Hozzászólások - Seligen

Elnézést kérek, ha bárkit itt nyilvánosan megsértettem volna a szappanos hasonlatommal! A hasonlat szándékos volt, a sértés nem! Ha bárkit is le akarok buzizni azt kertelés nélkül lebuzizom.
Tény, hogy ilyen kiélesedett helyzetekben vannak érzékeny beszólásaim, de ha valakit tényleg sért, írjon PM-et!

Én is támadható voltam, de hozzám csak, megjegyzem állításaik ellenére, Dragon Hunter és Lord of Destiny látogatott el.
De lényegtelen, a megítélésünk adott, a játék lehetőségei adottak, járjon el mindenki a saját lelkiismerete szerint.

Nos, ez megható volt...

Azért nézz vissza néha, hátha hiányzunk.

Ez így nem az igazi, maradj csak...

Nagyon találó fordítás!

Igazad van, a Tyrant személyében nagyon jó préda állományt iktattunk ki egy hétre. Eddig még nem nagyon ütöttek vissza, max. Eskut rugdosott meg még kisebb koromban.
De hát demokrácia van, és ha a nép megszavazta...
Majd csak letelik az az egy hét, általában le szokott.

Nem így gondoltam, de ha már így fogadtad...

Nincs értelme, mert akkor hetekig nincs kit ütlegelniük s nekünk vissza. Még laposabb lenne a játék, így, hogy fent nem háborúzunk, legalább akad aki epikuson kívül is tiszteletre méltó fülessel tud kedveskedni reggelente. Ariel visszakezeseit pl. ódákba tudnám foglalni, Megtévedt Próféta tegnapi jobb horga után pl. még ma is néha magától kiakad az állkapcsom.

<Sóhaj>
Egy szó mint száz, nem volt kellemes arra ébrednem (kávé helyett), hogy a préda a hátam mögé lopózott éjszaka és míg lehajoltam a szappanért, megtette a szükséges lépéseket, hogy egy pillanatig domináns egyedként tündökölhessen.
Tanulság: szorosabban kell tartanom a hátsóm.

Nincs miért gratulálnunk, vannak játékbeli taktikák amely a rendszer hiányosságát használják ki. Az, hogy egy szövetségből különösebb büntetés nélkül ki-be lehet lépegetni, az egy ilyen taktika. Ezt azóta lehet megcsinálni, hogy a top szövetségek gyors lélekkút növekedése óta kedves Miklósunk visszavette a kútméret növekedést.
Ez nekem játékhibának tűnik s az ezt kihasználókat nincs mit dicsérni.
Remélem párszor visszakapjátok ezt a kisebb szövetségektől, addig is:
Sok Boldogságot Kívánok kedves békés Tyrant!

Az ajtó hangosan nyikorogva kinyílt és a nekromanta lépett a szobába, kezében egy tállal.

- Ezt Piciklon küldi neked! – közölte elgondolkodón, majd hozzátette: - mondtam, hogy zárd be az ajtót! Bár… Mindegy, úgysem jár erre senki.

Seligen lerakta a földre a, most már az illatát is éreztető, süteményekkel megrakott tálat. Felemelkedett, nyújtózott egyet majd gyorsan kisurrant ismételt nyekergéssel bezárva maga mögött a kijáratot.

Khetty szétnézett.

~ Hova lett ez a rusnya lény?

- Te, végzetúrnő! – hallotta a sipítást maga mellől. – Kérlek, adj nekem ebből az eledelből!

- És ha mérgezett? Mi van, ha így akarnak elbódítani újra?

- Ugyan, nem gondolod komolyan, hogy annak lenne bármi értelme. – nyammogta már teli szájjal a patkány.

Khetty újra az ablakhoz ment és megint nagyot sóhajtott. Háta mögül elnyújtott magas böffenés hallatszott.

- Kár, hogy nem kértél, Pici Süteményei igazán ízletesek! – Bár, így több jutott.

Khetty oda fordult, hogy mondjon a rusnyaságnak valami csípőset, de már csak egy zöld villanást látott helyette a kandalló irányába.

~ Na ez is lelécelt. – gondolta bosszúsan.

Lassan múltak a percek, mivel nem volt sok dolga, Khetty megint az ablakon bámult kifelé.

Odaát a nekromanta, innen úgy tűnt, vidáman készülődött. Az ajtaja elé kihordott a házából egy kockás batyut, belepakolt egy fél cipót és a nemrég látott sufnis húsdarabot, hozott még két butella szerű palackot majd egy kis kosárban száraz tűzifát. Mikor mindent összepakolt, valamit magyarázott a zombijának mire az elindult a központ felé. A zöldképű felnyalábolta a cuccát és elindult nyugatnak. Khetty esküdni mert volna, hogy fütyörészik.



***

Ahogy lassan leszállt a téli nap, az árnyékok egyre csak nyúltak. Sötétzöld, szőrös bőrredő halmaz cikázott át a „vendég szállása” és a nekromanta háza közt. A hullakedvelő a viskója előtt tett-vett, így Mandarin gond nélkül jutott a ház mögötti sufniig. Az ajtó deszkáin ügyesen kapaszkodott fel a reteszig, itt néhány percbe telt, hogy küszködve kihúzza.

~ Retesz nyitva. ~ jegyzetelt magában miközben a földre huppant. Apró karmaival, már-már körmök voltak, addig kapirgálta az ajtó szélét, míg végre az egy nagyobb patkány szélességű résnyire kinyílt.

~ Na ez kicsit fájni fog. ~ jósolta magának és beugrott a résen. Ahogy átért a nyíláson megmerevedett. Szőre égnek állt és a szálak végein kékes energiaívek kergetőztek.

~ Mi is tartana vissza egy sima kamrában pár lidércet a kijutástól. ~ suhant át újra a patkányagyon többek közt az alatt a jó néhány perc alatt, amíg a kis testet az energia kisülések rázták.

Mikor már alig bírta a rázkódást, végre sikerült beljebb csusszanni. Fogai még órákig vacogtak.

~ Hol is van ~ Szaladt végig a sufnin, közben szeme ide-oda cikázott. ~ Áhá!

Felugrott az asztalra és felkapott egy fecnit. A lidércek kezdték megérezni az élet jelenlétét, a kis állat gyorsan kisurrant.


***

Khetty, hogy végre eltűnt a szomszédja, lassan az ajtóhoz óvakodott és egy-egy hajszálnyit csendben nyitott rajta. Rövid időn belül akkora volt a nyílás, hogy oldalazva kifért.

Kint meglapult és szétnézett. A lebukó napnak útját álló fal tövében, amerre elrablója távozott, most vidám tűz lobogott. Tőle jól kivehető volt a tűz mellett két alak, az egyik kísértetiesen hasonlított a nekromantára. Alaposan körbekémlelt, a főtér felé nagyobb volt a forgalom.

~ Ha most elindulok, nagy eséllyel észrevesznek. ~ tanakodott.

- Pszt! – Hallatszott a háta mögül az ismerős cincogás. – Erre még szükséged lehet.

A patkány egy cetlit nyújtott felé egyik apró mancsában. Khetty elvette. A papír, félhomályban még éppen kivehető térképvázlatot ábrázolt. A rajzon jól kivehető volt a zöldképű otthona, Khetty börtöne, jó néhány egyéb ház, a védőfal, a fal felfutása a sziklára, délre a kis erdő és egy szaggatott vonal, mintha egy ösvényt jelölne, futott a hullaszállástól az erdőn át srégen fel a sziklán a Khetty által kinézett tisztás mellett el s le a völgybe. E vonal mentén apró kis stilizált palackok jeleztek valamit. A szökni vágyó lányt viszont csak a tisztás érdekelte.

- Kösz, csak annyi a gond, hogy innen jól látszott nappali fényben a sziklafal és esküszöm nem volt rajta semmi ösvényszerű. – kesergett a lány.

- Azt majd én megmutatom, csak várj egy percet, míg eloszlik a meggyengített háló és jó ideig senki nem fog veled törődni.

Nem is kellett sokat várni…


***

A sufniban az ébredező lidércek érezték az életerő elillanását. Első dühük visítását pedig elapasztotta a lélekháló gyengülésének érzete. Amint a háló szétfoszlott, a két lidérc kitolult a szabadba. Arra vették az irány amerről legközelebbről nagyobb mennyiségű lélekenergiát reméltek, a kennel irányába. Ezt az utat gyorsan megtették. Odabenn Seligen hullája, Teddy, épp ültében az egyik oszlopot támasztva lazsált. Majd kap a gazdájától a lusta zombija! Odébb egy móleon gyepálta egy csápember egyre sokasodó csápjait. A sarokban nyugvó macskapárduc, tigroszlán párocskára szórta szikráit egy piciny tündér, míg előrébb fél tucat nyálkacsiga próbált oszlopfaragást díszíteni két jégféregből és egy orglingból.

Ahogy a lidércek megjelentek a macskapárduc és a tigroszlán felpattantak, éktelen bömbölésbe kezdtek, a jégférgek lesöpörték magukról a nyálkacsigágat, takaros zöld foltokat hagyva a falakon. Az orgling fellélegzett, a tündér szikrái a lidércek fel kezdtek pattogni, a rokoni jelenléttől felélénkült zombi pedig belelépett a móleon csápembertől szabadon hagyott csapásába.

A felbolydult energiákra a lidércek visítani kezdtek. A plafonról lepottyant egy rémült kristálypók, amitől szénszövő szemölcseiből kiáramlott a grafitpor.

A bömbölésre és visításra a szövetség emberei egységesen a kennel felé rohantak.


***

Khetty a felfordulás kezdetekor, arcán félmosollyal előbújt. Dél felé iramodtában még látta ahogy egy ismerős alak, egy rettentő sovány pálcika szerű Légiós hölgy, veti át magát a védfalon, az épp kedvenceihez induló nekromanta elé. Khetty arcán teljes lett a mosoly, ahogy elképzelte amint a zöldképű rémülten ezt rebegi látogatójának: „Ne most Ariel!”.

Az út a szikláig tökéletesen csendes volt. A kis erdőben előtte éktelen dögszag uralkodott, egyedül ezt volt nehéz elviselni. A sziklánál aztán kérdőn nézett fura kísérőjére.

- Igen, és most?

- Nézd azt a párkányt pár méterre. Odáig csak fel tudsz mászni.

Ez nem okozott különösebb erőfeszítést, így némi küszködéssel a szökevény feljutott az alig fél méter széles párkányra. Itt meglátta az „ösvényt”. A párkány végigfutott lankásan a szikla oldalán a tetőig, csak végig kellett kúszni rajta…


***

Hajnalodott. A Tökéletes Gyémént meggyötört szövetsége körbeülte grafittól szürkészöld arcú tagjukat. Seligennek nem volt ínyére kinyerni kedvenc lidércei lélekenergiáit, de választása sem volt. Épp befejezte szomorú beszámolóját:

… és elvitte a legértékesebb térképem!

Ahogy becsukódott az ajtó Khetty lázas tekintettel keresett egy kis ösvényt, amelyet senki nem figyel, nem lát és ahol elmenekülhet a gyémántvárosból, de csalódnia kellett. Ahogy Dzsó és Seligen eltűntek két végzetúrnő lépett elő az egyik ház takarásából. Egyikük a felszínre törő katonák szarvas sisakját hordta, amely eltakarta az egész arcát. Hosszú barna haja kilógott a sisak alól. Nyakát vastag fekete pánt díszítette, ruháját kobaltpatkány szőrméből készített köpeny fedte. A másik félelmetes erőt sugárzott, szép, de kemény arcát nap barnította, de a koponyát formáló csavart szarvas sisakja alól hideg fekete tekintet sütött a betolakodó varázslóra. Mély dekoltázsán kékesszürke medál csillant a napfényben.
~ Egy bajnoki medál! – villant át Khetty agyán, majd önkéntelenül is a tornác közelébe húzódott.
A két csinos nő nem közelített, bár fenyegető jelenlétük egyértelművé tette Khetty számára, hogy egy dolgot tehet csupán.
Bosszúsan a lépcsőre ült, miközben megütötték fülét a házból kiszűrődő beszélgetés hangjai.
- Megosztanád velem is Sel, hogy mégis mi vezetett arra az elhatározásra, hogy egy varázslónőt idecipelj a város közepébe? Ismered a természetünk, tudod, hogy nem szívleljük más hordák tagjait! – hallatszott Dzsó mély hangja.
- Nem, kösz nem kérek a pálinkámból! – felelte némileg bosszúsan a kérdezett a felé nyújtott kupára, majd néhány pillanatig csak ácsorgott a szoba közepén… - Azt hittem úgyis meghal! – vont vállat végül. – Ha láttad volna, hogy nézett ki! Igazán döbbenetes volt! Nekem elhiheted, az az orgyilkos nagyon elbánhatott vele, mert egy ép csontja nem sok, annyi sem maradt a testében. Olyan kicsavart helyzetben élőlényt még nem láttam, és ha valaki, hát én el tudom dönteni mi élő és mi holt…
- Lépjünk tovább Sel!
- ...hirtelen rájöttem, hogy mennyire is használhatnám, ha abból a szép fitos orrából kipótolhatnám Teddyét és akkor…
- Szóval azért hoztad ide, hogy leszedd az orrát? – vágott a szóáradat közepébe Dzsó.
- Nos, tudod az úgy volt, hogy az ábrándozó sziklámon ücsörögtem és akkor arra ténfergett Maedhros… szegény nagyon nyúzottnak nézett ki… azt tudtad, hogy Sharpa állandóan beszélgetni akar vele? Nem tudom, hogy miről tudnak annyit beszélgetni, de Maedhrost nagyon megviseli ez a dolog, elég sokat fogyaszt mostanában az én elrejtett, de valaki által meglelt bódító párlatomból, mint épp te is… Nem lehetne, hogy felhasználd a diplomáciai érzékedet és szólj nekik, hogy keressen magának más beszélgetőtársat?
- Sel…?
- Jól van na, jól van… szóval arra sétált Maedhros és rettenetesen nyúzott volt az arca. Mikor kérdeztem, hogy miért, azt válaszolta, hogy találkozott egy egész kronopók családdal, ami elég hihetetlen, mert ritkán kapni el a pillanatot mikor egy a nőstény még együtt van a picinyeivel. Nos, szóval ezek megtréfálták és Maed egy egész hétig Sharpa vendége volt, de hát te is ismered milyen hatása van ennyi kronopóknak együtt. Ennek én bizony nagyon megörültem, mert tudod, hogy milyen régóta szeretnék már egy ilyen pókot, hát még egy egész családnyit!
Dzsó ennél a résznél az égre emelte a tekintetét, majd jókorát húzott az entbogyó pálinkából. A zöldképű ezt látva bosszúsan összehúzta a szemöldökét, de azért folytatta.
- Nos, elindultam arrafelé, amerre Maed mutatta. Eléggé messze volt a hely, nagyon sokat kellett mennem, meg is fáradtam… szegény Teddy el is hagyta az egyik karját annyira kidöglött...
- Hagyjuk most a részleteket, rendben!?
- … és akkor egyszer csak ott termett ez a hüllőszerű lény, ahhoz hasonlított, aki először látogatott hozzánk a felélénkülő emlékmű-turizmus kapcsán, és a hátán cipelte ezt a halott nőt… esküszöm neked Dzsó, hogy tisztára halottnak tűnt!
- Sel! Könyörgöm, csak arra válaszolj, hogy miért hoztad ide?
- Hát gondoltam jó játszótársa lesz egy darabig Teddynek… a kennelben mostanában nem tud érvényesülni igazán, a lidérceim a sufnimban sem szívelik szegényt, sokszor unatkozik egyedül és…
- Értem! Akkor tisztázzuk le: Khetty a Napkapu egyik vezetője! Láttam már ilyen állapotban, én sem értem igazán, hogy csinálja, de legyen elég annyi, hogy legközelebb ne hozd ide!!! Se élőként, se halottként!
Seligen lehajtott fejjel álldogált még, mintha mondani akarna valamit, majd vörös szeme felcsillant, zöld arcán átfutott a felismerés, amely következtében egy kisebb darab cserepes bőr a padlóra hullott:
- Hogy akarhatják a többiek az energiáit mikor itt volt veled egész este?
- Mi? – nézett Dzsó meglepetten.
- Hát te nem vetted el tőle?
- Seligen, az ég áldjon meg, miről beszélsz? – állt fel a férfi.
- Mi a szösz van veled, barátom! Simán elvehetted volna az összes energiáját, amíg aludt… - nézett naiv tekintettel a nekromanta Dzsóra.
- Igen – bólintott a férfi. – Elvehettem volna… - azzal kinyitotta az ajtót és Seligen értetlenkedő pillantásától követve, kilépett a szabadba.
Khetty nagy sóhajjal vette tudomásul, hogy vége a pihenésnek, most bizonyára meghozták az ítéletet fölötte és kötelezik rá, hogy adja át az energiáit valamelyik végzetúrnak vagy végzetúrnőnek, utána pedig a zombikutyával együtt visszazárják a sufniba. Ez volt a legrosszabb lehetőség, amit el tudott képzelni és bizony ennél még az is vonzóbb lehetőségnek tűnt, hogy újra összetörjék minden csontját.
A két végzetúr csendben lépett ki a kunyhó ajtaján, a városban sürgölődök nagy része egyáltalán nem törődött már a helyzettel.
- Gyere velem! – lépdelt le a lépcsőn Seligen.
- A sufniba nem megyek! – állt fel Khetty.
- Tulajdonképpen van még hely a börtönben is… bár azt még sosem használtuk korábban… Végülis ott is kivárhatod, amíg eldöntjük, hogy mi legyen veled… Dzsó, merre van a várbörtön? – fordult a nekromanta a kékbőrű diplomatától.
- A mágustorony alatt… valahol… azt hiszem… - vakarta meg formára vágott szakállát a kérdezett. – De hidd el, jobb hely Zöldike sufnija!
Khetty nagyot sóhajtott. Kivételesen nem ragadta magával a tomboló harag, amin Ghallára kerülése óta képtelen volt uralkodni. Mintha régi önmaga lett volna, a dupramai diplomata, akit már nem érhet meglepetés, és aki tudja, nincs helyzet, amiből ne tudna elszökni.
~ Lehet ez a fertőzés mégiscsak hatással volt rám is? – villant át hirtelen az agyán, majd kimért hangon megszólalt:
- Amennyiben szívesen látott vagyok nálatok, úgy méltó elhelyezést érdemlek egy vendégszobában, amennyiben fogolynak tekintetek, úgy a város börtönében bizonyára akad hely számomra, de semmiképpen sem egy lidércekkel teletömött sufniban van a helyem!
A tárgyilagos szavakra Seligen jó párat pislogott, majd tanácstalanul Dzsóra és a köréjük gyűlt néhány társára nézett. A körszakállas kék óriás mintha furcsán, mókásan hunyorított volna a zöldképűre! Seligen Khettyhez fordult és szemében hideg tűz villant, ami egy gyengébb idegzetű varázslót nyomban megdermesztett volna. De Khettyt nem a puhább fából faragták s állta a fagyos tekintetet.
- Figyelj rám, te, Napkapu egyik vezetője! – szóltak a cserepes ajkak, de olyan jegesen, amihez képest az előző szemvillantás egy macskapárduc kandalló melletti dorombolásának tűnt. Khetty elülső hajtincsei megfagytak és letörtek. – Most velem jössz.
Ez nem volt igazán sem parancs, sem felszólítás, sem fenyegetőzés. Ez egy olyan kijelentés volt, ami egyszerűen megtörténté teszi a benne foglaltakat. Dzsó a háttérben nagyot sóhajtott, közben a nekromanta megfordult és a szövetség déli vége felé vette az irányt s Khetty kényszeredetten ólom nehéz lábakkal követte, a napok óta tartó fagy most szinte kellemesen langyos érzetet keltett.
A mállóképű sokáig haladt nyomában a büszke harcos hölggyel, végül annál a tornácos épületnél állapodtak meg, amelyből múlt éjjel Khetty pánikszerűen kimenekült. Most újra megborzongott, jottányi kedve sem volt visszatérni arra a rémes helyre, bármilyen barátságosnak is tűnik innen kintről. Teljes erejét megfeszítette, hogy újra visszanyerje irányítását a lábai fölött, a döbbenettől majdnem hasra esett, a varázsbéklyónak nyoma sem volt. Felnézett, pontosan bele a parázsló szempárba. Ezek most a hűvösség nyomát sem mutatták, két teljesen normális parázsgömbnek tűntek már amennyire szemek helyén ez normális. Khetty összeszorította a fogát, így szűrte:
- Nem megyek a sufnidba!
A zöld meg mintha még mosolygott is volna. Az egyik rothadó húsú kéz gyors mozdulattal elkapta az egyik törékeny vállat. A szorítás erős volt, de nem kifejezetten kellemetlen. Khelly önkéntelenül erre a vállára pillantott, felkészülve, hogy nem mutat gyengeséget s visszaszorítja undorát, bármennyire rátör is a látványtól. De a kéz csak egy egyszerű kéznek tetszett, hosszú kecses ujjakkal. Rothadó bőrnek írmagja sem volt.
- Nem is kell. – válaszolt a jól ismert hang. – Makacs vagy, s makacsságod még sok veszélybe sodor, meglásd! Nem vagy fogoly. Nem tudom mi történt Dzsóval, de lemondok a prédámról. Tartsd meg lélekenergiád, nekem nem kell. Így élve számomra nem vagy igazán érdekes.
- Aztán nehogy rémálmaid legyenek miattam!
- Nekem… nincsenek rémálmaim. – ízlelgette a szót a nekromanta s egy pillanatra a vörös tekintet elrévedt.
A vállat nem markoló kéz a levegőbe lendült és még délebbre mutatott. Ez a kéz még mindig foszladozónak látszott.
- Ott találsz néhány elhagyott otthont. Ma nincs kedvem tovább foglalkozni veled. Jobban teszed, ha visszafojtod honvágyad és ott az egyik házban meghúzod magad. Holnap kikísérlek, biztonságos távolba, ha csak nem akarsz a vörösök vagy a kékek vendége lenni még pár kellemes napig. Aztán mehetsz amerre látsz.
Khettynek nem tetszett ez a hírtelen pálfordulás.
~ Mi az, hogy csak így játszadoznak velem. Hol fogoly vagyok, hol nem, persze rendes vendégként nem tudnak kezelni. Tudják is ezek milyen az, hogy vendég! Eszement, megbízhatatlan népség! Én ugyan nem maradok itt reggelig!
Seligen elengedte a lány vállát, hátrébb lépett, a páncélja nyaka mögé nyúlt és egy kulcsot húzott elő.
- Az ajtó nyitva van, menj és zárkózz be. Nyugtod lesz, ide nem szeretnek jönni a társaim, ennek nagyrészt én vagyok az oka, bár ilyenkor télen nem is érezni a bűzt. Ha már egyszer nem elég a sufni a kényes kisasszonynak… Na menj már!
A zöldképű a kulcsot a lányhoz dobta. Khetty morranva elkapta, nem tetszett neki ez a gúnyolódás, de jobb utat nem látván, a házhoz sétált. Közben sebesen járt az agya, szinte kattogott.
~ Miért viselnek ezek állarcot? Mert mi ez ha nem rejtőzés valami elöl? De vajon milyen az igazi arcuk? Mind agresszív? Vannak kellemesebb érzelmeik? Törődnek e mással is, mint az energiák kinyerésének hatékonyságával? Miért nem szipolyoznak egyszerűen ki, mint ahogy páran közülük, kicsit sem titkolva, ezt akarták? Mit akarnak tőlem valójában? Mit akar tőlem a kék óriás, vagy ez a zöldképű valójában???
Az ajtó tényleg nyitva volt. Khetty belökte s az, mint a hónapok óta gondozatlan épületek nyílászárói, kilengése közben hangosan megnyikordult.
~ No, innen nehéz lesz csendben kilógni. – gondolta elszomorodva. Ezzel óvatosan hátranézett.
A cserepesbőrű még mindig ott állt, kezeit szigorú tartással csípőjére rakta és félreérthetetlen fejbillentéssel jelezte, hogy észlelte Khetty megtorpanását s jobban tenné ha belépne.
Mit volt mit tenni, a lány belépett.
Bent nem volt különösebben sötét, épp csak annyira, hogy a nagy ablakokon beszűrődő, téli koradélután alacsony fénye sávjaiban láthatóvá tette a betolakodó által felkavart port. Egykor takaros kis lak lehetett, sehol szemét vagy gyanús lerakódás mit várni lehetett egy ilyen helyen. Kevés pókháló a plafon alatti szegletekben. Hideg kandalló a szemközti falnál, mellette néhány száraz fadarab amelyet az előző tulajdonos nem tartott érdemesnek elköltöztetni.
~ Na igen, fa az van a környéken.
De egyéb berendezésnek nyoma sem volt.
~ Így nem lesz kellemes várakozni.
Khetty morcosan becsapta maga mögött az ajtót, ami nagyot nyikkant s újabb porörvényeket indított útjára a beszűrődő fények felé. Egy kicsit még álldogált dühösen, majd az északi oldal ablakához sétált és kilesett. Elöl, kicsit jobbra állt a nekromanta háza, a kéménye barátságosan füstölgött, Zöldike épp fejcsóválva sétált fel a tornácra, majd be a házba. Akár meg is kísérelhetne kisurranni, de biztos volt benne, hogy még figyelik. Maradt hát és nézelődött. Balra lentebb húzódott a városka külső fala. A tövében alakok mozogtak, néhol mintha összecsapások zajlottak volna.
Khetty átment a délre néző ablakhoz és ott is kipillantott. Pár házat látott elöl, mögöttük fákat amelyek egy égbe szökő sziklafal előtt nőttek. Erre a sziklafalra futott fel e szövetség védőfala.
~ Ezt lehetetlen megmászni, a védműnek meg egész hosszában állandóan történik valami. Így nehéz lesz kiszökni.
Emígy bánkódott magában, közben visszaballagott az északi ablakhoz. Odakint a háza körül a nekromanta sündörgött. Kijött, hátra ment a sufnijához, melynek innen látszott a ház mögötti sarka. Ott eltűnt egy pillanatra, éktelen sivítás támadt, amelyet lidércek kiadni képesek, majd nem sokára ismét feltűnt a zöldbőrű, kezében egy nagydarab, téglalap alakú fehér valamivel. Ilyen távolról kivehetetlen volt, de akár egy épp valamiből kihasított húsdarab is lehetett. A hullagazda eltűnt a házában.
- Pszt! – Szólt valami közvetlenül a bámészkodó lány füle mellől. Ő pedig nagyot ugrott s reflexből az ellenkező irányba lendült. Feje hangosan koppant az ablaknyílás szélén, fejéhez kapott és a földre ült. A fájdalom homályán át az ablakpárkányon, nem messze onnan ahol nemrég még ő nézett ki az ablakon, egy méregzöld szőrű ráncos patkányszerű lény üldögélt.
- Helló! – mondta flegmán a teremtmény. – Mandarin vagyok, Hullámvölgy városának térképésze.
- Mi? – motyogta Khetty szédelegve.
~ Miféle újabb tréfája ez a gyémántok legnagyobb városának? Milyen idióta játékot játszanak velem? Talán csak nem ettől lesz nekik élvezetesebb energiáim kinyerése?
- Na mi van? Tán csak nem karót nyelt a hölgy? – kérdezte Mandarin. – Most mit vagy úgy oda egy kis koppanástól?
A zöld patkány továbbra is hanyagul üldögélt a párkányon. Opálos sárga szemeivel unottan pislantott.
- Ki a jó bánat vagy te?? – fakadt ki Khetty
- Ne sértegess! Valaha ugyanaz a faj voltunk mindketten! Ki így ki úgy élte túl a pusztulást. Én így, na. – itt egy kissé sértődött volt a hangja, de folytatta: - Mióta előbújtatok vackaitokból, nekem sem kell bujkálnom…
- Maradjunk annyiban, hogy velem sosem voltál egy faj....
- Nem-e? Te is ugyanúgy lélekenergiából élsz, a te szemedben is csillog az őrület...
- Időszakos probléma - állt fel Khetty, még mindig sajgó fejét fogva.
- Időszakos? Hát ezt jó... - vigyorodott el a patkány.
- Üzenem a gazdádnak, hogy ennél azért több kell ahhoz, hogy megtörjön... - sóhajtott fel végül Khetty, majd megrázta a fejét.
~ Most tényleg egy zöld patkánnyal beszélgetek?!
- Méghogy nekem gazdám! Már megbocsáss, de nagyon sértően bánsz velem, pedig nem is ismersz. Légy oly szíves és szedd össze magad!
Khetty nagyot sóhajtott. ~ Igen, tényleg egy zöld patkánnyal beszélgetek...
- No jól van, - mondta a patkány - mi bajod?
- Nincs jól, semmi nincs jól, mivel semmi keresnivalóm itt!
- Akkor miért jöttél ide?
- Nem jöttem, hoztak! Soha nem lépnék önszántamból ellenséges táborba!
- Hát menj el akkor!
- Nem engednek! Az a mállóképű ide hurcolt, ki tudja még mit tervez velem... ő, meg a többi gyémánt nagyúr...
- Az? Nem hiszem, hogy érdekelnéd, hiszen élsz és lábad is csak négy van. Ő leginkább a pókjainak és a holt lelkek vizsgálatának él.
- Akkor mondd meg te nagyokos, miért tartanak itt?
- Szerintem csak nem tudnak mit kezdeni veled... Még soha nem járt köztük ellenséges horda végzetura. Tiszteletben tartják egymás élőhelyeit, legfeljebb a lélekkútig jutnak, kielégítik éhségük, majd távoznak. Ha látnád micsoda csatározások történnek egy-egy kút védelmében! – felcsillant a két sárga szem – Mióta a csatákban nem végeznek egymással, sokkal mozgalmasabb az élet!
- De nekem semmi kedvem megvárni, míg kitalálják, mihez kezdjenek velem - hajolt egészen közel a patkányhoz Khetty.
- Hát akkor kapd magad, és menj!
- Mégis hogy? Árgus szemmel figyelik minden lépésem... talán ha arra a nagy rétre kijutnék... - nézett ki az ablakon a nő, a magaslat felé. - Ott lenne elég hely Mycorheának... Itt köröz már jó ideje, de nem tud leszállni...
- Figyelik… cö… Az emlékművüknél is van elég hely - a zöld lény, mintha csak lezárná a témát, összegömbölyödött.
Khetty éles kopogásra kapta az ajtó felé a fejét, mire visszanézett, a zöld szőrgolyó eltűnt.

Az nekünk feltűnne, mivel úgy esténként jóval kevesebb repedt bordával feküdnénk le.

Na, ez a durva!

Hmm, tényleg jó ötlet, SGH-val megtervezzük.
De tervezhetünk a Roninnak is egy "diplomaták gyöngyei" egyenviseletet.

Majd mikor ti a Lélekszipolyozók Hagyományőrző Egyházát!

Nahát, hogy mekkora örömet tudunk okozni egyeseknek! Nem is gondoltam volna!

Egy egész pagonnyi zöldséges standot elfoglal a rólunk szóló gúnyolódó versike!

Idézet: Mortimer - 2009.01.20. 16:30:21

Mondjuk engem a háború első napján zsinórban nyolcszor agyonütöttél, míg másutt dolgom lévén semmit nem tudtam a karakteremre nézni, nem nagyon gondolkoztál más ellenfélen.
Ez van, ez egy ilyen játék.

Arra viszont nem emlékszem, hogy míg a Garabonciáséknál játszottam, és ti minket "lehetetlenítettetek el", nyilvános fórumon téptem volna a szám, hogy milyen szemét szövetség vagytok, amiért teljesen békés szövetséget támadtok!

Csak most olvastam el a hozzászólásod.
Van benne valami..
Bár mi itt a TGy-ben marha jól elszórakozunk sanyargatóinkon, mások sanyargatásán, de leginkább egymáson illetve saját magunkon. Ennek viszont - azon kívül, hogy jó szövetségbe kerültünk - nem sok köze van, szigorúan véve, a Végzetúr játékhoz...

Ha netán céltalanságba döglik ez a játék, mindez még jól jöhet!