Hozzászólások - Khetty

Mondjuk úgy, hogy volt róla szó... de sosem mondtam, hogy "igen, rohanok most azonnal!"

Acabo pergamenre fércelt feljegyzése:

"Gazdám értetlenül kapkodta fejét, amikor a zöld és a kék szikrák röpködtek körülötte.
Hiszen Khetty egyelőre nem menni Tyrantba... hallani egyszer egy titkos felvetés... nagy volt súgás, de hallani... de vöröshajú kalandornő maradni pókok erődjében és boldogítani Ösvényjárót ... meg a többieket ... különösen a nyüzügét vagdosni nagy örömmel a falhoz minden este... és gazdám arcán lenni széles vigyor minden alkalommal... nem hinni, hogy ő menni máshová...
Gazdám végül csak legyinteni egyet és visszavonulni az erődbe... ő lenni smaragdnak ezen a világon... vállát nyomni nagy teher... sötét teher, amit nem engedni el..."

/előző hsz folytatása/

Alig fél órás gyaloglás után Ösvényjáró megállt egy sűrű bozótos előtt. Túl sűrű és túl rendezetlen bozótos volt, hogy ne tűnjön fel, valamit rejtegetni akarnak.
Ösvényjáró néhány mozdulattal ellebegtette az ágakat, bokrokat, mígnem láthatóvá vált egy barlang bejárata. Kérdő tekintettel néztem rá.
- Hölgyeké az elsőbbség – nyújtotta ki a kezét.
- Még egyszer benem megyek előtted! – ráztam meg a fejem.
A mágus vigyorogva legyintett egyet és a lelógó indákat félrehúzva belépett a barlangba.
Néhány lépés után a félhomály vak sötétségbe váltott:
- Hogy látsz te itt? – kérdeztem, miközben kis lángoszlopot csettintettem a tenyerem fölé.
- Adottság… - felelte kitérően Ösvényjáró.
Az átjáró tágas volt és a lelógó gyökerek, növénydarabok mutatták, hogy nem vastag kövezetként borul fölénk.
Halk csöpögés hangjai ütötték meg a fülem. Ahogy közeledtünk, ütemesebben és gyakrabban hallottam meg a köveken átfolyó vízcseppek hangjait.
Néhány méter után egy zárt tóhoz érkeztünk. A kiszélesedő barlangcsarnok tetején néhány kis lyukon át csordogált a víz. A lyukakat zöld növényzet borította, a leveleken megtörő napfény halvány fénnyel vonta körbe a barlangot. Ösvényjáró csendben a sziklafalhoz húzódott.
- És akkor mit keresünk mi itt? – kérdeztem kissé dallamosan kiejtve a szavakat.
- Figyelj csak! – nyújtotta ki bőrtelen ujját a víztükör felé.
Nem túl lelkesen én is az átlátszó víz felé fordultam és vártam. Néhány pillanatig bámultam a színes úszkáló halakat, amelyek a hideg vízben lubickoltak, majd egyre inkább úgy érezve, hogy valami átverés áldozata lettem, összevontam a szemöldököm és ismét Ösványjáróhoz fordultam.
- Ha te…. – elakadt a szavam.
A vízből tejfehér színű levegő kígyózott, keringett az élőholt teste felé, amíg körbevonat azt. Az általam ismert élőholt teste lassan megváltozott… hegyes körmei visszahúzódtak, lüktető húsát bőr vonta körbe, szakadozott ruhái előkelő kelmékből készített, gazdagon kimunkált fém csatokkal díszített darabokká váltak.
- Ösi? – kérdeztem bizonytalanul.
Bármennyire is ellenérzéseket keltett bennem Ösvényjáró módszere a hatalom és a tudás megszerzésére, ez az átváltozás összeszorította a gyomromat.
Ösvényjáró szeme hirtelen felpattant. A korábbi hideg fekete tekintet helyett vakító kék szempár meredt rám.
- Ki a fene vagy te? – léptem hátra önkéntelenül is, miközben a csontpálcámat kerestem.
- Több tiszteletet, ha kérhetném! – visszhangzott a barlangban egy tiszta, öntudatos hang.
- Mégis kinek kellene tisztelettel adóznom?
A barlangot teljesen körbelengte a fehéres-kékes fényesség, eltűntetve a sziklafalakat, a csöpögő vízcseppeket. Egy kis rántás után, egy kies pusztában álltunk.
Akármerre néztem kiégett pusztaságot láttam, egy kiszáradt fa fehér ágai meredtek a vöröslő égbolt felé. Meleg volt… elviselhetetlenül meleg…
- Sétáljunk! – indult meg egyenes tartással az átváltozott idegen.
- Hová? – maradtam a helyemen.
- Mondom, sétáljunk! – nyújtotta ki a kezét az ismeretlen.
A lábaim önkéntelenül indultak meg, hogy egyiket a másik elé téve haladjak előre, az idegen mellett. Akármennyire is küzdöttem azért, hogy megálljak az izmaim nem engedelmeskedtek.
- Figyelhetnél inkább Rám! – dörmögte a nemesi tartású.
- Kire is? – feleltem azonnal.
- Te nem ismersz engem, de én jól tudom, hogy ki vagy! Mint ahogy mindenről tudok, ami Ghallán történik!
- Ez igazán remek… - morogtam bosszúsan.
- Incubus átváltozása aggályokkal töltött el. A vámpírnagyúr nem tett le szándékáról, hogy Chara-din seregeinek élén visszatérjen a világba.
- Hát ez igazán sajnálatos, de nekem ehhez mégis mi közöm?
- Incubus nem mesélte el?
- Mégis mit!
- A vámpírléttel együtt jövőbelátó képességre is szert tett…
- Ösi! Fejezd ezt be és engedj el végre! – próbáltam toppantani dühösen, de a mellettem lebegő alak meg se rezdült erre.
- Te leszel Chara-din új kapitánya! – fordult felém hirtelen a férfi.
Kék szemei mintha az agyamban járnának, mintha a tarkómig fúródtak volna.
- Én? – néztem meglepetten, majd néhány pillanat után hangos nevetésbe kezdtem. – Nem ismerem az itteni hókusz-pókuszokat, de hidd el, sosem leszek Chara-din kapitánya!
A nemes meglehetősen rosszul viselte, hogy nem vettem komolyan a tragikus bejelentését.
- Úgy tűnik, nem fogtad fel pontosan, hogy mit mondtam az előbb.
- Dehogynem, tisztelt Titokzatos Nagyúr! Megőrült a sok varázslattól… Kérem vissza Ösvényjárót és el is hagynám ezt a hátborzongató helyet!
- Ez vár Ghallára, ha Chara-din sikerrel jár. Pusztulás és halál!
A fehéres-kékes nyalábok ismét megjelentek, körbefontak minket, hogy néhány perc alatt kis kupolát képezve körülöttünk, oszlásnak induljanak.
Ezúttal még szörnyűbb helyen jártunk. Kifacsarodott, bomló húsú holttestek, madarak által csontig csipkedett tetemek hevertek mindenfelé. A halál bűze lengte körbe a mezőt. Felperzselt, elszenesedett holtak között álltunk.
- Válaszd ki!
- Mivan? – meredtem tágra meredt tekintettel a nemesre.
- Itt van, ezek között! Ha megtalálod, elviheted és ígérem, békén hagylak!
- Még szép, hogy békén hagysz! És mi van, ha nem találom meg?
- Akkor segítesz nekem!
- És mi van, ha nem akarom megtalálni?
A nemes meglepetten felvonta a szemöldökét, majd gúnyosan elmosolyodott:
- Túl kíváncsi vagy és túlságosan törődsz azokkal, akik fontosak neked!
Bosszúsan morrantam egyet.
- És miben kéne segítenem egészen pontosan?
- Chara-din nem térhet vissza! Ez nem csak Ghalla pusztulását jelenti, hanem a mi világunk összeomlását is…
- Királyi többes… máris okosabb lettem… - gúnyolódtam, miközben a rám törő hányingerrel igyekeztem megküzdeni.
- Ha Ghalla elpusztul, mi sem élhetünk tovább!
- Könyörgöm, ki az a mi?!
- Az Istenek! – csattant türelmetlenül a hangja.
Meglepetten végignéztem rajta.
- Te isten lennél? – kérdeztem végül.
- Leah vagyok! A holtak Istene!
- Ahhha… és félted a birodalmad? – summáztam a beszélgetésünket.
- Tisztességes ajánlattal álltam elő! – legyintett a férfi.
- Más fogalmaim vannak a tisztességesről!
Leah rám nézett, mire az eddig bénítóan blokkoló varázslat elengedte az izmaimat. A hirtelen jött szabadságtól viszont azonnal orra buktam. Egyenesen két bomló tetem közé.
Viszolyogva térdeltem fel mellőlük, nem tudtam uralkodni tovább a görcsbe ránduló gyomromon.
Mikor körbenéztem nem láttam senkit. Leah eltűnt, otthagyva a bomló holtakkal, a vijjogó madarakkal, a bűzös széllel.
- Hogy legyen átkozott az összes ghallai isten, egytől egyig! – kiáltottam olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudtam.
Ismerős helyzetben éreztem magam. Mikor Ghallára érkeztem, akkor fogadott hasonló kép… amikor egy haldokló varázslótól elvettem a hordajelvényét.
Nem voltam büszke erre a tettemre, de túl kellett élnem valahogy, neki pedig már úgyis mindegy volt.
„Keressem meg Ösvényjáró testét! Ebben a hullagyárban! Hát ez jó! Hogy ezért mit kapsz, ha hazaérünk!” – fogadkoztam erőteljesen, miközben feltápászkodtam.
Kifordított, szakadt ruhám véresen és koszosan lobogott körülöttem. Amerre csak néztem, mindenhol számomra egyforma hullákat láttam. Egyiknek a fél koponyájáról hiányzott a hús, másiknak térdtől hiányzott a lába, a harmadiknak egy hatalmas lyuk tátongott az oldalán, amelyen keresztül kifolytak a belső szervei egy alatt fekvő tetemre.
Ismét hányinger kerülgetett. Behunytam a szemem és erőteljesen arra koncentráltam, hogy mire körülnézek ne itt legyek, hanem a barlangban vagy az erődben… mindegy volt, hogy hol, csak itt ne.
Jó öt perces próbálkozás után még mindig csak a dögszagú szelet éreztem.
- Megöllek Ösi! – morogtam, mikor dühösen felpattant szemmel még mindig a hullamező közepén álltam. – Nem túl előnyös alku! Hát cseszd meg! Nekem ehhez mi közöm van?! – dühöngtem egyre hangosabban.
~ Mi közöd van? Ne röhögtess! – vágott a fejembe egy hang. Ezer közül is megismertem Ösvényjáró hangját.
- Takarodj a fejemből, már mondtam!
Dühöngésemre gúnyos kacagás volt a válasz.
~ Itt nem vagy úr!
- Ne idegesíts fel még jobban!
~ Miért mit csinálsz? Tehetetlen vagy, ismerd be!
- Hol az ördögben vagy! Emeld fel a kezed!
Hirtelen vagy ötven kar lendült a magasba. Közvetlenül előttem egy olyan, ami könyökben elvált eredeti gazdájától.
Iszonyú erejű negatív csapás csattant ki a tenyeremből. Lilás színnel söpörte végig mezőt. Ösvényjáró elégedetten vigyorgott.
~ Sejtettem, hogy Leah nem lesz szívbajos, hogy rávegyen arra, hogy segíts neki, node ez még az álmaimat is felülmúlja!
- Azt ugye tudod, hogy minta leszel a várfalon, ha innen kijutok!
~ Elhiszed, hogy mindent megér a kínlódásodat nézni?
- Mekkora marha voltam, hogy hittem neked! – szorítottam össze a fogamat.
~ Én se gondoltam, hogy beveszed ezt az átjárós dumát… - kacagott tovább a szellem a fejemben.
A hullák között keresgélve, nézelődve kezdtem a tűrőképességem határára érni. Eddig azt hittem sokat láttam már és sok mindent megéltem, de rá kellett jönnöm, hogy korántsem volt elég az a néhány ezer év Eleyranon.
- Hol az ördögben vagy?!
~ Nem gondolod, hogy elárulom! Leahnak az a célja, hogy ne találj meg! Mondjuk ilyen rugdosásokkal meg távolra meredt tekintetekkel nem is fogsz megtalálni…
Megtorpantam erre. A rothadó tetemek mezejének közepén állva végre odafigyeltem Ösvényjáró szavaira.
Felnéztem az égre. A levegőben köröző fekete madarak éppoly rothadt testűek voltak, mint a halottak körülöttem. Próbáltam hunyorogni, hogy a tucatnyi dögkeselyű közül megtaláljam azt az egyet amelyikben Ösvényjáró rejtőzhet.
- Jól van! – hallottam a mély hangot a hátam mögül.
Annyira megijedtem, hogy széles lendülettel fordultam hátra. A kékszemű istenség mintha számított volna valami ilyesmire, enyhe félmozdulattal kitért az ütés elől.
- Melyik az? – sziszegtem a fogaim között.
Leah az égre sandított, mire az egyik köröző keselyű kivált a többi közül és közeledett felénk.
- Tehát akkor, a feladatod az lesz…
- Nah álljon meg a menet! Megtaláltam! Így nem köt semmiféle alku!
- Egészen pontosan nem találtad meg! Én hívtam le! – mosolyodott el Leah gúnyosan.
Elkerekedett tekintettel meredtem az istenre. Hirtelen eszembe villant Incubus leírása.
„Tisztességes, de csak olyan alkut köt, amiből ő jön ki jól!”
- Hogy válnál eggyé ezekkel itt! – húztam össze a szemem dühösen.
- Kösz, de nem! – hajolt egészen közel hozzám. – És most jól figyelj arra, amit mondok! Ha Chara-din kapitánynak akar, hát az leszel! Nem számít, hogy kit és mikor kell feláldoznod ezért, amíg nem felejted el, hogy mi is a valódi célod!
- Miért mi is a valódi célom? – átható kék tekintetét nehezebb volt állni, mint gondoltam.
- Hogy elpusztítsd!
- Éééén??
- Amíg ez a cél vezérel, mögötted állunk!
- Állunk? Többen is? Igazán megnyugtató!
- Egyik istennek sem áll érdekében, hogy Chara-din visszatérjen! – legyintett kissé pökhendien Leah, mire kavarogni kezdett a fehéres-kékes fénynyaláb.
Teljesen körbevett ez a köd, mígnem teljesen elveszítettem az érzékeimet, mikor már irritálóan kaparta a torkom a levegő, megéreztem a tenger sós illatát. A levegő lassan kitisztult és ott álltam a barlangban, a csobogó vízfolyás előtt, a kristálytiszta átlátszó víz mellett, amelyben színes halak úsztak vidáman. A magasból zöld indák lógtak a mélybe, a sziklákon fák gyökerei törtek utat a magasból.
Ösvényjáró hirtelen hevesen felköhögött. Mikor felé fordultam, négykézláb görnyedve hörgött levegőért. Megvetést és undort éreztem, amelyekbe egy cseppnyi sajnálat sem vegyült.
- Légy átkozott! – sziszegtem, majd teljes lelki nyugalommal otthagytam a levegőért küzdő mágust.
- Várj… - próbálta még kinyögni, de nem érdekelt a magyarázata, hiszen mindig mindenre volt egy magyarázata.
Dühös léptekkel hagytam magam mögött a barlangot. Ismét átverekedtem magam a bozótoson, ezáltal a ruhámból gyakorlatilag alig maradt egyben két tenyérnél nagyobb darab.
Kavargott a lelkem. Itt akartam hagyni Ghallát. Mindig igyekeztem elkerülni a felelősséget, a kötöttségeket és most itt van ez az alku, ami elől nem menekülhetek… ami nemcsak egy egyszerű terv végrehajtását igényelte… amihez ki kellett játszanom az ősi istenséget… amihez meg kellett változnom…
Ahogy közel jutottam az erődhöz, hangos ordibálás zajai ütötték meg a fülemet. Fáradtan nyögtem egyet: „Már csak ez hiányzott!”
Amint átléptem a kapun, szinte földbe gyökerezett lábbal torpantam meg a téren, ahol Lord of Destiny magából kikelve veszekedett Piciklonnal, miközben az estély résztvevői érdeklődéssel figyelték a vita végét.
- Hogy képzeled ezt?
- Mit hogy képzelek?
- Csak úgy! Lerángatod a kínzókamrába? Persze!
- Ugyan már Lordom...
- Ne csitítgass, mikor ideges vagyok! – hadonászott Destiny.
- Hát mit csináljak? – mosolygott Piciklon. Akármi is volt a vita tárgya, őt nem idegesítette fel annyira.
- Rángasd fel a kamrából, azt az őrültet! És ha lehet még egyszer ne légy vele kettesben!
„Pedig hajnalban még olyan szépen megvoltak egymás mellett!” – gondoltam nagyot sóhajtva.
- Khöm… miről van szó? – léptem a körben állók közé halkan suttogva, nehogy megzavarjam Destiny kitörését.
- Az éjszaka történtekről – csillogott Anababa szeme lelkesen.
- Ahan… és az mi is volt pontosan…?
- Azután történt, miután te és druida elvonultatok… khm… gyónni… nos… Craslorg kicsit felöntött a garatra… - kezdte Anababa, látva értetlenkedő tekintetemet folytatta.
- És egyszercsak felállt az asztalra… és akkor elkezdett szavalni…
- Szavalni? Mit?
- Először azt hittük csak viccel – folytatta Atreus. – De aztán egyre komolyabban követelte, hogy térdeljünk le hódolattal előtte… és hogy adózzunk tisztelettel az új Uralkodónknak!
- Kinek? – nyögtem döbbenten.
- Végülis Incubus bírta legkevésbé… elkezdett fennhangon röhögni… - vette át a szót Lord Sanyi vigyorogva. – Mondjuk lehet, hogy nem kellett volna nekünk is csatlakozni ehhez, mert ezt mintha Cras picit mellre szívta volna…
- Mit értesz ez alatt?
– És mi az, hogy nem normális? Nem érdekel, hogy normális-e?! Választanod kell! Vagy ő vagy én! – harsogta Destiny tovább.
– Ugyan-ugyan lovagom…
– Ciklon! – léptem ki a gyűrűből.
– Jesszus, te meg hogy nézel ki? – képedt el Piciklon.
– Mi ez az egész? - legyintettem.
– Semmi, csak az agyament lovagom féltékeny… - vont vállat a mágusnő.
– Mivan?
– Nem vagyok féltékeny!
– Hozd fel Crast a kamrából! – fordultam Piciklonhoz, majd Destinyre néztem: - Te meg ne ordibálj!
– Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! – kezdett el fel-alá rohangálni Destiny.
– Mi folyik itt már megint? – jelent meg Ösvényjáró is, dühös hangjában nem volt erő.
Ha mondhatok olyat, hogy olyan sápadtabb volt, mint a hó egy bőr nélküli élőholtra, akkor így tudnám legjobban körbeírni. Beesett, karikás szemén látszott, hogy jobban megviselte Leah kis játéka, mint azt sejteni vélte.
– Családi perpatvar… - legyintettem.
– Nem családi, nem perpatvar! – villant Piciklon szeme.
– Jól van! Engem nem érdekel! Oldjátok meg! Expeditíven! – fogta Ösvényjáró a homlokát, mintha migrénje lenne és elindult a lakótoronyhoz vezető átjáró felé, hogy a szobájába vonuljon.
– Figyi, Khetty! – hajolt közelebb Piciklon. – Lehet, hogy Crast nem kéne felhozni… jó helyen van a kínzókamrában, hidd el…
– Hogy lenne már jó helyen?! Azt akarod, hogy sátrat verjen az erőd falai előtt az egész Elit Horda? Megőrültél? Ne adj isten ide csődítik az Azúr Légiót is! Hát az lenne a gyönyörűség maga! – kezdtem megemelni a hangom.
– Hogyismondjamcsak… - hezitált Piciklon. – Azt hiszem, megőrült – a halántéka mellett apró köröket rajzolt a levegőbe.
– Nah neeeee! – nyögtem.
– Kényszeres téveszmés…
– Hjohh… most jött el az a pillanat, hogy nem tudom és nem is akarom megoldani a helyzetet! Csináljatok, amit akartok! – hagytam ott a téren gyülekezőket, hogy én is a szobámba induljak.
Az átjáró félhomályából Stubb vöröses alakja bontakozott ki:
- Most már nem csak fordítva van rajtad a ruha… darabokra is szakítottad!
Éles meglátását egy irányzott varázslattal tudtam honorálni. A tűzfuvallat nem tett benne nagy kárt, csupán bűzös levegőt hagyva maga után felperzselte a szakállát.

Másnap zúgó fejjel és kissé kóválygó gyomorral ébredtem. Halvány fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok, kivel vagyok és hogy hogyan kerültem oda.
A szoba ismeretlen berendezése egyértelművé tette, hogy a saját lakószobámig nem másztam fel.
Hirtelen valaki a hátamhoz ért:
- Felébredtél édes? – a rekedtes hangtól megborzongtam.
„Húhaaa…” – futott végig az agyamon és lázasan gondolkoztam, hogyha megfordulok vajon kivel találom magam szemben.
Azután, hogy Seligen entbogyó-pálinkáját ellenségnek kiáltottuk ki, amit el kellett pusztítani mielőbb, az este egyes eseményei homályos képekben villantak fel előttem.
Utolsó képként a druida arca úszott be az emlékeimbe, csillogó fekete szeme, huncut mosolya.
Döbbent tekintettel fordultam hátra, a lendülettől orrba is vágtam StevZ-t.
- Hééééé! Mindenkinek így köszönsz reggel? – tapogatta sajgó orrát.
- Izé… nem… - meredtem rá kissé zavartan.
Sok mindent elkövettem már életem során, de felszentelt druidát még sosem csábítottam el.
- Hátööö… - rántottam magam elé a vékony takarót, mire széles vigyor volt a válasz.
- Nem voltál ilyen félős az éjjel…
- Nem voltam eszemnél az éjjel – feleltem azonnal, miközben a ruhámat igyekeztem összeszedni.
- Nem vagyok olyan szentéletű, mint ahogy mindenki hiszi – könyökölt fel az ágyon.
- Ahan…
- Mi a baj? – fogta meg a csuklómat, hogy visszahúzzon az ágyra.
- A kénköves pokol legmélyén fogok elkárhozni! – fordultam meg hirtelen.
StevZ hangosan felnevetett.
- Dehogy! – legyintett. – Ne mondd, hogy ilyen vallásos vagy! Nem olyannak ismertelek meg, aki sokat törődne az Istenek akaratával…
- Normális esetben tényleg nem érdekelnek, de hát te mégiscsak egy pap vagy! – rángattam magamra a ruhámat idegesen.
- Druida vagyok, de vallásunk nem tiltja, hogy asszonnyal háljak együtt…
- Nem?
- Nem – rázta meg fejét csillogó szemmel.
- Ez remek… - nyögtem ki egy halvány megkönnyebbült sóhajjal.
Magam sem értettem, hogy mi a bajom, hiszen Ghalla istenei számomra éppolyan idegenek voltak, mint Tarabat furcsa hitvilága. Azt hiszem csak a tudat zavart, hogy egy istenség felszentelt papjával háltam együtt… bár el kellett ismernem, hogy kellemes, bizsergető érzések száguldottak végig a sejtjeimen, ahogy végignéztem a druidán.
Más volt ez, mint Dzsónál… nem volt benne őrültségre sarkalló szerelem, nem volt benne ígéret, csak izzó levegő kettőnk között.
- Visszajössz? – nyúzta végig a kezét az ágy üres felén.
- Most? Nem… - ráztam meg a fejem. – Dolgom van.
- Most nem… de máskor lehet?
Végignéztem fekete összeborzolt haján, csillogó fekete szemén, hamiskás mosolyán.
- Máskor lehet – nyögtem és kimenekültem a vendégszobából, teljesen biztosan abban, hogy sosem lesz „máskor”.
Szomjasan vánszorogtam fel a szobámba. Amikor megjelentem a lépcsőfeljáróban, fáradtan konstatáltam, hogy Piciklon is kihasználta, hogy nem kellett velem megosztani a szobát.
- Mint egy bordélyban – sóhajtottam csendes beletörődéssel, majd visszafordultam, hogy leslattyogjak a térre.
„Ösvényjáró ki fog nyírni, ha megtudja, hogy mivé változott az hőn szeretett erődje…” – gondoltam, miközben egy tiszta kupát keresve a konyhába léptem.
A szolgálók immár eléggé hozzászoktak ahhoz, hogy a vár uraival ellentétben, nem tartom őket terrorban és reggelente beülök hozzájuk, amíg elkészül a teám.
Ezen a reggelen azonban még valaki várakozott az asztalnál.
- Jelzem, kifordítva van rajtad a ruha! – dörmögte bosszúsan Stubb.
- Mi van? – néztem végig magamon. Ekkor konstatáltam csak, hogy a nagy sietségben kifordítva rángattam magamra.
- Így marad! – legyintettem és a szokásos helyemre telepedtem.
A várszolgák alig 5 perc alatt elém tették az gőzölgő rozmaringteát. Stubb felhúzott orral szimatolt a levegőbe, majd kinyújtotta a nyelvét:
- Hogy bírod meginni ezt a löttyöt!
- Jobb, mint a söröd, hidd el! – feleltem álmosan.
- Ne káromold, a törpék szent italát!
Fáradtan nyögtem egyet és a bögrét magamhoz véve elhagytam inkább a konyhát. Álmos voltam, fáradt voltam és baromira nem volt kedvem vitatkozni a vörös kis bányásszal.
- Látom, jó volt a mulattság! – harsant Ösvényjáró hangja a boltív rácsa alól.
- És még ez is! – néztem az égre kétségbeesetten.
- Mit képzelsz te magadról??! Vendég vagy nálunk, hogy a lepra borítsa a bőröd!
- Naaaaa….
- Kis időre kihúzom a lábam és játékbarlanggá változtatod az erődömet? És mi több?! Azt hallom, hogy összefekszel mindenkivel?
- Álljon meg a menet! Az erőd hírnevének csak jót tesz, hogy nagy tiszteletnek örvendő végzeturak és végzetúrnők gyülekeznek a falai közt…
- Dehááááá… - itt hirtelen elakadt a kiabálásban, majd tágra meredt szemmel nézett végig rajtam.
Rosszalló tekintetéből azt olvastam ki, hogy valami nem stimmel, ezért én is végignéztem magamon.
- Mi van? – kérdeztem, mikor megállapítottam, hogy nem látok semmi kivetni valót magamon.
- Legalább öltöznél fel rendesen!!! – süvöltött végig az udvaron.
- Én mondtam, hogy ki van fordítva – döcögött el mellettünk Stubb.
- Ösi! Mi a bajod tulajdonképpen? Az, hogy mulattság volt vagy az, hogy kimaradtál belőle?
A mágus erei láthatóan megfeszültek, húsa lüktetni kezdett, bőre néhány helyen szétpattant, ahogy próbálta megfeszíteni az izmait.
- Te! – mutatott egy szolgálóra, aki éppen az udvart takarította, mikor Ösvényjáró megérkezett, most pedig igyekezett a lehető legtávolabb húzódni a kitörni készülő tombolás elől.
- Hagyd békén! Nem tehet semmiről! – ragadtam meg a mágus csuklóját.
Az érintéstől megborzongtam, ahogy éreztem a húsa lüktetését, vérének áramlását.
- Gyere velem inkább! – indultam meg a kapun kívülre.
- Hogyisne! Most jöttem meg!
- Mondom, gyere velem! – nyújtottam ki a kezem, mire enyhe légörvény kelt az udvaron. Körbeölelte Ösvényjáró testét és akármennyire is ellenkezett, a magasba emelte.
- Tegyél le! Nem hallod? Hogy képzeled? – kapálódzott teljes erőből. Széles karimájú kalapja valahol a légtölcsér tetején pörgött.
Mikor néhány lépésnyire eltávolodunk az erőd falaitól, összezártam az ujjaimat, mire a légörvény megszűnt és Ösvényjáró ismét két lábbal állt a földön. Még a kalapját is a fejére lebegtettem.
- Undorító vagy, hogy kihasználod az erőfölényed! – dörmögte miközben eligazgatta magán a ruháit.
A kopasz szirt szélén állva a tenger felé fordulva vártam, hogy összeszedje magát. Megjegyzése nem vágott mellbe, nemtörődöm stílusban megrántottam csak a vállam.
- Nem kell neked az az átjáró… itt maradhatnál… - lépett mellém, mikor végzett.
- Mire gondolsz? – néztem rá meglepetten.
- Sétáljunk egyet! – intett az erődből levezető út felé, majd választ sem várva útnak indult.
Kíváncsian követtem és vártam, hogy folytassa a megkezdett gondolatot, de úgy tűnt az erőd ura mégsem akart többet elárulni. Inkább más témába vágott bele:
- És akkor most mi van Dzsóval? – tekintetéből némi megvetés áradt.
- Mi lenne?
- Most akkor mégsem volt nagy és lángoló a szerelem?
- Mittudoménhogymilyenvolt – hadartam el gyorsan.
- Elég öreg vagy ahhoz, hogy tudd…
Kijelentésére zsigerből lendült a kezem, de úgy tűnt számított erre és elkapta a csuklóm, mielőtt hasba csaphattam volna.
- Mondd, hogy nincs igazam!
- Jól van… - sóhajtottam. – Mit akarsz tudni?
- Nagyjából mindent… - vigyorgott szélesen.
- Mindent?
- A legapróbb részletig?
- Te megőrültél?
- Te kérdezted! Én mindent akarok tudni, aztán hogy mit mondasz el, az már más kérdés…
Ismét az égre emeltem a tekintetem, majd elhúztam a csuklóm a hegyes karmokban végződő inas ujjai közül. Mindig ki tudta forgatni a szavaimat és ráadásul be kellett látnom, hogy nagyon is tudta, hogy mit beszél.
- Dzsóval szép volt és nagyon jó volt… de úgy döntött, hogy neki ez nem kell… más utat választott… mit kellene tennem? Menjek utána, mint valami hősszerelmes, hogy megmentsem? Nah, ez az, amihez már tényleg öreg vagyok!
- Nem mennél utána?
- Könyörgöm, hová?!
- A Sötét Földre, a teljes sötétség birodalmába…
- Minek?
- Hogy visszahozd?
- Ugyan, Ösi…
- Ne… hívj… így! – szűrte azonnal a fogai között.
- Jól van! Szóval, te tényleg hiszel egy ilyen baromságban vagy csak engem fárasztasz vele?
Ösvényjáró néhány lépésig nem válaszolt semmit. Úgy tűnt, nem is hallotta, amit mondtam, majd hirtelen letért a széles útról és a sűrű bozótosba vetette magát.
- Jajj, drágám, nem vagyok ennyire könnyűvérű – szóltam utána kötözködően.
- De dumálj! Gyere! – jött a válasz ellenállhatatlan stílusban.
A harmadik lépés után egy tüskés ág beleakadt a szoknyámba és mivel lendületesen továbbhaladtam, ezért a combomat végigszántva szétszakította a könnyű anyagot is. Mire átverekedtem magam a sűrű növényzeten, a tegnap esti kihívó estélyi ruhám alja cafatokban lógott a bokám körül, illetve néhol kivillant a bőröm a szétszakított részek alól.
- Remek! – törtem át bosszúsan az utolsó ágak között, mire egy rojtosabb és szakadtabb rongydarabot kaptam végeredményül.
Ösvényjáró láthatóan remekül szórakozott.
- Ne mondd, hogy szégyenlős vagy! – röhögött keresztbe font karral egy fának támaszkodva.
- Azért mert szerinted „összefekszem mindenkivel” még nem vagyok kurtizán!
- Ahan… - kétkedő tekintettel lökte el magát a fa törzsétől és tovább indult.
Letettem arról, hogy megvitassam vele azt, hogy miért is esik más megítélés alá az, ha egy férfi tölti minden éjszakáját valaki mással, mintha mindezt egy nő teszi meg…
„Ráadásul miért is kellene győzködnöm? Dzsó meghalt! Azelőtt, hogy a barlangban láttam volna, több mint két hónapig nem is hallottam felőle semmit! Miért is várja el akkor ez az élőholt, hogy örök hűséget esküdve soha többé rá se nézzek másra? Nem én döntöttem így… De nem fogok a halálom napjáig várni valakire, akinek egy kicsit sem voltam fontos!”
Ösvényjáró hirtelen megállt, kissé meglépetten fordult felém. Kutató tekintetéből láttam, hogy már megint nem figyeltem oda eléggé és az agyamban turkált néhány percig.
- Akkora kinetikus detonációt kapsz, ha nem fejezed be ezt az agykukkolást, hogy meg sem állsz a várfalig! Lehetsz te is minta Hype mellett!
- Azt hittem, te hagytad el! – nézett rám összevont szemöldökkel.
- Ezt mondta?
- Nem mondott ő semmit…
- Ez jó! – nevettem fel kényszeredetten. A mágus értetlenkedő arcát látva hozzátettem:
- Párszor találkoztunk. Nagyon jó volt, de ennyi… Soha nem volt örökre szóló ígéret… mégis mindenki úgy kezeli, mintha együtt éltünk volna… és ami a legszebb, mintha miattam lett volna vége!
- Khömmm… Senki nem kezeli így… Aki sejtett is bármit a viszonyotokról, az se akart belefolyni a dologba… lévén a hordaháborúk kellős közepén egy smaragd és egy gyémánt románca nem vette volna ki magát túl jól, ha Ghalla-szerte híre megy…
Ösvényjáró szavaira megtorpantam és értetlenül néztem a mágus tekintetét, majd némi keserű szájízzel legyintettem:
- Menjünk tovább!
A tenger sós levegője még érezhetően körbevette a fákat, néhány törzsön moha helyett sókristályok fénylettek. Még sosem láttam ilyet korábban.

Amint Ösvényjáró alakja elveszett a poros út kanyarulatába kinyúló faágak takarásában, Piciklon megállt mellettem:
- Jó volt így? – kérdezte a térkapukat megnyitó ősi medáljával játszadozva.
- Kicsit sajnálom szegényt… - biccentettem oldalra a fejem, meggyőződve arról, hogy lobogó köpenyének utolsó lebbenése is eltűnik.
Ekkor nagy sóhajjal, mint aki egy hatalmas munkára készül, megfordultam:
- Kicsit túl színes lett… de az a minta a falon… nos! A legjobb része a dekorációnak!
Nagy lendülettel indultam meg a lépcső alatti átjáró felé, mikor Acabo lobogó fülekkel megállított:
- Elvittem! Mindet elvittem! – vigyorgott szélesen.
- És?
- Azt mondani, jönni! Mindenki azt mondani, hogy jönni…
- Remek! – vigyorodtam el elégedetten.
- És most? – kérdezte Piciklon.
Összedörzsöltem a tenyerem, amelyet halványsárga csíkok fontak össze:
- Most? Szórakozunk egyet!
Az esti alkonyat fényei vörös színűre festették az erőd falait. Aki a távolból figyelte azt hihette, hogy hatalmas mágusok csatáznak egymás ellen vakító varázslatokkal. A környékbeli falusiak már így is messzire elkerülték a Zöld Pókok erődjét, de mikor meglátták, hogy Ghalla-szerte ismert és félt végzeturak gyülekeznek az erőd falain belülre, még szorosabbra zárták nyomorult kis viskóik ajtaját… mintha ez megvédhette volna őket egy támadástól.
Sokat dolgoztunk a nap folyamán, de a végeredmény megért minden verejtéket.
Az érkező vendégeket Acabo fogadta. Annyira megtisztelőnek érezte a feladatot, hogy még arra is hajlandó volt, hogy megmosakodjon és tiszta inget öltsön.
A meghívott vendégek egymás után érkeztek. Volt, aki befogott állat hátán érkezett, volt aki gyalogszerrel sétált fel az erőd falai közé.
A legkorábban érkező Fantaghiro és Skorm volt, akik még az utolsó simításokban is segédkeztek. A vendégek izgatottan léptek át a vasrács alatt. Láthatóan a végzeturaknak fogalma sem volt róla, hogy miféle móka készülődik. Úgy tűnt, még sosem hallottak efféle összejövetelről… de a kíváncsiságuk győzött.
Szinte biztos voltam benne, hogy ahhoz túl kíváncsiak, hogy kihagyjanak egy ilyen rendezvényt.
A feldíszített főtéren székekkel körbevett asztalok sorakoztak egymás mellett. Az asztalokon a végzeturak számára különös tárgyak hevertek, két asztalnál egy-egy lélekkufár ácsorgott, akiket a börtönből hoztunk fel az estére és az asztal mellé láncoltuk.
Ezért is kellett Ösvényjárót kis időre eltávolítani az erődből. A lélekkufárok alig egy héttel korábban át akarták verni. Nem tudták, hogy kivel állnak szemben és megpróbáltak rásózni egy kiégett Deflektort. Ösvényjáró akkora haragra gerjedt ettől, hogy a kufárok nyomban a kínzókamrában végezték.
Másnap bekopogtatott a vasrácson a Ghallai Lélekkufárok Jogi Egyesületének képviselője. Szerencséje volt a felékszerezett lénynek, hogy én nyitottam ki a rácsot, így csak a griff elől kellett elmenekülnie és nem végezte élettelen tetemként a csipkés szirteken, mint néhány korábban nálunk járt társa.
A lélekkufároknak pedig megígértem, hogy ha az este folyamán rendesen viselkednek, akkor szabadon távozhatnak az erődből. Gyorsan átlátható volt, hogy akármekkora tiszteletet is követelnek maguknak, ha egy végzetúr a szabadságukat ígéri meg nekik, akkor ugyanolyan erdőszéli manókká válnak, mint Acabo volt régen.
- Azt hiszem, mindenki megjött! – jelent meg Piciklon a toronyszobában, amelyet érkezése óta ketten foglaltunk el.
- Remek! – fordultam el a nyitott ablaktól. – Hát akkor mókázzunk!
Könnyű anyagból készült, hosszú vörös ruhát viseltem, amely a vállamon volt megcsomózva. A köpenyem lassú átmenettel folyamatosan változtatta színeit.
- Te hová készülsz ebben a hacukában? – lepődött meg Piciklon, még sosem látott így.
- Ez valami olyasmi, amit ti végzeturak sosem fogtok megérteni!
- Nem kell ilyen fellengzősen beszélni – vonta össze a szemöldökét Piciklon. – Mert díszes ruha ide vagy oda, berángatlak az Arénába!
- Ahan… - sétáltam el mellette, lefelé a lépcsőn.
Mikor leértem a főtérre kissé tanácstalan és türelmetlen vendégeket láttam egymás mellett toporogni. Normális esetben ezek a végzeturak halomra verik egymást és most mégis itt várakoztak arra, hogy végre elmondjam, hogy mégis mi a jó fenéért hívtam ide őket.
- Köszöntelek Benneteket! – néztem végig rajtuk mosolyogva. – Remélem, jól fogjátok érezni magatokat nálunk!
- Jobban érezném magam, ha ez nem lenne itt! – bökött Atreus a háta mögé, a részeges és kissé mosdatlan Stubbra mutatva, akinek hosszú szakállából csöpögött a sör.
- Fürdessétek meg! – intettem az erőd fala mentén felsorakozott szolgáknak, akik az előre elkészített dézsához cipelték a kézzel-lábbal hadakozó törpét.
- Ezennel megnyitom a Filet Vert-et…
- A mit? – vágott közbe Fantasylia döbbenten.
- A Zöld Hálót, Ghalla első kaszinóját!
Bejelentésemre tanácstalan értetlenkedés volt a válasz. Egymásra vetülő tekintetek, amelyekből tisztán ki tudtam olvasni, hogy azt gondolják, megőrültem.
- Lord Sanyi! Játszanál velem egyet? – mutattam az egyik asztalra, amelyen kártyalapok hevertek.
A lélekkufár remegő kézzel nyúlt a lapokhoz, amelyeket keverni kezdett. Túl sok nagyhatalmú úr vette körül.
- És mi ez? – kérdezte a zafír hordás hatalmasság.
- A mi világunkban pókerként emlegetik… - mosolyogtam.
Alig fél óra múlva a körénk sereglett végzeturak szkeptikus tekintete lelkes csillogássá változott. Egymás után ültek le a székekhez, hogy elnyerjék egymás ősköveit. Miután láttam, hogy a játék már nélkülem is beindul, és egymás után foglal helyet Craslorg, Fantasylia, Anababa, Tierga, Danka és Kovi, felálltam a székről.
Egy pillantással végigmértem, ahogy együtt játszik az Elit Horda és a Tyrant vezére, majd az ácsorgókhoz fordultam.
- Másik játékkal is készültünk – mutattam az alig néhány lépésnyire lévő asztalra.
A lélekkufár először bizonytalan kézzel pörgette meg a golyót, amely pattogva pörgött a fekete-piros számok fölött, hogy megálljon az egyik számnál.
- És ez meg mire jó? – nézett rám kissé értetlenül Atreus.
- Szerencse… ha nyersz, annyi őskövet kapsz, amennyivel egész életedben kisütheted a Lélekkutat…
- És ha veszítek?
- Nos, ez esetben nem lesz mivel kutat sütögetni…
- És mindezt bízzam a szerencsére? – hördült fel Incubus.
- Ettől játék.
- Abban a másikban, legalább kell gondolkozni, figyelni… - bökött a háta mögé Atreus.
Az arcukon láttam, hogy a rulettel még barátkozniuk kell ezen a világon, így egy másik asztalhoz sétáltam velük.
- Ez is kártya? – legyintett kissé unottan StevZ.
- Úgy hívják Munchkin. Egy célja van a játéknak: keresztbe tenni a másiknak!
Izzó csillogás lobbant fel a tekintetekben, ahogy izgatottan leültünk az asztalhoz játszani.
Az erőd lakói a mellvértről nézték csak, ahogy a Ghalla-szerte ismert végzeturak és végzetúrnők ahelyett, hogy egymást püfölnék félholtra, hangos nevetéssel és elégedett hátba veregetéssel próbálják a játékban legyőzni egymást.
Az asztalhoz velem együtt StevZ, Piciklon, Lord of Destiny és Incubus telepedett le.
- Seligen nagyúr megérkezett! – sipította túl Acabo hangja a végzeturak beszélgetésének zaját.
- Seligen! – siettem a későn érkező elé. – Örülök, hogy eljöttél! – invitáltam az asztalunkhoz az újjászületett nekromantát.
- Üdvözlök mindenkit! – nézett körbe a gyémántváros volt főzombikészítője. – Hoztam pálinkát! – vigyorodott el szélesen a nekromanta.
Emlékek képei tódultak az agyamba. Seligen entbogyó-pálinkája már sok fejfájást okozott korábban is, de nem lehetett kihagyni.
- El kell intéznem valamit! Azonnal jövök! – álltam fel az asztal mellől, hogy még tiszta fejjel elintézzem az este legfontosabb feladatát.
A fürdőhelyiség felé vettem az irányt, amelyhez a kennel udvarán át vezetett az út. Egy kis boltíves átjáró után néhány lépcső vezetett a téglákkal borított fürdőbe.
A legalsó lépcsőről már hullámzó pocsolyába léptem. Hosszú ruhámra azonnal felkúsztak a víz cseppjei.
- Ne kiabálj már ennyire! – csippentettem fel a szoknyámat. – Úgyse hallja senki…
- Fürdésről nem volt szó! – őrjöngött a törpe egy halomnyi fürdőhab alól.
- Ha nagyon kiabálsz még a szakállad is levágják!
- Azt próbáld meg! – villant Stubb szeme dühösen.
- Akkor higgadj már le! – intettem a kezemmel, mire a csurom vizes szolgálók elhagyták a fürdőt.
Miután kettesben maradtunk, a boltív alá fekete zselés masszát varázsoltam.
- Beszállsz mellém? – kérdezte ekkor vigyorogva Stubb.
- Én? Törpe asszonynak nézek ki?
- Nem.
- Akkor meg, minek kérdezel ilyen hülyeségeket?
- Gondoltam…
- Ne gondold! Elhoztad, amit kértem?
- El… de ha ez kiderül…
- Akkor mi lesz? – néztem a törpére kissé unottan.
- A sztázisvarázs alól sem volt egyszerű kicsempésznem, de az, hogy itt is hagyjam… nos… Tudod, hogy milyen hatása van… ha Incubus nálunk hagyta, biztosan nem volt véletlen… és nézd meg, amúgy is mivé lett… Nem kéne a közelében tartani a Kesztyűket.
Kis ideig azon gondolkoztam, hogy vajon elmondjam-e Stubbnak, hogy a felsorolt ellenérvei nem túlságosan helytállóak, de mivel Incubus átváltozásáról alig néhányan tudtunk, úgy ítéltem meg, hogy jobb, ha ez így is marad.
- Hol vannak a Kesztyűk?
- A söröshordóban – vont vállat Stubb.
- Hogy hol?
- Nem gondoltad komolyan, hogy magamnál tartok egy ilyen tárgyat!
- Akkor pattanj ki a dézsából!
- Jó lenne, ha nem parancsolgatnál… - vonta össze Stubb bozontos szemöldökét, majd kimászott a vízből.
- Kint megvárlak! – fordultam meg.
Egy legyintéssel felszívódott a fekete zselészerű anyag.
- Megijedtél, mi? – hallottam még Stubb vigyorgását.
- Baromira… - feleltem kissé unottan.
Alig néhány perc múlva megjelent mellettem frissen megfürödve, tiszta ruhában.
- Erre! – mutatott a raktár irányába, ahová a söröshordója bekerült.
A dohos, pókhálós, sötét helyiség még fényes nappal is hátborzongató hely volt. De tudva, hogy Stubb a kesztyűket itt tárolja már vagy két órája, feszült figyelemre intett. Élénken emlékeztem még a nagyra nőtt dögökre, amiket Napkapuban ránk szabadított.
Fénylángot csettintettem, amely a poros pókhálókat felperzselve kesernyés égett szagot hagyott maga után.
- Itt van! – állt meg néhány lépés múlva Stubb.
- Hát akkor szedd ki belőle!
- Ééén? Neked kellenek! – húzta ki magát a törpe büszkén.
- Hogy egy tárna szakadjon rád, mikor bányászol! – dohogtam mérgesen.
A hordó tetejét felfeszíteni nem volt különösebben nehéz, de mivel az aranyló mézsör szinte színültig hullámzott a hordóban, még inkább felbosszantottam magam.
- Na jó! Kicsit iszok belőle a kedvedért! – merítette a hordóba feneketlen kupáját Stubb, mintha ezzel oltári nagy szívességet tenne.
- Menj a fenébe!
Nem állt szándékomban nyakig elmerülni a söröshordóban, pedig tisztán látszott, hogy a cserzett bőrbe burkolt kesztyűk ott világítanak a hordó alján.
Kinyújtottam kezem és igyekeztem arra koncentrálni, hogy ez is csak folyadék. Ha a vizet tudom használni, a sör sem okozhat problémát.
Lassú örvénylő tölcsérré változtattam a hordó tartalmát, amely szinte a raktár plafonjáig ért. Ekkor szabaddá váltak a kesztyűk. Bal kezemmel igyekeztem kiemelni a cserzett bőr csomagot, majd miután kilebegtettem a hordóból, visszaengedtem a sört.
Mikor végeztem Stubb felháborodott tekintetével találtam szemben magam:
- Ilyen gyalázatot! A drága söröm!
- Kösz, hogy elhoztad a kesztyűket! – öleltem magamhoz az ősi relikviákat és kisiettem a raktárból, hogy biztos helyre rejtsem őket.
Kellettek a kesztyűk… ha másra nem biztosítéknak.
Mikor visszaindultam a főtérre, hogy nyugodt lélekkel elfogyasszam Seligen pálinkáját. A nagy hangzavart el sem lehetett téveszteni. A szolgálók folyamatosan töltötték a bort és a sört mindenki poharába. Az alkoholos telítettséggel egyenes arányosságban nőtt a beszélgetések hangszíne is.
- Te csaltál! – harsant az éjszakába Anababa hangja hirtelen, miközben Lord Sanyi felé lobogtatott néhány lapot.
- Ééééén? – képedt el a zafír vezér.
- Igen! Megcinkelted a lapokat! – csatlakozott Craslorg is.
- Mit csináltam? – rázta a fejét Lord Sanyi.
Mikor mögéjük álltam, hogy megnézzem a felhördülés okát, egyszerre kezdtek mutogatni és győzködni.
- Benne van a szabálykönyvben! 34. oldalon! - felelt azonnal Sanyi.
- Nincs is szabálykönyv!
- Nincs is 34 oldala!
- Hát... elveszett... - vágta rá Sanyi.
- Nos… Mennyi őskövet nyertél így Sanyi? - kérdeztem a harcost.
- Amennyit csak lehetett! – vigyorodott el a kérdezett.
Intésemre néhány szolgáló megjelent egy-egy kosárnyi őskővel, amelyet a megkárosítottak elé helyeztek.
- Akkor maradjunk annyiban, hogy ez nem az a játék, ahol lehet csalni… Bár, ha ezek után bárkit átversz, akkor megérdemelten tiéd a jutalom! Megfelelő így a többi játékosnak is?
A pókerasztalnál ülők kelletlenül bólintottak és mivel kárpótlásul megkapták az elveszített ősköveiket, tovább játszottak nagy lelkesen.
Az pókerasztalnál a zöld falmászó állta utamat:
- Te, Khetty! Ösvényjáró ehhez mit fog szólni? – kezdte Hype kissé aggodalmas arccal.
- Mihez?
- Ehhez a nagy gyülekezethez?
- Mit szólna?
- Hát ez mégiscsak az ő… khm… erődje… - meglepett tekintetemet látva Hype hátrált néhány lépést, de így sem tudta kikerülni a varázslatot, amely a falhoz szegezte.
Piciklon a Munchkin-asztaltól, mintha csak erre várt volna, színes gömbök robbantak ki az ujjai közül.
- Újabb minta! – kacsintottunk össze a mágusnővel, mikor leültem az asztalhoz.
- Nos! Seligen! Hol az a pálinka? – néztem a nekromantára, aki azonnal töltött.
- Sajnos nem tudtam behűteni… így nem az igazi… - szabadkozott a gyémánt-mágus.
- Óóóó, dehogynem! – nyögtem ki, miután levegőhöz jutottam.
Az első ghallai kaszinó nyitóestje innentől kezdve némi homályos emlékképpé mosódott. Rémlik egy szövetkezés Seligennel, amely arra irányult, hogy a többieket legyőzzük, mint ahogy az is eszembe jutott másnap reggel, ahogy Incubus, StevZ és Piciklon rájött a nem túl titkos tervünkre és kegyetlenül megtorolták a szövetkezést.
Természetesen erre még több pálinkát kellett elfogyasztanunk.
- Nah! Ezt most fejezd be! – fordult felém hirtelen Piciklon.
- Mit? – néztem rá ártatlan tekintettel.
- Ezt az affektáló hangszínt.
- Én? – meredtem az asztalt körbe ülőkre. Láthatóan mindannyian meglepetten bámultak vissza, miközben szélesen röhögve figyeltek.
- Bocsi, de én vörcsi vagyok, nem szöszi! – feleltem erre Piciklonnak, mire a mágusnő kínlódva végigkaparta az asztalt.
- De azért nem lesz öri-hari, ugye?
- Nah! Most mész el aludni! – rendelkezett Piciklon.
- Hogyne… - bólintottam, miközben eszem ágában sem volt felvonulni a szobámba… hogy arról csak csendesen tegyek említést, hogy nem is nagyon bírtam volna két lépést egyenesen megtenni.
Kénytelen voltam beismerni, hogy az entbogyó pálinka még mindig nagyon hatékony és hogy sokkal jobban kiütött, mint a korábbi ünnepség italozása.
Kétségtelenül, hogy úgy gondoltam, mindenkinél több okom volt a pálinkákat gyors egymás utánban meginni… olyan ok, amelyről csak én tudhattam… hiszen Dzsó meghalt… a szemem láttára, a segítségemmel… a többiek nem voltak ott… nem látták és nem tudhatták…
Mint ahogy azt sem láthatta senki, hogy milyen változásokat indított el mindez bennem.

Én is támogatom az őrtorony ilyen formában történő bővítését... Mivel a játékban sokszor már nem vadidegenek vannak együtt, hanem olyan barátok, akik tényleg EGYÜTT szeretnének játszani és a korlátozás miatt nem lehet!
Vagy ez ennyire elképzelhetetlen, hogy 35 fő feletti társaság jóban legyen?

V3-on ki vitte el az előző lapot? Jani234?
És hogy egy vérbeli HKK-s még minden erőforrását beleölve licitált is egy ilyen lapra? Hát ezt végképp elítélendőnek kell tartanom... Micsoda dolog ez! Szörnyűséges... és még azt is mondanom kell, hogy sose nem is fordult elő még csak hasonló se korábban!

Kutyuli köpöd ki azt a kártyát! Kicsit ugyan nyálas és szakadt már... de más is vágyik rá és ellicitáltad előle! Pfújj! Rossz kutya! Viszketőport kapsz ezért a lábtörlődre!

Düh és csalódottság tombolt a lelkemben, ahogy gyors léptekkel közelítettem a griffhez és Ösvényjáróhoz. Mycorhea előbb észlelte a bennem lobogó indulatot, mint a mágus, így mielőtt a varázsló valami trükkel eltűnt volna a szürke tisztásról, a griff nyugodt mozdulattal meglengette oroszlánfarkát, mire Ösvényjáró kis darabon felszántotta a szürke követ.
A mágus nyögdécselve igyekezett menekülni, de a griff egy ugrással mellette termett és mellső oroszlánmancsát az élőholt mellkasára helyezte. Finomnak nem nevezhető mozdulatát nyomatékosította azzal, hogy mind az öt éles karmát kieresztette.
Dühöngő fúriaként érkeztem meg. Díszes vérfarkasagyar tőröm már a kezemben villant, amikor a mágus mellé térdeltem. A tőrt azonnal a torkának szegeztem.
- Mondj egy okot, hogy ne szabadítsalak meg az életedtől! – sziszegtem.
- Nem ölhetsz meg egy végzeturat… - nyögte ki.
Bár hangján hallottam, hogy ebben a pillanatban biztos benne, hogy fültől fülig húzom a kést a nyakán.
- Elfelejted, hogy nem vagyok végzetúr! – feleltem.
Néhány pillanatig farkasszemet néztünk egymással, éreztem, ahogy próbálja az elmémet a befolyása alá vonni.
- Fejezd be! – sziszegtem, miközben vér serkent a nyakán.
Ezalatt Mycorhea kissé távolabb húzódott. Biztos távolságba egy esetleges mágusharctól.
- Nekem kell bemenni, he? Mi ez az egész? Miféle cselt szövögetsz már megint? – néztem a bőrtelen, inas arcra.
Minden mozdulat, amellyel megrándult az arcán egy izom, amellyel vér áramlott végig az erekben, a fehér hús, ami bűzt árasztva bomlott, a félelem szaga, amit eddig soha nem éreztem rajta… kitisztította a vörös köd lepte agyamat.
- Miért mondtad, hogy még életben van? – kérdeztem kevésbé indulatosan.
- Nem volt igaz? - próbált válaszolni nemtörődöm stílusban, ahogy megérezte, hogy nem fenyegeti a halál szele.
- Ne dühíts fel még jobban! – lobbant fel a haragom megint.
- Láthattad, hogy Chara-din mindent megtesz, hogy visszatérjen! – felelte kis hallgatás után. – Ha segítesz nekem, én is segítek neked, hogy elmehess innen, mielőtt ez megtörténik… a te világodban nem kell vele törődnöd…
„A te világodban…” – dübörgött végig az agyamban. Ott, Ösvényjáró nyakának szegezve a tőrt, rájöttem, hogy nem tudom többé azt mondani, hogy melyik is az én világom… nem olyan régen éltem itt, mégis annyi mindent és mindenkit megismertem, megkedveltem, hogy nem tudtam volna elmenekülni… pont akkor, mikor a világukat uralni vágyó erő elleni harcra kellene készülniük… Megfutamodni gyáván… ezt a tulajdonságot sosem éreztem hozzám tartozónak…
Ösvényjáró megérezte, ahogy lassan felszívódik, eltűnik a dühös indulat… a kést is elhúztam a nyakától.
- Mit akarsz az Áldott Kesztyűkkel? – kérdeztem.
- Azt mondtad, hogy nem kapom meg – krákogta Ösvényjáró, ahogy lassan feltápászkodott.
- Nem is… csak érdekel, hogy mit csinálnál vele?
Ösvényjáró kis ideig magába fordulva gondolkozott. Hosszú inas ujjai mozdultak csak, ahogy tanakodott magában, hogy mit és mennyit mondjon el nekem. Széles karimás kalapja egy karnyújtásnyira gurult, mégsem nyúlt érte. Kopasz fején, hosszú kese hajszálakat lóbált a szél.
Még mindig fél térdre ereszkedve, a tőrt szorongatva vártam válaszát.
Azt hiszem ő is tisztában volt vele, hogy ha nem elég meggyőző a válasza, akkor itt magad kísértetnek a kietlen kövek között.
- Kell nekem valami… - kezdett bele, majd nem folytatta.
- Neked mindig kell valami… - sóhajtottam kissé türelmetlenül.
- Egy könyv… egy mágus könyve… első ránézésre könyvtárba való, pergamenlapos, aranycsatos, ősrégi…
- És mit tud ez a könyv? – kérdeztem, hogy előmozdítsam a beszélgetést.
- Egy nagy hatalmú mágus könyve ez… mármint nagyhatalmú mágus volt…
- … aki sajnos meghalt évszázadokkal ezelőtt… - szúrtam közbe türelmetlenül, unott hangon.
- Honnan tudod? – nézett rám meglepődve, mire csak legyintettem.
- Mindig így szokott lenni! A mágusok élnek, aztán meghalnak… hátrahagynak ezt vagy azt, amit egy-egy hatalomvágyó utódja meg akar szerezni… Túl öreg vagyok ahhoz, hogy újdonságokat mondj… - tettem hozzá, meglepett arcát látva.
- Morgan varázskönyvéről van szó! – jelentette ki végül.
Kihúzta magát és szemmel láthatóan várta, hogy nagy áhítat töltsön el a kimondott szavak hallatán.
- És? – kérdeztem.
- És??? – meredt rám döbbenten. – Morgan a hatalmas tudású varázsló volt! Akkora, hogy Leah neki ajándékozta a saját lénye egy darabkáját! Halhatatlan szelleme és lelke akkora tudást birtokol, amit elképzelni sem tudsz! Varázstárgyainak darabkái önmagukban felérnek a teljes Elit Horda tudásával!
Felálltam az élőholt mellől. Mikor legutóbb láttam, akkor is egy ősi hatalom tudását akarta megszerezni... és bár újjászületett Ghallán, mégiscsak tény, hogy elbukott az úton, amelyen akkor elindult. Eltettem a tőrt az övembe, majd összehúztam a köpenyem magam körül.
Összevont karral, megrovó tekintettel néztem a mágusra:
- Több dolgot sorolnék el nagy hirtelen: Idehoztál, hogy lássam Dzsót meghalni! Még mindig nem értem, hogy ennek mi volt a célja! Aztán emlékeztetnélek, hogy legutóbb sikerült belehalnod a nagyravágyásodba! Szeretnél engem küldeni a túlvilágra ezúttal?
Ösvényjáró feltápászkodott a sima kőről.
- Dzsó szenvedésein én nem tudtam segíteni. Ezért hoztalak ide téged… tudtam, hogy valamit úgyis fogsz csinálni, ha meglátod…
Szavai már-már őszintének hatottak. Mintha tényleg bántotta volna, hogy nem tud vegetáló barátján segíteni.
- Morgan varázskönyvét megszerezni valóban nincs elég hatalmam… megnyugtatlak neked sincs hozzá elég… - döbbent tekintetemet látva széttárt karral gyorsan folytatta: - Csak tényszerű vagyok…
- Akkor meg minek neked az a nyomorult papírhalom? – fakadtam ki végül.
- Segíthet neked is… - próbálkozott kitérni a válasz elől.
- Neked miért kell? – kezdtem elveszíteni a türelmem.
- Maradjunk annyiban, hogy kötöttem egy nem túl előnyös alkut Leah-val… cserébe, hogy visszatérjek… ha megszerzem a könyvet, megtörhetem az alkut… ésmég…
- Megtörheted az alkut? Amit egy istennel kötöttél? – képedtem el teljesen. – És még van tovább is? – váltott át a hangom hitetlenkedésbe.
- A könyvvel visszahozhatod az életbe Dzsót… ha akarod… - vont vállat Ösvényjáró, majd kalapja után nézett, amit a szél körbe-körbe fújdogált.
Néhány percig szótlanul bámultam az élőholt mágusra, majd tanácstalanul Mycorheára néztem, aki büszkén megrázta a fejét, jelezve, hogy nem hajlandó nyilatkozni az elhangzottakról.
Ösvényjáró végre utolérte a kalapját, amit mélyen a fejébe húzott, majd válaszra várva rám nézett.
- Mit kezdjek egy ilyen bomlóhúsú élőhalottal, mint amilyen te vagy? – indultam meg a lustán várakozó griff felé.
- Elvégre nem a külső számít – húzta kaján vigyorra a száját Ösvényjáró.
Gúnyos megjegyzésére, nem reagáltam. Csupán Mycorhea félkörívben lendülő farkát láttam villanni a szemem sarkából.
- Nah! Ebből elég volt! – dühöngött Ösvényjáró, miközben jobb oldalát végighorzsolta a köveken.
A griff hátáról néztem le a köveken elfekvő élőholt mágusra.
- Velünk jössz vissza?
- Miért, hogy mennék? – tápászkodott fel a megtámadott, hangjából valódi düh sütött.
Kissé remegő izmokkal mászott fel a griff hátára. Miután Mycorhea a levegőbe emelkedett és magunk mögött hagytuk a szűk átjárót is, Ösvényjáró türelmetlenül a levegőbe kiáltott:
- Akkor most segítesz vagy nem?
- Azt hittem egyértelmű… - feleltem kissé gonoszkodva.
- Nem, baromira nem egyértelmű…
- Pedig nem hagytalak ott a hegyek között…
Ösvényjáró dühös válaszra nyitotta a száját, miközben elszállni készülő kalapja után kapott, amit fél kézzel a fején tartott, míg a másikkal megpróbált a grifftollakba kapaszkodni.
Lassan kaján vigyorba torzultak bőrtelen, fehérhúsú izmai, amint megértette a szavaimat.

Már messziről látszott, hogy valami nincs rendben az erődben. Színes fények villantak, ahogy különböző varázslatok röpködtek a levegőben. Egy-egy robbanás szúrós szagú füstjét hordta felénk a szél.
- Mi az ördög? – morogta Ösvényjáró a hátam mögött.
Kis tisztáson szálltunk le a rácsos kaputól néhány méterre. Ösvényjáró szinte menekült a griff hátáról, de ezt sietségnek álcázta, amellyel a felhúzott rácsozat felé igyekezett.
Megsimogattam Mycorhea tollait, nem állt szándékomban a rendrakásban részt venni. Vendég voltam csupán és ennek minden pillanatát élvezni akartam, mégha el is kellett ismernem, hogy megkedveltem az erőd lakóit.
Szürke füstcsík kúszott az égre, át a várfalon, a csipkés szirt fölött, hogy a lábam előtt landoljon.
Az eloszló szürkeségben megláttam egy zöld kesztyűt, majd egy csizmát. A poros, szakadt ruházat nem hagyott kétséget afelől, hogy egy irgalmatlan nagy pofon áldozata fekszik a lábaim előtt.
Mycorhea felhorkantott. Kezdettől fogva nem kedvelte Hype-ot.
- Vitatkoztok? – néztem a maszkos falmászóra.
- Vitának nem nevezném… - nyögte kissé megtörten a zöldruhás.
- Hát akkor?
- Betolakodó… és ilyenkor nincs Trinigan sehol… Te talán segíthetnél? – éledt fel hirtelen Hype.
- Én? – vigyorodtam el kajánul. – Nem vagyok teljesen hülye…
- Pedig te talán elbírnál vele! Szó nélkül átlépte a várkapu küszöbét és azóta, mint egy tomboló időjárási anomália tör-zúz minket porrá…
- Khmm… a többieket nem látom az égből potyogni, úgyhogy inkább csak téged tör-zúz… - köszörültem meg a torkom.
- Jó-jó, ezt most hagyjuk… - legyintett Hype.
- Tehát ha neked van vele problémád, akkor miért én küzdjek meg a jövevénnyel?
Hype megadóan legyintett és kissé bicegve visszaindult a csapóajtón keresztül.
- Khetty? – harsant a várfalak között egy felettébb ismerős női hang. – Itt van? Hol?
Mycorheára sandítottam. Nem voltam benne biztos, hogy a hang tulajdonosát én is ekkora lelkesedéssel fogom viszont látni.
A csapóajtón bicegő Hype éppcsak félre tudott ugrani a szélvészként közeledő végzetúrnő elől.
- Mit keresel te itt? – zengett végig a környéken a végzetúrnő hangja.
- Ezt én is kérdezhetném… - lepődtem meg az egykori gyémántváros cukrászdájának tulajdonosa láttán.
- Hosszú történet! – legyintett Piciklon. - Ezek szerint ismét egy szövetségben? – vigyorgott a végzetúrnő lelkesen.
- Legalábbis egy darabig – bólintottam.
- Ez a dög még megvan? – nézett a griffre. – Hogy Dzsó mennyire utálta, mikor a közeledben tanyázott… Válj meg tőle! Hátráltatja a kapcsolatotokat! – lapogatta meg barátilag a hátam Piciklon, mire Mycorhea halk morgással válaszolt csupán.
- Nincs mit hátráltatni… - válaszoltam kissé bosszúsan, majd megindultam az erőd felé.
Örültem Piciklonnak, régen láttam már, de mégsem kívántam órákon keresztül fecsegni.
- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem, mikor a bajnoki medáljával játszó végzetúrnő utolért.
- Körbenézek itt-ott… ismersz… - vont vállat könnyedén. – Mint a forgószél jövök-megyek…
- Ahan… - léptem át a tüskék alatt, majd megdermedtem a látványtól.
A színes felhők, amiket láttunk, nem varázslatok robbanásainak volt köszönhető, hanem annak, hogy színes varázsgömbök csapódtak a vár falának, mindenféle alakzatot és pacát festve a kövekre.
- Te mit csináltál? – kérdeztem döbbenten.
- Unalmas és lehangoló volt ez a szürke… nem passzolt a hangulatomhoz… - vont vállat Piciklon és a védfalra felfutó lépcső felé indult.
Ösvényjárót úgy tűnt még nagyobb sokk érte, mert csak állt mellettem a kapuban és néha pislogva meredt előre ahol a színes pacák között egy végzetúr testének körvonalai voltak kivehetőek.
- Szerinted az ott Hype nyoma? – kérdeztem óvatosan a bomló bőrű várurat, aki képtelen volt válaszolni, csak nyögött valamit, amit én igennek vettem.
Néhány lépést tettem a lépcső alatti átjáró felé, mikor Ösvényjáró visszafojtottan dühöngő hangját még meghallottam:
- Ezt így nem bírom elviselni… másik helyre költözünk! – azzal sarkon fordult és sietve elhagyta az erődöt.

Winnie, süsd meg! Fejezd már be!!!! Legalább ezt a topikot tartsd tiszteletben, hogyha már mást nem tudsz, csak köpködni és hányni mindenkire!!!

Tüzet csettintettem és beléptem. Épp olyan szűk járatban voltam, amilyennek tűnt. Egyenetlen felülete léptenként horzsolta hol a vállam, hol a kézfejem, épp ahol hozzáértem. Egy ízben a fejem is bevertem egy lelógó darabba.
Hangosan átkozódva fogadtam meg, hogy ezért nagyon fog szorulni Ösvényjáró, ha máshol nem az arénában csapom agyon.
A járat mintha soha nem akart volna véget érni, jobbra-balra kanyargott, néhol mászásra kényszerített, biztosítva arról, hogy ha menekülni kell, akkor ezen az úton nem fogok tudni.
Újabb kiálló szikladarab vágott fejbe.
- Óóó a jóóó édes életbe! – kaptam a fejemhez. Hajamhoz vér tapadt, a frissen nyílt sebhelyből. – Na még ez is! – dohogtam. – A francért kellett nekem bejönni!
Hűvös levegő söpört végig a járaton ekkor, mint egy rövid szellő.
„Dzsó” – villant belém. Körbenéztem a szűk járatban, de sehol senkit nem láttam. A rossz érzés egyre inkább körbevonta a lelkem.
„Mi történhetett vele?” – vissza akartam fordulni, a griff hátára pattanni és megkeresni, akárhol is volt éppen. Néhány percnyi ácsorgás és fejvérzés után azonban inkább tovább indultam a járatban.
„Elvégre nem én tűntem el hónapokra!” – húztam ki magam büszkén. Ennek következtében ismét lehorzsoltam a vállamról egy darabka bőrt. „Tudja, hogy hol talál meg, ha akar valamit, majd megkeres… Node mi van, ha bajban van? Ha nem tud megkeresni? … Nagyfiú már, tud magára vigyázni! … És ha fogságba esett? Ha nem tud elmenekülni? … Akkor ott vannak a gyémánt barátai és majd megkeresik! … És ha egy másik? … Akkor majd az a másik kisegíti a bajából…”
Észre se vettem, hogy mennyit haladtam előre. A járat kiszélesedését inkább csak éreztem. Szétnyitott tenyeremre hívtam a tűzlángot és egy mozdulattal tűzgolyóvá szélesítettem.
A fény egy lapos és hosszúkás alakú üreget világított meg. A járat ezzel vége volt, nem vezetett tovább. A hideg és bűzös levegőtől megborzongtam.
A hirtelen fényre halk nyögést hallottam válaszul.
- Ki van itt?
- Oltsd el! – jött egy sötét sarokból.
Néhány pillanatig tartó szemmeresztés után megláttam egy kuporgó alakot, aki a köpenyét az arca elé tartva próbálta a bántó fényességet elzárni a szeme elől.
- Mit keresel itt? – néztem szét döbbenten, miközben a tűzgömbből kékesfehér fényű oszlopot alakítottam, amit a mennyezetre küldtem kettőnk közé.
- Nem bírom a túl erős fényt… - húzta le a köpenyt.
Halvány, beesett arcot láttam, ami a sápadt fényben inkább már csak egy bőrhüvelynek tűnt, amit némi lélek tart még életben.
- Mit csinálsz itt? – közelítettem a kuporgó alakhoz.
El se tudtam képzelni, hogy mi a bánatot kereshet valaki egy ilyen helyen. Úgy tűnt, jó ideje tengeti itt a napjait és nincs semmi, ami kimozdítaná innen.
- Segíthetek? – nyújtottam ki a kezem, mikor elég közel értem.
Aszott bőre kéklően nyelte el a halvány világítás fényét.
- Nincs már értelme… nincs értelme semminek! – felelte rekedtes hangján.
- Minek nincs értelme? Miről beszélsz?
Ismét végigfújt a szél a járatban, majd elült az üregben. Valami lehetet a levegőben, mert a csuklyás alak megremegett, felemelte a fejét és felnyögött.
- Úristen! – nyögtem ekkor.
- Megleptelek? – tápászkodott fel a falnak támaszkodva.
Nyoma sem volt a néhány pillanattal korábban még megtörten kuporgó léleknek.
- Mit csinálsz itt? – ismételtem újra, miközben kétségbeesetten széttártam a kezem.
- Pihengetek.
Döbbenten meredtem az előttem álló valaha hatalmas végzetúrra. Mellkasán zöld ékkő halvány fénye derengett. Nem volt olyan fényes smaragd kő, mint azoké, akiket ismertem. Mintha feladta volna az életét, nem akart volna küzdeni semmiért, csak csendes beletörődéssel sodródni egyik napból a másikba.
- Mikor váltottál hordát? – nyögtem ki nehezen.
- Mielőtt elvonultam ide.
- Elvonultál? Úgy érted, önként?
- Minek küzdeni? – állt fel teljesen. Még mindig magasabb volt nálam, bár nem is hasonlított ahhoz, akit valaha ismertem.
- Minek küzdeni? – ismételtem bután. – Hogy mondhatsz ilyet?
- Így is, úgy is meghalunk a végén, akkor minek szenvedjem végig az életet?
- Te megőrültél? Ez itt a szenvedés!
- Ez itt jó nekem – felelte határozottan.
- Jó? Ébresztő!!!
- Fejezd be ezt a gyerekességet! Az én választásom, az én döntésem! Találkoztam valakivel… aki megmutatott egy másik világot… - vonta meg a vállát.
- Másik világot? Elrágták az agyad valami bogarak? Nézz körül, hogy hol vagy? Napról napra elsorvadsz! És persze arról ne is beszéljünk, hogy hányan aggódnak miattad!
- Aggódnak? Ugyan kik?
Döbbenten néztem az előttem álló végzetúrra. Annyira más volt, mint amilyennek megismertem… semmi, de semmi nem volt benne abból, ami alig két hónappal korábban még mágnesként vonzott. Hidegség áradt belőle, mintha valaki más birtokolta volna a testét és a lelkét.
- Mondjuk én… - néztem a szemébe végül.
- Ugyan már! Kellemes kalandunk volt csupán – felelte tárgyilagosan.
A szemében hirtelen felvillant valami. Ugyanaz a tekintet, amellyel rám nézett a tóparti tisztáson, amely mindig sokkal többet elárult annál, amit kimondott. Amiből mindig ki tudtam olvasni, hogy mit is gondol… amivel akaratlanul is utat nyitott a lelkéhez.
- Én szerettelek – bukott ki belőlem hirtelen, miközben kinyújtottam a kezem és megsimogattam aszott arcbőrét.
Néhány pillanatra, mintha visszatért volna az, akit ismertem. Dzsó, a gyémántváros diplomatája. Mintha magában küzdött volna valami ellen, ami számomra megfoghatatlan és elérhetetlen volt. Nem tudtam segíteni neki, csak néztem, ahogy a régi fény lassan eltűnik a tekintetéből… visszahúzódik, hogy valami másnak adja át a helyet… valaminek, ami nem ő... valami megszálló erőnek, aminek enged, hogy tönkre tegye…
Szája szegletében gúnyos mosoly, szemében hideg megvetés jelent meg.
Arcbőre is megváltozott, mintha valami nyálkás-ragacsos anyag vonta volna körbe a testét.
Önkéntelenül is hátraléptem a változás láttán.
- Azt hitted, megmenthetsz!
- Azt hittem, te is akarod… - ráztam meg a fejem.
- Ugyan – hangjából sütött a gúny és az elégedettség érzése, azt látva, hogy mennyire felkavart az átváltozása.
- Értem… - nyögtem ki nagy sokára.
Az újabb széllökés nehéz, meleg levegővel töltötte meg az üreget.
- Mondtam, hogy nem könnyen szabadulsz tőlem!
A mély hang szinte körülvett, a bőrömhöz ért, benne álltam, mint egy légüres térben. A meleg levegő elemelt a talajtól.
- Azt hitted, hogy nem találok gyenge pontot? – hallottam ismét. – Ha már a toronylakóktól távol tartottál… kénytelen voltam valaki mást keresni!
„Na de pont őt?” – sikított a lelkem, miközben tehetetlenül néztem, ahogy Dzsó egykor kívánatos testét körbefonja valami nyálkás anyagú hálószerű kötélzet.
- Ő már az enyém! – harsogta elégedetten a hang.
Könnyek szöktek a szemembe. Nem akartam elveszíteni a kék óriást.
- Légy átkozott! – tört ki belőlem hirtelen, ezzel együtt felizzott körülöttem a levegő.
Tűz lángjai csaptak ki a testemet körülvevő aurából, széttárt ujjaimból léghullámok ostromolták a barlang falait, a sziklák megremegtek a talpam alatt.
- Ugyan-ugyan! – sustorogta tovább a meleg szél, kacagva erőlködésemen.
A tűznyelvek körbefonták a léghullámokat, tölcsérszerű légörvény csapódott a falnak. A nyálkás háló visítva húzódott vissza a sziklába.
Ekkor összezártam az ujjaimat, széles kört írtam le a kezemmel a tűztölcsér körbefonta a diplomata testét és elemelte a faltól. Bal kezemmel a tűzközben tartottam, miközben jobb kezemet oldalra nyújtottam, a szűk és keskeny járat felé. Újabb léghullámot küldtem a járatba, amely erre vonaglani és tekeregni kezdett. Apróbb kövek hullottak mindenfelől, ahogy a szűk járat kiszélesedett.
- Elviszem! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Akarja egyáltalán, hogy elvidd? Nem maradt volna veled, ha tényleg így akarná? Ha annyira szereted, figyelhetnél arra, hogy ő mit akar? – felelte lustán a hang.
A tűzkörben lebegő testre néztem. Arra a testre, amelyben valaha Dzsó élt, amely most tehetetlenül lebegett a tűzkörben.
Visszahívtam a tűzörvényt, a barlang kövezetére fektettem a kékséget. Eltűnt róla a nyálkás bevonat, fáradtnak és nagyon öregnek tűnt. Nehézkes légzéssel kapkodta a levegőt.
Még mindig lobogó aurával térdeltem mellé.
„Mit csináljak most?”
Régen megtanultam már, hogy mások életét irányítani nem lehet. Bármennyire is tudom, hogy szerintem mi a helyes és mi a jó… dönteni nem dönthetek helyette.
- Miért csináltad ezt? – kérdeztem végül.
- Azt hittem... jó lesz... – nyögte nehezen.
- És az lett?
- Egy másik életben … talán … még helyrehozhatom … a tévedésem…
- Talán…
Lassan lélegzett már. Egyre lassabban.
- Örülök, hogy eljöttél… - mosolygott a szeme utoljára, majd megadta magát a testét elsorvasztó végzetnek.
Nem akartam, hogy elmenjen, bár legfőképp azt nem akartam, hogy nélküle maradjak. Igen, minden vitánk ellenére, nem akartam nélküle maradni ezen a világon.
A meleg levegő összesűrűsödött. Körbeölelte, kitöltötte az üreget.
- Ő már az enyém! – sustorogta elégedetten, mint egy keselyű, aki a halott test fölött köröz.
- Nem!
A tűzkarikával ismét körbevontam Dzsó testét, egy mozdulattal összecsaptam a tenyerem, mire a tűz azonnal birtokba vette. Az égő hús bűze keserű szaggal töltötte be az üreget.
Elégedett mosollyal álltam fel.
- Nem csinálsz belőle bábot, mint a többi követődből!
A meleg levegő felforrósodott, égette a bőröm, szinte elzárta az utat a járat elől. Ennél többet azonban nem tudott tenni. Csak hangja volt, testet nem öltött a Sötét Úr, így egy mozdulattal szélvihart söpörtem és elindultam kifelé. Mögöttem apró kavicsok kezdtek peregni, betemetve a járatot, hogy soha többé senki ne találja meg ezt az üreget.

Zúgó fejjel ébredtem. Éhes voltam és szomjas. A nap fénye bántóan élesen tűzött be az ablakon.
Meleg levegő keringett a szobában. Csend honolt mindenhol, az udvarról sem kúszott fel semmilyen zaj. Valószínűleg hozzám hasonlóan, a többiek is az előző esti tivornyázás utóhatásait igyekezett túlélni.
Nagy nehezen felkeltem, rendbe szedtem magam. Acabo békésen hortyogott az ágy végében egy maga alá gyűrt párnán. Fogalmam sem volt róla, hogy mikor jött fel aludni.
Miután magamhoz vettem egy kevés vizet, lefelé igyekeztem a lépcsőkön. Néha megálltam, hogy kinézzek a keskeny ablakokon, bár inkább csak arra volt szükségem, hogy az imbolygó világot megállítsam végre.
- Utálom a csigalépcsőt! – ismételtem sokadszorra félúton.
A lakótorony belsejében hűvös levegő segítette az ébredést. Mire leértem az udvarra, ahol az állatok gyakorlatoztak, már csak éhes voltam. A kennelben most nem láttam élőlényt. Az udvart már rendbe tették, a szanaszét szóródott, a véres szalmát kicserélték és a kennel fakerítése mögé söpörték.
A lakótoronnyal szemben, az főudvarra vezető átjáró fölött szintén egy lépcsősor vitt a magasba, ahol tornácos folyosóról nyíltak az ajtók. Végignéztem a tornácon, de ezen a reggelen nem vonzott a lépcsőmászás.
Átvágtam a kissé sötét átjárón, olyan érzés kerített hatalmába, mintha az egész vaskos várfal rám akarna szakadni. A kis járat a várfal teljes szélességén átvezetett, hogy a főudvaron kibukkanva szintén csak azt találjam, amit az előző helyen. A mulatság nyomaira már csak néhány asztal, és a kövezeten szétszórt zöld saláták levelei emlékeztettek. A húsokat rég felzabálták az állatok, a szolgálók pedig hajnal óta talpon lehettek, hogy mire uraik magukhoz térnek, minden rendben legyen.
Valahogy megtaláltam a konyhát. Azt hiszem inkább csak az éhségérzet vezetett oda. A szolgálók rémülten megmerevedtek, ahogy megjelentem az ajtóban.
- Csak éhes vagyok – léptem beljebb.
Magyarázkodásom nem nyugtatta meg őket.
- Nem rátok! – legyintettem bosszúsan és a zöldségekkel telepakolt konyhaasztal mellé ültem. – Maradt valami ehető tegnapról? – néztem fel.
Az egyik szakács megmozdult végre, lassú mozdulatokkal készített össze egy tányérnyi ennivalót és biztos távolságot tartva elém csúsztatta a tányért. Nem főztek olyan jól, mint Lia, de abban a pillanatban, ez nem nagyon érdekelt.
Miután jóllaktam, elégedetten nyújtóztam egyet, megköszöntem a kiszolgálást és elhagytam a konyhát.
- Mutatok valamit! – toppant elém Ösvényjáró kóválygásom közepette.
- Lesz olyan izgalmas, mint az esti műsor? – kérdeztem gúnyosan.
- Még jobb is lesz! – bólintott az életre kelt rémálom.
Kissé fáradtan kinyújtóztattam az izmaimat, minden sejtem sikított.
- Jól van… de csak ha nem megyünk messzire! – bólintottam, elnyomva egy ásítást.
- Nincs közel…
- Akkor majd máskor… - legyintettem unottan.
- Most! – dörögte a mágus határozottan. Nem voltam hozzászokva ilyen utasítgatáshoz.
- Most? Nem! – feleltem ugyanolyan határozottan.
Ösvényjáró szintén nem volt hozzászokva az ilyen fokú ellentmondáshoz. Remegő kézzel igazgatta meg a kalapját, miközben nyugalmat erőltetett a hangjára.
- Megmutatom az átjárót, de csak akkor, ha teljesíted a feltételemet! Azt akarom, hogy lásd, tisztességesen játszom… mégha a motivációm meglehetősen önközpontú is!
Őszinte szavaira felvontam a szemöldököm. Meglepett, hogy ilyen nyíltan felvállalta saját magát. Nem keresett kibúvót vagy mentséget a viselkedésére, mégis volt benne némi arrogancia, amivel elvárta, hogy ezt a motivációs magyarázatot elfogadjam.
- Ha messze van, griffel megyünk! – nyögtem ki nehezen. – És kell víz is!
Amíg Mycorheára vártunk, megtöltöttem a kulacsomat a vár oldalán kiépített bugyogó kútból. A fekete griff alig néhány perc múlva megjelent az udvaron.
- El kell mennünk valahová – erősítettem a kulacsomat az övemre. Ellenőriztem azt is, hogy nálam van-e a csontpálcám.
Mycorhea unottan nyújtotta ki a szárnyait. Nem engedte, hogy a hátára másszak.
„Mégis hová kell mennünk hirtelen?” – kérdezte, miközben folyamatosan szemmel tartotta az alig pár méterre ácsorgó várurat.
- Ösvényjárónak és nekem van egy kis dolgunk…
„Hogy ez a hátamra másszon?” – horkant fel a griff. Megrázta a fejét, erős csőrét szétnyitotta, tollait felborzolta, miközben idegesen toporogni kezdett.
- Fejezd ezt be! – szóltam rá határozottan, minden eredmény nélkül.
Amúgy is hasogató fejfájásom, erősödött a griff tombolását látva.
- Haza akarsz jutni? – kérdeztem hirtelen. Hangom dühösebb volt, mint szerettem volna. A griff abbahagyta a toporgást és vijjogást.
Tollait még mindig felborzolta ugyan, de kíváncsi tekintettel rám meredt.
„Haza?” – hitetlenkedett. „Úgy érted, hogy…?”
- Igen, úgy értem! – feleltem a halántékomat masszírozva. – Segít nekünk, de meg kell bizonyosodnom előbb, hogy nem fog átverni minket!
Ösvényjáróra néztem, aki állta a pillantásom. Kalapja félig sötétségbe borította az arcát, mégis éreztem, ahogy végigfut rajta valami remegés.
Mycorhea lenyugodott. Hullámzó tollazatából láttam, hogy kell még néhány perc, amíg eléggé megacélozza a lelkét ahhoz, hogy valaki mást is a hátára engedjen… főleg egy élőholt mágust.
Mikor megadóan lehuppant a kövezetre, néhány mozdulat múlva már a hátán ültem. Ösvényjáró a kövezeten toporgott.
- Repülsz vagy nincs alku! – nógattam türelmetlenül.
- Nincs meg a kölcsönös bizalom ezzel az… hümmm… lénnyel… - felelte távolságtartóan.
Az égre emeltem a tekintetem.
- Vagy felszállsz, vagy nincs miről alkut kötni! Nem fogok gyalogolni a világ végére!
Ösvényjáró megadóan sóhajtott. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára és kissé esetlen mozdulatokkal felküzdötte magát mögém.
Néhány pillanat múlva elemelkedtünk a földtől és a néhány kört tettünk meg az erőd felett.
- Akkor merre is? – kérdeztem a szorosan a griff tollaiba kapaszkodó mágust.
- Arra – próbált a fejével inteni északi irányba.
Mycorhea megérezhette, hogy mire gondol, mert a következő kör után már megindultunk a hósipkás északi hegységek felé.
Alig félórás szárnyalás után Ösvényjáró motyogott valamit, amit én egyáltalán nem értettem, de Mycorhea kissé balra dőlve röppályát módosított. Közelebb szállt az alacsony, kékesszürke fákhoz, amelyek törzsét vastagon borította a zöld moha. A bokrok tüskés ágai szinte áthatolhatatlan bozótost hoztak létre. Nem hallottunk madárfüttyöt vagy állatok neszezését. A levegő hideg és csípős volt annak ellenére, hogy a nap nyári meleggel sütött az égen.
Egy keskeny hasadék felé tartottunk, amelyen éppcsak átfért a griff. Kiterjesztett szárnyaival így is lesodort néhány követ, amelyek a sziklafalnak pattanva hullottak a mélybe, ahol elszenesedett fatörzsek meredtek az égbe, mint megannyi éles lándzsahegy.
Ösvényjáró megélénkült a hátam mögött. Mintha csak olyan hely felé közelednénk, ami számára örömteli emlékeket idézett fel. Amint kiértünk a hasadékból, a hegyek által körülölelt kis tisztásra érkeztünk meg. Itt még elszenesedett növénymaradványok sem voltak. Amerre csak néztem kékesszürke köveket láttam. Kiút csak a hasadékon keresztül illetve a hósipkák fölött volt.
Mycorhea leszállt a kietlen tisztásra. Miután lecsúsztam a hátáról és alaposan körbenéztem, Ösvényjáróhoz fordultam:
- És akkor mit is keresünk mi itt? – hangom meglehetősen csípősen csattant a hegyfal között.
- Arra! – mutatott az élőholt mágus az egyik rés felé, ami sejtésem szerint egy barlangi járatot rejtett.
- Mi van arra? – kérdeztem kissé türelmetlenül.
- Azt már neked kell megtalálnod.
Mycorhea felhorkant és megmozgatta a hátizmait, amivel gyors távozásra késztette a mágust.
„Az a hely sem tetszik” – jelezte kétségeit a griff ismét, de csak megráztam a fejem.
- Mi van ott? – kérdeztem tagoltan, minden szót nyomatékosítva.
- Nézd meg magad! – válaszolta Ösvényjáró ugyanolyan hangsúllyal.
A fejfájásom elmúlt szerencsére, helyére nyomasztó érzés telepedett.
- Ha azt akarod, hogy bízzak benned, akkor menj elől!
- Oda? Én ugyan nem… - rázta meg a fejét a mágus.
- De engem beküldenél oda? – húztam össze a szemem.
- Neked be kell menned oda… Nem ugyanaz… - rázta meg a fejét Ösvényjáró.
- Tévedsz! Nekem semmit sem kell tennem… - vitatkoztam vele hevesen.
Ösvényjáró kezdett bosszankodni.
- Menj be! Gyere ki! Elmondom az ajánlatomat! Megmutatom az átjárót! Ennyire egyszerű a képlet!
Mycorheára néztem. A griff egy bólintással biztosított, hogy figyelni fog az öntudatos lélekrablóra, amíg a járatban leszek… tekintetében láttam, hogy ha esetleg mégsem jönnék ki, akkor nagy élvezettel le is hajítja a magasból az üszkös fák közé.
Elindultam hát a barlangi bejárat felé. A sziklákon jó néhány méternyi mászás után értem el a sötét és keskeny hasadékot.

Tűznyelő lépett az asztalok közé, miközben a mellette álló mutatványosok buzogányokat dobáltak a levegőbe. A fáklyák fényében színes ruházatuk izzó és üdítő látvány nyújtott a szürke és komor falak között.
A szolgáló gondoskodott arról, hogy boros kupám folyton legalább félig legyen. Fogalmam sincs, hogy mennyit ihattam az este folyamán. Annyit biztosan éreztem, hogy sokat.
Az asztal jobb végéből harsány röhögés tört fel időközönként. Ahogy a vörös hold egyre feljebb kúszott az égen, úgy hangosodtak és sűrűsödtek a hiénakacagások.
Ösvényjáró jó ideig nem szólt hozzám. A másik oldalán ülő hatalmas és megközelíthetetlen harcossal beszélgetett. Trinigan nem sokat szólt a vacsora alatt, néha borába kortyolt és bólintott vagy megrázta a fejét válaszul.
- Te, Össsiiii! – támolygott mögénk két lábon Hiéna. Látványa még mindig megdöbbentett.
Megtámaszkodott a széktámlákban és közénk hajolt. Átható sörszaga volt, ráadásul körbelengte valami enyhe bűz is… mint azokat a vadászó állatokat, akik azonnal elfogyasztják az áldozatok húsát. Nem akartam bele gondolni, hogy átlagos hétköznapokon mivel táplálkozik.
- Te Össsiii… - kezdett bele ismét, kissé imbolyogva.
- Mivan? – mordult a kérdezett, láthatóan nem tetszett neki az új megszólítás.
- Tesmonni hágyamad?
Ösvényjáró szeme elkerekedett, majd gyorsan pislogott kettőt.
- Beszélj érthetően!
- Pisaba… Tesmonni hágyamad? – ismételte el lassabban.
- Te érted, hogy mit akar? – nézett rám a vár ura, mire megráztam a fejem és belekortyoltam a boromba.
- Azt mondja, hogy sokat ivott… és azt kérdezi, hogy Khetty meddig marad? – fordított vigyorogva Ywgarrd.
Jókedvű és kissé illuminált állapotban egészen máshogy festett. Kedvesnek, mondhatni segítőkésznek látszott, cseppet sem volt olyan félelmetes, mint amilyennek első pillanatban tűnt. Bizonyára ebben közre játszott az is hogy bomladozó testét teljesen eltakarta.
Hiéna helyeslően bólintott, majd felröhögött.
- Khetty addig marad, amíg jól esik neki – válaszoltam az alkohol miatt égővörös arccal.
„Nem kellene többet inni… nem lesz ennek jó vége…” – gondoltam, majd jókorát kortyoltam az édes borból.
- Hiénaaaaaa! – harsant ekkor az udvaron egy erőteljes, kissé fémesen kongó hang.
A mutatványosok abbahagyták a tűzkarikák pörgetését, a buzogányok dobálását, a kötéltáncos is megmerevedett a magasban. A hangos beszélgetés elhalkult és mindenki fejét forgatta, hogy mielőbb megláthassa a kiabáló hang tulajdonosát.
- Jamardalla… - sóhajtotta a keresett. Szőrszálai égnek meredtek, ahogy megpróbált egyenesen, támaszkodás nélkül megállni a lábán.
- Már megint sokat ivott a kis kopasz – jelent meg a maszkos, zöld ruhás végzetúr.
- Vigyétek el aludni! – intett Ösvényjáró.
- Hol vagy te gyáva?! Megdarállak vért kíváááán!!! – kiabált tovább a dühös hang.
Kíváncsian próbáltam megtalálni, hogy ki kiabál. Végül az asztalok végén, a tér szélén egy imbolygó alak körvonalait fedeztem fel a félhomályban.
Alacsony, tömzsi testét narancsvörösen izzó aura vette körbe, amelyből időnként kis lángnyelvek törtek elő.
- Ha megint leégeti az erőd felét, kitekerem a nyakát! – ugrott fel bosszúsan Ösvényjáró a székéből.
Hátrarúgott székével megtaszította az imbolygó Hiénát, aki így hangos nyekkenéssel végigvágódott a kövezeten.
- Jopppárééé – vihogott fel szinte fülsértően azonnal.
Ösvényjáró szélsebesen kerülte meg az összetolt asztalokat.
- Mi ez a…. – fordultam volna Ywgarrd felé, de nagy meglepetésemre nem volt ott. – Ez meg hová lett? – néztem körbe döbbenten. El se tudtam képzelni, hogy hová tűnhetett és hogy mikor.
A kiabáló végzetúr eközben beért a fáklyák fénykörébe, narancsos aurája, mintha szélesedett volna ezalatt a néhány lépés alatt.
Triniganre sandítottam, aki kényelmesen hátradőlve, a nagyhatalmú mágusok nyugalmával szórakozott az eseményeken.
- Hiééénaaaaaaaaa! – üvöltötte a fiatal lélekrabló ismét.
Díszes ruhája alatt színtiszta izomzat mozdult minden lépésnél. Mozgása alapján fürge és gyors harcosnak tűnt, megcáfolva az első pillantásban kialakult véleményt. Jobb szemét fekete anyagdarabbal takarta, amelyet megcsomózott a tarkóján. Kezében fehéren izzó tőrt szorongatott.
- Dara! – hallottam Ösvényjáró tárgyilagos hangját. – Hagyd ezt most! – jelent meg jónéhány lépésnyi távolságban a várúr.
- Bosszút akarok! Hiéna megalázott!
- Feljecssemááá! – hangzott a hátam mögül, ahogy a keresett próbált felállni a kövezetről.
- Dara! – Ösvényjáró türelmetlen volt. – Régen volt már! Felejtsd el inkább!
Hiéna lábai szétcsúsztak feltápászkodása közben, mire ismét felröhögött.
- Már megint sérteget! – üvöltötte a harcos szinte egészen előttem.
- Nem hinném, hogy ez volt a célja – néztem a fiatal végzetúr kissé borgőzös tekintetébe.
- Kiröhögött!!! – folytatta tovább megkezdett bosszúhadjáratát Megdarállak.
Ahogy közeledett, aurája egyre tágabb lett. Mikor megállt az asztal előtt, bőrömön éreztem a narancsosvörösen izzó levegő melegét.
- Hogy csinálod ezt? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal.
- Mit? – mordult a lélekrabló, az aurából kibocsátott hő egy pillanat alatt lecsökkent.
- Ezt az izzó aurát! Megtanítasz rá?
Kérdésemre tágra meredt csodálkozás és rohamosan csökkenő aurapajzs volt a válasz.
- Mivan? – Megdarállak döbbent arckifejezését le sem lehet írni..
- Soha nem láttam még ilyet korábban! Taníts meg rá! – hangomban nem volt kérés, de parancs sem, csupán a tiszta öntudat, amellyel biztos voltam benne, hogy a kérésemet nem fogják elutasítani.
Eközben Ösvényjáró és Ywgarrd egészen megközelítette a fiatal fiút.
- Holnap akár el is kezdhetjük! – vontam meg a vállam, mire a narancsosvörös aurapajzs teljesen eltűnt.
Ekkor egy zöld mágikus háló röppent ki a magasból, egyenesen a lecsillapodott végzetúrra. A mágikus háló körbevonta Megdarállak testét, halványzölden izzottak a fonalak, ahogy a csapdába ejtett kapálózva szabadulni akart.
- Pihenned kell kicsit, Dara! – dörmögte Ywgarrd bocsánatkérő hangon, majd egy jótékony tarkónvágás után elkapta az elernyedő testet.
Hiénának eközben sikerült feltápászkodnia és megkapaszkodnia a székem támlájában.
- Neked is aludnod kellene – nyögtem, miután hegyes fogaival majdnem felkarcolta az arcom. – Nem, nem kell puszi! – töröltem le a nyálat bosszúsan azután, hogy végignyalt.
- Terecsa! – ölelgette meg a széktámlát lelkesen, majd szőrös arcát a faragott részekhez nyomta.
Itt volt az ideje, hogy csendben elillanjak a vacsoráról. Még láttam a félhomályban Ywgarrd távolodó alakját, ahogy a vállára vetett Darát cipeli a szobájába.
- Bort mééég! – kiáltotta Ösvényjáró, az asztala felé mutatva, mire a szolgálók szaladgálni kezdtek a mutatványosok ismét játékba lendültek, a vár urai pedig visszatelepedtek a helyükre.
Igyekeztem meggyorsítani lépteimet, hogy még azelőtt elhagyjam a teret, mielőtt Ösvényjárónak újabb ellenállhatatlan alku jutna az eszébe.
Jóllakottan és bortól jókedvűen siettem a várfal mentén a lépcső alatti sötét kis átjáróig. A kennelben az állatok még mindig harcoltak egymással. Acabót kerestem a tekintetemmel, hátha itt ragadt le ismét, de itt sem láttam sehol, mintahogy a vacsorára se ért oda.
„Biztos nem akart mosakodni” – gondoltam gúnyosan vigyorogva, miközben átvágtam a szalmaszálakkal és vérrel tarkított gyakorlatozó téren.
Érzésem szerint teljesen egyenesen és céltudatosan közelítettem meg a toronyba felvezető lépcsősort.
- Segítsek? – érkezett meg oldalról a várfal sötétjéből az indulásom óta követő illatfelhő tulajdonosa.
Váratlan kérdése azonban megijesztett. A sötétségbe meredve próbáltam felfedezni az alakját, miközben a rámtörő csuklást igyekeztem elállítani valahogy.
- Nem kell – ráztam meg a fejem. Elszédültem ettől a mozdulattól.
Sóhajtva néztem fel a lépcsősorból látszó első néhány fokon.
- Segítsek? – ismételte meg a kérdést a zöld falmászó, ezúttal mögöttem a földön állva.
- Jajj, hagyjál már békét nekem! – indultam meg határozottan előre.
A biztonság kedvéért két kezemmel kitámasztottam magam, persze csakis azért, hogy megszüntessem a lépcső és a falak hullámzását magam körül. Ősi átok ülhetett ezen az erődön.
Az illat makacsul követett.
Mire elértem az első lakószintet örömteli érzés futott át rajtam, majd ráeszméltem, hogy még hét szint előttem van. Képtelen voltam megtenni.
Szűnni nem akaró csuklással támasztottam a falat, miközben próbáltam kieszelni valami tervet, hogy hogyan tudnám leszállítani a lakószintet oda, ahol éppen álltam.
A lépcsőfordulóban Ywgarrd döcögött lefelé. Vörös foltot érzékeltem csak belőle és azt a lendületet, amellyel elsodort.
- Figyelj már oda jobban! – dohogtam a harcos alól, miután felfogtam, hogy a fehér plafont bámulom már, nem a lépcső oldalfalait.
- Mi a fenét csináltál ott? – dörögte válaszul.
- Igyekeztem felfelé – válaszoltam azonnal, nagy öntudattal.
Ywgarrd felvonta a szemöldökét, majd a zöldruhásra nézett, aki keresztbefont karral, a falnak dőlve nézte romantikázó kettősünket.
- Felfelé… ahan… - értette meg végre Ywgarrd és lemászott rólam.
- Ha már ott van a szállásom! – tettem hozzá nyomatékkal, miközben megpróbáltam talpra állni.
- Segítsek? – a vörös hangjából hiányzott mindennemű hajlam arra, hogy felajánlását komolyan vegye, így csak bosszúsan nyögtem egyet.
- Nem kell neki segítség! – legyintett Hype, majd kinyújtotta kezét, hogy talpra rántsa lakótársát.
Eközben én magam is álló helyzetbe kecmeregtem, majd büszkén kihúztam magam és ismét nekivágtam egy emeltnyi lépcsősornak.
- Száz őskövet rá, hogy nem ér fel a következő szintig! – hallottam Ywgarrd hangját.
- Kétszázat rá, hogy elalszik az egyik lépcsőfordulóban! – felelte Hype vigyorogva.
- Tartom! – nyújtott kezet Ywgarrd.
- Hallom ám! – válaszoltam bosszúsan és büszkeségtől hajtva nagy lendülettel nekilódultam a lépcsősornak.
Jó darabig meneteltem fölfelé, mikor kimerülten, zúgó fejjel megálltam az egyik ablak mellett. Homlokomat a hideg üvegnek támasztva próbáltam legyőzni a rám törő rosszullétet.
Számoltam a magam mögött hagyott szinteket. Már csak kettő volt előttem. Két hosszú lépcsősor.
„Nehogymár ezek a senkiháziak fogadást kössenek rám!” – gondoltam. „Jól vagyok! Mi több, remekül vagyok! Semmi bajom! … Csak egy kicsit forog a gyomrom… de majd elmúlik! Már nincs sok hátra! Hajrá kislány! Gyerünk, gyerünk! – próbáltam erőt önteni fáradó izmaimba.
Aludni akartam, végigfeküdni akárhol és megszüntetni az émelygést.
- Még mindig nem kell segítség? – jelent meg Hype ismét.
Felélénkültem a hangjára.
- Melyik része nem érthető annak, hogy: „Nem!”? – kérdeztem és tettem néhány lépést fölfelé.
Mivel a zöldruhás nem tágított mögülem, nagy sóhajjal megkérdeztem:
- Mit akarsz te tőlem? Nem is ismerlek… Idegesítő vagy, tudod?
Hype szélesen elvigyorodott erre.
- Igen, mondták már mások is – bólintott.
- De te nem nagyon törődsz azzal, hogy mit mondanak mások…
- Általában nem érdekelnek… - vont vállat.
A rövid beszélgetés alatt elértük az utolsó lakószintet. Örömteli mosollyal fordultam hátra, büszkén kihúztam magam:
- Ennyit arról, hogy majd elalszom valamelyik lépcsőfordulóban!
- Bebizonyítottad, hogy vagány és erős vagy! – felelte gúnyosan a maszk alól.
Felbosszantott a hangja. Az egész kisugárzása. Ismerős illata. Összehúzott szemmel próbáltam belátni a zöld anyagdarab alá.
- Ismerlek valahonnan… – összegeztem végül a megállapításaimat kissé kilengve, majd sarkon fordultam és nekivágtam az utolsó lépcsősornak.
Boldog sóhajjal léptem át az utolsó lépcsőfokot. A nyitott ablakon keresztül hűvös levegő áramlott be. A látóhatár szélénél hajnali pitymallat fényei halványodtak. Töltöttem magamnak egy pohár vizet. Lecsillapítottam vele háborgó gyomromat, majd az ágyhoz léptem és megkönnyebbülten végigdőltem rajta.

Nem szólt semmit, csak kortyolgatta a borát és egykedvűen figyelte a mutatványosokat. Gyanítom azt fontolgatta, hogy a mulattság után melyikből fogja kifacsarni a lélekenergiát.
Dühös lettem a mellettem ülő várúrra. Az, hogy az agyamban kutakodott olyan információk után, amelyekhez semmi köze, még megbocsátható vétek lett volna, de hogy fel is használja őket ellenem… ráadásul pont a kék óriással kapcsolatos részleteket… ez felháborított…
Ingerültségemet igyekeztem összeszorított állkapcsom mögé rejteni.
„Miért idegesít ennyire, hogy szóba hozta?” – jutott eszembe… ezúttal nem volt semmilyen külső behatás… saját kétségek kerültek felszínre.
Dzsóról utoljára Seligen beszélt nekem. Mielőtt megpróbált uralma alá hajtani egy tomboló vortexet. Bár ő is csak annyit mondott, hogy nem tud róla semmit… és ez volt a legrosszabb… ami már hetek óta nyomta a lelkem.
A gyémántváros széteséséről szóló hírek, a sorra elhalálozó magas szintű végzeturakról hozott pletykák és hogy a volt gyémánt diplomata felszívódott Ghalláról… - nem akartam tudomást venni ezekről.
- Szóval még életben van? – nyögtem ki nagy nehezen, mire Ösvényjáró meglepetten nézett rám.
Nem ezt a mondatot várta.
- Igen – bólintott.
A válasz nagyobb örömmel söpört végig rajtam, mint korábban sejtettem volna, és nagyobb csalódottságot hagyott maga után, mint vártam.
- Értem…
Kis időre még szükségem volt, mire ismét nyugalmat erőltettem magamra és tárgyilagos hangon megszólaltam:
- A kesztyűket nem kapod meg, és Dzsóra sincs szükségem a másik életemben. Valami mást kell kigondolnod!
Ösvényjáró mosolyogva vette tudomásul, hogy a mondat első részével kapcsolatban megingathatatlan vagyok, a második része pedig színtiszta hazugság.

------------------------------

Légyszi, akinek van valami kérése, észrevétele az privátba írja meg nekem, ne ide a topikba! Köszi

Miután állon vágtam a vár urát és a griff is összetörte pár lakó csontját, csalódottan közelítettem a harciasan fújtató Mycorhea felé. Azt hittem végre megtalálom az átjárót, de úgy tűnt csak egy újabb csúf tréfa áldozata lettem. Kevéssé érdekelt, hogy ezen mennyire mulat jót az újjá született lélekrabló és bandája. Csalódottságom oka az volt, hogy minél több idő telt el, annál kevesebb esélyt láttam arra, hogy megtaláljam a hazavezető utat.
- Várj még egy kicsit! – lépett közelebb Ösvényjáró, mielőtt felmásztam volna a griff hátára, bár biztonságos távolságban maradt annyira, hogy még egyszer el ne érjem.
- Nincs mire várnom… - feleltem közömbös hangon.
- Tudok az átjáróról.
Hangja ugyanolyan rekedtes volt, mint az álmaimban. Megfordultam és kutatóan néztem a szemébe. Látni akartam benne valamit… valamit, ami megerősíti vagy megcáfolja a mondatait.
„Nem tréfálok, tudok az átjáróról!” – bólintott ezúttal.
Hangja, mintha csak a gondolataim között zengett volna.
- Szállj ki a fejemből! – sziszegtem halkan.
Mycorhea toporgással kaparta az apró kövekkel kirakott udvart, jelezve, hogy nem bízik a vár lakóiban, és ezért távozzunk innét mielőbb.
- Mit tudsz róla? – kérdeztem végül, elengedve a griff tollait.
Ösvényjáró elégedetten elvigyorodott, mintha máris győzött volna.
- Elárulom, de maradnod kell… legalább egy darabig...
- Egy darabig? Hmmmm… már megint miben kellene a segítségem?
Kissé gunyoros hangomra meghökkent kissé a rémálomba illő kinézetű várúr. Most ő próbált olvasni az én arcomból, apró bizsergéssel éreztem, hogy ismét próbálkozik az agyamba nézni.
- Mondtam, hogy szállj ki onnan – húztam el kissé gúnyosan a számat, mikor láttam csalódottságát, hogy ezúttal nem sikerült.
- Maradj estig! Eszünk, iszunk és megbeszélünk mindent! – bólintott erre Ösvényjáró.
- Az ilyen invitálások szoktak egy hideg börtöncellában vagy nedves kínzókamrában végződni… - fontam keresztbe magam előtt a karom.
- Nem érdekem, hogy ott végezd! – biccentett a végzetúr, majd mint aki biztos a válaszban intett a szolgáinak, hogy csatolják le az utazótáskát a griffről.
Mycorheát azonban nem lehetett megközelíteni. A griff, tomboló fekete ördöggént, rúgott, csípett és hajította el sorra a várnépet.
Hiéna egyre hangosabb kacagással élvezte ezt a reggeli csetepatét.
- Volnál szíves megregulázni az állatod? – nézett vissza Ösvényjáró a lépcső aljába vágott átjáróból, majd türelmetlen mozdulattal intett hosszú, csontos ujjaival.
Mycorheához léptem és én magam csatoltam le róla az táskámat.
„Megőrültél??” – visította a fejembe.
- Maradok ma estére! – simogattam meg a nyakát, hogy kissé megnyugtassam. – Nem lesz baj!
„Én viszont nem tartok veled!” – köpte dühösen. Éreztem rajta a sarokba szorított állat félelmét.
- Menj! Pihenj meg kívül! – bólintottam, mire a griff széttárta szárnyait és kisebb szélvihart kavarva az udvaron, felszállt, hogy a védfal mögött eltűnjön szem elől.
Az utazótáskát átvette tőlem két a szolgáló, mire Acabo kiugrott az oldalzsebből. A különös kis goblin láttán a várnép összesúgott, félelemmel telt tekintettel meredtek rám.
„Méghogy nehéz boszorkánnyá válni.” – sóhajtottam fáradtan, majd csatlakoztam Ösvényjáróhoz.
Kissé sötét boltív vezetett a lépcsősor alatt a várfal belsejébe. Néhány lépés múlva a szűk járaton keresztül egy kisebb udvarra értünk. Úgy tűnt, itt gyakorlatoztatják az állataikat a végzeturak. Acabo lelkesen emelte magasba füleit, ahogy a nálánál gyengébb állatokat meglátta.
- Persze, menj csak! – intettem a kezemmel a szalmával felszórt kövezet felé.
A kis udvaron átvágva egy kör alakú torony bejáratához igyekeztünk. Szűk csigalépcsőn vezetett fel az út, a nyolc szint magas lakótorony tetejére. Minden szinten négy-négy nehéz faajtó rejtett egy-egy szobát. Mígnem a torony tetejére értünk.
Utáltam a csigalépcsőt… egyike azon kevés dolgoknak, amit mindig is utáltam. Még a Nagy Világégés előtt is… pedig arról az életemről meglehetősen kevés emlékem maradt már meg. De abban biztos voltam, hogy mindig viszolyogtam ettől a céltalan körözéstől felfelé és lefelé.
A lépcsősor végülis egy nyílásban ért véget, amelyen keresztül egy hatalmas szobába érkeztünk. Ez foglalta el a legfelső szintet. A derékig érő kőfalon színes üvegablakok nyújtottak kilátást a környező tájra. Illetve nyújtottak volna kilátást, ha nem borított volna be mindent a tejfehér köd.
A körszoba egy részén nem volt ablak, ott végig falat húztak. Ide állították a széles, puha ágyat, amelyre gazdagon hímzett, színes anyagok omlottak a plafonról és az ágy mögötti falról.
Az ágy körül drága szőnyegek borították a padlót. A szoba többi részét hosszú deszkából készült, fényesre csiszolt padló borította. Derékmagasságig díszesen faragott polcok és szekrények sorakoztak. A szekrények tetején színes-dízses-bojtos párnák várták, hogy mint a mesékben, a magányos, bezárt királylány rájuk telepedjen és várja az őt megmentő herceget.
- Remélem, tetszik! – nézett körbe Ösvényjáró.
- Hátöööö… - nyögtem ki nagy nehezen.
- Remek! – vágott hátba elégedetten, majd sarkon fordult és leviharzott a lépcsőn: - Hozd rendbe magad! Mulatunk ma! – nézett vissza a lejáró réséből, majd magamra hagyott.
A várszolgák felhozták közben a táskámat, és várták az utasításaimat… vagy valami hasonlókat…
Nagy sóhajjal még egyszer körbenéztem a szobában. Utoljára Tarabatban láttam hasonló berendezést… az emlékek óvatosságra intettek.
- Pihenni akarok! – jelentettem ki, mire a két ácsorgó lesietett a lépcsőn és magamra hagytak.
Az ággyal szemben elhelyezett mosdótálhoz léptem és vizet töltöttem bele, hogy felfrissítsem az arcomat és megnyugtassam kalapáló szívemet.
„Miért vagyok ilyen ideges?” Tudtam, ha veszélyben lennék a tetoválások már jelezték volna, de most mindkettő kényelmesen és lustán nyújtózott a bőrömön.
A törölközőnek szánt anyaggal a kezemben az ablakokhoz léptem.
- Nagyszerű munka, akárki csinálta – simítottam végig a rácsokon és a színes üvegen.
- Az hát! – felelte egy vidám hang a hátam mögül, szinte azonnal körbelengte a szobát az illat, amelyet már korábban is éreztem.
- Segíthetek? – kérdeztem, miközben a helyére hajítottam a törölközőt és lecsatoltam utazóköpenyemet.
- Megváltoztál… - felnéztem a plafonról lelógó zöldruhás alakra, de nem válaszoltam. – Értem én, hogy haragszol… és igazad is van… - tette hozzá erre.
- Nézd, Zöldség… Fáradt vagyok, pihenni akarok… Minek jöttél ide?
A maszkos lélekvadász hangtalanul huppant le a deszkapadlóra.
- Csak meg akartalak nézni rendesen – vont vállat hanyagul.
Kinyújtott kezét, amellyel azt hiszem a hajamat akarta megsimogatni, bosszúsan toltam félre.
- Láttál, mehetsz! – ismét hátat fordítottam neki és az ingem kigombolásába kezdtem.
Néhány pillanat múlva vissza fordultam, de már nem láttam senkit. Amilyen hangtalanul érkezett, olyan csendben távozott. Megráztam a fejem és kinyitottam az egyik ablakot. Levegőre volt szükségem ebben a máris fülledt szobában.
A tenger sós illata áramlott be. Nem olyan volt, mint Napkapuban. Ott keveredett a környező erdő virágainak és fáinak az illatával. Néha a fogadóból felszállt a sülő hús fűszeres illata.
Itt csak a hullámok morajlása hallatszott, ahogy ostromolták a csipkés szirtet és sós tengeri levegő áramlott be a szobába.
Miután leheveredtem az ágyon, kezem a fejem alá tettem.
„Mit akarhat vajon Ösvényjáró? Minek hívott ide?” – majd egy felettébb idegesítő kérdés kezdett körvonalazódni a fejemben. „Meg akarom találni egyáltalán az átjárót?”
- Persze, hogy meg! – suttogtam kissé ingerülten az üres szobába.
***
- Vacsoraaaaa! Kész lenni vacsoraaaaaa! – ébredtem Acabo sipító hangjára.
A változatosság kedvéért ismét a takarómon ugrált.
- Hagyd ezt abba! – morogtam, majd kissé öntudatlanul felültem az ágyon.
Nem szoktam napközben szenderegni. Nem nagyon volt erre időm az elmúlt hónapokban. Az álom képei még kockánként kattogtak az agyamban.
Nem akartam felkelni. Vissza akartam térni az álomba. A tisztásra. A kis tó partjára. Hozzá.
„Node kihez?” – ráncoltam össze a homlokom.
Akárhogy gondolkoztam, nem tudtam rájönni, hogy kit álmodtam magam mellé. Csak érzések és képek villantak, de nem volt alakja, nem volt arca.
„Vigyázz, kislány, mert kezdesz megőrülni!” – gondoltam, majd gúnyosan elhúztam a számat és kimásztam a vékony takarók és sorakozó párnák közül.
Miután tisztálkodtam és már ébernek éreztem magam, felöltöttem egyetlen ünnepinek mondható ruhámat is, indulás előtt a várakozásteljesen bámuló manóra néztem.
Kék-zöld foltok tarkították aranyszínű bőrét. Ruhája szakadtabb volt, mint valaha. Széles és elégedett mosolya viszont elárulta, hogy végre ő a kennel királya!
- Gratulálok! – simogattam meg kopasz fejét, ahogy elhaladtam mellette.
- Acabo lenni nagy harcos! Nincs, aki legyőzze! – húzta ki magát nagyon büszkén.
- Persze, hogy nincs – mosolyogtam. – De a nagy harcos jó lesz, ha rendbe szedi magát, mielőtt asztalhoz ül.
- Nagy harcos, jól van így! – simította el szakadt ruháját, miközben minden izma viszolyogva megremegett a víz gondolatától is.
- Fürdés! – mutattam a mosdótálra határozottan, mire Acabo lehajtott fülekkel, egészen apró lépésekkel araszolt a tál felé. – Ha kész vagy, lejöhetsz! – tettem hozzá, miután óráknak tűnő hosszú percek múlva, hosszú mutatóujját beledugta a vízbe.
Az alkonyat szürkületével sorra fáklyák gyulladtak a vár szobáiban, folyosóin, a védfalakon, az udvarokon.
Ahogy közeledtem a főtérhez, finom illatokat hozott a megélénkülő szél. Mire elérkezett az este várnép sürgés-forgásának köszönhetően ropogós wantucomb pirosodott a nyárson. Alatta vidám tűz pattogott, a lecsöppenő zsírcseppek sisteregve égtek el, betöltve a fő udvar levegőjét fűszeres sülthús illatával.
A téren hosszú asztalok sorakoztak egymás mellett, középen széles teret hagyva mutatványosoknak, tűznyelőknek, zsonglőröknek… miközben néztem őket, azon gondolkoztam, hogy vajon mivel vették rá őket, hogy idejöjjenek, aztán elég volt néhány komolyabb pillantást vetnem meggyötört arcukra, hogy tudjam, nem önszántukból vannak itt, az életükért játszanak, mókáznak a várurak előtt.
A középső asztalnál a vár urai ültek sorban. Széles mozdulataikból és harsány hangjukból, úgy tűnt, egész nap csak ittak. A hiéna formájú várúr éles röhögését meghallva először arra gondoltam, hogy meg akar fulladni, de aztán már csak a borzongás száguldozott a gerincemen ettől a kacajtól.
- Úrnőm! – kiáltott fel vidáman Ösványjáró, mikor meglátott. – Itt foglaltam helyet számodra! – mutatott maga mellé egy magas támlás, aprólékosan mintákkal kifaragott székre.
A szék másik oldalán a savnyalábokkal szétmart testű végzetúr foglalt helyet. Hosszú, díszes köpeny takarta most a testét. Néhány pillanat után rájöttem, hogy a legfurcsább azonban az benne, hogy a kis szarvak, amiket reggel láttam rajta, eltűntek.
„Talán rosszul emlékszem” – ráztam meg a fejem és leültem.
- Jól aludtál? – nyújtott felém egy kupa bort Ösvényjáró.
Most éreztem csak, hogy mennyire szomjas vagyok.
- Víz nincs? – kérdeztem a vár urát, aki Ywgarrddal ellentétben nem cserélt ruházatot.
- Víz? Beteg vagy? – csapta le a kupát előttem Ösvényjáró.
- Nem. Szomjas!
A következő pillanatban egy szolgáló friss vízzel teli kancsót tett le elém. Mintha csak a hátam mögött állt volna eddig, hogy ha kívánságom van, azt teljesítse.
- Köszönöm – néztem rá a meggyötört arcú fiatal lányra, szemében rettegés ült.
- Fura, ahogy éltek! – kortyoltam bele a hideg vízbe, mire Ösvényjáró rám meredt.
- Kellenek a szolgák! Csak nem gondolod, hogy ezt a várat mi magunk tartjuk majd rendben?
- Láttam már hasonlót…
- Óóóó, igen! De ti viráglelkű kommunában éltek! – hörpintette fel a kupája tartalmát a feléledt rémálom egy gúnyos mosollyal.
A szolgáló egy darab friss wantusültet tett le elém, némi zöldségszerű valamivel.
Belém mart a felismerés: Éhes is vagyok, nemcsak szomjas.
A beköszönő sötétségben, a mutatványosok tűzkarikákkal játszottak, az asztal körül ülők pedig széles jókedvvel mulatoztak, beszélgettek.
Néhány falat hús és pár korty bor után oldódott a feszültségem. Ösvényjáró, mintha csak erre várt volna, előredőlt az asztalon.
- Tudok egy-két pletykát, ami téged is érdekelhet!
- Egy dolog érdekel! Az átjáró!
- Ugyan-ugyan! Mind a ketten tudjuk, hogy van még valami, amiről szívesen hallanál… illetve inkább úgy fogalmazok, hogy van valaki…
Nagy sóhajjal erőltettem nyugalmat magamra. Ez a smaragd lélekrabló többet tudott, mint sejtettem.
„Jobban kell vigyáznom a titkaimra” – gondoltam.
- Előlem nem rejtheted el, amit gondolsz! – vigyorgott a végzetúr.
Ismét éreztem a kis bizsergés az agyamban. Kezdett bosszantani, a tekervények között turkáló várúr. Nem voltam hozzászokva ilyen információvadászathoz. Lia mindig tiszteletben tartotta a saját gondolat szentségét, soha nem éreztem olyat, hogy akaratom ellenére kutatna az agyamban. Ösvényjáró azonban más volt. Ő felismerte és szégyentelenül ki is használta, hogy az el nem árult titkok a leghatalmasabb fegyverekké válhatnak. Ha eladta a saját testét, ugyan mi tartotta volna vissza attól, hogy felhasználja a gondolatolvasás képességét?
- Szállj ki onnan! – sziszegtem összeszorított fogsorral.
Koncentrálnom kellett, hogy kizárjam az agyamból, a bizsergés felerősödött. Ösvényjáró titkokat akart. Olyan titkokat, amelyekkel zsarolhat, amelyekkel rávehet, hogy segítsek neki.
- Mit akarsz tőlem? – fordultam hozzá végül, hogy élénk, tiszta tekintetébe nézzek.
Ekkor láttam csak, hogy a pityókás részegség csupán megjátszás. A tiszta fekete tekintetből látszott az elszántság, a tudatosság. Jó pár percig néztünk farkasszemet egymással, eldöntendő, hogy ki az erősebb.
- Jól van! Tárgyaljunk! – mondta végül, de a tekintete nem változott.
- Hallgatlak! – fordítottam el a fejem és belekortyoltam a borba.
- Jól érezted… kell nekem valami, ami nálad van… és mivel kell neked valami, ami nálam van, úgy gondolom, hogy cserélhetnénk!
Tárgyilagos hangjára szélesen elvigyorodtam.
- Mégis mi az, ami kellhet tőlem? – ittam ismét egy kortyot.
El se tudtam képzelni, hogy vajon mire gondolhat, hiszen nekem semmim nem volt itt Ghallán.
Ösvényjáró nem válaszolt azonnal. Megfontolta a szavakat, mintha ezen múlna minden.
- Elárulom, amit az átjáróról tudok… ha nem bízol bennem, amit tisztán érzek, el is kísérlek, ha meg akarod keresni… cserébe egyetlen apróságot kérek… add át nekem a Kesztyűket!
Félrenyeltem az alku hallatán. A bor hirtelen túl savanykás és túl száraz lett.
- Mit? – nyögtem ki végül nagy nehezen.
- Jól hallottad! – ivott nyugodtan Ösvényjáró. A széles karima sötét árnyékot vetett inas arcára.
Semmit nem lehetett kiolvasni belőle. Tiszta, céltudatos hangja azonban még most is a fülemben csengett, ahogy a világ legtermészetesebb cseréjét felvázolta.
- Nem! – ráztam meg a fejem határozottan.
- Leah áldjon meg! Miért kell tiltakoznod egyből? Csak gondold végig logikusan és rá fogsz jönni, hogy nincs veszteni valód!
- Tényleg? Vezesd már le nekem, mert olyan ostoba vagyok, hogy nem látom az arányos cserét ebben az alkuban!
- Te megkapod az átjárót, békességben elmehetsz! Nem kell törődnöd többé azzal, ami itt történik! Én megkapom a Kesztyűket, amikkel még hatalmasabb úr leszek! Ennyi! Tiszta haszon mindkettőnknek!
- Nem! – ráztam meg a fejem. – Ez neked tiszta haszon!
- Valamit félreolvastam az agytekervényeidben? – nézett rám gúnyos mosollyal Ösvényjáró. – Nem ez minden vágyad? Hogy hazatérj a biztonságos és nyugodt kis világodba?
Hangja jeges tőrként vágott a lelkembe. Nem tudtam azonnal válaszolni. Miért is tiltakozok olyan hevesen? Végülis nekem teljesen mindegy, hogy mi történik ebben a világban, ha már elmegyek innen.
Hirtelen egy különös érzés telepedett a lelkemre. Gyorsabban szedtem a levegőt, mint korábban.
- Akármilyen hatalmasnak hiszed magad, gyenge vagy! – dőlt hátra Ösvényjáró.
Az agyam tisztulni kezdett, ahogy visszahúzódott az elmémből.
Ezt a veszélyt érezte meg Mycorhea azonnal. Ezért távozott inkább az erőd falain kívülre. Ahogy körbenézem a téren, az jutott eszembe, hogy vajon képes-e arra, hogy minden lakót így irányítson? Vajon tisztában van a vár többi ura azzal, hogy milyen hatalma van felettük Ösvényjárónak?
Kérdések. Újabb és újabb kérdések, amikre nem tudok válaszolni… amik felmerülnek bennem, hogy megőrjítsen a tudat, hogy mennyire tudatlan is vagyok valójában.
Dühösen az asztalra csaptam.
- Nem élek vissza a hatalmammal… csak ha úgy kívánja az éredekem… - vigyorgott Ösvényjáró.
Ezúttal biztos voltam benne, hogy nem kotorászott az agyamban, csak reagált a dühömre.
- Miért tiltakozol annyira? – kérdezte ismét előre dőlve.
Eltűnt a hatalmas sötét érzés, amely eddig körbevonta. Érdeklődő hangon szólalt meg, rám bízva, hogy mennyit árulok el neki és mennyit tartok meg magamnak. Hogy ezt azért tette, mert már hozzájutott az információhoz, ami kellett neki, és a látszatot akarta fenntartani, vagy pedig tényleg kíváncsi volt a válaszra, nem tudtam.
Alapvető jóindulatú bizalmam pedig elszállt vele és a vár lakóival szemben, Ösvényjáró iménti kis mutatványa után. A lélekrabló megérezhette, hogy nem a legjobb utat választotta, hogy elérje a célját.
- Nézd, Khetty! Ismerlek jó ideje! Tudom, hogy élből elutasítod az olyan ajánlatot, ami morálisan nem fér bele az erkölcsi korlátaidba… De akartam, hogy lásd azt is, hogy nyitott könyv vagy annak, aki képes olvasni a gondolatokból...
- Huhhh, micsoda eszmefuttatás! Azonnal igent is mondok! – feleltem dühtől remegő hangon.
- Mondtam, hogy segítek megtalálni az átjárót… de ne hidd, hogy nem lesz könnyű … Persze az alku ettől még érvényes, ha belevágsz a dologba....
- Tehát teljesen önzetlenül segítesz, ha cserébe én nagy jószándékkal neked adom azt azokat átkozott kesztyűket?
- Így van! Mint ahogy azt is elintézem neked, hogy Dzsó veled menjen a világodba…
Utolsó mondatára kikerekedett tekintettel fordultam felé.
- Mivaaaan???
- Jajj, ne játsszuk ezt végig! Nincs hozzá sok kedvem… - legyintett a smaragd mágus.
- Nincs mit végigjátszani… - néztem a mutatványosra, aki pont előttem pörgette meg a tűzkarikát.
Ösvényjáró unottan feljebb pöckölte a kalapját, mint aki pont ezt a mondatot nem akarta hallani.
Nem szólt semmit, csak kortyolgatta a borát és unottan figyelte a mutatványosokat.

A Végzetúrban mi adja a szerencsepontokat?
A sikeres portyázások száma
Az Erő és a Traumaturgia összege
A Szövetségi épületek
Az IQ és Mágia összege

Én maradtam le valamiről? Eddig úgy tudtam, hogy a szerencsepontokat az építés adja... persze ezáltal jó a Szövetségi épületek válasz, csakhogy nem az épületek adják a bónuszt, hanem azok építése... szerintem...

Délutánra sötét felhők gyűltek össze a hegy árnyékában, esőszagot hozott a szél. Összepakoltam a szerszámokat, lesétáltam a patakhoz, hogy elmossam őket, mielőtt készülődő vihar kitörni készülne.
A ritka fák között el lehetett látni a közeli széles mezőig, ami a hegy lábáig nyúlt. Színes nyári virágok díszítették a térdig érő füvet, az eső elől búvóhelyet keresett szinte minden élőlény. A közelgő vihar egész másmilyen volt itt, mint a szirten álló mágustoronyban. Nem kellett ablaktáblákat felrakni 228 ablakra, és nem kellett az orkán erejű szél elől mindent biztonságba helyezni. Különösen, mióta leégtek a fák és a bokrok, azóta az első előjelre elkezdtünk rendezkedni, különben már nem maradt idő…
Itt nem kellett semmit csinálni, csak behúzódni a kunyhóba és várni, ahogy rákezdi a vihar a félelmetes mennydörgést és villámlást.
Visszasétáltam a faluba, elpakoltam minden eszközt, hogy Sajti megtalálja, ha kell neki, majd a kunyhó elé telepedtem.
Acabo kissé bosszankodva szaglászta a levegőt.
- Még nem lenni kész! Nem jönni eső! – dörmögte magában, mintha ezzel megállíthatná a természetet.
A közelgő esőt nehéz párás levegő előzte meg. Fullasztó volt a nagy meleg ezzel a párás levegővel terhelten, izzadság gyöngyözött a homlokomon, pedig nem csináltam semmit, csak ültem és vártam, miközben kis piros szemű gyümölcsöket majszoltam, amit a patakparton szedtem.
Savanykás íze kellemes élményeket idézett fel… egy tó partjáról, egy tavaszi délutánról… mindent összefoglalva egy több, mint kellemes délutánról. Elégedett mosolyomat, kissé összehúzta a gyümölcs.
- Most már eshetni! – dörmögte Acabo, miután Sajti házába húzta az étellel teli kondért és beslattyogott mellettem a mi kunyhónkba és egy sarokba húzódott.
A következő pillanatban hangos dörejjel és villámlással megérkezett az eső is. Mintha dézsából öntötték volna. Átláthatatlan esőfüggöny zúdult alá az égből, egy pillanat alatt sártengerré változtatva a kis teret. A víz egy kis vájatban zúgott végig a patak felé.
Alig másodpercek alatt egy egész hónapra elegendő esővíz hullott alá az alacsonyan úszó felhőkből.
Egy ázott bagoly repült keresztül a téren. Az eső ellenére is vadászott, vagy csak jobb búvóhelyet keresett a szürkületben.
A levegő felfrissült az esőtől, lehűtötte kicsit, megtisztította a szálló portól. Hamarosan már csak a fákról csöpögő cseppek és sár maradt a nyári zivatar után.
Mycorhea kényesen toccsant a sárba. Megrázta vizes tollait, amelyről százfelé szálltak a cseppek.
- Héééé! – tartottam magam elé a kezem, kevés védelemként.
„Induljunk!” – húzta ki magát a griff és a fák között egy kevéssé dagonyás helyre lépdelt, ahol elhasalt a vizes fűben.
Elcipeltem odáig az utazáshoz használt nyeregtáskaszerűséget, felcsatoltam a hátára, majd az összecsomagolt holmikat elhelyeztem a lezárható zsebekben.
- Már mész is? – jelent meg Sajti ázottan. Vizes köpenyéből kellemetlen szag gőzölgött.
- Mondtam, hogy este indulok – bólintottam.
- Mondtad-mondtad… de nem gondoltam komolyan… – húzta el a száját csalódottan.
- Jönnek a többiek is, nem leszel egyedül! – mosolyogtam, majd kis tétovázás után megöleltem. – Ügyes légy!
Aztán a földön toporgó Acabóhoz fordultam, beletettem az utazózsebbe, amely szélét azonnal elfehéredő ujjakkal markolta meg.
Felmásztam a griff hátára és tollaiba kapaszkodva vártam, hogy elemelkedjen a földtől.
- Lenni vacsora! – kiabálta még Acabo, mire Sajti szélesen elvigyorodott.
Mikor a lombok fölül lenéztem, már csak azt láttam, ahogy levetett köpenyét a vállára vetve, saját kunyhójába lép.
Az erőd felé vezető úton azon gondolkoztam, vajon jól teszem-e, hogy felkeresem ezt a különös társaságot? Vajon megtudom tőlük, amire szükségem van? Hajlandóak lesznek segíteni vagy kihajítanak az első pillanatban, ahogy meglátnak?
Minden kétségem ellenére meg kellett próbálnom! Mennem kellett! Megtudni, hogy van-e átjáró a saját világomba? Ha nem is akartam feltétlenül használni, de tudnom kellett, hogy létezik-e egyáltalán?
A Sötét ösvény élőholt mágusa egyszer említett valamit, ami visszatérő zajként kattogott álmaimban.
„Az átjáró csak egy legenda… Mi nem hagyhatjuk el Ghallát… a fertőzés miatt… végezne velünk…” – hallottam éjjelente rekedt hangját egy tejfehér ködből.
Néha csak egy-két pillanatra láttam az alakját is… ahogy a fogadó egy sötét sarkában ül. A füstös levegőtől hörögve lélegzik, kámzsája mélyen az arcába húzva, csontos ujjaival sörös kupát szorongatott. Így találkoztam vele utoljára. Mikor segítséget kért őrült tervéhez, amelyet elég volt meghallani, hogy elsápadjak. Hatalmat akart, még nagyobb hatalmat… és ehhez olyan erőkhöz fordult támogatásért, amelyekkel nekem nem állt szándékomban szóba állni.
Azt hiszem, azért azt sejtette is, hogy nem fogok vele tartani… sosem értettem, miért gondolta, hogy támogatni fogom ebben… A kámzsa alatt néhány pillanatra felsejlettek vonásai. Valaha jóképű végzetúr lehetett, mosolygós szeméből segítőkészség csillant, aztán a félhomály eltakarta régi személyiségét, rothadó arcbőre alól néhol felsejlett a csontja. Sárgás-fehéres fekélyek borították a bőrét. Fogai feketék voltak, lehelete elviselhetetlenül kellemetlen.
Sose mertem megkérdezni, hogy miért lépett erre az útra?
A nyugtalanító álomképek általában ennyivel véget is értek. Egy-két villanás Axonise-ról, rekedt hangja, amellyel az átjárót emlegeti, majd nyugtalan ébredés.
Szomorúan hallgattam pár héttel később Incubus beszámolóját, hogy a barlangi találkozás Axonise halálával végződött. Sose értettem, hogy adhatja el valaki a testét is azért, hogy hatalmasabbá váljon, hogy még erősebb legyen… ráadásul, nem ért el vele semmit… csak meghalt…
A csillagfényes éjszakában felsejlett a csipkés szélű szirt, amelyek csúcsai a magasba nyúltak. Kissé nyomasztó érzés telepedett rám, ahogy közeledtem a vár sötétlő tömegéhez, amely kiemelkedve a környezetéből, hívogatóan nyúlt az ég felé. Merev vonalai hideg eleganciát sugároztak. A nyomasztó érzés ideges görccsé alakult, mint néhány héttel korábban…
Mikor Aurgart próbáltuk normális működési mederbe terelni… a hideg, nyirkos pincében… Axonise-t láttam… a csuklyás alak ugyan a labirintus minden fordulójában csak néhány másodpercig volt látható, mégis eszeveszettként követtem. Ő mutatta meg az központi termet, ebben biztos voltam, bár ezt megtartottam magamnak. Napmo és Stubb így is teljesen őrültnek tartott már.
Akkor kezdődött minden. Különös álmok, amelyben láttam meghalni, láttam bolyongó lelkét Leah birodalmában, láttam az alkut, amit a halálistennel kötött és ez a sötét erőd, amelyet két legendás harcos épített, hogy itt töltsék idősebb napjaikat.
A Zöld Pókok Exkluzív Szövetsége. Félelmetes hírű, tapasztalt lélekrablók búvóhelye, akiket rettegtek a környék végzeturai és végzetúrnői.
„Még visszafordulhatunk” – mozdította kissé hátra a fejét Mycorhea, megérezve a bennem végigfutó remegést.
- Nem! – ráztam meg a fejem. – Nem azért kutattam a könyvtárban hetekig, hogy most meghátráljak.
- Nem lenni ez jó hely! – remegett Acabo az utazózsebben.
Bár ő inkább magától a repülésről reszketett, nem a félelemtől.
- Ne félj! Nem lesz baj! – simogattam meg kopasz kis fejét, bár én magam sem hittem a szíves vendéglátásban.
Mire feljött a vörös hold, a griff kényelmes szárnycsapásokkal megközelítette a vár bejáratát.
A csipkés szirt szélén álló vár, tökéletesen simult a portevy kövezethez, minthacsak a természeti képződmény része lenne.
Lemásztam a griff hátáról és a lábunk előtt húzódó szédítő mélységbe néztem. A tenger hullámai megtörtek az éles köveken, amelyek sokszáz gerincet zúztak ripityomra az évszázadok során.
A fekete tömörfa kapu felhúzva védte az erőd lakóit az éjszakai támadásoktól.
- Bemenni? – markolta Acabo az utazózseb szélét. Hangja elárulta, hogy retteg a ténytől, hogy átlépjük a vár küszöbét.
- Majd reggel! – bólintottam.
A manó megkönnyebbült sóhaját sípoló tüdeje jelezte. Időt nyert a szörnyűséggel való találkozásra… legalábbis valami ilyesmit gondolhatott.

A reggeli sápadt fény erőtlenül törte át a szirtet körbelengő ködöt. A kapu hangos döndüléssel nyílt ki, szabad utat engedve az éjszakai pihenésükből ébredő várlakóknak a portyázásra. A környék felriadt erre a hangra. Ijedt nyulakként rohantak menedéket keresve mind az állatok, mind a végzeturak.
„Mintha csak Napkapuban lennék” – húztam el a számat a gondolatra.
„Napkaputól nem retteg mindenki” – tette hozzá a griff lerázva tollairól a rátelepedő hajnali párát.
- A ködre gondoltam… nem a körbelengő félelemre…
- Reggelizni? – kérdezte a manó reménykedve, hogy nyerhet ezzel még egy kis időt.
- Most nem, Acabo! – ráztam meg a fejem.
Rendbe szedtem ruházatomat, ujjammal elsimítottam rövid hajam, majd igyekeztem egy határozott és ereje tudatában lévő harcos kisugárzását magamra ölteni.
Ahogy áthaladtam a lenyitott fekete átjárón, a világos fényben feltűnt a mélybe hajított áldozatok egy-két ruhafoszlánya és talán az évtizedek óta ott virító-sötétlő foltok. A tenger sós vize sem tudta elmosni a halottak vérét.
Gerincemen borzongás futott végig, hogy miféle lakók élhetnek itt, akik elviselik ezt a látványt nap, mit nap.
Az égre kúszó nyári nap lassan szétkergette a köd felhőit, sugarában vörösen csillant az eddig csak sötétlő szirt. Halottak emléke vágott mellbe a szikrázó fényben.
„Még meggondolhatod magad” – próbálkozott Mycorhea. Ezúttal valódi borzongás hullámzott át a griff tollain, bár nemes tartása semmit nem árult el ebből. Erős csőre, amellyel oly sokszor hajított el egy-egy végzeturat, izmos, erős lábai, amellyel bármilyen nagyobb testű állatot képes volt a földre kényszeríteni, most is megnyugtattak.
Tudtam, ha baj van, rá számíthatok.
Néhány lépéssel elértük a még leengedett rácsot. A végzeturak még nem indultak portyájukra, csupán felhívták a világ figyelmét arra, hogy felébredtek. A rácsnál nem állt őrt senki. Ritkán járhattak erre önként és szabad akaratukból látogatók.
Egy alak suhant át a téren, felkavarva a lassan oszló ködfelhőket.
- Üdvözlet a vár urának és lakóinak! – kiáltottam át a rácson.
Mycorhea halk morgással jelezte, hogy nem örül elszántságomnak. Éreztem harcra kész izgalmát, a váratlan támadást elkerülő feszült figyelmét.
Köszöntésemre nem érkezett válasz, így megragadtam a díszesen megmunkált rácsot, arcomat egészen közel tartottam a kissé nyálkás-ragacsos rozsdásodó fémhez és ismét bekiáltottam:
- Üdvözlet a vár urának és lakóinak! Békés szándékkal érkeztem! Segítséget kérnék! Keresek valakit…
Egy hosszú pillanatig semmi nem történt. Az átláthatatlan köd gomolyogva oszladozott, a vár jobb oldalán egy lépcső körvonalai sejlettek fel. A lépcső tetején körbefutó védfal pereme látszott, és mintha mozgást is észrevettem volna.
- Mit akarsz itt? – toppant elém hirtelen egy alak.
Megijesztett. Nem is kicsit. Hátráltam egy lépést, elengedtem a rácsot, nyálkás anyaga a kezemhez tapadt.
Vöröslő alak magasodott felém. A hosszú köpeny borítása szétnyílt elől, láthatóvá téve óriási savnyalábokkal övezett testét, élő húsa vöröslött előttem, vére lüktetett minden szívveréssel. Arca kivehetetlen körvonalakat öltött. A fején nőtt két kis szarvat büszkén viselte.
Ismerősnek hatott, mégis csak hitetlenkedve hunyorogtam rá.
- Keresek valakit! – nyögtem ki nagy nehezen.
- Hordd el magad innen! – dörmögte mély, sírontúli hangon.
- Keresek valakit! – hajtogattam tovább.
Az alak kinyújtotta a kezét és felemelte, mire a rács felcsúszott a védőfalba. Felnyögtem, ahogy a hideg köd kiáramlott a térről. Mintha ez a köd védte volna eddig a lakókat.
- Hordd el magad, ha nem akarod úgy végezni, mint a többi hívatlan látogató! – intett fejével a mélység felé.
A köddel együtt azonban távozott még valami a várból. A megbénító, megfélemlítő hatalom érzése. Kihúztam magam és felszegett fejjel egészen közel sétáltam a vörös alakhoz.
- Mint mondtam: keresek valakit!
Nem volt hatalmas végzetúr, csupán látványa volt bénító és gyomorforgató. Ezt leküzdve azonban, tisztán láttam, hogy nem tud ártani nekem.
Ahogy beléptem az erőd falai közé, ismét érzékeltem az árnyat, amely most a falon mászva közelített. Túl nagy termetű volt egy póknak, hacsak nem élő hússal hizlalták fel, Incu mesélt már hasonlókról… nem akartam tovább gondolni erre…
- Hívd vissza, ha nem akarjátok egy lapos mintaként végezni a várfalon! – intettem a fejemmel az árny felé, mire a bőrtelen alak felkacagott.
Szívből jövően, gúnyosan.
- Hallod, Hype? – a lélekrabló szeme gúnyosan felcsillant. – A kisasszony úgy kívánja, hogy mássz le a falról.
- Gúnyolódhatsz, ennél többre úgyse futja ellenem… - görcsbe rándult gyomrom idegességét, magabiztos hangom rejtette el.
A reggeli nap halovány fényével, sós tengeri levegő áramlott körbe a kapun. Megtisztítva az áporodott levegőt, és ismerős illatot hozva. Túlságosan is ismerős illatot. Meglepetten kaptam fel a fejem és kutató tekintettel néztem körbe, a tulajdonost keresve. De csak ez élő, lüktető szöveteket láttam magam előtt és a falon mászkáló, most épp a vár kövezetére huppanó alak felé fordítottam a fejem. A zöld ruha teljesen beborította vékony, nyurga testét, arcát ugyanolyan anyagból készült maszk fedte.
- Helló, babám! – billentette oldalra a fejét, hangjában élcelődő játék bujkált.
- Ismerjük egymást? – kérdeztem hidegen.
A zöld falmászó egykedvűen vállat vont.
- Akkor ne babázz engem!
- Jujj, de hideg… jujj, de kemény! – gúnyolódott a vörös.
- Ywgarrd! – kemény és dühös hang hasított bele a levegőbe, mire az előttem magasodó várlakó kaján vigyorral a képén félre állt az útból.
Szinte azonnal megjelent a lépcsőlejáróban egy rothadó arcú alak. Ledübörgött a lépcsőn és rúgott még útközben kettőt az útjába kerülő szolgákon. Azok ismerték már megátalkodott természetét és annak is örültek, hogy nem úgy jártak, mint egy társuk a múltkor, akit hirtelen haragjában a körbástyáról dobott le a mélybe. Összezúzódott tetemén egymással veszekedő varjak lakmároztak most is.
Szemmel láthatóan még annyira se rajongott az ismeretlen láttán, mint két társa.
Tomboló haragjába néhány értelmes szó is vegyült, úgymint: alvás, ébredés, és mindenféle átkok azokra, akik ezt nem tartják tiszteletben.
Minden esetre megállapíthattam, hogy az erődben lakók félelmetes híre egyelőre úgy tűnik, nem másnak köszönhető, mint hatásos megjelenésüknek.
- Nyissátok ki! - bömbölt már messziről az élőholt várúr.
Több szolgáló is a kapuhoz ugrott, nehogy rajtuk csattanjon uruk mérge, bár tényleges tennivaló nem akadt.
- Már nyitva van! – jegyezte meg Ywgarrd, mire a tomboló élőholt megtorpant.
Mintha a friss ébredés után lassan indult volna be az agya, megállt a kövezeten és tetőtől talpig végigmért, ahogy a boltívbe húzott rács tüskéi alatt álltam.
- Hová lett a hajad? – nyögte ki végül meglepetten.
- Hosszú történet! – legyintettem azonnal, majd kutató tekintettel mértem végig.
Megnyúlt ujjait, amelyeken gyilkos karmok sorakoztak, szedett-vedett ruházatát, amellyel cafatokban lógó bőrét, húsát igyekezett eltakarni. Széles kalapját, amely karimája alá inas arcát rejtette.
- Te nem lehetsz az! – nyögtem ki tágra meredt szemmel.
- Elég sokáig tartott megérteni, hogy látni akarlak! – dohogott a mágus.
- De hát te… meghaltál…
- Ösvényjáró, szolgálatodra hölgyem! – hajolt meg kalapját lekapva.
Ott álltam döbbenten, letaglózva, az elfojtott feszültségtől könnyek gyülekeztek.
- Hogy tehetted ezt?! – fakadtam ki hirtelen. Csalódottságom, elsöprő haragba váltott át. Ökölbe szorított remegő kézzel közelítettem felé.
- Mit? – vigyorgott Ösvényjáró.
- Semmit nem tudsz az átjáróról, igaz? – dühtől szikrázó hangom betöltötte a teret.
A szolgák remegve húzódtak menedékbe. Uruk haragját is igyekeztek átvészelni, de a körülöttem felizzó sárgás-kékes levegő sokkal rosszabbnak tűnt, mint, amit eddig láttak.
- Ugyan-ugyan! Úgysem bánthatsz! – legyintett Ösvényjáró. – A lényeg, hogy végre itt vagy! – lendítette meg a kezét, mire a rács éles csikorgással visszacsúszott a helyére.
Mycorhea, mintha csak számított volna erre, éles vijjogással rúgta el magát a csapóajtótól, hogy a várfalon átrepülve mancsaival egy hatalmas pofont keverjen le Ywgarrdnak, miközben csőrébe kapta a zöldruhás nyüzügét, akit a lépcsőnek hajított.
- Miért mindig én kapom ezeket? – morogta a zöld ruhás elnyúlva a lépcsőn, míg köpenyes társa sípoló tüdővel és törött bordával igyekezett talpra kecmeregni a ripityára zúzott üres ládák darabjai közül, ahová berepült.
Katonák sorakoztak erre a várfalon felhúzott íjaikkal célba véve a tomboló fekete ördögöt, aki betört az erődbe.
- Hagyjátok! – emelte fel a kezét Ösvényjáró, mire a katonák visszahúzódtak.
A testem körülvevő mágikus izzás lassan elmúlt. A magamra erőltetett nyugalmat Ösvényjáró egy elégedett vigyorral nyugtázta.
- Bort ide hitvány férgek, ma mulatni fogunk! Estig készítsetek neki kényelmes szobát! – kiáltott a szolgáinak az erőd ura, majd visszafordult hozzám.
Egy tökéletesen irányzott jobb horoggal tudtam jutalmazni gondoskodását.
Ösvényjáró hátrált néhány lépést a nem várt ütéstől, majd állát tapogatva rám nézett:
- Hááh! Nem néztem volna ki belőled, hogy képes vagy erre! – vigyorgott.
Szikrázó tekintetemen láthatta, hogy nem vagyok vicces kedvemben.
A hideg csendet rémisztő kacagás törte meg. Egy emberszabású hiéna ücsörgött a védfalon és térdét csapkodta széles jókedvében.
- Remek műsor, kora reggelre! – nyögte ki két vinnyogó nevetés között.

Aki olimpiai bajnok vagy feltaláló, az igen, az egész életét, minden szabadidejét azzal tölti, hogy elérje a célját! Megvalósítson valamit, jobb legyen másoknál!

Akinek van ideje és energiája (pénze, bár ezt csak félve merem itt már leírni), hogy játsszon, idejét nem kímélve gondolkozik, hogy kitaláljon valami újat és használhatót, akkor az miért is nem tett le semmit az asztalra?
És akkor hadd említsek valakit, aki nem a kezdetektől játszik, mégis simán pofán csapná mindegyikünket, ha a szintkorlátozás engedné: Anababa!
Rá igazán nem mondhatod, hogy valaki "feltolta a karakterét" meg azt sem, hogy "olyan előnnyel indult, amit már be se lehet hozni".

Nem az a baj, hogy nem értesz egyet az ajnározással... nem kell vele egyet érteni... csak ha már ilyen indokokat hozol fel, akkor legalább próbálj meg úgy gondolkozni, hogy az igaz legyen és ne csak vagdalkozz olyannal, hogy neked semmit nem jelent a többiek játéka... merthogy pontosan ők voltak azok, akik a játékot próbálták játszhatóvá és élvezetessé tenni...
És esetleg azt a kérdést tedd fel nekik, hogy "hogy csináltátok?" ne azt, hogy "szerintem ti nullák vagytok"...

Crimson, téged beszavazunk! Ha akarod, ha nem! Lobbizunk érted - ha már úgyis azt mondták, csak a haverság számít!
(mi ugyan nem vagyunk haverok, dehát ezt más nem tudhassa')

Idézet: El Diablo - 2009.06.28. 11:52:26

Tudod, egy kicsit ellentmondásos a hsz-ed... mert ugye, ha valaki letett már valamit az asztalra, akkor annak mégsem ingyen van a jutalom... hiszen megdolgozott érte...
És azért egy kicsit sajnálatra méltónak találom, hogy "hazabeszélést" meg ilyeneket emlegetnek páran... miért is? Mert őket nem emlegeti fel senki?
Én nem ismerem egyik top karaktert sem... (mondjuk ültem egy póker asztalnál Sharpával... az már számít? ), mégis azt gondolom, hogy ha Végzetúr kiegészítőről van szó, akkor tényleg azokról szóljon, akik meghatározó színfoltjai ennek a játéknak! Akikről a játékoson 80-90%-a tudja, hogy kiről is van szó és mit tett le az asztalra...

Számomra ilyen szempontból Rubinszemű Éjvirág az abszolút kedvenc, a sokak szemében zseniális taktikáival, amit kidolgoztak és végigvittek Crimsonékkal.
(nem, őket sem ismerem személyesen)
Ugyanilyen nagy taktikusnak gondolom Lord Sanyit vagy Cyront!

Persze, lehet, hogy Miklósék eleve gondoltak arra, hogy a meghatározó nevekből (ha már kristályhordát másoltak róluk ), kártyákat is kiadnának, így az aukciós házban tényleg a "többiek" versenghetnek azért, hogy őket is kiadják...
(tudom, naiv és egyszerű lélek vagyok, aki még hisz abban, hogy a győz a jó és a gonosz elbukik! )

Idézet: Kis Mackó - 2009.06.27. 23:21:07

Maci, téged szívesen látunk kártyalapon! Neked nem ciki licitálni!

Amúgy mindenkinek szíve joga felállítani a személyes szubjektív top5 -ot. Hogy ez másoknak mennyire tetszik vagy ki mennyire ért vele egyet, az már más kérdés... Biztos vagyok benne, hogy lenne azért bőven átfedés a listákban.
Én személy szerint nem HKK-zom, nem is játszottam soha, ha kapnék egy lapot, annak biztos nagyon örülnék, de egyrészt van rá nálam sokkal érdemesebb, aki rá kerülhetne, másrészt a dukátjaimat, biztosan nem fogom erre áldozni.
Ráadásul, én már halhatatlan vagyok... Bárki olvashatja...