Hozzászólások - Byzon

Idézet: BaalCain - 2009.09.27. 17:35:08

A byzon az bivaly
De amúgy örülök, ha tetszik az ötlet, a baj az, hogy ha a fórum nagy emberei (Kocos, Morti, Jeriko, Ariel, Birka, stb) nem szavaznak mellette, akkor szentem kb esélytelen, hogy Miklós elgondolkodjon rajta... (Ez nem feléjük kritika, egyszerűen ők ötletelnek a legtöbbet, így Miklós már tudhatja, hogy rájuk kb "lehet hallgatni" teljes joggal). Meg egyszerűen ez baromi sok...

Winnie. Nézzük más szemszögből: azért vagyunk itt, hogy szórakozzunk. Ez a mi érdekünk és a JV érdeke is. Ha a szórakozás egy formája kiveszik a játékból, az senkinek sem jó...
Ez alapján nem kellett volna a Kristály Horda sem, csak a top magánjátszóterének... De megkapták. Lévén szükségük volt portyaellenfelekre. Pedig maguknak köszönhetik ők is, hogy a normálistól eltérő ritmusban haladnak, ahogy a vf-esek is. Mégis logikus döntés volt a játékélményük növelése. Ugyanezen logika mentén, ez a másik oldalnak is jár...
Másrészt meg: van valami ebben a játékban, ami szerinted megváltoztatásra szorul? Ha nincs, légyszíves ugyan meséld már el nekünk mi a fenéért törölnek meg teszik tamagochiba az emberek a karaktereiket? Köszi.

Idézet: Tseby'dr akula - 2009.09.26. 20:17:26

Ezt nagyon szépen köszönöm, igazán kedves, de a gratuláció nem csak nekem jár, hanem mindazoknak akik segítettek formába önteni, átnézni (mégegyszer köszönöm: Piciklon, Mortimer, Darah, Morroch, Igor, Mzperx, Danka33, Nienna, Sötét Ösvény és Gaia szövetségek, ha valaki kimaradt elnézést, már késő van ). Tartok tőle, ez nem a lottó ötösön múlik, hanem azon, hogy Miklós szerint arányban állna-e a befektetett energia a megtérüléssel, értsd: munka-játékélmény arány.

Idézet: Tseby'dr akula - 2009.09.26. 20:17:26

Szerintem ne Baratyot szidd, felesleges. Egyrészt nem ő dönt ha jól tudom a bekerülő képességekről, hanem Miklós. Másrészt szentem, ha azt mondják neki programozza le, azt fogja tenni.
És a többieket se. Ez egy nyílt fórum, ahol ötletelgetünk. Az ő javaslataik úgy hiszem azért is egyszerűbbek, hogy ne egy jó ötletként menjen a süllyesztőbe mint az enyém, hanem legyen rá esély, hogy valaha megreformálódik valami
Ha sokan összedolgozunk és ötletelünk, talán annyit mindenképpen elérünk, hogy Miklós észreveszi, hogy nem jó már a jelenlegi rendszer. Változás kell.
Mégegyszer köszönöm az elismerést

Árulja már el valaki, hogy ezt a postot miért pontozta le? Se nem volt sértő, se nem volt bántó, se nem volt OFF... Nem érteni...

Prisma! Értsük meg már végre egymást. Kb mindenkinek voltak már ötletelései a fórumon és mindenki ismeri azt a "sértett érzést", hogy de miért nem az enyém az oké. Hidd el, jobb ha túllépsz rajta. A te megoldásod túlbonyolított, nehézkes plusz hibaforrás. Ha nem bírsz ki egy 10-es szaki kifejlesztést, hááát... De tudod mit? Kb mindenki ki fogja fejleszteni. És örülni fog neki, hogy tud epicezni. Ha te nem fejleszted ki, magánügyed. Akkor örülj a 100.000 LE-nek. Egészségedre.
Nem véletlen, hogy a nagy többség egyet ért ezzel. Akik nagyon elől járnak és nem verik őket X szinttel magasabbról, azok nyilván húzzák kicsit a szájukat, tiszta sor, bár nagyobb részt ők is elfogadták. (Jó Butchman egy másik kérdés, de ő mindig húzza a száját). Gyakszi nulla megterheléssel kapunk egy színesítő opciót a játékba, gyorsan, könnyeden. Inkább örüljünk neki. Gyanítom hiába folytatod az egyszemélyes kereszteshadjáratod, max annyit érsz el, hogy az emberek egy idő után ebben a topicban automatice fogják átugrani a hsz-aidat, max a lepontozásig figyelnek oda. (Mielőtt valaki kitalálja, nem nem pontoztam Prisma hsz-ait).
Szerintem felejtsd el végre és döntsd el, kell az egyéni epi, vagy a 100.000 LE a fontosabb (ami szentem nem tétel)

Na erre viszont ott a 10 pont részemről, az uniformizált karakterfejlesztés tetszik a legkevésbé.
Mindenképpen örülnék, ha ugyanannyi létjogosultsága lenne a "berserkernek" (magas erő, támadás, egészség, nem érdekel mennyit sérülök úgyis többet osztok ki), a "lovagnak" (magas támadás és védelem, ésszel harcolok, nehéz eltalálni), meg mondjuk a varázslónak (magas védelem, IQ, tau, nagyot lövök, a többit kibeckelem). Vagy éppen a "lesipuskás" (marha kivégzés, jól varázsol, ha feljössz 15% fölé rögvest támad és hátbaszúrkod ) és a "csatamágus" (erős mágia, plusz jó támadás és magas krit vari). Ezek semmi extrák, csak a leggyakoribb karakterkasztok fantasyba. Most nézzétek meg, mennyi működőképes
Kéne valami, hogy ne legyen kötelező mindenkinek ugyanazt fejleszteni, ha boldogulni akar... És ehhez persze biztosítani MINDEN SZINTEN! a tárgyakat is...

Gondolom arra menne a dolog, hogy arra szorítsa a klánokat, hogy a maguk súlycsoportjából válasszanak ellenfelet. Bár ez szerintem kevés hozzá...

Mélyen tisztelt Rózsaszín Nyuszitappancs szövetség! A magam részéről gratulálok nektek megérdemelt győzelmetekhez, jó kis bunyó volt, bár rossz időpontban, de hát kicsire nem adunk. Valóban kemények vagytok mint a gyémánt.
Reméltem, hogy részt vehetek az adok-kapokban, de sajna rám már nem került sor... Kicsire nem adunk, így is vérpezsdítően hatott.
Mély tisztelettel:

Incubus

Feltehetően mert alacsonyabb szintű nálad. A 15% csak a veled egyforma magas, vagy nálad magasabb szintű kalandozókra igaz, lefelé minden szintkülönbség után +5% járul ehhez. Ha pl 3 szinttel kisebb nálad, már minimum 30%-on kell lennie

Idézet: Sesshomaru - 2009.09.20. 16:54:11

Egy munkanap átlagosan, holnap jó eséllyel fenn lesz.

Idézet: Trombonist - 2009.09.20. 16:47:02

Biztos, hogy egyben kell elveszíteni. Próbálj nagyon sok LE-vel menni...

1. Mert a szerencse szerepe ebben 0
2. Amikor nyertél olyan ellenfelet fogtál ki akinél alig volt LE. Mikor vesztettél olyat akinél sok volt.
Get a life...

Természetesen

Állj! A vesztes mindenképpen veszítsen, csupán ha kitart lényegesen kevesebbet...
Ennek inkább az lenne a célja, hogya szöviket a saját súlycsoportjuk felé terelje... Ha baromi mennyiségű szervezéssel és odafigyeléssel leszervez egy hosszú háborút két szövi... Nos:
A vesztesnek miért éri meg bármennyit is átadni? Oda-vissza meg elméletileg ma is működne... Mégsem nagyon csinállják.

Egyet értek. Én írtam pl egy elég komplex fejlesztési ötletet, amit meglehetősen sok játékos véleményezett nekem mielőtt végleges formát kapva felkerült a vonatkozó topicba, kapott rengeteg plusz pontot de hozzászólás alig jött. Ez a példa jól mutatja, ami kb 70 ember szerint jó ötlet, az nem jelenti, hogy átmegy a végső rostán is.
Szerintem még mindig két alapvetése van az egésznek:
1. Több LE-nek kell benne lenni (sokkal!) de olyan módon, hogy a védekező minél tovább kitart, a vesztesége annál jobban csökken, míg az elhúzódó háború megnöveli a kihívó nyereményét, nem lehet ugyanaz az összeg.
2. Egyszerűen annyi LE-t nem lehet belerakni a háborúba értelmes keretek között amiért bizonyos szint felett megérné egy háborúzás, hiszen a manakonstival elszálló épületek nem húzzák a kutakat. Ezért valami LE-től független, jutalom bevezetése is szükséges lenne.
Sajna jobb ötletem azóta sem volt, de remélem valaki hamarosan robbant valami nagy ötletet... Hiányoznak a jó háborúk... (Most ugyan ez a Nyuszitappancsékkal egész izgi, de sajna rosszkor jött ).

A győztes többet nyer és a vesztes kevesebbet bukik egyszerre? Ismerős Morti, ezt én is írtam már a saját ötletelésemben, meg talán már régebben is előfordult
Az alapprobléma, hogy ezeket hogy akarod belőni?
Ha a hadi szövetségek akkor kapnak bónuszt, ha gyorsan nyernek, nem fognak a maguk szintjén ellenfelet választani, a szövetségek erejét meg nem tudod játéktechnikailag össze hasonlítani... Mivel? Lélekkúttal? Az nem mérvadó még haloványan sem...
Az alapgondolat tetszik, de szerintem ebben a formában nem megvalósítható...

Ywgarrd ez így nagyon nem jó, nem oldja meg az alapproblémát.
Továbbra is (sőt még jobban) lefelé farmolna mindenki. Szerencsétlen fel nem adhatja, kombázni nem mehet, nézi ahogy 3 nap alatt hülyére verik, ez valami kis plusz veszteség így a HCs miatt és végül biztos ami tuti csökkented az épületeit is egy időre, nehogy akár legközelebb meg tudja magát védeni az ott toporgó kövi klánnal szemben.
Ez elejétől a végéig ebben a formában nem tetszik. De nagyon nem.

Skacok néhány alapvető probléma.
Engem nagyon nem mozgat, hogy a kisebb taglétszámú szövik "előnyben vannak" a sok taggal rendelkező már így is kap ellenük bónuszt, a magasabb épületbónuszok okán, lévén valamivel többen húzzák őket.
A probléma, hogy mennyi LE nyereményért érje meg küzdeni egy olyan szövetségnek, ami napi szinten vagy párszázezer LE-t húz csak konstiból, ráadásul az értelmes épületei túlnyomórésze megvan?
Jelzem nagyon remélem soha nem nyerhet annyit majd, hogy ez LE-ben megérje, mert egy középmezőny eleji klánnak az nagyon durva veszteség lenne!

Csak akkor kezdeményezhető, ha nincs senki a Katakombában és innentől nem is lehet igénybe venni. Így gondoltam.

Igen Miklós értem mire gondolsz, de szerintem félreértettél. Én azokat a játékosokat sajnálom, akik amiatt töröltek (szó szerint idézem): "Mert kijátszottam a játékot!" Kell az újdonság. És kell a reform ezekben a témákban nagyon égetően, a szövetségi háborúkban és az epicekben. Nem éreztem magamat ellenséges hangvételűnek, ha ez jött le azt sajnálom, nem állt szándékomban, főleg mivel én saját magam még nem tartok itt. Én még szívesen játszom.
Szerintem (legalább háborús és egyéni epic kategóriában) volt építő jellegű javaslatom és a kritikáim nos... Ha valamivel úgy érzem gond van, azt elmondom. Most is azt tudom mondani, amit eddig:
Az epicek visszatapsolása az alap problémát nem oldja meg, de attól még nem lenne rossz, mert legalább lassítaná talán a leszakadási folyamatot. Viszont a jelenlegi ötleted bár kreatív, de még nem a legjobb, gondold át amiket mondtunk vele kapcsolatban...

Ez alkalommal mély meghajlás és kalapemelés, ez most nagyszerű Miklós. Alig várom, hogy bekerüljön.

Ehh... Újabb érthetetlen döntés és tartok tőle újabb szélmalomharc mire megértetitek Miklóssal, hogy hibázott... Azért sok erőt és kitartást nektek szívből!

Általában gyorsan, legtöbbször egy munkanapon belül

"Lassan sétáltam az árnyékos folyosón, gondolataim csapongtak. Oly sok minden történt az elmúlt hetekben. S most... Most eljött az ideje, hogy túlessek a végső megmérettetésen. Megkaptam a lehetőséget, hogy találkozzak rendünk igazi vezetőjével. Nehézkes gondolataim vissza-vissza kalandoznak az elmúlt hetekre... Alig merek belegondolni mi mindent áldoztam fel ezért... Kezem önkéntelenül heges mellkasomra téved, bár ujjaim bő tunikám mögött nem tapinthatják ki a sebeket. Friss hegek, melyek... Nem szívesen gondolok erre még most sem... Vajon Khetty ő mit szól majd, ha megtudja? Na igen... Most egyelőre mindkettőnknek elég gondolkodni valót adott mindaz amit megpillantott. Ahogy csendesen viszhangzó lépteim visszaverődtek a sötétszürke folyosó oszlopcsarnokai között, szemeim előtt összefolytak a színek, s elmém megfáradt vándorként pihent meg a múlt karjaiban, visszakalandozott arra a napra...

Lassan lépdeltem fel a lépcsőfokokon, s halkan, tisztelettel kopogtam Khetty ajtaján. Tudtam, hogy el fog menni, hogy elhagy minket. De tudtam, hogy így kell lennie. Lábainak lépte néha keresztezheti ösvényünket, de ez nem az ő útja. Erősebb kötések szólítják el. Jól tudtam. De nehéz volt a szívem a közeledő búcsú pillanatára gondolva...
Khetty álmosan, felborzolt, jelenleg máglyára emlékeztető hajjal nyitott ajtót. Jobb öklömre fontam tenyeremet és karjaim magam elé emelve derékból meghajoltam, ahogy a tiszteletadás ősi jele megkívánta:
- Úrnőm...
- Incu... Őőő... Mégis mennyi az idő? - pislogott álmosan.
- Közel az éjközép órája - maradtam továbbra is meghajolva, tekintetem lábára fókuszált.
- Mi? Éjközép... Éjfél?
- Igen.
- Mi... Úgy értem... - nehéz sóhaj - Mit tehetek érted, ami nem várhat reggelig?
- Úrnőm. Mint mondottam jöveteled céljához vezetlek. A Lélekkristályhoz - szemem megrebbent. Esküdni mertem volna... Mintha a bokájára tetovált griff megrebbent volna ennek hallatán... - A Lélekkristály ereje természeténél fogva a sötétség s az éj birtokához kötődő tárgy, ereje leginkább a sötétség csúcspontján kiaknázható, mikor a csillagtalan éj végtelen sötétje folyik át rajta, mint olajos fekete víz. Ekkor tágul ki a managócpont, melyet puszta ereje sűrűsít köré...
- Mi van? - hallottam Khetty értetlenkedő hangját.
- Nos... Ilyenkor a legnagyobb az ereje, ezért kell most végrehajtani a mágikus szertartást, Úrnőm.
- Na... Így már érthetőbb. Mondjuk, ha kigyönyörködted magad a tetoválásomban akár ki is egyenesedhetnél...
Felemelkedtem, de kezeim még mindig a tisztelet ősi jelére kulcsolódva emelkedtek közénk. Khetty arcán immár meleg mosoly bújkált. Szemem behunyva biccentettem meg a fejem:
- Bocsánatodért folyamodom Úrnőm, ha tiszteletlennek érezted viselkedésem. Noha nem volt szándékos, ez természetesen nem magyarázat. Nincs mentségem Úrnőm.
- Az istenekre Incu! Csak vicceltem - kacagott fel Khetty. - Mellesleg nem vagyok az úrnőd. Barátok vagyunk.
- Megtisztelsz - bólintottam. - Noha nincs igazad. Az Úrnőm vagy. S nem csak nekem. De számomra különösképpen...
- Ezt hogy érted? - nézett rám meglepetten.
Megcsóváltam a fejem:
- Még... Még nincs itt az ideje. Higyj nekem Úrnőm, ezt még nem kell látnod avagy felfognod. Idővel... Idővel majd megérted. A korán jött tudás... Sokszorta van, hogy veszedelmesebb birtokosának, mint ha türelemmel várná meg beteljesedését.
Khetty szemöldöke felszaladt:
- Mi most tulajdonképpen nem ugyanerre készülünk? Hogy meglássuk a jövőt?
- Az képtelenség - ráztam a fejemet. - Nem láthatjuk az eljövendőt. Hisz azt a mi döntéseink alakítják. A Lélekkristály benyomásokkal, érzésekkel szolgál majd, látomásokkal. Ezt talán lehet a legvalószínűbb jövőnek nevezni. De nem kötelez semmire. Nincs hatalma egy jóslatnak az akaratod felett. Pusztán belesodorhat végzetedbe...
- Most nagyon megdöbbennél, ha azt mondanám: Ebből egy árva szót sem értek?
- Nem - mosolyodtam végre el magam is. - Hisz még én is alig értem. Csupán utam kezdetén vagyok Úrnőm.
- Na akkor tisztázzunk valamit. Nem nagyon értem mi folyik körülöttem. Azt sem, hogy minek mi lesz a következménye. Hogy mi az ami meg fog történni és mi az amin változtathatunk. Egy valamit tudok. Barátok vagyunk. Úgyhogy ha az "úrnőd" vagyok, halld a parancsom: szólíts a nevemen!
- Úgy lesz Khetty - mosolyogtam vissza rá. - Menjünk. Ideje nekikezdeni...
Bólintottam s magam elé képzeltem a szoba ajtaját. Reméltem a kastélyerőd meghallgatja kérésemet. S nem kellett csalódnom. Magam már hozzászoktam, de Khetty hatalmas szemeket meresztett, mikor szétfolyt körülöttünk a tér, s a kavargásból újra megszilárduló világ immár egy fáklyafényes folyosón talált minket az ősi intarziákkal díszes kapu előtt. Khetty ajka egy pillanatra elnyílt, de aztán inkább becsukta. Inkább már nem is kérdezett. Ujjaim gyorsan kitapintották a megfelelő jeleket, s a kapu feltárult előttünk. A terem félhomályában, amit nem volt képes eloszlatni a kandeláberek tüze sem ott izzott sötéten a Lélekkristály, a Sötét Ösvény máguskörének minden összegyűjtött tudása.
Khetty felé fordultam:
- Gyere lépj közelebb. Helyezd a kezedet a kristályra.
- És utána? - kérdezte félénken.
- Én itt állok mögötted. Én leszek a kapocs, melyen át visszatalálsz a mi világunkba. Magadban még nem állsz készen egy ilyen utazásra...
- De... Mit fogok látni?
- Ha erre a kérdésre képes lennék választ adni neked, az egész ceremónia végrehajtása értelmetlen lenne...
Khetty bólintott, majd lassan az emelvényre sétált. Letérdelt, tenyerét a kristályhoz érintette, szemeit lehunyta. Kékes fény lobbant jobbomon ahogy a vállára tettem. Koncentráltam, ahogy biztosan tudtam, ő is azt teszi. Éreztem ahogy megfeszülnek az izmok a vállán, láttam a kiütköző verejtékcseppeket. Majdnem hátratántorodtam ahogy ívben hajlott a teste és gerincemet karistolta sikolya. Majd újra előrehajlott, homloka a kristálynak ütődött. Hallottam ahogy sír. A füléhez hajoltam:
- Ennyi elég Khetty! Vissza kell térned. Nincs tovább. Kövess! Én visszavezetlek. Kövesd a hangom. Fogd a kezem. Gyere...
Khetty kábán pislogva eszmélt, szemeiből még peregtek a könnyek. Óvatosan megpróbáltam talpra segíteni, de összecsuklott. Mellé térdepeltem:
- Jól vagy?
- Azt... Azt hiszem... - válaszolta rekedt hangon.
- Biztosan?
- Igen - válaszolta valamivel komolyabb, bár még mindig bizonytalan hangon.
- El akarod mondani?
- Igen - bólintott határozottan. - Mindenképpen. Együtt kell bejárnunk az utat, melyen együtt indultunk el.
- Ez esetben hallgatlak.
- Nem tudom hol voltam - kezdte Khetty gyengén, megborzongva. - Minden lángolt. Csak lángok mindenütt. Mintha egy hihetetlenül hatalmas máglya közepén állnék. Velem szemben egy alak jelent meg... Egy... Egy ork... Egy nagyon vén ork. Bőrruhákat hordott csontokkal és tollakkal díszesen és mindene tele volt tetoválva. Egy nagy dobot hordott az övére akasztva... És eegy különös, szarvdíszes sipkát viselt. Valamit mondott, de nem értettem a szavát. Csak morgás volt. Aztán... Aztán felém nyújtotta a kezét... És... És... Az egész alkarja, az ujjai a karmai... Mindene csurom vér volt. Folyott róla a vér... Én rémülten elhátráltam... És beleütköztem valami keménybe... Fémesbe. Megfordultam... Hatalmas férfi állt mögöttem. Valóságos óriás. Mellvértben. Valamiféle állati brutalitás ült az arcán... És a szeme... Azt.... Azt nem lehet leírni... Mint egy halott vadállaté. Csatabárdot emelt és nekem rontott. És sötét lett. Nem láttam semmit. Soká. Nagyon soká. Csak a harcos karjait éreztem. És hogy valami fáj. Valami ami végigkúszik a lábamon, a derekamon, fel a nyakam felé... Alig éreztem valaha ilyen kínt... Végül... Az ork... Ő jelent meg, ő vetett ennek véget. Szörnyű sebeim voltak. Bele kellett volna halnom. Hiszen... Beleláttam a saját testembe... Istenem... De az ork. Ő meggyógyított. És Piciklon állt köztem és a csatabárdos harcos között. Ő védett engem... Aztán meghallottam a hangodat...
- Furcsa... - mormoltam elgondolkodva.
- Mit mond ez neked?
- Az ork egy sámán a ruházata alapján. Neki és a bárdos férfinek még nagy szerepe lesz az életedben, ahogy Piciklonnak is. De hogy mi... Nincsenek válaszaim Khetty. De minél hamarább megpróbálok válaszokat találni neked. Most pihenj...

Csapongó gondolataim visszatérnek testembe a folyosóra. Khetty... Ő napokkal ezelőtt elment... Még az előtt, hogy a testembe... Nem akarom. Még nagyon új. Még nagyon nehéz. De friss sebeim fájdalma és a lelkemet ölelő hűvösség nem engedi, hogy ne emlékezzek. Lépteim lelassulnak, tekintetem talán a mindig változó majd újjáépülő oszlopokat nézi, de nem látja. Mert fáradt elmém máshol jár. Néhány nappal korábban...

Ott ültem az alkimista műhelyem padlóján, kezemben a szertartási fekete kristálytőr. Előttem a padlóba belevéstem az utolsó jeleket is, hatalmas pentagramma terpeszkedett egy ősi varázsjelekkel díszes körben. Körülötte 3 újabb kör, melyektől apró árok indult el a nagy kör széle felé. Mindegyikben megláncolt szolgáim egyike állt. Érezték mi következik. Chlodis az a némber kis morf kétségbeesetten rángatta bilincseit, Korbácsos habzó szájjal feszült neki a láncoknak, míg Alkonyfény szemei csupán szomorúan vetültek rám. Kezemben remegett az áldozati tőr. Nem tudtam, hogy akarom-e... Hogy képes leszek-e majdan minderre... Végtelen szánalmat éreztem szerencsétlenek iránt, de... Nem volt választásom. Jól tudtam.
Sokkal több forgott kockán itt, mint néhány lény élete. Meg kell ismernem a Sötét ösvény titkait, de ehhez szükségem lesz az erőre. Az erőre, mit csak egyetlen entitás képes nyújtani. S kudarcom nem megengedhető. Ha kudarcot vallok... Jobb nem belegondolni. Lelkem a kristályé, s nem lesz, ki útján tovább segítse Khettyt. Legalábbis nem úgy ahogy én tehetem. Tudtam elég régen, de a kristály termi látomása óta bizonyosságot nyertem. Ő a kulcs. Csak ő dönthet világunk sorsáról. Ő a mérleg nyelve az istenek között. Én csupán segíthetem útján. De ha a kulcs még az előtt elvész, hogy kinyitná az ajtót... Akkor... Azt nem lehet. Döntöttem. S sötét szavakat kezdtem kántálni:
"Te ki magmából születtél,
Te ki anyát megöltél,
Te ki életet elvehet,
Te ki Sorsot megtörhet,
Halld meg szavamat!"
A fekete tőr lecsap, a Korbácsos fültől fülig vágott torokkal rogy a padlóra bilincszörgés közepette. Vére patakokban folyik, megtölti a kis árkot, s a pentagramma felé csordogál...
"Vért adok, mely táplálék.
Zsigerekből ajándék.
Lelket adok, erő forrást,
Életet mit nem vár más.
Halld meg szavamat!"
Éles villanás. Chlodis sikolya, ahogy felhasított gyomorral vergődik a padlón... Újabb vérpatakocska...
"Halál táncol itt neked,
Vér ömlik, néked tisztelet.
Ki ismered az idők örvényét,
Vár téged a földi lét.
Halld meg szavamat!"
Újra villan a penge. Egy nemes lény, egy hű barát utolsó szusszanása kíséri. Nagy, szomorú szemekre borul óvó fátyolként a halál. A pegazus vére is a padlóra ömlik, s a pentagramma felé csorog.
Szavam tova zeng most hát,
Áldást nem, csak átkot ád.
Táplálom a testedet,
De parancsolom: Jelenj meg!
Halld meg szavamat!"
Utoljára emelkedik a vérmocskos fekete áldozótőr, hogy önhúsomba hasítsa a pecsétek s kötések ősi ábráit. Oda sem figyelek, a transzállapotban nem érzem éles fájdalmát. Csak véremet látom mi utolsóként öleli körbe, s tölti ki a szimbólumokat sötét kavargással.
"Amint háromszor ejtik ajkaim nevedet,
Tovább nem várhatsz, azonnal jelenj meg!
Hankh-Hatan-Doworon.
Hankh-Hatan-Doworon.
HANKH-HATAN-DOWORON!"
Mintha... Miért van ilyen sötét? Kialudtak volna a gyertyák? Szemem feléjük vág... De nem... Lángolnak. Csupán... Mintha bekormozott üvegen át áradna csupán felém. Vagyis felénk...
A pentagramma közepén nagyon magas, ösztövér alak áll. Hihetetlenül vékony. Nincs arca, de szájak nyílnak mindenhol a testén, mint gennyes, felfakadozó sebhelyek. Halott fehér bőre alatt gusztustalan, telt, lila férgekként tekergőznek és lüktetnek az erek. Sikerült hát... Itt áll előttem a thargodan úr akit megidéztem. Pedig csak remélhettem, hogy megfelelően sajátítottam el a rituálét a Lélekkristályba zárt lelkek zavaros tanaiból. A lény szájai egyszerre nyíltak szóra, így mint kórus, mint szentségtelen énekeket mondó kórus morajlottak fel szavai:
- Ki merészel megzavarni?
- Incubus vagyok - biccentettem. - Mágus és igéző.
A lény torz karjai, mik tapadókorongokban végződnek felém nyúlnak, de csupán egy fekete energiaburkot érinthetnek...
- Ez... Ezt nyers életerő alkotta meg - mennydörgi.
- Mivel ez képes visszatartani téged meggondolatlan cselekedetektől, Hankh-Hatan-Doworon, thargodan nagyúr.
- Ismersz. De mi célból hívtál el?
- Erős vagy a fajtád között. Uralod az időt. S nekem szükségem van hatalmadra.
- Miért kötnék veled paktumot?
- Egyrészt túl sokat áldoztam azért, hogy elszólítsalak - szűrtem a fogaim között, s nem akartam szolgáim holttestére pillantani. - Másrészt... Az életben minden alku tárgya... Még a thargodanoknak is...
- Igaz - bólintott Hankh-Hatan-Doworon. - Mit ajánlasz hát?
- Lehetőséget és táplálékot. Na meg erőt. Vért ajánlok. Lelkeket. S egy esélyt, hogy tanulmányozhasd, mi után ezredéve kutatsz a világunkban...
- Ghalla... Ez a vidék... Nekem nem jó. Megöl engem - csóválta arctalan fejét a thargodan lord.
- Ha csak valaki magába, a testébe nem fogad - bólintottam.
- Megbízol hát bennem? - kérdezte Hankh-Hatan-Doworon.
- Igen - hajtottam fejet. - Ugyanis közös az ellenségünk... Erutol nagyúr ellen küzdünk...
A thargodan felkapta a fejét, ujjai ökölbe rándultak...
- Jól van kis mágus. Talán megalkuszunk... De miért van szükséged rám?
- Az idő... Az idő minden pillanatban ellenem dolgozik, ha el kívánom sajátítani mindazt a tudást, ami ahhoz kell, hogy ne tévedjek el a sötét ösvényen. A te erőd... Nos azzal kissé másként forog az idő kereke... És nekem szükségem van erre a tudásra.
A démon soká állt félrebillent fejjel, elgondolkodva. Nagyon soká.Nem tudtam, hogy az életemet, vagy a szavaimat teszi-e mérlegre. Esetleg mindkettőt... Végül lassan megszólalt:
- Az én erőm sokkal mélyebb és nagyobb, mint azt hinnéd, vagy akár elképzelhetnéd jelenleg. De majd megismered a mélységeit. S akkor érted majd meg, mit nyertél és mit vesztettél ezzel az alkuval kicsi sámán. De a paktum ezennel megköttetik. Fejezd be a pecséteket s billogokat, hogy átadhassam erőm s tudásom első szilánkjait.
A tőr felemelkedik remegő kezemben, kaotikus, őrült vonalvezetésű mintával zárja egységbe a testemen eleddig is ejtett mély sebeket. Tudom, hogy ezek nyoma sohasem múlik majd el. A hegtetoválások... Ezek őrzik meg testemben Hankh-Hatan-Doworon esszenciáját. Amint a minta a helyére kerül a démon teste méregzöld felhővé enyészve hatol be testembe. nyirkos hangú kórusa pedig koponyámban visszhangzik fel:
- Első ajándékomként megmutatom neked, micsoda pazarlás a fajtádtól, hogy eltékozolja a holtakat, miközben annyi egyéb felhasználási módozatuk lenne... És épp van is kéznél három holttest...

Megborzongok ahogy a továbbiak eszemben villognak. A kifacsarodó belső szervek, a vér, a húscafatok, melyet egy őrült elme kaotikus rendszere alapján fércel szentségtelen, mutáns homonkulusztestbe a mágia. Az a három... valami... amely aznap született még mindig a műhelyemben vár reám. Még vadak és zabolátlanok. Még nem lehet őket elengedni. De Hankh-Hatan-Doworon majd megtanít az irányításukra. Idővel...
Nem tudom mióta állok az ajtó előtt. Megérkeztem. Eljött az utolsó megmérettetés ideje. Az idő, amikor szembe kell néznem Glezmen nagymesterrel. Kezem remegve nyúl a kilincs felé..."