Hozzászólások - Khetty

Módosítottam magamon...

Viszont ilyen alapon akkor Sharpát is hagyjuk... elérte a fertőzést és tamagocsiba tette magát... lehet, hogy nem törölte még magát, de a Dzsó-féle nyáriszünet vége úgyis a törlés (vagy az ottfelejtés) lesz... Szóval Sharpa érdemeit akkor ezentúl felejtsük el?

Node, elfáradtam ma a tengernyi vadászatban, úgyhogy megyek is aludni... ez a halhatatlanságos kicsit felpezsdítette az életet, de végülis úgyis Miklósék döntenek a dologban (meg akinek sok dukátja lesz rá)

Idézet: winnie - 2009.06.27. 23:41:05

Miért lenne ez az egyetlen lehetőség? Biztos vagyok benne, hogy a kártyalapos tétel 200 fölött fog elmenni... ez alatt pedig a játék szempontjából sokkal hasznosabb tárgyat is el lehet hozni... én is arra gyűjtögetek, hogy egyszer majd lesz valami szép nemtoménhogymim... ami nem lesz másnak... és villoghatok vele Ghallaszerte, hogy bibibibiiiiiiiii

Idézet: winnie - 2009.06.27. 23:43:01

Winnie, te tényleg komolyan gondolod, mikor ilyeneket mondasz?
Komolyan mondom, hogy az a rosszindulat, ami árad belőled, az már kezdi leszívni az én energiáimat is... sajnálom, hogy mindent csak a saját furcsa szemszögedből látsz...

TB igenis megérdemeli az elismerést! Bár kétségtelen, hogy ott a villamos oldalán, elégedjen meg azzal , de a hsz-ből azt az egyet érzem csak, hogy irigykedsz mindenkire, aki nálad jobban csinálja... hozzáteszem te sem vagy egy gyenge játékos, szóval nem is értem ezt az egészet... valószínűleg soha nem is fogom megérteni...

A kétségbeesett hang és tekintet meglepett.
- Nem, dehogy! – ráztam meg a fejem, miközben nekiláttam, hogy a helyükre pakoljam az utolsó téglákat.
- Miért kérdezni akkor?
- Csak arra gondoltam, szívesen visszamennél… - feleltem.
- Én már mindig maradni úrnővel… vagy meghalni… - tette hozzá csendesen.
- Dehogy halsz meg! – néztem rá meglepetten, a pár percnyi csend alatt összeráncoltam a szemöldököm és rámorrantam: - Csinálj inkább valami vacsorát, mire Sajti hazajön.
A manó hasznosnak érezve magát, öles léptekkel vadászatra indult, míg én kissé bosszúsan építgettem a védőfalat.

---------------------
A vége lemaradt...

Az elkövetkező napok csendes építgetéssel teltek el. Sajti néha fél napokra eltűnt, őt még hajtotta vadászösztön. A felfedezés öröme és újdonsága.
Esténként a fák alatt ültünk egy-egy kupa sörrel, amit Sajti állítása szerint Stubbtól kapott, szerény véleményem szerint Napmo csempészte ki a „titkos” rejtekhelyről.
Építési terveket rajzoltunk a lobogó tűzből kihúzott ágakkal a porba, vagy a hatékony vadászat és csapdák állításának fontosságáról meséltem a varázslótanoncnak.
Érkezésemtől számított negyedik nap délutánján farkas éhesen néztem bele a kondérba, amelyben Acabo kotyvasztott valamit, mint általában.
- Nem enni bele! – morrant a manó, miközben hadonászott a fa keverőkanállal.
- Menyétnyúl? Megint? – néztem rá kissé rosszallóan, mikor beleszippantottam a levegőbe.
- Ezt fogni, ezt enni! – zárta le a vitát Acabo.
- Terrorban tart ez a kis dög! – vigyorgott Sajti kissé maszatos arccal az egész napos építkezés után.
A mágustorony szintjeivel haladtunk, Sajti nagy örömére, mivel a fák lombkoronájáig érő toronyból egész sokáig ellátott már a vidéken, és az a különös erő, ami minden alkalommal megszállta, amikor belépett a torony falai közé…
Mosolyogtató volt a lelkesedés, amellyel növekvő mágikus erejét próbálgatta napról napra.
Hol egy virág vált hamuvá a kezében, hogy egy borzalombogár változott hirtelen kronopókká az érintésétől.
- Nem lenni dög! – nézett Acabo szúrós szemmel Sajtira. Az első naptól kezdve nem kedvelte a fiatal mágust.
Miután lemostam magamról port és a koszt, nekikészültem, hogy a kissé unalmassá váló levesszerűségből egyek egy jót, mikoris kesernyés bűzt hozott a lemenő napot kísérő szél.
- Nyah! Jönnek megint! – lépett ki a kunyhójából Sajti. – Pedig azt hittem erre a hétre megússzuk… - húzta el a száját kissé bosszankodva.
A mágustorony építése előtt rendbe hoztunk pár kunyhót, hogy megfelelő szállást bizonyítsunk magunkat és az esetlegesen érkező más végzeturaknak. Akkor volt alkalmam részletesen tanulmányozni a tetőt, a szalmát, gerendákat… mindent… mégsem vettem észre semmi olyasmit, amiért féltucatnyi sztahurának kellett volna megjelennie.
- Pont vacsora előtt kell jönniük? – sóhajtottam fel.
- Hidd el jobb, mint miután már ettél… - állt mellém a fiatal mágus.
Egész tartásán látszott, hogy izgatottan várja az összecsapást, hogy megtudja végre, mire elég az egész héten gyakorolt és fejlesztett tudása.
A sztahurák bűze jóval megelőzte az állatokat. Ahogy közeledtek felénk a csontos, aszott, zöld testükkel – sosem értettem, hogy hogyan tudtak azokkal a rothadó szárnyaikkal a levegőbe emelkedni – eszembe jutott, hogy mennyire tartottam tőlük korábban.
Láttam Sajti koncentrációját, amint összegyűjti maga körül a levegőben remegő kis mágikus részecskéket.
„Idővel azt is megtanulja, hogy ezt láthatatlanul csinálja” – gondoltam elégedetten.
Sajti igazán ügyes mágustanonc volt.
Időközben a sztahurák elérték a védőfalat, rothadó dögszaguk szinte elviselhetetlenné tette a levegőt. Vadászatok során elejteni egy-egy példány, nem okozott különösebb kihívást, de a hat csontos koponya láttán elgondolkoztam, hogy tényleg olyan zseniális tervet eszeltem-e ki, mint ahogy azt elképzeltem?
Mindenesetre sok választásunk már nem volt…
Sajti megállt a mágustorony árnyékában, a részecskék sárgás fénnyel vonták körbe alakját. A sztahurák érezték, hogy valami megváltozott. Érezték, hogy az eddig támadott mágustanonc megerősödött és érezték az én jelenlétemet is, bár ezt felmérni még nem tudták, ahhoz túlságosan primitív lények voltak, hogy ne tudjam elrejteni előlük az erőmet.
Három sztahura megtelepedett a védőfalnál és onnan figyeltek minket hátborzongató szemüregükkel. Másik három társuk berepült a falu épületei közé, felmérni, hogy mi minden változott az elmúlt egy hét alatt. Rekedt hörgéssel törték meg röppályájukat, mikor a mágustorony közelébe értek.
Sajti kihasználta ezt a törést: magasba emelte kezét, mire a kavargó sárga szemcsefelhőből három nyaláb nyúlt ki. A nyalábok háló alakzatban ölelték körbe a rothadó tetemeket, hogy aztán Sajti egyetlen mozdulattal lerántsa a sztahurákat a földre. Mindhárom hangos nyekkenéssel kavarta fel a tér porát.
Ekkor az eddig megfigyelő három állat is a levegőbe emelkedett. A középső az emelkedés lendületével egyidőben landolt a porban, hátán egy fekete, tollas, vijjogó griffel. A bal oldali Sajit vette célba, míg a jobb oldali úgy ítélte meg, hogy inkább engem támad meg.
Ő járt rosszabbul. Az ujjaim közül kiröppenő kinetikus detonáció hatalmas energiahullámmal sodorta egy ezeréves fa törzsének, amelyhez csapódva darabokra tört gerinccel hullott a védőfalon kívüli füves területre.
A Sajtit támadó állatból ekkor szaggatott hörgés tört föl. Kissé esetlenül módosított a röppályáján és felém indult. Csattogó éles fogazata és bűze önmagában elég volt ahhoz, hogy felforduljon a gyomrom.
Ezúttal egy szikraesőt hajítottam el, mire a sztahura korábban támadó társa sorsára jutott, azzal a különbséggel, hogy ő egy másik fának csapódott.
Sajti kinyújtott karja remegett már az átfutó mágikus energiáktól, ahogy a sárga hálónyalábokkal a földön tartotta a vergődő sztahurákat.
Mycorhea egy mordulással leszakította a karmai közül kitörni képtelen állat fejét. A csontkoponya messzire repült a porban.
A döglött állatokból örvénylő lélekenergia töltötte meg a lélekkutat.
„Parasztok” – köpte a gondolatot pökhendien a griff, miközben kényelmes lépésekkel közelített a mágiaháló alatt vergődő sztahurákhoz.
Finoman megérintettem Sajti vállát, majd kinyújtott kezére tettem az enyémet. A háló így már rajtam keresztül áramló mágiából táplálkozott, míg Sajti levegő után kapkodva, kimerülten rogyott le a mágustorony néhány fokos lépcsőjére.
- Ez fárasztóbb, mint gondoltam – nézett fel néhány pillanat múlva csillogó szemmel. – Te is így kezdted? – nézte a mozdulataimat, amelyekkel széles nyalábokba gyűjtöttem a mágiát és amellyel a hálószerű fonatokat vaskos burokká változtattam.
- Hát hogy máshogy kezdtem volna? – vigyorogtam szélesen.
- Mondjuk mindent tudtál azonnal – vont vállat Sajti.
Az első napom jutott eszembe. Mikor átléptem a kapun és rémültem nyugtáztam, hogy ez nem az a világ, ahová bárki is örömmel vágyik. A kietlen, kopár tájakra, amelyeket bejártam… a visszataszító lényekre, amelyek az életenergiáimra éhesen megtámadtak. A sztahurákat különösen undorítónak találtam mindig. A bűzük, a látványuk, a gyilkos ösztönük, az őrjöngő hörgésük… Még most is megborzongott a hátam, pedig már régen nem féltem ezektől a lényektől.
- Milyen csendben lettél… Nem vagyok ehhez hozzászokva tőled – állt fel Sajti vigyorogva.
- Ne kötözködj, mert neked is jut még ebből! – rántottam oldalra a kezem egy pillanatra, mire egy sárga nyaláb pörögve vette körbe a végzetúr derekát.
A sztahurák ez idő alatt az életükért küzdöttek. A burok, amely a földhöz nyomta őket, légüres teret hozott létre körülöttük, és fokozatosan szívta ki belőlük a zöld lélekenergiát, amely vékony csíkokban színesítette a mágikus nyalábokat.
- Miért jöttek megint? – nézett Sajti gondterhelten a csontvázzá aszalódott tetemekre.
- Nem tudom – feleltem nagy sóhajjal és egy mozdulattal megráztam a csuklóm, mire a mágiaörvény apró szemcsékre esett szét.
„A szalma tele van möszepetékkel… azért szedik le a tetőt és viszik el magukkal, mert ezzel etetik a korcsaikat…” - felelte Mycorhea kissé unottan.
Sajti elkerekedett tekintetéből ítélve a griff neki is elküldte a gondolatot.
- Honnan hoztátok a tetőre valót? – kérdeztem rosszat sejtve.
- Hát innen!
A mutatott irány a hegy mentén elterülő sík vidék egészére kiterjedt.
- Remek! – húztam el a számat bosszúsan.
A möszéket is utáltam… kocsonyás lárvatestük, fluoreszkáló rózsaszín bőrűk… pfffújjj… kirázott a hideg… hát még mikor, azt láttam, hogy a végzeturak mekkora élvezettel kanalazzák a belőlük készült zselét… még inkább pffúúújjjj…
Sajti láthatta eltorzuló arcom, mert vigyorogva megkérdezte:
- Nem szereted a möszezselét?
- Ne akard, hogy hívjak még sztahurákat!
- Ugyanmár! Úgysem tennéd meg – legyintett a végzetúr, majd fintorogva felhúzta az orrát. – Ezek még döglötten is rémesen büdösek!
Farkas éhes voltam, de úgy éreztem a mai estén kihagyom a menyétnyúl levest vagy pörköltet, vagy mit.
Összefontam ujjaimat úgy, hogy a mutatóujjaimat előre mutatva egymáshoz érintettem és ütemes dobolásba kezdtem velük. Sajti eközben az Acabo által hősiesen védelmezett kondérhoz igyekezett. Láthatóan neki nem volt gondja azzal, hogy vacsorázzon.
Mire kimerte és bekanalazta az ételt, narancsos csíkot hagyva maga után lement a nap.
- Nem kérsz? – fordult hátra Sajti szinte tele szájjal, kanalát és tányérját felém nyújtva, majd döbbenten nyelte le a falatot. – Ezt hogy csináltad?
- Tanulással – mosolyogtam elégedetten vállvonogatva a kis halmok láttán.
A sztahurák tetemét föld borította és húzta egyre mélyebbre. A fekete földkupacok tetején vékony zöld fűszálak virítottak.
- Húúúúú! Ilyet én is akarok tudni! – csillogott Sajti szeme sóváran.
Eszembe jutott, mikor én találkoztam először nálam nagyobb tudású végzetúrral. Mikor bosszúra éhesen kerestem az alkalmat, hogy revansot vegyek egy-egy támadásért, amit elszenvedtem. Kerestem, hogy hogyan tudok én is akkora hatalomra szert tenni, mint ők és leírhatatlan elégtétellel töltött el, ha sikerült győzelmet aratnom. Különösen, a gyémántváros lakóit gyűlöltem hevesen, miután üresre söpörték a lélekenergia-gyűjtő szütyőmet. A legfélelmetesebbnek Wurgolx tűnt mindig. Bár AranyAlmát is igyekeztem messzire elkerülni, de mégis a már külsejében is félelmet keltő hatalmas termetű, zöldes nyálat csorgató lényt még álmomban sem szívesen láttam viszont.
- Sokat elmélkedsz mostanában! – állt meg előttem Sajti és kezével szinte az orrom előtt integetett.
- Van min elmélkednem! – nyújtottam ki a nyelvem, miközben abbahagytam a dobolást az ujjaimmal.
Időközben teljesen besötétedett már. A három hold közül csak a sötét fekete volt még fenn az égen, a csillagok fénye nem szikrázott át a sűrű lombú fák levelei között. Ujjaimmal tűzlángot csettintettem és korgó gyomorral megindultam a kunyhóm felé.
Mielőtt átléptem volna az ajtón, megálltam. A tudat, hogy a szalmatető gyakorlatilag tele van möszékkel, mégha csak pete állapotukban is, megtorpanásra késztetett. Kétségbeesetten fordultam meg és néztem körbe.
- Öreg vagyok én már ehhez… – morogtam magam elé és nagy sóhajjal beléptem a házba.
Mycorhea eközben elhagyta a tisztást, hogy éjszakai pihenőhelyén térjen nyugovóra. Sajti pedig szintén a saját kunyhójába fészkelte el magát.
- Egész nap csak vadászni, főzni és nem is enni! – lépett be dohogva Acabo, haragosan húzta maga után a megtisztított kondért, ami így csörömpölve hívta fel a figyelmem arra, hogy a manó bosszankodik.
- Ne haragudj! – néztem fel a könyvből, amit olvastam.
A manó arcán erre vöröslő pír jelent meg, hegyes füleit lehajtotta:
- Nem akarni zsörtölődni...
- Ugyanmár! Igazad van! – vontam vállat.
Acabo felélénkülve kuporodott a takarójára, majd néhány perc múlva hangosan szuszogva elaludt.
Mielőtt én is nyugovóra tértem volna, a tetőre sandítottam, és próbáltam nem arra gondolni, hogy milliónyi mösze izeg-mozog a fejem fölött, majd eltűntettem a lobogó lángot és elaludtam.

Dobhártyaszaggató robbantásra ébredtem. Csak úgy, mint az első faluban töltött estém után. Acabo rémült visítása és ugráló talpai nem hagytak kétséget afelől, hogy nem álmodtam a robbanást.
Rövid fehér hálóruhámban, össze-vissza álló rövid hajjal és főleg álmos tekintettel támolyogtam ki a házból.
Néhány percig eltartott, mire felfogtam, hogy a falu legtávolabbi háza előtt egy koromfekete alak ácsorog füstölögve.
Nagyot nyújtózva indultam meg Sajti felé, mikor elég közel értem megszólítottam:
- Jól vagy?
- Aha! – köhögte ki még mindig mozdulatlanul állva.
- Talán ha… - ebben a pillanatban a ház éktelen robajjal szinte atomjaira hullott, egy nagy halom port és hamut hagyva maga után.
- Húúúú – nyögte Sajti némi szürke levegőt préselve ki a tüdejéből.
- Ez most jó vagy rossz? – néztem kissé bizonytalanul a maszatos képű végzetúrra.
- Ez nagyon ütős… az összes haverom le fog hidalni, ha meglátja…
- Khömmm… itt nincsenek haverjaid…
- Majd keresek! – lépett előre Sajti, mire fekete korom, ami ráült a testére, néhány pillanatig még megőrizte a végzetúr körvonalát, aztán, mint egy rongybaba egy kupacba omlott össze a lábam előtt.
- Keresel?
- Igen!
Sajti lelkesedése minden alkalommal meglepett.
- Tégy úgy! – hagytam rá.
Miután Acabo is érzékelte, hogy semmi veszély nem fenyeget, elbattyogott a patakig, hogy friss vizet hozzon.
- És mégis, mit csináltál az imént? – mutattam a kunyhó helyén maradt térdig érő hamukupacra.
- Kipróbáltam, amit te csináltál tegnap… mikor doboltál az ujjaiddal!
- És ez lett belőle? – kerekedett el a szemem.
- Hát még tanulnom kell, úgy látszik – pirult el egy kicsit Sajti.
Összeráncolt homlokkal gondolkoztam, hogy vajon mi történhetett. Nekem sosem okozott nehézséget az elemekkel bánni. Ezért is tanultam szívesebben olyan mágikus varázsigéket, amelyekkel használni tudtam őket.
- Figyelj csak… lehet, hogy neked valami mást kellene inkább tanulnod! – feleltem végül lassan és tagoltan, erőteljes hangsúlyt helyezve a „más” szóra.
- Mit? – pislogott Sajti.
Próbáltam visszaemlékezni az elmúlt hetek gyakorlásaira. Amikor még mosolyogva figyeltem, ügyetlennek vélt próbálkozásait, amelyek így utólag végiggondolva, meglehetősen nagy hasonlósággal végződtek.
- Azt hiszem, remekül éred el, hogy amit varázslat alá vonsz, az hamuvá váljon… - kezdtem elgondolkozva.
Nem akartam lelohasztani a lelkesedését, ezért próbáltam finoman felhívni a figyelmét arra, hogy talán a mágia más irányú alkalmazását kellene felfedeznie.
- Ne is mondd… – hajtotta le a fejét.
Sikerült lelohasztani a lelkesedését.
Acabo egy nagy bögre teát nyújtott fel, majd megvető tekintettel nézett a hamuvá vált házra és Sajtira. Nem segített ezzel új lelkesedést tölteni a fiatal mágusba.
- Ez nem jelent rosszat! – folytattam gyorsan. – Csupán azt, hogy más területhez nagyobb tehetséged van, mint a természeti elemek használatához… Ott van például Lia, ismered Liát?
A bólintást meg sem várva folytattam: - No! Hát ha neki azt mondanád, hogy lebegtessen arrébb egy tárgyat vagy hogy állítsa meg egy tűztengert terjedését, akkor valószínűleg nagyot pislogva tudatná, hogy „hülyének nézel?”… gondolatban… Érted, hogy mit akarok kinyögni? – kortyoltam a teába.
Sajti elgondolkozva nézett rám egy, majd lassan bólintott. Ezidő alatt a forró tea leégette a nyelőcsövem és a szájpadlásom, a nyelvemen sem maradt ízlelőbimbó. Hangosan átkozódva köptem ki a forró italt, mire az újra végigégetett mindent.
- Forró! – nézett rám rosszallóan Acabo, mint egy ügyetlen gyerekre.
- Éészem…
Sajti hosszasan vigyorgott kínlódásomon, majd bejelentette, hogy vadászni indul és otthagyott a poros téren, amelyet körbevett a tengernyi möszepetével terhelt viskó. De sem ez a tény, sem könnyes kínlódásom nem hatotta meg, így néhány pillanat múlva, teljes vadászfelszerelésben pompázva állt meg a kunyhója előtt.
- Cakhogy tudd… esztefelé továbbállok… - pöszítettem.
- Mi? Hová? Miért?
- Moszt nem tudom elmondani… Nem megyek messzire, ha kellek valami miatt, üszenj és jövök…
- Nah jó, de hová üzenjek? – vonta össze a homlokát gondterhelten Sajti.
- Szöld Pókok Essszlúzív Hálója… - nyögtem ki halkan.
- Hö?
- Üszenj a Szöld Pókokhoz! – legyintettem és besétáltam a saját kunyhómba.
Acabo egy bőrzacskóban hideg patakvizet hozott, sokadszorra állapítottam meg, hogy remek rabszolgát találtam a személyében…
Kissé el is szégyelltem magam emiatt. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy kiszolgáljanak, hogy körbeugráljanak. Duparmában ugyan az uralkodói udvar tagja voltam, de a városon kívül csak egy kódorgó vándornak tűntem mindenki szemében.
Ahogy teltek az évek diplomáciai kapcsolatokat se nagyon kellett építgetni, valahogy működtek maguktól.
Mióta azonban Acabo velem volt, a manó úgy sertepertélt, zsörtölődött, mintha csak valami vénséges anyóka lenne. Sose vettem komolyan a zsémbelődéseit, mert a tekintetében mindig ott izzott a hála, amiért egy kővé változtatással megúszta a találkozást és nem jutott más vadak sorsára.
A toronylakók sokszor kinevettek, amiért nem használom fel Acabo lélekenergiáit akár építésre, akár a magam erősítésére, láthatóan nem értették, hogy a manó sosem fog az ő kegyetlenül kivégzett állataik sorsára jutni.
Bár néha képes volt elfeledtetni ezen elhatározásomat… különösen, mikor rákezdett a vég nélküli siránkozásra vagy mikor reggelente arra ébredek, hogy ugrál rajtam…
Mikorra eddig jutottam a gondolataimmal, megnyugtatóan érzékeltem, hogy égési sérüléseim gyors gyógyulásnak indultak.
- Mondani, hogy forró – nyújtotta felém a ruháimat egyesével Acabo.
- Jól van! Nem figyeltem! – vettem át az inget.
Mielőtt a csizmámban bújtam volna végignéztem az aranyló bőrű állati sorban tartott kis lényen. Ráncos bőrén foltokban elmélyült már a szín, jelezve, nem fiatal manóval van dolgom. Hatalmas nagy szemeivel pislogva nézett, hosszú füle nyugodalmasan lógott a vállára, hegyes fogai mindig szép fehérek voltak. Senki nem gondolta volna, hogy ha egy támadás során elővillannak halálossá fertőződő sebek kiosztására alkalmasak. Tiszta, ámbár szakadt kék ruhája alól kikandikált két pipaszár lába, amire barna nadrágot húzott.
- Nem akarsz visszamenni a többiekhez?
- Napkapuba? – élénkült fel a manó.
- Nem, nem oda… hmmm… a társaidhoz… a többi manóhoz…
- Nem lenni manó! Goblin lenni… - javított ki rosszallóan.
- Akkor közéjük…
- Nem – fülei lobogtak, ahogy megrázta a fejét.
- Ezt nem értem… - húztam fel a hasított bőr csizmámat.
- Már nem élni… nincs menni hová… - vont vállat Acabo.
Meglepetten húztam fel a másik csizmát is. Ezt még sosem említette… vagy csak én nem figyeltem eléggé?
Mikor az utolsó építkezésre készen elindultam a védőfal felé, a manó csendesen követett, majd nagy szemeivel rám nézett:
- Elküldeni?
A kétségbeesett hang és tekintet meglepett.
- Nem, dehogy! – ráztam meg a fejem, miközben nekiláttam, hogy a helyükre pakoljam az utolsó téglákat.
- Miért kérdezni akkor?
- Csak arra gondoltam, szívesen visszamennél… - felel

És ismét egy remekül megfogalmazott kérdés, még nagyszerűbb válaszokkal... nem akarooook ilyeeeet...

ennek

Javítsátok légyszi

Idézet: Craslorg - 2009.06.27. 00:19:42

Nagyjából mennyire vagy könnyen megvesztegethető?
Megírlak az emlékirataimban, jó? Csakhogy senki ne felejtse el Craslorgot, az igazságos és kegyelmes uralkodót, aki elhódította a trónt az egyetlen IstenKirályCsászár elől...
Illetve, ha IKCs nyerné a hatalmi harcot, akkor persze őt írom meg uralkodónak... Persze az a lényeg, hogy az utókor is emlékezni fog a nevetekre... nem úgy mind szegény moákra, akikről alig lehet tudni valamit!

Egyetértve a korábban hozzászólókkal, nekem sem tetszik ez a licitálós dolog... Ennél még az is jobb, ha egy szavazást kapunk (mondjuk egy vadászat előtt), hogy akkor ebből-abból lehet választani, kire szavazunk.

És hát, ha már Végzeturas lesz a következő pakli, akkor miért nem lehet innen válogatni több karaktert? Mondjuk én tudatlan és rémesen egyszerű lélek vagyok (persze van, aki szerint nem ).
Dehát ebben a játékban jópáran nagyszerű stratégiát dolgoztak ki, elég ismert is a nevük... És ne csak a harci skilleket nézzük és simán adnék Incubusnak/Byzonnak egy lapot a hatalmas türelméért, amivel kismilliószor elmagyarázta minden kérdezőnek, hogy ki is az a Drakin és hol is lehet megtalálni
Vagy Ciripnek, Lannak, Crasnak és Kócosnak azért, amit a kvízben folytatott heroikus munkájukkal csinálnak.

Indokot lehetne találni jópár karakternek (talán egy egész paklit is megtölthetnénk velük), de szerintem pont azok nem fognak licitálni egy ilyen árverésen, akik megérdemelnék a halhatatlanságot... mert van bennük annyi önkritika és talán alázat is, hogy nem fognak "villogni"...
Persze, mint írtam én egyszerű lélek vagyok... lehet, hogy nincs igazam...

Az alábbiak közűl melyik nem alkalmas emberi fogyasztásra?
Mars
Snikers
Pegigree
Baonty

Helyesírási hibás... miért nem olvassák át az elküldés előtt a kérdés feltevők?

Nagyon nagylelkű vagy! Én nem lennék az a helyedben!

Harc a halhatatlanságért! A küzdőtér közelében drágább a nézőtérre a jegy, de szerintem a kakasülőről is egészen jól lehetne látni, amint a nagy harcosok megküzdenek a lapra kerülés jogáért!

És végre IKCs Maedhros és Craslorg is eldöntheti, hogy melyikük is a visszatérő uralkodó Ghalla földjén!

Stubb értetlenül bámult rám. Nem értette, hogy miért kellett a korábbiakban végighallgatott bejelentést megtennem… mintahogy azt sem értette, hogy miért vele osztottam meg legelőször az elhatározásom nagy hírét… de leginkább azt nem értette, hogy hogyan képzeltem, hogy a hírt bárminemű sör elfogyasztása nélkül közlöm vele.
- Bennem is keringtek ilyen gondolatok, de végülis maradtam – közölte végül tényszerűen a törpe.
- Ezért is remélem, hogy egy időre rád bízhatom ezt a lökött társaságot!
- Rám? – kerekedett még nagyobbra a törpe szeme. – Ne szórakozz velem!
Mosolyogva legyintettem a törpe felháborodására.
- Vezetőként néz rád fel mindenki…
- Khööhmm…
- Jó, lehet, hogy nem fel, hanem le… de érted, hogy mit akarok mondani! Különben is: túl fogjátok élni!
Stubb nagyot sóhajtva tekintett vissza a torony irányába. Nemcsak azért, mert huzatos volt a szirt szélén ácsorogni, hanem mert mindennél jobban vágyott egy kupa sörre.
- Mikor mondod meg a többieknek?
- Ma este!
- Jah, hogy már ennyire eldöntötted?! – fortyant fel a törpe.
- Igen – válaszoltam és visszafordultam a tengerhez.
– Iszom most már egy keveset... erre a hírre! – fordult sarkon Stubb és döcögő léptekkel magamra hagyott.
Nem könnyen szántam el magam arra, hogy elhagyjam a mágustornyot. Nem sokkal korábban zaboláztuk meg Aurgar csapongó személyiségét, így már egész jól ki lehetett jönni vele… bár engem továbbra is idegesített tudálékos és mindig mindent jobban tudó személyisége, amelyben megragadt.
A szél játékosan borzolta össze rövid hajamat, amelyet Dalen egyik őrült pillanatának köszönhettem. Elnyomtam egy mosolyt mikor arra gondoltam, hogy mindenki azt hitte mennyire dühös leszek ezért… pedig nem így volt... tulajdonképpen örültem neki, hogy megszabadultam végre attól a folyton kócos hajzuhatagtól, ami mindig útban volt.
Látni akartam Ghallát! Illetve többet akartam látni belőle! Duparmában tudták ezt, Klyal ezért is engedte, hogy kijárjak a föld alatti városból. A Földrengés után azt hittem megőrülök a bezártságtól és bár ez már régen történt, láttam magamon, hogy ha nem indulok neki most, annak nem lesz jó vége.
A toronyban úgysem volt rám szükség… legalábbis nem akkora, mint korábban… önállóak lettek a mágusok… mégha egyre többet is fogyasztottak a különös zöld levélből, amelytől folyton vigyorogtak… képesek már harcolni és keményen küzdeni, ha a helyzet úgy kívánja.
Most van itt a lehetőség, hogy elmenjek.
A délutáni nap aranyló fénnyel kúszott egyre lejjebb a hegyek mögött, narancsos fénnyel megvilágítva a fehér mágustornyot. Sós tengerillatot kevert fel a szél, amelyhez úgy hozzászoktam az elmúlt hónapok alatt, hogy sem a szél nem zavart, sem az illatot nem tudtam élvezni már. Visszaindultam, hogy közöljem a vacsorára gyülekező lakókkal is a döntésem.
A robbanás óta már zöldellni kezdett a zsenge fű, hogy oldja valamelyest a letarolt kopárság látványát. Ám sem a fák, sem a bokrok nem gondolták úgy, hogy ebben az évben új életre kellene sarjadjanak egy ilyen kegyetlen esemény után. Még Napmo kitartó imája a Földanyához, sem vezetett sikerre… leszámítva a füvet.
A torony mellé felépített kennelben egyre több állat gyakorolt, harcolt egymással.
Acabót általában napokig ápolni kellett egy-egy összecsapás után, mert soha nem hagyta volna ki a nagy megmérettetést, hogy bizonyítsa ér annyit, mint a griff vagy bármelyik nagytestű állat. Ám a kennelben most sem Acabo, sem Mycorhea nem játszott. A közelben várta mindkettő az indulást. Kardom és íjam a griff hátára csatolt utazótáskában lapult már, mint ahogy kevés tulajdonom is.
- Vacsoraaaaaaaa! – zengett Lia hangja végig… vagy csak a fejemben visszhangzott a lány hangja?
Kissé idegesen közelítettem a konyha felé: sosem szerettem búcsúzkodni, ráadásul nem örökre akartam elmenni… csak egy kis időre… szétnézni…
- Na essünk túl rajta! – húztam ki magát büszkén.
Frissen sült wantucomb, myroni saláta, portorya és egyéb finomságok sorakoztak, a vacsorához Stubb mézsöre folydogált bőséggel:
- Igyunk! – emelte magasba kupáját a törpe és meg sem várva, hogy ki csatlakozik hozzá fenékig ürítette azt.
- Napkapura! – emelte fel Redjens is a kupáját, hogy csatlakozzon az ünnepléshez.
- Én is! Én is! – nyújtotta Lia a sajátját, hogy ne maradjon ki az édes sörből.
- Az újabb sikerekre! – dörmögte Camelus.
- Arra, hogy véget ért a háború! – vigyorgott Napmo. – Végre pihenhetek egy keveset!
- Arra, hogy ismét rendbe hoztuk a tornyot! – tette hozzá Gill.
- És leginkább arra, hogy ez tovább kitartson, mint a korábbi renoválás! – vigyorgott Kovi.
- A hatalmas epikus szörnyekre, akik nem menekülhetnek előlünk! – csatlakozott Csilland vékony hangján, amelyre halvány mosoly jelent meg mindenki szájszegletében.
- És a szörnyek kincseire! – folytatta Danka, majd egyöntetűen rám néztek.
Azt hiszem nem túl jó érzékkel zártam le a tósztok sorát:
- A Sötét Nagyúr bukására!
A bejelentésre alábbhagyott a széles jókedv, a toronylakók először csak magukban pislogtak, aztán tanácstalanul egymásra is, mígnem Stubb újabb korsót emelt a magasba:
- Arra is! Heeeeeeeey!
- Heeeeeey!
A döbbent csend után élénk beszélgetésbe kezdett Gill és Camelus, hogy a renoválás befejezése után, mégis mit kellene építeni. Mivel nézőpontjuk némileg eltért egymástól, ezért kisebb mértékben megemelték a hangjukat... ennek következtében azonban az általános beszélgetési hangszint is megemelkedett.
Szerettem ezeket a közös étkezéseket, amikor hangosan lehetett beszélgetni, vitatkozni vagy csupán az asztal túlsó felére átkiabálni a sült húsért. Mindannyian sokat dolgoztak, hogy mágustorony olyan legyen, amilyen. Lehet, hogy nem a legerősebb épület és biztosan állíthatom, hogy egy szervezettebb támadás azonnal elmossa a renoválásokat, amiket végeztek, mégis… valahogy jól egymásra talált a társaság.
Már a möszezselét igyekeztek magukba tömködni a bőséges vacsora után, mikor Drakula halkan megkérdezte Dankától:
- Hol van Khetty?
A mindig halk szavú vámpír kérdésére néma csend lett. Fejeket kapkodva néztek körbe, majd tanácstalanul egymásra.
- Biztos felment aludni – vont vállat végül kissé bizonytalanul redjens, aki mellől eltűntem.
Stubb kényelmesen és ráérősen lapátolta befelé a zselét és itta hozzá a sört. Nem érezte úgy, hogy neki bármit is be kéne jelentenie, mígnem a vele szemben ülő Lia bokán nem rúgta.
- Ne rugdoss máááán! – fortyan fel azonnal, hogy még a sör is végigfolyt a szakállán.
A társaság pedig válaszra várva meredt rá. Stubb azt hiszem tízezer galetki átkot szórt rám, amiért mégsem szóltam a többieknek és rá hárítottam az egész bejelentés súlyát. Minden egyes átok szava nyomta a vállam... teljesen igaza volt, dühöngött.
Ha maradtam volna, egy ilyen esemény után az arénában vett volna elégtételt. Ebben biztos voltam.
- Mondtam, hogy nem akarom ezt – dörmögte Stubb mérgesen, miközben felmérte, hogy én valószínűleg minden nap ezt éltem meg:
– Hááátöööö… elment… - nyögte ki végül, majd tovább kanalazta a tányérján maradt zselét.
- Mi?
- Hová?
- Mikor?
- Miért?
- Visszajön?
Harsant egyszerre a húsz mágus és mágustanonc.
- Szentséges Fairlight! – sóhajtott a törpe miközben letette a kanalat. - Elment. Pont. Mert el akart menni. Pont. Talált valami kis szövetséget, ahol építkezik. Pont. A többit nem tudom. Pont.
- Na jó, de visszajön?
- Mondom: nem-tú-dom!!
- Visszajön! – bólintott határozottan Lia, miközben rosszallóan nézett a törpére.
A vacsora kezdeti jó hangulata azonnal alábbhagyott a hirtelen távozásommal. A kínos csöndben Stubb megjátszott fesztelenséggel és érdektelenséggel keltett tányér és villa zörgése még inkább elcsöndesítették a többieket
- Hogy lehet ez? – nézett körbe Redjens.
- Így döntött… - vont vállat JohnDoe is. – Engem megkért, hogy lássam el a diplomáciai feladatokat, amíg visszajön.
- És elvállaltad? – nézett rá Napmo kajánul vigyorogva.
- Persze! Önként és dalolva! – húzta el a száját John gúnyosan.
- Mit fogunk most csinálni? – nézett fel Hidra hirtelen, mintha valami álomból ébredt volna fel.
- Igyunk! – emelte magasra kupáját Lia. – Napkapura!
A mézsör jó ötletnek bizonyult, mivel feloldotta a kínos hangulatot és az értetlenséget szülte csendet.
- De ugye nem utál minket? – kérdezte halkan Csilland a mellette ülő Liát.
- Nem! – mosolyodott el a fehér hajú lány. – Ne aggódj, visszajön.
Mikor az általános jókedvet kihasználva kiosontam a vacsoráról, még hallgatóztam kicsit. Tudtam, hogy nem ez a legjobb módja annak, hogy távozzak, és minden okuk meglesz rá, hogy megorroljanak ezért, de nem akartam magyarázkodni és mindenféle kérdésekre válaszolni. Hiába is magyarázkodtam volna… úgysem érti meg, aki nem érezte a kalandok izgalmas, hívó szavát.
Felmásztam Mycorhea hátára és nagy sóhajjal kigondoltam az útirányt. A griff három szárnycsapással a levegőbe emelkedett és megindult a kis település felé, amit a többiek nemrég találtak, egy hosszúra nyúlt háború során.

Késő éjszaka érkeztem meg az elhagyatott kis településre, ahol látszott a már dolgos kezek munkája nyomán felépült őrtorony, a védőfal és a gyakorlótér, míg a falu főterén egy kicsi kis lélekkút fénylett. A legutóbbi háborúnk során ide menekültek a mágustanoncok a túlerejű támadások elől. Ők építgették fel az épületeket.
„Milyen régen is volt…” - gondoltam, ahogy körülnéztem. Napkapu mára már meglehetősen nagyra nőtt. A toronylakók által felhúzott épületek, a katalizátor, amely folytonos halk zümmögéssel töltötte tele a kutat, a térkapu és az emlékmű… mind-mind hatalmas munka eredményei.
„Mekkora öröm volt, mikor elkészültek…” – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutottak az ünneplésekre, ahová a mindenki által ismert titkos rejtekhelyről került elő Stubb söre.
Úgy tűnt, a tanoncok kissé hirtelen és átgondolatlanul építették fel a szalmatetővel fedett házakat, a kutat, a kezdetleges, szinte átléphető, sárból tapasztott védőfalat.
A kis csendes falu házai közt most nem volt élet, ellentétben a mindig nyüzsgő mágustoronnyal. A faluban senki nem tartózkodott, nem éreztem semmiféle energiaörvényt, mint Napkapuban, ahol folyton belebotlottam valakibe. Nyugalom és békesség vett körül. Kissé talán túl nagy csendesség.
Lecsatoltam Mycorhea hátáról összecsomagolt felszerelést és vadászni engedtem a griffet.
- Mit csinálni itt? – húzódott az egyik széles fa törzséhez közel a manó.
- Nem kell félned – legyinttem.
- Ez a hely nem lenni jó! – hajtotta le a füleit a manó.
Az égre emeltem a tekintetem. Kissé bosszantott Acabo folytonos aggodalmaskodása, de igyekeztem türelemmel lenni a manó iránt. Mondhatom, hogy ez volt a legnehezebb… többezer év alatt nem tudtam türelmet tanulni, Acabo mégsem érdemelte meg, hogy folyton lehordjam.
- És miért nem? – sóhajtottam inkább, miközben elfoglaltam az egyik kunyhót.
- Csak érezni… - tördelte a kezét Acabo, miközben rosszallóan nézte a hatalmas fákat.
- Aludj inkább! – terítettem a földre Acabo koszos takaróját.
A manó kissé cuppogó hangot hallatva jelezte elégedetlenségét, de végülis maga alá gyűrte a takaróját, hogy a következő pillanatban hangosan hortyogjon.

Másnap reggel Acabo sivító hangjáró és nyúlánk lábaira ébredtem, amelyekkel rajtam ugrált, miközben a takarómat cibálta.
- Ellenség! Ellenség!
Ahogy felpattantam a deszkapadlóra szórt szalmáról, lesöpörtem magamról a sivító manót, kezem körül varázslat fényei gomolyogtak. Álmos tekintettel néztem körbe az ellenség után kutatva, de senkit nem láttam.
- Acabo! – morrantam dühösen.
- Ott kint! – hajtotta le nagy füleit az ajtóhoz somfordálva a manó.
A térről ekkor jókedvű dudorászás hangfoszlányai kúsztak be a nyitott ajtón. Kissé rendbe szedtem magam, majd a végzetúrhoz indultam, aki a lélekkút körül tevékenykedett.
- Üdvözöllek, Khetty! – nézett fel a fiatal férfi.
Emlékeimben kutattam, hogy honnan is kellene ismernem az illetőt, de nem találtam egyetlen képet sem, amelyben szerepelt volna.
- Sajti? – kérdeztem végül kissé bizonytalanul, mire a végzetúr szélesen vigyorgott. – Napmo már mesélt rólad! – tettem hozzá.
A végzetúr felállt, barátságosan kezet nyújtott. Ekkor láttam csak meg a smaragd horda jelét a mellkasán.
- Vigyázol erre a helyre? – kérdeztem inkább csak azért, hogy társalgást kezdeményezzek.
- Nekem jó így – vont vállat a végzetúr. – Csend van, nyugalom és békesség.
- Ellenség! – rontott elő a manó az egyik ház takarásából, mire Sajti egy varázslattal arrébb lebegtette a manót.
- Hozz inkább egy kis vizet, Acabo! – mutattam egy üres korsóra, hogy kissé eltávolítsam a közelemből.
Ezen a reggelen több, mint elég volt belőle.
- Jópofa kis dög! – nézett Sajti vigyorogva a levegőt szimatoló manóra.
- Hallani… - felelte Acabo, majd orrát magasra emelve, büszkén elslattyogott a közeli patak irányába.
Úgy tűnt, Sajti eleget tanulmányozta a lélekkutat, felállt mellőle és leporolta egyszerű barna ruháját:
- Már néhány napja próbálok rájönni, hogy ezt hogy csinálja… - tette hozzá magyarázatképpen.
- Ki és mit? – néztem rá értetlenül.
- Hát hogy mitől töltődik újra…?
Sajti láthatóan tőlem várta a megoldást a nagy talányra, de én csak megráztam a fejem:
- Ne nézz így rám! Fogalmam sincs! Kérdezd az építészeket, én sosem elmélkedtem el ezen… Gondolom előbb-utóbb ők is befutnak majd… Ráfér egy kis extra építés a falura…
A fiatal végzetúr kissé aggodalmas arccal nézett körbe.
- Én igazán mindent megteszek, ami tőlem telik, csakhát jönnek a madarak, meg azok a hülye sztahurák… folyton szétszedik a háztetőket…
- No várj, várj, várj… - kezdtem el hadonászni a kezemmel. – Mik jönnek és minek és mikor?
- Sztahurák…
Nagy sóhajjal nyugtáztam, hogy véget ért a békés csend és nyugalom, és máris jött a vágyott kaland! Amire alapvetően minden sejtemben vágytam… csak nem ilyen gyorsan.
- És mikor jönnek? És általában hányan? És mióta? És miért nem szóltál? – hadartam el a kérdéseket rosszallóan.
- Naplementekor, hetente kétszer-háromszor, de csak egy kisebb csapat. Éktelenül hörögnek és vinnyognak, meg leszedik a szalmát a házak tetejéről… pedig Napmoval megbeszéltem, hogy vigyázok itt mindenre, de hát ezekkel a rusnya dögökkel nem bírok.
Halk szárnysuhogás szakította félbe a beszélgetést, Sajti ökle körül ösztönösen felizzott a varázslat fénye.
„Fenn vannak a hegyoldalon” – mordult a griff, miközben elégedetten kinyújtóztatta a tagjait és megállt mellettem.
- Mi ez? – döbbent meg Sajti.
- A neve Mycorhea, és ő egy… griff. Idővel te is találkozol velük… csak még erősödnöd kell kicsit. Azt mondja a sztahurák egy kisebb csapata fenn él a hegyoldalon – intettem fejemmel a nem messze magasodó hegyvonulat felé.
„Azt egy szóval sem mondtam, hogy kisebb csapat.”
Mycorhea morgása láthatóan megrémítette Sajtit, én csak meglepetten ránéztem:
- Miért mennyien vannak?
„Úgy két fészekaljnyian” – toporgott a griff a keskeny kis főtéren. Tudtam, hogy túl kevés a hely neki, se menekülni nem tud innen, se kényelmesen elheveredni.
- Két fészakalj… hmm…. – gondolkoztam el a szavain. A griffeknél ez harminc-harmincöt egyedet tett ki. – És mennyire értelmesek?
Mycorhea fehorkantott.
- Jól van! Jól van! Nem gondoltam komolyan, hogy szóba álltál primitív bennszülöttekkel – sóhajtottam, majd a megtépázott házak felé fordultam. – Hozzuk rendbe amit lehet, addig kitalálom, hogy mit csináljunk velük.
A griff erre széttárta szárnyait és a magasba emelkedett. Gyorsan hagyta el a tisztást, hogy számára biztonságosabb helyet keressen.
Mikor Sajtival nekiláttunk a házak építésének, akkor láttam én magam is, hogy Gill és Kovi mellett mennyit tanultam az építésről és főleg a helyes tervezésről építés előtt.
Mielőtt átléptem volna a kapun, amely erre a világra hozott, gondtalanul jártam Kyranniát, Tarabatot vagy Duparmát… éppen mihez volt kedvem… Építkezésekre azonban ritkán álltam be… nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, hogy legalább ezerkétszáz évig vakolókanalat se láttam, amíg nem jöttem Ghallára.

Én is akarok kártyát!! Eredeti jogvédett vagyok... saját magam jogán vagyok védett...

Lehetne valami olyasmi, hogy "a lap kijátszásakor Khetty mesélni kezd, az ellenfél ettől azonnal elalszik" (Danka majd felülbírálja, ha nem jó a szöveg )

Folytasd " a legkisebb is számít......"?
Cora!
Tesco!
Tecsó!
Obi!

Könyörgöm, ezt töröljük!

ki volt Szt. István apaja?
Géza fejedelem
Koppány
Anonimusz
Könyves Kálmán

Légyszi javítsátok a helyesírási hibákat!

Ki írta a Katedrálist?
Raour Renier
Harry Harryson
Harrison Fawcett
Timothy Zahn

Én csak azt a Katedrálist ismerem, amit Ken Follett írt... úgyhogy nekem kicsit értelmezhetetlen ez a kérdés...

Alig hat órás keresgélés és rábeszélés után, az alkonyatban frissen ébredt, ezért ásítozó és nyújtózkodó Kerheinával a háttérben felsorakoztak a Strázsák az óriásráját rejtő szoba előtt.
- Mióta is van bezárva? – kérdezte még egy csendesen elnyomott ásítással, a szintén frissen ébredt Vampa.
- Huhuhúúúú.
- Egy hete? – fordult hátra Karom döbbenten.
- Ez durva próbálkozás lesz! – ütögette meg kardjával a pajzsát a Helytartó, aki csatára készen magára öltötte harci vértjét.
Igaz, a megváltozott fizikai körülmények miatt az egykor tökéletesen védő vért és sisak, inkább egy élő és zörgő bádogdobozzá változtatták az egykori nemes tanítót.
- Kezdjünk neki! – rúgta be Zhelithas az ajtót nagy lendülettel és egy varázslattal igyekezett elvenni a rája harci kedvét.
A rája idegesen hullámzott át a hatalmas termen, igyekezett befogni a gyorsan mozgó fantomot. Zhelithas méltó ellenféllel találta szemben magát. A rája húsra éhesen mozdult a kék páncélba bújt alak után, aki éles kardjával jókora sebet ütött a felé lendülő lebernyegbe.
Úgy tűnt az éhes állatot sikerült még jobban felbőszíteni ezzel, tüskés farka íves kört írt le a levegőben és oldalba találta a fantomot, aki végigcsúszott a kopott márványpadlóra ragadt nyálkás koszban. A széles ajtó elő állt meg pár méterrel.
- Jól vagy? – nézett be Karom.
- Jah! – nyögte a fantom, miközben igyekezett talpra kecmeregni.
- Ne mozdulj még! – indult újabb rohamra Vampa.
Amíg az éhes vámpír igyekezett közel kerülni a rájához, hogy csillogó hegyes tűszerű tőrével vért fakasszon belőle, addig Zhelithas kényelmesen kimászott a teremből…
- Biztos jól vagy? – néztek egyként a földön heverő kissé meghorpadt kék páncélra.
- Soha jobban… néhány pillanat és már futni is fogok…
- Ha te mondod! – vontat vállat a többiek, majd aggódó tekintettel néztek vissza a csata helyszínére, mivel Vampa hangos csörömpöléssel kitörte az egyik díszes ablakot.
- Affene, hogy pont azt kellett összetörnie! – dohogott Kerheina. – Miért nem tudott kirepülni a többi törött ablak valamelyikén?
Mivel a strázsák egyként néztek rá bosszankodó tekintettel, a gargoyle nem folytatta tovább megkezdett gondolatát és inkább besietett a hajdani dicsőséges napokat megélt bálterembe, hogy megküzdjön egy láthatóan erősebb ellenféllel.
Kitárt szárnyakkal a magasba emelkedett, miközben nemrég tanult varázslatát mormolta el, amely elől az árnyékrája könnyedén kitért, hogy aztán a levegőben úszva varázslatot idézve egy oszlopnak taszítsa a gargoyle-t, aki nagyot nyögve hullott le a magasból… arccal előre a mocskos-nyálas padlóra.
- Pfúújjj – nyögte miután négykézlábra állt és kezéről lerázta a bűzös, mocsárszagú masszát.
Az oszlop mögül kitűnően látta, ahogy Karom próbálkozik a szörnnyel. A mágusnő tanult az előtte próbálkozó strázsák hibáiból, óvatosabban közelítette meg ráját. Kellett a vére.
Kerheina megmozgatta a szárnyait, majd szélesre tárta a bőrlebernyegeket és az egyik törött üvegű ablakon távozott a bálteremből.
Ez annyira volt elég, hogy a rája azonnal a mozgásra vetette magát, így lehetőséget hagyva Karomnak arra, hogy a háta mögé kerüljön. A mágusnő megkapaszkodott az egyik lebernyegben, éles tőrével megvágta azt és a kifolyó vér alá tartotta a kis üvegcséjét.
A rája vonaglott a fájdalomtól, a levegőben úszva mindenáron le akarta vetni a hátáról a mágusnőt, szabadulni akart az alattomos támadótól, aki elszívta a vérét.
Hirtelen mozdulattal a plafonnak vetődött, Karom nagy nyögéssel gurult le a rája hátáról, hogy az emelvényen lévő asztalra zuhanva porrá zúzza az évezredes, elkorhadt darabot.
- Hogy fog onnan kijönni? – sóhajtotta Nebet.
Válaszul a Helytartó velőtrázó harci üvöltéssel rontott a terembe. Felszerelése csörgött-zörgött és inkább akadályozta, mint védelmezte a hajdani dicső harcost.
A rája a támadó felé fordult. A levegőben úszva tette egy félfordulatot így hatalmas lebernyege lendületből találta el a Helytartót, aki a levegőbe emelkedve szállt vissza az ajtóban toporgó strázsák közé.
A rája ekkor visszafordult Karomhoz, de a mágusnőt már sehol nem találta.
- Huhuhúúúúú?
- Szerintem is! – bólintott Nebet.
- Zárjuk vissza? De hát ez egy hősies kihívás! – vetette közbe a vadászláztól szinte remegő Ezüst Agyar.
- Később! – rendelkezett Nebet.
Mire az árnyékrája feleszmélt volna, ismét csapdába esve vergődött a hatalmas bálteremben.
- A helytartónak talán van valami dugi kajája, amit odaadhatunk addig is ennek a dögnek – nyögte Putyika, aki nemrég csatlakozott a strázsákhoz.
Még nem tudták, hogy vajon mit követhetett el, ami miatt Leah közéjük száműzte, de remélték, hogy előbb-utóbb erre is fény derül. A kezdő előhalott egyelőre vakolókanalat kapott, másik újdonsült társával Sir Belever Kiheverrel együtt.
- Te még etetni is akarod? – vicsorgott Agyar.
- Ne szívd fel magad! – legyintett hanyagul Putyika.
- Menjél inkább vakolni, mielőtt átharapom a torkod! – morogta a vérfarkas.
- Mindig ez a torzsalkodás – jelent meg Karom, ruháját porolgatva.
- Hogy szöktél meg?
- Mágus lennék, vagy mi! – húzta ki magát a Karom büszkén, majd sajgó hátához kapott. – A lényeg, hogy megvan a vér! – mutatta fel az üvegcsét, mire a lidérc lepedője boldogsággal telve hullámzani kezdett.
- Húúúúúúúúúúúúú.
- Ezért volt az egész? – nézett fel Sztikletti00 kissé csalódottan. – Azt hittem megöljük azonnal! – pislogott ki a három számmal nagyobb csatasisak alól fiatal strázsa.
- Ne aggódj Ropi! Lesz rá lehetőséged, hogy pofonokat kapj tőle! – dörmögte Zhelithas.
Immáron nyoma sem volt, az alig pár perccel korábban elszenvedett csapásnak.
- A lényeg, hogy megvan a vér, amire szükségünk van! – mosolygott elégedetten Karom.
- Khööm… - húzta ki magát a fantom, mire a folyosó törött padlólapjain tovainduló társaság megállt. – Ha már így összejöttünk… mi ez az izé odabent? Hogy került oda? Mikor került oda és mikor akartatok szólni róla? – a mély dörmögő hang határozottsága némi tanácstalanságot szült a strázsák között.
- Hátööööö…
- Ő volt az! – mutatott Putyika hirtelen Sir Beleverre.
- Éééén? Ne mutogass rám, te vakolókanál!
- Nem vagyok vakolókanál! Vödör vagyok! - replikázott a gólem azonnal.
- Mivan? – nézett Zhelithas döbbenten a két új tagra. – Leah utál minket! Megint zakkantakat küldött ide? – tette hozzá nagyot sóhajtva.
- Huhuhuhuhuhúúúúúúúú.
- Jól van, menjünk! – suttogta Karom, majd a szakadt lepedővel a nyomában óvatosan elsomfordált a folyosóról.
- Akkor kezdjük elölről! – dörzsölte meg a homlokát takaró kék páncélt a fantom kissé bosszúsan. – Mi ez az izé?
- Egy árnyékrája! – vágta rá a két újonc.
- Hogy került oda?
- Bezártuk… - felelte a törött padlót csiszatolva Ezüst Agyar.
- Mikor?
- Úgy egy hete – húzta el a száját Vampa.
- És hogy került ide?
Erre a kérdésre kínos egymásra nézegetés volt a válasz csupán.
- Megjötteeeeeem! – harsant végig a lépcsősor közepéről a felfelé tartó rókadémon hangja.
- Ő volt az! – mutatott egyszerre mindenki az emeltre érkező Cherára.
- Mi voltam én? – pislogott a rókadémon, miközben mind a kilenc farka külön-külön imbolygott mögötte.
- Mit tudsz a bent sínylődő árnyékrájáról? – nézett a fantom immáron végképp fáradtan a rókadémonra.
- Mééég ééééél?
- Igen…
- Hááát az úgy történt, hogy egyszercsak jött a kapun keresztül… nagyon hatalmas volt és annyira fekete és annyira félelmetes volt a pofája, hogy beszaladtam előle oda… a terembe… aztán rácsuktuk az ajtót… - nézett hatalmas nagy szemekkel a rókadémon Zhelithasra.
- Nah jó! Nem is akarok többet tudni! – legyintett a fantom. – Megyek vadászni!
- Hová lett a lepedő? – nézett körbe Agyar vigyorogva.
- Biztos dolga van! – indult a Helytartó is.
A strázsák lassan szétszéledtek. A Helytartó óvatosan somfordált a vérmágusnő szobája felé. Néha megállt, körbenézett az omladozó falakon. A folyosó törött ablakain kinézve belátta az udvart és a kertet. Felhallatszott Chera csacsogó hangja, ahogy az Akadémiáról mesélt a többieknek.
Ahogy odaért a mágusnő szobájához, hangtalanul besiklott az ajtón.
- Meghoztad a békanyálat?
- Hááát… és ööööööö….
- Mivan?
- Történt egy kis baleset! – húzta elő a ruhája alól a béka tetemét a Helytartó.
- Húúúúúúúúhuhuhuhu?
- Demonisnak igaza van! Kerheina meg fog ölni! – bólintott Karom tárgyilagosan, majd elvette a békát, az asztalára tette és különös szerszámokkal lekapargatta a bőrén csillogó fényes nyálkát.
- De hát baleset volt… - felelte könyörgő hangon a Helytartó. – Nem akarom, hogy megint rám üljön és kővé váljon... tudjátok, hogy milyen baromi nehéz olyankor? Szerintem tonnákban mérhető!
Karom eközben összevegyítette a varázskönyvben leírt és begyűjtött hozzávalókat, majd a fura színű zselészerű löttyöt egy üvegcsébe töltötte, majd elmormolt egy varázsigét valami sosem hallott nyelven. Az üvegcsében felizzott a lötty, majd sisteregve gőz szállt fel belőle.
- Nah! Ezt idd most meg! – nyújtotta át a mágusnő a bizarr löttyöt a lidércnek.
- Huuuu.
- Ne ellenkezz már! Még az a nyomorult béka is meghalt! – morrant a Helytartó bosszúsan, mire Demonis elvette az üvegcsét és halk morgó huhogások közepette nézegette.
- Idd már meg! Baromi büdös! Így is legalább egy hétig kell szellőztetni ezután!
- Húúúhuuuuuuu?
- Igen tudjuk, hogy általában átfolyik rajtad a folyadék, de ez sokkal sűrűbb!
- Huuuhuuuuhúúúúúhh?
- Idd már meg! – emelte meg a hangját Karom és a Helytartó egyszerre, mire Demonis nagy sóhaj kíséretében lehúzta a zselészerű anyagot, hogy aztán hangos krákogás és köhécselés kíséretében lebegett a szoba közepén.
- Nah? Milyen? – nézett a mágus reményteljesen a lidércre.
De legnagyobb reményei szertefoszlani látszódtak, amikor Demonis még mindig csak krákogott és huhogott, miközben a foszladozó lepedője egyfolytában remegve lebegett.
- Ez se sikerült? – húzta el a száját a Helytartó csalódottan. – Sajnálom barátom! – vágta hátba a lepedőt kedélyesen.
A lidérc ettől átszelte a szobát úgy, hogy a könyvespolcnak vetődve landolt.
- Bocs… mindig elfelejtem, hogy te érzékenyebb vagy erre.
- Huhúúúú…
- Most mit ronthattam el? – dünnyögött Karom a könyv fölé hajolva.
- Hogy Leah átka csapjon meg!! – tápászkodott fel a lidérc a könyvek alól.
- Mi? – hökkent meg a Helytartó.
- Hooogyaaa… - állt meg a mozdulattal Demonis.
- Nah! Úgy látszik, hogy visszatérőben a varázserőm! – mosolygott Karom elégedetten. – És most hess, kifelé a szobámból! – terelte kifelé a ghoult és lidércet.

- Már megint hová rohansz? – nézett Nebet Het a kilenc lobogó farokkal távozó Cherára.
- Akadémiát építettek a KoD-nál! Meg kell néznem!
- Mit csináltak, kik? – a halott királynő tejfehér szeme, ha lehet még fehérebbé vált.
- Egy közeli városban építettek egy Akadémát… Neves tanáraiknál lehet tanulni hasznos szakértelmeket, amik nélkülözhetetlenek ebben a világban… Nah! Hozzájuk megyek tanulni! – hadarta el a rókadémon szinte egyszuszra.
- Ahan… - állt Nebet még mindig egy helyben.
A tovarobogó Chera után bámulva próbálta felfogni és megérteni a szavak értelmét. Ez külön-külön még ment volna, de összességében nem nagyon értette, hogy mitől olyan izgatott a rókadémon.
- Mi van Nebet? – jelent meg a Helytartó egy tekintélyes hátbavágással üdvözölve a múmiakirálynőt.
- Ne ütögess! – mordult Nebet.
- Mit bámulsz ilyen üveges tekintettel? – kérdezte a ghoul, majd felnevetett saját viccén.
- Cherát…
A helytartó a nyitott kapuban állva próbálta felfedezni a rókadémon körvonalait, de akárhogy is hunyorgott a kies pusztába, közel s távol nem látott még egy porfelhőt sem, nemhogy a rókadémont.
Megfordult, hogy közölje ezt a megállapítását Nebettel is, de a múmia már nem volt sehol. A kertben kialakított pihenőhelye felé indult, mint általában, ha nem akart a kastély lakóival találkozni.
- Milyen kihalt mostanában ez a romhalmaz – dünnyögte a helytartó.
- Húúúúúúúúúú – hallatszott valahonnan a várudvar egyik sötét szegletéből.
- Neked is jó napot, Demonis! – biccentett a Helytartó.
- Huuhúúúúhuuuuúúúú?
- Nem tudom Kyronnal mi a helyzet… hetek óta lenn kuksol a pincéban – vont vállat a ghoul.
- Csak nehogy megpenészedjen ott lent – jelent meg Karom, a vérmágusnő, a kapuban.
Délutáni portyájából tért vissza éppen. A tarisznyája megrakva fűszeres illatú növényekkel, a vállára vetett rúdon egy befogott csápmester vonaglott.
Az állat minden zsigerével érezte, hogy a lehető legrosszabb helyre került. A halál szaga belengte a kastély minden apró zugát, ez a leendő kísérleti alanyt nem töltötte el lelkesedéssel. Láthatóan mindent megpróbált megtenni, hogy elszakítsa a köteleit és elmeneküljön.
- Szép fogás!
- Köszönöm! Azt tervezem, hogy a vérét egy morf vérével vegyítem és az egészet megpróbálom áttölteni egy manapoidba…
- Húúúúúúhuhuhuhúúúú?
- Nem kell félned, Demonis! – legyintett a Karom. – Nem hiszem, hogy bármelyik is túléli a bevatkozást… már próbálkozom egy ideje hasonló kísérletekkel, de valahogy néhány óra után mindig feladják a küzdelmet ezek a kis életképtelen dögök – bosszankodott a mágusnő.
- Háááát, talán nem véletlen… - simította hátra pár szál haját a Helytartó.
- Miért? Nem lenne jó egy gömb formájú nyúlványokkal rendelkező csontváz? Nem kér enni, nem bomlik, tehát nem is büdös… viszont a csatában olyan társ lehetne, akit senki nem győz le – lepődött meg a másugnő.
- Ez remek elgondolás… - kezdett bele a helytartó. – Csak szerintem nem jó alanyokat választottál hozzá.
- Huhúúúhuhu?
- Neked? – lepődött meg a vérmágusnő. – Minek neked vegyített vér?
- Huhuhu… - Demonis szakadt lepedője kissé összegyűrődött körülötte, mintha zavarban lenne.
- Rendesen akarsz beszélni? – nézett össze a Helytartó és Karom.
- Huhhúúúú…
- De hát mi értjük, amit mondasz – lepődött meg Karom.
- A többi végzetúr, meg hadd higgye csak, hogy ijesztgeted őket! – vigyorgott a Helytartó elégedetten.
- Huhuhúúúhhh – rázta meg a fejét Demonis.
- Jól van! – bólintott Karom. – Megpróbálhatjuk… nézzük csak, kinek a vérét lehetne felhasználni hozzá…
Gondolkozott a mágusnő miközben megindult az emeleti szobája felé. A csápmester, mintha csak érezte volna, hogy minden lépéssel egyre közelebb kerül a véghez, még hevesebben próbált szabadulni.
Demonis a mocorgó állat mögé lebegett és egy rövid huhogással elérte, hogy csápmester ne ficánkoljon tovább, csupán holtra váltan remegjen a rúdon. Demonis elégedetten felkacagott a buta állat reakcióján, ami leginkább egy gurgulázó, mély huhogásra emlékeztetett.
- Szerintem kellene hozzá néhány végzetúr vagy végzetúrnő…
- A közeli faluba Kyron szokott ellátogatni – vetette közbe a Helytartó.
- Gondolom Zhelithas is tudna hozni pár önkéntest a faluból… onnan mindig kapunk ételt meg italt. Igazán nagyon kedves népek, hogy ilyen önfeláldozóan adakoznak, akárhányszor ellátogatunk hozzájuk… – nyitott be az üvegcsékkel, könyvekkel, laboratóriumi felszerelésekkel telezsúfolt szobájába a mágusnő.
- Huhuhuúúúhuuuh?
- Nem tudom, Demonis – vont vállat a ghoul. – legutóbb voltam lent a pincében, de Kyron nagyon elmélyülten ásott… Fogalmam sincs, hogy mit talált ott lent, de úgy tűnik, addig nem nyugszik, amíg ki nem ássa… éshát ki vagyok én, hogy felülbíráljam az ő döntéseit?
Karom eközben egy ketrecbe zárta a csápmester, majd egy fogasra akasztotta vadászköpenyét, lecsatolta a szütyőket az övéről, majd töltött egy pohár piros valamit:
- Kértek? – nyújtotta feléjük a kancsót a mágusnő, mire mind a lepedőbe csavart lidérc, mind a Helytartó fejrázva és fintorogva hátrált egy-egy lépést. – Ne aggódjatok, ez csak entbogyóbor! – vigyorgott a mágusnő és egyhajtásra lehúzta a nemes italt. – No! Így már jobb! – tette le a poharat és a régi, vaskos varázskönyveihez lépett. – Melyikben is lehet, ilyen varázslat? – nézte elgondolkozva a könyvek gerincét, amelyen semmilyen felirat nem volt.
- Talán ebben… - vette ki az egyik könyvet.
Amint hozzáért, a gerincen aranylóan felizzottak a betűk: „Emberi varázslatok”. A könyvespolc előtti állványra helyezte és elmélyülten lapozgatni kezdte.
Néhány percnyi kutatás után elégedett mosollyal nézett fel:
- Azt hiszem találtam valamit!
- De ugye nem olyat, mint a múltkor? Mikor Kerheinával akart beszélni? – vonta össze kissé aggodalmasan a homlokát a Helytartó.
- Nem-nem! Az tévedés volt! – rázta meg a fejét mágusnő.
- Huhuhuhuhúúúúhhhuuhh…
- Nem, nem az érzéseid voltak tévesek… bár lehet, hogy azok is, de ez most mindegy… most egészen másféle varázslatot találtam….
- No és mi kell hozzá?
- Lássuk csak… „Hozzávalók: három mochynág” hm… ilyen van… - emelt le az egyik polcról egy üveget, amiben fura nyálkás valami v volt. – Aztán kell még hozzá három csepp arhomad varangynyál… hm… Kerheina biztos nem bánja, hogyha kicsit használjuk azt a ronda varangyot….
- Megyek begyűjtöm! – indult meg a helytartó.
- Huhuhú
- A kút mellett? Jól van, megnézem ott is…
- És akkor kell még két deciliter vér egy árnyékrájából!
- Huhuhuhuhuuuuu! – remegett meg izgatottan a lepedő.
- Honnan?
- Huhuhuhuhuuuuu! – ismételte meg a lidérc.
- Átlépett a kapun? Mikor? Miért nem szóltál előbb? Egy árnyékrája vére!! Óhhh, Leah áldása!! – kiáltott fel a mágusnő. – És hol van most?
- Huhu.
- Bezártátok a szobába? Kivel?
- Huhuuuuhuh.
- Ahan… nem baj! Mindjárt begyűjtjük a többieket is! Egyedül úgysem kezdhetünk neki! – hagyta el sietve a szobát Karom, nyomában egy lelkesen lebegő, szakadozott lepedővel.

Ki Talmácsi Gábor?
evezős
futó
gyorsasági motor vilábbajnok
úszó

Kérnék egy kis helyesírási javítást a világbajnokunknak... köszönöm

Melyik eggyüttes frontembere volt freddy mercury ?
Edda
Kispál és a borz
Queen
Zanzibár

Lehetne nagybetűvel az énekes nevét? Meg szerintem már szerepel párszor ez a kérdés...

Ki játszott a férfi főszerepet Az egy tiszt és egy úriember című filmben?
Mell Gibson
Matt Damon
Tom Cruise
Richard Gere

Mell Gibi?