Felhasználónév: Jelszó:

Hozzászólások - Seligen

Én abszolút hülye vagyok az ilyesmihez, de ha logikázni kell, akkor valami rémlik még az ókori görög városokkal kapcsolatban: nagyon sokszor felvetődött a polisz név...


Hát igen, ezek azok a kérdések ami miatt még néha elmegyek vadászni.
Dátum: 2009.07.27. 19:02:13
Röhej, hogy még mindig akad az alábbihoz hasonló:
"Mi kezdődi szeptember 1. ?"
Dátum: 2009.06.30. 21:57:38
Mivel nem adták meg, hogy mikortól, így örökké érvényes!
Dátum: 2009.06.20. 22:47:31
Mit nevezünk rakinak?

A helyesnek megjelölt válasz a török ánizspálinka.
Én jártam Bulgáriában, ott ittam rakit. Még pedig házi rakit. Bizton állítom, egy kumma ánizs nem volt benne!

A törökök lehet, hogy ánizspálinkát neveznek rakinak, ott még nem jártam. Na de, hogy mi, itt Magyarországon, mit nevezünk annak? Ez örök kérdés marad számomra, hiába logikáztam ki a kérdező szerint helyes választ!
Dátum: 2009.06.19. 22:11:46
"Megy egy hév északról délre melyik irányba fújja a szél a füstöt?"

Pontosabb lett volna a "füstjét"! Mert így a kettőnek nincs köze egymáshoz, persze tudjuk miről van szó.
Dátum: 2009.06.03. 14:37:24
Csak pár rövid reagálás

- Mindenképpen megszólítanám azokat a magas szintű játékosokat akiknek az ilyen fejlesztéseket szánod, hogy pl. ez, tetszett e nekik. Fentebb néhány hozzászólásuk nem kifejezetten a tetszést tükrözi.

És ha már ide is átlógott ez a gyenge-erős karakter kérdés, meg általában a játszhatóság:
- Te is elismered, hogy nem feltétlenül a szintjétől erős egy karakter, mégis azt hangoztatod, hogy a gyengébbek védelmében rengeteg módosítás történt. Hát nem, mert ezek a módosítások az alacsonyabb szintűek védelmében történtek s nem a gyengébbek érdekében. Persze nagyon jó indok a "meg kell tanulni játszani", de ez esetben rengeteg energiát feleslegesen fektettek a játékba.
- A pók taktika nem tudom milyen sorból lóg ki, mert a pár ezres "középmezőny" legjátszhatóbb taktikája, főleg ha valaki géphez van kötve s már szinte csak csövek tartják életben, ellenben az átkos "TOP 50" hosszú sorával. A pókászat megnyirbálása helyett sokkal többet számított volna, a szintkülönbség melletti, vagy azt helyettesítő LE diff függő védelem, vagy a nyert/vesztett csata aránytól függő védelem, amely ténylegesen terelné az agressziót a hasonló erősségűek közé.
Vagy az oda-vissza támadás lehetőségének visszaállítása (itt arra gondolok, hogy a 15%-ból éppen kimászó ne tudjon olyan szintre támadni aki pont e "védelem" miatt nem tud pl. egy megelőző támadást sem végrehajtani).

Végül:
- Nem igazán értem, miért kreáltatok egy olyan fejlődési ütemet amelyet nem tudtok fejlesztésekkel követni?
Dátum: 2009.05.31. 10:00:01
Vagy búvár.
Dátum: 2009.05.31. 09:57:13
Ha valaki belefut a "hányszor vesz levegőt egy ember nyugalmi állapotban?" megnevezésű kérdésbe, ne tévessze meg az egyébként helyes "16" válaszlehetőség, nyugodtan pöttyözzön a 8-ra, mert a feltevő szerint ez ennyi és itt ez számít.
Dátum: 2009.05.27. 18:41:17
Nehéz mindenkinek megfelelni.
A vortex eszeveszetten pörgött. Dühítette a nem messze tőle álldogáló két alak közül az magasabbik. Egy nekromanta volt, és a nekromanták gonosz teremtmények. Manipulálják a halált és képesek a lelkeket és a testeket elkülöníteni és bármelyiket a saját szolgálatukba állítani. Ha tudta volna, hogy ez az egy már mennyire veszélytelen, mind testekre, mind lelkekre! Elfeledte múltját, elfeledte jövőjét.

- Peps! Értelmetlen volt távozásod. A szeretteidet újra tudom éleszteni! Ezután azt tesznek amit csak akarok!
- Gazdám! Ne tedd! – küzdött a másik apró alak, de tiszta mély hangja a vortex zúgása ellenében keveset ért.
- Menj haza, mielőtt meggondolom magam, hülye állat! Csak a nővérednek köszönheted, hogy te még élsz!
- Kérlek! Kérlek! Ne tedd meg!
Az örvény őrjöngött, lassan megindult a csúfolódó alak felé. Seligen a zsebébe nyúlt, ott volt még a három napja eltett sütemény. Még most is nagyon kellemes illata volt. Fogta az édességet, illatát még egyszer mélyen beszippantotta, majd a vérfarkas fejéhez vágta!
- Tűnés te dög! El vagy bocsátva!
Kolumba nyüszítve hátrált. Zöldike Peps forgataga felé fordult és nekiiramodott, közben tovább üvöltve.
- Bábok! Érted! Mind üres báb! Én vagyok a gazdájuk, én rendelkezem felettük és nem tehetsz ez ellen semmit! Semmit!
Futás közben egyik szütyőjéből előhúzott egy rongybabát, megsimogatta. Napokig minden energiáját belevarrta. És most…
- Na ezt emészd meg! – ordította és a babát maga előtt az örvénybe hajította.
A hatás nem maradt el, a vész hirtelen sokszorosára nőtt.

A vortex sebesen elvonult. Mögötte nyoma sem maradt életnek. Csak széles seb, ahol az álmodozó lélek biztonságban kipihenheti magát.
Odébb egy fakószürke bundás alak ült a földön. Egyik kezében egy csuklóból amputált békebeli jobbkézzel, másikban egy kőkemény süteménnyel. Üresen meredt maga elé.
A tarkóját érő ütéstől előre zuhant a kiszáradt porba, a kéz és a süti messze gurult a mocsokba.
- Megvagy! – morogta az ütést okozó kéz gazdája elégedetten.
- Helló Dutch! Szerinted mennyi idő egy ilyen dögöt beidomítani. Mutatós példány! – szólt egy másik végzetúr valahonnan hátrébbról, majd előhúzta fegyverét.

Gredának nem csak az illata, az íze is kitűnő volt.
- Ennyi nem elég! – csattant fel a kufár. – Mind a négyét kérem.
- Csak háromét tudom adni. A negyedik élve marad. – A nekromanta sóhajtva az erő felé pislantott. – A negyedik nem alku tárgya! Dupla árat kapsz, legyen elég!
- No jól van! – morogta a kufár, mint akin épp fogsort cserélnek. – Áll az alku. A megadott időben megteszem amit kérsz. De csak mert jó kuncsaft voltál még gyémánt korodban!

Az erdőben amerre Zöldike tekintete elkalandozott, egy vérfarkas nőstény várakozott a homályban. Kezeit fedetlen mellei előtt karba fonta. Puha szőre tiszta volt és rendezett. Megvárta, hogy az alku véget érjen majd egy kínos vedlés után farkas alakjában távozott.
Seligen két napja érkezett a toronyhoz. Meglehetősen sokat épült a legutóbbi látogatása óta. Gond nélkül ballagott át a környező füves téren. Nem voltak kihelyezve Stubb csapdái. Érdekes érzés volt smaragd „bőrben” járni, kelni e környéken. Este felé, amikor kiértek a hegyek közül és rátértek a kublások fogadójához vezető útra egy alkalommal Nasdfil elől a bozótosba vetette magát. A mágus bizonyára észlelte ezt, de nem törődött vele.
A kapu kopogtatásra azonnal nyílt.

- Fantas… Izé… Seligen! – Vigyorgott Khetty a bejáratban. - Mi járatban felénk? Ó, csak nem bezöldültél. A színedből ítélve amúgy sem sok hiányzott.
A nekromanta még mindig felemelt öklével állt, ahogy a kopogtatást hírtelen abbahagyta. Pislogott kettőt, majd öklét zsebre rakta. A nő ismerős volt és a két bőrváltót alaposan kifaggatta saját múltjáról az ide vezető fél napos út alatt.

- Khm… Üdvözöllek Hippifőnökkisasszony! Pár nap nyugalmat szeretnék nálatok!
- Akkor fáradj be, Hámlóképű vándor. – Riposztozott a nő, valószínűleg a „főnökasszony” megszólítás miatt. – Mint, hogy megüzented, többnyire számítottunk rád. Érezd magad otthon.
- Ó, azt nem merem. – mosolygott Zöldike.
- Már jártál erre, szerinted mit árthatsz? – vigyorgott a nő is.
- Szóval beengedsz.
- Igen.
- Akkor khm… tehát beengedsz?
- Mondom, khm… Igen.
A nekró sóhajtott egy nagyot.
- Épp a bejárat közepén állsz…
- Hopp, bocsánat. – Khetty oldalt lépett. – Lépj be!
- Mi inkább kint maradnánk. – Súgta hátulról a zöld fülekbe Suttogó. – Oldalt láttam egy kennelt. Megnézném!
- Én szintén, Gazdám! – hangzott Kolumba tiszta baritonja. - Kérem, engedjen minket a gyakorlóba. Több mint egy napja nem játszhattunk!
Suttogó már lépésekre járt.
- Na tünés! De nem megharapni senki kedvencét, vagy a torony alsóbb téglái közt végzitek!
A két csáprágóst sokkal könnyebb volt kezelni. Nekik elég egy jelentőségteljes pillantás, pár határozott szemmozdulat és teszik a dolgukat. De ez a két agyatlan lycanthróp…

A nekromanta belépett. Barátságos előtér fogadta. Balra az egyik falnál sötét fából készült komód állt. Rajta ismerősen illatos süteményekkel. A komód mellet haladtában balkézzel felkapott egyet az illatos édességből és beleharapott!
- Szentszégesz Isztenek! A maadég vogam!
- Az nagyjából két hetes. – Khettynek fülig ért a szája. – Azért maradt ott, mert marha jó az illata.
Zöldike zsebre rakta a megkövesedett sütit. Egy teába még talán jó lesz, vagy végszükség esetén fegyvernek. A nekromanta, ínyét dörzsölgetve, elindult a konyha felé.
- Ne... ne arra menj! Arra a konyha van... nem biztos, hogy Lia örülne neki, ha a levesbe hullana az arcod egy-egy darabkája! ... sőt! Asszem ennek mi sem örülnénk!
- Rendben. – torpant meg Zöldike. – Van szabad szobátok odafenn?
- Igen, az első szinten nézz körül. Van több is.
- Lepakolok, aztán beszéljünk.
- Ha még itt találsz a toronyban.
Seligen felkacagott.

A lépcsőfeljáró oldalfa nonfiguratív szőttesekkel volt teleaggatva. Ügyes keze lehet a készítőnek, majd alkalom adtán érdemes megkérdezni, ki csinálta. Zöldike lépett három lépcsőfokot, majd combközépig beszakadt a negyedikkel. Egy darabig csodálkozva nézett mielőtt kikászálódott volna. Némi koncentrálás után megerősítette az egész toronylépcső szerkezetét.
„Hoplá. A smaragd szimbólummal sokkal könnyebben megy.”
Ezután már nyugodtan szemlélhette a falat borító alkotásokat. Volt köztük több, az anyag síkjából kiemelkedő griffeket ábrázoló, és sok csatajelenetet formáló domborszőttes.
„Nos, felértem. De azt nem kérdeztem meg melyek az üresek”.
Találomra benyitott az egyik hátsó szobába.

- Böff. – mondta Stubb és buzogányt rántott. – Hogy jutottál be? – kiáltotta.
A törpe leugrott a székről, ez azt eredményezte, hogy az asztalon álló hordó lebillent s tartalma, a folyadékok terjeszkedésének megfelelően, szétömlött a padlón. Stubb egy bányászlámpát varázsolt a homlokára, de, a vendégnek rontás helyett, a kiömlő nedűt próbálta menteni. A törpe is nagyon ismerős volt, de azok az emlékek is homályban lebegtek.
- Stubb, smaragd vagyok. Ne durvulj!
A hordó imbolygó felállítgatása közben a törpe a nekromantára pillantott. Az enyhén sörgőzös tekintetet felváltotta egy pillanatnyi józanság.
- Ne világíts a szemembe. – kérte a vendég, még élénken élt benne a reggeli affér az erdei fényekkel.
- Hogyhogy?
- Mert kellemetlen.
- Mármint, hogyhogy smaragd lettél? – csodálkozott a rőt, bozontos szakáll.
- Az az igazság, hogy… hogy kutatást végzek. – bökött ki valami hihetőt a nekromanta. – A végzeturak történetében nektek van a legközvetlenebb tapasztalatotok a végzetúri halállal kapcsolatban, hiszen Peps vortexe máig itt bóklászik a torony környékén. Szeretném megvizsgálni a történteket és magát az örvényt is.
- Meglehetős mazochizmusra vall, ha ezért váltottál hordát.
Stubb ettől kezdve elvesztette érdeklődését a nekromanta dolgaival szemben. Azért egy kiborult hordó ser sokkal mélyrehatóbb lelki sokk, mint egy eltévedt boncnok jelenléte.

Miután a törpe érdeklődése a saját gondja felé irányult, Seligen jobbnak látta távozni a szobából. Lentről hallotta, ahogy újabb tagok érkeznek. Éppen Liát fogadták páran kitörő örömmel. Érthető, hisz ő vigyáz a hasukra.
Kettővel odébb nyíló szoba gazdátlannak tetszett. Néhány mennyezeti gerenda állt keresztbe a szobán, ettől függetlenül teljesen biztonságosnak tetszett a tartószerkezet. Ha lakná valaki, biztos rendbe hozta volna. Pár napra több mint tökéletes. A batyuját ledobta a régen használt derékalj mellé és elindult megkeresni a „főnökkisasszonyt”.
Khetty a földszinten beszélgetett Liával. A nekromanta megvárta, míg kiélvezik a viszontlátás örömét, majd melléjük ballagott. Fantasylia felé fordult, mosolya lehervadt és hátratántorodott. Kezeit a halántékára szorította és felkiáltott.
- Lia, mi baj? – kérdezte rémülten Khetty.
- A fejem… szétmegy a fejem. – sziszegte keservesen Lia.
Seligen megdermedt egy pillanatra, majd a Liához lépett, hogy felsegítse, de a nő felsikoltott. Erre a nekromanta hátrahőkölt. A szenvedő egy kicsit megnyugodott.
- Khetty! – lihegte a telepata a fájdalomtól. – Kérlek,... vidd a közelemből. Olyan… a pszichéje, mintha… az orrán bedugott… kanálnyéllel összekutyulták… volna az agyát!
A napkapu vezetője gyorsan könyéken ragadta a nekrót és jobb híján kipenderítette az ajtón.
- Nem tudom mi történt veled. Véleményem szerint sosem voltál normális, de előzőleg nem készült ki tőled Lia.
- Nézd, Khetty. Nyíltan jöttem. – a nő szeme mérgesen csillant, de a zöldképű nem folytatta a gondolatszálat. – Kutatok. Szükségem lenne a feljegyzéseitekre arról az időszakról amikor Peps „elment”.
- Rendben. Menj Dankához. Segít neked.
- Köszönöm.
- És kerüld el Liát.
- Úgy lesz.
- És… Mit tudsz Dzsóról? – enyhült meg a nő hangja.
- Én… azt hiszem,.. semmit. – válaszolta őszinte bizonytalansággal a nekromanta, Khetty legnagyobb bánatára.

****************************

Kopogtattak.
- Jer be! – Szólt az ajtónak Zöldike.
Danka lépett be. A nekromanta az ágyán ült és varrogatott. Valami felkarnyi nagyságú dolog volt amin dolgozott, négy ággal.
- Az mi lesz? – kérdezte a tudós.
- Baba. Tudod Kolumba nagyon szeret vele játszani. Szerintem nagyon hiányzik neki egy utód. Sajnos óvatlan és gyakran széttépi. Azt nem tudom, mi legyen a feje, de kitalálok valamit.
- Igazából azért jöttem, mert lent vár rád egy alak. Kufárnak néz ki, de nem akart bejönni a szállásra. Azt mondta beszélnie kell veled és megy is tovább.
- Megyek. – bólintott a nekromanta. A babát zsebre téve Danka mögött elindult.
Odalent egy cingár alak állt óriási fülekkel. Seligen hozzá sietett. Valamit suttogva beszéltek, majd a nekromanta kristályokat adott a házalónak, az átnyújtott egy kerek tárgyat, majd hátra fordult és útjára indult.
- Csak nem egy babafej? – kérdezte az ajtót bezáró nekrótól Napmo.
- De. – mosolygott Zöldike.
- Ilyennel is házalnak?
- Meglepődnél, ha tudnád még mik mindennel. – vigyorgott sejtelmesen a zöldképű.

A kis kerek fejen kócos, sötétbarna műhaj paróka volt felragasztva, orrát két apró sötét pötty jelezte, pirospozsgás arcán szeme, szája vidámra pingálva.
A reggel ezüst csillogásba öltöztette az erdőt. Az évszázados bükkök közt takaros, tornácos, emeletes faház állt magában egy patak parti tisztáson. A háztól nem messze a bő vizű patak küzdött medrének mélyítésével. Vize most csillámolva csörgedezett tova, a ház felé vezető völgyecskében középen, rohanva az egyre meredekebbé váló völgyalj felé.
A patak nem messze eredt a háztól, 20-30 lépés lehetett a faviskó emeletéről lekocogó lépcső alja és a forrás közt. A tisztás kinyúlt felé, körbeölelte és dús aljnövényzettel kényeztette partvonalát, egész addig, hol az égbeszökő, büszke fák átvette az uralmat a nyílt terület felett.
A kis ház padlásajtaja lassan, álmos nyikorgással kinyílt. Koszos, zöld, erősen hunyorgó arc jelent meg a nyílásban.
- Uh… - emelte védekezőn karját a szeme elé.
A kis faházból dühös morgó, vakkantó, csaholó hangok hallatszottak.
- Csug… csukdt be, csugja már be álnok giz… gazda! – nyögte egy éhgyomorra érces bariton.
Seligen fél kézzel még a látásának épségét védve a vakító erdei félhomálytól, behúzta maga mögött az ajtót. Egy pillanatra úgy tűnt mintha egy szőrös kar is segít neki odabentről. Továbbra is védekezve bicegett le a lépcsőn, a felétől nadrágféken. Ahogy leért, kénytelen volt mindkét karjával tompítani, az avartakaró itt nem volt puha és vastag, mint az erdő mélyén. Szemei lassacskán megszokták a fényeket és a homályból kibontakoztak a formák, átvéve az uralmat látóterében az eddigi fájdalmas fényfolt felett.

A tisztást erdei sás levelei borították sűrűn, ami szinte selymes gyepnek tetszett, amíg a bőr meg nem tapasztalta aprón fogazott éles szélük vágását. A leveleken milliárdnyi fénypont pulzált a szellő által mozgatott lombokon átszűrődő, tompától az élesig játszó napfényben. A forrástól egész a kis házig, élő, zöld-ezüst fénytenger hullámzott.

A nekromanta ügyetlenül feltápászkodott, néhány korán kelő pillangó tetemét hagyva maga alatt, és imbolyogva útnak indult a hűsítő vízcsobogás irányába. A sáros, csapzott zöld fej belül szakadatlan monotonitással zúgott. Szemei csak homályos képeket voltak képesek közvetíteni a környezetről. Nem volt kellemetlen, inkább álomszerű, bódító érzés. A forrás melletti tiszta, kavicsos parton térdre esett. A víz egy kútszerű sziklaüregből tört fel, itt tovairamodása előtt, tág víztükröt alkotott, amely középen felpúposodott, a felvilágra kíváncsian igyekvő folyadéksereg érkezése miatt. Zöldike lehajolt, markát vízbe merítette, s hagyta, hogy a kristálytiszta ezüstfolyam felőle kicsurogjon. Ezzel elszórakozott egy darabig, kiélvezve az utolsó cseppek fényjátékát is, majd megmosta arcát és tarkóját. A hűs forrásvíz kéjes élvezetet okozott a zúgó fejnek. Aztán megpillantotta tükörképét és minden megdermedt.

A történések folyamát fakószürke bundás, karmos mancs indította el újra, ahogy a víztükörbe meredő nekromanta vállára nehezedett.
- Üdv az új világban, Gazdám – morogta a tegnap még oly selymes pokolmély hang.
A Gazda enyhén előrébb hajolt. Válla fölött átnyúlva elkapta a karmos hüvelykujj tövét és rásegített, hogy a Szolga, a Gazda hátán átgurulva hanyatt terülhessen a jeges vizű patak kavicsos medrében. Egy inni igyekvő nyálkacsiga család hanyatt homlok menekült, a családfő abban a pillanatban határozta el a költözést a völgy másik végébe.
- Mondd, téged nem zavar az ezüst csillogás? – kérdezte a nekró enyhe idegbajjal a hangjában.
A sárga szemek meg betépve pislogtak. „Mi?”
- Hogy Mi? – mondta ki hangosan is, miután összeszedte bátorságát, hogy kifejezze tanácstalanságát.
- Te, Barátom, ahhoz is hülye vagy, hogy egyedül kikeveredj egy gyengébb burjánzásból. – mondta tanácstalanul a nekromanta.
A vérfarkas továbbra sem tudta mire vélni a dolgot, összeszedte magát, megköszörülte torkát és legselymesebb operaénekesi hangján megkérdezte:
- Mi?
- Na jó. Ezt a párbeszédet hanyagoljuk. Mi történt tegnap?
- Mi… Illetve, hogyhogy mi? – folytatta ugyanazon hangfekvését a lycanthróp.

Zöldike a homlokára tette a kezét. Lehunyta szemét és erősen valami megnyugtató és békés dologra koncentrált. Miután kiélvezte a szemhéjára vetített rothadó testekkel teli tágas kripta látványát, pislantott, nagy levegőt vett és nekikezdett:
- Drága Kolumbám… - Itt megakadt. „Kolunba, ki ez a mederben didergő, szőrös elmebeteg bőrváltó? Ismerős, de…”. A zöld fej nem emlékezett. A reggeli ébredés előtti időről mindent kusza káosz fedett. - Nos.. hmm. – folytatta – Légy oly szíves és meséld el nekem ki vagy te, hol vagyok éppen és mit keresek itt?
- Na de drága Gazdám! – szomorodott el a vérfarkas. – Még sosem bánt velem így.
A hideg víztől remegő bőrváltónak már a „ledrágázás” is sok volt, hát még a „légy oly szíves”. Kissé el is pityeredett a mostoha bánásmódtól fellángoló bánatában.
- Kérlek szépen beszélj, és mondd el mit keresek itt! – kérlelte a nekromanta.
- De hiszen… - a lycanthróp majd elsírta magát. A keserűségtől megélesedő baritonja végleg elűzte Seligen barátságos hangulatú kriptabelső képzetét. – De hiszen te vezettél ide minket. Igaz, ez a kis kunyhó az én dicső felmenőim otthona. Itt nőttem fel, ide csaltuk áldozatainkat. Az én kedves testvéreim mind itt élnek még… illetve Gordon és Greda… - Itt felcsillant a szeme, szája mosolyra húzódott, agyarai kivillantak. Ó, igen, Gerda sok mindent tud neked mesélni a tegnap estédről!

Kolumba most már szélesen vigyorgott és a házikó felé pillantott. Zöldike bizalmatlanul összehúzta a szemöldökét és hátrafordult. A lépcső tetején az ajtóban egy buja idomú, karcsú nő nyújtózkodott. Határozottan galetkinek tűnt és bizony igen csinos galetkinek. Testét egyetlen kék macskapárducbőr ágyékkötő fedte. A tökéletesnek látszó alakját egyetlen apró hiba keretezte, a sűrű, enyhén pirult zsemleszínű, fényes szőrzet.
Zöldike visszafordult a pancsoló szolgájához, megragadta az ázott mellényből kikandikáló inasi inggallért és kirántotta a vérfarkast a mederből. A patak nagy sóhajtással vette újra birtokba megszokott útvonalát.
- És most nagyon sürgősen kezdd el az érdemi beszámolót, mert fotelkárpitot csinálok belőled!
- Nos, a hordaváltásod ünnepeltük tegnap. – élénkült fel az átázott bundájú szolga.
Kolumba örömmel konstatálta a megfelelő bánásmód újbóli meglétét és a hűsítő tiszta víz kellemetlenségének megszűntét. A nekromantát viszont újra elfogta a kétség. Semmilyen hordaváltás nem élt az emlékezetében, mégis, az előbb, a víztükörben megpillantott smaragd hovatartozási szimbólum teljesen idegennek tűnt. Égő vörös szemmel fordult az ázott, didergő szolgája felé.
- Tovább.
A kijelentés olyan erővel hatott, amit nem igen lehet figyelmen kívül hagyni. Legalábbis tartós sérülések nélkül nem.
- Rendben, rendben. Szóval. Nos. Nos, tegnap kora délután érkeztünk. Azt mondtad ki akarsz próbálni egy rituálét. Nyugodt körülmények kellenek hozzá. Hát hazahoztalak a családomhoz. Tudod, hogy nagyon szerettek volna már látni téged? Mint új főnököm. Sokat hallottak rólad.
- Nem találkoztál velük, mióta beálltál inasomnak.
- Hát… lényegtelen. De nyugodtak a körülmények. - a nekró erre színpadiasan végignézett mocskos ruházatán. - Erdő, több mérföldre a civilizációtól. Azt is említetted, hogy „jó, pont útba esik”. Szóval elhoztalak.
A zöldarcú kérdőn töprengett. A válasz csendjétől még a szellő is elcsendesedett. Ismerős volt a beszámoló. Hosszú gyalogút az erdőben a legutolsó településtől. De mi volt az úti cél?
- Tovább.
- Hát, aztán… lecuccoltál. Illetve illőn bemutatkoztál a családnak. Khm… Közben kiderült, hogy Gordon öcsém és Greda nővérem is éppen otthon voltak.

Zöldike felhúzta fél szemöldökét, no nem azért mert Kolumba mindig tegezi ha izgatott, hanem lopva a viskó felé kémlelt. A nőstény a lépcső korlátján könyökölt. Kitűnő rálátást engedett formás domborulataira. Olybá tűnt, őket figyeli és mosolyog. Szemfogai csillogtak a napfényben. Persze ezt innen pontosan kivenni lehetetlen.
- Mit mondtál? Nem figyeltem!
- Csak annyit, hogy Greda nagyon fel volt dobva, hogy nekromanta vendégünk érkezett. Klamator bátyám, pedig elhívott minket a pincéjébe. Kitűnő arhomad borai vannak.
- Na, ne mond, hogy belementem.
- Önfeledten elbeszélgettetek Gredával. Többek közt buzgón ecsetelted az élőhalottak csapdázási módszereit. Az általad kidolgozott harmatcsapdát és felvetődött tökéletesítési módszereknél az én elfogásomat is nagy hévvel adtad elő. Odalent még egy üveg bogyópárlatot is előszedtél.
A zöldarcú ijedten tapogatta meg belső zsebeit. A szörnyű feltételezés valósággá vált. Az útra eltett szíverősítő eltűnt. Szeme enyhén könnybe lábadt.
- És mi van a rituálémmal? – kérdezte végül kedvetlenül.
- No, az meg úgy történt, hogy már haza tartottunk. Éjjel hatalmas vihar kerekedett. Állításod szerint többször hagytál orroddal nyomot a sárban, mint azt talpaddal teszed. - Zöldike megvakarta még kissé sárfoltos orrát. - Én Klamatorral haladtam elöl, te meg Gredával beszélgettetek hátul, valami apro… atopzis, vagy aptopzisról és nerko.. nakrózisról. Már majdnem a háznál voltunk, mikor elengedted a nővérem és azt mondtad ennyi részeg alakkal nem mész tovább. Megpörgetted a gyémánt jelvényed és eldobtad, majd belezuhantál a patakmederbe.
„gyémánt?!”
- Rúgkapáltál, de behúztunk a házba. Ott valamit kotyogtál őskövekről, meg összeolvasztásukról egy túrajelvénybe. Én aludni tértem, nem tudom mi történt ezután.

Zöldike újra a ház felé nézett. Gredának nyoma sem volt.
- Hol van Suttogó? - kérdezte aztán.
- Ó, ő lent maradt Gordonnal. Azt mondták nem hülyék, hogy elinduljanak ítéletidőben.
- És a két csáprágós?
- Őket meg felküldte Gazdám a gerincre, azt mondta, arra megyünk korán reggel tovább.
- Szedjük össze Suttogót.
A nekromanta felküzdötte magát a lépcsőn, vissza az emeleti szobába. Belépve a lélegzete is elakadt. Tucatnyi lycantróp hortyogott szerte a helyiségben. „Nagy buli lehetett”. Óvatosan összepakolta cuccait, a hálózsákjának valamiért ingerlően kellemes szaga volt. Csendben elhagyta hálóhelyét.
Odalent Kolumba már egy nagyon eltévedt wantu nyakát rágcsálta éppen. A nekromanta gyomra óriásit kordult.
- Kér egy falatot, Gazdám? – nyammogta a vérfarkas.
- Mennünk kell. – morogta vissza a Zöld. Azon tűnődött, hova tűnt a nőstény.
Az erdőből Suttogó érkezett. Valamit markolt. Ahogy közelebb ért, a nekró felé hajította. A gyémánt szimbólum volt.
- Egy nyálkacsiga mellett találtam. – morogta csendesen.


A csáprágósok valóban odafent pihentek a gerincen, nem volt nehéz megtalálni őket, mindent belepett a grafitpor. Ez tényleg nyugodt környék, nem vadászta le őket az éjjel senki.
A leállt szellőtől, és a melegedő nedves hegyoldal miatt kialakult délutáni fülledt hőségben feltárult a hegygerincen túli párás vidék. A távolban szirtek védték a szárazföldet. Nem messze tőlük két torony magasodott. Az egyik büszkén.
- Ismerős! Mi az ott? – mutatott Zöldike a nagyobb építmény irányába.
- A Napkapu tornya. – suttogta a suttogó hang gazdája.

Gredának pedig nagyon jó szaga volt...
Egy szó mint száz, egy játéknak az a dolga, hogy élvezetet nyújtson. A kudarcot legfeljebb csak a mazochista élvezi.
Én megértem a törlőket.
Dátum: 2009.05.20. 22:52:39
Maga a kérdés értelmetlen, ha a válaszok közt nem szerepel egy "nem édesvízi hal" sem.
Dátum: 2009.05.20. 13:21:19
Melyik nem édesvizi hal?
Harcsa
Delfin
Csuka
Ponty

Egyik sem "nem édesvizi hal"!
Dátum: 2009.05.14. 00:03:56
Esetleg honorálható lenne, plusz jutalommal, a nem a legkönnyebben összehozható pár küldetést ismételgető.
Külön jutalom járhatna a teljes repertoár teljesítésére, amely akár nőhetne második teljesítésre, illetve a jutalom csökkenhetne, ha ugyanaz az ismételhető küldetés végződik el zsinórban másodszor.
Ez, úgy hiszem motivációt nyújtana, hogy a nehezebbekkel is küszködjünk.
Dátum: 2009.05.11. 16:31:57
Az még hagyján, de Dalen ma reggel elvitte az összes vakoló kanalunkat amíg az őrjöngésével voltunk elfoglalva. Én voltam megbízva a szerszámok őrzésével, ezért keresem azt az átokfajzatot, de nem lelem merre bujkál! Akivel meg összeakadtam, az nem díjazta pozitívan a kérdéseim Dalennel és a vakolókanalakkal kapcsolatban.
Dátum: 2009.05.11. 16:17:50
Ezt meg én értékeltem vissza. Egyet értek Draglovval, tiszta dedó ez a pontozgatás...
Dátum: 2009.05.11. 15:53:21
Miért, képzeld el mikor a delikvens büszkén kidugja az orrát, kisétál, unottan, felszegett fejjel, gúnyos mosollyal. Odarontasz és megpróbálod elnáspángolni.
- Bocsánat Uram, bujkálok, csak építeni jöttem.
Elsétál, olyan arccal, hogy legszívesebben felnégyelnéd, majd telekinetizál néhány téglát a szövetség másik végén félkészen álló romba, aztán visszamászik a föld alá.

Másik nézőpont:
Mikor már sggrészegre itta magát unalmában a végzetúr, csak úgy underground, felszabadulnak a mentális gátjai és a titkolt katakomba bejáraton át (mert ugye ellenfél oda le nem juthat) elereszti magát, hogy szintén ezt a bizonyos félkész romot meg telekinetizálhassa. Majd össze esik és delirium.

Mondjuk az is elég érdekes, hogy nem lehet pihenni. Bár, ahogy belegondolok, fölösleges is, mert egy nap alatt úgy is teljes a gyógyulás. Én mikor most vasárnap reggel hazatértem és kijöttem, alig győztem az irhámat menteni, nehogy összeakadjak max ÉP-n egy ragadozóval... Ariel 10 másodperc alatt megtalált...
Dátum: 2009.05.11. 12:34:36
Gratulálok az egész Végzeturak Mesterei szövetségnek!
Ez kemény gyepa volt! LanMaffia rettenetesen bosszantó az iszonyatos kivégzésével!
Dalennel meg majd barátilag elrendezem személyes kétségeimet! Nem biztos, hogy következő italozás toroköblögetés lesz.