Hozzászólások - Seligen

Hejj, ha csak halvány kis sejtelmed lenne arról, abban a szépirodalmi szürkeállományodban, mennyi mindent szeretnénk itt "fent", s ennek mekkora részét kapjuk meg, rögtön abbahagynád a játékot!


Ed gye rted, mrt men vrszik táged seknism mkoolyan!

Két fáradt alak bandukolt a fekete hóban s hóesésben lehajtott fejjel a földet bámulva haladtukban.
- Te Dzsó, ez a trutyi olyan amilyet Csillámpala tud kinyomni idegességében a szövőszemölcsein. Emlékszel a kennelre? Egy hétig sikáltam utána a grafitot a falakról.
A kék óriás ásított egyet.
- Reménytelen Sel, kiszakad a nyakcsigolyám, de nem látok nyomokat. Sötétben minden fekete!
- Én már rég nem látok semmit. Mért lógatod az orrod?
- Nyomokat keresek...
- Nem úgy értettem, tudod!
- Áh! - legyintett a kék - Azon jár az agyam, hova tűnhetett a kalandor kisasszony. Mindig valami bajba kerül.
- Mindig előkerül, emiatt ne törj le!
- Kellemes... Nem érdekes, mindegy! - visszakozott a nagydarab.
- Nem, nem, mondjad csak. Nem szeretem mikor lóg a taknyod!
- Hagyjuk. Reménytelen! Mármint ez a kutatás. Az ikertoronyban sem találtunk senkit, síri csend, hűvös borzongás, gondolom ez neked nem volt gond.
A cserepes ajkak őszinte mosolyra húzódtak. A vörös szemek most élettel telve, elégedetten csillogtak.
- Nem túl rég több erőszakos halál történt ott és nagy érzelmi kitörést is éreztem. Ebből fakad a felemelő érzés. Illetve kinek mi. A tökig érő gaz, a falakon a folyondárok, málladozó kövek, mindez ebben a feketén ölelő puhaságban...
- Üres, használhatatlan rom az egész, a testvértornya simíthatta földbe. Egyesek mennyire nem tisztelik építészeti örökségünk! De semmi nyom!
- Esküszöm, a kis nyavalyás arra tűnt el.
- Ezek szerint mégsem. Irány haza!
A nekromanta leguggolt, belemarkolt a fekete pehelytakaróba. Felvett egy marékkal és morzsolgatta a tenyerében.
- Tökéletesen halott anyag, de legalább nyálkás és nedves. - szájához vette, megízlelte - sós és keserű, hulla ízű.
- Perverz! - húzta össze a szemöldökét kisebb undorral Dzsó. Borsózott a háta.


A két gyémánt ólomlábakon visszasétált a Kublások fogadójáig. A lélekbarlang kihalt volt, mint pár hónapja állandóan. A szelemengerendán túlnyúló szarufák meghajlottak a tél és a hirtelen jött fekete csapadék nedves tömege alatt. A tető széléről körben a fekete lé csöpögött. Kísértet járta hely lett.
- Nem pihenünk meg itt - kérdezte a cserepesképű - hangulatos hely és az ektoplazma puha és izgatóan gyönyörű szaga van.
Kék társa vagy elbambult, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyta.
Innen az útra tértek azon is a Tökéletes Gyémánt városkája felé. A hóesés megszakadt.
Egy darabig csendben ballagtak, majd, hogy elüssék a fáradt kullogás unalmát...
- Zöldike! Nincs ínyedre egy kis csetepaté?
- Nem kenyerem nekem a kisebb családok bedarálása. Nem éri meg!
- Az a hír járja, hogy a VM-es banda ráhajt az IMP-ekre! Glórinnal és Damage-el lehet, átmegyünk tanácsadónak (persze nem minden felharmonikus nélkül) - mosolyodott el a fekete körszakáll.
- Most megvilágosítottál! - kapta fel a fejét a zöld, majdnem lefejelt egy eltévedt szárnyaspókot. Az meg dühödten trillázva reklamált s odébb állt. - Ugyanaz a fajta vagy mint a Napkapus kalandornő. Csak a mehetnék, izgalom, nagy kalandok, véres csaták, vadromantika meg miegymás.
Dzsó elvigyorodott. - Talán te nem? -vágott vissza. ám a nekromanta nem ezt a fonalat folytatta.
- A véemmesek buggyantak. Úgy hallottam Dalen teljesen bekattant, de jól csinálja és a többiek szürkeállományával is érdekesen bánt a természet.
- Ezt pont te mondod? - mosolygott még mindig a körszakáll.
- A hókuszpókusz, az persze megy nekik! Én legalább nem paktálok rőt bundásokkal! - kacsintott a nekró.

Az ezer utak kereszteződésénél egy csuklyás alak állt, lazán az oszlopnak dőlve, baljában egy kecses, archaikusan díszített kardot lógatott a talaj felé.

- Nahát, de bevörösödtél? - köszöntötte a nekromanta.
A csukjából kilógó áll elmosolyodott.
- Csak nem zavar? - Ezzel ellökte magát az oszloptól és fenyegető tartással a közeledők felé sietett, közben egyszer élvezettel megpörgette az oldala mellett a pátyolgatott fegyvert, ezzel megfelezve két párzó nyálkacsigát.
- Fáradt vagyok, nincs kedvem játszani veled! - mondta lehangoltan az újdonsült rubinnak.
- Nem vagy! Látom rajtad! Dzsó, te állj arrébb! - szólt kedvesen a vörösjelvényes.
De a kék nem hagyta pajtását, előre ugrott, így a halálcsapás nagy része őt érte. Féltérdre rogyott, már nagyon kimerült lehetett, majd arcra esett, nyoma napokig látszott az összetört friss tavaszi fűben. Mögötte a zöldképű a kardra bandzsított.
- Éles? - kérdezte kitérve az első csapás elöl, homlokát nekiütve a másik oldalról véletlenül arra lengő pajzsba.
- Bizony az, még új, de otthon még meg is fentem! - nyájaskodott a csuklyás.
- Akkor csak üss! De durván! - kacsintott a szédelgő nekró a homlokán végigfutó piros csík két bal oldaláról a csuklya alá.
A rubin mosolya pengévé alakult az ajkán és néhány csapással véres rongyokká szabdalta Zöldike fekete köpenyét. Végül egy szegycsontra irányzott rúgással földre döntötte. A kardot cirka mozdulattal elrakta és...
- Áááááááááá! - Üvöltötte a nekromanta.
... kitépte a rongyosra szabott öltözetből kilátszó jobb mellbimbóját. A zöldképü összegörnyedt és levedő után kapkodott. A csuklyás pedig zsebre vágta a szövetdarabot és szó nélkül odébb állt.
- Bolond! Gondolod nem fogom a napot átaludni! - próbálkozott rekedten utána kiáltani a görnyedő károsult. De válasz nem érkezett!
A két gyémánt még feküdt egy darabig.
- Látod, adódik nekem "csetepaté"!
Kinyújtóztatták kezüket, lábukat és Dzsó két szivart pödört elő az egyik vállszíja tartójából. Az egyikre rágyújtott, a másikat a megzúzott társának nyújtotta:
- Saját termés!
- Tudod, hogy nem dohányzom - szólt a zöld, nem kis fájdalommal a hangjában ahogy a szivarért nyúlt. Nagy levegőt vett, az egyik véget leharapta, a másikra ráfújt, mire ez vidám fehér parázzsal izzani kezdett. Visszafordította és nagyot szívott belőle.
- Én sem! - válaszolt megfontolt pöfékeléssel a kék.
A nekró felröhögött majd köpött egy adag nikotinos vért. - Akkor csak gégére! - ezzel egy újabbat szippantott.
Egy órán át csak pöfékeltek, majd Zöldike kissé túlspirázva, nagy nyögések közepette lesöpörte magáról az időközben odasereglett gyászoló, nemrég kikelt első ívású nyálkacsiga porontyok tucatjait, majd miután a kezéről is letörölte a ragacsot, feltápászkodott.
- Tudod, hogy most kezd láb és szájszagod lenni? - kérdezte a kéktől.
Dzsó csak nézte egy darabig, majd hirtelen felült. Egy alacsonyan elhúzó mézgyűjtő tövis állt az orrába.
- Határozottan tavaszodik. - fintorgott miközben kirántotta orrhegyéből a kis rovart. - Azt hiszem mára elég volt.
- Elég. - egyezett a másik - De én még megnézem a zombi csapdáimat, ha egyszer haza esz a fene, egy darabig úgy sem leszek cselekvőképes.

Miközben a kékbőrű, még mindig élvezettel pöfékelve feltápászkodott, a társa a szövetségi városuk felé vezető völgy bejárata felé vette az irányt. Az első kőgörgeteknél felkapott oldalra a cserjés közt és meglepetésében megdermedt. Egy bozontos emberfarkas üstöke kandikált ki az egyik bokor felett. Hatalmas szemek meredtek a nekromantára, az övéi meg vissza. Egy rövid ideig, mert mindketten könnyezni kezdtek.
- Kérlek ne nézz velem farkasszemet! - zengte kérlelve egy kútmély bariton.
Seligen befordította a szemeit, majd vissza. - ezek nem farkasszemek!
- Az enyéim sem - zúgta a tenor tisztaságú basszus hang. - Egyébként Kolumba vagyok.
- Ó, örvendek a szerencsének! - gúnyolódott a zöld. - És mondd, mit keresel abban bokorban, az egyik csapdámat foglalva?
- Khm, ez felettébb kínos. - jött a vastag hangszálak legmélyéről. - Hát, tudod egy vérnyulat kergettem...
Hosszabb szünet.
- Igen, és? - ösztökélte Zöldike. Közben Dzsó is az emelkedő aljához ért és a kép- illetve hangjelenségre szintén megtorpant.
A vérfarkas könnyezni kezdett.
- Óh, ketten vagytok! - sóhajtott szomorúan.
- Szóval kergetted azt a nyulat!
- Igen, és el is kaptam. - pityergett a jobb sorsra érdemes bariton.
- Ügyes vagy.
- De kiderült, hogy az a farkam!
Itt már sírdogált a szegény pára, Dzsót pedig csendes zokogás rázta és szintén könnyezett.
- Van még több hasonlóan felemelő információd? - kérte számon a cserepesképű a megszeppent szörnyet.
- Szóval közben belehuppantam ebbe a fájdalmas csapdába...
Seligen nagyot nyelt, lejjebb még Dzsó is elkomorodott, látta már, hogyan néz ki a nekromanta hullacsapdája.
A nekró a megtört állathoz óvakodott. Az meg hatalmas mordulással a zöld nyak felé kapott.
- Megbolondultál? Még ki sem szedtelek! - kapta el a fejét Sel.
- Ó, elnézést, bocsánat! - szabadkozott az operaénekes tehetségű ragadozó. - Az ösztönök, tudja!
- Tökéletesen megértem Kolumba uram. - mondta nyájasan a nekromanta és egy jól irányzott csapással halántékon vágta a félreteremtett förmedvényt.
A fenevad bizony alaposan belegabalyodott a csapdába. Az hullák óvatos fogva tartására tervezett apró kampós háló rátekeredett az egész altestére, a harmatfű szerű ragadós csapószerkezet nyúlványai még némely testnyílásába is bebújtak. Nem ecsetelném milyen emlékezetes élmény volt kiszedni szegény párát.
"Gyönyörű együgyű állat!" - gondolta a vállára dobva a fényes szőrű ájult testet Zöldike. "Még az is lehet, hogy megtartom."
Dzsó odalent a könnyeitől eláztatott szivart bámulta fáradtan, szomorúan.
- Most már valóban toljuk haza a szekeret! - mondta a zöld és mindketten, völgyfaltól völgyfalig imbolyogva, sétáltak hullámzó völgyalji ösvényen, Piciklon édes-sós süteményeire gondolva.

A védőfalak alá érve, a megnyugtató épületek látványán túl, az emlékmű irányába egy magasba szökő, idegen zöld burjánzás virított.
És még nem volt vége a napnak!

Mivel történeteink több ponton kapcsolódnak, a Napkapu történéseihez, a legjózanabb őrült kalandjaihoz és remélhetőleg még sok más nyughatatlan kalandor beszámolóihoz, erős lett az igény egy Tökéletes Gyémánt körüli történéseket összefoglaló helyre.
Szolgálja ezt becsülettel ez az írásainkkal feltöltődő krónikáskönyv!

Ebben igazad van winnie, de azt is tartsd szem előtt, hogy az őskövezők fizetnek a játékért, a többiek meg nem. Te melyiküknek kedveznél?

Egyezem, kulturáltan rendeztük!

Nahát, híres leszek!

Sajnos nem sok LE volt nála...

Ezúton kérek nyilvános elnézést Dragon Huntertől, Lord of destinytől és Jordantól, amiért annak idején hasonló indokkal meggyanúsítottam őket!

Erre mondjuk lenne egy olyan ötletem, hogy állatcsere. Mint egy vásáron. Persze csak alap, idomítatlan befogott állatot lehetne csereberélni azonos szintűvel, ugyanis bármi mást ki lehet használni. Így aki szeretné átváltani az elfogott állata profilját, megtehetné.
Lenne egy központi gyűjtő, ahova bárki bedobhatja áldozatát mustrára és kiírja, mit szeretne cserébe. Ha valaki tud ajánlani helyette megfelelő állatot, létrejön a csere. Lehet idomítani, vagy a perverzebbeknek rögtön sajtolni...

Na, alakul... Visszaszámoltam, most mindenütt a helyes értékek szerepelnek!

Egy gyűlölet esetében, a 650-es szakialapról ez: 245 850 LE

Erős szakértelem szintem már alig éri meg a hordagyűlölet!

481 430 LE

Mekkora legyen az alap szaki?

Akkor az pedig: 764 550 LE

Vegyük kb az én esetemet:
A két tulajdonság 100-ról 115-re növelése: 170 515 *2 = 341 030 LE
A három szakértelem 30-30-30-al növelése 500-as szakértelemösszeg alapból kiindulva: 629 550 LE

Ehhez hozzájön még az ultraspec (maxon: 30%) és a transzplantáció (maxon: 25%)

Magasan Shiako nyert!

Ha jól tudom pont emiatt indította el Miklós a 3. világot, ahol a békés karakterek is rúghatják a bőrt.

Az az 1% az eddigiek alapján nem tűnik olyan nagy tápnak, főleg ha gyengébbeket sarcol az ember illetve végzetúr.
De valljuk be, az egy kicsit bosszantó, hogy az én izzadságom gyümölcse más konyháját is gazdagítja. De ez vajmi kevés méreg az egyéb kellemes újítások tengerében!

Ötleteljetek! Miklós jegyzetel!

Hát, van aki boxzsáknak edz!

Komolyra fordítva, van néhány taktika elkerülni a csúnya pofára eséseket. Viktoré az egyik. Sokan tudnak működni 15% alatt és szélsőséges esetben a harci tulajdonságok egekbe emelése is segíthet.

Én féltem, hogy az automatikus gyógyulás megbontja az eddigi működési taktikám, de most már látom, hogy ez a veszély nem áll fent. Sanyi javaslatával élve, akinek jó, éljen vele, akit hátráltat, az meg ne fejlessze.

No, Sanyi erről beszéltem:
Ellenfeled nyerte a csatát, elrabolt tőled 0 lélekenergiát.
Bekötözöd a kritikus sebeket, megindul a regeneráció. Gyógyultál 18 életpontot.

Bár bevallom én egy kicsit nagyobb arányú regenerációtól tartottam, ilyen kis érték nem fog sokat változtatni, nyugodtan kúszhatok az avarban gyenge, zsenge zsákmányra lesve.

Az éj másnapba fordult.

Khetty bőrébe bújt Mandarin, a Napkapu toronytól nem messze, egy meredek domboldal tetején a sűrű szömörcés közt kuksolt! A tornyot figyelte, közben gondolatai új teste körül jártak. Ujjait tornáztatta, karját mozgatta. Tetszett neki a saját eredetiéhez hasonló test. Bár a járás még nehezére esett, de ha nem figyelt rá, egészen jól ment. A változással néhány régi személyes holmija is külön alakot öltött. Ezek jövetben, fokozatosan nőttek ki testéből. Most épp egy fapálcára vésett feljegyzéstöredék bújt elő a szemfoga mellett. Egy darabig kellemetlen állkapocs tartásra kényszerítette gazdáját, majd mint egy múló fog, meglazult és kiesett. Az alakváltó szórakozottan zsebre vágta az új emléket.

„ Remélem Khetty nem allergiás, mert az jobban fog viszketni a farokcsonkomnál”

A torony felső részén érezte majd az összes lakót. Egyikük lefelé indult. Hamarosan hangos kapucsattanással az igazi Khetty hagyta el indulatosan a tornyot, rövid bizonytalankodás után felkapott griffjére, széles ívben felszállt és eltűnt a torony mögött.
Nem messze egy vortex pörgött, meglehetősen csendesen. A griff, gazdájával arra tűnt el.

„Nem úgy tűnik, mint aki egészségügyi sétára megy. Na most, hátha!”

Ezzel megindult a torony felé.

-***-

Khetty távozása után mozgásba lendültek a toronylakók. A két építész elrohant, fel a lélekkúthoz, Csirguz, szakállát vakarva, és Danka, két kék köpenycsíkot húzva siettek lefelé a könyvtár irányába, mögöttük, smaragd szemében dühös izzással Kayrac ösztövér alakja siklott át a kesztyűkhöz s rögtön belekezdett a koncentrálásba.

Stubb először a szobájába sietett, összeszedte a védelem felállításához szükséges holmikat és iramodott tovább lefelé, miközben felelevenítette magában az aktiváló állapot eléréséhez szolgáló mantrákat. A kapuban a visszatérő Khettybe rohant!

- Hát te? Ne mondd, hogy máris visszatértél!

Mandarin meglepődött, egyáltalán nem érezte a törpét közeledni.

- Nem, Stubb! Még el sem indultam. Meg kell néznem a lélekkutat!

- Én a védelmet azért felhelyezem!

- Rendben Stubb, majd figyelek rá!

„Ez érdekes!” – töprengett az alakváltó tovább haladtában – „Miért nem érzem idebent őket?”

Aztán rájött. A torony egésze ősi, sötét energiától volt telve. A folyamok lassan szivárogtak a falak mentén, hatalmas érhálózatot alkotva, de nem a jól ismert felhasználható fajtából! Ez valami egészen más volt, valami, ami árnyékot adott és lassan elszívta Mandarin belső fényét. A láthatatlan csápok beszőtték a falakat, benyúltak a terekbe, elérhető táplálékforrás után tapogatóztak. Az alakváltó aggódva húzta el tagjait, mikor úgy érzékelte, az éhes indák feléje tekergőznek.
Természetesen a plafonból és a padlóból is előtekeregtek a vékony szálak. Hullámoztak, dülöngéltek, mintha valami láthatatlan áramlat mozgatná őket. Mandarin undorodva lépett tovább a különös gyepen, lábujjhegyről lábujjhegyre, óvatosan, hogy a lehető legkevesebb energiaférget érintse.

„Ó, miért, miért? Olyan ígéretes volt a mágushölgy érzelmei alapján! S tessék, itt van nekem egy vámpírtorony, ami nem ad, hanem elvenni akar tőlem. Most már nagyon kíváncsi vagyok az építmény szívére!” – gondolta immár alig izgatottan és a kellemetlen közegben fura táncot lejtve óvatosan tovább sietett.
Még pár szint. A könyvtárnál újabb lakóba ütközött.

- Khetty! – Vonta fel a szemöldökét a táncikáló vezetőt megpillantva a könyvtárajtón épp kilépő Danka. – Miért jöttél vissza?

Mandarin a köpenye alá nyúlt, a vékony fapálcikát vette elő, rajta spirálisan ősi írás betűi futottak. Jobbra hirtelen nem tellett tőle, bár ez a tárgy szinte kezdetektől vele volt ilyen-olyan formában, néha testrészként, de személy szerint értéktelennek érezte. Danka pedig Khetty emlékei szerint él, hal az ősi nyelvekért. Hátha eltart, míg megfejti ezt a különös feljegyzést. Nem kételkedett, hogy előbb ennek fog nekiállni.

- Danka, előző este volt egy kis afférom a torony mellett egy gyémánttal. Ezt szereztem tőle! Az jutott eszembe, hogy vizsgáld meg kérlek, mivel gyanús, hogy van szerepe az ügyben!

- Ha úgy gondolod, de Csirguzzal a könyvtárat készülünk átnézni használható információk után.

- Lehet, hogy sokáig távol leszek, tégy belátásod szerint, csak kérlek, amint lehet, vizsgáld meg ezt ez írást!

Danka vállat vonva megfordult és visszalépett a könyvtárba. A háttérből a szakállas tudóstársa izgatott hangja hallatszott.

- Nézd Dan! Azt hiszem valami használhatót találtam!

Az ál-Khetty nagyot sóhajtott.

„Átkozott Dornodon, ki jön még!”

A labor szintjén gond nélkül túljutott, a lych elmélyülten bűvölte a kesztyűk védő mezejét.
A kútnál viszont ott volt a két építész. Elmélyülten tanulmányozták a kutat, egymástól pár méterre, mint egymás tükörképei. A bal oldali jobb keze állát fogta s könyöke félig karba tett bal kezén nyugodott, a másik mester tőle jobbra állt s bal keze támasztotta állát az előzőhöz hasonlóan, de jobb karján.

„Nos, akkor nézzük, mire megyünk tornyon belül”

Egy egyszerű éber álmot idézett meg és be is jött az igézet. Itt ugyan is már nem volt igazán tornyon belül, a mágusszövetség lélekkútja kívül esett a torony belső mezején. Gill és Kovi üveges szemekkel torpantak meg a lélekkút vizsgálata közben. A póz semmit nem változott, az kutat tanulmányozó arckifejezésük lett csak mélyebb, jóval mélyebb.
Mandarin elégedetten a kúthoz lépett. Kezével lenyúlt és végigsimított a lélektó selymes felszínén. Az lágyan táncoló, viszkóz hullámokat vetett

„Ugyanolyan, mint a gyémántoké. Selymes és puha, számomra e nyers formájában nem használható.”

Tenyerét élvezettel, lassan végighúzta feletette, mintha simogatná a kút felületét, majd ujjával belekavart. Semmi különös. Elgondolkodva kavargatta, fodrozta a felszínt, mikor egy áttetsző kéz ragadta meg a csuklóját.
Az alakváltó hátrahőkölt. A kéz viszont szorosan a csuklóján maradt.

„Csupa, csupa meglepetés ez az új világ!” – gondolta kétségbeesve s közben úgy érezte, lelke kiszakad a testéből.

Rémülten hanyatt vágta magát. Gurult párat és talpra szökkent. Négy lábra. A sötétzöld patkánytest kétségbeesetten kapkodta a fejét jobbra-balra. Két apró mellső mancsa rémülten beletúrt a hosszú patkányszőrbe.

„Nem, nem, nem! Oda az álruha… De miért?”

Összeszedte magát és felpillantott. A kút mellett egy emberalak derengett fényesen.

- Segíts!

Két oldalt az építészek mocorogni kezdtek.

„Iszkiri!” – Kapta a nyakába a lábait Mandarin. Megpördült, de nyomban meggondolta magát. Visszafordult és lekushadt.

Az építészek most döbbenten meredtek a kút előtt álló alakra. A lélekkút kék színében fénylett, benne sötétzöld füstpamacsok tekergőztek.
Az áttetsző lény előtt pedig egy méregzöld patkány lapult a padlóhoz, mintha bele akarna olvadni, sárga szemei reflektorként izzottak, éles kontrasztot alkotva a kút felől sugárzó kékes fénnyel.
Gill és Kovi egymásra néztek és mintha vezényszóra tennék, egyszerre kérdezték:

- Hogy csináltad?

- Nem én…

Gilll szemei összehúzódtak. Hangja elvesztette színét.

- Két alak, két lelkiismeret, mindkettő külön kútból ered.
Mindkettő méreg, de másmilyen, egyikük hamarosan megpihen.
Válaszút jő, el kell döntened, válassz lelket vagy az üres végtelent.
Visszatér a gazda és ki lelkét veszni hagyta, mind félnek,
Fogadd meg tanácsom, s ne higgy harmadik félnek!

Kovi elfeledkezett a furcsa helyzetről és csodálkozva kiáltott!

- Gill! Ez egy igazi jóslat!

A főépítész csak állt csendesen és szavain töprengett. Jóslat! Lehet, de mit jelenthet?

-***-

Éjfél múlt mikor a nagyra nőtt kék óriás rákanyarodott a szövetsége kapujához vezető útra. Feltűntek a kaput ölelő, völgyfalak közt kifeszült védfalak. A kaputoronyban tűzvilág pislákolt, valószínűleg kései iszogatók beszélgettek még ott, az őrhely meleg szobájában. Dzsó jóleső érzéssel gondolt a saját otthonos szobájára. Vidáman megszaporázta a lépteit és meg is torpant, ahogy egy előre tartott kézbe ütközött.

- Khm. – krákogta a zöld nekromanta, ki a kék útját állta. – Nem találkoztál véletlenül Khettyvel?

- De, találkoztam! Ez volt az egyik cél nem? – döbbent meg Dzsó.

- Nem úgy értem! Egy másik Khettyvel!

- Ne viccelj velem! Késő van, fáradt vagyok, vágyom egy meleg fürdőre, átöltözni és kialudni a száj és lábszagom. Te mondtad! Most eredj utamból!

- Jó, jó, nyugi! Gond van. Miután elmentél, történt velem egy kis affér. Ravenwood elhagyott házában, tudod, a mellé költöztem én be, találkoztam… valamivel… Nem tudok jó szót rá. Egy erős alakváltóval, aki éppen Khetty képmását vette fel. Valamiért épp most és valamiért épp nálunk. Meg ne kérdezd miért! Rövid úton taccsra tett ez a dolog és elhagyta a szövetséget a Napkapu irányába. Eléd jöttem és most velem kell jönnöd, vissza a smaragdok tornyához.

Dzsó megrázta a fejét majd fáradtan leeresztette vállait.

- Na, ne szívass! Már az előző oda úton elmúlt a kilométerhiányom!

- Nem rinyálni, kék kisasszony, megvár a szappan otthon! Gyere, míg a táborozó vidám kék-vörös sereg észre nem veszi, hogy idekint nyafogsz!

A nekromanta, barátját vállánál fogva újra útnak lódította. A völgy alján, az ezer utak kereszteződésének közepén égig nyúló oszlopon girbe-gurba fatáblákra vésett feliratok jelezték a kisebb-nagyobb szerveződések felé vezető utakat. A Napkapu irány már jól ismert volt a két sietős alak előtt:

„Szirtek, Napkapu torony, félnapi járóföld”

Persze ennyi idejük nem volt, így az iramot meglehetősen sietősre fogták! Útközben a kék óriás egészen felvidult, társa meg épp ellenkezőleg, az diktált tempótól alaposan elfáradt.

A torony előtt néhány mérfölddel az út, kikerülve a száraz erdő dombjait és az azt körülvevő sűrű bozótost, a szirtek felé kanyarodott. Elhaladt a Kublások fogadója előtt s csak ezután hullámzott le a szirtekhez, majd fel a toronyig.
A kanyarban Dzsó begyalogolt a bozótosba.

- Gyere, erre rövidebb. Van itt egy régi szekérút.

Zöldike, kezeivel salapálva próbálta elhárítani a társa mögött visszacsapó, néhol tüskés, hajlékony bozót ágak csapásait. Dzsó hátrafordult.

- Csendben szenvedj! Maradj le egy kicsit, ettől a zajtól, amit csapsz, a hulláid is életre kelnek!

A hátralévő utat jórészt csendesen tették meg s nemsokára ott kuporogtak ahol pár órával előttük Mandarin figyelte a Khetty távozását.

A torony előtt most Stubb, a vörös szőrzetű, csimbókos szakállú törpe ténykedett. Illetve úgy tűnt, nagyon koncentrál valamire. Elmélyülten, egyenesen, felemelt fejjel állt és halkan motyogott valami litániát. Nem sokáig tette ezt, akármi is volt, végére ért. Mindkét tenyerét égnek fordította, belőle tucatnyi apró, sötét, színes golyó röppent fel és lassú táncba kezdtek a törpe körül. Ezután egy rövid nyakú palack került elő Stubb bozontja által takart ruhája alól és élvezettel meghúzta. Megtörölte a száját, böffentett egy ízeset és kiválasztott a repkedő gömbök közül egyet.
Stubb ráfújt a színes golyóra, suttogott valamit és elengedte, az apró golyó pedig szikrázni kezdett és gyorsan elröppent. A törpe újra jót húzott a mézsöréből, majd újabb gömbért nyúlt. Ekkor egy vastag kék kar karolta át a nyakát.

- Csitt, Stubb! Békével jöttünk! – lehelte a fülébe Dzsó. A törpe előtt a nekromanta vált ki a sötétből.

- Sájj ’e hórlam! Uáom a okdrosak! – Hörögte vissza halkan Stubb.

- Ha tudnád én meg hogy utálok akaratlanul visszatérni oda honnan épp távoztam! – Morgott a kék.

- Ájj máj e!

- Rendben, csak nyugodtan, csendben Stubb, akkor nem bántunk!

Dzsó lazított a törpén, az meg nyomban megragadta a termetes támadóját és cseppet sem elegáns mozdulattal átdobta a feje felett. Másik keze rögtön utána lendült, már íve kezdetén szórva a sercegő szikrákat. De a nekromanta is gyors volt, a törpe mellé ugrott, egyik karjával leszorította a tűzesőt szóró kezet, a másikat, nyitott tenyere körül pörgő szilánkokkal Stubb nyakához tartotta.

- Ne heveskedj, Törpe! Ilyen közelről szörnyű hatása van a gyorsan mozgó nehéz tárgyaknak! Értsd meg, hogy nem ellenségként jöttünk!

Stubb szemében izzott a harag, de jobbnak látta lecsillapodni. Szomjas is volt. Dzsó kirázta végtagjaiból a landolás fájdalmát és közelebb jött. Seligen elfojtotta a varázslatát.

- Stubb, mi történt, miért helyezed ki a védőgömböket?

- Egy Végzetúr Mester, Dalen, betört a tornyunkba és valószínűleg megfertőzte valamivel a lélekkutunkat. – morogta összeszorított foggal a vörös. – Fenyegetőzött, hogy visszatér… válaszokért! Én nem hagyom, hogy ide még egyszer betegye a lábát!

- Dalen? – vonta fel a szemöldökét Dzsó. – hát igen, az a híresztelés járja, hogy megzavarodott. Hol van Khetty?

- Khetty elindult… segítségért.

- Hova? – kérdezte a kék gyanakodva.

- Nem tudom, de meg nem mondanám nektek, ha tudnám sem. Nem fogjátok újra elhúrcolni.

A két betolakodó összenézett.
Ekkor kivágódott a torony ajtaja és Lia rohant ki rajta. Stubb összerezzent a gondolathullámra.

„Miért nem figyelsz törpe! Percek óta kérlek, hogy segíts, mert valami nagyon csúnya dolog történik a lélekkútnál…”

A fehér hajú lány megtorpant, mintha falba ütközött volna, ahogy észrevette a jól ismert apró, vörös alak körüli két idegent. Láthatóan a telepatikus kirohanás olyan erősre sikeredett, hogy a két betolakodó is hallotta. Dzsó kék tömege villámgyorsan a lánynál termett. Két kézzel megmarkolta a törékeny vállakat.

- Mondd el mi történt! – parancsolta határozott hangon.

- Az építészeket megtámadta valami a lélekkút vizsgálata közben, pont, hogy Khetty elment megkeresni Peps vortexét… - későn döbbent rá, hogy fecseg.

A törpe kihasználva a behatolók figyelmetlenségét egy csattanós parancsszóval vész-aktiválta a még mindig körülöttük repkedő védőgömbjeit.

Ez mind nagyon szép, de jó lenne kikapcsolhatóvá tenni!
Én nagyon jól el tudok működni úgy, hogy ha már egyszer valaki úgy alaposan elpáhol, akkor hosszabb ideig vadászgathatok rizikó nélkül.
Ha teljesen automatikus, akkor viszont megeshet, hogy egyből visszaugrok 15% fölé, gyakorlatilag bele a következő pofonba.
Ez akkor igazán kínos, ha éppen kényszerből ülök egy fészeknyi kiköltetlen LE-n és az első menyét gyorsan leadja a drótot a többinek, hogy "van ott még, nem ájult!". Esetleg hozzátesz egy kémgömb nyomatot...
Nem tudom más, hogy van vele, de nekem akadnak hirtelen elfoglaltságaim egész nap, nem tudok folyamatosan ügyelni a karakterre.

Évek óta nem használtam IE-t, Firefoxozok. Most szerencsére kipróbáltam, abban is be vagyok e ragadva, de nem. Szóval ajánlom, ha neked is a foxban van ez a problémád, hogy IE-ben szabadítsd ki magad.

Egy napja nem tudok semmi érdemlegeset csinálni a karakteremmel!

Rányomok a vadászatra:
"Amíg pihensz, nem mehetsz el vadászni!"
Rákattintok a pihenésre:
"Amíg vadászol, nem kezdhetsz el pihenni!"
Egy kumma pihenést nem kezdtem aznap és már 24 órája így állok, minden érdemleges cselekedet lehetősége híján!

Hiába írom a maileket egy napja, semmi reakció. Már a térkapu pontjaim is maximumon vannak!
Kérem, szedjetek ki valahogy ebből a "sztázisból"!!!

Mandarin napokon keresztül törte a fejét, honnan szerezzen elég energiát az átváltozásra. A mintát levette, ráadásul nő nemű, így kevésbé lesz feltűnő az enyhe jellemváltozás. Aztán egyik este, szokás szerint az otthonát jelentő gyémánt szövetség tevékenységét figyelte, nagy mozgolódás támadt a központban. Új fejlesztési tervek érkeztek.
A főtéren összegyűlt, a szövetség apraja nagyja. Padokat és asztalokat hurcoltak elő, a placc köré hatalmas fáklyákat állítottak, amelyek szinte nappali világosságba borították a teret és környékét. Az asztalokra lepedőnyi tervrajzok kerültek, majd némi sör és étek. A tervek fölé összevont homlokú fejek borultak.
- A keleti oldal az akadémiáé!
- Nem! Oda mehetne a kínzókamra, ezzel is emelve a tér fényét!
- Az akadémiának nagy hely kell, még ha mi nem is fogadunk vendég diákokat! A kamrát tudjuk szűkíteni!
- Hatalom tornya! – zengte hirtelen a Galmuszk nevezetű végzetúr kemény hangja.
- Nem éri meg! – vágta rá Jerikó. – Olyan versenyhelyzetet teremt, amelyben a befektetett energia sokszorosa lehet a nyereségnek.
- De ha gyorsan elég magasra építjük, senki nem építi utánunk. Bár a stabilitás érdekében egyre nagyobb energia tovább építeni, de hónapokon át nem fogja elkezdeni senki és addig bőven megtérül! –riposztozott Galmuszk. – A lélek-tó pedig oly mértékben kibővül, hogy nagyságrendekkel több energiát nyerhetünk belőle! Fontos, hogy együtt cselekedjünk!
Parázs vita kerekedett az ötletből. Érvek, ellenérvek röpködtek s már rég besötétedett, mire minden lakó nyugodni tért. Illetve a falak alá, számítva némi egészséges bunyóra.

Mandarin reménnyel telve húzódott éjjelre a nekromanta házához közeli vackába. Végre megszabadulhat több mint ezer éves átkától és mellé megcsapolhatja a Napkapu mélyén rejtőző titok energiáit. A Khetty elméjéből kiolvasott veszélyérzetből arra következtetett, hogy hatalmas energiák rejtőznek odaát tornyuk sötétjében.
„ Át kell jutnom!”

Másnap nekiállt megváltoztatni a leghatalmasabb szövetség érzelmét, erősen kondicionálva a nagymértékű építőkedv irányába. Kissé félt, hogy nem nyeri ki a szükséges energiát, de pár napos küszködése meghozta eredményét, a torony szárba szökkent.
Három nap alatt 52 szint készült, de az építés energiaszükségletének megcsapolásából már a második nap végére átszakadt Mandarin belső lélekgátja.
Most hosszú belső tervezés következett. Felidézte a Napkapu vezető varázslónőjének szervezetét, gondolatait és érzelmeit a legapróbb részletekig. Majd egyik reggel, mikor a gyémántok szövetségi ülést tartottak, megkezdte az átalakulást.
Már majdnem elfelejtette a kínt, amit a hosszúcsontok s vele az idegek, inak és az izomrostok nyúlása, a fokozott anyagcsere, a testfolyadék, fehérje termelés meg a csupasz bőr érzékenysége okoz. Az arckoponya finom csontozatának átlényegülésekor már alig bírta visszafojtani üvöltését. A legfurcsább a környék zajainak és illatainak fokozatos eltűnése volt.
„ Au, vak és süket leszek!”
Az átalakulás befejeződött. Kimerülten hevert bal oldalán, immár végzetúrnői testben. A farok helye borzalmasan viszketett.
Ekkor szakadt be az ajtó.
„ Na, még csak ez kellett! Várhattál volna Zöldike! Sajnálom, ez a lépésed a végzeted!”
Ezzel hátrapördült.
Meglepetésére, a halálcsapás alig rendítette meg a nekromantát, még válaszra is maradt ideje, bár nem ért vele semmit.
„ Mi történt ezekkel? Nagyon ellenállóak lettek!”
Mandarin minden erejét összeszedve két kezével mellen csapta a zöldbőrűt, az pedig ablakkeretestül elszállt a saját háza irányába.
„ No, ez csak lerendezi azt a szívós fajtáját!”
Utána akart lépni, megbizonyosodni a pusztító csapása hatásáról, de a távolban már elindult feléjük pár gyémánt a robbanások hangjára.
Az ál-Khetty, a pusztító csapásoktól meggyengült déli fal deszkáit kirúgva távozott. Míg a sziklafalig jutott, kinőtt rajta Khetty ruhája, páncélzata és fegyverei is. Azon az úton, amerre nemrég mintaalanya is, elhagyta a Tökéletes Gyémánt szövetséget és megindult a Napkapu tornya felé.