Hozzászólások - Byzon

(nem fért bele egybe, előző folytatása)

Lassan közelebb léptem. Új testem karjait előre tártam és megérintettem a kristály meleg felszínét. Vörös fény lobbant körülöttem, lángolni látszott a világ, de nem riasztott. Hangok… Rég elhaltak hangjai a fejemben, kiket a kristály mélyére zártak… Kiknek tudását mindörökre megőrzi az emlékkristály… Széthullni látszott körülöttem a valóság, csupán kavargó tűz maradt mindenhol, s a lángnyelvekből előtörő majd visszasüllyedő sikoltó arcok… S velem szemben egy alak… Egy nőalak… Khetty! Döbbenten meredt rám:
- Ki…? Ki vagy te?
- Incubus vagyok – válaszoltam lassan. – Az újjászületett sámán…
- Na de… Hogyan?
- Az most nem ide tartozik és nincs erőm ennyi ideig fenntartani a varázsomat.
- Hol vagyunk?
- A múltadban? A jövődben? Álmodban vagy jelenedben? Én nem tudok válaszokat…
- Miért vagy itt hát?
- Hogy hívjalak…
- Miért?
- Benéztem az őrület mélyére. Látom az igazságot… De nem értem… Csak együtt fejthetjük meg…
- Mit tegyek?
- Sötét ösvény vezet el az igazsághoz… Lépj rá… S megtalálod – leheltem, majd kimerülten engedtem el az emlékkristályt s rogytam mellé. Amália keskeny kezét éreztem a vállamon:
- Elég ennyi egy novíciusnak. Mert mától az vagy. Rendünk novíciusa. Beavatást nyersz titkainkba… Legelébb a méregmágia tanaiba. Jöjj, visszavezetlek az alkimista műhelybe. Mostantól az a lakhelyed…”

„Fekete darvak szállnak sószín égen, színek kavarognak, vegyülnek, fájó szívek utolsó dobbanása, elhanyagolt sírra hulló könnycsepp csillanás vegyül haldoklók sóhajának véres habjával. Ősöreg kicsavarodott fák élettől csillogó üres szemeket teremnek, melyek vigyázzák lépteim. Vérkönnyként pergő eső áztatta vidék, élve eltemetettek nyögését halott gyermekét szoptató anya hallgatja. Levegőben csordogáló folyó kiszáradt patakmedrét feketén gomolygó felhők töltik ki. Sikoltva kacagó halottak tánca élő sírjain. Megszáradt vércseppek férgeket nevető szájat keretező ajkakon. Csuklyás alakok sora az elmosódó távoli horizonton. Forró gejzírek keltette jégvirág tenyészik egy fekete homokkal felszórt járhatatlan úton. Csontszárnyú madár vergődik rajta. Utolsó éneke gerinceket karistoló sikoly. Felébredés az álomba. Kiforduló világ. Törött tükör mutat igaz valóságot. Csontokból épült spirális, kifacsarodó torony nyögi magát az éji színekben kavargó égbolt felé. Zsigerszél süvít át lágyan a halálteli pusztaságon…

Felriadok nappali álmomból. Vércsatakos körülöttem a fekhelyem. Vért izzadok… Vámpír vagyok… És sámán, aki látja a valóálmokat. Érzi igazukat. De még nem adatott meg számára a megértés tudása.
Kitámolygok a kunyhó elé. Hetek óta az elmém útjait járom. A druidák a fák lelkeivel beszélnek, korokkal ezelőtti tudás morzsáit gyűjtögetve össze a három térképdarab hollétéről.
Az ősöreg fák megmondják titkaikat annak, ki megfelelően teszi fel a kérdést… S a természet papjai nagyon is tudják, hogy fürkésszék ki a titkaikat…
- Incu! – lép mellém StevZ. – Megpróbáltuk kifürkészni a fák leheletét… Ám…
- Nem tudják a választ – biccentettem.
- Hát, ami azt illeti… - mormogta zavarodottan a druida, - válaszolni válaszolnak… De rejtvényekben beszélnek…
- Mit mondanak? – kaptam fel a fejemet.
- „Ősi tudás, ősi átok, sötét rend mit megtalált, ősi kristály választ ád. Keresd a kastélyt, hol lándzsa szúr az égbe, keresd az erődöt hol nem vár, csak a poklok mélye. Keresd a szektát mit elholt alkotott, fekete kristályba lelket fagyasztott.” Mond ez neked valamit?
- Talán… Talán barátom… - mormoltam. – El kell hagynom fáidat StevZ.
- Hová indulsz? – vonta fel szemöldökét a druida.
- Egy sötét szektát kell meglátogassak…
A kunyhómba siettem és elkezdtem összeválogatni ami egy ilyen úthoz kellhet. Ám alig nyújtottam a kezemet egy növényi magvakkal töltött zacskóért, mikor megállított StevZ hangja:
- Odaérsz hajnal előtt?
Igaza volt… Esélyem sem volt erre… Szomorúan, a tehetetlenségtől ökölbe szorult kezekkel meredtem magam elé. A fődruida folytatta:
- Mellesleg… Vendéged van…
- Kicsoda? – néztem vissza meglepetten.
- Hírnök – somolygott StevZ és előreindult.
Követtem a mestert, aki előtt maguktól nyitottak utat a növények. A tábor mellett sétáltunk. Halandó szemek bizonyosan egy nyugodt, békés, gyönyörű erdőséget láttak… A sámán látása azonban más. Az én szemem korhadtnak látta a fatörzseket, megfonnyadtnak, elszáradtnak a leveleket, megsárgultnak a bokrokat, rothadás és elmúlás, por és pókháló lepte erdőség bontakozott ki a szellemek halálpillantása előtt…
És feltűnt a hírnök alakja is végre. Alacsony… nagyon alacsony! Görnyedt tartású fickó, aki csuklya mögé rejti arcát. Közelebb lépek. Nagy szemek és egy hatalmas orr mered felém a csuklya árnyékából. Egy goblin? De hiszen… Ez Acabo! Khetty rabszolgája… Vagy társa… Vagy milye…
- Acabo? – nézek a kis fickóra meglepetten.
- Incubus mester! – hajt fejet a kis lény. – Az erődből küldtek. Fontos üzenetet hordoz Acabo. Üzenetet neked mester!
- Khetty üzenetet küldött?
- Igen. Úrnő üzen. Itt van ám. Itt ni! – nyújt felém a goblin egy összetekert pergament.
Feltépve a számomra ismeretlen szigilliát a levél soraira vetem a tekintetem. Szárazvér betűi mögött nagyon is érzem barátom zaklatott lelkét, sámáni látásom előtt feldereng kecses keze amint remegve vezeti a tollat a papíron:
„Incu! Nagyon nagy bajban vagyok. Sőt attól tartok vagyunk. Az ősi istenek felébrednek álmukból. Jósálmod beteljesül… Nem tudom mit tehetnék… Tanácsra van szükségem öreg barátom. A sámán tanácsára. És a máguséra, ami lettél. Nem tudom mit jelent mindez, de… nos megbízom Ösvényjáróban… azt hiszem… Szóval ő azt mondta: Ha alámerülsz az őrület mélyére, ott találod a jövő s múlt titkait. Remélem a szellemek megmutatják neked mit jelent mindez, mert én nem tudtam többet kiszedni belőle. De segítség kell. Tudás. Kérlek barátom… Számítok rád…
Khetty”
Fonnyadt, ráncos ujjaim között forgattam a pergament, s a zombimágus szavainak jelentésén gondolkodtam… Az őrület mélye… Hisz őrület minden mi a mágia világában folyik! Idézések, látomások, őrült képzelgések, igaz álmok! Mindez… Na de…
- Acabo! – néztem az aprócska lényre. – Gyere csak velem, kérlek…
- Megyek mester – bólintott a vajákos.
Sátramban összepakoltam mindent ami kellhet még a későbbiekben, majd óvatosan kiosontam a kapun oldalamon a goblinnal. Eltávolodva a tábor mellől a csalitosba vezettem apró kísérőmet, s ledobtam a felszerelésemet. A goblin felém fordult:
- Mi lesz most mester?
- Acabo… Ez elég nehéz nekem… De meg kell lennie… - kezdtem nehéz sóhajjal. – A sámán úr a lelkek felett. Kitéphet egy testből egy lelket s belehelyezhet másikat… Ahol az úrnődet fenyegető vész elleni tudást megszerezhetem, az nagyon messze van… Vámpír testben nem érek oda…
- Acabo érti – bólintott a vajákos. – Acabo segít. Segít úrnőjén.
- Köszönöm. Ígérem, lelkemre fogadom, hogy vigyázok a testedre míg csak nem szerzek magamnak újat!
Kiterjesztettem a tudatomat, hogy eggyé forrjon a természet haldoklásával. Leheletem a tigroszlán fogai közt vergődő wantu utolsó sóhaja, szemem pislogása az eltaposott rovar páncéljának utolsó csillanása, remegő kezem a fák korhadt ágainak reccsenése volt. Éreztem a természet örök haldoklását. Halálszag tölti be a levegőt, halálköd üli meg a tájat. Fonnyadó levelek, vergődő állatok, megszakadó inak, kiömlő vér, kihűlő belsőségek gőze, szívek utolsó dobbanása… Éreztem a halál erejét, melynek simogató jéghidege végigszaladt a karomon, jégvirágba borítva karmaimat. Éreztem ahogy végigszikrázik a testemen a hatalom ígérete…
Vigibelt szólította kiáltásom, az ő hatalmát hívtam az enyémhez. A mágikus erő mi felgyűlt bennem kicsapott ujjaimból és körülfogta mint egy erős bilincs a vajákost. Acabo teste ívben megfeszült, hófehér fény áramlott ki szemein s száján keresztül a sámándobom felé melynek vöröses bőre szomjasan nyelte magába. Végül a mágia bevégeztetett, a vajákos üres porhüvelye a földre roskadt. De még nem végeztem. Tudatom nem engedte el a természet halálának képeit, újra merítettem erejükből. Remegő kezem ráfogott a vajákos kopasz koponyájára és a levegőbe emelte azt, ajkaim mint mantrát morzsolták Vigibel nevét. Éreztem ahogy felkeveredik a testemben valami. Éreztem a fájdalmat ahogy a sötét energiák elkezdik eltépni az isteni fonatokat mit csak a halálnak lenne joga, mik a lelket a testhez kötözik. Piszkosszürke köd gomolygott ki a számon és indult a goblin felé, betörve az orrán, száján, fülén át a testébe. Egyszerre láttam a goblin rebbenő szempilláit és a saját megfonnyadt testemet, mely a mágia szorításában rángatózik. Aztán a tudatom kihunyt, kimerülten adta fel a küzdelmet az istentelen változással…
Nem tudok számot adni róla mennyi idő után tértem magamhoz… Döbbenten meredtem a saját testemre… Majd a zöldes bőrű kezekre… Sikerült hát… Láttam ahogy a test, mi valaha Incubus várnagy teste volt görcsösen rángatózik, ahogy egy torz lélek készül birtokába venni… Egy vámpírlélek, ami majdan Lord Daramouláéval olvad egybe, hogy a világra hívja Chara-din kapitányát… A test felkapja vörösen izzó szemű fejét, szája éhesen nyílik el, arcára torz grimasz ül ki, karmai behajlanak, a teste mint felhúzott, megfeszült íjhúr mered felém.
- Sajnálom – nézek rá vállamat megvonva.
A vámpír még nincs öntudatán, nem érti szavaimat. Csak éhsége vezérli. S én csak egy rövid ugrásnyira vagyok tőle… Amit sohasem tehet meg…
Arcom élvezettel fogadja az oly régen áhított napfényt. Szinte fürdök meleg sugaraiban. És megpróbálom kizárni tudatomból a mögöttem lassan elhamvadó test égett bűzét…

Napokig tartott az út, de eseménytelenül telt el, kiégett, napette pusztákon át. Ahová én tartottam, onnan inkább menekültek az értelmes lények, s az öntudatlan állatok egyaránt. „Homályerőd” mondta rá az egyszerű nép s rettegve húzódott el a közeléből lakhelyet keresni. Úgy mondják mindez tán nem is volt ellenére az ott lakozó különös úton járó mágusoknak. Axonise Flass… A nekromanta… Valaha úgyszintén ezen erőd lakója volt… Most visszatért… És ez az erőd jelentheti a kulcsot mindahhoz, mire vágyik, s ami Khettyt megmentheti… Vagy megsegítheti.
Sötétszürke ködbe vesző testtel lépkedtem, közel már az erőd fala, úgy sejtem… A környezetből nem sokat láthattam, legfeljebb 2-3 méterre engedte pillantásomat a természetellenes köd... De… Valamiféle torz, magukba facsarodó növények riasztó sziluettjei derengtek át rajtuk. Talpam alatt vizenyős cuppanással kenődtek szét furcsa, lilás meztelen csigák… Aztán…
Fájdalmasan morajlott fel a föld körülöttem, remegésében sziklákat köpött maga köré egy a teste felszínén nyíló fekete sebszáj, miből idomtalan alak emelkedett ki. Feje a ködbe veszett, vállpáncéljáról hatalmas tüskék meredeztek, karmos kezeit maga elé emelve hajolt felém. Ösztönösen léptem hátra, ijedten. A lény hangja, mint a földmély magmájának morajlása tört felém széles mellkasából:
- Utolsó hibád követted el kis korcs, mikor erre tévedtél… Ezt minden lény érzi… Csupán te nem, vajákos?
- Én nem… - nyögtem nehézkesen. – Nem vagyok…
- Goblin? – kérdezett a lény. – Látom. Én vagyok az erőd strázsája és hangja. Ki az erőddel szólni kíván, hozzám beszél, s az én számból hallgatja az erőd válaszát. Az én szemem előtt nem marad rejtve semmi… Egy lény igaz valója sem… Mielőtt széttépem testbitorló lelkedet, hogy sikolyával édesítsem meg a napom, mond: miért jöttél erre az istentagadó birtokra?
- Én… Felvételért folyamodok a rend körébe! – vágtam rá hirtelen ötlettől, talán a szellemek érintésétől vezetve.
A földből született máguslény elgondolkodóan biccentette oldalra a fejét. Mint aki mérlegre tesz. És mérlege ítél élet s halál, igazság s hamis ábránd között. Lélegzetemet is visszafojtva vártam válaszát. Hirtelen a semmiből égkék villám csapott a földbe mellettünk, szürke csuklyás vékony alak állt az ózonszagú levegőben. Kezét kecsesen emelte fel, kámzsája árnyékán át nem sokat láthattam arcából, csupán egy tökéletes ívű állat és egy meggypiros száj vonalát, mely lassan elnyílt s halk hangon szólalt meg:
- Engedd be Morroch… A kör látni kívánja…
A hatalmas szörnyszülött fejet hajtott és karjának intésére eloszlott a köd mely eleddig rejtve tartotta a várfalat, s ugyanez az intés meg is repesztette az emberderéknyi sziklafalat, mi óvón ölelte körbe a Homályerődöt.
- Kérésetek szerint Amália – dörgött a Morrochnak szólított mágus földrengés hangja, majd felém fordult: - Lépj be és mérettess meg a Forgó Kaleidoszkópok Termében testbitorló.
Lassan indultam a rés felé, miközben Morroch visszasüllyedt a földbe.
Hatalmas, tágas térre léptem, mit megült a sötéten gomolygó köd, de itt csupán a térdemig ért fel. Velem szemben valamiféle döbbenetes látvány, egy égbe vesző torony. Elképzelhetetlen volt, hogy akármily zseniális építőmester ilyet építhessen, puszta súlya alatt össze kellett volna roskadnia. Bármi is ez a különös, obszidiánszín kövekből összeállt csoda, a benne pulzáló mágia tartja egyben, mely itt valami döbbenetes koncentrációban kevergett a levegőben. A kísérőmül szegődő, Amáliának nevezett meseszép mágusnő határozottan intett, hogy kövessem, így a nyomában maradtam.
Egyszerűen képtelen vagyok visszaemlékezni az útra. A kastély… Folyamatosan összeomlani, újjáépülni, kifacsarodni és megcsomózódni, változni, alakulni látszott a térben. Falak olvadtak össze őrült színpalettává hogy új, démoni faragványokkal terhes oszlopcsarnokot öklendezzen a világra. Aztán…
Valami elmebeteg térbe kerültem. Ovális terem, de ez inkább megérzés… Nem látni, csak lélekkel érezni a falakat, mik nem egy testet, egy elmét tartanak fogva. A terem közepén furcsa, magukba hulló színek lángjainak tánca. Kört alkotva köröttünk egyforma, szürke csuhás alakok, kiket semmi sem különböztet meg egymástól. Mint tomboló szélviharban látszik lebegni a ruhájuk, de az arcukat nem fedi fel a szél. Testetlen hang, nem tudom melyik kámzsa alól érkezik:
- Miért vegyünk fel a körbe?
- Ide akarok tartozni – mondom szilárdan, most már nem hátrálhatok meg.
- Sok ifjú, ám ostoba mágus keresi fel ezeket a falakat. Egyesek rögvest kínhalált halnak. Mások esélyt kapnak, de élni nem tudnak vele… Miért adjunk esélyt neked?
- Sámán vagyok… - válaszolom sokkalta szilárdabb hangon, mint amilyen most a lelki világom. – A szellemek hívószava hozott ide, követnem kellett… Nincs választásom…
- Nem annyira a szellemeket érzem – kapcsolódik újabb susogó hang a beszélgetésbe. – Sokkalta inkább… Egy élő kötődés… Egy barát…
- Ez egy és ugyanaz – válaszolom, visszanyelve a gombócot a torkomban, hisz a körülöttem állók szinte mindegyike egyetlen ujjmozdulattal elpusztíthatna…
- Fejtsd ki – búg fel Amália hangja.
- „Ősi tudás, ősi átok, sötét rend mit megtalált, ősi kristály választ ád. Keresd a kastélyt, hol lándzsa szúr az égbe, keresd az erődöt hol nem vár, csak a poklok mélye. Keresd a szektát mit elholt alkotott, fekete kristályba lelket fagyasztott.” Ezt mondták az ősi falelkek, mik részei a természet halálának, a szellemek útjának. Ez az a kastély, hol lándzsa szúr az égbe. És itt tekinthetek az őrület mélyére, hogy megtaláljam az igazságot.
- Az őrület mélyére? – mordul egy kíváncsi hang, mint nagymacska morgása. – Hol hallottad ezt?
- Axonise Flass… Az elhalt majd újjáéledt nekromanta küldött keresésre… Az ő szavai ezek…
- Ez mindent eldönt… - mormolta az egyik csuklyás.
- Semmit sem dönt el! – válaszolt egy másik. – Nem tudjuk alkalmas-e a kör titkainak megismerésére. A sámánlelke még nagyon fiatal. Könnyen érdemtelenre pazarolhatjuk bizalmunkat!
- Az első tanács tagjainak egyike küldte! Meg kell bízzunk a döntésében…
- Elég! – vetette közbe az elsőként hallott hang. – Az esélyt megkapja. A méregmíves… Amúgy is méltatlannak bizonyult. Míly régóta terhel minket jelenlétével, de csupán őrülettel, s nem hatalommal táplálja a falakat! Megkaphatja a helyét… És a testét… Majd kiderül méltó-e a tudásra…
A csuklyások árnyalakjai mint vezényszóra oszlottak szét páraként a levegőben, csupán Amália maradt velem szemben, aki most végre hátralökte kámzsáját. Arcának tökéletessége szinte mellbevágó volt. Vörös haj keretezte vékony arc, tökéletes metszésű orr, megkapó sötét szemek, elhegyesedő elf fülek. Egy ilyen szépség ha modellt állna nekik, gyanítom sok művész adná el azért halhatatlan lelkét…
- Elég sokan voltak – bólintott kimérten, mire megdöbbenve meredtem rá. Elmosolyodott: - A gondolatolvasás egy felsőbb kör beavatási része lesz majd neked, legelébb a méregmágia titkaiba kell beavatást nyerned. A méregmívesünk… Tehetséges ifjonc volt… De sajnos fejlődésképtelennek bizonyult… Gyere velem!
Egyáltalán nem léptünk sehová… A nő intésére maga a kastély változott meg körülöttünk, mintha egy belső térkapu lenne szobák között, de… Ez lehetetlen! Ilyen mélységig nincs ember ki uralhatná a térmágiát, hogy kénye kedve szerint játszhasson vele!
Egy laboratóriumban álltunk, mire a tér megszakadt szövete újra rendeződött. Szürke ruhás, kopasz fején tetoválásokat viselő fiatal férfi pördült felénk, vöröses szemében rémület s még valami… talán az őrület köde csillant? Derékból meghajolva futott Amália elé:
- Úrnőm! Mit kívánsz a te rabszolgádtól? Mérgeim és áfiumaim rendelkezésedre állnak!
- Elég! – dörrent Amália könyörtelen hangja. – Túl régóta volt esélyed bizonyítani Conravin… Nem éltél vele. Lelked immár a kristályé. Tudásunkat visszavesszük tőled!
- Könyörülj! – zuhant páni rémületben a fiatal novícius az elf lány lábaihoz, kapkodó beszéde közben lábait csókolta, teste a rémülettől remegett: - Irgalmazz! Adj még egy esélyt!... Ne tedd… Én… Megteszek mindent! … Esküszöm! Bármit! … Könyörüljetek meg rajtam… Ne… Neeeeeee!!!!
Amália némi undorral rúgta el a megalázkodva elé boruló férfit, ujjai könnyed táncot lejtettek. Conravin teste megfeszült, szemgolyói alól vér szivárgott, utolsó üvöltése messze visszhangzott míg gurgulázó fuldoklásba nem merült. Végül holtan terült el a földön, lelkének sikolyát még hallottam pár pillanatig, de aztán mintha elvágták volna…
- A test a tiéd. Vedd el, aztán gyere velem – biccentett Amália és oda sem figyelve lépte át a holttestet. Immár nem is törődött egy általa megszakított élet mementójával…

A test elbitorlása most sokkal könnyebben ment a kastély hatalmától támogatva. Miután Acabo lelkét is visszaidéztem a sámánpajzsból a goblintestbe Amáliához mentem, aki most valóban vezetni kezdett hosszú, sötét folyosókon át, közben mély, búgó hangon szólt:
- Most a rendünk szívéhez kísérlek. Egy hatalmas kristályhoz, mit az első tanács alkotott meg egyikük lelkének feláldozása árán, hogy megismerjék az őrület, az irreálmágia titkait, mit mi gyakorlunk. Ebbe raktározzuk el megölt ellenfeleink lelkét. S ez fogadta magába Conravint is… Tudásuk ott nyugszik az emlékkristályban. Még mi sem értjük igazán titkait. Talán még Glezmen sem, ki pedig utolsó hírmondója az első tanácsnak.
Miközben beszélt óriási szobába léptünk be. Közepén gigantikus méretű obszidián kristály nyugodott, felszíne kékes fénnyel pulzált. Amália áhítatosan elnyílt ajkakkal meredt rá majd felém intett:
- Menj! Fogd meg. Engedd hogy vezesse és feltöltse elmédet! Indulj!

Cseréld le másra a böngészőt és nézd meg úgy is

Hidd el megértelek Szaki! Amikor elindult az egész én is lendületesen vágtam neki, nagy örömmel, nem érdekelt, hogy mennyire vet vissza, végre valami újdonság alapon. Mikor felkapták a fejüket a pókok és az irdatlan csp tartalékaikat betolták, akkor válaszúthoz érkeztem:
Vagy minden de minden erőforrásom erre áldozom, és akkor esetleg fennmaradhatok a toplista legalján.
Vagy feladom most, amíg még "emelt fővel" kiszállhatok.
Megmondom őszintén én megrettentem az event brutális erőforrásigényétől és leléptem a kb 100 leölt manómmal. Van egy nagyon helyes kis transzcendális kövecském, mondjuk sok hasznát nem veszem de van. Napi 1 manót vállalok azóta a manaregen helyreállításáért (olcsóbb az én szintemen Vp főzettel, de Mikiéket verni jó ) és ha szerencsém van bemákolom a második ereklyét is, az már azért szép lenne, talán meg is érdemlem az eddigi manóimért, remélem bejön.

A te eseted kicsit más. Na jó, nagyon más. Te azok közé tartozol akik nagyon erőn felül pörgettek már bele eddig is ebbe az eventbe. Nem tudom melyik toplistán vagy fenn, de innen már szerintem normálisan nem lehet kiszállni... Legfeljebb fogadd meg a tanácsot amit itt adtak: az összes LE-t 1 manón keresztül tedd be, úgy kevesebb Tp jön, sokat nem számít de kis tűzoltásnak megteszi.
Ha a manógyilkosok között vagy elöl... Nos neked kell tudni. Én hiszem, legalábbis akarom hinni, hogy Miklós van annyira intelligens és belátó (azért eddigi tapasztalatok alapján az eszével nincs gond, csak néha egy picit a belátásával), hogy ha gyenge jutalmat adtak volna a végén látva hogy az általa vártnál sokkal durvább verseny alakult ki, ezt a végéig korrigálja.
Nem tudom mit kell tenned Szaki. Tanácsot nem adhatok. Ezt neked kell érezned. De maximálisan együtt érzek veled.

Ehmm... Zord levele valamelyest agresszív hangvételű, de semmilyen határt nem lép át, nem trágár.
Zárold szövitársad bemutatkozója:

Azt hiszem Phobosz megharcoltál érte h minden nap veled kezdjek és minden este megyek érted jó éjt pusziként!!!!


KEZDŐDIK A FORRADALOM ÚGY LESZ AHOGY ÉN AKAROM!!!


Héj hip-hop fattyak itt az AFBAF, hallja minden emberem és az összes ellenségem. A nevem honnan és h kiknek szól a reppem ha velem gecizel megszáll az egész kurva gangem. Elég egy szikra mint a propán meg a bután robban ha gáz van ezért nagy a pofám. Csak papolsz és napolsz ez nem egy kurva mise,nem kötelező reppelni meg engem hallgatni sem...

Ez már erősebben kifogásolható kifejezéseket tartalmaz...

Toborzásgátló Vlagyimir? (Miki karaktere)

Ha jól nézem még nem említettétek: Crimson, az egyik pókkirály az ELITből törölt (eredeti szövi: Rubinpalota)

A konstrukciótól kezdve nem lehet megterhelő egy harcosnak sem de nagyon messze eltértünk a topic témájától!

Idézet: Dozer - 2009.08.18. 10:41:09

He? Ez LE forrás? Ennyit ha nagyon akarod egyedül belerakok egy épületbe, ne szivass! Max bulizni jó a háború

CDW nem csal, csak nem szeretik, az két külön dolog. Továbbiakban mind a CDW mind az összes anti CDW kérem ballagjon a Szövetségek -> Szövetségi háborúk topicba. Köszi.

Sikerült félreértened bátyja, én is strázsa vagyok.
Másrészt elgondolkodtam egy szövetségen most a Cesariellel...
Harmadszor, ha Nari azt mondja összever titeket ha olyanja van, én neki elhiszem, megnyert már pár BV-t...
Végül: amennyiben a ti szájkaratésaitok folytatni szeretnék a dolgot, erre a szövetségi háborúk topic van rendszeresítve.

A helytartó

Idézet: BlackSheep77HUN - 2009.08.17. 23:07:40

Más sem kedveli winnie stílusát, de ez egyrészt most egy korrekt vélemény volt, másrészt ez egy nyílt fórum ahol bárki elmondhatja a véleményét.

Blood! Ez amit tesz a Cesariel A taktikázás. Ti háborúzni akartok. Értjük. Ne aggódj. Meg fogjátok kapni igen hamar, épp elég helyen húzogatjátok a szunyizó nagy cica bajuszkája végét.

Morti, te egy élő lexikon vagy!

Hagyd Birka, a transzcendális sem működik, legalábbis szövi társamnak 10-es a szakija, ergo 1500-at kéne védjen, 1400 körüli LE volt nála és simán lerabolták

Ha csak nem a negyedik válasz miatt akkor nagyon iszonyú brutális értékelés!

Idézet: DOMAKUTYA - 2009.08.17. 18:38:39

Ha jól tudom erről abszolút semmilyen állásfoglalás nincs, senki nem jelentheti ki, hogy a szint*2+5 az az ideális, sőt JV-k részéről konkréte az hangzott el: ez egy hibás képlet. Ezt egy játékos találta ki, ő hisz benne, de ez nem jelenti azt, hogy igaz is, sőt!
Mégegy kérdés: tegyük fel 1. szintű vagyok és még nem vagyok szöviben mikor megkapom. Kapásreakcióm: A micsoda? Honnan kéne ezt nekem tudni?

Idézet: DOMAKUTYA - 2009.08.17. 18:45:46

Az is mehet kukába...

Néhány kósza gondolat Miklós tegnapi hsz-hoz.
Előre bocsátom, félig-meddig laikus vagyok, mert rég leálltam a manózással teljesen (olyan 93 körül van). De azért nézzük ezt meg jobban:
1. A játékosok igényei alapján. Ehmm... A játékosok igénye az volt, hogy valamivel feldobd, színesítsd a játékot. Egy 3 (?) részre bontott event, ahol tök ugyanazt csináljuk nem túl színes... Több programozás? Lehet... Bár kicsit az az ember érzése be akartátok szuszakolni, mielőtt a programozó szabira megy. De ha 2 hónapba telik, teljen annyiba, arányosan később harangozod be és kész.
Olyan baromi nagy színesítés nem kellett volna, csak egyszerű dolgok. Ha már a manók úgyis hullatnak tárgyakat, kellenek hogy pl rést vegyél a 2. felvonásban. Mindegyik végén egy plusz féloldalas legenda. stb.
2. Ez egy hat hetes esemény, amit sikerült úgy összehoznotok, hogy aki nagyban ráfekszik, az a következő hat HÓNAPOT a karaktere helyrerakására fordíthatja (nagyon minimum).
3. Egyszerűen nem ismered a saját játékod... Egyszerűen fordítok neked: a Tp baj ha kapod, a LE jó.
4. A TF és az ŐV világeseményei jól sikerültek. Ez nem fog senkit ösztönözni újabbra. Ami a nagyobbik baj: nem állítja meg a törlési hullámot amit az okoz, hogy a játék lényegében a 70. szint táján véget ér. Elég rég elérte ezt pár ember. Aztán jött a tamagochi mód és a törlés, kinek micsoda. De ennek megoldására még csak halovány szikrát se látunk. A világesemény jó lett volna a karakterek felrázására AMÍG BERAKTOK ÚJ CÉLT! De se a felrázás nem sikerült, és az új célról se látok semmit. (Nézz körül magas szinten, ha valamelyik szövetség a lényegében haszontalan épületeket húzza az jó? Ha egy karakter elérte a fertőzést van még valamilyen célja?)
Miklós, ha a játékot nem véges szerverekre tervezed, ENNÉL azért több kell... És akár több fejlesztési időért is legyen. De legalább annyit mondj: nekiálltunk...

(Nem winnie, mielőtt jössz a szokásos agresszív mondandóddal én még nem akarok törölni, de sajna egyre többen igen, mert végigjátszották a játékot)

1. Az idézett hsz-ban nem volt szó törlésről.
2. Tetszik vagy sem, ha nagyon hosszútávon akarja valaki űzni ezt a cuccot, az brutális hátrány jelenleg a karakter számára.
3. Ez a fajta folytatása, sematikus és unalmas.
4. Nem Tabac kezdett el sértegetni téged, te őt.
Összesítés: ő kicsit, érthetően, lekeseredett. Te tele vagy gőggel és lenéző rosszindulattal. Továbbiakban, csak a Kötetlen csevejben, vagy pm-ben kéne ezt folytatnunk úgy érzem.

Winnie. Mert belőled aztán nem rosszindulat, hanem az intelligencia csöpög mi? Nem jelentettem ki eleddig még ilyet a fórumon, nem az én stílusom és remélem nem is kerül rá sor többet, de hányingerem van...