Hozzászólások - Byzon

Szia Pinterdenes!

Az alábbiakban leírtak nagyon jók voltak még 2 hónapja is, de az energiahasznosítás koráét éljük, vagyis attól, hogy te nem vesztesz semmit, még biza "van benned LE", így attól nem fog leszokni rólad semmilyen pók szinte, hogy te nem tartasz magadnál LE-t (nincs zsákmány, mert most már van neki).
Én a következőeket tudom mondani itt is: legegyszerűbb ilyen esetben, ha írsz a játékosnak (korrekten, nyugodtan, tiszteletben tartva őt és a stratégiáját is, ugyanis szerényen megjegyezném ez az egyik legsikeresebb és legjobb stratégia a játék kezdete óta, Awenhai szavai pedig alapvetően semmit nem jelentenek etikusságáról, nincs semmi ami alapján azt mondhatjuk ne lenne az).
Egy normális levélre szinte mindig normális választ fogsz kapni (Logan, te most lapíts kérlek szépen ) és meg tudjátok dumálni a dolgot. Szinte biztos, hogy a pók vissza fogja fogni magát, kicsit odafigyel rád, naponta csak egyszer fog bezúzni. Ha vadász vagy, akkor szép lassan, de otthagyod az ütőtávját de szinte biztosan beleérsz egy újabb pókéba.
Ha nagyon jó fej vagy, nem sértegetsz, kérdezel, akkor bizony taktikai tanácsokat is fogsz kapni tőle, amiket érdemes megfogadni. A fentiek biztosan igazak Össsire (Ösvényjáró) és a pókok 90%-ra.
Még valami. Később, magasabb szinteken, ha belefér, akkor az erős másodlagos támadás és másodlagos vari is leszoktathat rólad támadókat egy ideig. De ez majd akkor, ha épp belefér.

Itt nagy fórumon már ritkán vagyok, de ha kérdésed van, akkor a v1-en Incubus néven találsz meg, írj nyugodtan.

Idézet: Awenhai - 2010.03.10. 06:28:19

Korrekt. Már csak egy valamit árulj el nekem Awenhai, kérlek. Mikor és hogyan dőlt el (a logikai levezetést szeretném kérni), hogy te vagy az etalon, ami alapján kijelentheted, aki úgy játszik mint te, az játszik, aki meg nem, az megszállott, meg nem tudom micsoda? Milyen módon sikerült eldöntened, hogy nem az a lényeg élvezi-e valaki a játékkal eltöltött idejét bármilyen módon, hanem az, hogy olyan módon teszi-e ezt, mint te? Előre is köszönöm a választ.

Idézet: Timcsike - 2010.03.09. 09:05:26

Ne keverjük. Az online TF nem VU. A TF nem a játékos-játékos küzdelemről szól, a karakterek közti csaták elhanyagolható részét képezik a játéknak, ráadásul ha nem akarsz senkivel nem harcolsz és nem ér tőle hátrány, a beharangozások alapján ezt a részét sem akarják (hála Istennek) megváltoztatni.

Mivel a játék változtatásai folyamatosan arra mutatnak, hogy kiöljék a játékból a kreativitást, gy ezzel egyet kell, hogy értsek. Én speciel ezt mélyen sajnálom, hisz nem szól másról, csak arról, hogy büntessük a jó játékost és védjük a hülyéket, de ez van. Előbb-utóbb valóban elérkezik majd a szép új világ, a Végzetúr nevű vadonatúj tevenevelde. Szerencsére azt én már nem látom, legalábbis remélem előbb indul az online TF és akkor ezt úgy itt hagyom, mint eb a Szaharát (nem csak én).

Master a legenyhébben szólva is demagóg vagy.
1. A pk, ha tetszik, ha nem, arra fog menni ahol LE-t talál, ez azért van, mert nem ostoba, ellentétben azzal, aki magánál felejt félmillát. És igen, visszajár. Ez nem jó magyar mentalitás, idióta lenne, ha direktbe gyengítené saját magát. Az, hogy te a saját szinteden pl viszonylag gyenge játékkos vagy, nem azt jelenti, hogy mindenki aki jól játszott tapló.
2. Megoldási javaslatod, hogy szerencsétlen töröljön. Gratulálok, ezzel mindjárt jobb vagy, mint az itt fórumozók többsége! Már megbocsáss, de amik így hirtelen eszembe jutnak, azok nyílt fórumon nem mennek el a netikett keretein belül.

Kedves Awenhai: a te hozzászólásodra leginkább az jut eszembe: "Savanyú a szőlő?" Mondjuk ennél messze korrektebb szokott lenni a hsz-eid többsége, ezt sajnálattal olvastam.

Pinterdeneshez szólnék pár szót:
Winnie magas szintű, ő azt hiszi mindenki belebújt a wikibe, szóval mondanám:
Ösvényjáró rendelkezik energiahasznosítás szakértelemmel, ami neked esélyes, hogy teljesen elérhetetlen még, mert elég magas szintű akadémia épület kell hozzá. Emiatt a szaki miatt, ahol te zérónak látod a LE-t, ott bizony ő kapott valamennyit.
Eléggé tapasztalt és igen okos játékos, akinek nagyon sok barátja van, akik segítették is útja korai szakaszában (nem ezért lett erős, félre ne érts). Valszeg legyőzni nem fogod.
Mi az amit tehetsz?
Elsősorban indulatok nélkül, normálisan írhatsz neki, hogy elnézést a korábbi kirohanásodért, de nincs sok időd a játékra, pont olyankor nincs életerőd, mert kivégez, sok játékos van a szinten és ő kb bmelyiket meg tudja csapni, kicsit hanyagoljon. Meg fogsz döbbenni, de ahogy Össsit ismerem innentől SOKKAL kevesebb támadást fogsz kapni tőle (napi 1-ért gondolom nincs miért reklamálni ).
A későbbiekben is ezt javaslom. Ugyanis a kiégett vagy alapban is cinikus magas szintű kollégákkal (lásd lejjebb) ellentétben a pókok még élvezik a játékot, és aki elég intelligens ehhez a taktikához, azzal kommunikálni is lehet.
Ha nem tudsz úgy vadászatot indtani, hogy ott légy a végére, akkor ne indíts maximális számút. Bár ahogy néztem, a LE-re eddig is szépen vigyázol.
Sok szeencsét és jó játékot!

Támadhatod a saját hordád tagjait is (kivéve szövi társak) és több LE-t hozol el mindenkitől.

A lehető legfinomabban fogalmazva borítaná a játékegyensúlyt, a pókoknak harangoztak vele egy az egyben, hiába talál pár nagyon zsíros hülyét a szintjén, átlag vadász simán összeveri innentől, nem jó ötlet. Nagyon nem. Ne csináljunk a játékból tamagochit.

Minden kedves Végzetúrnőnek kívánok szívből boldog nőnapot!

Idézet: Darah - 2010.03.07. 10:06:18

Tényleg? Kicseszés, nekünk anno még 5.000-be fájt

Nekem ez tetszik, kifejezetten ötletes és jópofa

Ugyan! Ha Pongi kolléga a Kublából ilyen kemény marad, akkor lassan én is leköltözöm a mi borospincénkbe
Viszek magammal egy nagy adag lemúrkolbászt friss házi kenyeret és okeronsajtot, és elvedelem a többiek elől az éves borkészletet amíg nyűglődnek

Hát azt nagyon nem lehet vitatni, hogy az új design korszakokkal veri a régit, bár még mindig feleslegesen sok kép van benne, viszont egy kérés-kérdés:
A tagtoborzás (amúgy remek ötlet) nevezetű közvilágítást ha nem tudjuk használni, mert pl nincs elég szavazatom, 1 odakattintás után nem lehetne kikapcsolni? (értsd: ne sárguljon már, mert rothadt mód zavar)

Khetty ki akarta élvezni hatalma minden cseppjét. Rátámadt a tűzsík lakóira, az elementálokra. Sokukra borult aznap a végső földtakaró, akik ki is jutottak a mázsás halmok alól, már csak alig pislákoltak, s szerencsésebben nem jártak. Utolsó kép, mi lelkükbe égett haláluk előtt a gőgösen mosolygó mágusnő csizmatalpa volt. Néhány elementálúr megpróbálta megállítani, de hogy is győzhetne a pusztító tűz a megvadult föld ellen? Testük kihunyt, az emlékek közé veszett, lelküket pedig magába fogadta s örökre elemésztette gyilkosuk.
- Khetty... Mit csinálsz? - kérdezte mögötte csendesen Incubus. A testén lévő víz párafelhőjébe burkolózó varázstudó eleddig is alacsonyabb volt a nőnél, de immár eltörpülni látszott mellette, alig ért a dereka fölé.
- Élek - kacagott a lány. - Élek. Úgy ahogy még soha. És érzek. Olyat, mit eleddig nem. Erőt és hatalmat Incu!
- Nem - mondta csendesen Dornodon papja. - Nem élsz. Hanem ölsz. S miért?
- NE MERÉSZELD NEKEM ELŐÍRNI MIT TEGYEK! - mennydörögte a földrengés erejével Khetty s Incu felé intett, mire a tűzpap testét a levegőbe dobta a talaj. A nő ökle dühösen csapott a tenyerébe, mire egy hatalmas szikla csapódott a földre kerül varázslónak, aki lélegezni is alig bírt a nagy erejű csapás után. - VÉGRE MEGKAPOM, AMI OLY RÉGEN KIJÁR! ÉPP ELEGEN AKARTAK FELETTEM URALKODNI. ÉPP ELEGEN HASZNÁLTAK KI. MOST ÉN JÖVÖK! AZT TESZEM AMIT AKAROK! MERT MEGTEHETEM!
- Megteheted - bólintott nyögve a varázsló. - A kérdés, hogy élni, vagy visszaélni akarsz a hatalmaddal?
- MIT KÉPZELSZ?! TE FOGSZ ENGEM KIOKTATNI?! HA KEDVEM ÚGY TARTJA ELTAPOSLAK, MINT EGY CSÓTÁNYT!
- Ha ezt akarod tenni, megteszed. Nem tehetek ellene semmit. De helyeslést ne várj tőlem, mikor az elmebaj felé sodródsz éppen - válaszolta a tűzmágus.
Khetty arca elborult, intésére földbéklyók fonták körbe térdig a mágus lábait. Újabb intés és hatalmas kőkemény szikla emelkedett a levegőbe. Csak egy ujjmozdulat kell és a varázsló teste összetörik, s újabb lelket szaggathat szét és emészthet el, gondolta Khetty gőgösen. Még a sötét ösvényeken tanult feketemágus sem állhat ellen egy új istennő, mit istennő? Egy új főistennő hatalmának, hisz minden isten ereje az övé! Csak az övé!! Azok is így fognak majd reszketni előtte mint ez a szánalmas pondró - pillantott a pap felé.
És akkor a szikla megremegett a levegőben. Incubus tekintetében látott némi félelmet is, de nagyobb részt csak mélységes szomorúság sütött vissza a fellegszürke szemekből. Khetty néhány lépést hátrált, lelke józanabb része sikoltva tört elő tudatalattia mélyéből.A szikla dolgavégezetlen hullt a földre és szakadt darabokra, a kőbilincsek összeroppantok. Khetty szeméből könnycsepp hullt alá és a barna izzás kihunyt.
- Teremtőm... Mit tettem? - nézett maga elé, s gondolta végig az irtózatos pusztítást, amit okozott. Már nem a hatalom kéje visszhangzott a lelkében, hanem döbbenet, félelem, szégyen és bűntudat. A tűzpap lassanként összeszedte magát és a térdelve síró nő mellé ereszkedett, csitítólag tette a vállára a kezét s baráti, csendes hangon mondta:
- Az istenek minden hatalma a tiéd, de ez akkora felelősség, akkora hatalom, amire sokan áhítoznak ugyan, de nagyon kevesen képesek élni vele. Leckét kaptál Khetty. Hosszú idő lesz, míg megtanulod kontrolálni magadat úgy hiszem, ekkora erők birtokában.
A nő megborzongott:
- Soha többé... soha többé nem akarom átélni.
- Ez fegyver és erő a kezedben, amire szükségünk lesz. Adottság és adomány. Nem lehet eldobni. De meg kell tanulnod élni vele. A felelősséged óriási, olyan nagy, hogy azt én sem foghatom fel egészében. De épp ez a felelősség a lényeg. Mert azért is felelős leszel, ha használnod kéne s nem teszed. Emiatt elvesző ártatlanok, életek, lelkek, barátok... ezek ugyanúgy megterhelik a lelkiismereted, mintha visszaélsz a hatalmaddal. Idővel rájössz majd. Most keressük meg StevZt. Ugyanis én nem tudok innen lelkeket kivinni, felettük neked van hatalmad - tette hozzá mosolyogva.
Khetty ajkai rángatóztak, de mosolyt most nem sikerült kipréselnie magából. Talpra állt és együtt indultak, hogy feltérképezzék a foglyokat. Nem tartott sokáig megtalálni a csüggedten lógó alakot a többi fogoly között. Khetty óvatosan előrenyúlt, ujjai végigsimították a férfi csapzott haját. StevZ felemelte a fejét, szeme megtelt reménnyel, cserepes ajkai szétnyíltak:
- El... eljöttetek értem...
- Nyugalom barátom - suttogta Khetty. - Biztonságban leszel. Bennem.
Megborzongott attól ami következett, de más lehetőség nem nagyon volt a férfi kiszabadítására. Kecses ujjai táncra keltek s a druida lélekteste egyre jobban zsugorodott, elnyúlt. Tudta, hogy fáj, amit tesz vele, de érezte a másik megérti a szükségességét. Próbált minél gyorsabban túlesni rajta. Végül StevZ lelke elvékonyodva repülni kezdett s lassanként magába fogadta Khetty tengerzöld szeme. Egy pislantás, s többé a druida nem létezett. Illetve nem láthatóan létezett tovább, Khetty tudatalattijában elzárva, várva hogy kiengedjék onnan. A nő mély sóhajjal rázkódott meg. Gyűlölte a hatalmát.
- Kész. Urad létsíkján át hazautazhatunk - mondta Incunak.
A férfi felé nyújtotta a kezét, de mielőtt ujjaik összeértek volna, emberderéknyi villám csapott közéjük, két oldalra hajítva a testüket. Felpillantva két érkező alakot láttak.
Egyikük nagyon magas, lángvörös páncélt viselő, sisakos férfi volt. Rostélya leengedve, kezében két embernyi pallos, pengéje hullámos, lángot idéző megjelenésű.
A másik alacsonyabb volt a társánál, de zömökebb is. Testét nem fedte ruha, egy nadrágtól és csizmától eltekintve, kezében varázspálca. Feje torz csontkinövésekkel teli, szeme teljesen fekete.
A páncélos alak Incubus felé lépett és tisztelgésre emelte pallosát. Hatalmas kardja könnyű nádszálként forgott kezében, megmutatva a harcos földöntúli erejét. A rostély mögül apró lángnyelvek tűntek elő ahogy megszólalt:
- Mestereinknek szólnivalója van egymással. Ehhez mi nem kellünk, halandó. A mi párbajunkat mi döntjük el, s az övékbe sincs módunk beleszólni.
- Chara-din melyik poklából másztál elő, te szörnyszülött? - zihálta dühösen Incubus.
- A nevem lényegtelen. Van akik a Könnynélkül Zokogó néven említenek. Számodra a halál vagyok. Ennyi legyen elég. Talpra. Eddigi teljesítményed után megérdemled, hogy férfiként hullj el. Harcolj!
A páncélos előrelendült, nehéz pallosa előrecsapott, amit a másik vicsorogva akasztott meg Végzetpengéjével...
A csonttarajos fejű Khetty elé sétált s a talpra kecmergő lányra nézett:
- Érezted ma a hatalmat. - nem kérdés volt ez. Állítás.
- Mit akarsz tőlem Erutol?!
- Elhoztál egy foglyot a börtönömből. Nem baj. Megtarthatod. Mostantól a tulajdonod. Tekintsd az alkunkhoz tartozó bónusznak - vigyorgott a thargodan lord.
- Részben a barátaim számomra nem tulajdontárgyak - válaszolta jéghidegen Khetty. - Másrészt nem vagyok benne biztos, hogy alkut akarok kötni veled.
...
A páncélos keze cséphadaróként járt, a kopasz pap egyre nehezebben védte ki a csapásokat. Néhány gyors mozdulattal sikerült kissé oldalra kerülnie az ellenfelétől majd kardja elengedésének árán a vállain keresztülbukfencezve elég teret nyert egy varázslathoz. Örök kedvencével próbálkozott. Karjait a magasba emelve már törtek is elő a földfelszín alól gejzírként a tűzgolyók, de a lovag nem mutatott érdeklődést irányukba, csak egy savanyú megjegyzést tett:
- Égi urad lángjai hevesebbek voltak, de azok se végeztek velem.
Majd páncélcsizmás lábát ellenfele kardján nyugtatva hívogatóan intett. A pap homlokát kiverte a veríték. Egy tűzimmunins ellenfél ellen, fegyvertelenül kezdte nehéznek érezni az elkövetkező csatát...
...
- Ugyan, ugyan Khetty. Megtapasztaltad a föld erejét. De mi ez az univerzum erejéhez képest - suttogta Erutol. - Minden erő a tiéd lehet. Nem csak a földé. Uralhatod a tüzet, a vizet, a szelet, a lelkeket. Hódolattal járulnak eléd, kik eddig legyőztek. A legnagyobb hadurak lesznek talpnyaló rabszolgáid! Érezted a mámort amit a pusztítás jelentett. Átadhatod neki magad teljesen.
- Éreztem - válaszolta megborzongva a nő. - És ha ez az ajánlatod, lásd a válaszomat!
Khetty kezében varázstőr materializálódott ahogy Erutol felé indult. A férfi vonásai szétfolytak, bőre kifehéredett, csonttarajai visszahúzódtak, s egy szempillantás alatt Incubus állt Khettyvel szemben:
- Bántanál engem? Mond csak? - kérdezte, majd hihetetlen reflexszel vetődött félre a tőr elől. - Hmm... Szóval ezt halálra adnád. Na és ezt?
Hófehér hajzuhatag tört elő a fejbőrből, vékonyabbá vált a testalkat, a mágusnő kezében megremegett a penge, mozgása lelassult.
- Khetty... Meg akarsz ölni? - kérdezte könnyben úszó szemekkel Fantasylia.
...
Incubus kétségbeesetten szaltózott el újra és újra a pallos elől, de érezte, már a végére ért erőtartalékainak. A bal lába végül nem bírta már a terhelést, a fáradtságot és megbicsaklott. A tűzpap féltérdre zuhant. Bár egy adrenailnlöket rögtön talpra is állította, így is alig sikerült kitérnie a hűlt helyére zuhanó pallos elől. Érezte, ez már a vég kezdete...
...
- Nem - rázogatta a fejét Khetty, de nem tudott előrelépni. Nem tudott lesújtani. - Ez nem lehet Lia. Ő nincs itt.
Szavai azonban nem voltak meggyőződéstől erősek. Sőt...
- De igen itt vagyok - mondta remegő hangon "Lia". - Itt vagyok. Eljöttem, hogy figyelmeztesselek. Az istenek elárulnak téged. És ezt a világot is. Már csak rosszabb lehet, mindegy mit teszünk, mindegy ki nyer. De ha elfogadod a démon ajánlatát, akkor hazamehetsz. És elvihetsz engem is. Túlélhetjük. És visszakapod... visszaszerzed...
A hóhajú lány pillanatok alatt változott át kékes bőrű, büszke, megnyerő arcú és tartású. óriás termetű harcossá:
- ...engem.
Khetty kezében lassan aláereszkedett a tőr...
...
Már nem voltak csodák, varázslatok, vagy adrenalin. Nem volt semmi. Incubus féltérdre esett, s már nem tudott kitérni a penge elől. A vágás így is kissé elcsúszott, de borzalmas sebet ejtett a felső testén, vérpermetből szőtt felhőben zuhant hátra a férfi. A lovag fölé lépett...
...
- Együtt lehetünk. Végtelen hatalom birtokába kerülsz, a világ a lábaid alatt hever majd kényedre-kedvedre kiszolgáltatva - suttogta megigézően a kékes bőrű alak. - S én melletted állok majd. Örökre...
Khetty ajkai rángatózni kezdtek, s kínlódva ejtette ki az egyetlen szót:
- Elenios!
A nyakék gyönyörű kékben ragyogott fel, közepében felnyílt a mindent látó szem. A mentálmágia istennőjének ereje azonnal megacélozta Khetty lelki erejét és elméjét.
- Túl sokan használjátok kényetekre kedvetekre ezt az alakot! - sziszegte olyan mély gyűlölettel "Dzsó" arcába, amilyennek nem sokan látták még a nőt. - És túl sokan hiszitek, hogy az érzelmeimmel játszhattok, és mindez alku tárgya.
A tőr keresztvasig szaladt a döbbenettől elkerekedő szemű férfi gyomrába, majd a nő kitépte a pengét és a torkához nyomta.
- De örökké ez sem jön be! Most pedig meghalsz!
...
Incubus kínlódva nyitotta ki a száját, ahogy meglátta az utolsó csapásra huzakodó ellenfelét, s meglátta a penge csillogó élét. Vértől gurgulázó hangon kiáltott fel utolsó erejével:
- Khetty!! Segíííts!!!
..,
- Khetty!! Segíííts!!!
A mágusnő azonnal elengedte magatehetetlen ellenfelét és barátja felé perdült. Ahogy meglátta a földön fekvő férfit és felette halálos sújtásra készülő ellenfelét, egy pillanatig sem gondolkodott, mit is tegyen. Feléjük ugrott, kézmozdulatára viharos szélként kavargott fel a levegő és hajította el a tűzpáncélos testét.
- Ereszd el, de rögtön! - kiáltotta a nő.
Rémülten rohant a sebesülthöz és állt fölé terpeszállásban, kezében a varázstőrrel. Kész volt megvédelmezni barátját, de erre már nem volt szükség. A tűzpáncélos felállt. Sisakja elrepült, mikor a nő elhajította, így most napvilágra került tűzvörösen izzó koponyája és a szemgödreiben tomboló lángok. Lassan a fejére illesztette a sisakját, majd sebesült mestere intésére mindketten elteleportáltak.
Khetty dühösen csapott öklével a földre és tett néhány nem túl irodalmi megjegyzést elmenekült ellenségeik láttán. Tehetetlen haragjának néhány lávaoszlop esett áldozatul, melyeket gőzrobbanás vetett szét. A tűzpap kínlódva szólalt meg:
- Khetty... Bocsáss meg... Túl... Túl gyenge voltam...
A mágusnő tekintete azonnal megenyhült ahogy barátjára pillantott és mellé térdelt:
- Nem tehetsz róla barátom - simított végig nyugtatóan a férfi vérző homlokán. - Megtetted amit tudtál, és hasznos segítőtárs, de ami a fő, hű barát voltál. Hidd el, sokat jelent ez nekem, hogy tudom, istened ellenére, ugyanúgy bízhatok benned mint régen. Amiért jöttünk megkaptuk. Erutollal, meg a másik bohóccal, majd máskor számolunk. Most mutasd a sebedet. Súlyos?
- Ugyan. Lényegtelen semmiség, szóra sem érdem...
Khetty rezignáltan sóhajtott:
- Te tényleg nem változol, de ha ez kell - suttogta, majd erősebbé vált a hangja: - Mutasd azt a sebet! Parancsolom!
Incu elvonta a kezét, a nő szemében pedig felerősödött az aggodalom:
- A frászt nem súlyos! Azonnal haza kell vigyelek! Elenios! Juttass azonnal Napkapu tornyába a többiekhez! ... Kérlek...
Csillámló por emelkedett köréjük, s a dimenziókapu megnyílt...

Napkapu tornya

A semmiből előkerülő alakok láttán a mágusok egymás szavába vágva kezdtek kérdezősködni, de Khetty nem hagyott erre időt, mindenkit túlkiabált:
- El fogok mondani mindent, de erre most nincs időnk!
A hangzavar lassan lecsillapodott, mire a lány folytatta:
- Lia! Incu súlyosan megsebesült, vedd kezelésbe.
A hóhajú lány bólintott és aggódva azonnal a sebesült fekete mágus mellé térdelt.
- Hol van a vérfarkas?
- Ott a falnál van kikötözve - válaszolt Camelus.
Khetty a fogolyhoz sétált, aki acsarogva kapkodott felé. A mágusnő türelmetlen mozdulattal kapta el a pofáját és farkasszemet nézett a döggel. Szemében zöldes izzás támadt, s az eleddig magába börtönzött lélek elszabadult, a farkaslény szemén át újra testébe költözött. A szörnyeteg dobálni kezdte magát, kínlódva acsargott, nyűszített, de lassan elkezdett visszaváltozni. Nem egészen az ősz hajú druida képébe. Sokkal fiatalabb volt, hosszú hajú és megnyerő arckifejezésű, anyaszült meztelen férfi. Arányos, atlétikus izomzat jellemezte, csak szemeiben ült ugyanaz a bölcsesség, mit a druidánál megismertek. A benne élő démon füstfelhőként kavarogva hagyta el eddigi lakhelyét a testnyílásokon át, majd apró termetű, de hatalmas fogakkal megáldott lénnyé állt össze. Khetty hidegen sziszegte neki:
- Takarodj! És mond meg uradnak: ez a druida kell nekünk!
A démon teste magába roskadni látszott, ahogy eltűnt egy apró dimenziórésben. Khetty még mindig nem végzett. Lassan a továbbra is földön heverő Dankához sétált, s nyakánál fogva a levegőbe emelte a fiú testét.
- És végül te, áruló! Múltbéli érdemeidet nem felejtettem el, így most ezt a kis affért is elnézem. Sőt! - mondta lassan, s kezében fehéres fény kezdett feltűnni, mely lassanként átterjedt az élőholtra is. Nyomán a tanonc szürkés bőre újra egészséges színt nyert, halott szeme élettelien csillogott. Khetty a földre lökte: - Élsz. De ne felejtsd: amit adtam vissza is vehetem. Teljesen. És most egy ideig ne kerülj a színem elé! Mindenki más! Most van időm akkor a kérdésekre. Egyenként, ha szabad kérnem...

- Mi ez az egész Danka?! - csattant fel Camelus.
- - Csapdába ejtett minket napokkal ezelőtt! - kiáltotta Lia. - Megdöbbentően erős a védőfala. Mi nem tudjuk áttörni.
- Na de miért...? - kérdezte Fanta is meglepetten.
- Nem ez a jó kérdés – jegyezte meg Khetty. - Hanem, hogy kinek?
- Nekem – kapcsolódott bele a beszélgetésbe egy új hang. A mágusok felkapták a fejüket és döbbenten látták a fal mellett összehúzott, ugrásra kész testtel várakozó, szőrös alakot. Megnyúlt pofa, hatalmas fogak, karmos mancsok, egy vérfarkas várakozott ott, de a sámán tarisznya, a tollas nyakék mutatta: nem az egyszerű ragadozók fajtájából. Egy vérfarkas sámán volt az!
- Na és te ki a jó...?
- Nem ismersz meg, régi barátom? - acsarogta a lény Fanta felé. - Kezet emelnél rám? Elpusztítanád a sherwoodi druidát?
Fantaghiro iszonyodva sikoltott fel, ahogy megértette, StevZ változott át ezzé a szörnyeteggé. A mágusok többsége értetlenül pislogott, de arra hamar rájöttek, a farkas ereje meglehetősen nagy. Ugyanis azzal mind tisztában voltak, az ifjú Danka erejét nevetve túlszárnyalja bármelyikük. Ha olyan falat hozott létre, melyet nem tudnak bezúzni, akkor ahhoz az erőt kapnia kellett valakitől. Valakitől aki erős és hatalmas. Vérfarkassá vált mesterétől. StevZ lassan előrébb nyomakodott, pofája habos nyálat fröcsögve köpte a szavakat:
- Nektek már nincs kiút! És az én uram elégedett lesz. Te halsz meg először... adminisztrátor!
Hatalmas ugrással vetődött a felsikoltó Fantasylia felé, aki rémülten lépett hátra, karjait kétségbeesetten emelte maga elé. Khetty egy macskapárduc sebességével ugrott közéjük, erős hangon kiáltva:
- Na, azt már nem! Fairlight!
Nyakában lógó amulettje hirtelen aranysárga fényben izzott fel, közepén kétágú villám szimbóluma jelent meg. Kezének lágy intésére térkapu nyílt a szökkenő fenevad előtt, melynek párját az étkező magas plafonjához nyitotta meg. A vérfarkas eltűnt, majd a plafonnál zuhant elő a padló irányába. Khetty villámgyorsan fonta varázslatát és a plafonnál lévő térkapu párját most a talaj felett fél méterrel jelenítette meg, így a vérfarkas mielőtt a talajra ért volna, újra a plafonnál zuhant ki a tér szövetén ütött nyílásból. Újra és újra, de szabadesése miatt egyre észveszejtőbb sebességgel. Végül a mágusnő megszüntette a térkapukat és a férfi teste csontrepesztő erővel vágódott a kőpadlóba, a kemény márványlapok is megrepedtek az ütközés erejétől. A lény félholtan terült el.
- Ezt meg... - suttogta döbbenten Kovi.
- Tanítványokra számított – vont vállat Khetty. - Na meg azokra akik mestereik voltak. De én már nem az vagyok, aki elindult innen. Nem csak tapasztalataim, hanem erőm is sokkal nagyobb lett. Viszont. Hol van az áruló?
Dühtől szikrázó szemekkel fordult Danka felé, aki a mágikus védőfal túloldalán hitetlenkedve rázta a fejét, nem akarta elhinni, hogy valaki néhány ujjmozdulattal kiütheti mesterét. Khetty Incubushoz fordulva rövid parancsot adott: - Hozd ide!
A tűzpap biccentett, majd a mágustanonc felé fordulva felkiáltott:
- Nordokazar!
Lábai alatt izzó láva tört ki és a kopasz azonnal alámerült a padlóba, hogy egy pillanattal később a Danka háta mögött felizzó lávatócsából bukkant elő és azonnal ütött. A fiatal varázsló a tarkójára kapta az ütést, a védfalnak repült, a kékes energiaháló lökte vissza tehetetlen testét. Incu előre szökkent, torkon ragadta a tanoncot és a levegőbe emelte:
- Velem jössz! Nordokazar!
Azonnal újra megnyílt alattuk a lávafolyam. Bármilyen hatalmas legyen is a mágikus gát, a tűzpap egyenesen ura és istene saját dimenzióján keresztül utazott, így esélye sem volt ezt megakadályozni semmilyen bűbájnak. A Napkapu meglepett mágusainak lábai előtt újra felbugyogott a láva és előtűnt belőle a két alak. Incubus undorodva lökte Khetty elé a fiatal varázslót:
- Hideg a teste, nincs benne élet. Ez egy zombi.
Khetty biccentett és az égési sebekkel teli, füstölgő ifjonc fejére szorította a tenyerét:
- Leah! Elenios! - kiáltotta, mire amulettje sárga izzása kihunyt, helyette fekete és kék fények ölelték körbe, közepében egy koponya jelent meg, homlokán egy szemmel. - És most halljuk mit titkolsz még előttünk! Nem állhatsz ellent a mentálmágia és a halál isteneinek!
- A kulcsok – hörögte Danka, miközben szemei kéken világítottak Khetty varázsa nyomán. - Meg kellett találnom a kulcsokat. Négyen vannak. Találtam rájuk információkat a könyvtárban. A mester parancsolta a halálotokat, ahogy az ura kívánja. És én bosszú... meg fogtok halni! Mindannyian! A... a mester... mester... akarata...
- Hol van StevZ? - sziszegte Khetty.
- Ő halott. Halott. Meghalt és a lelke a mélyben van. Nem érhetitek el. Nem ám. Soha. Mert az már a mester mesteréé! Kik vagytok ti a mester mesteréhez képest?! Nevetséges kis férgek! Mit tudt...
- Hol. Van. StevZ. - kérdezte lassan, tagoltan Khetty, miközben kezéből fekete sugarak vágódtak Danka testébe és a zombinak eltorzult az arca kínjaiban. A holtak nem éreznek fájdalmat. Ez a varázs a lelkét égette,
- Börtönben! - zihálta. - Erutol nagyúr börtönében! A Tűz Létsíkján! Ahová nem nyithattok kaput, mert az elemi létsíkokra még az istenek sem mehetnek! Soha többé nem kaphatod vissza őt! Ő már Erutolé! - további szavai görcsös, tébolyodott röhögésbe fulladtak, majd nagy nehezen kinyögte még: - Csak az én mesteremnek van oda bejárása. Az ő amulettje bejuttat minket, de számotokra elveszett a druida!
Khetty egy könnyed mozdulattal a sarokba dobta rongybabaként a férfi testét és a félholt vérfarkasra mutatott. Kovi villámgyorsan letépte annak nyakából a sámánamulettet és a nőhöz vitte, aki röviden megvizsgálta azt, majd lehúzta a száját:
- Csak két embert képes teleportálni, amint összezúzzák. Camelus, te vagy közülünk a legerősebb mágus, gyere velem. Ki kell szabadítanunk StevZet, mielőtt bármi másba belefognánk.
- Khetty... - kezdte zavartan a magas termetű magiszter. - Erőim valóban nagyok, de a Tűz Létsíkjáról van szó... Oda... nos nem hinném, hogy elégségesek.
- Igaz. Olyasvalaki kell nekem, aki meg tudja fékezni a tomboló lángokat – nézett elgondolkodva Incubusra Khetty. A tűzpap derékból meghajolt:
- Állok szolgálatodra!
- Mint mindig, barátom – mosolyodott el végre a nő is, majd megfogta a kopasz mágus kezét, sarkával pedig erősen az amulettre taposott, mely csillámló porrá tört össze.
A por kavarogni kezdett majd körbeölelte kettejük alakját és hamarosan megnyílt az átjáró a dimenziók között, melynek falait tomboló lángok övezték, s a felé vezető ösvény izzó lávából állt. A termet nehéz, maró kénszag töltötte be, s a két mágus kéz a kézben átlépett a portálon.

A Tűz Létsíkja, Erutol börtöne

A magas, félig meddig megszilárdult, épp hogy csak nem folyós lávaoszlopok között tűzgejzírek törtek fel a talajból, vagy éppenséggel magmabuzgárok nyíltak az óvatlanok lábai alatt. Az eget láng és füst festette meg, a levegő fojtogató volt. A lávaoszlopokhoz mindenfelé alakok voltak kiláncolva. Karjaikra tekeredtek az erős, zöldes fényű energiából szőtt kötelékek, s ők tehetetlenül térdeltek, vagy még dühösen rángatták azokat. Volt itt mindenféle alak. Emberek, törpék, orkok, alakváltók, galetkik és thargodanok is. Egyikük már hosszú ideje csak lógott a láncain, hosszú, őszes haja az arcába hullott, szakálla összeborzolva, rendezetlenül, mindenfelé állt. Bár csak lelkek voltak, a Tűz Elemi Síkján ugyanolyan tapinthatóak, mintha fizikai valójukban lennének jelen. És ugyanúgy szenvedtek is. Az őszes hajú hirtelen kicsit megemeli a fejét, noha csak a fejében suttog a szó:
- SteeeeevZ.... SteeeeevZ...
- Ki...? Ki vagy?! - hörögte a vén druida.
- SteeeevZ... Bízzááál... Úton már a segítsééééég...
- Itt... Itt nincs segítség – zuhant vissza a fej reményt vesztve.
- Bízzál szavambaaaaaan... Egy isteeeen, ritkán téveeeeeed....
- Ki játszik velem?!
- A Mágia Ura patronál most druidaaaa... és úton már, úton a segítséééég...
Fairlight hangja elhallgatott, de a StevZ most már nem zuhant melankóliába. Az elmúlt napokat (vagy heteket? éveket? századokat?) istennőjéhez való könyörgéssel, majd mikor már minden lelki ereje eltávozott, az ő gyalázásával töltötte. Már csak úgy általában könyörgött. Bárkihez. De egyre fásultabb volt. Most viszont úgy néz ki, meghallgatták imáját.
- Sheranra ugyan hiába vártam volna – sziszegte maga elé durván, gyűlölettel.

Valamivel arrébb egy nagyobb, vörösen izzó kő mögé két alak bújt le. Egy vörös hajú nő és egy kopasz, félmeztelen férfi. Óvatosan előrehúzódott a kő közvetlen közelébe. Khetty kitekintett, és néhány nem túl irodalmi megjegyzést sziszegett maga elé.
- Két őr... Nem is akármilyenek – jegyezte meg aztán.
- Ezt hogy érted? - érdeklődött Incubus.
- Nagyok, lángokból vannak. Illenek ehhez a helyhez...
- Orkhan Thaiok!
- Hogy mondod?
- Orkhan Thai, az Eleven Tűz. Egyfajta thargodan. Elemi tűz alkotja a testét. Természetesen tűzzel sebezhetetlen és ezen a létsíkon gyakorlatilag lehetetlen a víz erejét segítségül hívni. Vagyis...
- Vagyis nehéz harcnak nézünk elébe – komorult el Khetty tekintete.
Incubus is kisandított a két, a fogoly lelkek előtt mereven ácsorgó, rendíthetetlen óriás felé. Közel 10 méter magas humanoid lángoszlopok. Mindkettejüknek különös fényben vibrált a szeme. Az egyiké kéken izzott, a másiké a kihűlt, fekete szenet idézte. Visszafordult a társnőjéhez:
- Nem egyszerű őrszemek. Hamvasztó és Lobbanó...
- Mi történt?
- Az Orkhan Thai az egy faj, ahogy a galetki is. Ezek viszont fajtájuk legkiválóbbjai. A kéken izzó szemű, az Lobbanó, ezen lények leghírhedettebb harcosa. A másik Hamvasztó, a legnagyobb Orkhan Thai tűzmágus.
- Jól van hát. Tiéd a harcos, enyém a mágus. Mindenképpen le kell vágnunk őket, nem lopakodhatunk el két démon mellett... Gyerünk!
Megvárta Incu biccentését, majd kipattant a kő mögül. Egyenesen Hamvasztó felé tartott, a szeme sarkából látta, hogy a Dornodon hívő sem hagyta cserben és Lobbanó elé penderülve harcművész alapállást vett fel. Khetty nem szórakozott a fegyveres harccal. Mágus volt és az ellenfele is. Nem az erő fog dönteni.
Hamvasztó nagy erejű lángtengert idézett meg, a recsegő-ropogó lángok a nő felé tolultak. Khetty éles kiáltására a talaj egy része falszerűen felemelkedett, menedéket nyújtva a mágusnőnek a lángoktól. A thargodan dühöngve robbantotta át a falat néhány tűzgolyóval, de Khetty már készen állt a válaszcsapással és egy mágikus dárdát lőtt ujjaiból Hamvasztó felé. A dárda átjárta a lény testét, a lángok sercegése hallatszott egy pillanatra, de a lény nem rendült meg a csapástól, sőt! Fekete lángokból polipszerű tűzlényeket idézett meg vagy fél tucatot, így Khettynek mostantól a védekezésre kellett koncentrálnia.
Incubus mély alapállásban állt, bőrén vörösen izzottak a rúnák, jelezve: ura, Dornodon teljes immunitást ad neki jelenleg a tüzekkel szemben. Lobbanó irdatlan tűzkarddal a kézben lépett előre és egy harántirányú vágással nyitott. Egy ekkora monstrum erejét nem lehet megfékezni, a tapasztalt végzetúr is inkább az oldalra szaltózás mellett döntött, majd villámgyorsan két rúgást mért a lény "lábszárára". Lobbanó meg sem rezdült, de gúnyosan szólalt meg:
- Urad varázsa nem tart örökké apróság. De én legyőzhetetlen maradok a Tűz Létsíkján!
Újabb gyors vágást került el a pap, majd szitkozódva tűzgejzíreket hozott létre az Orkhan Thai lába alatt. Ahogy a tűzgolyók belecsapódtak Lobbanó lángjai még magasabbra szöktek, öblös hahotázására Incubus maga elé morogta:
- Hát igen, ez nem volt a legjobb ötlet...
Khetty egyre jobban hátrált, már minden erejét a rengeteg tűzcsáp előli félreugrálás kötötte le, a nyaka jobb oldalára szerzett is mély fájdalmára egy csúnya égési sebet, és erőtartalékai rohamosan merültek ki. Hamar meg kellett állapítania, hogy ez az ellenfél meghaladja a képességeit. Noha alapvetően büszke lelke tiltakozott a beismerés ellen, de az életösztön nagyobb volt. Segítség kell.
- Lángok? Tűz? ... Égés? - mormogta egy szaltó közepén, aztán sötét félmosollyal kiáltotta: - Tharr! Minden hatalmad követelem a föld felett!
Ami ez után következett, az legmerészebb álmait is felülmúlta. Az amulett barna színben villant fel, közepébe a két keresztbe tett kard került. Khetty szemei is földbarnán világítottak, testén keresztül dübörgött a föld mindent lebíró, megállíthatatlan ereje. Érezte az izmaiban, az inaiban feltoluló erőt, mely akár városokat töröl el a föld felszínéről, azt a szívósságot, mely kontinenseket cipel a hátán, s a hatalmat, mely ha elindul, semelyik más őselem meg nem fékezheti. Előrelépett és talpa alatt megremegett a föld. Toppantott egyet, mire hullámot vetett a talaj, s a hátára lökte a megdöbbent thargodant. Khetty világító szemei most a tűzlények felé fordultak, ajkán könyörtelen mosoly jelent meg. Intett, mire egy hatalmas adag izzó föld, mint gigantikus hullám zuhant a polipokra, azonnal kioltva éltük lángjait, s maga alá temette Hamvasztót is. Az Orkhan Thait keményebb tűzből faragták mint teremtményeit, sokkalta kisebb lánggal égve, súlyosan megsérülve, de kimászott a lávahalom alól. Khetty a magasba emelte a két kezét, mire a talajból két iszonyatos kőkéz bújt elő Hamvasztó két oldalán, akár egy gigászi gólem karjai. A mágusnő tapsolt, mire a két földkéz a lánglényre csapódott, ki bár kétségbeesetten tekergőzött, nem szabadulhatott a halálos szorításból. A nő egyre jobban élvezte hatalmát, lassan, kínosan lassan szorította egyre jobban össze a két tenyerét és hallgatta a démon halálsikolyát, érezte a lassanként kiszakadó lelket a tűztestből, melyet ő egyedül emészthetett el, mely soha többé nem megidézhető, még az istenek sem érik el. Melyet szétszaggat és elemészt. Hamvasztó halott volt már, de Khetty a saját hatalmától megrégeszülve, még mindig csak egy helyben állt és a két kőkezet nézte, melyekkel egy mozdulattal megölte a világ egyik legveszedelmesebb elementarista varázslóját...
Eközben Incunak komoly gondjai adódtak a tűzharcossal. Noha egyelőre tűzvédelme miatt az nem tudta megsebezni, de ő sem tehetett ellene semmit, s míg az ő manakészletei végesek voltak, addig Lobbanó a puszta föld vagy a levegő izzó hőjéből is erősödött, gyógyult. Minden eltelő pillanattal egyre rosszabb helyzetbe került a thargodan ellen. A Tűz Létsíkja a hazai terep olyan előnyét jelentette, amelyet nem lehetett legyőzni - döbbent rá Incubus. És ezzel együtt a megoldásra is.
Kivárt amíg a lény újabb csapásra emelte fegyverét, ez alkalommal nem ugrott félre. Kivárt az utolsó pillanatig, majd izmait megacélozva elrugaszkodott. Pontosan a kardpengére érkezett, mely meglepően szilárdnak bizonyult, így újabb lendületet véve a lény felé ugrott, s jobbját acélkapocsként zárta annak torkára.
- Velem jössz! Nordokazar!
Ez alkalommal nem ura létsíkjára vitte a dimenzióváltó mágia, hanem Ghallára. Egy nyugodt, békés kis tó fölé, mit oly régen ismert. Lobbanó nyakát szorítva csapódtak a vízbe, a thargodan utolsó bömbölését csak a halak hallhatták. A lángok kihunytak a tó vízében, csak gigantikus gőzfelhőt hagyva maguk után a démoni lélek kiszabadulásától zölden villogó víztükör felett, s egy amulettet Incubus kezében, amit eleddig a strázsa hordozott. A tűzpap teste görcsösen rángatózott a vízben, ahogy megpróbálta elnyelni legyőzött ellenfele lelkét, de a nagyobb részét el kellett engednie, ehhez nem volt elég ereje. Hullafáradtan mászott ki a tó partjára, de vérmocskos ökle azonnal összeroppantotta az amulettet...

(folyt köv hsz)

Atyaúristen. Ezt most találtam meg, de most se kellett volna... Kezdem elveszíteni az alapvető hitemet az emberi intelligenciában... Kérem mielőbb jöjjenek a wogonok sztrádát építeni...

Ha rendelsz sima őskövet, akkor maximum a vett mennyiségnek megfelő kiégett ősköved is átváltozik igazivá.

Na kedves Miss Hilton Először is kell egy 26-os tanulás, ott jön a lélekenergiasajolás szaki. Megtanulod 1-es szintre. Innentől az állatoknál megjelenik a sajtolási lehetőség egy külön fülön. Ott kattintasz és kész is, egy óra alatt módszeresen kitaposod szerencsétlenből az utolsó csepp LE-t is.

Az égen sötét fellegek úsztak, melyek elfogták a holdak fényét az éjszaka fátylába burkolózó Ghalla földjétől. Közelgő vihar előszele volt ez, minden teremtett lélek ilyenkor menedék után néz, mihamarabb eltűnni akar a kihalt tájon végigsöprő szél és felhőszakadás elől, ezt súgják az ösztönök állatnak, torzszülöttnek és végzetúrnak egyaránt.
Mégis volt valaki, aki nem keresett óvó fedezéket, aki nem menekült. Napkapu tetején a lélekkút előtt állva belehajolt az éjszakai szélbe és élvezte a levegőben terjengő viharszagot, az elektromosságot, a nehéz, páratelt levegőt.
- A Jóslatok Éjszakája - suttogta maga elé Danka. - Minden készen áll mester, ahogy parancsoltad. Megszereztem az információkat. A többiek - kesernyés mosoly, - a Napkapu mágusai többé nem állhatnak ellen hatalmadnak. És illően fogadom majd azokat is, kiket megjövendöltek... Illendően... Még utoljára...
Őrült kacagása a szél tombolásába veszett, de fénytelen, halott tekintetében felszikrázott az emésztő gyűlölet. Igen. Most eljőnek újra. Eljő a harcos akinek keze szeme világát és élte fonalát szakította el. Eljönnek a mágusok, kik a hatalomért, a sötét tanokért elhagyták őt. És eljön az úrnő, kiben annyira bízott, és aki elárulta és megalázta. Mind eljönnek. És...
- ...mind megfizettek - hörögte.

Alacsony, szikár férfi állt a Napkapu egykor sokkal szebb napokat látott kapuja előtt. A kopottas vaskapu nyikorogva rázkódott a szélben. A férfi hátravetette sötét csuklyáját és köpenyét. Felső teste szinte fedetlen volt, eltekintve egy szegecselt vállvédőtől és annak hevederétől, mely keresztülölelte inas alakját. Bőre hullafehér, rajta sötét tetoválások kígyóztak, mellkasa közepébe értő kezek éles pengével vágtak hegtetoválást. Szája repedezett, feketés színezetű, sötét szeme körül fekete, kaotikus szimbólumok. Fejét teljesen kopaszra borotválta, még a szemöldöke is áldozatul esett a pengének. Testhez álló fekete bőrnadrág, és erős bőrcsizmák egészítették ki a képet, semmi nem utalt a férfi hatalmára, ha csak az nem, hogy a tetoválásai változó időközönként vörösen izzottak fel, mint a parázs. Na meg a nyakában lógó szimbólum, Dornodon nagy isten fekete kristálydenevére.
A fickó megcsóválta a fejét és óvatosan végigsimított smaragd hordajelvényén. Utoljára rubin jelvény volt a mellén, mikor itt járt. És akkoriban épp csak túl volt egy pusztító háborún. Az istenekre! Hogy gyűlölte akkor ezt a tornyot a lakóival együtt! De az idők változnak - rántotta meg a vállát Incubus. Most az a feladata, hogy védelmezze a tornyot bármi áron. És olyan úrnő bízta ezt rá, akinek színe előtt semmiképpen sem vallhat kudarcot.
Csontos karjait előrelökve artikulátlanul felkiáltott, mire a kapu darabokra szakadva repült be az udvarra. A tűzpap besétált, sötét tekintete végigfutott a belső kerten. Egy gyakorló téren állt, döbbent rá, amely méretei folytán szinte a bejárati kapuig ért. Incu a fejét csóválta ennek láttán, nem éppen jól oldották meg a mágusok az építkezést. A gyakorló tér közepén kicsiny arénaszerűség volt kialakítva és megdöbbenve látta, hogy annak körívét szobrok veszik körül. Közelebb sétált és szemügyre vette az elsőt. Csuklyák és kelmék mögé rejtőző szikár, magas férfialak, de a szobrász remekül fogta meg az arc megfaragásakor egykori modelljének túlfűtött, erős egyéniségét, még ha csak emlékezetből is dolgozhatott. Incu legalábbis nem úgy ismerte Morthazort, mint aki órákig hajlandó ehhez modellt állni. És arrébb a többit is fel tudta idézni... Gill Bates, Khetty... Tovább nem is ment. Jól tudta, minden szobor egy-egy távozó. Valaki a régiek közül. Akikre e falak között szeretettel emlékeznek a barátok.
- Mit keresel itt száznagy? - mennydörgött egy erős hang Incubus háta mögött, mire a tűzpap megperdült. Nagyon magas férfi állt vele szemben, szürkés haja a válla alá omlott, elhegyesedő fülei mögé hajtva. Arca nyugalmat és valamiféle rejtett derűt, tekintete lelkierőt, bölcsességet és belső békét sugallt. Olyan férfit sejtetett ez az arc, aki tisztában van a saját erejével és értékével és aki nem hátrál meg a kihívások elől. Alakját prémmel szegélyezett gallérú mágusköpeny fedte, kezében embermagas, szürke mágusbot, tetejében egy hatalmas drágakő foglalva. Sűrűn kavargott körülötte a mana, mintha a nagy hatalmú mágusmester teste szabályosan magához vonzaná az energiát.
- Többé már nem, Camelus - rázta a fejét Incu. - Többé már nem. Úgy tudtam elhagytad ezeket a falakat... Hogy a Sötét Ösvény őrült máguserődje lett otthonod...
- Sok tapasztalat és bölcsesség rakódott le bennem azon falak közt, de az otthonom itt van - válaszolta a kérdezett. - És most valami azt súgja, nagy dolgok vannak készülőben, így itt van a helyem. És te mit keresel itt harcos?
- Hadi tapasztalatom okán van itt a helyem. Valaki, aki számomra talán fontosabbá és tiszteletre méltóbbá vált, mint egy papnak saját istene bízta ráma feladatot, hogy erősítsem meg ezeket a falakat és küzdjek olyasvalaki oldalán majd, aki ezerszer bizonyította, nincs kéz mely méltóbb hatalom birtoklására, mint az övé.
- Kikről beszélsz In...
Camelust a szobrok közti sötét árnyak megnyúlása szakította félbe. Az árnyékok egyre hosszabbak és egyre sötétebbek lettek, elnyúltak. Végül elemelkedtek a talajtól és hummanoid formákat öntöttek. Egyikük alacsony, enyhén zömök, de megkapó, bronzbőrű nő volt, egy remekbe szabott lándzsával a kezében, mögötte rongyos ruhába burkolózva, jellegzetes, széles karimás kalapja árnyékába rejtett arccal a hírhedett nekromanta állt, akit újabban csak Ösvényjáró néven emlegettek. Incubus és Camelus egyszerre szólaltak meg:
- Ti meg mi a Chara-din poklát csináltok itt?!
- Na azt én is szeretném tudni... - mormogta zavartan a nő.
- Nem önszántunkból jöttünk - válaszolta Ösvényjáró is, - egyszerűen beszippantottak minket az árnyékok. De ha így esett, annak oka van, Kyra, nyugodj meg.
- Még hogy nyugodjak meg! - kiabált a nő. - Azt se tudom, hol vagyunk!
- Ez a Napkapu máguserődje - válaszolta nyugodtan a zombi. - Az én ízlésemnek egy kissé... hmm... színes. Ellenben veszélytelen. De hogy mi a jó fenét kéne itt csinálnunk, na arról fogalmam sincs...
- Feltetted azt a kérdést, ami mindnyájunkat régóta foglalkoztat - dörmögte Camelus.
- És nem csak titeket - csendült egy lágy hang a beszélgetésbe és a magasból közéjük ereszkedett egy nő. Sötét haja a lapockáját verdeste, ívelt szemöldöke alól sötét, bársonyosan simogató pillantású szemek tekintetek elő, tökéletes alkatú testét kevés ruházat fedte, az is főleg páncélt jelentett. Laposkájából két vaskos, pikkelyekkel teli szárny sarjadt ki, melyek most, hogy karcsú lábai talajt értek lassan visszahúzódtak a testébe.
- Fantaghiro - bólintott Camelus. - Te is itt?
- A távozásod után nem sokkal elindult Kovi is - válaszolta a lány. - Nagyon furcsa volt. Nem nagyon beszélt és csak azt hajtogatta szinte: "Meg kell védenem". Meg sem ismert... Követtem őt.
- Eszerint Kovi Zee is itt van? - kérdezte Incubus.
- Itt vagyok száznagy! - dörögte egy újabb hang és a szobrok közül előszaltózott a Napkapu mestergyilkosa.
- Ez egyre szebb lesz, és egyre kevésbé tetszik - dörmögte Ösvényjáró. - Ilyen véletlen nem létezik. Valaki szinte összegyűjtött bennünket...
- Elég a fecsegésből - recsegte Kovi. Testhez álló fekete harci ruháján nem csillant meg a hold fénye, arcát maszk mögé rejtette, kezében viszont páros kardokat fialtak az árnyékok. - Eleget láttam. Árulók és ellenségek vagytok. És én meg fogom védeni a Napkaput.
- Mi az ördögről beszélsz? - kiáltotta Camelus.
- Ne tettesd magadat! Nem fogom hagyni, hogy a rubintok kezére játszd a tornyot, áruló!
- Kovi! - üvöltött rá Incubus. - A háborúnak réges rég vége! A rubintok odavesztek, győztetek!
- Nem tévesztenek meg a hazugságaid, száznagy! HARCOLJ!
A mestergyilkos páros pengéit magasra emelve ellenfele felé szaltózott, a tűzpap villámgyorsan perdült oldalra és már az ő kezében is penge emelkedett, mellyel szélsebesen védte ki a vágásokat. A többiek megdöbbenve nézték a két párbajozót, Ösvényjáró kivételével, aki vigyorogva dőlt neki egy szobornak és érdeklődéssel nézte a kiegyenlített küzdelmet. A kopasz pap védekezésbe szorult, majd egy hatalmas telekinetikus lökéssel próbálta hátralökni megvadult ellenfelét. A gyilkos észlelte a veszélyt és oldalra vetődött de ezzel elég teret hagyott Dornodon papjának. Incubus a levegőbe lökte karjait mire a földből gejzírekként kezdtek tűzgolyók feltörni. Kovi nem kerülhette el őket. Testének csapódva, tüzet fröcskölve robbantak fel, légnyomásuk rongybabaként dobta egyre magasabbra kardforgató testét, több méterre. Végül a tűzpap egyszerűen fölé teleportált, és egy hatalmas tűzcsóvával földhöz vágta a dühöngő férfi testét. Kovi súlyosan megsérült, de már ugrott volna is talpra, amikor a levegőből a pap visszateleportált mellé és tűzhálóba vonta a férfit.
- Nézzétek a szemét! - sikoltotta Fanta.
Mindannyian megrökönyödve látták, hogy Kovi szemei lilán izzanak, nem is látszik szembogara.
- Valamiféle téboly uralja az elméjét - suttogta Kyra, Camelus azonban hasznosabban töltötte az időt, két kezét társuk fejére téve varázsszavakat mormolt. Az izzás lassanként elenyészett.
- Mi... Mi történt? - hörögte Kovi.
- Megtámadtál minket - válaszolta sötéten Incubus.
- Hogy... Hogy én? Na de... Nem emlékszem...
- Semmi baj barátom - mormolta Camelus. - Nyugodj meg. Itthon vagy. Mi az utolsó emléked?
- Vadásztam és... - kezdte bizonytalanul, el-elakadva Kovi, - valami megtámadott. Valami... szőrös... Egy lilás villanás és aztán... aztán semmi...
- Egyre biztosabb, hogy úgy szedtek minket össze - csóválta a fejét Ösvényjáró.
- Egyetértek a sétáló hullával - bólintott Camelus. - Viszont...
Meglepetten pördültek meg, ahogy a föld mélyéről zöldes sugarak hatoltak át a sárrögök között. Fényük egyre erősebb és erősebb lett. Hátrébb húzódtak a megdöbbent mágusok is, még Camelus is elbizonytalanodni látszott. Incubus zavartan csóválta meg a fejét:
- Szakrális mágia... isteni... de hogy melyik...
Az égből jégkék fényoszlop zuhant alá a földön lévő kör alakú derengésre, mint az összecsomózott, felerősödött holdsugár. Egy ismerős alak lépett ki belőle.
Magas nő volt, vonzó, enyhén teltkarcsú alakja erős izmokat és inakat rejtett. Ruhája inkább harchoz és nehéz igénybevételhez illő, sötét, erős szövetekből készült, köpenye messze lobogott mögötte, de a körülötte örvénylő szél nem tépte le fejéről a csuklyát. A kámzsa árnyékából csak lágy metszésű állcsúcsa és vérvörös, igéző ajkai tűntek elő a holdfényben. Könnyű páncélt hordott, melynek rúnái az értő szemeknek megmutatták, több száz halott harcos lelke van belebörtönözve. Erejük s lelkük immár eltiprójukat szolgálja. A hírhedett lidércmester bizony ritkaság volt manapság, csak igazán nagy hatalmú mágus mert vállalkozni elkészítésére. Mint aki az egybegyűltek előtt állt.
Camelus rekedt hangon mondta ki:
- Khetty...
A nő szája szegletében apró mosoly jelent meg:
- Árnyak vesznek körül a múltamból és egyben barátok a jövendőből. Jó újra köztetek.
A mágusok megdöbbenve néztek össze, sokáig tartott a tanácstalan csend. Végül Incubus előre lépve szívére tett kézzel meghajolt, ám Khetty hangja félbeszakította a mozdulatot:
- Ne. Még ne. Egyelőre nem ezt akarom. Nem alázatot várok tőled. Hanem erőt és hűséget - villant a tekintete kissé elbizonytalanodva a férfi szent szimbóluma felé. - És a baráti jobbodat.
A nő kinyújtotta a kezét, amit rövid tétovázás után a kopasz erősen megszorított. Khetty az egybegyűltek felé fordult:
- Nem igazán tudjuk miért vagyunk itt. Még nem. De az alapokat sejtjük. Veszélyben van a torony és mi azért vagyunk itt, hogy bármi áron, de megvédjük! És hogy erre a feladatra alkalmassá tegyük a tanítványokat is.
A kör bezárult, az érkezők bólintással fejezték ki egyetértésüket. Khetty a szobrok felé fordult és ujjai rövid tánca nyomán három is szilánkokra robbant közülük.
- Már nem kellenek - mondta csendesen. - Visszatértünk. Keressük meg a többieket.
- Mutatom az utat - recsegte egy újabb hang. A mágusok a torony kapuja felé fordultak ahol Danka állt, hosszú, őszes haja lobogott szélben, sebhelyes arca feléjük fordult, egyetlen épen maradt szeme kutatóan fürkészte az előtte álló férfiakat és nőket. Majd kicsit halkabban mondta:
- Tudtam, hogy jönni fogtok. Jól tudtam. Mindenki rátok vár.
- Ránk vár? - szaladt fel Fanta szemöldöke.
- Úgy van. Az ebédlőben. Gyertek.
A mágusok a fiatal varázsló nyomába eredtek aki a földszinti étkezőbe vezette őket. Az asztalok körül ültek a mágustorony jelenlegi lakói. Sokan közülük soha életükben nem találkoztak még a legendás alapító úrnővel, de akik igen, most talpra ugrottak érkeztére. Hiába a tisztelet még mindig ott élt bennük. Redjens kiáltása visszhangzott az étkezőben:
- Vigyázzatok! Ez...
- ...csapda?! - reccsent Danka hangja, de keze már villámgyors mozdulatokat rajzolt és az egyetlen kijáratot vaskos, lilás színű energiafal ölelte körbe, lezárva a helyiséget. - Az! És hamarosan itt lesz a mester! Akkor majd... akkor majd megfizettek! MINDANNYIAN MEGFIZETTEK!!!

Tudtommal ugyanabból a relikviából (sőt bmilyen tárgyból, kevés kivétellel, mint a különböző italok, talán császári dekrétum is...) csak egy lehet egyszerre a birtokodban.

Idézet: Weeka - 2010.02.24. 04:26:36

Jesszus, hogy az emberek milyen hamar elfelejtik, hogy ők is voltak kezdők...