NAPMO, CSIGA és DIABOLO kalandja
Valahol az értelem határain….
A palota nem is palota volt, rémlátomás inkább. Az őrület bézs színeibe öltözött fellegeket ostromló tornyai sárkánykarmokként kaptak a szélrózsa irányaiba. Lehetetlen görbületeiken leírhatatlan, gyíkszerű lények marták egymást. Folyton változó ablakai sötét öbléből, olykor íves pupillák villantak. Tekintetük épp olyan őrült tenni akarásról tanúskodott, amilyet a palota hirdetett azzal, ahogy az ég és az űr határán sodródó meteoritok egyikén terpeszkedett.
Larmon nem emlékezett arra az időre, amikor még galetkiként élt a halandók szférájában. Ami azt illeti, nem is volt büszke rá, s ha a testébe plántált démon nem mosta volna el halandó létének nyomait, bizonnyal maga folyamodott volna azok eltörléséhez. Boldog volt. Boldog volt, amennyire csak boldog lehet az, aki szeszélyes urak szolgálatába hajtja fejét, és sosem lehet biztos a holnapban. Ébredés után felemelheti-e még a fejét, vagy arra eszmél, az ő lelkét is belesimították a mindig éhes palota szövetnékjébe.
Amint lassan, de határozottan átvágott a Sötét terem felé, a palotába sereglett lények sokasága utat nyitott előtte, akárha Zén lenne a dhyrnai bennszülöttek földjén. A nálánál sokszorta nagyobb démonhercegek ugyan összesúgtak a háta mögött, eljátszottak a gondolattal, hogy pozdorjává zúzzák, de mindannyian tudták, a Káosz Ura – neve ellenére - roppant következetes tudott lenni, ha a Kegyeltjei ellen esett sérelmet kellett megtorolni.
Kegyelt. Larmon pontosan tudta, hogy mindegyik magafajta ideje kitelik egyszer, de mert ambícióit halála után sem hagyta porhüvelyével együtt pusztulni, igyekezett minden alkalmat megragadni, hogy Ura kedvében járjon és titkon reménykedett közben, hogy idejében kinevezik egy távoli démongrófság urává, ahol kedvére foglalkozhat az öröklét és a varázshatalom kérdéseivel.
A trónterem elé érve némán bólintott a thargodan őrségnek, akik félrehajtották előle a hétfejű kígyókból font ajtót. Vett egy mély levegőt, majd belépett a sötétségbe. Sosem sikerült kipuhatolnia, mi ez a terem. Hogy létezik-e egyáltalán. A méreteivel nem, és a hatalmával is csak kevéssé volt tisztában. Egyvalamit azonban tudott. A Káosz Ura itt fogadta minden alattvalóját, s soha egyik sem láthatta. Ha a jóslat beválik, az öt csapás után, a hatodikkal nyílnak meg a Káosz kapui, s ekkor a Nagyúr, maga fog seregei élére állni, hogy eltapossanak mindent, ami nem hódol be akaratuknak. Letérdelt, és fejét a térdére hajtotta. Nehezére esett, mert fajtája rossz tulajdonsága volt a korai hízás, s ő új életében sem tudott ez ellen tenni. A hasa szinte szánalmasan hömpölygött térde és hosszanti nyaka között.
- Hát eljöttél Larmon – hangzott fel a félelmetes kánon a sötétségből. A Nagyúrnak állítólag hét feje volt és általában egyszerre nyílt szóra mindegyik szája. – Sosem kell csalódnom benned hű szolgám, és ez jó – a szilmill alig hallhatóan fújta ki a tüdejében rekedt levegőt. – Elvégezted a feladatod?
- Igen Nagyúr! Akaratod szerint átsegítettem őket az Őrület folyóján, s azóta is azt hiszik, a maguk erejéből sikerült nekik. Megkapták a köveket is. A stigmák a helyükön. Minden együtt áll az első csapáshoz.
- Remek! – hangzott a megelégedett hang. – És az azúr és rubin hordák?
- Róluk más úton gondoskodom – Larmon nem tudta, elég magabiztosan hangzott-e a válasza, de bízott benne, hogy a Nagyúr nem veszi észre a hangjában megbúvó bizonytalanságot.
- Legyen hát! Menj utadra és térj vissza sikerrel. – elbocsátás volt ez, Larmon pedig szinte ujjongott örömében, hogy ezt az audienciát is élve megúszta. A félszázadik körül járt és ezzel ezredévek óta ő volt a legsikeresebb. Tudta persze azt is, szerencséje is csak viszonylagos. Amíg a Nagyúr hisz a Jóslatban, neki nincs félnivalója. Ő is szerepel benne....
…
S a föld, mely kopár volt, benépesedik újra.
Bátrak és szerencsések árját sodorva;
Visszatérnek az istenek, a régiek, a voltak,
A Sors kereke ismét forog, az idő elolvad….
Hozzászólások - Demo3237
Oldal: 1
Dátum: 2009.05.22. 10:53:38
Nah, akkor én is ideteszem a véleményemet:
Azt nagyon fontos leszögezni, hogy NEM VOLTUNK EGYENLŐEK A MICSUVAL. Nem nevezném paritásnak, ha tőletek 5-6 ember képes végigszaladni a saját ütéstávolságán belül eső embereken, nálunk pedig 3, akikből Stubb nem is tudott igazán részt venni a háborúban.
Elmondanám, hogy nekem 176-9 lett a végső arányom ellenetek, vagyis ha épp nem egy lazább időszak lett volna a munkahelyen, már az elején mocskosul kikapunk.
A háborút viszont nem miattam nyertük, hanem azért, mert a szövetségünk fele, akiknek esélyük sem volt nyerni, vállalták, hogy kilépnek a háború idejére. Azt látni illik, hogy az áldozatuk inkább csak a moralitás lépcsőfokán mérhető szuperlatívuszokban, a kincspontjaikon túl nem buktak semmit, inkább csak visszanyerték a normális, élvezhető játék esélyét (a kincspontok kárpótlását pedig mindenképpen kitaláljuk, de ez már a mi dolgunk).
Hogy tisztességtelen volt? Szerintem maga a háború is tisztességtelen volt, mindkét fél követett el túlkapásokat,és a magam részről kicsit feljebb ezt be is láttam, és személyesen is elnézést kértem. Hozzá kell tenni, ez viszont is megtörtént.
Azt viszont nem tudom tisztességtelenként értelmezni, hogy szövetségünk egyes tagjai, akinek már-már lehetetlenné vált az élvezetes játék, és a nagyjuk iskolába jár, ezért napközben maximum boxzsákként funkcionáltak, úgy döntöttek, hogy inkább máshol keresik a boldogulást. Tisztességtelen dolog, hogy nem tűrték békésen, ahogy ronggyá veritek őket? Hát én nem tudom így értelmezni, mert akkor tisztességtelen az is, hogy valaki, akinek több ideje van játszani, 15% alatt tartja magát.
Összegezve, a kapituláció egy felelős döntés volt részetekről és Stubb visszatértével meg tudtuk volna tartani az előnyünket könnyedén, amivel csak tovább keserítjük egymás életét. Jó ellenfelek voltatok és szimpatikusak a Micsu vezetői. Egész egyszerűen nincs szükség arra, hogy bármi mást belemagyarázzunk a dolgokba, mint hogy ez a háború borzalmas áldozatokat követelt mindkét oldaltól.
A miénk alapvetően nem harcos szövetség. Nincs is más lehetőségünk, csak az, hogy a minket támadóknak minden alkalommal bebizonyítsuk: a háború nagyon rossz dolog.
Más:A Napkapuban megtaláljátok a kalandok folytatását.
Azt nagyon fontos leszögezni, hogy NEM VOLTUNK EGYENLŐEK A MICSUVAL. Nem nevezném paritásnak, ha tőletek 5-6 ember képes végigszaladni a saját ütéstávolságán belül eső embereken, nálunk pedig 3, akikből Stubb nem is tudott igazán részt venni a háborúban.
Elmondanám, hogy nekem 176-9 lett a végső arányom ellenetek, vagyis ha épp nem egy lazább időszak lett volna a munkahelyen, már az elején mocskosul kikapunk.
A háborút viszont nem miattam nyertük, hanem azért, mert a szövetségünk fele, akiknek esélyük sem volt nyerni, vállalták, hogy kilépnek a háború idejére. Azt látni illik, hogy az áldozatuk inkább csak a moralitás lépcsőfokán mérhető szuperlatívuszokban, a kincspontjaikon túl nem buktak semmit, inkább csak visszanyerték a normális, élvezhető játék esélyét (a kincspontok kárpótlását pedig mindenképpen kitaláljuk, de ez már a mi dolgunk).
Hogy tisztességtelen volt? Szerintem maga a háború is tisztességtelen volt, mindkét fél követett el túlkapásokat,és a magam részről kicsit feljebb ezt be is láttam, és személyesen is elnézést kértem. Hozzá kell tenni, ez viszont is megtörtént.
Azt viszont nem tudom tisztességtelenként értelmezni, hogy szövetségünk egyes tagjai, akinek már-már lehetetlenné vált az élvezetes játék, és a nagyjuk iskolába jár, ezért napközben maximum boxzsákként funkcionáltak, úgy döntöttek, hogy inkább máshol keresik a boldogulást. Tisztességtelen dolog, hogy nem tűrték békésen, ahogy ronggyá veritek őket? Hát én nem tudom így értelmezni, mert akkor tisztességtelen az is, hogy valaki, akinek több ideje van játszani, 15% alatt tartja magát.
Összegezve, a kapituláció egy felelős döntés volt részetekről és Stubb visszatértével meg tudtuk volna tartani az előnyünket könnyedén, amivel csak tovább keserítjük egymás életét. Jó ellenfelek voltatok és szimpatikusak a Micsu vezetői. Egész egyszerűen nincs szükség arra, hogy bármi mást belemagyarázzunk a dolgokba, mint hogy ez a háború borzalmas áldozatokat követelt mindkét oldaltól.
A miénk alapvetően nem harcos szövetség. Nincs is más lehetőségünk, csak az, hogy a minket támadóknak minden alkalommal bebizonyítsuk: a háború nagyon rossz dolog.
Más:A Napkapuban megtaláljátok a kalandok folytatását.
NAPMO, DIABOLO ÉS CSIGA KALANDJA
A druida nehéz fejjel ébredt. Első próbálkozására, hogy kinyissa szemét, fájdalomtűk ezrei martak fejébe, ezért inkább befelé fordult és rövid meditációval elcsitította testének visszhangjait. Fáradtan ült fel, de a sötétben csak egy guggoló sziluettet vett ki. A sziluett megmozdult – talán felé nézett?
- Bocsássatok meg – hallotta Csiga hangját. – Elhibáztam. Ezúttal nagyon. Az az izé pont ezt akarta, és verjék meg az istenek!, és megadtam nekik. – Napmo kétkedve ült fel. Fogalma sem volt mi történt. Akárhogy próbálkozott, képtelen volt egyébre visszaemlékezni, mint hogy nekiindultak a folyam átúszásának. Aztán fájdalom. És sötétség.
- Hol van Diabolo? – kérdezte, amint eszébe jutott hiányzó társuk.
- Itt fekszik – mondta Csiga. – Rendbe fog jönni – toldotta a választ a ki nem mondott kérdéshez.
- Mi…mi történt barátom? – Csiga hangos sóhajjal nyugtázta a kérdést. – Majdnem átúsztunk a túlpartra. De a közepén azok a tarajos valamik ránk támadtak. Láttam, amint Diabolot lehúzzák a mélybe, így nem maradt más választásom. Varázsoltam. Aztán az oszlopon felizzottak a rúnák…és mi itt vagyunk. Elszívta a varázslatomat. Aztán az sem volt neki elég, s már a lélekenergiámat követelte. Ha nem gyémánt lennék, belepusztultam volna. De nem bírt a génjeimmel. Elengedett.
- És…hol vagyunk most? – kérdezte Napmo, aki az egészből továbbra sem értett semmit.
- Egy barlangjáratban. Körbejártam már. Nem messze innét van egy folyosó, ami tovább vezet dél felé. Elvileg arra van a csatamező. De nagyobb baj, hogy valami rossz történt velünk odaát. Nem tudom mi, de valamit elvesztettünk. Örökre. Az a szemét pedig végig mosolygott. Nem tudom van e arca, de azt tudom, hogy mosolygott. Röhögött rajtunk!
- Nyugodj meg Csiga. Akármi is történt, idővel kiderítjük – mondta Napmo, kevés meggyőződéssel – de a legfontosabb most a csatamező megtalálása. No meg hogy életet leheljünk Diabolóba, meg… - nem fejezte be. Rádöbbent ő is, minden familiárisukat elvesztették a rejtélyes csatában. Nem kellett rákérdeznie, érezte, hogy a kötelékek, mely állatokból társakat faragott mellé, elszakadtak.
Fél órába telt, míg ráolvasásaikkal magához térítették Diabolót és még háromba, míg talpra tudott állni. Csendben vette tudomásul a történteket, de szinte kirobbant belőle az elfojtott keserűség. Napmo tudta, nem az a fajta, aki könnyen napirendre tér a megmagyarázhatatlan felett. Büszke volt rá, hogy ilyen bátran fogadta a kísérői elvesztését. Tudta, belül majd elemészti a tehetetlenség érzése és a harag. Csiga pedig, mint mindig, ezúttal is megmutatta, hogy teljesen járatlan a moralitás és a bajtársiasság mezején. Türelme elfogytával felcsattant;
- Ha a smaragd urak még aludnának egyet, tegyék csak, de Csiga Úr elindul, hogy helyettük is elvégezze a küldetést! – A két másik végzetúr meg tudta volna ölni ezért, de azt is tudták, képtelenek lennének legyőzni, ezért csak szemük villant egyet, és kezük szorult meg fegyverük markolatán.
Két napot haladtak a járatokban. Közben egyetlen felesleges szó sem esett közöttük. A mélység lényei kétszer próbálkoztak, de elsőre fanatikussá fokozódó harci lázzal, másodszorra pedig az őrködő Diabolo dühével találkoztak. Egyikkel szemben sem volt esélyük.
A harmadik napon akadtak a felszínre vezető járatra, s ez felrázta őket elhatalmasodó fásultságukból. A felszínre lépve azonban rá kellett jönniük, a pokol bugyrait nem könnyű maguk mögött hagyniuk.
A nap fásultan sütött végig a rozsdabarnára aszalódott dombvidéken. Mintha kedve sem lenne, éltető sugarait eme istentelen helyre pazarolni. Ameddig a szem ellátott, kisebb-nagyobb buckák, dombok törték meg a tájat, a maguk természettől elrugaszkodott szürrealitásával. Sem formájuk, sem kiterjedésük nem volt, inkább csak léteztek közönyösen, mintha nem akadna ellenfelük e tájon. Napmo vette észre, hogy nem dombok. Valaha volt gigászi kráterek oldalai voltak, melyek határait elmosták az évezredek varázsütközetei nyomán fakadt újabb és újabb sebhelyek. A földön mindenütt csonttá fásult porhüvelyek hevertek, itt-ott sosem látott fegyverek markolata meredt az égnek.
- Ez hát a híres drakolder csatamező – törte meg a csendet jó szokása szerint Csiga. – Sokkal veszélyesebbnek gondoltam – tette hozzá kárörvendőn.
- Az is fiatal barátom! – hallották maguk mögül. Mindannyian dühödten fordultak a titokzatos hang forrása felé, hogy végre elégtételt vegyenek minden szenvedésükért…és aztán csalódva hanyatlott le fegyvert markoló kezük, s zárult össze varázsra nyíló szájuk. A lény aki előttük állt nem lehetett három láb magas, apró zöld kezei csak még jobban kiemelték terebélyes pocakját, melyhez egészen lehetetlenül keskeny nyak csatolta a nagy kopasz, elnyújtott formájú fejet. Az avatatlan vándor szilmillnek gondolhatta volna, de a tény, hogy beszélt, és az, hogy szemeiből időtlen bölcsesség csillogott, mindannyiukat elbizonytalanította.
- Ki vagy te, ki szólni mer? – kérdezte Csiga, amint visszanyerte lélekjelenlétét.
- Én kérdezhetném ugyanezt ifjú végzetúr. Ki vagy te, ki hívatlanul tapodja e megszentelt földet? – replikázott a szilmill. – Mit keresel e tájon, s hogy mersz kérdéseket feltenni a csatamező őrének? – hangja ekkorra végtelennek tetsző hatalommal telt meg.
- Ühümm…- Napmo finoman félretolta a hirtelenkedő gyémánt galetkit és kilépett a szilmill elé: - A nevem Napmo, én vagyok a Teun folyó völgyének druidája, Sheran anyánk követője, a varázslatok beavatottja, a Napkapu küldötte e tájon. Társaim, Diabolo, szövetségem megbecsült tagja, és Csiga, fegyvertársunk és segítőnk vándorlásunkon. Egy fehér és egy vörös immunitáskőért jöttünk, mert odahaza, a Naptoronyban szükség van erre a káosz megfékezése érdekében, mert… – Elfúló kacagás fojtotta a druidába a szót. A kis lény magas hangon nevetett rajta, majd pár pillanat múltán, görcsein erőt véve, nyugodt hangon folytatta.
- Vicces, hogy Ti, akik a Káosz megfékezésért jöttetek ide, magatok is a Káosz stigmáját viselitek. Ugyanakkor szerencsésnek mondhatjátok magatokat, mert a Jóslat értelmében át kell adnom nektek, amit kértek, hogy aztán elhinthessétek a világban a pusztulás és újjászületés magvait. Segítek is.
Egy újabb villanás volt csupán. A tér-idő már annyiszor kifordult magából, mióta útra keltek, hogy meg sem lepte őket a rozsdás földet felváltó dús füvű rét, melyre a mágia okádta a galetkiket. A távolban pedig ott csillogott a Naptorony.
- Mi volt ez? – kérdezte Diabolo.
- Nem mindegy az neked? – kérdezett vissza arrogánsan Csiga. Majd összeszorított öklét lassan kinyitva megmutatta tartalmát. A fehér és a vörös immunitáskő. – Megvannak és ez a lényeg – mosolygott.
- Hogy..hogy szerezted? – kérdezte a druida.
- Egyszerű. Az egyik pillanatban még nem voltak, aztán arra eszméltem, hogy itt vannak a kezemben. Nem mindegy, amúgy is? Ezért jöttünk, ezért szenvedtünk. És most kísérjetek szépen oda, ahol azt a híres sört mérik.
- Azért ez nem olyan egyszerű – próbálkozott Diabolo. – Nem tudjuk ki volt ez a rejtélyes lény és azt sem, hogy miért tette, amit tett. Nem örülök neki, hogy így szereztük meg a köveket. – Csiga válasza a szokásosnál is lekezelőbb volt:
- Nekem mindegy. Rághatod a dolgokat napestig, de a ti szégyenetek lesz, ha én viszem vissza a köveket – mondta, majd elindult a Naptorony felé. Diabolo tanácstalanul nézett ki Napmora és az némán bólintott. Mindketten úgy érezték, a baj nagyobb, mint amikor nekiindultak a küldetésnek. És miféle Jóslatról beszélt az öreg? A Káosz stigmája? A villanások. Rengeteg kérdés, és egyre sincs válasz. Mindenesetre nem maradt választásuk, követték Csigát.
….
A druida nehéz fejjel ébredt. Első próbálkozására, hogy kinyissa szemét, fájdalomtűk ezrei martak fejébe, ezért inkább befelé fordult és rövid meditációval elcsitította testének visszhangjait. Fáradtan ült fel, de a sötétben csak egy guggoló sziluettet vett ki. A sziluett megmozdult – talán felé nézett?
- Bocsássatok meg – hallotta Csiga hangját. – Elhibáztam. Ezúttal nagyon. Az az izé pont ezt akarta, és verjék meg az istenek!, és megadtam nekik. – Napmo kétkedve ült fel. Fogalma sem volt mi történt. Akárhogy próbálkozott, képtelen volt egyébre visszaemlékezni, mint hogy nekiindultak a folyam átúszásának. Aztán fájdalom. És sötétség.
- Hol van Diabolo? – kérdezte, amint eszébe jutott hiányzó társuk.
- Itt fekszik – mondta Csiga. – Rendbe fog jönni – toldotta a választ a ki nem mondott kérdéshez.
- Mi…mi történt barátom? – Csiga hangos sóhajjal nyugtázta a kérdést. – Majdnem átúsztunk a túlpartra. De a közepén azok a tarajos valamik ránk támadtak. Láttam, amint Diabolot lehúzzák a mélybe, így nem maradt más választásom. Varázsoltam. Aztán az oszlopon felizzottak a rúnák…és mi itt vagyunk. Elszívta a varázslatomat. Aztán az sem volt neki elég, s már a lélekenergiámat követelte. Ha nem gyémánt lennék, belepusztultam volna. De nem bírt a génjeimmel. Elengedett.
- És…hol vagyunk most? – kérdezte Napmo, aki az egészből továbbra sem értett semmit.
- Egy barlangjáratban. Körbejártam már. Nem messze innét van egy folyosó, ami tovább vezet dél felé. Elvileg arra van a csatamező. De nagyobb baj, hogy valami rossz történt velünk odaát. Nem tudom mi, de valamit elvesztettünk. Örökre. Az a szemét pedig végig mosolygott. Nem tudom van e arca, de azt tudom, hogy mosolygott. Röhögött rajtunk!
- Nyugodj meg Csiga. Akármi is történt, idővel kiderítjük – mondta Napmo, kevés meggyőződéssel – de a legfontosabb most a csatamező megtalálása. No meg hogy életet leheljünk Diabolóba, meg… - nem fejezte be. Rádöbbent ő is, minden familiárisukat elvesztették a rejtélyes csatában. Nem kellett rákérdeznie, érezte, hogy a kötelékek, mely állatokból társakat faragott mellé, elszakadtak.
Fél órába telt, míg ráolvasásaikkal magához térítették Diabolót és még háromba, míg talpra tudott állni. Csendben vette tudomásul a történteket, de szinte kirobbant belőle az elfojtott keserűség. Napmo tudta, nem az a fajta, aki könnyen napirendre tér a megmagyarázhatatlan felett. Büszke volt rá, hogy ilyen bátran fogadta a kísérői elvesztését. Tudta, belül majd elemészti a tehetetlenség érzése és a harag. Csiga pedig, mint mindig, ezúttal is megmutatta, hogy teljesen járatlan a moralitás és a bajtársiasság mezején. Türelme elfogytával felcsattant;
- Ha a smaragd urak még aludnának egyet, tegyék csak, de Csiga Úr elindul, hogy helyettük is elvégezze a küldetést! – A két másik végzetúr meg tudta volna ölni ezért, de azt is tudták, képtelenek lennének legyőzni, ezért csak szemük villant egyet, és kezük szorult meg fegyverük markolatán.
Két napot haladtak a járatokban. Közben egyetlen felesleges szó sem esett közöttük. A mélység lényei kétszer próbálkoztak, de elsőre fanatikussá fokozódó harci lázzal, másodszorra pedig az őrködő Diabolo dühével találkoztak. Egyikkel szemben sem volt esélyük.
A harmadik napon akadtak a felszínre vezető járatra, s ez felrázta őket elhatalmasodó fásultságukból. A felszínre lépve azonban rá kellett jönniük, a pokol bugyrait nem könnyű maguk mögött hagyniuk.
A nap fásultan sütött végig a rozsdabarnára aszalódott dombvidéken. Mintha kedve sem lenne, éltető sugarait eme istentelen helyre pazarolni. Ameddig a szem ellátott, kisebb-nagyobb buckák, dombok törték meg a tájat, a maguk természettől elrugaszkodott szürrealitásával. Sem formájuk, sem kiterjedésük nem volt, inkább csak léteztek közönyösen, mintha nem akadna ellenfelük e tájon. Napmo vette észre, hogy nem dombok. Valaha volt gigászi kráterek oldalai voltak, melyek határait elmosták az évezredek varázsütközetei nyomán fakadt újabb és újabb sebhelyek. A földön mindenütt csonttá fásult porhüvelyek hevertek, itt-ott sosem látott fegyverek markolata meredt az égnek.
- Ez hát a híres drakolder csatamező – törte meg a csendet jó szokása szerint Csiga. – Sokkal veszélyesebbnek gondoltam – tette hozzá kárörvendőn.
- Az is fiatal barátom! – hallották maguk mögül. Mindannyian dühödten fordultak a titokzatos hang forrása felé, hogy végre elégtételt vegyenek minden szenvedésükért…és aztán csalódva hanyatlott le fegyvert markoló kezük, s zárult össze varázsra nyíló szájuk. A lény aki előttük állt nem lehetett három láb magas, apró zöld kezei csak még jobban kiemelték terebélyes pocakját, melyhez egészen lehetetlenül keskeny nyak csatolta a nagy kopasz, elnyújtott formájú fejet. Az avatatlan vándor szilmillnek gondolhatta volna, de a tény, hogy beszélt, és az, hogy szemeiből időtlen bölcsesség csillogott, mindannyiukat elbizonytalanította.
- Ki vagy te, ki szólni mer? – kérdezte Csiga, amint visszanyerte lélekjelenlétét.
- Én kérdezhetném ugyanezt ifjú végzetúr. Ki vagy te, ki hívatlanul tapodja e megszentelt földet? – replikázott a szilmill. – Mit keresel e tájon, s hogy mersz kérdéseket feltenni a csatamező őrének? – hangja ekkorra végtelennek tetsző hatalommal telt meg.
- Ühümm…- Napmo finoman félretolta a hirtelenkedő gyémánt galetkit és kilépett a szilmill elé: - A nevem Napmo, én vagyok a Teun folyó völgyének druidája, Sheran anyánk követője, a varázslatok beavatottja, a Napkapu küldötte e tájon. Társaim, Diabolo, szövetségem megbecsült tagja, és Csiga, fegyvertársunk és segítőnk vándorlásunkon. Egy fehér és egy vörös immunitáskőért jöttünk, mert odahaza, a Naptoronyban szükség van erre a káosz megfékezése érdekében, mert… – Elfúló kacagás fojtotta a druidába a szót. A kis lény magas hangon nevetett rajta, majd pár pillanat múltán, görcsein erőt véve, nyugodt hangon folytatta.
- Vicces, hogy Ti, akik a Káosz megfékezésért jöttetek ide, magatok is a Káosz stigmáját viselitek. Ugyanakkor szerencsésnek mondhatjátok magatokat, mert a Jóslat értelmében át kell adnom nektek, amit kértek, hogy aztán elhinthessétek a világban a pusztulás és újjászületés magvait. Segítek is.
Egy újabb villanás volt csupán. A tér-idő már annyiszor kifordult magából, mióta útra keltek, hogy meg sem lepte őket a rozsdás földet felváltó dús füvű rét, melyre a mágia okádta a galetkiket. A távolban pedig ott csillogott a Naptorony.
- Mi volt ez? – kérdezte Diabolo.
- Nem mindegy az neked? – kérdezett vissza arrogánsan Csiga. Majd összeszorított öklét lassan kinyitva megmutatta tartalmát. A fehér és a vörös immunitáskő. – Megvannak és ez a lényeg – mosolygott.
- Hogy..hogy szerezted? – kérdezte a druida.
- Egyszerű. Az egyik pillanatban még nem voltak, aztán arra eszméltem, hogy itt vannak a kezemben. Nem mindegy, amúgy is? Ezért jöttünk, ezért szenvedtünk. És most kísérjetek szépen oda, ahol azt a híres sört mérik.
- Azért ez nem olyan egyszerű – próbálkozott Diabolo. – Nem tudjuk ki volt ez a rejtélyes lény és azt sem, hogy miért tette, amit tett. Nem örülök neki, hogy így szereztük meg a köveket. – Csiga válasza a szokásosnál is lekezelőbb volt:
- Nekem mindegy. Rághatod a dolgokat napestig, de a ti szégyenetek lesz, ha én viszem vissza a köveket – mondta, majd elindult a Naptorony felé. Diabolo tanácstalanul nézett ki Napmora és az némán bólintott. Mindketten úgy érezték, a baj nagyobb, mint amikor nekiindultak a küldetésnek. És miféle Jóslatról beszélt az öreg? A Káosz stigmája? A villanások. Rengeteg kérdés, és egyre sincs válasz. Mindenesetre nem maradt választásuk, követték Csigát.
….
Dátum: 2009.05.16. 00:08:27
Annál is inkább, mivel látom mindkettő előtt kapituláltatok. Én sajnálom, hogy erre kényszerültem, de örülök, hogy sikerült megbüntetni a szerintem unfair lépést hogy másokat is bevont devil (amúgy támadtak is rendesen, de mind1, amúgy is ellőttem az összes PP-met rátok:D)
Részemről a vita lezárva, bár a dolog etikáját majd kibeszélhetjük, mert izgalmas téma.
Örülök,hogy értelmesen is lehetett beszélgetni és sajnálom,hogy nem ezzel kezdtük.
Részemről a vita lezárva, bár a dolog etikáját majd kibeszélhetjük, mert izgalmas téma.
Örülök,hogy értelmesen is lehetett beszélgetni és sajnálom,hogy nem ezzel kezdtük.
Dátum: 2009.05.15. 23:57:22
Módosítottam a karilapot. Igyekszem letisztázni a dolgokat, mert kicsit túlreagáltam ez igaz. Sajnos továbbra is úgy érzem, hogy igenis senkinek nincs joga külső segítséget bevonni, ezért amit tettem arányos válasznak tartom a Micsu ellen.A döntetlenes vádra a Micsu vezetői azt mondták nem volt direkt, én ezt nekik elhiszem, mert korrektebbek, mint aki először írt nekem. Ha tetszik, ezért elnézést kérek.
A dolog pozitívuma, hogy a két nagy zöld szövi első szóra mellénk állt, és ezt nem tudom eléggé megköszönni. Nem a valós segítség miatt, hiszen nekünk közvetlen hasznunk nem lesz ebből, hanem mert szép "fegyvertársi" megnyilvánulás volt.
Az ilyen aktusok a játék fényesebb oldalait jelentik számomra.
A dolog pozitívuma, hogy a két nagy zöld szövi első szóra mellénk állt, és ezt nem tudom eléggé megköszönni. Nem a valós segítség miatt, hiszen nekünk közvetlen hasznunk nem lesz ebből, hanem mert szép "fegyvertársi" megnyilvánulás volt.
Az ilyen aktusok a játék fényesebb oldalait jelentik számomra.
Dátum: 2009.05.15. 13:28:19
A mi háborúnk és érdekesnek ígérkezik a Micsuval. Már az ammoniumos korszakomban (másik kari) is sok rosszat hallottam róluk, de aláhúzták a véleményemet a mostani allűrjeikkel.
Írtam a srácnak, hogy játsszanak rendesen, ne kéregessenek külső segítséget (szerencsétlenségére a kollegámnak írt elsőre, aki röhögve jött át elújságolni), ha már ők támadtak meg minket.
Aztán kisírtam magam egy csomó szövetségnek és láss csodát, két zöld szövi is jön segíteni - ki mondta, hogy a hordák között nincs összetartás?
Aztán meg írt a srác,hogy szánalmas vagyok, aztán meg még egyszer ugyanezt. Aztán meg azt, hogy hadba hívja ellenünk az összes gyémánt szövit.
Ha így lesz, készül a kataklizma és a Százhordások is várjuk a zöld lobogók alá:D
Írtam a srácnak, hogy játsszanak rendesen, ne kéregessenek külső segítséget (szerencsétlenségére a kollegámnak írt elsőre, aki röhögve jött át elújságolni), ha már ők támadtak meg minket.
Aztán kisírtam magam egy csomó szövetségnek és láss csodát, két zöld szövi is jön segíteni - ki mondta, hogy a hordák között nincs összetartás?
Aztán meg írt a srác,hogy szánalmas vagyok, aztán meg még egyszer ugyanezt. Aztán meg azt, hogy hadba hívja ellenünk az összes gyémánt szövit.
Ha így lesz, készül a kataklizma és a Százhordások is várjuk a zöld lobogók alá:D
NAPMO, DIABOLO és CSIGA kalandja
Négy napja voltak úton. A nap heve egyre erőszakosabban lopta be magát a bőrük alá, elviselhetetlenségig fokozva a hőség szülte kínokat. Mindegyik galetki kipróbált vándor volt, de úgy tűnt, a mérget köpő kórókkal felvert szikes föld ezúttal kifog rajtuk.
- Eh, hrg…ez már biztos az a lárvamező, amiről beszéltetek – krákogta Ulrik.
- Lávamező, de sümeteg – replikázott Csiga szinte azonnal, majd rájött, hogy teljesen értelmetlenül pazarolta energiái egy részét, így inkább fejét előreszegezve folytatta útját.
Valami nincs rendben ezzel a hellyel – gondolta Napmo. - Ilyen közel a Tornyokhoz szinte lehetetlen, hogy ennyire beteg vidékre akadjanak. Arról nem is szólva, hogy miért nem vette még észre senki sem ezt a kietlen sivatagot – gondolataiba mélyedve kotort poggyászába és kiemelt egy megsárgult pergamenre vésett térképet. Lassan továbblépkedve merült el a vonalak és körök varázsos táncában. – Eltévedtünk volna? – kérdezte magától, mintegy félhangosan. Erre, mint egy varázsütésre, megállt a menet.
- Ha így van, akkor a helyes megfogalmazás az, hogy „eltévedtÉL”, kedves Napmo – jegyezte meg nem kevés gúnnyal Diabolo. – És ha a válasz igen, akkor forduljunk vissza inkább, mert van egy olyan érzésem, hogy ezen a pusztaságon nem érünk át élve.
- Gyáva! – köpte Ulrik. – Ha nincs merszed a lehetetlennel határos küldetés teljesítésére, hogy illuziózió sárkányfattyak tetemein gázolva törj át a lárvamezőn, akkor fordulj inkább vissza, és bujdokolj el szégyenedben! – az utolsó mondatot már valósággal ordította. És ekkor megremegett a föld. Csiga azonnal felemelte a karját és fürkészőn nézett körül. – Kuss! – sziszegte.
- Nekem ne mondd, hogy kuss, te Gyémánt, mert eltöröm azon az okos fejeden a varázspálcád! – riposztozott Ulrik azonnal. Majd megszűnt létezni.
Ahol egy pillanattal azelőtt a ripacskodó galetki állt, ott most kétembernyi profelhő robbant a magasba, s mielőtt visszahullott volna, egy hatalmas test csapódott ki belőle óriási dörrenéssel. A féregszerű lény legalább nyolc mázsát nyomott. Hosszú, csontgyűrűkkel borított testéről öklömnyi földrögök záporoztak, hatalmas, karvastagságú fogakkal szegélyezett szája pedig egyetlen pillanat alatt elnyelte a szerencsétlen áldozatát. Aztán megdermedt.
- Senki ne mozduljon – sziszegte Csiga. A többiek vagy a rémülettől, vagy mert hittek neki, kővé dermedten álltak. A tűzféreg percekig csak figyelt, vajon mivel lát az ilyen?, majd hirtelen életre kelt gyűrűi segítségével lassan visszafúrta magát a homokba. Jó félóráig senki sem mozdult.
- Mi legyen? – kérdezte Diabolo, rég nem hallott aggodalommal a hangjában. – Utánamegyünk. – mondta Napmo, majd a kétkedő tekintetek kereszttüzében folytatta. – Utánamegyünk, mert életét vette egy társunknak, és megöljük, ha másért nem, hát Ulrik emlékéért. Megkeressük, rejtőzzék akár a pokol bugyraiban!
Csiga és Diabolo döbbenten meredt a másikra. Mindketten arra gondoltak, hogy a másik megőrült, de mivel idefenn a biztos kínhalált tartogatta csak a Nap számukra, s mert mindig tisztelték a bátorságot, csendben összeszedték felszerelésüket és bólintással jelezték a druidának, hogy nincs egyedül. Aztán aláereszkedtek a járatba, melyet a féreg hagyott maga után.
Az elkövetkező két nap rengeteg meglepetést tartogatott a bátor galetkik számára. Elsőként felfedezték, hogy a lenti élővilág legalább annyira teljes és változatos, mint az, amelyet a felszínen hagytak. Apró bőrszárnyú rovarok kínozták őket csípéseikkel, szemnélküli, ubuk méretű patkányok követték lépteiket, tízméteres, szürke kacsok nyújtózkodtak torkuk után. A második napon értek a tóhoz.
A tó egy mérföldhosszú barlang közepén terült el, fekete vizét csonttaréjok fodrozták. A partján egy hatalmas cseppkőoszlop terpeszkedett. Úgy tűnt egymaga tartja a boltozatot. Amint közelebb léptek, hogy szemügyre vegyék, az oszlop szembántó fényességgel kezdett sütni, s oldalára sok száz rúnát rajzolt a fényesség. Diabolo esett túl először a sokkon és közelebb lépve szemügyre vette a véseteket, majd rövid töprengés után széttárt karjával jelezte, mit sem ért azokból. A többiek távolabbról is látták, nem galetki írással van dolguk, így félredobták a miérteket, és a fény oltalmát kihasználva kihajtogatták pokrócaikat, majd tábort ütöttek. A fény a mélysötét összes állatát a körén kívül rekesztette, így a galetkik, hosszú ideje először, igazán jót aludtak.
Talán hiba volt.
……
Sötétben ébredtek. Nem tudták mikor, mióta, de a fény tovatűnt és az ismerős-gyűlölt sötétség ölelte őket újra. Infralátásukra támaszkodva kézjeleket váltottak, majd ellenőrizték poggyászukat. A familiárisaik hálásan simultak hozzájuk. Valami mégsem volt jó. Valami határozottan rossz volt körülöttük. Körüllengte őket, beóvakodott vértjeik réseibe, facsarta orrukat. Napmo vette észre először. Ez nem ugyanaz a terem, jelzett kezeivel. Ahogy jobban szemügyre vették a cseppkőoszlopot meglátták ők is, hogy a rajzolatok eltűntek. A tó folyammá szélesedett, és elvágta őket a túlparttól. Csak a fodrozó csonttaréjok szelték ugyanúgy a vizet. Mögöttük a járat, amin érkeztek, eltűnt, mintha sosem létezett volna.
- Valóságformázás - jegyezte meg halkan Csiga. – Valami kifordította a téridőt a sarkaiból és így rakta össze újra. Valami hatalmas és nagyon gonosz. És minket akar…vagy tőlünk valamit. – Mindannyian egyre gondoltak, az Ellenség.
- Viheti a fájdalmat, viheti a keserűséget. – toldotta Napmo rezignáltan. – Lehet, sok is lenne neki egyszerre. – Diabolo aggodalmas arccal lépett oda a druidához. Kezét a vállára helyezve mondta zöngétlen, nyugodt hangján;
- Ne csüggedj Öreg, csakhamar kimászunk ebből a vyarg lekvárból és odahaza megcsapoljuk Stubb finom sörét. Addig iszunk, míg megállunk a lábunkon és aztán sem hagyjuk abba a danolást! – De ezt ő sem hitte el.
- Ühüm, ha végeztetek a Smaragd bájolgás szertartásával, akár tovább is indulhatnánk – mondta Csiga, majd szájába tette tőrét, és hangos csobbanással a vízbe ugrott.
- Nah, ennyit a gyémántok érzékenységéről. Nem véletlen, hogy ők a tolvajok – sóhajtott Napmo, majd hálásan bólintott társa felé és követte a gyémánt bajnokot a vízbe.
Négy napja voltak úton. A nap heve egyre erőszakosabban lopta be magát a bőrük alá, elviselhetetlenségig fokozva a hőség szülte kínokat. Mindegyik galetki kipróbált vándor volt, de úgy tűnt, a mérget köpő kórókkal felvert szikes föld ezúttal kifog rajtuk.
- Eh, hrg…ez már biztos az a lárvamező, amiről beszéltetek – krákogta Ulrik.
- Lávamező, de sümeteg – replikázott Csiga szinte azonnal, majd rájött, hogy teljesen értelmetlenül pazarolta energiái egy részét, így inkább fejét előreszegezve folytatta útját.
Valami nincs rendben ezzel a hellyel – gondolta Napmo. - Ilyen közel a Tornyokhoz szinte lehetetlen, hogy ennyire beteg vidékre akadjanak. Arról nem is szólva, hogy miért nem vette még észre senki sem ezt a kietlen sivatagot – gondolataiba mélyedve kotort poggyászába és kiemelt egy megsárgult pergamenre vésett térképet. Lassan továbblépkedve merült el a vonalak és körök varázsos táncában. – Eltévedtünk volna? – kérdezte magától, mintegy félhangosan. Erre, mint egy varázsütésre, megállt a menet.
- Ha így van, akkor a helyes megfogalmazás az, hogy „eltévedtÉL”, kedves Napmo – jegyezte meg nem kevés gúnnyal Diabolo. – És ha a válasz igen, akkor forduljunk vissza inkább, mert van egy olyan érzésem, hogy ezen a pusztaságon nem érünk át élve.
- Gyáva! – köpte Ulrik. – Ha nincs merszed a lehetetlennel határos küldetés teljesítésére, hogy illuziózió sárkányfattyak tetemein gázolva törj át a lárvamezőn, akkor fordulj inkább vissza, és bujdokolj el szégyenedben! – az utolsó mondatot már valósággal ordította. És ekkor megremegett a föld. Csiga azonnal felemelte a karját és fürkészőn nézett körül. – Kuss! – sziszegte.
- Nekem ne mondd, hogy kuss, te Gyémánt, mert eltöröm azon az okos fejeden a varázspálcád! – riposztozott Ulrik azonnal. Majd megszűnt létezni.
Ahol egy pillanattal azelőtt a ripacskodó galetki állt, ott most kétembernyi profelhő robbant a magasba, s mielőtt visszahullott volna, egy hatalmas test csapódott ki belőle óriási dörrenéssel. A féregszerű lény legalább nyolc mázsát nyomott. Hosszú, csontgyűrűkkel borított testéről öklömnyi földrögök záporoztak, hatalmas, karvastagságú fogakkal szegélyezett szája pedig egyetlen pillanat alatt elnyelte a szerencsétlen áldozatát. Aztán megdermedt.
- Senki ne mozduljon – sziszegte Csiga. A többiek vagy a rémülettől, vagy mert hittek neki, kővé dermedten álltak. A tűzféreg percekig csak figyelt, vajon mivel lát az ilyen?, majd hirtelen életre kelt gyűrűi segítségével lassan visszafúrta magát a homokba. Jó félóráig senki sem mozdult.
- Mi legyen? – kérdezte Diabolo, rég nem hallott aggodalommal a hangjában. – Utánamegyünk. – mondta Napmo, majd a kétkedő tekintetek kereszttüzében folytatta. – Utánamegyünk, mert életét vette egy társunknak, és megöljük, ha másért nem, hát Ulrik emlékéért. Megkeressük, rejtőzzék akár a pokol bugyraiban!
Csiga és Diabolo döbbenten meredt a másikra. Mindketten arra gondoltak, hogy a másik megőrült, de mivel idefenn a biztos kínhalált tartogatta csak a Nap számukra, s mert mindig tisztelték a bátorságot, csendben összeszedték felszerelésüket és bólintással jelezték a druidának, hogy nincs egyedül. Aztán aláereszkedtek a járatba, melyet a féreg hagyott maga után.
Az elkövetkező két nap rengeteg meglepetést tartogatott a bátor galetkik számára. Elsőként felfedezték, hogy a lenti élővilág legalább annyira teljes és változatos, mint az, amelyet a felszínen hagytak. Apró bőrszárnyú rovarok kínozták őket csípéseikkel, szemnélküli, ubuk méretű patkányok követték lépteiket, tízméteres, szürke kacsok nyújtózkodtak torkuk után. A második napon értek a tóhoz.
A tó egy mérföldhosszú barlang közepén terült el, fekete vizét csonttaréjok fodrozták. A partján egy hatalmas cseppkőoszlop terpeszkedett. Úgy tűnt egymaga tartja a boltozatot. Amint közelebb léptek, hogy szemügyre vegyék, az oszlop szembántó fényességgel kezdett sütni, s oldalára sok száz rúnát rajzolt a fényesség. Diabolo esett túl először a sokkon és közelebb lépve szemügyre vette a véseteket, majd rövid töprengés után széttárt karjával jelezte, mit sem ért azokból. A többiek távolabbról is látták, nem galetki írással van dolguk, így félredobták a miérteket, és a fény oltalmát kihasználva kihajtogatták pokrócaikat, majd tábort ütöttek. A fény a mélysötét összes állatát a körén kívül rekesztette, így a galetkik, hosszú ideje először, igazán jót aludtak.
Talán hiba volt.
……
Sötétben ébredtek. Nem tudták mikor, mióta, de a fény tovatűnt és az ismerős-gyűlölt sötétség ölelte őket újra. Infralátásukra támaszkodva kézjeleket váltottak, majd ellenőrizték poggyászukat. A familiárisaik hálásan simultak hozzájuk. Valami mégsem volt jó. Valami határozottan rossz volt körülöttük. Körüllengte őket, beóvakodott vértjeik réseibe, facsarta orrukat. Napmo vette észre először. Ez nem ugyanaz a terem, jelzett kezeivel. Ahogy jobban szemügyre vették a cseppkőoszlopot meglátták ők is, hogy a rajzolatok eltűntek. A tó folyammá szélesedett, és elvágta őket a túlparttól. Csak a fodrozó csonttaréjok szelték ugyanúgy a vizet. Mögöttük a járat, amin érkeztek, eltűnt, mintha sosem létezett volna.
- Valóságformázás - jegyezte meg halkan Csiga. – Valami kifordította a téridőt a sarkaiból és így rakta össze újra. Valami hatalmas és nagyon gonosz. És minket akar…vagy tőlünk valamit. – Mindannyian egyre gondoltak, az Ellenség.
- Viheti a fájdalmat, viheti a keserűséget. – toldotta Napmo rezignáltan. – Lehet, sok is lenne neki egyszerre. – Diabolo aggodalmas arccal lépett oda a druidához. Kezét a vállára helyezve mondta zöngétlen, nyugodt hangján;
- Ne csüggedj Öreg, csakhamar kimászunk ebből a vyarg lekvárból és odahaza megcsapoljuk Stubb finom sörét. Addig iszunk, míg megállunk a lábunkon és aztán sem hagyjuk abba a danolást! – De ezt ő sem hitte el.
- Ühüm, ha végeztetek a Smaragd bájolgás szertartásával, akár tovább is indulhatnánk – mondta Csiga, majd szájába tette tőrét, és hangos csobbanással a vízbe ugrott.
- Nah, ennyit a gyémántok érzékenységéről. Nem véletlen, hogy ők a tolvajok – sóhajtott Napmo, majd hálásan bólintott társa felé és követte a gyémánt bajnokot a vízbe.
A tisztáson csend honolt. A széles törzsű fák, melyek szegélyezték, szinte óvón borultak a fűben meditáló férfi fölé, hogy enyhet adó árnyékukkal óvják a nap sugaraitól. A férfi hosszú zöld utazóruhát hordott, melyet láthatóan kikezdtek az évek – talán évtizedek – megpróbáltatásai. Rúnákkal ékes mágusbotja karnyújtásnyira hevert a fűben.
„Béke”
Kerek fél évszázada áhított szó, melyért mégis csaták százain át kellett átküzdenie magát. Éber álmában ismét a jól ismert város terméskővel lerakott utcáit járta, átélte a tömeg zsivaját, orrát Nalpius mester kenyereinek friss illata csábította. A család.
Keserűn ötlött eszébe, hogy akkoriban még volt kihez hazatérnie, a dyrra levelekkel felszórt hajléka, ahol annyi örömét lelte szerelmében.
Más lett a világ.
Felnyitotta szemeit, keserű pillantásából csak úgy sütött a fájdalom. Lassan, lábujjhegyétől a nyakáig megmozgatta izmait, mielőtt felállt. Elég ebből – gondolta magában. Minden azért történt, hogy a világ jobbá legyen. A változás az út, és az út a változás. Máskülönben semmi értelme nem lenne. Ahogy felállt tekintete végigszaladt a dombon, melynek tövében szentelte fel az apró tisztást az Istennőnek. S a dombon túl, ott van a lét értelme. Barátok, társak, akikért érdemes tűrni és szenvedni. A Napkapu. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a kelekótya társaság.
A velük töltött mindennapok zavaróan örömteli káoszban teltek és izgalmat varázsoltak a keserű galetki életében. Rég nem használt arcizmai sokszor feszültek meg, és ernyedtek el, míg frissen szerzett barátai körében időzött. Tisztelte őket, mert kínjaikat derűre cserélték inkább, miközben a világ körülöttük sokszor összeomlani látszott.
Épp ezért nem habozott, amikor megkérték. Hah, egy drakolder csatamező. Mi sem egyszerűbb. „Csak bemész, megkeresed a köveket, nagyon vigyázol a lávával, aztán kijössz. Nem nagy ügy.” – idézte magában Csirguz szavait. Nem nagy ügy.
Balszerencséjére eleget tudott a drakolderekről ahhoz, hogy némi aggodalommal nézzen a rá váró küldetés elébe. Társra lesz szüksége, ez biztos. Kinézett Forrestre, a kelekótya galetkire, aki épp a bányászvorthaggal játszott. Megcsóválta a fejét. Nem. Ezúttal komolyabb társakra is szükség lesz.
Ott van Diabolo. Ő volt az, akinek személyisége, az a hideg elszánás, ami a lényéből áradt, a leginkább hasonlított az övére. De ketten sem lesznek elegen. Akárhogy erőlködött azonban, nem jutott más az eszébe, akire nyugodtan rábízta volna az életét.
- Ühüm. – a halk köhintés a háta mögül jött. A világ lelassult… Ekkor döbbent rá, hogy a botja még mindig a fűben hevert. Az alak a háta mögött, tőle tizenöt lépésnyire állhatott. Tizenöt lépés. Biztos volt benne, hogy ennyi idő alatt képes kisütni a fényrobbanást, de azt is tudta, ekkorra a másik már a nyakán lesz. Majd felgyorsult ismét… Ideje úrrá lennie a reflexein. Ő itt biztonságban van. A Velim odébb állt és nincs más ellenség a láthatáron. Lassan megfordult. Ulrik volt az, a fiatal galetki, aki korát meghazudtoló képességekről…és igen, nem kis harci szenvedélyről tett tanúbizonyságot az utóbbi háborúkban.
- Sheran oltalmazzon, barátom. Légy üdvözölve – mondta.
- Napmo – kezdte az ifjú galetki. - Camelus úgy tájékoztatott, hogy….őőő…. valamiféle veszélyes küldetésre indulsz…és én…úgy gondoltam….szóval, mennék én is – itt várt néhány pillanatot. - Láttalak a háborúban és meg akarom tanulni tőled a fényrobbanás igéit. Ha segítesz. Cserében, - mosolyogva lengette meg a kőkardját, s közben óriásit kacsintott a bal szemével – én megóvlak, amíg a varázslataidat szövöd!
- Gyere akkor, ha ennyire szeretnéd – mondta Napmo elmosolyodva. - A drakolder csatamezőn sosem lehet elég a szövetségesekből!
- Drak…micsoda? – kérdezte Ulrik inkább gyanakvóan, mint félve.
- Régi népek dolgai, lávamezők, mesebeli szörnyetegek, meg ilyesmi. Egy ilyen harcost mindez nyilván nem fog elrettenteni. Meg amúgy sem nagy ügy.
- Elrettenteni? Ulrikot az epikus emlékmű szörnyei is csak kacagásra késztetik – mondta hahotázva a fiatal galetki.
- Akkor nekem sincs félnivalóm – tette hozzá mosolyogva Napmo. – De azért szólunk még Diabolónak. Szükségünk lehet az ő kristálytiszta gondolataira.
- Gondolat, gondolat – motyogta maga elé Ulrik. – Én még egy gondolatot sem láttam, amint legyőz egy bestiát. De olyat se, amelyik falakat emel, meg csapdákat készít. – Napmo kacagva vette tudomásul, hogy sok beszélgetnivalójuk akad majd az úton, majd akaratával a kezébe levitálta a botját és éles füttyel jelzett familiárisainak, akik a játékot abbahagyva sorakoztak mellé. – Keressük meg Diabolot – mondta, inkább magának, mint társának, és volt egy olyan rossz érzése, hogy harmadik társával együtt vaskos meglepetések is várnak rájuk…
…Kőszikla vagy. Körülfolyik csupán, de el nem söpör a vizek árja. Sodrása nem árt, tökéletesre csiszol inkább. Madár vagy. A mélység, mely a vesztedet okozhatja, a testvéred. A levegő, mely megritkulhat körülötted, éltet. A magasság, melyet elérni mindig nehéz, társad, szövetségesed a zsákmányszerzésben…
A lebegő férfit lassan ölelte magához a teste körül kígyózó ezüstös fény. A táj színei megfakultak körülötte, istennek látszott.
A két galetki egy kő takarásából figyelte az eseményeket. Napmo suttogva szólt társához: – Ultraspecializáció. Így hívják, amikor a galetki a tudati energiáit felhasználva edzi meg testét és elméjét. Jóval hatékonyabb, mint ugyanezt pusztán lélekenergiával megtenni, de egyben veszélyesebb is. Roppant veszélyes.
Vannak pillanatok az istenek ege alatt, amikor egy galetki megérzi, hogy amit tett, nem kellett volna. Hogy cselekedetével, gondolatával a halandók világa és kristályszférák között nyit átjárót, teret adva a káosznak. Napmo így érezte. Nem kellett volna kimondani…
Még abban a pillanatban megváltozott az ezüst felhő. Lassan öltött formát, de az első pillanattól sem hagyott kétséget mivolta felől. Káoszlény. A felhőből agancsos hüllőfej sarjadt, mely hosszú pikkelyes nyakkal csatlakozott a hatalmas csupaszárny-csupakarom testhez. Ulrik nem várta meg a végkifejletet, bízva abban, hogy az új jövevény ellenséges lesz, kardját magasra emelve, ordítva rontott neki. Hogy aztán egyetlen pillanattal később alélva csapódjon a fűbe. Pedig csak a farkával legyintette az illúziósárkány. Napmo tudta, hogy útja a végéhez ért. Tudta, az illúziólény immúnis a fényvarázslatra, legfőbb fegyverére, mint ahogy azt is, hogy fegyverrel nem árthat a másiknak. A sárkány lassan felé fordult.
Aztán vége lett.
Ellenfele eltűnt, s Napmo megdöbbenve vette észre, a világ egy pillanatra kifordult önmagából, majd visszaállt újra. De hogy?
- Kronokompenzáció – hangzott a válasz a ki nem mondott kérdésére. Mi? Ahogy megfordult egy félmeztelen galetki magasodott fölötte. Hatalmas erő sugárzott minden porcikájából, egyetlen ékszere egy bajnoki medál, mely hetykén lógott a nyakában. – Ritka és nehéz tudomány. Ha ismered, képes vagy befolyásolni az időt, meg nem történtté tenni azt, aminek nem szabad megtörténnie. Ennek itt – legyintett az illúziósárkány egykori alakja felé – nem szabadott itt lennie. A többi rutin – tette hozzá mosolyogva.
- Ki vagy te? – kérdezte a megdöbbent druida.
- Csiga vagyok. A Tökéletes Gyémánt küldötte. – Napmo most vette észre, hogy hordajelvénye rendhagyó módon a szíve fölé van tetoválva. Gyémánt. – Ne aggódj testvér, nem harcolni jöttem. Ezúttal. Dzsó üzent. Úgy gondolta bajban vagytok, és elkél egy kis segítség.
- Hrgh…pfih…nekem nem kell a segítséged Gyémánt. Jobban teszed, ha elhordod magad innen, mielőtt… - tápászkodott fel Ulrik.
- Mielőtt? – kérdezett vissza Csiga és a győztesek magabiztosságával méregette ellenfelét.
- Mielőtt…ühüm…egymásnak estek, inkább beszéljük meg, miért jöttetek. – mondta Diabolo, akiről időközben lefoszlott az ezüstös ragyogás és újra az az izmos, tar fejű galetki volt, aki régen. Bár az elmúlt órák koncentrációja barázdákat vésett arcába, testtartásán nyoma sem látszott annak, hogy nemrég az egyik legnehezebb galetki metódust alkalmazta.
- Drakolder csatamező. – Napmo ennyit bőven elégséges információnak gondolt, a helyzetre való tekintettel. – Jössz, koma? – Diabolo szemei végigsöpörtek a társaságon.
- Így? Együtt? – kérdezte. Ulrik haragosan kapta fel a fejét és épp szóra nyílott volna a szája, amikor tekintete találkozott Napmoéval. Elharapta a mondatot.
- Akkor, asszem ja – válaszolt flegmán a másik helyett Csiga. – Így. Együtt.
Mindannyiuk fejében ugyanaz a kérdés vetődött fel; „Így? Együtt?” No meg, hogy; „Mi lesz még ebből?”….
„Béke”
Kerek fél évszázada áhított szó, melyért mégis csaták százain át kellett átküzdenie magát. Éber álmában ismét a jól ismert város terméskővel lerakott utcáit járta, átélte a tömeg zsivaját, orrát Nalpius mester kenyereinek friss illata csábította. A család.
Keserűn ötlött eszébe, hogy akkoriban még volt kihez hazatérnie, a dyrra levelekkel felszórt hajléka, ahol annyi örömét lelte szerelmében.
Más lett a világ.
Felnyitotta szemeit, keserű pillantásából csak úgy sütött a fájdalom. Lassan, lábujjhegyétől a nyakáig megmozgatta izmait, mielőtt felállt. Elég ebből – gondolta magában. Minden azért történt, hogy a világ jobbá legyen. A változás az út, és az út a változás. Máskülönben semmi értelme nem lenne. Ahogy felállt tekintete végigszaladt a dombon, melynek tövében szentelte fel az apró tisztást az Istennőnek. S a dombon túl, ott van a lét értelme. Barátok, társak, akikért érdemes tűrni és szenvedni. A Napkapu. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a kelekótya társaság.
A velük töltött mindennapok zavaróan örömteli káoszban teltek és izgalmat varázsoltak a keserű galetki életében. Rég nem használt arcizmai sokszor feszültek meg, és ernyedtek el, míg frissen szerzett barátai körében időzött. Tisztelte őket, mert kínjaikat derűre cserélték inkább, miközben a világ körülöttük sokszor összeomlani látszott.
Épp ezért nem habozott, amikor megkérték. Hah, egy drakolder csatamező. Mi sem egyszerűbb. „Csak bemész, megkeresed a köveket, nagyon vigyázol a lávával, aztán kijössz. Nem nagy ügy.” – idézte magában Csirguz szavait. Nem nagy ügy.
Balszerencséjére eleget tudott a drakolderekről ahhoz, hogy némi aggodalommal nézzen a rá váró küldetés elébe. Társra lesz szüksége, ez biztos. Kinézett Forrestre, a kelekótya galetkire, aki épp a bányászvorthaggal játszott. Megcsóválta a fejét. Nem. Ezúttal komolyabb társakra is szükség lesz.
Ott van Diabolo. Ő volt az, akinek személyisége, az a hideg elszánás, ami a lényéből áradt, a leginkább hasonlított az övére. De ketten sem lesznek elegen. Akárhogy erőlködött azonban, nem jutott más az eszébe, akire nyugodtan rábízta volna az életét.
- Ühüm. – a halk köhintés a háta mögül jött. A világ lelassult… Ekkor döbbent rá, hogy a botja még mindig a fűben hevert. Az alak a háta mögött, tőle tizenöt lépésnyire állhatott. Tizenöt lépés. Biztos volt benne, hogy ennyi idő alatt képes kisütni a fényrobbanást, de azt is tudta, ekkorra a másik már a nyakán lesz. Majd felgyorsult ismét… Ideje úrrá lennie a reflexein. Ő itt biztonságban van. A Velim odébb állt és nincs más ellenség a láthatáron. Lassan megfordult. Ulrik volt az, a fiatal galetki, aki korát meghazudtoló képességekről…és igen, nem kis harci szenvedélyről tett tanúbizonyságot az utóbbi háborúkban.
- Sheran oltalmazzon, barátom. Légy üdvözölve – mondta.
- Napmo – kezdte az ifjú galetki. - Camelus úgy tájékoztatott, hogy….őőő…. valamiféle veszélyes küldetésre indulsz…és én…úgy gondoltam….szóval, mennék én is – itt várt néhány pillanatot. - Láttalak a háborúban és meg akarom tanulni tőled a fényrobbanás igéit. Ha segítesz. Cserében, - mosolyogva lengette meg a kőkardját, s közben óriásit kacsintott a bal szemével – én megóvlak, amíg a varázslataidat szövöd!
- Gyere akkor, ha ennyire szeretnéd – mondta Napmo elmosolyodva. - A drakolder csatamezőn sosem lehet elég a szövetségesekből!
- Drak…micsoda? – kérdezte Ulrik inkább gyanakvóan, mint félve.
- Régi népek dolgai, lávamezők, mesebeli szörnyetegek, meg ilyesmi. Egy ilyen harcost mindez nyilván nem fog elrettenteni. Meg amúgy sem nagy ügy.
- Elrettenteni? Ulrikot az epikus emlékmű szörnyei is csak kacagásra késztetik – mondta hahotázva a fiatal galetki.
- Akkor nekem sincs félnivalóm – tette hozzá mosolyogva Napmo. – De azért szólunk még Diabolónak. Szükségünk lehet az ő kristálytiszta gondolataira.
- Gondolat, gondolat – motyogta maga elé Ulrik. – Én még egy gondolatot sem láttam, amint legyőz egy bestiát. De olyat se, amelyik falakat emel, meg csapdákat készít. – Napmo kacagva vette tudomásul, hogy sok beszélgetnivalójuk akad majd az úton, majd akaratával a kezébe levitálta a botját és éles füttyel jelzett familiárisainak, akik a játékot abbahagyva sorakoztak mellé. – Keressük meg Diabolot – mondta, inkább magának, mint társának, és volt egy olyan rossz érzése, hogy harmadik társával együtt vaskos meglepetések is várnak rájuk…
…Kőszikla vagy. Körülfolyik csupán, de el nem söpör a vizek árja. Sodrása nem árt, tökéletesre csiszol inkább. Madár vagy. A mélység, mely a vesztedet okozhatja, a testvéred. A levegő, mely megritkulhat körülötted, éltet. A magasság, melyet elérni mindig nehéz, társad, szövetségesed a zsákmányszerzésben…
A lebegő férfit lassan ölelte magához a teste körül kígyózó ezüstös fény. A táj színei megfakultak körülötte, istennek látszott.
A két galetki egy kő takarásából figyelte az eseményeket. Napmo suttogva szólt társához: – Ultraspecializáció. Így hívják, amikor a galetki a tudati energiáit felhasználva edzi meg testét és elméjét. Jóval hatékonyabb, mint ugyanezt pusztán lélekenergiával megtenni, de egyben veszélyesebb is. Roppant veszélyes.
Vannak pillanatok az istenek ege alatt, amikor egy galetki megérzi, hogy amit tett, nem kellett volna. Hogy cselekedetével, gondolatával a halandók világa és kristályszférák között nyit átjárót, teret adva a káosznak. Napmo így érezte. Nem kellett volna kimondani…
Még abban a pillanatban megváltozott az ezüst felhő. Lassan öltött formát, de az első pillanattól sem hagyott kétséget mivolta felől. Káoszlény. A felhőből agancsos hüllőfej sarjadt, mely hosszú pikkelyes nyakkal csatlakozott a hatalmas csupaszárny-csupakarom testhez. Ulrik nem várta meg a végkifejletet, bízva abban, hogy az új jövevény ellenséges lesz, kardját magasra emelve, ordítva rontott neki. Hogy aztán egyetlen pillanattal később alélva csapódjon a fűbe. Pedig csak a farkával legyintette az illúziósárkány. Napmo tudta, hogy útja a végéhez ért. Tudta, az illúziólény immúnis a fényvarázslatra, legfőbb fegyverére, mint ahogy azt is, hogy fegyverrel nem árthat a másiknak. A sárkány lassan felé fordult.
Aztán vége lett.
Ellenfele eltűnt, s Napmo megdöbbenve vette észre, a világ egy pillanatra kifordult önmagából, majd visszaállt újra. De hogy?
- Kronokompenzáció – hangzott a válasz a ki nem mondott kérdésére. Mi? Ahogy megfordult egy félmeztelen galetki magasodott fölötte. Hatalmas erő sugárzott minden porcikájából, egyetlen ékszere egy bajnoki medál, mely hetykén lógott a nyakában. – Ritka és nehéz tudomány. Ha ismered, képes vagy befolyásolni az időt, meg nem történtté tenni azt, aminek nem szabad megtörténnie. Ennek itt – legyintett az illúziósárkány egykori alakja felé – nem szabadott itt lennie. A többi rutin – tette hozzá mosolyogva.
- Ki vagy te? – kérdezte a megdöbbent druida.
- Csiga vagyok. A Tökéletes Gyémánt küldötte. – Napmo most vette észre, hogy hordajelvénye rendhagyó módon a szíve fölé van tetoválva. Gyémánt. – Ne aggódj testvér, nem harcolni jöttem. Ezúttal. Dzsó üzent. Úgy gondolta bajban vagytok, és elkél egy kis segítség.
- Hrgh…pfih…nekem nem kell a segítséged Gyémánt. Jobban teszed, ha elhordod magad innen, mielőtt… - tápászkodott fel Ulrik.
- Mielőtt? – kérdezett vissza Csiga és a győztesek magabiztosságával méregette ellenfelét.
- Mielőtt…ühüm…egymásnak estek, inkább beszéljük meg, miért jöttetek. – mondta Diabolo, akiről időközben lefoszlott az ezüstös ragyogás és újra az az izmos, tar fejű galetki volt, aki régen. Bár az elmúlt órák koncentrációja barázdákat vésett arcába, testtartásán nyoma sem látszott annak, hogy nemrég az egyik legnehezebb galetki metódust alkalmazta.
- Drakolder csatamező. – Napmo ennyit bőven elégséges információnak gondolt, a helyzetre való tekintettel. – Jössz, koma? – Diabolo szemei végigsöpörtek a társaságon.
- Így? Együtt? – kérdezte. Ulrik haragosan kapta fel a fejét és épp szóra nyílott volna a szája, amikor tekintete találkozott Napmoéval. Elharapta a mondatot.
- Akkor, asszem ja – válaszolt flegmán a másik helyett Csiga. – Így. Együtt.
Mindannyiuk fejében ugyanaz a kérdés vetődött fel; „Így? Együtt?” No meg, hogy; „Mi lesz még ebből?”….
Oldal: 1