Hozzászólások - Calahan

Abban maximálisan egyetértek, hogy a citadella kis befektetéssel nagy bosszúságot tud okozni, és hogy nem lenne szerencsés ha mindenki ész nélkül lövöldözné a csapásokat. Hogy összességében jó ötlet volt-e betenni a játékba nem tudnám megmondani, de ezen kár is gondolkozni, itt van. Nekem egyenlőre úgy tűnik színesebbé teszi a játékot.
Én nem félnék annyira tőle, mert a citadella "engedélyköteles", mint a lőfegyverek. Sok százezer LE-t kell építeni mire odaér egy szövetség. A letöbb játékos ha már ennyi időt és energiát beleölt a játékba, akkor valószínűleg nem kezd el poénból ellenségeket gyűjteni.
A másik dolog ami a hosszú távú félelmeket nem indokolja, hogy legjobb tudomásom szeint fix összegért lehet semlegesíteni, tehát a karakterek szintjének növekedésével egyre kevésbé lesz fájdalmas semlegesíteni.

Tudod én eszek marhát, disznót, meg bárányt is. Őket mind azért ölik meg, hogy a levesbe meg a pörköltbe kerüljenek
Ettől nem érzem magam rossz embernek (Lehet itt a hiba )
Komolyabbra fordítva a szót, a vadászat során szörnyeket írtok, és biztosan nem hófehérkék a végzeturak, de azért remélem a legendás leírások nem csak nekem tűnnek tendenciózusan pozitívnak.

Solina:



Kedves Solina, légyszíves olvasd el a fenti sorokat. A szövetségünk bevetette az ATOMOT, ami fejenként néhány CSP-ből semlegesíthető (mellékesen ezt a egy olyan szövetség ellen, aki ennél már jóval többet vitt el tőlünk)



Voltak már olyanok akik más csoportok teljes pusztulásáig akarták vívni a háborút, és ellenük tényleg bevetették az atomot.
Mi nem szeretnénk senki pusztulását.



Nagyon dícséretes hogy ilyen önmegtartóztatást gyakoroltok, de sajnos tapaztalatból állíthatom hogy nem ez az általános, a háború a kis szövetségeknek általában legalább 3 nap portya- és térkapumentességet és rengeteg macerát jelent.



A csapások előtt felajánlottuk, hogy hajlandóak vagyunk a csapások számát tekintve mínuszban is befejezni a csatát, és ez az ajánlat még mindig él. Nincs kizárva hogy előbb-utóbb lemarad a szövetség, de addig is marad a 20-as építés.

Dess: kérlek ne erőltesd a terrorista jelzőt, csak egy embert ismerek akinek szájából ennyiszer hangzott el ez a szó és ő nem túl hiteles. Az utolsó néhány hozzászólásod alapján tudnánk mi érdemi társalgást is folytatni.



Én a játék leírásában sehol sem találom, hogy a végzeturak gonoszak (de elsimerem lehet hogy elkerülte a figyelmemet)
Ha a fertőzésre gondolk akkor pedig már csak 40%-ban kellene gonosznak lennem A portyázás ellen nem is szólaltunk fel, az ellenség elleni küzdelmben harcedzett végzetukra van szükség

Itt tényleg ideológiai különbségekről van szó, ami nem értelmes vitatéma. Ha pusztán optimalizátorkodni / kombinálni akarnék akkor mehetnék sakkozni, azért játszok online rpg-t hogy vigyek bele egy kis színt. Jó egy kicsit különc társaságban játszani, most ugyan mindenki fúj rá, de majd elmúlik.

Idézet: Simon - 2009.01.05. 02:31:46

Az iromány nyilván idealizált, a barbár kifejezés használatát szükségesnek éreztem a megfelelő hangulathoz, tetszés szerint kicserélhető "ellenséges szövetségre". Nem bántó szándékkal került bele, és ezért nincs is nevesítve az ellenséges szövetség.

Az egyetlen bibi ezzel az, hogy vannak olyan olyan szövetségek akiket senki sem támad, mert olyan erősek. Ők szoktak aztán hozzánk jönni látogatóba.

Ha az törvény, amelyik azt mondja hogy ha megölsz egy embert akkor börtönbe kell menned félelmben tartja az embereket, akkor azt hiszem én hajlandó vagyok a félelem eszközével élni a jó cél érdekében.

Verőfényes decemberi délután volt, a dombtetőn magasodó erőd körül kisebb csoport végzetúr dolgozott. Az ég tiszta volt, a decemberi hó milliónyi gyémántként szikrázott a fényben, de a levegő hideg volt, csípős szél tépkedte a torony fokán magasodó zászlót, amely büszkén hirdette, amíg a szem ellát ez Békeidők Hírmondói fenségterülete. A környéken minden csendes volt, a vadállatokat és szörnyeket már régen kiirtották a környék veterán urai, a szomszédos végzeturak pedig inkább otthonukba húzódva élvezték az évnek azt a három napját, amikor még ők is sarokba tehetik az íjat és a szablyát: a szeretet ünnepét.
A kapu, mint rendesen, most is nyitva állt, általában nagy itt a jövés-menés, a háború tépázta földön ez a nyugalom szigete, talán itt egyedül a végzeturak az ingük alatt hordják hordajelvényüket - senki sem kíváncsi rá. A kicsinyes rablóhadjáratok, hatalmi villongások a falakon kívül maradnak, itt kezet nyújtanak egymásnak az ellenfelek és vadásztrófeáikkal dicsekszenek egymásnak. A harmónia és a béke érzése – amit a végzeturak oly ritkán érezhetnek – itt mindenkit megszáll, ha csak egy pillanatra is. Hogy ez a hely szelleme vagy a jelenlévő végzeturak hatása nem tudhatom, de az bizonyos hogy egészen mélyen a múltban gyökerezik, a föld alatti létben, sőt azt mondják még abból az időből való mikor a felszín gazdag és élő volt és ezt a földet Ghallának hívta azt őt benépesítő számtalan faj.
A szövetség tagjainak még ebben a metsző hidegben is gyöngyözött a homlokuk; egy hatalmas kőhalom magasodott az erőd udvarán, volt kik ezt gyarapították a közeli kőfejtő szikláinak idehordásával, mások a faragással vagy az építkezéssel voltak elfoglalva. Látszott, hogy a csapat már teljesen összecsiszolódott, nem is csoda, néhány hónappal ezelőtt még egy liget árválkodott a magaslaton, most pedig ez a felszín egyik legbiztosabb erődje. A munka pedig szakadatlanul folytatódott egy grandiózus terven: már egy hete folyamatosan kerültek egymás tetejére az embernyi sziklatömbök, hogy fennen hirdessék a szövetség dicsőségét és ellenfelein aratott győzelmeit. Micsoda öröm és megtiszteltetés, hogy az epikus emlékmű már teljes pompájában vigyázza majd az új évet ünneplő társaságot.
Ekkor láttam meg az ösvényen közeledő egyik felderítőnket. Ideges mozdulataiból rögtön tudtam, hogy nagy a baj, de a legrosszabbra én sem számítottam. A legnagyobb barbár horda úton van felénk, és már csak fél napunk van az érkezésükig. Egyszer már megtámadtak minket, akkor is mindent megtettünk, derekasan helytálltunk, de esélyünk sem volt a megvadult barbár horda elit egységével szemben, letaroltak minket. Akkor döntöttünk úgy, hogy meg kell állítanunk a végzeturakat pusztító pestist, az állandó egymás közötti háborúzást és össze kell fognunk egy sokkal veszélyesebb ellenféllel szemben. Azt mondják a szavak ereje hatalmasabb a fegyverekénél, mi hiszünk is ebben, de hogy szavainknak súlya is legyen a szövetség leghatalmasabb mágusai megalkottak egy varázslatos építményt, amely az elrettentést szolgálja. Egyetlen felelősen gondolkozó végzetúr sem merne szembeszállni pusztító erejével, mert pont a leghatalmasabb erőt használja, amit a végzeturak a háborúikkal és vortexeikkel oly kegyetlenül meggyötörtek, a természet erejét. Az épület már önmagában is félelmetes látványt nyújtott, méltóságteljesen lebegett mindig az őrtorony felett, tanúbizonyságot téve az ott lakók jártasságáról a mágia területén, de a megfelelő kezekben pusztító vihart tudott életre kelteni bárhol és bármikor.
A felderítőnk ezúttal sem tévedett, a barbár horda pontosan érkezett és óriási pusztítást vitt véghez, szerencsére a legfiatalabb társainkat nem találták meg, de akit csak megtaláltak agyonvertek. Hátunkat egymásnak vetve küzdöttünk, de sorra adtuk fel a védelmi vonalainkat, minden talpalatnyi földért megküzdöttünk, de ha valahol egy lépést tettünk előre akkor máshol hármat tettünk hátra. A havat mindenhol vér áztatta, a falakon pusztító villámok és tűzgolyók nyomai sorakoztak. Végül a talpon lévő végzeturakkal az őrtoronyba hátráltunk. A szövetség szívét, a lélekkutat védtük, de láttuk a háború elveszett, nincs már remény. Nem maradt más hátra, a fellegvárba vonultunk vissza és megkezdtük a varázslat megidézését.
Emlékszem mikor elkészült a fellegvár, hogy bíztunk benne hogy erre sohasem sem fog sor kerülni, nevetgéltünk, magabiztosak voltunk. A felhőtlen pillanatok egyike. Ezután ahogy sorra érkeztek az aggasztó hírek, ahogy a tárgyalásaink nem hoztak eredményeket egyre jobban megkeményítettük a szívünket. Az elhatározásunk szilárd, pedig mennyivel könnyebb lenne meghajolni a szélben. De van egy álmunk, egy sziget az erőszak hullámzó tengerében, a tajtékzó habok minden irányból ostromolják, de az egyre csak ellenáll, mint egy szikla. Ez egy rögös út, talán nincs is ennél rögösebb, de mi erre indultunk, és nem is állunk meg, míg végig nem megyünk rajta. Az út végén ott vár ugyanis egy új, virágzó Ghalla!

Jutalom átvétele gombot akarunk

Kárpótlásul dupla jutalommal

Idézet: Zsolesz - 2008.10.07. 16:12:37

Csatlakozom Zsolesz hozzászólásához, és a jó válaszok mellett szertném látni a jó kérdéseket is.
Kössz
Üdv