végig az összefűzött vörös tollakból készített nyakláncon.
És itt volt Mortazor előző esti jelentése. A Lélek Barlangjába néhány nappal korábban tértek vissza régi szomszédaik. Örömmel üdvözölték egymást a rég nem látottak, mintha barátok tértek volna vissza egy hosszú útról… A helyrehozatalban sok új tag is részt vett, akikkel korábban a toronylakók nem találkoztak, de ez nem számított, egységes szimpátiával segítettek, ahol tudtak.
Mortazor jelentése azonban sehogy nem illett bele ebbe a viszonyba… bizonyára valamit félrehallott! rázta meg a fejét Khetty és belekortyolt az italba.
Hirtelen égtelen robaj rázta meg a tornyot! Mintha villám csapott volna le…
Khetty felugrott, bögréje a kövekre esett, ahol darabokra tört. A sárga ital gyorsan eltűnt a kövek között. Futva megkerülte a tornyot, hogy a díszes bejárat elé érjen… ahol egy ifjú varázsló nyöszörgő teste vonaglott a porban…
Khetty azonnal a fiúhoz rohant, akinek fájdalmas vonaglásában is csak egy dolog lobogott a tekintetében: a gyűlöletet. A nő kissé hátrahőkölt ettől… megtanulta már régen… nem segíthet annak, aki nem engedi… Mégis a mellkasát szinte égette a gyűlölet, amelyet érzett, amelyet új szívén keresztül pontosan látott… Mindenképpen beszélnie kell Peps-szel, hogy ezt a különös képességét szüntesse meg!
A fiú kínkeservvel az erőd széle felé mászott, hogy mielőbb eltűnjön, mikor díszes nagykapu kivágódott, harcias lángban lobogó tekintetű mágusok tömörültek a bejáratnál.
- Mi történt? – kérdezte Camelus.
Khetty azonban nem tudott válaszolni. Csak most vette észre a torony falára pingált feliratot, amelyben ékes szavakkal ócsárolták a torony lakóit. A nő összeráncolt szemöldökkel nézett a bokrok felé kúszó alak után, majd vissza a torony falára… végül kissé félve, felnézett az égre.
Lia azonnal indult volna a fiú után, de Khetty megállította:
- Hagyd! Megérdemelte, amit kapott!
Szavaira a toronylakók kisereglettek a díszes kapu elé és elolvasták a feliratot.
- Mit csináltál vele? – kérdezte Peps kissé aggodalmas hangon.
- Én? Semmit – vont vállat Khetty.
- De honnan jött a villám? – nézett körbe ekkor Danka is.
- Az égből? – Khetty arcán bizonytalan kérdés ült. Ő maga nem ismerte jól Ghalla világát, isteneit, hitét… személy szerint nem is hitt, ezekben az istenekben.
- Fairlight! – ragyogott fel Gill arca az örömtől.
- Ha te mondod… - vont vállat a nő.
- Tüntessük el ezt a mázolmányt! – dörmögte Mortazor, majd a toronyba indult, hogy megfelelő eszközt keressen ehhez.
- Várj! – szólt utána Danka. – Nézd!
A fehér torony faláról apró homokszemek peregtek le, amellyel együtt lassan a földre hullott a mázolmány festéke is, hogy aztán ismét fehér fényességgel nézzenek egy új nap elé.
- Akkor készüljünk a háborúra! – sóhajtotta nagyot Mortazor és fájdalmas tekintettel nézett a Fogadó irányába, majd belépett a kapun.