Re: Az üveghegyen túl - a gyémántváros krónikái.
3. hozzászólás - 2009.03.31. 23:11:55
A kék óriás és zöld nekromanta társa belépett szövetségük kapuján. Ahogy felcaplattak a fenékszálkásító lépcsősoron, ledermedtek.
Az emlékmű eltűnt. Pontosabban szólva ott volt az, valahol, egy buja zöld gömb közepén, csak éppen egy tenyérnyi darabkája sem látszott. Pedig nekem aztán nincs nagy tenyerem. Az emlékmű „helyét” most vagy 100 méter magasra nyúló, áthatolhatatlannak tűnő, zöld növénytakaró borította. A két érkező nem kis aggodalommal szemlélte az enyhe tavaszi időben egyébként igencsak üdítő látványt.
A zöld lomb alatt vastag gyökerek kígyózták körbe az újdonsült erdőrészlet központját.
- Kis kerek erdő… - motyogta álmélkodva a nekromanta.
- Mi? – kérdezte zsigerből oda sem figyelve a kék.
Az egyik gyökérfonaton, az első égbe nyúló fatörzsek közt egy lemezpáncélos alak üldögélt, előregörnyedve, háttal az ámulóknak.
AranyAlma érkezett zsebre dugott kézzel a visszatérőkhöz.
- Épp jókor érkeztetek vissza! – mondta üdvözlésképp
- Mi? – kérdezte a nekromanta.
- Hogyan? – érdeklődött Dzsó, majd megrázta magát és a jelenleg leghatalmasabb végzetúr felé fordult. – Bocs Alma, de ez a látvány… Mi történt?
- A szellemlény tegnap érkezett. Az emlékmű természetesen megbilincselte, de ma reggelre, amíg a fényes pórázával elért, mindent befont gyökerekkel, ágakkal, fákkal és tengernyi folyondárral.
- Na jó, de mit csinál ott Maedhros? Mintha motyogna magában! – csatlakozott az értelmesebb társalgáshoz a nekromanta.
- Ott van a szellem is, csak innen nem látszik. Hogy mit csinál? Nem tudjuk, senki sem merte megközelíteni.
- Elegem van a baromságokból! – fortyant fel Dzsó. – Most megyek és végre kialszom magam, még ha arra is kell kelnem, hogy kényszerzubbonyban távolítják el vadul üvöltöző barátunkat a padlizsánlila istenség kockafejű őrei!
Aranyalma vállat vont és tovább sietett dolgára. Dzsó is hátat fordított és morogva a házához vonszolta magát.
Csak a nekromantában nem maradt annyi józan ész, hogy legyőzze kíváncsiságát, s a göcsörtöknek magyarázó alakhoz sétált. Maedhros egy, a gyökerek közt megbújó széles odúhoz beszélt. Előredőlve csörgetett valamit jobb kezében, majd felemelte és lassan lepergette bal tenyerébe. Apró csörgő kincstári kuponok voltak. Mindeközben halkan, de vészjóslón motyogott egy áttetsző lénynek, amely hatalmas megigézett szemekkel meredt vissza a hipnotizáló Végzetúrra.
- Adodide! Idevele! Nedugdossad! Nekedmárnemkell! Készíttettem a tanácsadóimmal végrendeletet, már csak alá kell írnod! Elég lesz a három kereszt! Ha nem, nem, akkor legalább tegyél valami ráutaló magatartást! Naaaa! Adide!
A nekromanta mellé lépett és óvatosan a vállára tette a kezét. Madhros métereset ugrott a magasba, a szellemlény pedig egy tüzelő kandúr vernyákolásához hasonlatos hanggal eltűnt a gyökerek közt.
- Már majdnem megvolt! – préselte ki összeszorított száján isteni haraggal a lemezpáncélos. Földet érve megpördült és mutatóujja a cserepes, zöld arc előtt néhány tized milliméterrel állapodott meg. Kicsit még rezgett is, mint a gyakorlóbáb mellébe becsapódott nyílvessző. A nekromanta orrhegyének pihéi szinte egyenként érezték Maedhros, kuponpergetéstől elkopott ujjbarázdáit. Seligen rábandzsított az ujjhegyre, két kezét lassan, nyitott tenyérrel a magasba emelte. A megzavart, dühtől vörös arc pedig ezt fröcsögte:
- Nincs alku! A licit elmarad!
Az ordításba beleremegett a Hatalom tornya számtalan, bár egyre csökkenő számú ablaka is. Az állatok a kennelben kétségbeesetten rángatták béklyóikat, Piciklon ijedtében beletenyerelt a frissen sült áfonyás pitébe. Aztán elégedetten nyalogatta le ujjairól, konstatálva, hogy megint jól sikerült. Néhány gyengébb idegzetű szárnyas elfeledkezvén arról, hogy mit is csinál éppen, undorító csattanással kenődött szét az egyre csak magasodó falon, majd nyálkás csíkot húzva lassan elindultak maradványaik a föld felé.
Az ordítás az Epikus emlékművet körbevevő bozótosból érkezett. Egy igen zilált ruházatú, és a ruházatát is felülmúlóan zilált tekintetű végzetúr kardjával dühödten csépelte a növényzetet, és egy sebekkel borított, valaha valószínűleg kék bőrű hullát. Repkedtek a gallyak. Levelek, hús és velődarabok. A teret körbevevő házikók ablakai sorra csukódtak be, még a spalettát is rájuk hajtották az előrelátó lakók. Tudták, hogy bármilyen szörnyű és idegőrlő is volt az elmúlt két nap agyzsibbasztó zsongása (adideadideenyémenyémadidena), az semmiség ahhoz képest, ami eztán fog következni. Wurgolx mindenesetre vigyorogva kikönyökölt a Varázslótorony legfelső emeleti ablakán, és leordított:
- Nos? Hogy tetszik?
Nem gondolta, hogy a bokrok közt tevékenykedő eszelős bármit is tudna tenni ellene. Bármely ismert varázslat hatótávolságán kívül tartózkodott. Odáig meg úgysem tud feldobni az a mániákus. Tévedett. Miután magához tért, és Zedd kirángatta a homlokába ékelődött tárgyat (amiről kiderült, hogy a szellemlény szilánkosra tört végű combcsontja volt), első dolga az volt, hogy bezárja az ablakot, és eltorlaszolja a bejáratot.
A Kincseskamra ajtaja elé is nehéz ládákat vonszoltak odabent. Az asztal közepén egy jelentéktelen külsejű gyűrű árválkodott, körülötte zsetonok feküdtek kisebb-nagyobb kupacokba halmozva. Seligen betolt öt zsetont, Karom erre csak cöccögött. Sűrű szivarfüst ülte meg a helyiséget.
- És mi van, ha ő is licitálni akarna? Beengedjük?
- Nem, nem akar!- vágta rá Jerikó túlzottan is gyorsan.
- Mi van, csak nem félsz te is tőle? Sokkal erősebb vagy nála!
- Igen, ez igaz, de…
Mindannyian tudták, hogy az elmúlt hetek nem múltak el nyomtalanul Maedhros fölött. Láthatóan nagyon megviselte, hogy a Felsőbb Hatalmak (bár ő váltig tagadta, hogy bármiféle hatalom létezhet, amely felsőbb lenne nála) rávették kedvenc segédje, Blue, az Adóellenőr kivégzésére. A kegyenc kitömött testét terem nagyságúra megnagyobbított fogadószobájában a trónusával szemközt állította fel, egy koszlott lila kupac (állítása szerint a kupac valaha Ciculi, egy jobb létre szenderült bíbor mösze volt, de Seligen szerint csak becsomósodott ektoplazma, amit rabul ejtett a hely szelleme), egy fenyegető pózba állított ősmágus (a fenyegető póz többekben a falusi lakodalmakat idézte fel, Zedd állítása szerint tisztára olyan, mint az egyik bácsikája, aki ha többet ivott a kelleténél, kötekedő hangulatba került, de a legfenyegetőbb benne az volt, hogy bármelyik pillanatban lehányhatta a körülötte lévőket), valamint egy mocsári ork társaságában (róla semmit sem tudtak a többiek, Maedhros állítása szerint akkor találkozott szerencsétlen jószággal, amikor még egyedül járta a vadont, és az okos jószág lett az első híve (ami a többiek szerint sokat elárul az orkok állítólagos intelligenciájáról). Sándornak nevezte, és Szemtelen Karom állítja, hogy többször hallotta, hogy beszélget vele, míg Barrakuda esküdni mert rá, hogy az orkot korábban az egyik ócskásnál látta porosodni.).
Miután kedvére valóan elrendezte a kitömött lényeket (ez három napot vett igénybe, ezalatt két szolgája választotta inkább a biztos halált (sűrű könnyhullajtás közepette felfalták egymást), mint a rendezgetés bizonytalan befejezését), fejébe vette, hogy kitenyészti a tökéletes segédet. Átrágta magát a szakirodalmon, majd a vadonba vetette magát. Néhány napig senki sem hallott felőle, majd megjelent szakadtan, borostásan, és szaglott, mint a teveürülék, de arcán boldog vigyor ült. Láncon két meggyötört alakot vonszolt maga után, akiket rögvest az istállóba rángatott.
A következő napokat friss szerzeményeinek szentelte, gyakorlatilag velük lakott az istállóban. Néha megjelent az ebédlőben, és lázas sietséggel tömte magába az ételt. Ilyenkor lehetett vele úgy-ahogy kommunikálni, bár egyre elkeseredettebben meredt maga elé, ahogy telt az idő. Korábbi lelkesedése lohadni látszott, már nem szónokolt a Tökéletes Adóellenőr Tenyésztési Programjáról (állítása szerint az efféle segéd képes az áldozat lélekenergiáját akár negatív tartományba is fordítani, ott is találva lélekenergiát, amiről a tulajdonosa nem is tud). Az ötödik napon Seligen meglátogatta az istálóban.
Az egyik boxban egy asztal állt, az asztal két szemközti oldalánál pedig két meggyötört, valaha szebb napokat látott öltönyt viselő lény ült székéhez kötözve. Az asztal közepén vázában egy csokornyi vörös rózsa kókadozott, valamint egy-egy háromliteres „Koccintós” feliratot viselő palack.
- Próbálok romantikus hangulatot teremteni. Azt olvastam, hogy ez indukáló hatású lehet ennél a fajnál a szaporodási hajlandóságra.
- Hát lehet. De…
- Próbálkoztam mindennel!- szakadt ki Maedhrosból. - Hoztam nekik illusztrált könyveket-semmi! Hoztam be kecskéket, hogy láthassák, hogyan is működik az egész, ha már maguktól nem tudják. Semmi! Már három napja ennél az asztalnál ülnek, nem kapnak mást, csak abból a „Koccintósból”, mert állítólag az alkohol fokozza a vágyukat, de semmi! Csak gajdoltak meg pityeregtek.
Seligen döbbenten meredt a valószínűtlen látványra. Nem tudta, hogy is mondhatná el, lehetőleg tapintatosan.
- Nem akarok csalódást okozni Maed, de szerintem mindkettő hím…
Az egyik szakadt öltönyös példány hálásan csuklani kezdett. Seligen méltóságteljesen kivonult, és csak a sarkon túl kezdett röhögni.
- Még mindig meg van győződve róla, hogy neki hozott valami mást a szellem, ez a gyűrű csak véletlenül keveredett a szellemhez. Azóta is az emlékmű környékét túrja…
- 201.
- Á, én kiszálltam.
- No, akkor beengedjük, ha ő is be akar szállni?
- Én ugyan fel nem állok!
- Nekem reumás a térdem.
- Én vagyok legmesszebb az ajtótól, ne kelljen már pont nekem!
- Akkor ezt megbeszéltük.
- Meg. 202.
I. (Csinos) Maedhros, IstenKirályCsászár
Pontszám: 9.44