A háború kimenetele nem volt kétséges… A mellettem álló íjászok képzettek és mindenre elszántak voltak. Olyanok, akik mellett büszkeség volt harcolni. Amíg a gyalogság fel nem morzsolta a szedett-vedett hordát, amely ellenállt hódító csapatainknak, folyamatos nyílzápor zúdult rájuk… a lovasok bevetésére szükség sem volt.
Mikor intettem az íjászoknak az utolsó sorozathoz, már tudtam, hogy felesleges, a katonáink végeznének velük enélkül is, de az érzés, amikor a többszáznyi vessző közéjük fúródott… semmihez sem fogható volt…
Hiába védte testem vastag posztó ruha és fényes páncél, hideg borzongás futott végig rajtam, majd gúnyosan elmosolyodtam.
A nyert csata biztos tudatában oldalra néztem, ekkor pillantottam meg a fák között, a bokrok takarásában menekülni igyekvő falusiakat. Toprongyosak voltak, néhányan batyukat cipeltek, a legtöbb asszony gyereket vezetett maga mellett.
~ Az hitték észrevétlenül elsurranhatnak? Nyomorultak! Letelepedni, férjhez menni, gyereket szülni… - undor fogott el. ~ A kényelmes életet választják, a kiszámítható jövőt… inkább gyereket szülnek, csak nehogy küzdeniük kelljen bármiért is az életben, hiszen a férj majd úgyis gondoskodik a családjáról vagy meghal értük…
- Íjászok! – kiáltottam hirtelen. – Jobbra! – húztam fel magam is az íjam. – Lőőőj!
A legtöbb íjász azt se látta, hol a célpont, merre lapul az ellenség, csak a parancsomat teljesítették… a nyilak hangtalanul szelték át a levegőt, át a bokrok levelein, a fák ágain. Nem volt menekvés a halált hozó nyilak elől… senkinek…
- Kerheina! – az első tiszt hangja térített magamhoz. – Mit művelsz? – suttogta a tiszt döbbenten.
- Megérdemelték! – feleltem gyűlölettel a hangomban.
- Asszonyok és gyerekek menekültek… - nézett szét döbbenten az avarban fekvő nyitott szemű halottakon. - Misquirin nem akar ilyen áldozatokat! – tette hozzá, ezúttal már keményebb hangon.
- Misquirin nem törődik azzal, hogy honnan kerülnek hozzá a lelkek!
- Ne kísértsd az alvilág istenét! – figyelmeztetett az altiszt vészjósló hangon, majd elhagyta a rejtekhelyünket.
Az embereimnek intettem, mire leszedték az ideget az íjukról, a sapkájuk alá rejtették, majd rendben elvonultak az altiszt után.
Egyedül maradtam a fák között… a halottakkal…
- Segíts! – nyögött fel egy fakó barna hajú nő hirtelen. Oldalából kiállt három nyílvessző, testével védte gyermekét, akit így csak a lábán ért egy lövés, de rémülten feküdt az anyja mellett.
Olyan utálattal néztem végig rajta, mintha csak valami féreg lenne. Egy eltaposni való, kegyelemért könyörgő állat, aki a könnyebb utat választotta az életben… és most meghalni sem tud tisztességgel.
- A fiam… - suttogta utolsó erejével a nő. – Ne bántsd! – szája sarkából vér bugyogott elő.
Óvó mozdulatára, amellyel eltakarta a gyermeket, pattanásig feszítettem az íjam.
- Segítek! – hangomban nem volt se kedvesség, se kegyelem… az ideg hangjának pattanása fülsértően hatott az erdő csendjében.
A nyíl hegye éppcsak felsértette a nő bőrét, hogy karja felett a fiú szívét döfje keresztül.
A kis szőke varangy azonnal elterült a földön, az anyja sötét szemei utoljára felvillantak:
- Légy átkozott! Misquirin átka sújtson egész életedben! – remegő kézzel felemelte az ujjait, majd mintha a tenyeréből röppent volna elő néhány apró fém tűt lövellt ki, de ezek elől könnyedén kitértem.
- A halálistennő megérti a magamfajtát! – szűrtem a fogaim között. – Én harcos vagyok, nem egy ingyenélő!
De a nő már nem hallotta szavaimat, üveges tekintettel tért át a másvilág. Mikor megfordultam, hogy társaim után induljak, éles fájdalom nyilallt a combomba. Mintha az egyik kiröppenő tűt mégsem sikerült volna kikerülnöm.
Az elkövetkező napokban leírhatatlan fájdalmak marták a testem. Képtelen voltam arra is, hogy az íjat kihúzzam, pedig gyerekkorom óta íjásznak neveltek… azóta, hogy a magukat jóságosnak tartó duparmai királyok lerohanták a városunkat és felégettek mindent maguk után. Nem kellett nekik semmi, csupán pusztítani akartak és gyilkolni… na és persze a földünk kellett nekik…
Nem emlékszem rá, hogy éltem túl a mészárlást, de mikor néhány túlélővel Tertiusba mentünk, Tarabat fővárosába, azonnal elválasztottak tőlük… besoroztak a hasonló korú gyerekek közé… Ennek immáron több, mint húsz éve… miért jutnak eszembe ezek a régi emlékek?
Az a parasztasszony tehet mindenről! Az átkozott helyes tűivel! – sántikáltam végig a táboron, a parancsnok sátráig.
Ahogy elhaladtam a felállított sátrak között, a szokásos csaták utáni csendes mozgolódást láttam. A férfiak fegyvereiket tisztították, könnyű bőrvértjüket javították, lovaikat csutakolták, íjhúrjaikat olajozták… mindegyikük tekintetében láttam a megvetést és a szánalmat… tudtam, hogy gyűlölnek… és hogy félnek tőlem… nőnek születtem, de a szánalom és a kedvesség nem volt jellemző rám… soha nem is tekintettek nőnek…
Hosszú barna hajamat két oldalsó fonatban fogtam össze, hogy ne lógjon a szemembe, a többi hátul nem zavart, bár csatákhoz mindig tollakat ékesítve tűztem fel.
Népem hagyományai szerint a győztes csaták megörökítéseként a hátamon majdnem kész tetoválás díszlett. Minden alkalommal egy-egy újabb rész került fel, amíg minden részlet a helyére nem került… A tarabati harcosok dicső istene Ratthor leghősiesebb cselekedete öltött alakot, amikor egymaga kiállt száz támadóval és mindegyiküket legyőzte.
A katonák féltek tőle, egyikük sem merte őt segítségül hívni ilyen formában. Egyszerűen a félelem uralta az életüket, ezért nem válhattak olyan nagy erejű harcossá, mint én, ezért nem is törődtem azzal, hogy mit gondolnak… az én szememben csupán gyenge katonák voltak.
Mikor a parancsnok dísztelen sátrához értem, a strázsák félrehúzták a ponyvát, hogy be tudjak lépni.
- Hívattál Nagyuram! – hajoltam meg.
- Az altiszt elmesélte mi történt a csatamezőn! – nézett rám a székében hátradőlve a középkorú tiszt.
Szürke szemeiből visszafojtott düh keménysége sütött. Dús, ápolt szakáll takarta el az arcát, gondolom jóképű lehetett valaha.
A díszes katonai egyenruha helyett ugyanolyan sivatagbarna ruházatban ült, mint amilyet mindannyian viseltünk az ilyen csendes napokon.
Az altiszt mögötte oldalt állt, fegyelmezetten, kihúzva magát. Egy oldalpillantást vetettem rá, amelyből felmértem, hogy valószínűleg büntetésből kapta ezt a feszes vigyázzállást…
- Örömteli hír, hogy nyertünk, Nagyuram! – feleltem csendesen, bár tiszteletnek sosem volt érezhető megnyilvánulása a hangomban.
Elfogadtam a parancsait, követtem az iránymutatásokat, amiket szabott, de se hűség, se lojalitás nem kötött hozzá. Azt hiszem ő sem kedvelt engem különösebben.
- A mészárlásról beszélek! – vágott a szavamba türelmetlenül. Arcán szinte megfeszültek az izmok az indulattól.
Értetlenkedő tekintetemre azonban csendesen válaszolt, mintha szavaival megkönnyebbülést hozna saját lelkére:
- Elbocsátalak a seregből!
- Mi? – horkantam fel.
- Vétettél Ratthor törvényei ellen! Nem vagy méltó arra, hogy tarabati katona légy!
- A legjobb harcos vagyok a táborban! – feleltem vészjóslóan.
- Nem, a legkegyetlenebb vagy! – rázta meg a fejét. – Egy órád van, hogy elhagyd a táborom! És örülj, hogy nem küldelek a fővárosba, a Tanács elé!
- Ratthor…
- Ne merd a szádra venni a nevét! – harsant a hangja hangosabban, mint szerette volna. – Így is istenkísértés, hogy őt merészelted a tetoválásodban megörökíteni! Elfelejted, hogy ő nemcsak a gyilkolás istene, hanem a vadászaté, az erdőké, a természeté is…
- Tehát a Nagyúr úgy döntött, hogy minden szavát elhiszi ennek az árulónak? – emeltem meg a hangom, miközben az altisztre mutattam.
- Az altiszt is megkapja a büntetését, amiért nem akadályozott meg a mészárlásban!
Erre nem jutottam szóhoz. Hiszen az altiszt már csak a végeredményre ért oda… ha akar volna, se tudott volna megállítani… Ismét végignéztem rajta, ahogy feszes vigyázzállásban, mozdulatlanul áll, csupán a tekintetéből sütött, hogy mennyire megvet engem.
- Fél órát kapsz, hogy összepakolj és elhordd magad innen! – állt fel a Hadúr.
El kell ismernem erre a mozdulatra kissé még én is visszahőköltem. Sosem vontam volna ki magam egy összecsapás alól, de azért a Hadúr ereje messze földön híres volt. Remegő combbal álltam előtte, majd röviden bólintottam, sarkon fordultam és a lehető leggyorsabban elhagytam a sátrat.
- Misquirin kegyelmezzen a lelkednek! – hallottam még a parancsnok hangját, de már nem törődtem vele.
Dühösen siettem a sátramba, szinte még a fájós combomról is megfeledkeztem. Tarisznyámba dobáltam mindent, ami az enyém volt, néhány inget, a fegyvereim karbantartásához olajat, fenőkövet, rongyokat. Felcsatoltam a kardom, hátamra vettem a puha zsákba húzott íjam.
~ Még jó, hogy magam vettem meg őket! – szitkozódtam.
Derekamra csatoltam az övemet, amelyen zsoldtól tagadó erszényem és néhány egyéb zacskó lógott, vállamra terítettem a köpenyem és felcsaptam a sátorlapot.
Egy strázsáló őr várt, mustráló tekintettel végigmért:
- Semmit nem viszek el, ami a császár tulajdona! – köptem gyűlölettel felé.
Kék tekintetem villámokat szórt, de az őrt nem nagyon érdekelte… már nem volt a beosztottam…
- A Hadúr küldte! – vágott a mellkasomhoz egy kisebb zsákot, gyanítom kenyér és élelem volt benne néhány napra.
- Temesd a Hadúr mellé, hogy a férgeknek több lakmároznivaló legyen!
A strázsa tekintete elborult, de nem mondott semmit. Elengedte a zsákot, ami a lábam előtt a földre hullott, majd sarkon fordult és kimért mozdulatokkal ellépdelt.
- Pökhendi mitugrász! – néztem utána, majd jobbra fordultam… a táborból kivezető széles útra, ahol már gyülekeztek katonatársaim, arcukon a megkönnyebbülés, a gúnyos mosoly és a szánalom kifejezése váltakozott.
Átléptem a földre ejtett zsákon és lassú léptekkel elindultam kifelé a táborból. Mindegyikük arcát megnéztem, az emlékezetembe véstem, hogy véletlenül se mulasszam el kivégezni őket, ha egy összecsapásnál szembe kerülünk egymással.
Alig fél óra múlva már magam mögött hagytam a dombot is, amely mögött a tábor elterült.
Lelkemben tombolt a bosszúvágy, hogy jogos elégtételt vegyek a sérelmen, amely engem ért.
Éjszakára az erdőben húztam meg magam, majd hajnalban továbbindultam dél felé… a tengerhez tartottam, amelyről ugyan sokat hallottam már, de még sosem láttam.
Az út eseménytelenségből keletkező unalmat vadászatokkal vagy néhány kiprovokált verekedéssel próbáltam elűzni…
Hetekkel később éreztem meg azt a sós illatot, amelyről azt mondják semmihez sem hasonlítható érzés. Gyorsítottam lépteimen, bár a combom egyre jobban sajgott, de így is alig egy nap múlva már a tengerpart homokjába heveredve meredtem a látóhatárra, amely szinte egybeforrt az éggel.
Csizmámat lehúztam, bőr nadrágomat felhajtottam és térdig gázoltam a hullámzó habokba, lában körül apró halak úszkáltak, rákok menekültek az árnyékom elől… még sosem éltem át ilyen csodás élményt…
Ahogy a víz mégis felszivárgott a felhajtott nadrágomon, a seb olyan fájdalommal hasított belém, hogy a gerincemen is végigfutott a borzongás… kifelé igyekeztem a partra, de a homok a talpam alatt… mintha folyton pergett volna… egyre beljebb kerültem a vízbe, akármennyire is küzdöttem ellene, a homokszemek nem engedtek.
Hirtelen pánik uralkodott el rajtam… nem tudok úszni… A szárazföldön nincs nálam keményebb és harciasabb, de ez a közeg nem az én terepem volt… ez új erőt adott, hogy ismét megpróbáljak kijutni a partra, de egy hullám végül teljesen felborított, magával rántott… tehetetlenül csapkodtam a felszínen, utolsó erőmmel az éltető levegőért küzdöttem…
~ Nem lehet így vége! Nem! – gondoltam.
A combomon mintha szétnyílt volna a seb, vöröslő vér borította be a vizet körülöttem, a korábban békésen úszkáló kis halak körém sereglettek és csipkedni kezdték a húsomat…
Aztán vége lett mindennek… ernyedt izmokkal adtam fel a lehetetlen küzdelmet, még néhány percig levegő után kapkodtam a víz alatt is… éreztem, ahogy sós vízzel telik meg a tüdőm, ahogy öklendezni akarok, de csak még több vizet nyelek le… éreztem, ahogy utolsót dobban a szívem.
* * *
- Térj magadhoz, harcos! – szólított egy hang a fekete mélységből, majd olyan hirtelen gyúlt világosság, hogy le kellett hunynom a szemem… a kezemmel is megpróbáltam eltakarni, de a végtagjaim nem mozdultak.
A tüdőmben még éreztem a só maró érzését, a gyomromban a rosszullét nyomait. Nem tudtam megmozdítani se a kezem, se a lábam, mintha valami élő, lüktető lény szorított volna magához. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, az apró karikák lassan oszlottak szerteszét.
Hatalmas barlangban találtam magam, amely boltozatáról a lelógó cseppkövek halvány fehér színnel világítottál be a teret, az egybefüggő cseppkőoszlopok pedig sárga, kék, piros színekben játszottak.
A padlón hevertem, körülöttem tengervíz tócsája és a saját hányadékom…
~ Talán mikor kihúztak a vízből, akkor… - gondoltam, majd megpróbáltam felállni, de az a különös lény erősebb volt nálam, nem engedett megmozdulni.
- Így már jobb! – harsant a kemény női hang a barlangban. – Engedd felkelni!
Az utasításra a lény szorítása enyhült, de mielőtt megmozdulhattam volna, már talpon is voltam, a lény felhúzott magával, de mozdulni továbbra sem tudtam.
Ekkor pillantottam meg a díszesen faragott trónuson ülő nőt, akinek tincsenként fonott haja között néha feltűnt egy-egy tengeri kígyó feje… ilyenkor megszokott mozdulattal felnyújtott egy darab vörös húst, amellyel az állat visszabújt a hajzuhatag közé. A nő arca szépnek mondható volt, legalábbis azt hiszem, minden férfi boldogan dobja el még a legjobb fegyvert is a kezéből, ennek az asszonynak akárcsak egy intő mozdulatára is. Nyakában korallokból készült nyakláncot viselt, tengeri moszatból font zöld ruhája kihívó és csábító volt, színes korallokkal díszített, fekete köpenye a halál érintését hordozta magában, amelyet, ha valakire ráterített, magával hozta tengermélyi birodalmába, ahonnan soha többé nem volt visszatérés.
- A nevem Misquirin! A tenger és a halál isteneként ismernek Tarabatban! – zengte a nő.
Szavaira mellkasomban bennrekedt a frissen szerzett levegő.
- Meghaltam volna? – tettem fel a kérdést, de a válasz teljesen nyilvánvaló volt.
- Ratthor szerint nem vagy rá méltó, hogy a Dicső Harcosok Arénájába beengedjelek!
- Miii? – kerekedett el a szemem.
- Azt mondja, pökkhendi, fennhéjázó és kegyetlen vagy, aki a Férgek közé való!
- Ez nem igaz! – kiáltottam dühösen.
A lény, aki fogvatartott, mintha erősebben szorított volna, mintha figyelmeztetni akarna rá, hogy több tisztelettel legyek az istennő előtt.
- Ez nem lehet! – ismételtem meg, de dühöm inkább kétségbeesésbe fulladt.
A Férgek kasztjába azok kerülnek, akiket az istenek nem találnak méltónak arra se, hogy vezekeljenek az életükben elkövetett bűneikért, akiknek nem volt elég a figyelmeztetés, amit kaptak, nem törődtek velük…
- Én jó harcos vagyok! – hajtottam le a fejem végül, majd megráztam, mint aki nem ért semmit.
- Megölted azt az ártatlan anyát!
- Az ellenség boszorkánya volt! Megmérgezte folyóinkat, ragályt küldött az állatainkra, betegséget a katonáinkra!
- Honnan tudod, hogy ő volt az?
- Mind egyforma! Hódítani akartak, elvenni, ami nem az övék, de megfizettek mindenért!
- És a fiú?
- Nem adhatunk esélyt, hogy bosszút álljanak a felnövekvő gyermekek! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Talán jobb lett volna, ha téged is megölnek azon a hajnalon! – az istennő hangja jéghidegen, kegyetlenül csattant a barlang falai között.
Misquirin jó darabig nem szólt egy szót sem, láthatóan nem egyszerű döntés meghozatalán töprengett, hajfonatai lassan eltűntek és vékonytestű kígyók tekeredtek le a fejéről, hogy megpihenjenek a vállán vagy a kezében.
- El sem tudod képzelni, hogy milyen messze állsz attól, hogy beengedjelek a Dicső Harcosok Arénájába. De kegyetlenséged mögött csupán haragot és sértettséget látok, így mielőtt a Férgek kasztjába kerülnél, lehetőséget ajánlok neked!
Felemelt kezének mozdulatára a falon felizzott egy dísztelen, boltíves forma.
- Ha bebizonyítod, hogy alkalmas vagy arra, hogy az Aréna homokjába lépj, visszatérhetsz, de addig örök életet kapsz, némi korlátozással… ha megtanulsz segítséget nyújtani, visszatérhetsz ide! – amíg beszélt, másik kezét is felemelte, ekkor a láthatatlan lény szorítása megszűnt, helyette éreztem valamiféle burkot magam körül.
Majd sárgás-narancsos fény villant, amely körülvette a burkot, majd átszivárgott rajta, hogy aztán a bőrömre tapadva felszívódjon a testembe. Ekkor a burok ellebegett a fénylő kapu felé… akárhogy is tiltakoztam és kapálóztam… nem tehettem semmit…

Mikor magamhoz tértem ezen az átkozott kiégett földön találtam magam, egy soktornyú, fekete kastély tövében, amelyet lakói Ködkapunak neveztek.
Strázsa lettem, egyike azoknak, akiknek védenie kell a kaput és oltalmat kell nyújtania a rászorulóknak, amíg Leah érdemesnek nem talál rá, hogy visszaengedjen saját világomba…
Csakhogy a tarabati halálisten egy dologgal nem számolt… nem gondolta, hogy élvezni fogom az erőt és a hatalmat, amelyet gargoyle-ként kaptam!!! Reszkess hát végzetúr, ha az utamba tévedsz!

Elgondolkodva meredtem magam elé a lárvaszint palotájának tróntermében és a küldött arcát fürkésztem. Nem akartam elhinni, amit mondott. Ez egyszerűen lehetetlen! Egészen lassan, vontatottan szólaltam meg:
- Lássuk csak jól értettem-e meg őfelsége akaratát? Azt mondod, hogy eljött az idő, hogy visszavegyük ősi birtokunkat, a felszínt, melyet az Ellenség elragadott őseinktől és a Császár akarata az, hogy nekem itt kelljen ülnöm tovább egy nyavajás kőtrónuson, és továbbra is azzal foglalkozzak, hogy a lárvák orrát törölgessem?! Ezt mered a képembe vágni??!
A hírnök szenvtelen arccal meghajolt:
- Baltharog helytartó, a Császár nagyra értékeli a munkát, amelyet az ifjúság nevelése terén végzett, mindazonáltal úgy gondolja, kellő számú harcossal és mágussal rendelkezik a felszín visszahódításához, Önnek nagyobb hasznát veszi jelenlegi posztján.
Remegtem a visszafojtott dühtől, fogaim között jegesen roppant a levegő, amint válaszoltam:
- Ez hát a bére évszázados hűségemnek? Hogy nem vehetek részt mindabban, amire a lárvákat oktatom már oly sok évtizede? Ez?!
- Nem szegheted meg a Császár akaratát - rántotta meg a vállát a hírnök, majd sarkon fordult és távozott.

Hát mit képzel magáról az a taknyos ifjonc, aki a galetkik kőtrónján ül?! Hogy teheti ezt velem?! Hogyan?! Mióta szónokolok az ifjaknak arról, hogy minden kegyetlennek tűnő szabály, próba, nehézség csak arra szolgál, hogy elég edzettek és erősek legyünk az Ellenség elleni harchoz? És én magam ne vehessek részt ebben a történelmi tettben? Az én leszármazottaimnak kelljen szégyenkezve lehajtani a fejüket, mikor szóba kerül mit tettek az őseik a felszín visszahódításáért? Ez nem lehet! Miféle ostobaság ez?! Hadúr vagyok! A lárvák akiket kineveltem ma klánfőnökök, szövetségi vezetők, mestermágusok, magas rangú katonatisztek! És mindez semmit nem számít?! Hiszen ha a lárvákat a felszínre küldeném, jobban helytállnának, mint őfelsége "hatalmas harcosai"! Ezekben még nem rontották el az én tökéletesen kikristályosított nevelésem gyümölcseit! Igen... Ha a felszínre vezetném őket, akiktől ezt nem is lehetne elvárni, bizonyosan remekül helytállnának és végre magam is megkapnám a nekem kijáró tiszteletet! Hmm... Miért is ne?

Körbenéztem a központi csarnokban, amelyet tízezer milgand fénye világított meg. Körben a lárvaszint összes ifjú, tizenkét éves ifja, körülöttük pedig a néhány szinttel magasabbról küldött rendfenntartó katonák. Izgatottan pislogtak felém. Felsétáltam a Szó Emelvényére és büszkén körbepillantottam. Testem minden sejtje élvezte a határtalan tiszteletet mely a pillantásokból felém áradt. Mennydörgő hangomat a cseppkövek verték vissza:
- Lárvák! Népünk jövője és reménységei! Eljött a nap! A nap amely után a ti utódaitoknak nem a hegymélyben kell rejtőznie, hanem a felszínen, őseink birtokán járhatnak majd! Őfelsége a Császár a mai napon megindítja a hadműveleteket, melyek jövőnk zálogát hordozzák magukban! Eljött a történelmi pillanat! Ám nekünk mindebben semmilyen szerepünk sem lesz, túl gyengének értékeltek minket, a feladatunk, hogy semmiben ne különbözzön számotokra az élet itt a lárvaszinten, amíg odafent a testvéreink értetek hullatják a vérüket...
Elégedetten hallottam az egyre erősödő dühös morgást a tömegből. Elmosolyodva folytattam:
- Legalábbis ez Uraink akarata! Ám kérdezem én, ti itt maradnátok a Hegymélyben, amíg odafenn pusztulnak a testvéreink? Ti nyugodtan vadásznátok, tudva, hogy hőseink lelkei talán a pillanatban távoznak a dicső ősök közé? Kérdezlek titeket, nem keseredne meg a falat a szátokban, hogy miközben mi idelent a napi élelmünket majszoljuk szüleitek talán épp értetek véreznek a felszínen?!
Már üvöltenem kellett, hogy túlkiabáljam a kialakuló hangzavart, de pont ezt a hatást akartam elérni:
- Hát én nem maradok itt! Én csatlakozom a hősökhöz, akik ma a felszínre térnek! Én megyek! És aki csatlakozni kíván, annak nem mondok nemet! Ki jön hát velem? Ki csatlakozik a hősök legnagyobbjaihoz?!
Írtózatos diadalkiáltás remegtette meg a falakat, a lárvák csápjaikba, mancsaikba fogott csontdárdákat, kőkéseket ráztak boldog hevületben, a rendfenntartók is éppoly hevülettel kapcsolódtak be a diadalmas hangzavarba. Büszkén sétáltam le az emelvényről, mikor a vénséges vén főpap, Gericon állított meg:
- Mit művelsz helytartó? Ezek az ifjak még nem készültek fel erre a harcra! Ezt neked is tudnod kell!
- Te azzal foglalkozz, hogy imádkozol az Ősökhöz a győzelmünkért! Több dolgod nincs, papocska - köptem gyűlölettel a reszketeg vénség felé. Sohasem értettem, hogy mi szüksége a társadalmunknak az ilyen férgekre, Gericon és a többi pap. Még hogy ősök! Dicsőség! Dicsőség mindörökké!

Könnyebben ment minden mint hittük. Az ellenségnek se híre, se hamva nem volt sehol, csak a kiégett pusztaság mindenhol. Sehol nem ütköztek ellenállásba dicsőséges csapataink. Magam sem tudom, hogy történhetett. Egyszer csak közénk robbant valami hatalmas, szőrös test és szétszórta maga körül az ifjoncokat. Véres testek repültek a levegőbe, ifjú életek szakadtak meg szempillantás alatt. Döbbenten rohamoztam meg kardomat előreszegezve a jelenést, mely lassan tisztuló szemeim előtt egy vérfarkasnak tűnt, noha azt hittem korcs fajtájukból mára már csak az életképesebbnek számító kétfejű egyedek léteznek. A bestia gyors volt, de én sem tegnap tanultam vívni. Hatalmas küzdelem keletkezett közöttünk, a likantróp lény több sebből vérzett, de fantasztikus gyorsasággal regenerálta azokat, míg én erősen fáradni kezdtem, a kor súlya nyomta vállaim. Az ifjak szinte mind saját vérükben fuldokoltak már körülöttünk. Aztán nem volt mit tenni, már nem térhettem ki időben, a kor győzedelmeskedett reflexeim felett és a vérfarkas ugrás elől már nem tudtam időben elmozdulni. Hatalmas sárga tépőfogak zárultak össze a torkomon...

...Valami sötét és nyirkos helyen bolyongok, szürke az ég, éjfekete a föld. Árnyalakok rebbennek a távolban. Mi lehet ez a hely? Nem értek semmit. Hirtelen kísérteties fény lobban tőlem balra és egy ismerős vézna alak materializálódik a semmiből. Gericon főpap. Örömmel szólítanám meg, ám ő gyorsabb, földöntúli energiákkal telített hangon dörren reám:
- Thunil Baltharog helytartó! Méltatlanná váltál őseid bizalmára! Engedted, hogy elvakítson a gőg, s a halálba vezetted a reád bízottakat! Ifjú életek százai szakadtak meg, a te ostoba büszkeséged okán! Ez itt Leah, az ősrégi halálisten birodalma az Árnyvilág, ám egyenlőre nem fogad be téged! Nincs helyed itt! Visszatérsz Ghallára és megpróbálhatod helyrehozni amit tettél! Amint visszatérsz porhüvelyedbe keletnek tarts, míg egy romvárhoz nem érsz! Ott megtudod majd a feladatod!
Mielőtt bármit válaszolhattam, avagy tehettem volna mint valami örvényben hulltam alá a sötétségben.

A testemben tértem magamhoz, de a világ megváltozott. Nem éreztem már fájdalmat, fáradtságot, szomjat csupán az éhség maradt, amelyet a rothadó hullákból elégítettem ki, mégis mindig folyamatosan, egyre kínzóbban tér vissza a holt hús iránti vágy. Megnyúlt karjaim karmait a tetemekbe vájva, népem hőseinek testéből lakomázva haladtam mindig csak keletnek. Míg egy napon fel nem tűnt a fekete kövekből emelt romvár. Már leszállt az éj mire a kapuja közelébe jutottam, ám be nem léphettem rajta. Egy pillanatra szárnysuhogást hallottam aztán egy test csapódott nekem és a földre tepert. Egy nagyon magas, izmos nőalak volt, a hátán denevérszárnyakkal, pengés karmokban végződő ujjakkal. Lábának erős körmeit élvezettel vájta a mellkasomba, igézően szép, ám könyörtelen arca centikre volt az enyémtől:
- Mit keresel itt rusnyaság? - érdeklődött hideg hangon.
- Azt - biccentettem az ódon rom felé.
- Hagyd Kerheina - hallatszott a gargoyle nő háta mögül egy bájos gyermekhang. - Ő is Leah szolgája. Immár ő is a strázsák egyike.

A rókadémonok első törvénye: Semmi nem érhet váratlanul!

Nem volt ez egy jó nap Isturadze lakóinak, ez mindjárt látszott. A város körüli veteményesek égtek, a tanyák nagy része romokban hevert, és a város falai is kezdtek szitára hasonlítani. A két hatalmas róka nem húzta az időt. A kilenc farok csapásai letarolták a közeli domboldalt, míg a hím rókadémon, egyetlen harapással tüntette el a kiszemelt áldozatot, aki ezúttal valami főrang lehetett, mert nagyon sok csillogó miegymás lógott róla. A parasztok finomabbak voltak, nem volt annyi megemészthetetlen fém rajtuk, de hát most háború van, áldozatokat kell hozni.

A nőstény inkább az íjászok közül szemezgetett, nagyon nem tetszett neki, hogy kárt tesznek a bundájában. Ő csak öt farokkal bírt, vagyis sosem lehetett annyi hatalma, mint férjének, de ez az íjakkal rohangászó embereket semmivel sem hangolta jobb kedvre. Időnként hátrapillantott, hogy lássa, lánya figyeli –e, hiszen a mai támadás célja többek közt Chera okítása is volt. Meg kell tanulnia vadászni, áldozatokat ejteni még akkor is ha ebben apróbb nehézségek, mint például egy városfal, vagy egy kiképzett hadsereg akadályozzák. Persze Chera még kicsi, van ideje és van elég városka is a környéken.

Büszkén figyelte, ahogy a kis róka több menekülőt is elkapott a szerteszét futkározó alakok közül, majd humanoid formára váltva, ártatlannak tűnő külsőt felöltve, rá- rámosolyog a prédára, próbálja elhitetni, hogy benne megbízhatnak. Na igen, ezt még gyakorolni kell. A kilenc hófehér prémmel borított lompos farok megint nem tűnt el, de legalább a fülek most emberiek lettek. Ez is haladás, mosolyodott el a rókaszuka, majd visszafordult eredeti tevékenységéhez. Sikolyok és ordítások kisérték ebbéli igyekvését.

Előző este egy kisebb hatalmú démon különös híreket hozott, és ezt megosztotta a rókákkal is az aznapi zsákmány maradékáért cserébe. Azt mondta, sugendzsákat, varázslókat látott a környékre érkezni. A bolond jószág ugyan a zsíros lovakról mesélt inkább egy óra hosszat, a rókák mégis aggódva néztek össze a feje fölött. Semmi jót nem jelentett, ha esetleg valami magasabb rangú mágus érkezett a környékre. De még ez a hír sem boríthatta fel a „tanrendet”, így másnap délben, némi óvintézkedéseket követően elindultak Isturadzéba.

Amikor a fal négy pontján smaragdzöld köntösbe öltözött, tetovált fejű férfiak jelentek meg, a hím róka dühösen felmorrant. Hát itt vannak a varázslók, igaz volt a hír.
Kettő közülük egy-egy hatalmas tűzmadarat idézett, amik felszárnyaltak az égre, és onnan támadták süvítve. A harmadik valamilyen megkötözés szerű varázslatba fogott, de mire végigmondhatta volna az igéket, koponyája recsegve tört össze a nagy róka fogai közt. A negyedik a nőstényre varázsolt, de az egyszerűen csak nekidőlt a falnak, és az leomlott a kántáló varázsló alatt, felfedve a háttérben álló kecses, törékenynek tűnő papnőt, aki már végzett is gyöngysora morzsolgatásával, és egy egyszerű kis origami darvat hajított a nőstény róka felé.

Talán csak a papnő hatalma volt kevés, talán nem is készült el teljesen a vékony papírból hajtogatott madárka, mindenesetre felröppent, bukdácsolt a levegőben, majd lassan elkezdett szállni tétova, sebesült madárra emlékeztető mozdulatokkal. A nőstény egy pillanatig aggodalmas képpel figyelte, majd suhintott párat a farkával, a légörvény pedig messzire sodorta a darut, ő pedig megnyugodva fordult vissza a városfal romjai felé. Lánya sikítása azonban egy pillanat alatt kiverte a fejéből a további lakomán tűnődő gondolatokat. Ahogy hátra nézett, már csak annyit látott, hogy egy hatalmas darura emlékeztető szörny a karmaiba kapja a kis rókalányt és felröppen vele.

Chera hiába kapkodott, hiába próbált bármit, nem érte el az őt megragadó madarat, csak a vállába mélyedő karmokat tudta püfölni, de hasztalanul. Azt látta még, hogy a papnő teste véres esővé változik Isturadze házai fölött az apja hathatós közreműködésével, de ez cseppet sem nyugtatta meg. Ijedten nézte, ahogy az őt elragadó madár kezd egyre áttetszőbbé válni, és egy pillanatig attól tartott egyszerűen csak leejti őt, miután semmivé válik. A madár tollain keresztül kirajzolódtak az erek, mint a papírban a rizs szálak, és az egész jószág kezdett egyre inkább hasonlítani ahhoz, ami eredetileg is volt, egy tünékeny, apró kis origami darura.

A világ kifakult, rosszul összerakott papírmasé figuráknak tűntek az emberek, a hegyek, és a szülei is, majd ezek a képek is eltűntek és csak egyre sötétebb lett és hidegebb.

Chera első törvénye: Semmi nem érhet váratlanul, de ha mégis, akkor bajban vagy!
__________________________________________________________

A rókadémonok második törvénye: Soha ne bízz senkiben!

A szürke világ ahová érkezett semmiben sem hasonlított otthona szemgyönyörködtető tájaira. Itt még a fák is csak önmaguk csontvázaként álltak mozdulatlanul, a legapróbb mozdulat nélkül. Igaz, a legkisebb szellő sem rebbent, mintha a szél is meghalt volna. Nagyon nem tetszett neki ez a hely. Vissza akart alakulni róka formájába, hogy ne fázzon, de még az sem sikerült. Elkeseredettségében vonyítani kezdett.

És nem hagyta abba.

Két nap múlva talán, egy foszlott ruhákba öltözött ember közeledett az üvöltő lány felé. És bár az egész világnak halott szaga volt, ez a férfi a ha lehet még inkább úgy bűzlött mint egy rég foszlásnak indult hulla, zavarta Chera érzékeny szaglását, annyira, hogy hirtelen levegőt sem kapott, és egy halk csuklás kíséretében abba hagyta a vonyítást.

- Na végre, csend, már az őrületbe kergettél mindenkit. Ezen a világon nincs helye a hangoskodásnak.
- Nem érdekel, haza akarok menni, az otthoniaknak tudniuk kell hol vagyok. Mit akarsz?
- Mármint a csenden kívül? Mit keresel itt? A te helyed nem ezen a világon van.
- Nem mondasz semmi újat! – ugatott vissza Chera.
- Leah vagyok, és ez itt az én országom, az én engedélyemmel lehet ide jutni és elhagyni ezt a földet.
- Csodás, akkor mondd meg, merre kell visszamenni. Itt minden halott, nem tetszik!
- Nekem sem tetszik hogy itt vagy – vágott vissza a jövevény elkínzott arccal – de nem lehet innen visszajutni, bármelyik világból is érkeztél. De van egy ajánlatom, megmutatom, hogyan juthatsz innen egy jóval élőbb világra, ha az kell neked. Ott kedvedre ordibálhatsz. De cserébe vigyázol, hogy más ne jusson át a kapun.
- De én nem egy másik világra, hanem haza akarok jutni!
- Ennyit ajánlhatok, erről a földről csak én jutathatlak ki, és csak Ghalla földjére. Hogy ott mit csinálsz, milyen gyorsan találsz egy térkaput, vagy egyéb átjárót – itt a férfi elnyomott egy gyors vigyort Chera üdvözült mosolyára a térkapu szó hallatán – az már a te dolgod. De mint mondtam, nem teszem meg ingyen. Áll az alku?
- Áll, áll, milyen ajtóra kell vigyázni?
- Erre itt – mutatott a halott fák közt pislákoló sejtelmes fényre. Mintha valami sűrű ködön keresztül próbálna meg valaki világítani egy aprócska gyertyával. – Gyere, megmutatom! Ja igen, és itt egy embléma, ez jelzi, hogy te is a strázsák közé tartozol, nem pedig kóbor lélek vagy és üdvözlöm a többieket és sok sikert!

Mire idáig jutottak a beszélgetésben, egészen közel értek a fény halovány forrásához, Chera éppen fordult, hogy kérdezzen még egy-két dolgot a fura idegentől, amikor az megfogta a vállát, és egy íves mozdulattal behajította a lányt a kapuba. A környék még rövid ideig visszhangzott a kiabálástól (És merre menjek? És… Mit csinálsz? Hééééééééééé!, Hogy merészeled! Hol vagyok? Hééééé), majd csend borult a tájra, újra.

A férfi elégedett mosollyal indult vissza félhomályba, amerről érkezett, magában valami olyasmit motyogva, hogy végre csend, végre csend!

Chera második törvénye: Soha ne bízz senkiben, hacsak… nem, semmi hacsak, soha ne bízz senkiben!
______________________________________________________

A rókadémonok harmadik törvénye: Soha nem lehetsz gyenge!

A gomolygó ködben úszó kapuból kikeveredve Chera egy kastély udvarán találta magát. Nem volt valami pompázatos építmény, imitt-amott még a falak is lukacsosak voltak. Visszatekintve a kapu is csak egy ködös foltnak látszott, igazán nem esett jól ránézni.
A belső udvarra nyíló ablakok üresen tátongtak, senki nem sietett elé. Igaz nem is sikerült túl elegánsra a belépője, mikor megérkezett még mindig a komor tekintetű férfit ócsárolta kiabálva, aki ide küldte őt. És hát egy kicsit a lendülete is túl sok volt, aminek következtében elterült az udvar régen takarított kövezetén, mint egy béka. De végül is biztos volt benne hogy senki nem látta. Az egyik torony tetején üldögélő csúfondáros tekintetű szobron kívül persze, még jó hogy csak kőből van, nyugodott meg.

Hogy megismerje új környezetét, elindult körbenézni a kastélyban. Az udvarból egy nagyobb és néhány kisebb ajtó nyílt a belső helyiségek felé. Chera természetesen a legnagyobbat választotta. Hatalmas terembe ért, lépcsők vezetek jobbra is, balra is, elindult, hogy felderítse a terepet, de valahogy mindig ebben a központi lépcsőházban kötött ki. A lépcső karfáján heverésző, gúnyos mosolyú, denevérszárnyú szobor mintha azon vigyorgott volna, hogy mit kóvályog fel-alá. És amúgy is nagyon hasonlított ahhoz, ami az előbb még a tornyon ült. És különben is, nem is volt itt, amikor először belépett. Áh, nem érdekes, csak egy szobor.

Aztán odalépett a kijárathoz, és kinyitotta az ajtót. Valóban sokkal szebb ez a világ, mint ahonnan a ködkapun keresztül érkezett, de az otthonához nem mérhető.
Következő meghökkenését egy vakon nekiszáguldó óriási méretű skorpió okozta. Mi ütött ebbe, nem látja kivel van dolga? Chera pár mozdulattal ártalmatlanná tette, és valami olyan furcsaságot tapasztalt meg, amit otthon soha. Édes, már-már émelyítően édes energia áramlott át a skorpióból a testébe.

- Hmm, meg tudnám szokni – dünnyögte Chera.
- Arra szükséged is lesz – szólalt meg a háta mögött egy hang.

Chera ugrott egyet a helyében, mikor hátrapillantva az eddig szobornak vélt nőt pillantotta meg, amint mozdulatlanul támaszkodik a nyitott ajtófélfának. De most ilyen közelből észrevette az emblémát, ami hajszálpontos mása volt az övének, a ruhájára tűzve. Mégse szobor lenne?

- Te is egy strázsa vagy?- kérdezte, miközben hogy riadalmát senki ne láthassa, közelebb lépett a nőhöz, és alaposan megszaglászta. De nem érzett semmit. Ha lehetséges az, hogy valakinek ne legyen szaga, akkor az az előtte álló volt. Alaposabban próbálkozott, hiszen az nem lehet, hogy valaki kifogjon csak úgy az ő szimatán, de ettől csak kőpor ment az orrába és tüsszögnie kellett. De mivel az nem felelt meg a méltóságteljes viselkedésnek, visszatartotta és a nő igenlő bólintására csak megigazította ruháján az emblémát, intett egyet, majd bemenekült a kastélyba.
Már valahol a terem közepén járt amikor a denevérszárnyú nő utána szólt: Kerheina a nevem.

Visszafordult egy pillanatra, bár az orrát facsarta a kőpor szaga: Az én nevem Chera, merre vannak a szobák?

Kerheina rámutatott az egyik folyósóra, és érdeklődve figyelte, ahogy Chera elviharzik a mutatott irányban, és elszántan neki lát a megfelelő szoba keresgélésének. Hamarosan talált is egyet, - ez kiváló lesz - hajtotta be maga után az ajtót villámgyorsan.

Kerheina csak a szemöldökét vonta össze a szobából kihallatszó orkánszerű tüsszögés roham hallatán.

Chera harmadik törvénye: Soha nem lehetsz gyenge, de ha mégis, ne engedd, hogy látsszon!

Sötéten gyülekeztek a fellegek az alkonyati égen, ahogy seregem felsorakozott Shayol Ghul lankáin. Nem nekem kellett volna vezetnem e sereget, az én feladatom az elmúlt évezredben Uram személyes gyilkosaként sokkal kifinomultabb volt, de az a fattyú, aki Újjászületett Sárkánynak meri nevezni magát, mostanra végzett az összes Kiválasztottal, akikre Parancsolóm ezt a kényes feladatot bízhatta volna, így nekem kellett útra kelnem.
Elégedetten tekintettem végig katonáimon. Karmok, csőrök, paták; szörnyűbbnél szörnyűbb kinézetű teremtmények alkották seregem. Valaha ők is emberek voltak, akárcsak én. De nekem – felsőbbrendűségem bizonyítékául – csak szemek nélküli arcom, és sötétszürke bőröm jelezte, hogy már rég nem vagyok ember, míg nekik csak testalkatuk maradt meg emberi mivoltukból, többi vonásukban valami rémálom szülte állatszerű lényre emlékeztettek. Okkal voltam elégedett. Ezzel a hatalmas, rémisztő sereggel játszva elpusztíthatok bármilyen emberi várost, nem hogy egy szedett-vedett csapatot, melyet egy félőrült farkasember vezet, akinek egyetlen cél lebeg a szeme előtt: kiszabadítani imádott feleségét a puszta lakóinak fogságából.
Önbizalommal telve vezényeltem indulást, ahogy leszállt az éj. Pirkadatra elértük utunk első állomását, egy Átjárót, több száz kilométert és egy porig rombolt falut hagyva magunk mögött.
Ó, az a falu. Micsoda játszi könnyedséggel irtottuk ki a lakóit. Azon kevesek, kik nem riadtak meg harcosaim kinézetétől, és megpróbáltak ellenállni, utolsó szikráját is elvesztették bátorságuknak, mikor arcomba tekintettek. Mint a birkák várták, hogy éjfekete pallosom lecsapjon rájuk. Valósággal fürödtünk az embervérben…
Az Átjáró egy régi kor elhagyatott alagútrendszerének bejárata, melyen keresztül több napi távolság megtehető csupán órák alatt. A benne uralkodó rontás miatt veszélyes lenne egy halandónak használnia, de minket még a rontás sem állíthat meg, ha Urunk parancsait követjük, ezért mire leszállt az újabb éjszaka, gond nélkül tértünk vissza a felszínre az alagút túlsó oldalán, kicsiny távolságra célpontunktól. A maradék utat éjfélre megtettük, így a lehető legideálisabb időben érkeztünk a támadáshoz.
Ahogy várható volt, az első meglepetést kihasználva súlyos veszteségeket okoztunk az első rohammal. Még a vezért segítő farkasok sem tudtál elég hatékonyan tizedelni harcosaimat, a túlerőnk szemmel látható volt.
Ekkor valami váratlan dolog történt, Parancsolóm erre nem készített fel. A farkasember kíséretében varázstudók is voltak. Mint derült égből a villámcsapás, kezdtek röpködni felénk a széllökések, tűzgolyók, robbanó gömbök. Bennem egyik sem tehetett kárt, palástomról, melyet a legádázabb szélvihar sem tud meglebbenteni, ártalmatlanul pattant le minden mágia. De seregem nem volt felvértezve ilyen praktikák ellen, mind többen és többen váltak füstölgő hamvakká, rohamosan fogyatkoztak. Muszáj volt tennem valamit. Egy ugrással a hozzám legközelebb álló mágus mellett termettem, és belémerítettem fegyverem. De a vágás, melyet oly sokszor gyakoroltam, mégsem volt pontos. Megcsúszott áldozatom rúnaszövetű mellényén, így bár súlyos sebet kapott, nem patkolt el rögtön, volt ideje felkiáltani. Többre nem jutott ideje, a második csapás már tökéletes volt.
De ez az egy kiáltás elég volt ahhoz, hogy felhívja rám a többi mágus figyelmét. Megfogták egymás kezét, és valami ősi nyelven kezdtek kántálni. Elszántan törtettem feléjük, hisz varázslattal úgysem tudnak megállítani, gondoltam. Tévedésem súlyos következményekkel járt. Mire közelükbe értem, befejezték a kántálást, és a középen álló alakból vastag fénysugár tört felém. Köpenyem, mely addig hűen oltalmazott minden mágiával szemben, úgy mállott szét a fényben, mint valami régi pergamen. A fény körülfogott, és a világ szertefoszlott körülöttem. Nem maradt más, csak a végtelen sötétség.
Egyszerre csak egy recsegő hang szólalt meg elmémben. Uram hangja.
- Elbuktál Shaidar Haran. Ám mivel egy olyan ősi varázslattal győztek le, ami ellen én is tehetetlen vagyok, egy utolsó kegyben részesülsz. Az öröktűz, mellyel végeztek veled, létezésed tényét is kitörölte erről a világról. De amiért idáig hűen követted parancsaimat, megóvlak a teljes pusztulástól. Egy másik világba kerülsz. Az ottani halálisten „tartozott nekem egy szívességgel”. Életedért cserébe az ő világába mész, és őt fogod szolgálni olyan odaadással, ahogy eddig engem.

Nem kérdeztem semmit, tudtam hiába is várnék bármilyen további magyarázatot. A hang elnémult, majd éreztem, hogy valami ellenállhatatlan erő húz magába.
A sötétség oszladozni kezdett, és egy erdőben találtam magam, de a növények semmi hasonlóságot nem mutattak az addig ismertekkel. Egy ködbe burkolódzott alak gomolygott előttem, és ismeretlen hang dörgött fülembe.
- Leah vagyok. Mostantól engem szolgálsz. Menj keletre, és keresd meg a Fekete Tornyot, ott megkapod további parancsaimat.

Négy éjszakán át vándoroltam, kifakult, világosszürke bőröm nem bírta elviselni az itteni napfényt. De végül eljutottam a toronyig, ahol hátralévő életemet kell leélnem.
Mikor odaértem, egy gargoyle éppen lemászott egy rothadó hústömegről, majd a hústömeg is talpra kecmergett. Egy ghoul volt. Mögöttük egy kislány állt mosolyogva. Nem értettem, hogy ez a két kegyetlen lény miért egymással van elfoglalva, mikor ott a megbűvölt préda tőlük csupán néhány lépésnyire. Biztos a zsákmányért verekednek, gondoltam.
Közelebb mentem, hisz ez volt az utasításom. Ekkor a lány felém fordult, és egyáltalán nem ijedt meg kinézetemtől, ami teljesen ledöbbentett. Döbbenetemet csak fokozta, hogy hirtelen megszólalt.
- Üdvözöllek, én Chera vagyok, ők pedig Kerheina és Baltharog, a helytartó. Leah már jelezte érkezésed. Strázsa leszel, akárcsak mi. Ezentúl Ghallát kell védelmezned a toronyban lévő Ködkapu szörnyetegei ellen.

Tehát Strázsa lettem. Én, a rettegett gyilkos, most óvhatok egy egész világot. Kellemes kilátások… Egyetlen dolog vigasztal, hogy én legalább megtarthattam saját testem. Lehet ennyi volt csupán a kegy, melyet régi uram gyakorolt irányomba?

Karom épp az új, sötétzöld színben pompázó, ezüst és aranyszállal szőtt, csillagokkal és égitestek képével díszített talárjában gyönyörködött, mikor egy falfehér arcú apród rontott be lakótermének ajtaján.
A varázsló már dühösen emelte pálcáját, hogy móresre tanítsa egy viszketegség, vagy bőrragya átokkal a szemtelen ifjút, mikor meglátta a rémületet a szemében. Ezért kezét leengedve - csak, hogy tekintélyét megóvja - dörgő hangon förmedt az előtte reszketőre:
- Milyen borzasztó és legfőképpen halaszthatatlan dolog történhetett ebben a királyságban, amiért megkockáztattad kiváltani haragomat? – dörögte, de magában már rosszat sejtett.
A minden ízében remegő fiú először csak hang nélkül tátogott, majd a mágus türelmetlenségét látva, erőt vett magán és el-elfulladó hangon kinyögte:
- Meghalt….., meghalt, és Tubudír urunk …..azonnal hívat.
- Ki halt meg? Mi van? Beszélj már érthetően! – rivalt rá a halálra ijedt hírnökre.
- Lady Camella, …. Lady Camella halt meg. – zokogta már az apród és most, hogy feladatát így teljesítette fejvesztve rohant ki a szobából.
Karom egy ideig a hallottaktól döbbenten állt szobája közepén, majd hirtelen széles vigyor ült ki az arcára. (Ha valaki most látta volna, biztosan azt hiszi megbolondult, hiszen most jött a hír, hogy urának és parancsolójának szeretett hitvese meghalt, és ő meg széles jókedvvel mosolyog). Talárját, amit még mindig a kezében szorongatott, az ágyára dobta, majd megfelelő komorságot erőltetve magára királyához sietett.
A hálószobájában talált rá, ahol az, keserves zokogással borult a láthatóan már merev, halovány testre. Mikor Tubudír meglátta a szobába lépő mágust, felugrott és tébolyult tűzben égő tekintettel ragadta meg annak vállát.
- Nem veszíthetem el! Azonnal hozd őt vissza! – kiabált a megtorpanó Karom arcába, aki úgy tett, mintha nagyon meglepte volna ez a „furcsa” kérés, de inkább parancs.
- Hogy, mit csináljak felséges uram? Hozzam őt vissza? De hogyan? – adta az értetlent.
- Hát mit tudom én, te vagy a varázsló! Az én varázslóm! – válaszolta már egy kicsit higgadtabb hangon a király, aki maga is csak most fogta fel igazán, mit is kér valójában.
Karom még a látszat kedvéért szabódott egy ideig: hogy ezt nem szabad, ezt tiltja a varázslók Etikai Kódexe, meg ilyesmi, de természetesen első perctől fogva (mikor a hírt először végig gondolta) tudta, hogy meg fogja tenni és ezzel Tubudírt egy életre a lekötelezettjévé teszi. Mikor végre beleegyezett az uralkodó hálásan szorongatta a kezét még sokáig, bebizonyítva ezzel a mágusnak, hogy nem ok nélkül bizakodik.
Az előkészületek megtörténte után, a kastély sötét pincéjének egyik eldugott részében Karom megkezdte az idézés ceremóniáját.
- Nomi guráde, szuszti berodi…. – kezdte kántálni az előtte lévő, fekete bőrbe kötött, erős vaspántokkal övezett, most bíborvörös fényben lüktető könyvből, az eddig soha nem használt sorokat.
Ahogy a varázsszavak egyre mélyebben szakították fel a való világ és a halottak birodalma közötti szövetet, valami sötét és gonosz nyomakodott át a nyíláson és hatalmas üvöltéssel rontott a pinceteremben összegyűlt nemesi társaságra.
A mágus tehetetlenül nézte, ahogy a lény pillanatok alatt vörös masszává szaggatta a királyt és alattvalóit, de ez volt életében egyben az utolsó is, amit látott mielőtt a szörny vele is végzett volna, hallani egy kis ideig még hallott: hallotta az éhes szájak habzsolását, a csontok ropogását.
A következő, amire emlékszik a hideg, a borzongató, a csontig hatoló hideg. Kinyitotta a szemét, de rögtön be is csukta, mert az a valami, ami visszabámult rá vöröslő szemével, szavakkal nem volt leírható, de ekkor AZ megszólalt, és a varázsló nem volt ura többé izmainak. Szeme kipattant és kénytelen-kelletlen, de farkasszemet kellett nézni a borzalommal.
- Leah isten küldötte vagyok. – halotta a szavakat visszhangozni a fejében, - Megsértetted urunkat gyatra kis mágiáddal, amit még végrehajtani sem voltál képes, és amellyel rászabadítottad egyik legveszedelmesebb alattvalóját saját világodra. Sajnos hamar és túl gyorsan végzett veled, így nem láthattad műved eredményét, ahogy Tubudír királyi városa az enyészet martaléka lesz. Hagador (Karom valahogy tudta, hogy az általa elszabadított lényről van szó) ezután eltűnt a környező hegyekben és hatalmas urunk szem elől vesztette őt. Évszázados éhség mardossa, sok magadfajta lesz még az áldozata. – karmolta végig a küldött hangja a varázsló agytekervényit és Karom megvonaglott a fájdalomtól.
- A holtak birodalma előtted mindezért zárva marad – fokozódott a fájdalom a mágus fejében a szavak súlya alatt,- de Leah isten kegyes, kapsz még egy esélyt, és vérmágusként visszatérhetsz jóvátenni gyalázatos bűnödet. Egyike leszel a Ködkapu strázsáinak, akik őrzik a törékeny egyensúlyt világ és világ között.
E szavak már csak visszhangként zúgtak a fejében, mikor valami felragadta a földről és pár perces zuhanás után keményen a földhöz csapódott. Mikor rájött, hogy már egyedül van feltápászkodott és körülnézett: sivár, szürke tájat látott maga körül, szemben pedig egy soktornyú, fekete kastély magasodott fölé. Megérkezett.

- Hogy mit keresek itt? Ez kicsit hosszú történet lesz. De elnézve titeket, senki nem siet sehová és nem is fogtok kőszoborrá változni, mert van aki már most is az…

Réges régen, egy messzi létsíkon...

Volt egyszer egy ember. Vagyis nem is volt teljesen ember. Anyja a démoni Succubusok fajához tartozott. Gyermekét, miután megszületett apja családjára bízta, kik nem tudták, milyen átkot hordoz ez a kisded a vérében, ő pedig visszatért démoni létsíkjára.
Felnővén a gyermek egyre jobban kezdett megmutatkozni anyja sötét öröksége. Ahol lehetett keresztbe tett mindenkinek, gyakran ugrasztotta össze az embereket, miközben ő jókat szórakozott. Szerette bántani a nála gyengébbeket, és a bosszú mindennél fontosabb volt a számára.
Ennek ellenére apja szerető gondoskodással nevelte, és ennek köszönhetően a gyermek egyre jobban kezdett a fény felé fordulni.
De sajnos a mesékkel ellentétben, a valóságban ritkán végződnek jól az ilyen történetek.
Amikor serdülésnek indult, nemcsak belső, de külső tulajdonságai is egyre jobban előtűntek. Szeme vörös lett, haja kihullott és fején apró szarvak nőttek. Bőre kifakult, körmei helyét karmok foglalták el. Gyorsabb és erősebb lett mint társai és különös szenvedély vonzotta a harchoz.
Ezt már nem bírták elviselni a környéken élő „normális” emberek, és el akarták pusztítani a szörnyszülöttet.
Egy éjjel az egész város apraja nagyja felkelt, és a szörny lakóhelye, egy közeli tanya felé vette az útját. Hangjuk nagyobb volt bátorságuknál, így hamar meghallották őket a háziak. Apja és nagyapja, és a család férfitagjai, vasvillákkal, rozsdás kardokkal és cséphadarókkal várták a lincselőket. A városiak érkezésekor parázs vita kerekedett a két tábor között, és a vérszagtól megrészegedett tömeg megrohanta a maroknyi bátor ellenállót.
A létszám a csürhe mellett állt, de a bátorság és a család féltése a tanyasiaknál. Sajnos mindez kevésnek bizonyult, és a tömeg áthullámzott az ellenállókon és a lakóház felé hömpölygött. Hamar tüzet csiholtak és égő fáklyákat dobáltak a nádfedeles házra, és a lángok éhező fenevad módján falták a nehéz munkával felépített házat.
Odabent a gyerekek és a család nőtagjai tartózkodtak csak. A tömeg odakint őrjöngött, és üvöltözve járta örömtáncát a lángok fényében. Ahogy kilépett valaki az ajtón szinte abban a pillanatban nyílvesszők járták át a testét.
A legkisebbek bírták legkevésbé a füstöt. Először ők hallgattak el. Őket követték az idősek. Legtovább a fiatalok bírták, de lassan az ő hangjuk is elhalt. Csak a lángok ropogása hallatszott, ahogy felfalta az egész házat.
Ekkor egy újabb láng lobbant fel. Ezt a lángot azonban nem fa, nád, vagy hús táplálta. Ez a láng egy szempárban égett, és az őrjítő harag táplálta. Kioltani pedig csak a bosszú tudná.
A gyilkos tömeg gyorsan oszolni kezdett, amikor a lángok kezdtek lejjebb lohadni. Mentek, hogy tovább ünnepeljék győzelmüket a „gonosz” ellen. Csak páran maradtak, akik a háziak megmaradt dolgait akarták a magukévá tenni. Az istállóba többen is igyekeztek, útközben osztva szét egymás között a szorgos kezek többévnyi munkáját.
Beérvén, fáklyákat akartak gyújtani, hogy jobban lássanak, de a sötétből két parázsló szempár villogott rájuk. Fémes pendüléssel lendült feléjük a szempár és a kinti lángok halovány fényénél egy kaszát láttak megvillanni a fosztogatók. A csata rövid és kegyetlen volt. A szörnyszülött egy kivételével mindet vérben fagyva hagyta az istálló szalmáján. A túlélőt kivonszolta a tanya udvarára és a porba dobta. Fejét az arcához húzta és belesuttogott a fülébe:
- Téged életben hagylak. Visszamész a városba. Átadsz egy üzenetet. Mindenkinek, aki ezen az éjszakán jelen, volt az én nevem lesz utolsó, amit ki fog mondani. Ghal’kyron.

Az elkövetkező években a szörny távoli tájakra utazott. Beállt zsoldosnak de rájött, a katonák ugyanolyan kegyetlenek, mint családjának gyilkosai. Ezután testőr volt néhány hatalmas uraság mellett, akiket a külseje nem, csak a harci tudása érdekelte. De tőlük is megcsömörlött, amikor rájött, hogy ők is csak saját maguknak akarnak jót, a szegényeket és a nincsteleneket folyamatosan sarcolják. Ezt követően egykori urai ellen fordult, beállat egy tolvaj-klánba és a gazdagok kincstárát rövidítette meg. Ám egy ellenséges klán támadásakor sajátjai felmorzsolódtak, így újra egyedül lett. Különböző kalandozó csapatokban keresett társakat magának ezután, de azok nem sokáig bírták elviselni az olykor túlságosan kegyetlen, máskor pedig túlságosan jólelkű harcost.
Hosszú évek teltek el, sok mindent látott, hallott és tapasztalt világban. Remek harcos lett belőle, de sokszor választotta a könnyebb utat és csellel győzött ellenfelei ellen. Megtanulta, hogy senkiben sem bízhat, és ha életben akar maradni, mindenkin át kell gázolnia. Azonban sokszor felrémlett előtte apja, és a többiek önfeláldozása és ilyenkor mardosó lelkiismeret-furdalás gyötörte.
Az évek nem bírták elűzni bosszúszomját, sőt, minden alkalom, amikor valamilyen kegyetlen dolgot látott, vagy éppen ő tett ilyet, ez az érzés egyre erősödött lelkében.
És bosszú isteneinek úgy látszik feltűnt ez a tűz.
Éppen egy elhagyatott rom katakombáit kutatta át, amikor hirtelen egy rejtekajtóra bukkant. Az ajtó egy régvolt mágus titkos könyvtárába vezetett. A helység tele volt régi könyvekkel és fóliánsokkal, kiszáradt üvegcsékkel és különböző állatok végtagjaival. A központi helyet egy könyv foglalta el. Hatalmas, bőrkötésű könyv volt, melyet a hatalom itatott át. A könyv mellett pár lap volt, melyek mintha jegyzetetek lettek volna. A papirosokon egy mondat vonta magára a figyelmét: „Ezen könyvben a halottak feltámasztásának igéit leltem meg, de használni sohasem mertem, mert félek, túl nagy árat követelne!”
Egy terv kezdett kibontakozni a fattyú fejében. Hónapokat töltött a könyvtárban, amíg összeszedte mindazt a tudást, amire szüksége volt. Nem érett mindent tisztán, de a jegyzetek segítségével rájött, hogy milyen összetevő kell a varázslathoz: egy démon vére! Hatalmas öröm járta át testét és hálát adott anyjának, aki miatt az ő ereiben is csordogált némi túlvilági vér! Magához vette a könyvet és a jegyzeteket, és elindult, hogy beteljesítse a bosszút, mely régóta mardossa a lelkét.
Ki felé menet elhaladt egy felirat mellet, amely valaha fontos szerepet tölthetett be. Ám ekkor már semmire nem volt képes koncentrálni, így figyelmen kívül hagyta azt, ami hónapok alatt sem volt képes felhívni magára a figyelmét.
Az íráson ez volt olvasható: „Vigyázz halandó! Az istenek semmit sem adnak ingyen!”
Mint egy megszállott, úgy töretett keresztül az egész világon. Szinte nem is evett vagy ivott, a bosszú látta el táplálékkal. Aludni is csak akkor aludt, ha már majdnem összeesett a fáradságtól. Több ló kidőlt alóla de magát sem kímélte. Hegyek, völgyek, erdők és mezők maradtak el mögötte, de ő alig fogott fel valamit a külvilágból. Lesoványodva, koszos és szakadt ruhában, őrülettől izzó szemmel érkezett bosszújának helyszínére.
Az temető már évszázadok óta itt volt, már a városka felépülése előtt is temettek ide halottakat. Elégedettséggel töltötte el, hogy családjának gyilkosainak elhunyt hozzátartozói fogják beteljesíteni a bosszúját.
Megérkezés után szinte azonnal elkezdte az előkészületeket. Megvágta karját és vérét maga után csepegtetve egy pentagrammát írt le a temető területére. Mikorra ezzel végzett, már csak alig állt a lábán, de erőt vett magán, és a könyvből felolvasta a megfelelő igéket. A szavak égették a torkát, és hamarosan véres nyál buggyant ki az ajkán, ám nem hagyta abba a litániát. Ajkai pontban éjfélkor lettek csak némák, teste pedig nem bírta tovább és a fáradságtól és vérveszteségtől elterült a földön.
Mikor magához tért furcsán érezte magát. Testét könnyűnek érezte, mégsem bírta egyik tagját sem megmozdítani. Körülötte fátyolszerű köd hömpölygött, így nem tudta merre van a fent és a lent.
Hirtelen a köd szétvált és egy sötét árny vált láthatóvá. Bár az alak sötét volt, az ivadék úgy érezte, mintha látványa kiégetné a szemét. Egész testében remegett, fogai úgy vacogtak, hogy elharapta a nyelvét. Csontjaiban mintha izzó láva folyt volna, ami egyenesen dübörgő szívébe ömlött. Az árny ekkor megszólalt, mire füleiből is vér kezdett ömleni:
- OSTOBA HALANDÓ! OLYAN ERŐKET MOZGATTÁL MEG, AMELYEKET ÉPP ÉSSZEL FEL SEM TUDSZ FOGNI! FELBORÍTOTTAD AZ EGYENSÚLYT A HOLTAK ÉS AZ ÉLŐK BIRODALMÁBAN EGYARÁNT! MOST ÉVEZREDES HÁBORÚT ROBBANTOTTÁL KI SZÜLŐVILÁGODON. BÁR TE CSAK A KÉZ VOLTÁL, AMI VÉGREHAJTOTTA A DÉMONFEJEDELMEK TERVÉT! DE HIBA CSÚSZOTT A SZÁMÍTÁSUKBA. TERVEIK SZERINT NEKED KELLENE VEZETNED A HOLTAK SEREGÉT, AMELY MAJD KAPUT NYIT SÖTÉT VILÁGUKRA. AZZAL AZONBAN NEM SZÁMOLTAK, HOGY AZ IDÉZET, AMIT A KEZEDRE JÁTSZOTTAK NEMCSAK FELOLVASÓJÁNAK FÉL LELKÉT PUSZTÍTJA EL, HANEM A DÉMONÉT IS, MELYNEK VÉRÉVEL ERŐSÍTETTÉK MEG A VARÁZSLAT SZÖVEDÉKÉT. CSAKHOGY ITT EZ EGY ÉS UGYANAZ VOLT, VAGYIS TE! FIGYELMETLENSÉGED A MI SZERENCSÉNK, ÍGY NEM VÁLT EZ A LÉTSÍK IS A DÉMONOK MARTALÉKÁVÁ. EZÉRT ADUNK NEKED MÉG EGY ESÉLYT. EGY MÁSIK LÉTSÍKON, HASONLÓ OSTOBASÁGOT AKART ELKÖVETNI PÁR HALANDÓ, DE OTT MÉG IDŐBEN KÖZBELÉPTEM, ÉS AZ ÉLŐK ÉS HOLTAK VILÁGÁT EGY KAPUVAL ZÁRTAM EL. AZONBAN EZ A VILÁG MEG MINDIG FORRONG, HÁBORÚ DÚL ISMÉT BÉKÉT RITKÁN LÁTÓ FÖLDJÉN. EZÉRT A KAPUNAK VÉDELEMRE VAN SZÜKSÉGE, TE EGYIKE LESZEL EZEN STRÁZSÁKNAK! JÓL HASZNÁLD KI EZT AZ ESÉLYT, NE OKOZZ CSALÓDÁST NEKÜNK!

- Mikor magamhoz tértem ti térdeltetek felettem. A parancs egyértelmű volt és én nem akarom elszalasztani ezt az újabb esélyt. Bosszúm, ha nem is úgy, ahogy én gondoltam, beteljesült, bár azt sajnálom, hogy annyi ártatlan is szenved miattam. Remélem itt majd vezekelhetek bűneimért, és levezethetem a néha rám törő harci vágyat is! És most adjatok valami harapnivalót, mert az a Ghoul olyan éhes szemekkel méregeti lesoványodott testem, hogy mindjárt torkába tolom a saját lábát!

Fáztam. És életemben először nem bántam, sőt, kifejezetten élveztem. Mert a levegőt nem egy pökhendi mágus halálfélelmében utolsó erejéből megidézett fagycsóvája hűtötte le, nem is egy harcos kardjának húsomba maró acéljának hidege terjedt szét testemben. Csak a szél fújt. A Felszínen. Még csak harmadik napja élvezem a szabadságot, amit a felszín végtelen erdejei jelentenek számomra. A puszták veszélyesek. Ennek oka a vortrexekben keresendő, akik a még a galetkiknél is vakmerőbb, önzőbb "végzeturaknak köszönhetőek. Ők a felszínt az Ellenségtől visszahódító galetki katonák, "dicső" népük legnagyobbikai, akikben még annyi tisztelet, becsület sincs, nemhogy más fajokkal, de saját népükkel szemben sem, mint a Hegyben élő galetkiknek.
A farkasembereket, vagy ahogy ők nevezik nemes fajunkat; vérfarkasokat egyenesen vadnak, barbárnak, életet sem érdemlő teremtményeknek tartják, és módszeresen irtották is őket a Hegyben. Tudtommal én vagyok fajom utolsó képviselője, én, Ezüst Agyar. Ahol tudok, ott ártok a galetkiknek, ott irtom rátarti fajukat, ahol érem őket.
Merengésemből beszélgetés és tűz ropogásának hangja riaszt fel. Hangtalanul lopakodtam a közeli tisztás széléig, ahol is egy csapat letáborozó végzeturat pillantottam meg. Rögtön tudtam, hogy ennyire elbizakodott végzeturak nem kerülnek ki a tapasztalt galetki harcosok közül. Ezeknek újoncoknak, lárváknak kell lenniük, legfeljebb a vezetőjük jelenthet kihívást számomra. Az óriási zsákmány gondolatára a vér feldübörög ereimben, tudom, hogy a mezőn táborozóknak befellegzett.
Kezeimet maga Leah irányította, ahogy előrontottam az erdőből, karmaim ontották magukból a halált. Mire vezetőjük magához tért a megmaradt katonákkal egyetemben, a mező vérben úszott, a halott katonák egymás után rogytak le a földre. Vezetőjük zafír hordajelvényén megcsillant a Fehér hold fénye ahogy előrántotta kardját, pajzsát viszont már nem maradt ideje felemelni. Kardja lapjával védte ki első rohamom, második támadásomat már teljesen felkészülten fogadta, de kezdeményezni nem tudott, két csapást közt folyvást hátrált, míg végül el kellett követnie a hibát. Karmaim ekkor vagy fél kilónyi húst szaggattak ki a harcos testéből, állkapcsom összecsattant a torkán. A következő pillanatban zsákként borult a földre.
Vezérük halálát látva a hitvány és gyáva katonák futásnak eredtek.
Lárvák a Felszínen... Nem érik meg a hajnalt sem...
A halott "végzeturakat" egy kupacba húztam a tűz mellé, majd magam is letelepedtem, és enni kezdtem. Vér és hús édes íze keveredett számban, és volt valami... Valami különleges, amit nem tudtam hova tenni... Nem volt rossz, inkább... Nem tudom, hogy lehetne szavakkal leírni.
A kiadós lakoma után biztonságos alvóhely után néztem. Ezt egy száraz barlang képében találtam meg, mely rövid volt, egy kanyar után véget is ért, ráadásul a kanyaron túlra nem lehetett belátni kívülről, így biztonságosnak ítéltem. A lemészárolt végzeturaktól szerzett hálót leterítettem a bejáratnál, lefedtem földel, széleit rákötöttem egy-egy kőre, amiket egy másik kötél is összekötött a földön, biztos ami biztos alapon. Dolgom végeztével bevackoltam magam a barlang végébe, a hadúrtól szerzett kardot magam mellé fektettem, hálát adtam Leahnek a hatalmas zsákmányért, majd álomba szenderültem...
Volna, ha ebben a pillanatban nem esett volna le a két kő, aktivizálva a csapdát és ezek után nem hallatszott volna egy elnyújtott vonyítás. Miután magamhoz térve megállapítottam, hogy nem csak álmodtam az egészet, a kardot felkapván siettem a csapdához, amiben egy gorath lárva vergődött és borzasztó hangon visított. Nem szeretem az éles hangokat, ezért stílusosan és egyszerűen leütöttem a szerencsétlen jószágot, majd elgondolkodva engedtem le, és állítottam vissza a csapdát. Ezeknek a férgeknek fertelmes az ízük, viszont ha már egyszer önként besétált a csapdámba nem akartam haszon nélkül elengedni. Megvan... Rabszolga lesz belőle, aki a harcban fog segíteni nekem. Jó időbe fog telni, mire teljesíteni fogja minden kívánságom, viszont választása úgy sincsen, én pedig ráérek...
Másnap reggel vadászni indultam, de valahogy nem akadtam prédára. Nem zörrent meg a bokor sunyi manók motozására, nem csörtetett szomjas wantu a folyóhoz inni, nem pusztították a növényeket kyratid férgek, mirgek sem csiripeltek. Viharfelhők gyülekeztek az égen, tudtam hogy hamarosan ki fog törni az égiháború, ezért visszaindultam a barlanghoz, remélve, hogy még az égszakadás előtt tetőt tudhatok a fejem felett.
- Amilyen szerencsém volt tegnap, ma annál balszerencsésebb vagyok...- morogtam magamban, mikor az esőfüggönyön keresztülmegláttam a barlang bejáratát.
Beléptem és rögtön elfogott egy hátborzongató, de mégis kellemesen meleg érés. Beljebb mentem és a tegnapi alvóhelyemen láttam meg az árnyat, aki csak egyvalaki lehetett... Mire a gondolat végigfutott az agyamon, már térdre borulva hajtottam fejet az istenek legnagyobbika, a Halál Mindenható Ura, Leah előtt.
-Mindig hűen szolgáltál engem Ezüst Agyar, ezért abban a kegyben részesítelek, hogy egy különösen fontos feladatot bízok rád. A botor halandók ténykedése és a vortrexek feltűnése megbolygatta a dimenziók nyugalmát, és egy ködkapu nyílt a holtak létsíkja és Ghalla közt. Eme kapun senki sem léphet át az engedélyem nélkül, ennek őrzésével bízlak meg!
- Parancsodat nem tagadom holtom napjáig, s utána sem. - suttogtam a még ősidőkből származó, Leah igazhitű szolgái közt gyakran ismételt imádságot. - Mutasd őrhelyem, s én bármi áron megvédelmezem azt.
A levegő vibrálni kezdett, ahogy egy térkapu nyílott meg előttem. Mielőtt átléptem volna rajta, Leah még egyszer megszólalt:
- Egy csapatnyi harcos vár már rád. Lehet hogy ismerőst is fogsz találni közöttük...
A térkapu sisteregve zárult be mögöttem. Egy nagy, fekete torony elé érkeztem, mely felől egy vérvörös köpenybe burkolózó mágusnő tartott felém, és mikor már egész közel ért, megszólalt:
- Légy üdvözölve, Strázsa!

DEMONIS KRYPTHAZOR
A fekete várkastély kietlen táj közepén magasló dombtetőn állt. A hegyes tornyok kúpjai még mindig büszkén törtek a magasba, bár a romos épületen nyomot hagyott az évszázados elhagyatottság. A síksággal összekötő átjáró támfala itt-ott megroggyant már, faragott boltívein moha zöldellt, egy nagyobb részen félkörívben le is szakadt, jelentősen akadályozva ezzel a kastély megközelítését.
Nem mintha olyan sokan meg akarták volna közelíteni ezt a helyet. A kastély egykori ura nagyravágyó, gőgös nemes volt, aki hivalkodásként az égig akarta emelni vára tornyait. Majd miután elérte, hogy éjszakánként több mérföldről is látható volt a legmagasabb toronyban égő tűz, újabb ötlete támadt.
Átjárót akart… a holtak birodalmába… zombihadsereget akart, akikkel leigázhatja egész Ghallát. Hiába varázslói, mágusai, boszorkányai intő szava, fegyverrel kényszerítette őket arra, hogy megalkossák a kaput Leah világába.
Az elkészült kapu büszkesége volt a nemes úrnak, aki hivalkodóan mutogatta mindenkinek, hiszen a díszes fogadótermében állítatta fel. A fogadóterem falán drága kézi szőttesek vigyázták a boltíves, fekete mithriloszlopokat, amely közepén a halálisten jelképeként egy fém koponya díszelgett. Csak a készítők tudták, hogy a nemes egy elítélt koponyáját vonatta be a drága fémmel és azt helyezte fel a kapura. A csavart oszlopokon ugyanezzel az eljárással készült csontok díszlettek.
A nemes úgy tervezte, hogy hatalmas ünnepség keretében nyitja meg a kaput, amelyen keresztül zombiseregét szándékozott evilágra hozni.
Az ünnepségre azonban alig jöttek el a meghívottak. A környező falvakból is elmenekültek inkább a parasztok, nemhogy nemesek jelenjenek meg egy ilyen bizarr dolgot ünnepelni. Bár mindenki tudta, hogy nem lehet átjárót nyitni a holtak földjére… mégse akarták megkockáztatni, hogy a közelben legyenek, mikor a bolond nemes megpróbálkozik ezzel.
A halálkapu körül felsorakozott varázslók és mágusok, Leah papjai, egyként kántálták istenük hívó igéjét. Órákig álltak így körben, láthatóan nagy koncentrációt igényelt és kimerítette a papokat ez az igézés. A nemes pedig egyre unottabban és türelmetlenebbül várta a hatást, mígnem az egyik pap a kimerültségtől összeesett.
A nemes erre hirtelen dühében, hogy a megszakított varázskör miatt kárba veszett több órányi próbálkozás, egy mozdulattal elrendelte a földön fekvő kivégzését.
Mikor a katona kardja a padlón koppanva átszúrta a pap testét, a kapu oszlopai között szürkéskék fény jelent meg, amely oldalra úszva elérte a két oszlopot és kifeszült közé. A papok azonnal térdre borultak a jelenség előtt, míg a nemes elégedetten nézte az alakuló ködszerű anyagot.
- Rajtam akarsz uralkodni? - hörögte egy síron túli hang. A teremben álló őröknek is a hideg futkosott a hátán erre.
- Dehogy akarok uralkodni! - lépett át a papok körén a nemes, és reményteljes tekintettel közeledett a hullámzó szürkés massza felé.
- Jól tudom, hogy milyen nagyravágyó vagy! - dörrent ismét a hang. - Megölted egy szolgámat!
- Csak egy újabb lélek a birodalmadba, uram! Előbb ért oda…
A nemes szavaira kis nyúlványok jelentek meg a masszában, szinte azonnal kicsaptak a kapuból és körbefonták az elbizakodott nemes alakját.
- Csak úgy, mint a tiéd! - felelte Leah, majd berántotta a nemes alakját a kapuba.
Amikor a nemes teste eltűnt a masszában, kékeszöldes füst csapott fel a kapuból, elárasztva a termet, elárasztva az egész kastélyt, elpusztítva minden élőlényt, aki a környéken tanyázott. Nem maradt egyetlen pók vagy moha sem életben.

A kastély egykori pompája jócskán megkopott azóta. A falakon már csak foszlányokban lógott a kárpit, a kastély tornyainak jó része leomlott, a halálfelhő felszívódása után maradt rothadó tetemeket már porrá őrölte az idő. Az akkor kipusztított növények helyett újak spóráit hozta magával a szél, amelyek megtelepedve, gyökeret verve bevonták a várfalat.
Hol zöld borostyán levelei tartották egyben a falat, hol zöldellő mohán lehetett elcsúszni. Legyek, pókok, patkányok vertek tanyát az elhagyott épületben, amely falaiból ennyi idő után is sugárzott a pompa és a fényűzés, a nemesség és a gazdagság… ugyanúgy, ahogy a halál szele is végigsöpört a nyitott folyosókon, megforgatta az udvarra hullott elszáradt leveleket, újabb darabokat tépett le a málló kárpitokból. És a kapu, amely a világra szabadította Leah haragját, évszázados némasággal, hullámzó ködös masszával, méltóságteljesen állt a nagyterem közepén.
- Nézzétek! Nézzétek! - harsant a halotti szürkületi csendbe egy lelkes hang. Chera volt az, a különös alakváltó démon, aki nagy szemekkel bámuló, ártatlan kislány képébe bújva nagyobb varázserővel bírt, mint Ghalla leghatalmasabb varázslói. Szerencsére erejének nagyságával ő még nem volt tisztában.
Boldog lelkesedéssel rohant keresztül a kövezett udvaron, hogy tenyerén egy varangyos békát tartva egy többé-kevésbé rendbe hozott helyiségbe toppanjon, ahol különös alakok készültek nyugovóra térni, vagy éppen az éjszaka hívta őket életre.
Ha egy végzetúr közéjük tévedt volna, talán annyi ideje még lett volna, hogy egyesével végignézzen a különös társaságon, hogy aztán egy vámpír vérét vegye, vagy éppen egy vérfarkas darabokra tépje, hogy a végén hulláját egy ghoul tüntesse el.
- Megtarthatom? Ugye megtarthatom… - nézett könyörgő tekintettel a teremben lévőkre.
- Nem! - húzta el a száját Karom, a mágusnő, aki egy rosszul sikerült varázslat után kötött ki a kastélyban.
- Pedig ez még él! - nézett a rókafarkú kislány ártatlanul.
- Ha az segít, akkor rálépek! - felelte unottan a szárnyait bontogató gargoyle, aki a naplementével kelt életre, és a szintén éjszakai életet élő vámpírral, Vampával együtt vadászatra készülődött.
- Juj, ne! - húzta magához szerzeményét Chera.
- Akkor vidd innen azt a nyálkás dögöt!
- Te nem vagy kedves… sosem… - rázta meg a fejét szomorúan Chera, mire Kerheina felhúzta a szemöldökét.
- Keress ehhez mást!
- Ne bántsd szegényt! - jelent meg az ajtóban Nebet Het, egy életre kelt múmia. Összevarrt, bomló bőre, saját szeme helyén egy halottól zsákmányolt szemgolyói, csomókban hulló haja talán a legfélelmetesebb látvánnyal verte meg mindannyiuk közül.
Nem beszélve arról, hogy a ghoul léttel megátkozott helytartó, Baltharog nap mint nap éhes vágyakozással méregette.
Mikor az első napjaikat töltötték együtt, odáig fajult ebbéli legyőzhetetlen vágya, hogy elkapta Nebet Het lábát és rágni kezdte, mire a nő egy keze ügyébe kerülő deszkát felhasználva, a hajdanvolt helytartó hátának püfölésével próbált szabadulni, minden eredmény nélkül. Végül a helyzetet úgy oldották meg, hogy Zhelithas, akinek higanyszerű bőrén visszatükröződtek a környezete színei, Shaidar Haran, a szem és arcnélküli egykori bérgyilkos, Ghal’kyron a fehér bőrű, vörös hajú, kis szarvakkal díszített „szörnyszülött” lefogta a helytartót, míg Kerheina kényelmesen elhelyezkedett a hátán és kővé változott.
Ez idő alatt Lamech, a részeges zombi, a megilletődött Nebet Hetet próbálta megnyugtatni, hogy az ne rohanjon egyből át a kapun, vissza Leahhoz, hogy új élet ide vagy oda, de ő itt egy percig sem marad.
Az is meglehetősen érdekes eset volt, amikor megjelent Ezüst Agyar, a vérfarkas, a kastélyban.
A vérfarkas volt ugyanis, aki Leah hű szolgájaként a túlvilágra küldte a helytartó gondjaira bízott lárvákat, akik harci tapasztalat híján azonnal elhullottak. Ezen óriási hiba miatt kapta Baltharog ezt a büntetést, hogy ghoulként vigyáznia kell az átjáró épségére. Nagyjából hasonló módszerrel bírták nyugodt pihenésre akkor is Baltharogot, mielőtt szokásától eltérően, élőként fogyasztja el a vérfarkast.
Még napokkal később is szükség volt arra, hogy mind a vérfarkas, mind a ghoul kísérővel közlekedjék a kastély falain belül, és ha lehet, egymástól mindig a lehető legtávolabbi ponton tartózkodjanak. Végül kiegyeztek abban, hogy elkerüljék a találkozást a vérfarkas éjszaka vadászik, míg a ghoul nappal próbál élelmet találni magának.
Miután Chera fájó szívvel kivitte a békát az udvarra, hogy elengedje, az egyik torony külső falán végigfutó leomlott lépcsősor tetején különös alakot vett észre.
A fekete, szakadt köpeny csuklyája alól két vöröslő szempár meredt rá. Chera érdeklődve bámulta az új jövevényt, aki „abból” az irányból jött.
A leszakadt lépcsősor ugyanis pontosan ahhoz a teremnek az egyik bejáratához vezetett, amelyben a Ködkapu állt.
- Zhelithas! Gyere! - kiáltott a rókadémon, mire a szólított megjelent az ajtóban és a Chera által mutatott irányba nézett.
Zhelithas szélesre tárta a hirtelen tákolt deszkaajtót, majd bekiáltott:
- Újabb lakó! - bejelentésére mindenki felpattant a helyéről és kisereglett az udvarra.
- Légy üdvözölve nálunk! - lépett elő Nebet Het, de szívélyes mozdulata inkább hátrálásra késztette a lebegő alakot.
- Kik vagytok? - a hang fura huhogáshoz hasonlított, és akik a szobában rekedtek a torlódás miatt, nem is hallották, hogy mondott volna valamit.
- Leah átka…
- Köhömmmm - krákogott Ezüst Agyar.
- Jó, van, akit az áldása küldött erre a helyre - felelt Lamech.
- Ti is Strázsák vagytok?
A kérdésre az udvaron állók felmutatták zafír jelvényüket, amelybe egy koponya volt beleégetve. Volt, akinek a mellkasán díszlett a jelvény, volt akinek a homlokán, volt, akinek a kézfején vagy a vállán. Erre a jövevény elindult lefelé a lépcsőn, de valahogy furcsán mozgott. Tisztán látszott, hogy a lépcsőkön lefelé akar lépdelni, de ez mintha nehézséget okozott volna neki.
Mire az udvarra ért a strázsák utat nyitottak a zsúfolt szobába, amelyben pillanatnyilag laktak, majd az egyik hosszú padon hellyel kínálták.
- Mi a neved? - lépett a ghoul érdeklődve az újdonsült jövevény elé, majd miután megállapította, hogy nem tudja megenni, felhúzott orral otthagyta.
- Dem… nem… Kry… nem..- kezdett bele többször is a jövevény, de úgy tűnt nincs tisztában sem azzal, hogy hol van, sem azzal, hogy mi történt.
Kezét a nyakára téve igyekezett a huhogós suttogásnál erőteljesebb hangot kiadni, de ez a módszer nem hozott eredményt.
Karom egy pohár vizet nyújtott felé, hátha ez javít a helyzeten, de amint megitta a vizet, az halk csobogással kifolyt a pad alá.
- Ooopsz… Sajnálom… én nem is értem… mi történhetett? - nézett körbe a köpenyes.
- No, én éhes vagyok! Szóljatok, ha jutottatok valamire ezzel a szellemmel! - lökte el magát a faltól Kerheina, majd miután kilépett az ajtón, szélesre tárta denevérszárnyait és a magasba emelkedett.
Eközben a többiek, igyekeztek kisegíteni az új jövevényt zavarából.
- Én nem vagyok szellem… - nézett körbe ijedten, amitől vöröslő szemei szinte izzottak. Amúgy is fekete homályba süllyedő arca csöppet sem vált barátságosabbá ettől a látványtól.
A kastély lakói tanácstalanul néztek egymásra, amitől a rájuk telepedő csend egyre kínosabbá és hosszabbá vált.
- Figyelj csak… mi is a neved? - kezdett bele ezúttal Vampa.
A válasz két nagy sóhaj volt, majd egy halk: - Nem emlékszem!
- Jól van! Nincs semmi baj… szerintem pihenj le ide! Itt még pont van egy hely - mutatott Vampa egy szabad fekhelyre. - Majd holnap reggel újra megpróbáljuk.
A szellem készségesen ellebegett az ágyig, bár furcsa lépdelő mozgása megmosolyogtatta a strázsákat.
Mikor úgy tűnt a jövevény elpihent, a többiek döbbenten fordultak egymáshoz.
- Ti már hallottatok ilyet? - kérdezte Vampa.
- Leahról - sokáig áldassék a neve - sok mindent el tudok képzelni - húzta el a száját Lamech.
- Elvette az emlékeit is? - nézett a ghoul értetlenül.
- Szerintem csak összezavarodott… még mindig azt hiszi, hogy ember… - felelte Chera.
- Pihenjük le mi is! Majd reggel talán képes lesz elmesélni, hogy kicsoda és hogy honnan jött! - nyújtózott nagyon Shaidar, majd fekhelye felé indult és kényelmesen elvackolta magát a koszos szakadt, szalmával kitömött matracon.

A reggeli napfény már a szoba egyik magasan lévő, vastag gerendáján találta a gargoylet, csakúgy, ahogy az egyik sarokba kuporodva a vérfarkast, vagy a falba vájt árnyékos beugróban pihenő vámpírt.
Az újonnan érkező strázsa az ablak előtt lebegett és a kietlen tájat bámulta, míg a többiek reggeli ébresztőjük után jöttek-mentek a nagyméretű szobában. A napfényben látható volt, hogy valaha ez is díszes terem lehetett. Talán nagy bálokat rendeztek itt. A szellem kissé szomorúan felsóhajtott, mire csontig ható hideg járta át a levegőt körülötte. Végül alig hallható hangján megszólalt:
- Akkor én most így maradok örökre?
Kérdésére Karom megtorpant, csakúgy, mint Shaidar is.
- Hogy érted ezt? - nézte meglepetten a mágusnő.
- Emlékszem már, hogy mi történt… és csak tudni akarom, hogy ezentúl már mindig ilyen… anyagtalan maradok?
- Ezt nem tudhatjuk - vont vállat Shaidar. - De talán elmesélhetnéd, hogy miért kerültél ide?
A fekete foszló anyagdarab hullámozni kezdett, majd a szellem sóhajtásai miatt egyre hidegebb levegőt keringetett maga körül, mígnem mikor megfordult a fekete köpeny eltűnt és egy jóképű, magas végzetúr állt a helyén. Amikor megszólalt hangja tisztán szólt, hallhatóan betöltötte az egész termet.
- Nem is olyan régen még lélekenergiától duzzadó, dicső, félelmet és kegyelmet nem ismerő végzetúr voltam. Atreusként ismertek barátaim, és ellenségeim. Bár utóbbiak hírhedt kivégzési kedvem miatt inkább csak hóhérnak vagy démoninak hívtak. Egyik átmulatott éjszaka után kapatosan tántorogtam vissza az erődítményünkbe, és feltehetőleg az agyamnak a tájékozódásért felelős részét ihattam el, mert a göcsörtös fenyőnél a szokásos jobb helyett balkanyart vettem, és egy régen elhagyatott temetőben találtam magam. Ráadásul még az eső is eleredt. Nem akartam kívülről is elázni, ezért megpróbáltam bevackolni magam egy csinos kis kriptába. Igen ez volt a baj, kicsi.
Különösen kettő embernek. Naivan úgy gondoltam, hogy baj nem lehet abból, ha a már ki tudja hány száz éve ott porosodó tulajdonost kicsit kirakom friss levegőt szívni, én meg
szunnyadok egy pöttyet a barátságosnak nem, de száraznak mondható átmeneti szállásomon.
Leah morc papjai nem így gondolták. Nemtetszésüket diplomatikusan hozták tudomásomra: elevenen feláldoztak istenüknek. Szerintük csak így vezekelhetek a legszentebb szent helyük megszentségtelenítésért. Úgyhogy Leah előtt találtam magam, aki teljesen érthető módon nem volt felhőtlenül boldog amiatt, hogy holmi részeg végzetúr az Ő kedvenc halottait teszi hajléktalanná, ezért büntetésből a ködkapu lidérc strázsájává avanzsált. Tehát most itt lebegek egy szál foszló lábtörlőbe öltözve, és ijesztgetem a kóbor járókelőket - tárta szét a karját a harcos, mire áttetsző alakja eltűnt, hogy ismét a fekete lepelben jelenjen meg.
A strázsák meglepetten néztek egymásra. Majdnem mindegyikük valamiféle nagyravágyó tett büntetéseként volt itt. Volt, aki belátta tévedését és megbánta, amit tett, ezért vezeklésnek tartotta itt töltött létét, de volt olyan is köztük, aki élvezte az új helyzetet.
- Mondhatom, hogy bajban vagy, barátom! - lépett a szellem mellé egy kupicányi alkoholszármazékkal Lamech. - Leah, sokáig áldassék az ő neve, nem a humorérzékéről ismert… bátran kijelenthetem, hogy nincs neki olyan! - tette hozzá kissé dühös, keserű hangon a zombi.
- Még hogy Leahnak nincs humorérzéke! Extra büntetésként új nevet kaptam. Gúnynevet: a régit meg egy újat. Így legközelebb nem felejtem el jól megnézni, hol hajtom álomra a fejemet! A nevem: Demonis Krypthazor.
- Én Lamech vagyok, a zombi! - nyújtotta ki zöld színű ujjait.
- Karom vagyok, a vérmágusnő!
- Shaidar Haran, bérgyilkos! - emelte reggeli kupáját magasba a kifakult bőrű, szem nélküli harcos.
- Chera vagyok, rókadémon! - pördült középre a kislány és farkát lelkesen csóválta, amivel egy kisebb szélörvényt kavart a szoba közepén.
- Ghal’kyron – bólintott egy fehér bőrű, vörös hajú alak.
- Te mi vagy? - nézett rá a lidérc meglepetten, mire a múmia előre lépett.
- Ne kérdezd a származásáról, ha nem akarod egy nagy pofon kíséretében az egyik faliszőnyeg helyén végezni! Az én nevem Nebet Het, gyönyörű királynő… voltam valamikor, ez most annyira nem látszik rajtam.
- Baltharog vagyok, a helytartó! - biccentett kissé mogorván a ghoul és befejezve a reggeli készülődést gyors léptekkel elhagyta a termet, hogy vadászni induljon.
- Rád emlékszem! - mutatott a lidérc a fémesen-kékeszölden csillogó bőrű fantomra - Zhelithas, igaz?
- Az! - bólintott a sisakos lény.
- Róla még nem tudunk sokat - csacsogott Chera lelkesen.
- És a többiek? - nézett szét Demonis.
- Az ott a sarokban Ezüst Agyar, vérfarkas…
- Azt hittem, az egy kutya! - izzott fel a lidérc vörös szeme vidáman.
- Kutya ám az a megátkozott széplelkű, rühes, jó édes tündérkeresztanyád, hogy Leah vinne el a pokolba! - morrant meg Ezüst Agyar és a másik oldalára fordult.
- Azt hiszem, már ott vagyok! - rázta meg a fejét a hajdanvolt végzetúr.
- Ott az elfüggönyözött beugróban Vampa alszik, vámpír, ezért nappal teljes sötétségre van szüksége.
- Ott fönt pedig az a kőszobor, Kerheina. Nem túl kedves, ne is nagyon akarj barátkozni vele… Állítólag nagy és kegyetlen harcos, de valójában még senki nem látta, hogy ért-e valamihez.
- Azért még hallok! - zengett fentről és néhány kisebb kőtörmelék hullott le a magasból.
A lidérc egy bevetetlen fekhelyre mutatott:
- Ez kinek a helye?
- Amateon… egészen pontosan nem tudjuk, hogy miért van itt. Megjelenik néhány napra, aztán eltűnik. Nem osztotta meg velünk, hogy Leah miért száműzte közénk.
Az ismerkedési kör után lidérc úgy tűnt próbálja memorizálni, hogy ki kicsoda. Furcsa nevek, különös alakok, mintha csak válogatott söpredék lenne az itt összegyűlt társaság.
De hát nem lehet, hiszen van köztük egy királynő, egy helytartó, van köztük egy nemes is, elit harcos… nem lehet akkor ez a túlvilág alja…
- Ahogy végignézek rajtatok, azon gondolkodom, hogy miért vagyunk itt? - emelte fel a foszladozó köpenyét, mintha tanácstalanul szét akarná tárni a karját, ám valójában megnövelte a lepel méretét és egy hatalmas fekete félkörként lebegett a padló fölött.
- Őrizzük a Ködkaput! - mutatott a feje fölé Lamech.
A lidérc felnézett, de csak a gerendákat látta, afölött pedig csak a málladozó plafont.
- A fölső teremben van… ahonnan jöttél… - segítette ki zavarában Karom.
- Aha… és mégis… mit kell rajta őrizni?
- Megnyílt az átjáró a holtak és az élők között. Nekünk kell vigyázni, hogy se ki, se be ne lehessen átjárni - magyarázott kezével is mutogatva Shaidar.
- Ahan… - bólintott

..... befejezés az előző íráshoz.....

- Megnyílt az átjáró a holtak és az élők között. Nekünk kell vigyázni, hogy se ki, se be ne lehessen átjárni - magyarázott kezével is mutogatva Shaidar.
- Ahan… - bólintott a lidérc, majd szomorúan körbenézett a társaságon, hogy ezek szerint itt kell maradnia legalább addig, amíg ki nem érdemli Leah bocsánatát.
- Gyere, megmutatom a kastélyt! - próbálta Chera kézen fogni a lidércet, de gyerekkeze átsiklott az anyagtalan testen. - Jéééé, de érdekes!
- Szerintem nem annyira! - sóhajtott a lidérc, kissé szomorúan gondolva a nagy lakomák hangulatára, a sör kesernyés ízére, egy lány kacér csókjára… Most szembesült csak azzal, hogy nem csak a testétől fosztotta meg Leah, hanem mindentől, amit eddig élvezett az életben.
- Ne búsulj barátom! - lépett elé Lamech kedélyesen. A zombi láthatóan már kora reggel nem volt józan. - Van egy isteni pálinka-készlet a pincében!
- Vicces vagy - huhogta a szellem és az előző estéről ott maradt víztócsára mutatott.
- Ugyan-ugyan - legyintett a zombi, mire egyik ujja pár méterrel arrébb repült. - Vedd csak fel azt a jóképű arcodat.
- Mit?
- Hát azt, amiben az előbb álltál az ablak előtt.
A lidérc először a zombira nézett, majd a többiekre.
- Miről beszél ez?
- Hát, amikor meséltél magadról, akkor felöltötted a régi tested - vont vállat Chera.
A lidérc lelkesedéssel felizzó szemmel meredt a kis rókadémonra, majd ismét emlékeibe mélyedt, hogy néhány perc után Atreus képében üljön a padon.
- No, így már mindjárt más! - nyújtott Lamech egy kupicát a hadnagynak. - Leah nevét dicsérjék Ghalla szerte! - kiáltotta a zombi gúnyosan és egy húzásra lenyelte a saját italát.
- Egy új életre! - tette hozzá a lidérc, majd ő is lehajtotta a pálinkáját.
Jóleső érzéssel szorította meg az üres poharat: mégiscsak van egy kiskapu! Leah nem gondolt mindenre! - mosolyodott el elégedetten, majd a következő pillanatban szertefoszlott a hajdanvolt végzetúr teste, hogy ismét a lidérc fekete köpenye lebegjen.
- Kissé megszédültem - sóhajtotta a lidérc, majd imbolygó léptekkel próbált az ágya felé suhanni.
- Még gyakorolnod kell ezt az alakváltást! - nézett Karom a kissé pityókás és a mágiától legyengült lidércre, majd bosszankodva Lamech-hez fordult: - Te meg ne itass le mindenkit azonnal!
- Miért ne? - kérdezte a zombi, majd ő maga is elvágódott a kopott hajópadlón, hogy hangos hortyogással töltse a nap hátralévő részét.

-----------------------------
OFF: Jó utat Atreus! Vigyázz magadra és küldj gyakran képeslapot!!!!!!

"Demonis Krypthazor csendesen elmélyült imájában új istene felé szobája magányában. Kérdések kavarogtak benne, próbálta megszokni új testét és újsütetű társait. Nagy részükről azt sem tudta egyáltalán micsodák... Lassan elöntötte valamiféle jéghideg ám nem kellemetlen érzés, lelkében felkavarodtak a közelmúlt emlékei és megérezte Leah csendes jelenlétét a testét alkotó nekromantikus varázsenergiákban. Szemei előtt elmosódott az apró házioltár és víziószerűen rajzolódott ki egy-egy eseménysor...

Hatalmas, kupolás terem, ahol mindenféle üvegszekrényekben kopott fegyvereket, régi vérteket, különféle használati eszközöket tartanak. Sötét köpenyes férfi sétál ezek között, amíg egy hatalmas, díszes szarkofághoz nem ér. Csontos ujjai végigsimítanak rajta, mire ajtaja lassan feltárul... A szarkofágban egy gyolcsokba csavart múmia pihen, jól láthatóan egykoron nő volt. A férfi lassan letekeri a holttest arcáról a kötéseket, és egészen közel hajolva a kiszáradt koponyához gyengéden a szájába lehel... Az ezredéve halott szemek felpattannak és véreresen fordulnak az alak felé, a szájából gurgulázó hangok törnek fel, és noha Demonis bizonyos volt benne, hogy még sohasem hallotta ezt a nyelvet, mégis értette a szavakat:
- Ki? - hörögte a nő. - Ki ... vagy?
- Üdvözöllek Nebet Het! - válaszolta síron túli hangon a csuhás. - Valaha Egyiptom leghatalmasabb uralkodója... S lám mi lett belőled? Megvédett-e lopott mágiád, melytől óvtalak?
- Ki... vagy... te?
- Látom ezen alakban nem ismersz meg... S így?
A férfi teste elhomályosult, hogy hamarosan gyolcsokba csavart, a fáraói jelképeket tartó, félig mumifikált holttest alakjában jelenjen meg. Az élőholt nő meghajtotta a fejét:
- Ozirisz... nagyisten,... holtaknak ura!
- Igen. E világban így ismernek... Többek között... De ez most nem fontos. Feladatom van számodra fáraónő! Egy messzi világban innen.
- Mi a ... feladat?
- Hatalmas háború zajlott egy más dimenzióban, amelynek eredményeként felszakadt az anyagi világokat az éteriektől elválasztó szövétnek... Kapu nyílt a holtak birodalmára, melynek következményei beláthatatlanok. E kaput meg kell óvni a betolakodóktól, amíg módot nem találunk a bezárására. Ezért strázsákat kívánok odaállítani...
- És mit... kapok ezért... én?
- Ha a küldetésed sikerre viszed, akkor megbocsájtom árulásodat és tartom magam az eredeti alkunkhoz. Neked adom a holtak hadseregét, hogy uralmad alá hajtsd ezt a világot. Ha segítesz visszakapod a koronád, a palotád, újra hason csúsznak előtted majd a nyomorult rabszolgák, hízelegnek a hatalmasok, drágaköveket és aranyat hordanak eléd a légiók, ékszert a karjaidra, a legnemesebb étkeket az asztalodra és az én hatalmam segíti majd őket, hogy ellenségeidet rabláncon hurcolják eléd, hogy kedved szerint bánj velük s lábaid zsámolyaként fejezzék be nyomorult életüket... S eltaszítom testedet, a halál többé nem fogadja be. Élni fogsz megint s érezni... Az idő szépséged ki nem kezdi, a halál érted el nem jő. Míg e világ létezik, örökkön parancsolhatsz felette... Ezt ajánlom neked.
- Elfogadom - hörögte mohón a nő.
Az istenség biccentett majd intésére egy mágikus portál nyílt meg amely a holtak birodalmába vitte az átlépőket.
- Gyere velem, s szolgálj hát engem, uradat, Leahot...

A kép megváltozott, egy ősi kastplom romjai látszottak egy jóval ismerősebb helyen. Ez valahol Ghallán volt, amely az Ellenséggel való harc során kiégett pusztasággá vált. A kastplom teteje réges-régen beomlott, központi hajója közepén egy éjfekete oltár díszlett, melynek faragásait elkoptatta már az idő vasfoga... Hirtelen éjsötét villám csapott le az égből közvetlenül az egykori kegyhely mellé és fekete csuhába öltözött csontalak jelent meg a becsapódás helyén. Lassan elhúzta tenyerét az oltár felett, melynek teteje lecsusszant és felfedte titkát. Az oltár valójában koporsó volt, melyben egy nemesi bársonyruhát viselő, fenséges szépségű, fiatal nő aludta örök álmát. Bőre alabástromfehér, ívelt éjfekete szemöldök és sötét hajzuhatag, arányos, kecses test vonzotta a férfiak tekintetét. A csontváz baljában apró csomagot tartott, melyet most lassan kibontott. Egy apró csecsemő nyugodott ott. A rémalak egyik csontujját rideg kegyetlenséggel szúrta át a gyermek nyaki artériáján, majd a vérző sebet a nő ajkaihoz tartotta. A szépség szeme felpattant, ajkai szétnyíltak, meghosszabbodott szemfogait mohón vájta a síró csecsszopó nyakába és élvezettel szürcsölte az éltető vért. Mire a gyermek elhallgatott a nő teljesen szárazra szívta és élvezettel emésztette el még megformázatlan lelkét is. A csuhás csendesen szólt:
- Itt az ideje, hogy visszatérj a világba Vampa grófnő. Szükségem van rád.
- Szolgálatod éltet Uram!
- Indulj hát keletnek, míg el nem érsz egy romvárat. Ott vár feladatod.
A nő pukedlizett és indulni készült, ám a halál komor Ura még nem fejezte be:
- Visszaadom neked családod hű szolgáját is.
Intésére a kastplom kertjében lévő egyik sír teteje meghasadt és egy rothadó húsú, rémalak vonszolta magát lassan elő az éjszaka sötétjében. Ruházata leginkább tengeri martalócra vallott, kalózkendője alatt hosszan lobogott szürke haja, mely tovább nőtt a sírban. Jobb kezében veszedelmes kinézetű tengerész szablya csillant. A halálisten hozzá intézte szavait:
- Üdv újra a föld felszínén Lamech! Emlékszem ígéretemre melyet tettem neked, mikor haldokolva feküdtél ágyadban. Nemesi vérvonaladra esküdtél, szolgálsz engem, ha visszaadom akit szeretsz az életnek. Nos eljött az alku ideje. Tarts egykori hűbérúrnőddel, szolgálj s te és szerelmed bére az élet lesz maga, avagy feküdj vissza a sír hűs ölébe.
- Szolgállak... Uram! - recsegte az egykoron volt tengerbáró és családja hűbérúrnője után sétált, jobb kezében a tengerészkard, baljában egy amulett, melyben a kép még az életénél is többet jelentett.

Egy magas, fekete páncélba öltözött alak fürkészte komoran a láthatárt. A páncélt nyilvánvalóan nem galetkire tervezték. Sötét volt, és sokkalta vékonyabb alakra illett mint egy galetki harcos, ám mégis fenséget és erőt sugárzott. A sisak mögül vörösen izzó szemek meredtek elő. Lassan oldalra fordította a fejét és síri hangon szólalt meg:
- Mit akarsz tőlem vínas turhul?
- Üzenetet hoztam - hallatszott a semmiből, majd lassan egy alig kivehető alak bonatkozott ki a levegőből.
- A magadfajta kárhozott lelkek Leah szolgálatában állnak. Nincs dolgom a halál istenével!
- Én mégis azthiszem, van, hadúr.
A sisak lassan a vínas turhul felé fordult és halkan sziszegte:
- Valaha megtagadtam a halált. Utána a halál tagadott meg engem. Nincs közünk egymáshoz!
- Láttad a néped elpusztulni Zhelitas. Valaha itt virágzó elf királyságok terültek el. Boldog földek. Téged pedig szerető család, feleség, gyermekek vártak. Néped tisztelt és felnézett rád mint védelmezőjére. Nem az én Uram hibája, hogy neked mindez nem volt elég. Hogy a neked adatott másfél évezrednyi élettel nem elégedtél meg!
- Igen. Magam választottam sorsot! Én törtem fel az ősi pecséteket és ragadtam ki magam Urad hatalmából!
- Azt hiszed? - ingatta a fejét a vinas turhul. - S mi lett a jutalmad? Csupán egy noth szellem vagy. Ha úgy tetszik egy elf fantom. Érintésed elszívta asszonyod és gyermekeid maradék éveit, saját fajtársaid kannibáljaként loptad meg éveiket, a magad hatalmán át fizetett meg neked Leah...
- Nem kell emlékeztetned rá! - hördült fel a hadúr. - Én láttam meghalni a karjaim között a feleségem akit szerettem és a gyermekeim, akik hús voltak húsomból és vér a véremből. Én zokogtam ezredévet, mert nem találkozhatom velük az árnyvilágban sem! Én átéltem, miről te csupán papolsz! Takarodj innen!
- És ha volna mód, hogy lelked kövesse szeretteidet? Ha elhagyhatnád végre e világot? Leah hatalma nagy, megsemmisítheti varázsodat, mely fogva tart... Cserébe azt kéri menj el innen délre, egy romvárhoz. az ott lévők elmondják majd, mit kell tenned Leaahnak... Gondolkodj el a szavaimon, Zhelitas!
A fantom nem válaszolt a vinas turhul pedig eltávozott. Az egykori dicsőséges hadúr még sokáig meredt a távolba, ám egyre inkább dél felé nézett, mintha lelki szemei megpróbálnák arra meglátni egy romvár sziluettjét...

Vékony alkatú fiatalember törölte meg vércsatakos homlokát. Érdekes figura volt. Hátán denevérszárnyak sarjadtak, mutatván démoni származását, ám egész alakja nem sugárzott valami lebírhatatlan erőt és hatalmat... Csendesen sziszegte maga elé:
- Ez nem volt könnyű... Egyre rosszabbak...
- Mert egyre több nyílik belőlük és egyre gyakrabban, ezért a negatív energiák birodalmamból elárasztják eme világot is, megbontva a mana kényes egyensúlyát - hallatszott egy síri hang, s áttetsző csontváz materializálódott a démoni fiú előtt, aki azonnal térdre vetette magát:
- Hatalmas Uram! Én végzem a munkát melyet reám bíztál, s bezárom a spontán nyíló apró kapukat birodalmadra, de egyre nagyobbak nyílnak... Nem tudom meddig lesz elég az erőm...
- Nyílt egy kapu... Egy hatalmas... Amíg az nem zárul be, addig ez a folyamat megállíthatatlanul nőni fog... Muszáj bezárnunk azt a kaput!
- De uram! ... Hogy lehetnék erre én képes?
- Magadban sehogy! Menj el a várhoz, melynek udvarában áll a kapu. Ott leghatalmasabb harcosaim fognak várni reád! Együtt felépíthettek egy hatalmas erődöt, amely megakadályozza, hogy illetéktelenek férhessenek hozzá birodalmam erejéhez s hatalomvágyuk elpusztítsa a világotokat! Együtt, egységben. S lelkekből vonhattok pajzsot a kapu köré, amíg nem találtok módot a bezárására.
A korcsdémon fejet hajtott és indulni készült, amikor a halálúr még utána szólt:
- Kiérdemelted, hogy nevet kapj tőlem démon. Mostantól szólíttass úgy: "Amateon"!
A fiú a szót ízlelgetve sétált el új célja felé. "Amateon"... Vagyis "Vándor"...

A nő nyugodtan sétált az alkonyattal terhes tájon, minden mozdulata sugározta, nincs kitől tartania kelljen. Megdöbbentően magas volt, vékony és kecses. Aranyszőke hajkorona omlott a vállaira, hátára, megejtő kék szemei pillantásában nem volt férfi szív, mely lángra ne kapott volna. Puha bőre, a táncos kecsességével mozgó testét körüllengő friss virágillat adott esetben másodpercek alatt ellenfélből rabszolgává alázhatott bármilyen férfit. A gőgtől és unalomtól terhes pillantást azonban nem volt képes egyetlen férfi sem megváltoztatni. Az istenek legszebb alkotásának tűnő lény, tulajdonképpen végtelenül unottnak tűnt, aki az abszolút csúcsragadozó nyugalmával járhat útján. Az úton, ahol éppen egy páncélos alak állt előtte, kivont fegyverrel... A nő közelebb lépett és királynői mozdulttal intett, hogy álljon félre az útjából a fickó:
- Menj innen! Nincs időm reád!
Az alak melléből rekedten sípolva tört fel a levegő:
- Tiltott ösvényre tévedt a lábad... Távozz arra, ahonnan jössz...
- Nekem erre van kedvem tovább menni. Már messziről is láttam egy kastélyt itt, ott kívánok megpihenni. És most takarodj a szemem elől szolga!
- Az a kastély tiltott terület. Nem fogad vendégeket - válaszolta szenvtelen nyugalommal az ösvény komor őre. A nő fáradtan legyintett, majd táncba kezdett...
...és ilyet nem látott e vidék évezredek óta. Mint kecses pillangó röppent a lány lába, a kihívóan mozgó csipő vonzotta a tekintetet, mely csak ritkán kalandozott el a dús keblek felé, melyek külön táncukat járták. Olyanfajta harmónia és báj sugárzott belőle, amelyet csak az Istenek maguk alkothatnak...
...s mindennek ellenére az út komor őrének kezében nem remegett meg a kard. A nő egészen megdöbbent, ilyen még sohasem fordult elő, hiszen anyai öröksége örök uralommal ruházta fel a gyenge és ostoba férfinép felett... Az őr rekedten vágta oda neki:
- Ezzel kereshetsz napi betevőt valamely bordélyban, de nem nyitja meg az utat számodra! S most távozz!
A nő arca kivörösödött a sértés hallatán, ugyanakkor tűz lobbant a szemében. A férfi kihívást teremtett. Ő volt az első akire nem hatott a mindent lebíró csáberő. S persze felhorgadt a büszkesége is. Ki ez az alak, aki így mer beszélni vele? Vele, akinek nem táncáért, csupán egyetlen mosolyáért adták el lelküket lovagok, tagadták meg istenüket elhívatott inkvizítorok. Ki ez ki dacolni mer vele, kinek egyetlen pillantásáért elébe szórták minden kincseiket fejedelmek, kinek hangja hallatán lábait csókolva imádták királyok is... A düh lassan elöntötte, tőrt rántva ugrott az alak felé, aki azonban könnyedén kitért és kardja markolatával leütötte a nőt. A harcos szenvtelen hangon szólalt meg:
- A nevem Lamech. Évszázadok óta nem dobog a szívem, nem kering vér az ereimben. Nem ejt meg a szépség, nem vidít fel a bor, nem hív táncra a zene. Halott vagyok aki csupán a halál urát szolgálja. Felettem nincs hatalmad szirén!
A nő döbbenten emelte fel világszép tekintetét, nem sokan ismerték volna fel a faját...
- A nevem Bellydancer. Síkok között vándorló szirén vagyok valóban. S gondolhattam volna, hogy e halott világból már a szépség s a kellem is kiveszett.
- Élőbb vagyok mint te - nevetett gurgulázva Lamech. - Mert nekem van célom.
- Nem értelek...
- Mond mi a célod Bellydancer? - kérdezte a strázsa megvetően. - Járod a világokat, erőfeszítés nélkül hajtod igádba a férfiakat, háborúkat robbantasz ki, családokat fordítasz egymás ellen s mindezt miért? Hogy elűzd végtelen unalmadat? A lelked halott szirén! Nekem nem ver a szívem, de van célom amiért küzdök s van egy feladatom, saját világom védelme, melyet végzek. Több bennem az élet, mint benned! Távozz innét. Nincs itt keresni valód!
A nő lassan ingatta a fejét, Lamech szavain gondolkodott végül kinyögte:
- Mi van a kastélyban?
- A halál, mely birtokába kerít mindenkit, ki átlépi kapuját. Nekünk az a feladatunk, hogy ne engedjük elszabadulni...
- Van még egy üres lakószoba? - mosolyodott el a szirén, szemeiből évszázadok óta először tűnt el az unalom.


Demonis Kryptazor fáradtan hajtotta le a fejét, s mormolt hálát Leahnak, hogy vízióban bemutatta új bajtársait. Kezdte érezni, mekkora feladatot bíztak rá..."

Miután a Ködkapu őrei beköltöztek otthonosnak éppen nem nevezhető, sötét kamráikba, ki-ki ízlésének megfelelően kezdte azt berendezni. Volt, aki még komorabbá tette, volt, aki csinosítgatta. Magára az épületre is ráfért volna egy kis renoválás, de az átélt megrázkódtatások hatására a kényszer szülte csapat inkább egy kis pihenés mellett döntött.
Mivel pár nap elteltével úgy látták Leah már nem küld újabb strázsát és nagyjából az ismerkedést is letudták, itt volt az ideje a feladatok kiosztásának
A földszinti fogadóterem volt az egyetlen hely, ahol mindnyájan elfértek. Ezért kerestek maguknak valamilyen ülő vagy fekvő alkalmatosságot, aztán csak néztek egymásra várakozóan, míg a mindig hiperaktív Chera - aki ugyan kinézetre és termetre is a legkisebb volt közülük, de az esze úgy vágott, mint a borotva, és aki a legjobban átlátta teendőik sorát, - tőle teljesen szokatlan komolysággal megszólalt:
- Na, ha ilyen szépen elfoglalta mindenki a helyét és megismertük egymást, azért lenne még egy-két teendő. Tudom, hogy most pihenni szeretnétek, de azért a bejárati torony megerősítése elsőrendű szempont, mivel a kaput sem lehet rendesen becsukni és a fagyos szél is úgy fütyül át a lyukakon, hogy öröm nézni, és ezt a kisrókák nagyon, de nagyon nem szeretik.
Nem nagy lelkesedéssel, de a többiek is belátták, hogy Cherának igaza van. Na és ha már ilyen szépen a nyakába vette az épület körüli teendők számbavételét és a csapat idegesítő noszogatását ezen munkák elvégzésére, egyúttal megszavazták, hogy meg is hagyják neki ezen nemes feladatokat (mivel, ha akarták volna se tudták volna belefojtani a szót).
Teltek-múltak a napok és a napi kötelező kőműves munka mellett a szövetség tagjai azon fáradoztak, hogy mindenki megtalálja a társaságon belül tudásához legjobban illő feladatokat, fejlessze szakértelmét, hogy még hasznosabban tudja majd ellátni a Leah által rábízott teendőket.
Szorgalmasan járták a vidéket, hogy elegendő energiát gyűjtsenek mindezekhez, ami ezen a kietlen tájon nem is volt egyszerű feladat. Egyre messzebb és messzebb barangoltak, ahol már kisebb erdők is előfordultak, melyek jó rejtekhelyül szolgálhattak az áldozatok becserkészéséhez.
Egyik nap, ahogy sorban hazaérkeztek és halk beszélgetés hallatszott innen-onnan, Zhelitas hangja ütötte meg fülüket: ….és akkor Szeptimusz megtámadott.
Hirtelen olyan csend lett a teremben, hogy a zertax percegését is hallani lehette a falban.
- Téged is! Engem is megrabolt! – hallatszott innen is, onnan is.
Mint kiderült: napok óta okoz fejfájást ez a rubin hordába tartozó végzetúr, aki úgy látszik rájött, hogy ők még nem gyűjtöttek annyi lélekenergiát össze, hogy kellően megerősödjenek, ezért most keselyűként köröz a Ködkapu körül, mindig újabb és újabb áldozatra lesve.
A helytartó magára vállalta, hogy megpróbálja jobb belátásra bírni a győzelemtől megmámorosodott Szeptimuszt, de dolgavégezetlenül tért vissza.
- Talán Kerheinának kellett volna beszélni vele. – kesergett a helytartó, - Úgy is ő vállalta a diplomáciai feladatokat. – Neki talán nagyobb szerencséje lett volna.
Egyik nap Karom úgy felhúzta magát a rubin hordás ismételt energia rablásán, hogy bár a rosszul sikerült fekete mágiás kísérlete után megfogadta, nem nyúl többé ilyen praktikákhoz, dühében a leggonoszabb átkával sújtotta Szeptimuszt, a többiek harsány biztatása közepette.
Mindannyian reménykedtek, hogy Leah isten most meghallgatja őket.
De sajnos a holtak gonosz istenének úgy látszik sürgősebb dolga akadt, és Karom átka is – akár a létrehozója - gyenge volt még, mert az elkövetkezendő időkben a helyzet még rosszabb lett. A telhetetlen végzetúr egész szövetségét felhergelte és mindenféle hazug vádakkal illetve a strázsákat, társait is rájuk uszította.
A ködkapu őrzői beszorultak hevenyészve javítgatott kastélyuk falai közé, még a mindennapi betevőjükért is alig-alig tudtak kimozdulni. A háborús helyzet azonban egyre jobban összekovácsolta a kis csapatot és egymást támogatva, kisegítve sikerült egyenként le-lecsapni a magukat elbízó, agresszor szövetség tagjaira. Pár nap elteltével egyszer csak azt vették észre, hogy a támadások hevessége megcsappant és a csatákból is egyre többször kevés sérüléssel, győztesen térnek haza. Aztán megtörtént az, ami számukra, mint harcokban megedzett, becsületes harcosoknak vagy nemes embereknek elképzelhetetlen volt: híre érkezett, hogy a háborút kiprovokáló és a saját embereit harcba szólító végzetúr, Szeptimusz, a közeledni látszó vereség láttán és számítva társai számonkérésére, gyáván megfutamodott és csatlakozott egy még mit sem sejtő másik szövetséghez, akik még nem tudták, hogy kígyót melengetnek a keblükön.
A háború kimenetele már nem volt kétséges, a strázsák örömmel vették az újabb nyugalmas napokat és az ellenféltől kapott hadisarcból legalább megjavíthatták a cúgos bejáratot.
Annál nagyobb volt a meglepetés, mikor egy vándorkereskedőtől hírét vették, hogy a nemrég nyulat játszó Szepti, az új szövetségében már megint ellenük áskálódik.
Gyorsan írtak egy levelet a Illuminati szövetségnek Szeptimusz viselt dolgairól, hogy figyelmeztessék őket, de már elkéstek. A rubin szövetség hadat üzent.
Elkeseredtek, hiszen még jóformán meg sem melegedtek már a második háborújukat kell, hogy megvívják, és ami bosszantó: mindezt egy ember miatt.
Zhelithas felajánlotta, hogy követként ellátogat az Illuminati szövetséghez és beszél velük, hátha – ha megismerik az előzményeket – meg tudnának egyezni valamilyen kompromisszumos megoldásban.
A Ködkapuban eddig sem volt felhőtlen az élet, de most a szokásosnál is fagyosabb hangulat uralkodott. A sokszor vérre menő összezördüléseknek csak Karom látta a hasznát, mert ilyenkor feltölthette vérkészleteit, melyet egy-egy szűkösebb nap után, titokban (a vérmágusnő ilyenkor becsukta a szemét) Vampa és Ezüst Agyar is meg-megcsapolt.
Mikor Zhelithas végre visszaérkezett és jó híreket hozott, mindenki fellélegzett egy kicsit.
Az Illuminati ugyan megkérte az árát – tegyük hozzá méltányosat -, de hosszú időre békét is ígért. Egyöntetűen megszavazták, a nyugalmuk megért ennyit. A béke megköttetett.
De a Strázsák emlékezete olyan, mint az elefánté, nem felejtenek: és egy végzetúr már felkerült erre a listára.

- Ezmiez?! -rontott be Chera a hatalmas terembe, melyben barátságosan ropogott a tűz a vöröses kövekből rakott kandallóban. Majd körbefordult, mintha csak az új ruháját akarná megmutatni, és kérdőn nézett a teremben tartózkodókra. Ők továbbra sem értvén a helyzetet, értetlenül nézték a pörgő kisrókát.
- Hát ez, hát ez, mi ez? - állt meg végül is háttal a közönségének, és meglengette a farkait.
- Nahát, manót fogtál, csinos darab - nyugtázta az esetet Karom és érdeklődve nézte a görcsösen a hófehér prémbe kapaszkodó apróságot.
- Nem én fogtam, ő fogott meg. Nézzétek - Rövid nyújtózkodás után Chera megragadta a manócskát a grabancánál, és felemelte. A helyzet nem tartott sokáig, az apró emberke pillanatok alatt átölelte a lány csuklóját, és most már abba kapaszkodott minden erejével.
- Vagy ezt figyeljétek - Bal kezével megint csak megragadta a manót, és földobta a levegőbe. Egy szemhunyásnyi időre a szitakötő szárnyak munkához láttak, míg pördült párat a kis test és irányba állt, majd mint egy kő zuhant le, egyenesen Chera feje tetejére.
- Szóval ez mi? Ehető? - kérdezte újra Chera, megszerezve az apró figurát, és érdeklődve figyelte ahogy az rémülten próbálja magához ölelni a lány ujjait.
- Ugyan, ki lakna jól egy ilyennel? - kételkedett Nebet Het.
- Pár csepp vér lehet csak benne, nem több - fintorgott Vampa.
- Vidd magaddal harcolni, hátha jó valamire - vélekedett Zhelithas, akinek egy igen szépen fejlett jégféreg tekergett a lábánál.
- Nem tudom, olyan kis sunyi feje van - kételkedett Chera, miközben mutatóujjával az aprócska manóorrot pöckölgette.

Végül is a manó maradt, senki nem ette meg, és nem is dobták ki. Egyre inkább otthon érezte magát a kastélyban, és hamarosan az ott lakók pontosan tudták hogy a kisebb eltűnt használati tárgyakat hol kell keresniük. Chera már fel sem nézett, amikor a bundákkal telehordott szobájába toppant valaki feldúltan, csak intett az egyik sarok felé, ahol a manó ütötte fel tanyáját, és büszkén trónolt a szerzett javakon.
Persze nem mindig ment ez ilyen simán. Előfordult, hogy a lány az utolsó pillanatban mentette ki manóját Vampa zertaxának reggelijéből, vagy lábujjhegyen lopakodva lopta ki Bellydancer fürdővízéből a levegőhiánnyal küszködő Szökkencset.

Aztán eljött az a nap, amikor az is kiderült megérte-e hosszú órákat gyakorlással tölteni. És Szökkencs bebizonyította, hogy méltó a bizalomra.
A háborúk sok fejtörést okoztak Cherának, nem értette hogy lehet ezeket az inkább bajtársias ütközeteket háborúnak hívni. A strázsák sokat magyarázták neki, hogy bizony, nem szabad megölni a végzeturakat, hiszen a felszabaduló lélekenergia elszabadulhat. De annyira logikátlannak tűnt, elengedni az ellenfelet, hogy az később visszajöhessen bosszúért lihegve.
Minden taktikának ellentmondott. Persze amikor Chera volt a vesztes fél, sokkal szívesebben vette ezt a bolond szokást.
És az egyik ilyen vesztesnek induló csatában végre Szökkencs is megmutathatta mit ér.
Hiába támadt a vöröslő jelvényt viselő harcos, a manó elébe ment a csapásnak, és elkapta a rókalány felé száguldó kardot. És a vesztett küzdelemnek induló harc menete megfordult. A lány ki tudott térni a belassult csapás elől, és egy köríves mozdulattal felnyitotta ellenfele hasát. A fájdalomtól kábán tántorgó harcos innen már könnyű ellenfél volt, azonban a lehanyatló ellenféllel együtt a manó is a földre zuhant, és mozdulatlanul elterült a földön. A lány kétségbeesetten rohant hozzá. A tehetetlen harcosból könnyű szerrel kinyerhető lélekenergiával sem törődve felkapta a kis élettelen testet és rohant vissza vele a kastélyba, hátha valaki meg tudja menteni szegényt.

Aztán a harmadik ilyen alkalom után már biztosan tudta, hogy az az átokfajzat manó megint csak szimulált!

Chera elcsigázottan, véres ruhában támolygott be a kastélyba. Halkan szűkölve lépett el a saját sebeit ápolgató Karom mellett, aki magában motyogva summázta, hogy sosem gondolta volna, hogy ennyi alapanyagot fog tudni kinyerni valaha is a saját testéből vérmágiája számára. Az egyik sarokban heverő Agyar bundája is csatakos volt, imitt amott csomókban hiányzott a szőre.

Az egész társaság a végletekig fáradt volt, regenerációs képességeiket még soha nem használták ki ennyire. A kisróka fejében megfordult, hogy tulajdonképpen jobb is lenne nekik, ha nem gyógyulnának ilyen gyorsan, akkor csak lefeküdhetnének egy sarokba, várva a gyógyulást, de így, saját maguk és a Ködkapu nevében sem engedhették meg maguknak, hogy elbújjanak. Ha háború van, hát háború van.

Bár a jelenlegi helyzetet egyikőjük sem nevezte volna annak. A Vérkő Bajnokai egy erős, valaha talán nemes harcosokból álló szövetség volt. De mostanra megfertőzte őket valami. Nem a lélekenergia utáni vágy, hiszen az eddig is mindenhol jelen volt. Egy kígyónyelvű tag áskálódása eredményezhette, hogy ezt a dicstelen háborút indítsák. Bár a jelenség már ismerős volt a strázsák számára, mégis érthetetlen.
Hiszen ők nem keresték a bajt, de megvédték magukat, amikor mások megtámadták őket. Azt a szövetséget elhagyták a tagjai, mint patkányok a süllyedő hajót, majd erősebb szövetségeseket kerestek, és azokat is a strázsákra uszították.

Az első ilyen eset végül is szerencsés véget ért. Szeptimusz hiába szűköl most, szövetségi kötelékei nem engedik, hogy akár csak egy ujjal is a strázsákhoz érjen. Bár a kastélyban nyílt titok volt a tény, hogy a béke megkötése előtt Karom még kicsit eljátszott a fiúval, és a vérével teli fiolát azóta is kiemelt helyen tartja.

De ez most egy másik helyzet.
A Bajnokokkal nem tudják tartani a versenyt, az aránytalan különbségek egyértelművé tették a háború végét.
Cherát leginkább az bosszantotta, hogy a háborúban a pofonokat nem a bajkeverőtől kapták, hanem a Bajnokok másik tagjaitól. Ő mostanában elhanyagolta harctéri gyakorlatait, még meg kellett ismernie hogyan is működik ez az új világ. Így nem csoda, hogy többször is alulmaradt a küzdelmekben. Megpróbált mindent, amit ennek a világnak a szabályai megengedtek, de Hammerfal úgy vágott keresztül védelmén, mintha az ott sem lett volna. Az ármányoskodó bezzeg többször lepattant a nála jelentősen erősebb szövetségi társai ellen tett intézkedésekről.

De ez kevés volt.
Eljött az ideje az első, keserű vereségnek.

- Valami baja van, biztoooos! – zengett végig Chera csacsogó hangja a kastélyon.
- Már megint kinek van baja? – lépett elő Zhelithas kissé álmosan nyújtózkodva a délutáni pihenője után.
- Ugye nem megint Demonisnak kell szerezni egy bárdot! – jelent meg Ezüst Agyar is a kastély kövezetén. – A múltkori eset után is két hétig bolhás voltam.
- Lehet, hogy gyakrabban kellene fürdened! – jegyezte meg Nebet Het, aki az udvar árnyékos végébe húzódott, mert a napot még lemenő állapotában sem bírta a bőre.
- Hát a Helytartó!
- Az a hullafaló? – hökkent meg Karom. Ruháját legutóbbi kísérletének nyomaként vércsíkok díszítették.
- Ez lesz az új divat? – fintorodott el Chera látva a mágusnőt.
- Még majd lesznek csíkokat is – felelte Karom kissé csípősen, miközben ujjait végighúzta az arcán, megrajzolva a leendő mintákat.
- Mi van a Helytartóval? – tért vissza a témára Zhelithas. A fantom kipihente magát, így esti portyájára indult volna.
- Hát, hogy valami baja van! – vonta meg a vállát Chera és nagy szemeket meresztett a körülötte állókra.
- Chera! És ezért sikítottál ide mindenkit? – nézett a kis rókára Lamech bosszúsan, majd húzott egyet a kulacsából, idegnyugtatásképpen.
- Hát igen…
A nap lebukott a sivár vidék mögött, utolsó erejével ugyan még vörösre festette az égboltot, de nem küzdhetett sokáig a Ghallai holdakkal, akik elfoglalni készültek éjszakai trónusukat. Enyhe légörvény jelezte, hogy Kerheina is megjelent.
- Születésnapja van! – szólt bele a társalgásba rekedten, mintha a hangszálairól még nem pattogott volna le a kőborítás.
- De hát ez nagyszerű!! – tapsolt Chera, miközben aprókat szökkent. – Honnan tudoood?
- Leüssem? - nézett Ghal’kyron a mellette álló Zhelithasra.
- Hagyd! – legyintett a fantom.
- Pont az alvógerendám alatt egyezkedett Leah-val a minap, hogy erre az egy napra vigye vissza a halottak közé, de nem figyeltem, hogy mit akart ott, nem is nagyon érdekelt…
- … akkor csinálunk neki ropogós embertortát, meg gyertyákat meg… tűzijátékot is! Ugye lesz tűzijáték!! – nézett az egymásra meredő élőholtakra.
- Miről hadoválsz? – huhogta Demonis.
- Hátha születésnapja van, akkor azt meg kell ünnepelni!
- Talán ő nem akar ünnepelni! – mutatott rá Nebet Het.
- Miazhogynemakar? – hadarta el Chera egy szuszra és értetlenül nézett egyikről a másikra.
- Talán egy döglött állattal felvidíthatnánk! – vetette fel az eddig csendesen lebegő Vampa.
- Pfúúúj! – nyújtotta ki a nyelvét Chera.
- Inkább, mint véres-ragadós-krémes-húsos tortával… - zárta le Zhelithas a dolgot.
- Jól van akkor – sóhajtotta a kis róka. – De azért tűzijáték lesz? – nézett fel Nebet Hetre reménykedve.
- Persze… beleszúrjuk a döglött állatba, még gyertyát is teszünk rá és az egészet meggyújtjuk! – felelte a múmiakirálynő.
- És egyből flambírozott is lesz a hús! – huhogta Demonis, ami több, mint kísértetiesre sikerült, mivel nevetni is kezdett azonnal, ezáltal olyan hangja lett, mintha sípolna a tüdeje.
- Szerezzünk akkor valami dögöt! – tárta ki a szárnyát Kerheina és a magasba emelkedett.
- Én ugyan nem hajkurászok mindenféle lényeket! – legyintett királynői mozdulattal Nebet Het.
- Kivéve, ha éhes vagy… - szúrta közbe Ezüst Agyar, majd erőteljesen vakarózni kezdett.
- Jól van! Holnap estére valamit csak összehozunk! – bontotta a társalgást Zhelithas és útnak indult.
Ő a maga részéről biztos volt benne, hogy az esti portyán pillanatok alatt beszerez valami döglött dolgot.
A várudvarról lassan elszállingóztak a lakók, ki-ki indult a dolgára. Volt, aki az egész napos vadászatot és fáradalmat kipihenve, nyugovóra készült a végre valahára rendbe hozott szobájában; volt, aki épp az éjszakával kelt életre és most indult útnak zsákmányért.
A kastély lassan elcsendesedett, a gyertyalángok fénye kialudt… egyedül a Helytartó szobájában égett tövig a vaskos fekete gyertya.
- Leah, Holtak Atyja! Engedd, hogy ezen a napon visszatérhessek a halottak közé, hogy emlékezzem, hogy vezekeljek… arra a napra… arra a kegyetlen napra, amelyen születtem… arra napra, amikor önhitten feláldoztam a gyermekeimet… - ismételgette a fekete koponyával díszített oltár előtt.

Az éjszakai vadász kifinomult ösztöneivel indult el Zhelithas, ezért is élvezte jobban az ilyen vadászatokat és portyákat, mert éjjel nem volt a nap világító, segítő fénye. A sötét napszakban igazán szüksége volt minden ügyességére és ravaszságára, hogy megszerezze, amit akar.
De akárhogy is igyekezett ezen az éjszakán, egyszerűen semmi dögnek valót nem talált… illetve semmi olyat, amit jó szívvel a Helytartónak adott volna.
A vörös hold fénye hívta fel a figyelmét arra, hogy elmúlt éjfél, úgyhogy nagyon kellett sietnie, ha a hazamenetel előtt be akart fogni valamilyen állatot.
Az elszáradt bozótos hirtelen megrezzent, ahogy Zhelithas közelített felé. A fémeskék bőrű fantom, olyan gyorsan ragadta nyakon a sunyi manót, amely menekülni próbált, hogy a lénynek esélye sem volt elmenekülni.
Néhány perces szemrevételezés után úgy ítélte meg, hogy a manó tökéletes fogás lenne a ghoulnak. Jobb kezét magasba tartva a manót szemmagasságba emelte:
- És akkor most felszólítalak, hogy halj meg!
A sunyi manónak még a lélegzete is elakadt erre, majd hatalmas szemeket meresztett a fantomra.
- Nem hallod, te állat? – emelte meg a hangját Zhelithas.
A fantom néhány percig várt, hogy az állatnak legyen ideje eleget tenni a felszólításnak, mire a manó hangos sivításban tört ki.
- Az a szakadt ruhájú, koszos, nagy orrú nénikéd!! – dörögte a fantom, és kiszívta a manó lélekenergiáit, hogy elhallgattassa.
Ezzel azonban a manó fényes szárnyai kiszáradtak, összetörtek, az állat bőre testére aszott, húsos, cupákos izmai eltűntek, mígnem egy halomnyi csont maradt csak belőle.
- Idióta állatok! – hajította el a porhüvelyt egy kisebb mocsaras területre az út mellett, majd hazafelé indult. – Talán a többiek találnak valami értelmesebbet…

Demonis Krypthazor lelkesen indult a hajtóvadászatra. Neki nem volt baja a ghoullal, lévén a Helytartó őt nem akarta megenni egyszer sem, és valami különös ok folytán a Helytartónak nem okozott gondot megérteni a huhogását… vagy csak sosem figyelt oda rá… de Demonist nem nagyon zavarta volna ez sem…
Sötéten foszló köpenyében, vöröslő szemeivel lebegett tova az úton.
- Kegyelmezz, szellem! – riasztotta fel gondolataiból egy hang.
Demonis felkapta a fejét és körbenézett, ekkor tűnt fel neki, hogy letért az útról és egy tüskés bozótoson keresztülvágva egy végzetúr táborán lebegett végig, aki épp aludni készült. Mikor lenézett, az is feltűnt, hogy a tűz közepén ácsorog. Nagy sóhajtással arrébb lebegett. Ő maga nem volt tisztában azzal, hogy így csak fokozta a végzetúr remegését.
- Egy állatot keresek – huhogta kedvesen Demonis.
- Kegyelmezz! Ne bánts! – ugrott a végzetúr és leborulva a földre kuporodott.
Demonis tanácstalanul nézett körbe, miközben enyhe szellő lobogtatta meg köpenyét.
- Vidd el mindenem, csak az életem ne vedd el!
- Jó – vont vállat Demonis és elvonult a kis tisztástól, mert úgy ítélte meg, hogy egy ilyen őrülttel nem lehet tisztességesen szót váltani.
Nem kellett sokáig haladnia, mikor förtelmes bűz ütötte meg az orrát. Gondolta közelebbről is megnézi a dolgot, hátha talál valami használható darabot, amit a barátjának adhat.
Furcsán ismerős helyhez közelített azonban. Egy-két megroggyant oszlopot, kidőlt emlékműveket, lerombolt kis épületeket világított meg a vöröslő hold.
Az egyik kis épület különösen ismerős volt számára, bár hamar megállapította, hogy még sosem járt ezen a helyen korábban. Megpróbálta megérinteni az épületet, holott biztos volt benne, hogy a keze átsiklik majd az anyagon. De valahogy mégis érezte a kő hűvösét.
Hirtelen felsikoltott, majd izzó szemmel menekült el… a temetőből… a kriptától… soha többé az életében nem akart ilyen helyen járni.
Ahogy visszafelé lebegett, nem is figyelte, hogy merre tart. Hirtelen valamiben elakadt a köpenye, a temető kapujától nem messze, az erdő bokrai és fái között.
- Ezzel meg mi lett? – nézett le a tágra nyitott szemmel az égre meredő, sápadt fehér arcú végzetúrra, aki az imént még kegyelemért rimánkodott. – Hahó! – húzta végig szellemkezét párszor a nyitott szemek előtt, de azok meg se mozdultak.
Néhány perc tanácstalan lebegés után Demonis megvilágosodott
- Ez tökéletes ajándék lesz! – vidult fel teljesen, majd lehajolt, hogy felemelje a végzeturat, de a keze átsiklott a vérten, ruházaton, kihűlő félben lévő húson.
- Óóóó, affene… - mérgelődött a lidérc, majd az egyik bokorban szűkölő állat felé fordult.
A kis kórokozó remegve figyelte, ahogy halott gazdája körül tevékenykedik a szellemlény.
- Ne félj! Nem bántom… ráadásul neki már mindegy… - huhogta a lidérc és kissé közelített a kórokozóhoz. – No, gyere közelebb! – nyújtotta ki hosszú ujjait Demonis, mire az állat támadásba lendült, hogy teljes erejével a lidércbe vájja halálos méreggel teli hegyes szúrócsövét. Majd a nagy lendülettől halkan koppant az avarban, ahogy átsiklott a lidérctesten.
- Te kis butus! – hajolt le a lidérc.
A kórokozó ezúttal megpróbált elbújni, egyenesen Demonis köpenye alá. A lidérc arrébb lebegett, de a kis állat a köpeny belső oldalába kapaszkodott, így eltűnt a kíváncsi tekintet elől. Demonis szomorúan sóhajtott, majd hazafelé indult, nem is sejtve, hogy új hű társat talált.

Ezüst Agyar imádta a farkas létet. Azt, hogy éjszaka a puszta üvöltéssel rémületbe kergethet falvakat, hogy nem menekülhetett érzékei elől egyetlen lény sem, ahogy erős állkapcsai között roppant a csont… csak ezek a fránya bolhák ne lettek volna, akik mindig a legrosszabb pillanatban marták a húsát, szívták a vérét.
A fehér hold világosságát nem nagyon használta ki, egy sötét, árnyékos völgyben vadászott… vagy vakarózott éppen…
Ahogy megérezte egy mérges nyukmár édes illatát, amelyet a szél felé fújt, összefutott a nyál a szájában, majd bevillant az agyába, hogy ez tökéletes ajándék lenne a Helytartónak… így persze még óvatosabban kellett becserkészni, hogy az állat húsa és íze megmaradjon.
Még párszor beleszimatolt a levegőbe, mire tökéletes kép jelent meg a fejében egy fiatal nyukmárról, alig lehetett idősebb hat hónaposnál.
- Nyaaaam… a legfinomabb! – nyalta meg a szája szélét a vérfarkas. – Nemrég hagyta el az anyját, még érzem a szülői fészek illatát is halványan.
A vérfarkas lassú mozgással indult előre a szag irányába, óvatosan rakta egymás elé a lábait, lapockái ritmikusan mozogtak, ahogy haladt a kiszemelt zsákmány felé.
Tágra nyílt szemeivel hamar meglátta a folyóparton kotorászó nyukmárt. A talajra kushadt, néhány percig hegyes füleit körbe forgatva figyelt, nedves orrával szimatolt.
Majd kirobbant a fedezékből. A nyukmár sivítva pördült meg, éles karmai meglepően erősnek bizonyultak fiatal korához. Agyar pofáján fájdalmasan szivárgott három csíkból a vér. A támadás elől félreugrott nyukmár nem menekült, szembefordult a támadóval, hangosan fújtatva próbálta magát félelmetessé tenni.
Agyar bokáig tocsogott a vízben, ez felettébb felbosszantotta. Nem beszélve a csúfos szégyenről, hogy lesből támadását ilyen egyszerűen kivédték. Felmordulva vicsorgott, majd ismét nagy lendülettel a nyukmár ellen indult. Az állat megpróbált kitérni a támadás elől, de Agyar ezúttal számított rá. Módosította a röppályát, majd teljes súlyával leteperte az állatot, hogy élvezettel a nyukmár torkába mélyesztette hegyes fogait.
Agyar jóllakottan lépdelt hátra az áldozata mellől. Elégedetten felvonyított a holdakra. Ezen este is sikeresen vadászott, csillapította éhségét és még… valamit elfelejtett.. mit is?...
- Óhhh, a búbánatos, ótvaros öreganyját!! – gondolta hirtelen, ahogy a kizsigerelt, véres cafatokban lógó tetem maradékára nézett. – Az ajándék!

Karom szeretett a holdfényben sétálni. A vérmágusnő szerint ilyenkor lehetett a leghatékonyabb dolgokat begyűjteni a varázslatokhoz és abban is biztos volt, hogy a Helytartó ajándékának a beszerzéséhez ez az alkalmas időpont. Magára kanyarított a köpenyét és útnak indult. Őt nem korlátozta sem a napfény, sem az éjszaka sötétje. A kedvenc begyűjtőhelye felé indult, ahol évezredekkel korábban mutathattak be véres áldozatokat az akkori népek. Valójában csak egy kis tisztás volt a domboldalon, itt-ott néhány kisebb buckával, egy kiálló szikladarabbal, és csak ő érezte meg a szakralitás szellemét ezen a helyen, a többieknek csupán egy domboldal volt, ahonnan jó kilátás nyílt a környékre.
Éjfél előtt, még a fehér hold homályosította el a csillagokat és Karom a kiálló sziklán egy rég keresett lényt pillantott meg.
- Ó igen! – sóhajtotta Karom, majd egy ködfelhőt küldött a holdfényben gyanútlanul sütkérező mocsári csápra.
A csáp kábultan hullott a lábszárig érő fűbe, míg a vérmágusnő kényelmesen odasétált a megdermedt lényhez.
Örömtől csillogó szemmel húzott elő egyet a fiolái közül, majd ősi szavakat mormolva belevájta hegyes körmét az áldozat vénájába és egy vékony csíkot húzott benne.
A fiola lassan telt a csáp sűrű halványrózsaszín vérével, miközben Karom a kiálló sziklára folyatott a körméről néhány cseppet, az istenségnek, akit valaha ezen a helyen imádtak.
A csáp lassú halála végeztével Karom megállapította, hogy már a vörös hold fénye vonja körbe alakját.
A csáp élettelen testét a szikla tövébe helyezte, majd lezárt fiolájával elégedetten sietett vissza a kastélyba. Mikor mágikus kellékekkel telezsúfolt szobájába ért, és a becses vért biztonságba helyezte, akkor eszmélt rá, hogy tulajdonképpen a Helytartónak akart ajándékot vadászni.
- Reméljük, a többiek sikerrel járnak! – gondolta fáradtan végül, majd aludni tért.

Kerheina kényelmesen szelte a levegőt. Jóllakott és elégedett volt. A vörös hold jelezte, hogy még van néhány órája az éjszakából, így minden pillanatát kiélvezte a repülésnek, a korlátlan lehetőségnek, amit kapott. Különösebben nem foglalkozott sem a Helytartóval, sem a többiekkel, tudomásul vette, hogy ide küldték, ezentúl itt kell élnie, de ez számára nem jelentette azt, hogy azonnal egymás nyakába kell borulniuk.
Chera nagy lelkesedése pedig, hogy ajándékot vigyenek a hullafalónak? Minek? Adott neki valaha is valamit ez a ghoul? Azon kívül, hogy folyton figyelni kell rá és a többször tapasztalt csetepaté miatt a nappali szunyókálásait meg kellett szakítania… ez azt jelentette, hogy három napig szenvedett az izmaira telepedő zsibbadtságtól. Mindezt azért, mert a Helytartónak kedve szottyant megenni Nebet Hetet vagy éppen nekitámadt a farkasnak…
- …és ennek vadásszak én ajándékot!
Leszállt egy kis tó partján, amely víztükrén vidáman csillantak meg az ezüst haltestek, akik a holdfényből gyűjtötték magukba az energiákat.
Kerheina élvezte ezt a különös bugyborékoló hatást, amit a halak tánca keltett. Leginkább azonban azt élvezte, mikor közéjük gázolva puszta kézzel fogta el őket és a begyűjtött energiáikat magába szívta.
Ahogy guggolva nézelődött a parton egy zöldesbarna varangy ugrándozott el mellette a fűben, majd hangos toccsanással a vízbe vetette magát.
A halak szétrebbentek, csak a víz hullámzása maradt utánuk.
- Átkozott dög! – kapott a varangy után Kerheina és kiemelte a vízből.
A varangy megpróbált védekezni, hosszú nyelvével előre csapott, de a gargoyle számíthatott erre, mert elkapta a varangy nyelvét és annál fogva lógatta egy darabig.
- De egy rusnya dög vagy! – forgatta körbe. – És büdös is! Én bizony meg nem ennélek… szerintem, még a ghoult sem láttam ilyen nyálkás izét falatozni!
A varangy szörcsögő hangon szedte a levegőt, ami tátott száján keresztül inkább kifelé szökött a tüdejéből, mint befelé.
Kerheina hirtelen ötlettől vezérelve némi lélekenergiát áramoltatott a lénybe, majd elengedte a nyelvét, a varangy a vízbe pottyant. Néhány percig nagyokat kortyolt a levegőből, majd kimászott a fűbe a gargoyle lábaihoz.
- Gazdám! – szörcsögte. – Mit parancsolsz?
- Ne légy láb alatt Breki! – támaszkodott a szárnyira a nő, miközben ismét a halak táncát figyelte.

A felkelő nap már úton találta Ghal’kyront. A fehér bőrű harcos fején széles karimájú kalap tarkarta el a kis szarvakat, míg bőrét is védte a gyilkos napfénytől.
Az apai örökség része volt, hogy nem kellett elbújnia nappal, de az anyai démonvér mégsem viselte el a közvetlen napfényt.
Egy kis faluhoz közelített. A határban már sürögtek-forogtak a lakók, úgy tűnt kaszáláshoz készülődnek a réten.
Ghal’kyron a kalapjához érintette a kezét és biccentett a munkásoknak, majd tovább sietett mellettük. Mikor a falu kezdetleges palánkkerítéséhez közelített egy akolnyi kecskebirka rohant ki az útra. Mögöttük néhány gyerek rohant, hangosan kiáltozva.
A falu kapujában két marcona végzetúr ácsorgott. Lenge vászoning takarta izmos testüket, fegyverzetük bőrszíjakon lógott.
- Ki vagy és mit akarsz itt? – morrant az egyik, kezét a csillogó buzogánya markolatára szorítva.
- Semmi különöset, csak nézelődök… - vont vállat Ghal’kyron, magában boldogan elmosolyodott az ismeretlen zsoldosok láttan: „Végre egy jó kis bunyó!”
- No, hordd el magad másfelé, éhenkórász! – felelte erre a másik, kihúzva magát. Így még magasabbnak és nagyobbnak tűnt.
Ghal’kyron kissé meghajtotta magát, majd egy jól irányzott mozdulattal behúzott az erősebbnek saccolt őrnek, pontosan a bordái alatt, a lépénél találta el az alakot, aki könnyezve hullott térdre előtte, a következő ütés az őr meztelen hátát érte, pontosabban a veséjét.
Mire a másik őr ütésre emelte a csillogó buzogányt, Ghal’kyron kezében megvillant a tűzfuvallat vöröslő lángja, amely felhevítette a támadó fegyvert. Az őr fájdalmas kiáltással dobta el a használhatatlanná vált buzogányt, miközben vöröslő tenyerét rázta.
Ghal’kyron egy rúgással meghajlásra kényszerítette a nála termetesebb őrt, majd a tarkójára mért ütéssel az ájulás sötétjébe taszította.
- Parasztok! – lépett át a két test fölött és a rémülten néző asszonyok kereszttüzében végigsétált a falun. Kissé csalódott volt, mert izgalmasabb küzdelemre számított.

Ahogy haladt az utcán, egymás után csukódtak be a házak ajtajai, hogy a lakók az ablakok mögül kukucskálva figyeljék az áthaladót. Ghal’kyron szinte biztos volt benne, hogy ha az asszonyok egyszerre támadnának rá, akkor esélye sem lenne védekezni, de ahogy elnézte toprongyos ruhájukat, koszos bőrüket, kendő alá rejtett hajukat, bizonyosra vette, hogy egyikük sincs annyira merész, hogy nyílt támadást kezdeményezzen ellene.
Elsétált a legdíszesebbnek tűnő házig, ahol egy terebélyes asszonyság állt az ajtóban, majd végignézett a végzetúrnőnek csúfolt parasztasszonyon:
- Jöttem a szokásos adományért!
- Nem kapsz semmit! – lendített meg az asszony egy sodrófát. – A férfiak már amúgy is úton vannak!
- A mezőről? – pöccintette feljebb a kalapját Ghal’kyron, miközben egy kisebb lángcsóvát küldött útra, amely hamuvá égette a fenyegető fegyvernek szánt sodrófát.
- Dolgozz meg te is az élelemért! – fortyant föl erre az asszonyság.
- Épp azt teszem! – hökkent meg Ghal’kyron. – Szóval, hol az állat? – emelte meg a hangját kissé.
Az asszonyság megadóan intett, mire egy fiatal lány elővezette az állatot, egy mocsári dabaq-ot. Minden lépésénél látszott, hogy a lány attól retteg, a démoni sarj őt emészti el azonnal, az állat helyett.
„Ha tudná, hogy nincs ilyen hatalmam!” – mosolyodott el kajánul a harcos.
- Nocsak! Milyen szép egy darab!
- Reméljük, ezzel megleszel egy darabig! – morrant az asszonyság.
- A lányra gondoltam…
- Ne feszítsd a húrt! – dörögte az asszonyság.
- A kastély lakóinak nevében, köszönet az adományért! – biccentett Ghal’kyron és átvette a dabaq köteleit, hogy kivezesse a faluból.
Lassan kivonult a főutcán, a lakók gyűlölettel vegyes félelemmel néztek utána. Mikor átlépett az eszmélő férfiak teste fölött, az egyik felnyögött:
- Te is csak egy tolvaj vagy!
- Örülj, hogy nem Kerheina jön az adományotokért! – vetette oda Ghal’kyron, mire az őr gyomrát fájlaló keze megállt a mozdulatban, de a démoni sarj nem foglalkozott vele tovább.
Kivezette a dabaq-ot és egyenesen Ködkapu kastélya felé sietett vele. Mikor elhaladt a mezőn, szélesen integetett a munkásoknak, akik kaszáikat lengetve viszonozták a köszöntést. Ghal’kyron nem értette bosszankodásukat…
- Hát nem ér meg nekik ennyit az, hogy épek, egészségesek, nincs törött bordájuk? – nézett a dabaqra, aki kissé egykedvűen csámcsogott.
- Ne nézz rám, ilyen unottan! – morrant Ghal’kyron. – Neked most félned kell! – utasította az állatot, aki erre előre hajolt és a harcos fülébe lihegett.
A kedveskedő mozdulatra egy hatalmas pofon volt a válasz: - Pfuuujj! Soha, de soha ne próbáld meg ezt még egyszer!!! – hadonászott mutatóujjával Ghal’kyron, miután a nyakába lehelt nyálat letörölte.
- Nem leszek olyan kegyes, hogy ezek után gyors halált halsz! Pedig bizonyára a Helytartó örömmel elfogyasztott volna! Engem fogsz szolgálni és védeni életed végéig!

Chera boldog ugrándozással igyekezett a mezőre. Imádta a születésnapokat! Csak jó emlékei voltak ezekről az ünnepekről! Friss, ropogós emberhús, válogatott finom falatok, szülei büszke tekintete.
Biztos volt benne, hogy a Helytartónak is nagyon fog tetszeni a rengeteg ajándék, amivel meglepik majd.
A kis rókadémon kényelmesen elhelyezkedett egy hatalmas bucka mögött, itt biztos talál valamit, ami a helytartó kedvére való. Teltek múltak az órák, és semmi nem mozdult a környéken, Chera már teljesen elzsibbadt, és éppen kezdett lemondani az aznapi zsákmányról amikor mégiscsak megpillantott valamit. Nini, egy mozgó kavics, és még pislog is. – csodálkozott rá az előtte elugráló szürkés bőrű lemurra. Mégiscsak vadászni fogok! De furcsán jár, hmm, ha úgy ugrálok, mint ő, majd azt hiszi, hogy én ő vagyok. – Azzal négykézlábra ereszkedett, és utánozni kezdte a lény apró szárnymozgásokkal kísért, fura, ugráló mozgását.
- Jól látok, hát most rokon, vagy nem rokon? Rókalemúr vagy lemúrróka? – morfondírozott az állatka, majd amikor Chera a közelébe ért, megijedt - Jaj, hisz ez róka! Segítség! - Csak azért is megfoglak! – kiabált Chera a szőkésben lévő lemúr után egy pocsolyából, amin az üldözött jelentősen szerencsésebben ugrott át. Majd újra utána iramodott, de a frissen tanult lemúrmozgással éppen csak azt a pillanatot sikerült elcsípni, amikor üldözöttje kibontva apró szárnyait, felreppent egy lombkoronába.
Aha, szóval itt röppentél fel a fára, itt a lakásod, ne félj, megjegyeztem, ahol felugrottál, ott le is fogsz ugrani, én meg majd megeszlek. - nyalta meg a szája szélét Chera. És várakozó álláspontra helyezkedett, míg a lemúr a tovareppent a fa túl oldalán. Ha nem jössz le, hát nem jössz le, egyszer azért úgyis elkaplak, most már tudom merre van a tanyád, te ugráló kavics - még akkor is ezt motyogta, amikor álomba merült, amiben gyönyörű tűzijátékokkal köszöntötték a helytartót.

Nebet Het a kastély hajdan gyönyörű kertjében pihent. A múmiakirálynő imádta ugyan a napsütést, hajdanvolt élete jutott eszébe róla. Új testére azonban nagyon kellett vigyáznia, ezért nem szívesen aszalódott a napfényen. Egy ősöreg fa lombkoronája alá húzódva gondolt a fényűzés szép napjaira. Amikor milliónyi rabszolga cselekedett utasításai szerint, udvaroncok ugrálták körbe és várták minden kívánságát. Mit nem adott volna egy kiadós szerelmi légyottért… kissé elpirult, hogy eszébe jutott mi mindent művelt az ágyasaival.
- Valami baj van Nebet? – jelent meg Bellydancer egy pohár vízzel a kezében.
- Nem, miért? – nyitotta ki a szemét a múmia. Nem örült neki, hogy megzavarták.
- A bőröd úgy vöröslik, mintha csak a húsod látnám. Ugye nem égtél le napon?
- Dehogy! – fortyant fel Nebet. – Különben is, nem kéne dögöt vadásznod annak az átkos ghoulnak? – terelte el a témát gyorsan.
- Ááááá, ne is mondd! – legyintet Belly és a fa tövébe kuporodott, világossá téve, hogy nem szándékozik egyhamar elhagyni a kertet. – Tiszta izomlázam van! Egész álló nap táncoltam ezeknek a nyomorult állatoknak, de egy se akart megdögleni! Pedig mindent kipróbáltam már! Az összes létező variácót, figurát, népi különlegességeket! De hát egyik táncomtól se akartak meghalni! Csak néztek bután! Úgy felbosszantottak végül, hogy kiszívtam az energiájukat, csak így meg olyan aszottak lettek, hogy semmi hús nem maradt rajtuk!
- Igazán szörnyű! – sóhajtott Nebet Het kissé ironikusan.
- És te? Te nem keresel állatot?
- Én? – csillant meg a harag kéklően a tejfehér tekinteten. – Miután megpróbált megenni az első napokon? Viccelsz?
- De hát azóta jól megvagytok nem?
- Jól elkerüljük egymást! – bólintott a királynő, majd lehunyta a szemét és ismét a fa törzsének dőlt, jelezve, hogy részéről nem kíván több szót erre a témára elfecsérelni.

Vampa kényelmesen nyújtózott egyet. Elhúzta a kis hálófülkéje függönyét, hogy az ízlésének megfelelően díszesen berendezett szobában végiggyalogoljon a puha szőnyegeken. Elhúzta az ablakok elé felakasztott vastag bordó bársonyfüggönyöket is. A fehér hold fénye megvilágította hibátlan, fehér alakját. Miután magára öltötte gazdagon hímzett ruháját, megfényezte fogait, arcára helyezte a szépségpöttyét, magához vette az összes vámpírok ellen használatos fegyver hatástalanításához szükséges felszerelését, kinyitotta az ajtót, hogy vadászni induljon.
Az ajtóban hű kalózkapitányába Lamech-ba botlott, aki épp kopogni akart az ajtón.
- Mi szél hozott erre? – hökkent meg a vámpírhölgy.
- Nagy hírem van! – hadarta a zombi.
- Milyen híred? – kérdezte Vampa, majd néhány lépéssel kituszkolta a küszöbről a zombit és becsukta az ajtót.
Ahogy az udvar felé haladtak a folyosón csak a zombi csizmájának nyikorgását lehetett hallani
- Megmutatom! – indult előre a hajdanvolt kalóz.
- Nézd, Lamech! Sok dolgom van! Még nem kerestem semmit a Helytartónak és éhes is vagyok! Nem érek most rá!
- Még akkor se, ha korlátlan vérforrást mutatok? – húzta el a száját gúnyosan Lamech.
A vámpírlady bosszúsan összeráncolta a szemöldökét. Nem akart szégyenben maradni, mi lesz, ha a többiek már rég átadták az ajándékukat és ő meg semmit nem ad, mert vérre szomjazóan kutatja az áldozatokat?
„Mi lenne? Vérforrást nem mindennap fedezhetek fel! Majd holnap hozok valamit!” – gondolta és követte a zombit.
Majdnem két órát gyalogoltak a kastélytól, mire egy sekély tengerparthoz értek. A zombi mélyet szippantott a sós levegőből.
A parttól kissé romos állapotú stégen keresztül lehetett a mély vízhez jutni, ahol egy hajó vesztegelt.
- Ezt akartad mutatni? – fortyant fel Vampa. – Erre vesztegettem el az értékes időmet?!
- De hát ez egy hajó! – magyarázott Lamech.
- Ez egy rakás korhadt fadarab!
- Majd megjavítom!
- Jó! Majd ha megjavítottad, akkor mutasd meg újra!
- Szóval nem is érdekel, hogy mi van a raktérben? – lépett Lamech lemondóan legyintve az első pallóra.
- Miért? Mi van a raktérben? – sóhajtott nagyot Vampa. Utálta, ahogy a zombi mindig felkelti a kíváncsiságát.
De nem volt mit tenni, követte a hajdanvolt kalózt. Ahogy a nyílt tenger felé közeledtek, a stég egyre erőteljesebben imbolygott, mintha máris a hajón lettek volna.
- Elkorhadt az egész! – dohogott a vámpírlady. – Ha vizes leszek, megfojtlak!
- Ha-ha! – felelte a zombi, majd felmászott a hajóra.
Vampa inkább a lebegést választotta, bár ez igénybe vette mágikus erejét, mégsem sajnálta, hiszen egy nemes hölgynek mégsem volt ildomos csak úgy mászni.
- Mi ez a förtelmes bűz? – takarta el az orrát, mikor szétnézett a fedélzet töredezett pallóin.
- Ajándék – vigyorgott a zombi.
- Kinek?
- A Helytartónak!
- Te itt gyűjtöd a döglött húst?
- Már napok óta érlelem őket! Azt vettem észre, hogy ezeket szereti igazán!
- Annak ellenére, hogy rád is fente a fogát, mintha még kedvelnéd is!
- Rendes gyerek ez a ghoul! Mégha egy kicsit lelkibeteg is! – vette elő százéves kulacsát, hogy húzzon belőle egy jókorát.
- De mindek hoztál ide?
- Várj egy kicsit! – felelte bosszúsan Lamech, miközben szomorúan vette észre, hogy az utolsó csepp rumot is kiitta legutóbb és elfelejtette újra tölteni.
Egyik kezével a tenger hullámzó vizére mutatott, jelezve, hogy Vampa tanulmányozza a vizet, majd akkor meglátja, amit látnia kell, a vámpírlady azonban nehezen tudta elképzelni, hogy egy számára használható vérforrás buzogna fel a tenger vizéből. A kevert vérrel már megjárta párszor, nem kockáztatott.
Bosszankodva nézte Lamech küzdelmét az utolsó cseppekért, majd a csalódottan zsebbe mélyedő kulacsot.
- Megveszem tőled! – jelentette ki hirtelen.
- Mit? – hökkent meg a zombi.
- Ezt a förtelmes húst!
- Nemá’! Ezt gyűjtöm már egy hete! Mondtam!
- Adok érte három hordó rumot!
A zombi elgondolkodott:
- Milyen rumot?
- Még az ősök készítették!
- Akkor nem azt a pancsolt ghallai borzalmat ajánlgatod?!
- Nem! Eredeti, hamisítatlan Puerytaccóról származót!
- És mekkorák azok a hordók? – kérdezgette tovább Lamech.
- Egy akó mindegyik?
Lamech szemei felcsillantak. Ennyi rumért még a hajóroncsot is eladta volna bárkinek, pedig vérbeli tengeri róka volt. A szárazföldön inkább csak imbolygott. Mióta strázsává nevezték borzalmasan gyűlölte ezt a sivár vidéket, épp ezért az volt a legboldogabb nap számára, mikor megtalálta a roncsot és rajta az egy hordónyi rumot…. Ami azóta valahogy elfogyott!
Kinyújtotta a kezét, de mielőtt elfogadta volna Vampa ajánlatát, még összezárta az ujjait:
- Hol van ez a három hordócska?
Ha mást nem is tanult meg Leah-tól, annyit bizonyosan, hogy minden részletre kiterjedően meg kell tárgyalni az alkut. Vampa unottan felsóhajtott:
- Ha idevarázsolom erre a rozzant teknőre, akkor hiszel nekem?
- Tudod, nem lehet megbízni senkiben! – vigyorgott Lamech.
- Én nemes hölgy vagyok! – fortyant fel Vampa.
- Hjaaaa! Leah, meg egy isten!
Vampa lehunyta a szemét, kántált valamit, mire néhány pillanattal később megjelent három hatalmas hordó.
Lamech boldogan indult meg újdonsült tulajdona felé, majd csapra verte az egyiket. Nagyon húzott belőle, majd elégedetten sóhajtott egyet, mintha csak levegőt kapott volna.
- Akkor? – nézett rá Vampa türelmetlenül.
- Viheted! – intett Lamech, mire megemelkedett egy láda.
A deszkák közül bizonytalan színű és állagú bűzös valami csordogált.
- Biztos, hogy ennek örülni fog? – bizonytalanodott el Vampa.
- Mondom, hogy igen! – húzott még egyet Lamech, mire a vámpírlady vállat vonva elindult hazafelé. Tisztes távolságból követve a bűzösen lebegő ládát.

Az eltelt nap végén, az ebédlőben gyülekeztek a toronylakók. Egyre növekvő feszült és kínos csendben néztek egymásra, várva, hogy a másik előrukkoljon egy döggel, de akárhogy is vártak, az idő nem teremtette elő azt, amit ők maguk nem tudtak befogni.
Demonis a köpenyén meglelt kis kórokozóval játszott a maga módján, Ghal’kyron az istállóba kötötte a dabaqot, Kerheina ébredezett a várfalon, Nebet Het elkerülni igyekezett a Helytartót, míg Zhelithas az esti vadászathoz készülődött.
A Helytartó unottan járkált a kastély falai közt egész nap, még Demonis sem tudta jobb kedvre huhogni. A ghoul várta a némán hallgató istent, hátha Leah megszánja imáit és egy napra visszaengedi.
- Karom! – hallatszott a kastély udvaráról, mire a vérmágusnő kisietett az udvarra.
- Ki szólt? – nézett körbe a szólított.
- Itt vagyok! – integetett Vampa az esti szürkületben.
- Mi ez a förtelmes büdös? – fogta be az orrát Karom.
- Ne akard tudni! Nekem is forog a gyomrom! – legyintett a vámpírlady.
- Te legalább találtál dögöt!
- Ti nem?
- Ááááá! Mindenki azt hitte, majd a másik hoz valamit!
- És ennek tényleg örülni fog?
- Lamech szerint! – vont vállat Vampa.
- És én mire kellek?
- Csinálsz rá gyertyákat, meg tűzijátékot?
- Persze! - sóhajtott magadóan a vérmágus és felsietett a szobájába.
Alig néhány perc múlva néhány varázskellékkel, fiolával és gyertyával megrakva közelített a bűzös ládához. Ráhelyezett néhány vaskos gyertyát, majd körbe locsolta egy fiola vérrel, fekete port szórt a vérbe, miközben varázsidét mormolt.
- Akkor essünk túl rajta! – nyögte végül, mire Vampa besietett az ebédlőbe.
Hamarosan mindenki orrot befogva a kertben tolongott.
- Minek jöttünk ide? – nézett körbe a Helytartó aggodalmasan.
- Mert születésnapod van és szeretnénk, ha ezt elfogadnád tőlünk! – mutatott a ládára Vampa, miközben azon izgult, hogy Lamechnak igaza legyen.
A részeges kalózban bizony nem mindig lehetett megbízni.
- Az enyém? – nézett a ghoul egymás után a zavartan toporgó strázsákra. – Igazán? De hát honnan tudtátok?
- Kerh… - Chera száját a gargoyle befogta.
- Tudtuk és kész! – fejezte be.
- Tűz kéne! – suttogta Karom, mire Ghal’kyron megidézte a varázslatát.
A vér és a fekete por lángra kapott, majd a tűzkörben apró lényeket formáztak a láda tetején, egyesével megjelenítve a halott állatok utolsó perceit, ahogy Lamech becserkészte, majd kivégezte őket.
Síri csendben nézték végig a kis jeleneteket. A műsor végén néhány magasra lőtt tűzcsík robbant a kert felett…. A szikráktól azonban lángra kapott az évszázados száraz avar.
- Óóóó, neeee! – kiáltotta Nebet Het, miközben vízért rohant.
A kastély udvarától kőkerítés választotta le a kertet és így a gyorsan terjedő lángokat megakadályozta, de a kerten végigsöprő tűz pillanatok alatt hamuvá égetett mindent, akárhogy is próbálták oltani.
Mire hajnalodott a tűz elhamvadt, csak parázsló fatörzsek és gyökerek maradtak meg. A Helytartó és a többiek visszaóvatoskodtak a ládához, ahol már csak szénné égett tetemeket találtak.
- Mondtam én, hogy flambírozott lesz! – próbálta hátba vágni barátságosan a ghoult Demonis.
- Igazán nagyon… nagyon köszönöm! – ölelte magához az elszenesedett darabokat a Helytartó.
- Most már akkor okíthatsz minket is! – huhogta Demonis.
A Helytartó körbenézett a többieken:
- Hááát, ha igénylitek, szívesen mutatok egy-két trükköt! – próbált mosolyogni maszatos arccal, de hegyes, sárga fogai inkább megrémítették a többieket.
------------------------------------

Boldog Születésnapot Byzon!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

- Már megint hová rohansz? – nézett Nebet Het a kilenc lobogó farokkal távozó Cherára.
- Akadémiát építettek a KoD-nál! Meg kell néznem!
- Mit csináltak, kik? – a halott királynő tejfehér szeme, ha lehet még fehérebbé vált.
- Egy közeli városban építettek egy Akadémát… Neves tanáraiknál lehet tanulni hasznos szakértelmeket, amik nélkülözhetetlenek ebben a világban… Nah! Hozzájuk megyek tanulni! – hadarta el a rókadémon szinte egyszuszra.
- Ahan… - állt Nebet még mindig egy helyben.
A tovarobogó Chera után bámulva próbálta felfogni és megérteni a szavak értelmét. Ez külön-külön még ment volna, de összességében nem nagyon értette, hogy mitől olyan izgatott a rókadémon.
- Mi van Nebet? – jelent meg a Helytartó egy tekintélyes hátbavágással üdvözölve a múmiakirálynőt.
- Ne ütögess! – mordult Nebet.
- Mit bámulsz ilyen üveges tekintettel? – kérdezte a ghoul, majd felnevetett saját viccén.
- Cherát…
A helytartó a nyitott kapuban állva próbálta felfedezni a rókadémon körvonalait, de akárhogy is hunyorgott a kies pusztába, közel s távol nem látott még egy porfelhőt sem, nemhogy a rókadémont.
Megfordult, hogy közölje ezt a megállapítását Nebettel is, de a múmia már nem volt sehol. A kertben kialakított pihenőhelye felé indult, mint általában, ha nem akart a kastély lakóival találkozni.
- Milyen kihalt mostanában ez a romhalmaz – dünnyögte a helytartó.
- Húúúúúúúúúú – hallatszott valahonnan a várudvar egyik sötét szegletéből.
- Neked is jó napot, Demonis! – biccentett a Helytartó.
- Huuhúúúúhuuuuúúúú?
- Nem tudom Kyronnal mi a helyzet… hetek óta lenn kuksol a pincéban – vont vállat a ghoul.
- Csak nehogy megpenészedjen ott lent – jelent meg Karom, a vérmágusnő, a kapuban.
Délutáni portyájából tért vissza éppen. A tarisznyája megrakva fűszeres illatú növényekkel, a vállára vetett rúdon egy befogott csápmester vonaglott.
Az állat minden zsigerével érezte, hogy a lehető legrosszabb helyre került. A halál szaga belengte a kastély minden apró zugát, ez a leendő kísérleti alanyt nem töltötte el lelkesedéssel. Láthatóan mindent megpróbált megtenni, hogy elszakítsa a köteleit és elmeneküljön.
- Szép fogás!
- Köszönöm! Azt tervezem, hogy a vérét egy morf vérével vegyítem és az egészet megpróbálom áttölteni egy manapoidba…
- Húúúúúúhuhuhuhúúúú?
- Nem kell félned, Demonis! – legyintett a Karom. – Nem hiszem, hogy bármelyik is túléli a bevatkozást… már próbálkozom egy ideje hasonló kísérletekkel, de valahogy néhány óra után mindig feladják a küzdelmet ezek a kis életképtelen dögök – bosszankodott a mágusnő.
- Háááát, talán nem véletlen… - simította hátra pár szál haját a Helytartó.
- Miért? Nem lenne jó egy gömb formájú nyúlványokkal rendelkező csontváz? Nem kér enni, nem bomlik, tehát nem is büdös… viszont a csatában olyan társ lehetne, akit senki nem győz le – lepődött meg a másugnő.
- Ez remek elgondolás… - kezdett bele a helytartó. – Csak szerintem nem jó alanyokat választottál hozzá.
- Huhúúúhuhu?
- Neked? – lepődött meg a vérmágusnő. – Minek neked vegyített vér?
- Huhuhu… - Demonis szakadt lepedője kissé összegyűrődött körülötte, mintha zavarban lenne.
- Rendesen akarsz beszélni? – nézett össze a Helytartó és Karom.
- Huhhúúúú…
- De hát mi értjük, amit mondasz – lepődött meg Karom.
- A többi végzetúr, meg hadd higgye csak, hogy ijesztgeted őket! – vigyorgott a Helytartó elégedetten.
- Huhuhúúúhhh – rázta meg a fejét Demonis.
- Jól van! – bólintott Karom. – Megpróbálhatjuk… nézzük csak, kinek a vérét lehetne felhasználni hozzá…
Gondolkozott a mágusnő miközben megindult az emeleti szobája felé. A csápmester, mintha csak érezte volna, hogy minden lépéssel egyre közelebb kerül a véghez, még hevesebben próbált szabadulni.
Demonis a mocorgó állat mögé lebegett és egy rövid huhogással elérte, hogy csápmester ne ficánkoljon tovább, csupán holtra váltan remegjen a rúdon. Demonis elégedetten felkacagott a buta állat reakcióján, ami leginkább egy gurgulázó, mély huhogásra emlékeztetett.
- Szerintem kellene hozzá néhány végzetúr vagy végzetúrnő…
- A közeli faluba Kyron szokott ellátogatni – vetette közbe a Helytartó.
- Gondolom Zhelithas is tudna hozni pár önkéntest a faluból… onnan mindig kapunk ételt meg italt. Igazán nagyon kedves népek, hogy ilyen önfeláldozóan adakoznak, akárhányszor ellátogatunk hozzájuk… – nyitott be az üvegcsékkel, könyvekkel, laboratóriumi felszerelésekkel telezsúfolt szobájába a mágusnő.
- Huhuhuúúúhuuuh?
- Nem tudom, Demonis – vont vállat a ghoul. – legutóbb voltam lent a pincében, de Kyron nagyon elmélyülten ásott… Fogalmam sincs, hogy mit talált ott lent, de úgy tűnik, addig nem nyugszik, amíg ki nem ássa… éshát ki vagyok én, hogy felülbíráljam az ő döntéseit?
Karom eközben egy ketrecbe zárta a csápmester, majd egy fogasra akasztotta vadászköpenyét, lecsatolta a szütyőket az övéről, majd töltött egy pohár piros valamit:
- Kértek? – nyújtotta feléjük a kancsót a mágusnő, mire mind a lepedőbe csavart lidérc, mind a Helytartó fejrázva és fintorogva hátrált egy-egy lépést. – Ne aggódjatok, ez csak entbogyóbor! – vigyorgott a mágusnő és egyhajtásra lehúzta a nemes italt. – No! Így már jobb! – tette le a poharat és a régi, vaskos varázskönyveihez lépett. – Melyikben is lehet, ilyen varázslat? – nézte elgondolkozva a könyvek gerincét, amelyen semmilyen felirat nem volt.
- Talán ebben… - vette ki az egyik könyvet.
Amint hozzáért, a gerincen aranylóan felizzottak a betűk: „Emberi varázslatok”. A könyvespolc előtti állványra helyezte és elmélyülten lapozgatni kezdte.
Néhány percnyi kutatás után elégedett mosollyal nézett fel:
- Azt hiszem találtam valamit!
- De ugye nem olyat, mint a múltkor? Mikor Kerheinával akart beszélni? – vonta össze kissé aggodalmasan a homlokát a Helytartó.
- Nem-nem! Az tévedés volt! – rázta meg a fejét mágusnő.
- Huhuhuhuhúúúúhhhuuhh…
- Nem, nem az érzéseid voltak tévesek… bár lehet, hogy azok is, de ez most mindegy… most egészen másféle varázslatot találtam….
- No és mi kell hozzá?
- Lássuk csak… „Hozzávalók: három mochynág” hm… ilyen van… - emelt le az egyik polcról egy üveget, amiben fura nyálkás valami v volt. – Aztán kell még hozzá három csepp arhomad varangynyál… hm… Kerheina biztos nem bánja, hogyha kicsit használjuk azt a ronda varangyot….
- Megyek begyűjtöm! – indult meg a helytartó.
- Huhuhú
- A kút mellett? Jól van, megnézem ott is…
- És akkor kell még két deciliter vér egy árnyékrájából!
- Huhuhuhuhuuuuu! – remegett meg izgatottan a lepedő.
- Honnan?
- Huhuhuhuhuuuuu! – ismételte meg a lidérc.
- Átlépett a kapun? Mikor? Miért nem szóltál előbb? Egy árnyékrája vére!! Óhhh, Leah áldása!! – kiáltott fel a mágusnő. – És hol van most?
- Huhu.
- Bezártátok a szobába? Kivel?
- Huhuuuuhuh.
- Ahan… nem baj! Mindjárt begyűjtjük a többieket is! Egyedül úgysem kezdhetünk neki! – hagyta el sietve a szobát Karom, nyomában egy lelkesen lebegő, szakadozott lepedővel.

Alig hat órás keresgélés és rábeszélés után, az alkonyatban frissen ébredt, ezért ásítozó és nyújtózkodó Kerheinával a háttérben felsorakoztak a Strázsák az óriásráját rejtő szoba előtt.
- Mióta is van bezárva? – kérdezte még egy csendesen elnyomott ásítással, a szintén frissen ébredt Vampa.
- Huhuhúúúú.
- Egy hete? – fordult hátra Karom döbbenten.
- Ez durva próbálkozás lesz! – ütögette meg kardjával a pajzsát a Helytartó, aki csatára készen magára öltötte harci vértjét.
Igaz, a megváltozott fizikai körülmények miatt az egykor tökéletesen védő vért és sisak, inkább egy élő és zörgő bádogdobozzá változtatták az egykori nemes tanítót.
- Kezdjünk neki! – rúgta be Zhelithas az ajtót nagy lendülettel és egy varázslattal igyekezett elvenni a rája harci kedvét.
A rája idegesen hullámzott át a hatalmas termen, igyekezett befogni a gyorsan mozgó fantomot. Zhelithas méltó ellenféllel találta szemben magát. A rája húsra éhesen mozdult a kék páncélba bújt alak után, aki éles kardjával jókora sebet ütött a felé lendülő lebernyegbe.
Úgy tűnt az éhes állatot sikerült még jobban felbőszíteni ezzel, tüskés farka íves kört írt le a levegőben és oldalba találta a fantomot, aki végigcsúszott a kopott márványpadlóra ragadt nyálkás koszban. A széles ajtó elő állt meg pár méterrel.
- Jól vagy? – nézett be Karom.
- Jah! – nyögte a fantom, miközben igyekezett talpra kecmeregni.
- Ne mozdulj még! – indult újabb rohamra Vampa.
Amíg az éhes vámpír igyekezett közel kerülni a rájához, hogy csillogó hegyes tűszerű tőrével vért fakasszon belőle, addig Zhelithas kényelmesen kimászott a teremből…
- Biztos jól vagy? – néztek egyként a földön heverő kissé meghorpadt kék páncélra.
- Soha jobban… néhány pillanat és már futni is fogok…
- Ha te mondod! – vontat vállat a többiek, majd aggódó tekintettel néztek vissza a csata helyszínére, mivel Vampa hangos csörömpöléssel kitörte az egyik díszes ablakot.
- Affene, hogy pont azt kellett összetörnie! – dohogott Kerheina. – Miért nem tudott kirepülni a többi törött ablak valamelyikén?
Mivel a strázsák egyként néztek rá bosszankodó tekintettel, a gargoyle nem folytatta tovább megkezdett gondolatát és inkább besietett a hajdani dicsőséges napokat megélt bálterembe, hogy megküzdjön egy láthatóan erősebb ellenféllel.
Kitárt szárnyakkal a magasba emelkedett, miközben nemrég tanult varázslatát mormolta el, amely elől az árnyékrája könnyedén kitért, hogy aztán a levegőben úszva varázslatot idézve egy oszlopnak taszítsa a gargoyle-t, aki nagyot nyögve hullott le a magasból… arccal előre a mocskos-nyálas padlóra.
- Pfúújjj – nyögte miután négykézlábra állt és kezéről lerázta a bűzös, mocsárszagú masszát.
Az oszlop mögül kitűnően látta, ahogy Karom próbálkozik a szörnnyel. A mágusnő tanult az előtte próbálkozó strázsák hibáiból, óvatosabban közelítette meg ráját. Kellett a vére.
Kerheina megmozgatta a szárnyait, majd szélesre tárta a bőrlebernyegeket és az egyik törött üvegű ablakon távozott a bálteremből.
Ez annyira volt elég, hogy a rája azonnal a mozgásra vetette magát, így lehetőséget hagyva Karomnak arra, hogy a háta mögé kerüljön. A mágusnő megkapaszkodott az egyik lebernyegben, éles tőrével megvágta azt és a kifolyó vér alá tartotta a kis üvegcséjét.
A rája vonaglott a fájdalomtól, a levegőben úszva mindenáron le akarta vetni a hátáról a mágusnőt, szabadulni akart az alattomos támadótól, aki elszívta a vérét.
Hirtelen mozdulattal a plafonnak vetődött, Karom nagy nyögéssel gurult le a rája hátáról, hogy az emelvényen lévő asztalra zuhanva porrá zúzza az évezredes, elkorhadt darabot.
- Hogy fog onnan kijönni? – sóhajtotta Nebet.
Válaszul a Helytartó velőtrázó harci üvöltéssel rontott a terembe. Felszerelése csörgött-zörgött és inkább akadályozta, mint védelmezte a hajdani dicső harcost.
A rája a támadó felé fordult. A levegőben úszva tette egy félfordulatot így hatalmas lebernyege lendületből találta el a Helytartót, aki a levegőbe emelkedve szállt vissza az ajtóban toporgó strázsák közé.
A rája ekkor visszafordult Karomhoz, de a mágusnőt már sehol nem találta.
- Huhuhúúúúú?
- Szerintem is! – bólintott Nebet.
- Zárjuk vissza? De hát ez egy hősies kihívás! – vetette közbe a vadászláztól szinte remegő Ezüst Agyar.
- Később! – rendelkezett Nebet.
Mire az árnyékrája feleszmélt volna, ismét csapdába esve vergődött a hatalmas bálteremben.
- A helytartónak talán van valami dugi kajája, amit odaadhatunk addig is ennek a dögnek – nyögte Putyika, aki nemrég csatlakozott a strázsákhoz.
Még nem tudták, hogy vajon mit követhetett el, ami miatt Leah közéjük száműzte, de remélték, hogy előbb-utóbb erre is fény derül. A kezdő előhalott egyelőre vakolókanalat kapott, másik újdonsült társával Sir Belever Kiheverrel együtt.
- Te még etetni is akarod? – vicsorgott Agyar.
- Ne szívd fel magad! – legyintett hanyagul Putyika.
- Menjél inkább vakolni, mielőtt átharapom a torkod! – morogta a vérfarkas.
- Mindig ez a torzsalkodás – jelent meg Karom, ruháját porolgatva.
- Hogy szöktél meg?
- Mágus lennék, vagy mi! – húzta ki magát a Karom büszkén, majd sajgó hátához kapott. – A lényeg, hogy megvan a vér! – mutatta fel az üvegcsét, mire a lidérc lepedője boldogsággal telve hullámzani kezdett.
- Húúúúúúúúúúúúú.
- Ezért volt az egész? – nézett fel Sztikletti00 kissé csalódottan. – Azt hittem megöljük azonnal! – pislogott ki a három számmal nagyobb csatasisak alól fiatal strázsa.
- Ne aggódj Ropi! Lesz rá lehetőséged, hogy pofonokat kapj tőle! – dörmögte Zhelithas.
Immáron nyoma sem volt, az alig pár perccel korábban elszenvedett csapásnak.
- A lényeg, hogy megvan a vér, amire szükségünk van! – mosolygott elégedetten Karom.
- Khööm… - húzta ki magát a fantom, mire a folyosó törött padlólapjain tovainduló társaság megállt. – Ha már így összejöttünk… mi ez az izé odabent? Hogy került oda? Mikor került oda és mikor akartatok szólni róla? – a mély dörmögő hang határozottsága némi tanácstalanságot szült a strázsák között.
- Hátööööö…
- Ő volt az! – mutatott Putyika hirtelen Sir Beleverre.
- Éééén? Ne mutogass rám, te vakolókanál!
- Nem vagyok vakolókanál! Vödör vagyok! - replikázott a gólem azonnal.
- Mivan? – nézett Zhelithas döbbenten a két új tagra. – Leah utál minket! Megint zakkantakat küldött ide? – tette hozzá nagyot sóhajtva.
- Huhuhuhuhuhúúúúúúúú.
- Jól van, menjünk! – suttogta Karom, majd a szakadt lepedővel a nyomában óvatosan elsomfordált a folyosóról.
- Akkor kezdjük elölről! – dörzsölte meg a homlokát takaró kék páncélt a fantom kissé bosszúsan. – Mi ez az izé?
- Egy árnyékrája! – vágta rá a két újonc.
- Hogy került oda?
- Bezártuk… - felelte a törött padlót csiszatolva Ezüst Agyar.
- Mikor?
- Úgy egy hete – húzta el a száját Vampa.
- És hogy került ide?
Erre a kérdésre kínos egymásra nézegetés volt a válasz csupán.
- Megjötteeeeeem! – harsant végig a lépcsősor közepéről a felfelé tartó rókadémon hangja.
- Ő volt az! – mutatott egyszerre mindenki az emeltre érkező Cherára.
- Mi voltam én? – pislogott a rókadémon, miközben mind a kilenc farka külön-külön imbolygott mögötte.
- Mit tudsz a bent sínylődő árnyékrájáról? – nézett a fantom immáron végképp fáradtan a rókadémonra.
- Mééég ééééél?
- Igen…
- Hááát az úgy történt, hogy egyszercsak jött a kapun keresztül… nagyon hatalmas volt és annyira fekete és annyira félelmetes volt a pofája, hogy beszaladtam előle oda… a terembe… aztán rácsuktuk az ajtót… - nézett hatalmas nagy szemekkel a rókadémon Zhelithasra.
- Nah jó! Nem is akarok többet tudni! – legyintett a fantom. – Megyek vadászni!
- Hová lett a lepedő? – nézett körbe Agyar vigyorogva.
- Biztos dolga van! – indult a Helytartó is.
A strázsák lassan szétszéledtek. A Helytartó óvatosan somfordált a vérmágusnő szobája felé. Néha megállt, körbenézett az omladozó falakon. A folyosó törött ablakain kinézve belátta az udvart és a kertet. Felhallatszott Chera csacsogó hangja, ahogy az Akadémiáról mesélt a többieknek.
Ahogy odaért a mágusnő szobájához, hangtalanul besiklott az ajtón.
- Meghoztad a békanyálat?
- Hááát… és ööööööö….
- Mivan?
- Történt egy kis baleset! – húzta elő a ruhája alól a béka tetemét a Helytartó.
- Húúúúúúúúhuhuhuhu?
- Demonisnak igaza van! Kerheina meg fog ölni! – bólintott Karom tárgyilagosan, majd elvette a békát, az asztalára tette és különös szerszámokkal lekapargatta a bőrén csillogó fényes nyálkát.
- De hát baleset volt… - felelte könyörgő hangon a Helytartó. – Nem akarom, hogy megint rám üljön és kővé váljon... tudjátok, hogy milyen baromi nehéz olyankor? Szerintem tonnákban mérhető!
Karom eközben összevegyítette a varázskönyvben leírt és begyűjtött hozzávalókat, majd a fura színű zselészerű löttyöt egy üvegcsébe töltötte, majd elmormolt egy varázsigét valami sosem hallott nyelven. Az üvegcsében felizzott a lötty, majd sisteregve gőz szállt fel belőle.
- Nah! Ezt idd most meg! – nyújtotta át a mágusnő a bizarr löttyöt a lidércnek.
- Huuuu.
- Ne ellenkezz már! Még az a nyomorult béka is meghalt! – morrant a Helytartó bosszúsan, mire Demonis elvette az üvegcsét és halk morgó huhogások közepette nézegette.
- Idd már meg! Baromi büdös! Így is legalább egy hétig kell szellőztetni ezután!
- Húúúhuuuuuuu?
- Igen tudjuk, hogy általában átfolyik rajtad a folyadék, de ez sokkal sűrűbb!
- Huuuhuuuuhúúúúúhh?
- Idd már meg! – emelte meg a hangját Karom és a Helytartó egyszerre, mire Demonis nagy sóhaj kíséretében lehúzta a zselészerű anyagot, hogy aztán hangos krákogás és köhécselés kíséretében lebegett a szoba közepén.
- Nah? Milyen? – nézett a mágus reményteljesen a lidércre.
De legnagyobb reményei szertefoszlani látszódtak, amikor Demonis még mindig csak krákogott és huhogott, miközben a foszladozó lepedője egyfolytában remegve lebegett.
- Ez se sikerült? – húzta el a száját a Helytartó csalódottan. – Sajnálom barátom! – vágta hátba a lepedőt kedélyesen.
A lidérc ettől átszelte a szobát úgy, hogy a könyvespolcnak vetődve landolt.
- Bocs… mindig elfelejtem, hogy te érzékenyebb vagy erre.
- Huhúúúú…
- Most mit ronthattam el? – dünnyögött Karom a könyv fölé hajolva.
- Hogy Leah átka csapjon meg!! – tápászkodott fel a lidérc a könyvek alól.
- Mi? – hökkent meg a Helytartó.
- Hooogyaaa… - állt meg a mozdulattal Demonis.
- Nah! Úgy látszik, hogy visszatérőben a varázserőm! – mosolygott Karom elégedetten. – És most hess, kifelé a szobámból! – terelte kifelé a ghoult és lidércet.

Hónapok teltek el csendben és nyugalomban, mióta legyőztük első epikus lényüket, az akkor még hatalmas megpróbáltatást jelentő árnyékráját. Legalábbis nyugalomban, mert hogy csend ne legyen, arról a szeleburdi, cserfes kisróka folyamatosan gondoskodott. Beszédkényszere odáig fajult, hogy inkább ráhagytunk mindent, nehogy még tovább ecsetelje egy-egy döntés, melléképület fontosságát, így rövid úton diktátori szerepkörben találta magát.
Közben a létszám is bővült, Leah újabb kegyelteket (áldozatokat?) talált méltónak rá, hogy a Kaput őrizzék. Zangetsu és Lady Nienna, egy démon és egy bukott angyal megfelelő választásnak bizonyultak, játszva felvették a versenyt a szövetség korábbi tagjaival, mint elkötelezettségben, mind gonoszságban; és „hölgyekről” lévén szó, szépségben is. A környező szövetségek végzethölgyei és urai apránként megtanulták, ezek a kezdetben nyeszlett, lézengő holtak nem azok a lassú, bamba zombik, csendben porladó csontvázak, aminek látszanak. Elpusztíthatatlanok, és megátalkodottan, mármár betegesen vonzódnak a friss döghúshoz, olyannyira, hogy ellenfeleik házi kedvenceit előszeretettel tálalják egymásnak portya utáni uzsonnaként, átpirítva, kiklopfolva.
Az idő haladtával a szürke, romos, ódon kastély is kezdte visszanyerni hajdani félelmetes küllemét. A várfalról eltűntek a lyukak, beomlások; a gyakorlótér szalmabábuin befoltozták a szakadásokat, a döngölt agyagpadlón betömték a gödröket; az állatoknak az akol helyén fűtött, szénával bélelt kennel épült. Az egykori kápolna helyére a Citadellába egy oltár került, mely mellett, ha püspökünk átkot mond és négy tag kántál, Leah szörnyűséges vortexvihart borít a megátkozott szövetségre.
Mindezek tudatában hatalmas lépésre szántuk el magunkat, majd egyből a tettek mezejére is léptünk. Leah dicsőítésére elhatároztuk, hogy miénk lesz a legnagyobb torony ezen a véráztatta, vortex-szaggatta világon. Nem volt nehéz dolgunk. Eddig három szövetség osztozott a dicsőségen, de hát ők csak dőre végzeturak, nem áll mögöttük a holtak istene. Egy apró baleset azért becsúszott. Az építkezéshez egy nem túl messzi, szent kőbányából hordtuk a téglát, és hát a fejtési munkálatok közben sajnos beomlasztottunk egy hangyabolyt. Mondanom se kell, ezek a kis állatok egyből ellepték kastélyunkat, bosszantó, ám nem túl fájdalmas csípéseikkel az őrületbe kergetve minket. Sajnos többünknek kiújult az allergiája, ezért miután tisztelendő atyánk elmondta a permetezéshez használt átkot, kénytelenek voltunk a szigetelt óvóhelyre távozni. Közben kiderült az is, hogy ezeket a szorgos apróságokat több szövetség is szent állatként tiszteli, és felettébb szívükre vették a rovarirtó vortexet, így az ízeltlábúakkal vívott küzdelem egy új fázisba lépett, ugyanis ezek a szövetségek botor módon azt hitték, árthat nekünk néhány gyenge kis energiaörvény…

De vesztükre, mi már halottak vagyunk, nekünk ennél rosszabb már nem lehet. Ellenben nekik…

(Ugyanez a háború más szemszögből)

Dolgozó114 lassan óvakodott előre. Csápjai tökéletes magabiztossággal jelezték: KAJA A KÖZELBEN!!! Márpedig nagyon jól tudta, ha előléptetést szeretne Dolgozó113-má, akkor valami igazi finomságról kell hírt adnia... Az őshangyák császárának koronájára! Ha valami igazi finomságot találna az anyakirálynőnek... Mondjuk egy kis tejszínhabos wantu sült darabot penészes módra... Nyammii... Talán még a hadseregbe is bekerülne... A felderítők közé...
Óvatosan tovább haladt és egy, legalábbis hangyaszemmel, hatalmas falhoz ért. Mivel odafigyelt második elemi bábsuliban, így tudta, ez itt nem más, mint az, amit a tudatlan nagyok úgy neveznek: lépcső... Egy értelmetlen készítmény, de hát ismeretes, minden ami 20 centinél magasabb, az a feljebb uralkodó ritka levegő miatt nem képes az agyműködésre. Már a kővarangyokon is határozottan meglátszanak a szellemi retardáció jelei, de mi ez ahhoz képest, hogy valaki egyre kisebbre vágja a meredélyt, csak hogy felmenjen a tetejére? Hiszen még a legkisebb lárvák is könnyen mennek fel a vízszintes falakon... Meg különben is minek? A kaja, mint minden lefelé esik... Odafenn, ha van is, kevesebb van...
Bár úgy tűnik, valamelyik ostoba túlméretes felcipelte oda a kaját... Mekkora hülyeség! Csak hogy nekik legyen igazuk... Bahh... Pedig attól tény marad, hogy a kaja lefelé esik... Na mindegy. Az előléptetésért meg kell szenvedni... Álljunk hát neki mászni...
És lassan Dolgozo114 elkezdte elérni a lépcső nevű érthetetlen alkotmány tetejét. Egyre feljebb és feljebb küzdötte magát, a várható előléptetés mellett segítette a tudat is, hogy évek óta először jó lesz rá a nagyapjától rámaradt potroh melegítő is.
Amint felért a csúcsra körülbelül úgy érezte magát mint a hangyahere a királynővel folytatott szexuális aktus után. A vele szemben a földön zsírosan csillogó húsdarab (Óh anyááááám!!! Hiszen ez mocsári dabaqu hátszín!!!!) láttán tudta, ez élete legboldogabb pillanata...
...meg az utolsó is...
...de erről nem igazán volt tudomása. A sötétség és a nyomás egyetlen pillanat alatt küldte el az örök hangyabolyba, hogy megbeszélje a nagyvaterral ezt az elszabott potroh melegítő dolgot.

- Jaj de jóóóóóó!!! - kiabálta Chera, felrohanva a lépcsőkön. - Mi eeeeeeeeez???
- Kilátó... - válaszolta rezignáltan a helytartó, aki odafent támaszkodott.
- És mit látunk?
- A környéket. Erre való.
- Na jó, de minek?
- A legtöbb szövetség arra használja az ilyesmit, hogy innen messziről is észrevegye a nagyobb állatokat. Épp ezért fellengzősen A Hatalom Tornyának nevezik...
- Juuuuuuuuj!!! Baróóóóóóóóó!!!!
- Anyukám - sóhajtott fel mögöttük Karom, egy tekintélyesebb szelet dabaqu sültet lakmározva. - Mint minden reggel, ma is Chera óbégatásától visszhangzik az egész környék... Na de adjunk a melónak. Had lássam, van-e valami kedvemre való a környéken...
- Hát neked valót nem láttam - csóválta rút fejét a helytartó, majd megigazgatta a püspöki palásttá kinevezett rongyait. (Most miért? Ha mások egy 2 emeletes fabodegát hívhatnak Hatalom Toronynak...) - De van arra délre pár jól fejlett (meglepő módon) északi tigris...
- De jó! - kiabálta Chera, egy helyben ugrálva. - Innen mindig láthatunk nagy cicákat!!!
- Azért a kisebb állatokra is odafigyelhetnél - jegyezte meg Karom.
- He?
- Most tapostál rá valamire...
- Fúúúúúúúúúúj!!!! - nézegette a rókadémonka a talpára kenődött valamit, ami egykoron Dolgozó114 volt, a délceg hangya, a becsvágy 3 grammos megtestesülése...

...Pár emelettel feljebb, az istenek közös tanácstermében...

- Cefet unatkozom - jegyezte meg Sheran a körmeit reszelve. - Semmi jó nem jutott eszembe a hajfestékvirág megteremtése óta. Unatkozoooooom!!!
- Ne hisztizz - morogta Raia. - Mi is unatkozunk...
- Mióta? - nézett fel Sheran.
- Kb egy örökkévalóság óta - sóhajtotta a napisten. - Anno jó bulinak nézett ki ez az álláshirdetés. Örök élet, isteni hatalom, stb, stb. De elhiszed nekem sem nagy öröm már így pártízezer éve azt a nyomorult napot végigbűvölni az égen?
- Te voltál a hülye - vont vállat Elenios. - Ha anno nem égeted oda a reggeli palacsintát és nem lóbálod olyan veszettül az izzó palacsinta sütődet, te mafla, akkor a halandóknak sose hiányzott volna egy nagy fényes korong az égre...
- Miért a te munkád érdekesebb? - vágott vissza a morcos napisten.
- Ahogy vesszük... A szerelmes versek egyre elcsépeltebbek és több pozitúrát volt szerencsém látni, mint amennyit Kovi egész életében rendezni fog. És ha valamelyikőtök mégegy nemi oktatócsatornát mer beprogramozni nekem, azt békává változtatom! Dögunalom...
- Csak azt nem értem - mormogta Sheran, - a halál nem unalmas?
- Szerintem az lehet - reszelgette baltája élét Tharr. - Miért?
- MERT LEAH 3 HÓNAPJA FÜLTŐL FÜLIG VIGYOROGVA ÜCSÖRÖG AZ ÖSSZES TANÁCSÜLÉSEN!!!
- Na de szivi, hát ha egyszer koponya feje van...
- De röhög is! Folyamatosan!!!
- Te! Leah! Hahó...
- Mi? - kapta fel a fejét a nevezett. - Végeztünk?
- Te mit vigyorogsz?! - támadt neki Fairlight.
- Háááát - pirult a halálisten (ami egy csontváztól azért nem lebecsülendő teljesítmény!) - új műsor megy a tv-ben. Azt várom...
- RTL? PRO7? BBC?
- Ghalla News...
- Mit találtál, te csontgyagya?
- Hát, megmutathatom... De ahhoz kéne valami ami felrázza kedélyes híveimet...
- Oké - bólintotta Fairlight. - Hozd a paklidat. Én is hozom a Sheran hangyás deckemet. HKK mint régen?
- Jaja! Játék a halandókkal - vigyorgott Leah.
Miközben a két örökkévaló keverni kezdett, a többi a tükörben előtűnő képre figyelt. Talán valami végre elűzi az unalmat? Talán valami újat látnak? Talán valami vicceset?
- Talán bele fogsz szeretni egy törpe mammutba, ha nem viszed a sisakos fejedet az útból aranyom - sziszegte Elenios Tharrnak...

Fairlight jól tudta milyen erős is a hangyapaklija... Most végre bemutatja erejét újra...

- U-ram! - kiáltotta a hangyafelderítők pödrött csápú parancsnoka. - Dolgozó114 által hagyott jelzések alapján jelentős élelmiszer készletekre bukkantunk.
- A hangya? - kérdezte a hadparancsnok.
- Feltehetően az egyik kaja megölte... Nem tért vissza...
- Nos... Készletekre szükségünk van... És a családtagunk meggyilkolása mindenképpen agresszív lépés... Mit tudtak meg a felderítőid még?
- Uram... Van egy Hatalom Tornyuk... Nagyobb mint bármi, amit eddig láttam...
- Micsoda??? Mégis mekkora????
- Nos... Több mint 600.000 hangya magas, uram...
- Azonnal intézkedünk! Hozzátok Kistothot!
- De uram! Ki... ki... kistothot? Uram... őőőő...
- Sajnálom. Ez totális háború. Legiszonyatosabb fegyvereinkhez kell nyúlnunk. Hozzátok ki a zárt bolyból, vágjátok le a kényszerzubbonyát és egy bátor önkéntes vegye ki a szájából a pecket... mikor már jó messze van a bolytól... jó messze...

Fairlight vigyorogva játszotta ki kezéből a Hadüzenetet és a Zavaros törvénykezést... Két erős nyitó kártya...

- JAAAJ!!!! Fúúúúúúúúúúj!!!! - kiabálta a kapunál strázsáló Lady Nienna.
- Mi történt?! - rohant ki talpig törölközőben a frissen ébredt Vampa a koporsójából.
- Mi az a... Fúúúúúúj!!!! - mutatott kifelé undorodva az angyalka.
A vámpírlady kifelé pillantott. A látvány... meglehetősen érdekes volt. Egy hatalmas hangya iparkodott a kapu felé, óriási csáprágóját széttárva. Ahogy a kapuhoz ért elkezdett felfelé ciripelni:
- Kistoth vagyok, a boly küldötte. Néha majd csak a magam nevében beszélek, meg néha a bolyéban. Beszélnem kell veletek. Mert megszegtétek a bolytörvényeket és ezt nem tehetik meg a nagyok sem. Az ostobaság nem ment fel a törvények alól. Veled beszéljek? - nézett osztott szemeivel Lady Niennára.
- Na velem aztán nem! Mindjárt lehánylak! - válaszolta udvariasan az angyalka.
- Akkor veled? - fordult Vampa felé.
- Na nem. Chera szórakozott eddig is a bogarakkal. Most is ő fog... Maximum erre is rálép... Gyere velem. De csak messziről ha kérhetem...
- Szégyellős vagy?
- Nem igazán... Te vagy rohadt randa - válaszolta diplomatikusan a vámpírnő.

Hamarosan a kastély fogadószobájában álltak. Kistoth középen, Chera meg az asztalon, felhúzott szoknyával a kezében, baljával egy hosszabb bottal hadonászva:
- Csúúúúúúúúúúúnyaaaaaa!!!
- Nekem se tetszel baby, de nem randizni akarok - köszörülte meg a torkát a hangyakövet, majd belekezdett: - A Hatalom Tornyának 600.000 hangyaméret fölé emelésével megszegtétek a királynő által is szentesített HBTK-SZP (Hangya Büntető Törvénykönyv, szívélyes paktumok kiegészítés) 12473/374-b/26 és 27 paragrafusokat, mint az gondolom nyilvánvaló... Mit tudsz felhozni a mentségedre?
- Mi van? - pislogott Chera.
- Mi a mentséged a törvény megszegésére, mondom.
- Milyen törvény????
- Mondom a HBTK...
- ÁÁÁÁ!!! Mond már érthetően te rusnya, hülye dög! Csúnya vagy! És buta is! És megmondalak Zhelnek... - szipogta Chera.
- Attól tartok az oxigén hiányban élők agya annyira csökevényes, hogy nem lehet velük tárgyalni - morogta reményvesztetten Kistoth. - Figyelj ide, te nagy, otromba tulok! Tudod mi az a hadüzenet?
- Amit te üzentél a szépségnek? - kérdezte Chera. - Tudom....
- Akkor mostantól tudod, hogy az van köztünk. Több millió fajtársam fogja erődítményed lerohaniiiiiii... hmpfrgh....
A diplomata utolsó szavait mintha hirtelen elvágták volna... Vagy inkább elzúzták?
- Chera! - morogta az érkező Kerheina. - Már megint miért kiabálsz?! Hajnali délelőtt 11 van!
- Egy diplomatával beszéltem... - mentegetőzött a lányka.
- Hol van itt diplomata? - nézett körbe bután a gargoyle.
- A talpad alatt - lélegzett fel Chera.


Leah széles vigyorral játszotta ki első kártyáját:
- Kiképzés! Egy lényem, mégpedig Zhelitas elforgatásával az képzést nyújt egy másiknak. A helytartó kap tőle +1/+1-et.

- Na akkor hölgyeim és uraim - dörmögte a fején lévő pléhköcsög mögül a fantom. - Lábizomra fogunk gyúrni, ehhez a háborúhoz kelleni fog...
- Nekem ugyan nem - jegyezte meg Kerheina. - Azt az egyet is fél napba telt lesikálni a talpamról... Elreppenek addig a Hajnalpajzs erkélyére.
- Na jó - recsegte Zhel. - Mindenki más: lábemeléses futás: 10 kör!
...
- Arany ghoulom szedd már azokat rothadt, pipaszár csülkeidet!
...
- Püspök atya! Ez még nem az ebédidő! Vagy kössek az orrod elé egy darabot Lamechből???
...
- Húúú! De szép volt! - kiáltotta Chera, mikor a fantom mérgében barátilag meglegyintette a püspök tarkóját. -Adjuk el a cirkusznaaaaaak!!! Helyből előre triplaszaltót vajon hány ghoul tud???
- Egyedül ez sem - intette le a kislányt Shaidar.

Innentől egyszerűsödött a meccs, a két istenség folyamatosan tolta előre csatázni a lényeket. Csak néha sült ki egy-két érdektelenség varázs...

A hangyák támadása nem lepte meg a strázsákat, de relatíve nehéz volt harcolni egy olyan ellenféllel, aminek pármillió tag elvesztése még nem volt számottevő. Márpedig mindenhol ezek nyüzsögtek...
Mondjuk ez Lamechet nem zavarta, kicsónakázott a környékbeli kis tó közepére szunyizni....
Lady Nienna és Zangetsu is remekül megvitatták a levegőben repülve a mennyei és a démoni politika közti különbségeket, s csak néha vetettek egy undorodó pillantást az alant nyüzsgő kis izékre...
Ezüst Agyar sem zavartatta magát. Bolhákon, tetveken s atkákon edződött bőre fel sem vette a hangyacsípéseket, nyugodtan aludt...
Ellenben Karom az őrület határán táncolt. Ennek határozottan kevéssé örült, hiszen a tébolyodott vérmágus nem kívánt meggyógyulni... Azóta volt ilyen, mióta egy reggel magáról megfeledkezve mezítláb rontott ki a hangyák közé. Noha vagy 100.000 biztos be is végezte rövid ghallai pályafutását, de ez vagy 120.000 csípést jelentett. El lehet képzelni ezt a gyötrelmet... Hát hogy vakarja meg a talpát, aki csiklandós????
Chera viszont minden alkalommal széles mosollyal és hatalmas élvezettel hallgatta a ropogó kitinpáncélokat. Egyszer (másfélórás nyüsszögő tutulás hatásaként), még Zhelt is rávette, hogy kísérje el a hangyabolyhoz. Páros teli talppal, nagy élvezettel ugrált a hangyaházakon (járulékos veszteség: kb félmillió hangya), míg az egész nyomorult alkotmány be nem szakadt...
Zhelnek kellett utánamászni az aljára (járulékos veszteség: néhány millió hangya).
De annyi előny lett, hogy megtalálták odalent az álmában elhurcolt és már félig befalazott Sir Kihevert. (Járulékos veszteség: kb 8 millió hangya és 2 hét fülcsengés, lévén Zhel nevelő célzatú, 2 db pofonja után Chera hangja magában vagy egy fél erdőt az őrületbe kergetett).
Shaidar Haran fehér botja nem éppen a leghasznosabb eszköznek bizonyult, kis felülete egyszerre viszonylag kevés hangyát tudott ártalmatlanítani. De a hangya katonák "Hogy a halálmadár vájja ki a szemedet!" szitkai legalább emelték a hangulatát.
A helytartóról kiderült, hogy rovarfóbiás. Legalábbis a háború kezdete óta a templomi csilláron lógott és nem lehetett onnan leimádkozni...
Demonis taktikája egyszerű volt és zseniális. Annyi hangyát szedett magára amennyit csak bírt, aztán az ajtó elé feküdt...

A strázsáknak kezdett határozottan elegük lenni a kis dögökből. Végül közös imára gyűltek össze a templomba (eme különös alkalomra még a püspök is csatlakozott, megérezve a híveket átjáró pátoszt és meglátva Lady Nienna kezében a kést a csillárkötél mellett).
- Óh nagy urunk Leah, hallgasd meg átkozó szavaink! Rútul híveidre támadtak ma. Sújtsa haragod őket! Most elsoroljuk indokainkat. Azért, mert reánk támadtak, igaz híveidre!
- Azért mert bemocskolják a te templomod küszöbét - lépett előre Zhelitas.
- Azért mert nem tisztelték a te szent törvényeid - mormogta Vampa.
- Azért mert megkérdőjelezik a te hatalmadat - csatlakozott Zangetsu.
- Azért mert RANDÁK MINT AZ ISTENNYILA! - kiabálta Chera.
S az átok megfogant....
- A viszketésnél valami komolyabbra gondoltunk óh Urunk...
S az átok megfogant...
- A gyermekhalál erős ragály, de valami közvetlenebb megoldás kéne...
S az átok megfogant....
- Két hangyász vorthag még kissé kevés a problémánk megoldására...
S az átok megfogant...
- A halálmadárraj sem okoz igazi veszteségeket...
- A válogatós mindeneteket! - dörögte egy hang az égből.
S az átok megfogant...
- Köszönjük Urunk, hogy meghallgattad imánkat! A vortex ami a hangyaboly közepén tombol valóban jó megoldás...
Az egy másik kérdés, hogy ekkor még nem tudhatták, több szövetségnek is szent állatai ezek... De a következő esték gyönyörű színek forgatagában teltek... Bár örömre adott okot a Leah cserepaklijából idevarázsolt Szeptimusz.

Fairlight mosolyogva vette elő újabb varázslatát, az újjáélesztést...

- Hé ti ott fenn! - kiabálta a strázsák lábánál egy jól ismert és kellően idegesítő hang. - Tudjátok hány törvényt szegtek meg? A HBTK 117/93-PF/9-et ami tiltja az istenek bevonását a háborúkba! A HBTK 183/69-GB/21-22-t ami tiltja a bábok elpusztítását! Ezek után mis sem fogjuk magunkra nézvést mindezeket kötelezőnek tekinteni ti nyomi kis...
Shaidar és Karom összenéztek, majd le a lábuknál őrjöngő Kistothra.
- Ez már megint itt van? - döbbent meg Shaidar.
- Lehet ez másik. Tök egyformák...
- Csak nincs két ennyire hülye...
A két strázsa egymás felé emelte a kezét, Shaidar két ujját, Karom az öklét mutatta. A szemtelen sóhajtva vont vállat:
- Na jó... A tiéd...
Karom lába lecsapott...

- Nem bírom te vadbarom - röhögött Fairlight. - Egyezzünk ki döntetlenben...
A két halhatatlan kezet rázott...

- Végre eltűntek ezek az undorító, mocskos kis dögök - sóhajtotta megkönnyebbülten Zang.
- Mit vittek el? - huhogta Demonis.
- Kb fél kiló romlott húst... - vont vállat Zhel. - Meg egy fél csupor cukrot.
- Kiraboltak - siránkozott A helytartó. - Az uzsonnám!!!!
- Te... Chera... - kezdte az éppen érkező Shaidar. - Valaki bebocsájtásért folyamodik... azt hiszem...
- Mit mondott magáról?
- Szó szerint? Titititi tátá, titititi tátá, titititi tátá, tátá titi...
Chera leintette a ritmusos KO-Sack táncot járó Zhelt (igen, ez az az akrobatikus táncfajta, amit a híres boxbajnok, Sack járt minden kiütése után) és a kapu felé indult...

Szokatlanul csendes nap virradt a Strázsákra. Bár nem értették, de szó nélkül engedelmeskedtek Uruk parancsának, miszerint a következő napon tilos a környező szövetségek mindennemű riogatása. Ahogy nem értették azt sem, hol maradtak azok a rendszeres látogatók, akik szemmel láthatóan nem akartak belenyugodni, hogy a Strázsák elpusztíthatatlan holtak.
Szóval ebben a nyugodt légkörben kortyolgattuk reggeli italainkat a torony társalgójában a koponyákból rakott kandalló körül, és habár jól tudtuk, saját ábrázatunk sem fest kevésbé értetlenül, jókat mulattunk egymás tanácstalan képén. Már persze aki látta a másikét. Hirtelen kivágódott az ajtó, és Lady Nienna viharzott be rajta. Azaz viharzott volna, ha nincs elfoglalva vele, hogy egy hatalmas fenyőfát ráncigáljon maga után. Ha lehet, még jobban elkerekedtek a szemeink, legalábbis a többieké. Mi a fenét akar az a lökött angyal azzal a fával? Látva döbbenetünket, egyszer csak kifakadt:
- Lusta banda! Nem segítenétek ahelyett, hogy csak bámultok?
Zhelitas megvonta a vállát, majd intésére a fa lassan felemelkedett, és belebegett a terembe… Ahhoz képest, hogy fantom, néha egész úriember is tud lenni.
- Navégre! – zsörtölődött tovább Nienna – Megmozdulnátok végre ti többiek is? – fordult felénk. – Még fel is kell díszítenünk, amihez ha jól sejtem a díszeket is el kell előbb készíteni.
- Díszeket? Miféle díszeket? És egyáltalán mi ez a fa? – hadarta Chera egy szuszra, aki az utolsó szavaknál valóban viharzott be az ajtón. Bár időközben a kisrókából nagyróka lett, sem szeleburdisága, sem cserfessége nem változott fikarcnyit sem.
- Hogyhogy milyen fa és milyen díszek? – most Niennán volt a sor hogy ledöbbenjen – Hát karácsonyfa természetesen!
- KA-RÁ-CSOONY? – mordult közbe Ezüst Agyar – És az mire jó? Verekedni lehet vele, vagy ehető?
Bennünk kb. ugyanezek a kérdések fogalmazódtak meg, és több megkönnyebbült sóhaj jelezte, hogy nem hallottunk mi sem erről a valamiről idáig, csak mi nem voltunk elég bátrak rákérdezni. Egyikünk sem akart szembesülni vele, hogy ez valami közismert dolog, amiről csak ő nem hallott.
„Leah segíts, hová kerültem” fohászkodott magában Nienna. „Ezek azt sem tudják mi az a Karácsony!” – majd magyarázni kezdett:
- Neem, a Karácsonyt nem lehet megverni, és megenni sem. A Karácsony egy ünnep, a valaha élt emberi faj egyik prófétájának születésnapja, a béke, szeretet, megbocsátás ünnepe…
- És mi közünk nekünk ehhez a nyálas marhasághoz? – kottyantottam közbe – Hisz mi velejéig romlott, gonosz lények vagyunk. Sokszor még egymást is felfalnánk, Kutyulit nem lehet egyedül hagyni a zombikkal, mert folyton a nasit látja bennük… Komolyan azt gondoltad, hogy majd pont mi fogjuk ezt az akármit ünnepelni? Jó hogy nem egyből azt mondod, álljunk körbe, és énekeljünk kézenfogva! Brrr, már a gondolatától is kiráz a hideg!
A társaság tagjai felől helyeslő mormogás, huhogás, és néhány Úgyvan! hangja szállt felénk, Nienna csüggedten bólintott.
- Igazatok van, sejthettem volna, hogy ti ehhez túl gonoszak vagytok. Úgy látszik belőlem még nem veszett ki teljesen az angyal. De mi legyen a fával? Most akkor kárnak szenvedtem vele idáig?
- Ne aggódj, jó helyen van az itt. Tűzifára mindig szükség van ezeken a hideg, téli napokon
- Hát legyen – adta be végleg a derekát angyalkánk. – De a külső kapura szánt üdvözlőtábla már készen van, azt csakazért is kiszögelem, még ha mi nem is hiszünk az egészben, had lássák a többi népek, hogy azért tiszteletben tartjuk a szokásaikat. Figyeljetek, ez áll rajta:
„KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET ÉS BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT KÍVÁNNAK A KÖDKAPU ŐRZŐI!”