Felhasználónév: Jelszó:
Oldal: 123
Szerző
Topic neve: Egy utazás krónikája
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Egy utazás krónikája
1. hozzászólás - 2009.06.26. 19:35:43
Stubb értetlenül bámult rám. Nem értette, hogy miért kellett a korábbiakban végighallgatott bejelentést megtennem… mintahogy azt sem értette, hogy miért vele osztottam meg legelőször az elhatározásom nagy hírét… de leginkább azt nem értette, hogy hogyan képzeltem, hogy a hírt bárminemű sör elfogyasztása nélkül közlöm vele.
- Bennem is keringtek ilyen gondolatok, de végülis maradtam – közölte végül tényszerűen a törpe.
- Ezért is remélem, hogy egy időre rád bízhatom ezt a lökött társaságot!
- Rám? – kerekedett még nagyobbra a törpe szeme. – Ne szórakozz velem!
Mosolyogva legyintettem a törpe felháborodására.
- Vezetőként néz rád fel mindenki…
- Khööhmm…
- Jó, lehet, hogy nem fel, hanem le… de érted, hogy mit akarok mondani! Különben is: túl fogjátok élni!
Stubb nagyot sóhajtva tekintett vissza a torony irányába. Nemcsak azért, mert huzatos volt a szirt szélén ácsorogni, hanem mert mindennél jobban vágyott egy kupa sörre.
- Mikor mondod meg a többieknek?
- Ma este!
- Jah, hogy már ennyire eldöntötted?! – fortyant fel a törpe.
- Igen – válaszoltam és visszafordultam a tengerhez.
– Iszom most már egy keveset... erre a hírre! – fordult sarkon Stubb és döcögő léptekkel magamra hagyott.
Nem könnyen szántam el magam arra, hogy elhagyjam a mágustornyot. Nem sokkal korábban zaboláztuk meg Aurgar csapongó személyiségét, így már egész jól ki lehetett jönni vele… bár engem továbbra is idegesített tudálékos és mindig mindent jobban tudó személyisége, amelyben megragadt.
A szél játékosan borzolta össze rövid hajamat, amelyet Dalen egyik őrült pillanatának köszönhettem. Elnyomtam egy mosolyt mikor arra gondoltam, hogy mindenki azt hitte mennyire dühös leszek ezért… pedig nem így volt... tulajdonképpen örültem neki, hogy megszabadultam végre attól a folyton kócos hajzuhatagtól, ami mindig útban volt.
Látni akartam Ghallát! Illetve többet akartam látni belőle! Duparmában tudták ezt, Klyal ezért is engedte, hogy kijárjak a föld alatti városból. A Földrengés után azt hittem megőrülök a bezártságtól és bár ez már régen történt, láttam magamon, hogy ha nem indulok neki most, annak nem lesz jó vége.
A toronyban úgysem volt rám szükség… legalábbis nem akkora, mint korábban… önállóak lettek a mágusok… mégha egyre többet is fogyasztottak a különös zöld levélből, amelytől folyton vigyorogtak… képesek már harcolni és keményen küzdeni, ha a helyzet úgy kívánja.
Most van itt a lehetőség, hogy elmenjek.
A délutáni nap aranyló fénnyel kúszott egyre lejjebb a hegyek mögött, narancsos fénnyel megvilágítva a fehér mágustornyot. Sós tengerillatot kevert fel a szél, amelyhez úgy hozzászoktam az elmúlt hónapok alatt, hogy sem a szél nem zavart, sem az illatot nem tudtam élvezni már. Visszaindultam, hogy közöljem a vacsorára gyülekező lakókkal is a döntésem.
A robbanás óta már zöldellni kezdett a zsenge fű, hogy oldja valamelyest a letarolt kopárság látványát. Ám sem a fák, sem a bokrok nem gondolták úgy, hogy ebben az évben új életre kellene sarjadjanak egy ilyen kegyetlen esemény után. Még Napmo kitartó imája a Földanyához, sem vezetett sikerre… leszámítva a füvet.
A torony mellé felépített kennelben egyre több állat gyakorolt, harcolt egymással.
Acabót általában napokig ápolni kellett egy-egy összecsapás után, mert soha nem hagyta volna ki a nagy megmérettetést, hogy bizonyítsa ér annyit, mint a griff vagy bármelyik nagytestű állat. Ám a kennelben most sem Acabo, sem Mycorhea nem játszott. A közelben várta mindkettő az indulást. Kardom és íjam a griff hátára csatolt utazótáskában lapult már, mint ahogy kevés tulajdonom is.
- Vacsoraaaaaaaa! – zengett Lia hangja végig… vagy csak a fejemben visszhangzott a lány hangja?
Kissé idegesen közelítettem a konyha felé: sosem szerettem búcsúzkodni, ráadásul nem örökre akartam elmenni… csak egy kis időre… szétnézni…
- Na essünk túl rajta! – húztam ki magát büszkén.
Frissen sült wantucomb, myroni saláta, portorya és egyéb finomságok sorakoztak, a vacsorához Stubb mézsöre folydogált bőséggel:
- Igyunk! – emelte magasba kupáját a törpe és meg sem várva, hogy ki csatlakozik hozzá fenékig ürítette azt.
- Napkapura! – emelte fel Redjens is a kupáját, hogy csatlakozzon az ünnepléshez.
- Én is! Én is! – nyújtotta Lia a sajátját, hogy ne maradjon ki az édes sörből.
- Az újabb sikerekre! – dörmögte Camelus.
- Arra, hogy véget ért a háború! – vigyorgott Napmo. – Végre pihenhetek egy keveset!
- Arra, hogy ismét rendbe hoztuk a tornyot! – tette hozzá Gill.
- És leginkább arra, hogy ez tovább kitartson, mint a korábbi renoválás! – vigyorgott Kovi.
- A hatalmas epikus szörnyekre, akik nem menekülhetnek előlünk! – csatlakozott Csilland vékony hangján, amelyre halvány mosoly jelent meg mindenki szájszegletében.
- És a szörnyek kincseire! – folytatta Danka, majd egyöntetűen rám néztek.
Azt hiszem nem túl jó érzékkel zártam le a tósztok sorát:
- A Sötét Nagyúr bukására!
A bejelentésre alábbhagyott a széles jókedv, a toronylakók először csak magukban pislogtak, aztán tanácstalanul egymásra is, mígnem Stubb újabb korsót emelt a magasba:
- Arra is! Heeeeeeeey!
- Heeeeeey!
A döbbent csend után élénk beszélgetésbe kezdett Gill és Camelus, hogy a renoválás befejezése után, mégis mit kellene építeni. Mivel nézőpontjuk némileg eltért egymástól, ezért kisebb mértékben megemelték a hangjukat... ennek következtében azonban az általános beszélgetési hangszint is megemelkedett.
Szerettem ezeket a közös étkezéseket, amikor hangosan lehetett beszélgetni, vitatkozni vagy csupán az asztal túlsó felére átkiabálni a sült húsért. Mindannyian sokat dolgoztak, hogy mágustorony olyan legyen, amilyen. Lehet, hogy nem a legerősebb épület és biztosan állíthatom, hogy egy szervezettebb támadás azonnal elmossa a renoválásokat, amiket végeztek, mégis… valahogy jól egymásra talált a társaság.
Már a möszezselét igyekeztek magukba tömködni a bőséges vacsora után, mikor Drakula halkan megkérdezte Dankától:
- Hol van Khetty?
A mindig halk szavú vámpír kérdésére néma csend lett. Fejeket kapkodva néztek körbe, majd tanácstalanul egymásra.
- Biztos felment aludni – vont vállat végül kissé bizonytalanul redjens, aki mellől eltűntem.
Stubb kényelmesen és ráérősen lapátolta befelé a zselét és itta hozzá a sört. Nem érezte úgy, hogy neki bármit is be kéne jelentenie, mígnem a vele szemben ülő Lia bokán nem rúgta.
- Ne rugdoss máááán! – fortyan fel azonnal, hogy még a sör is végigfolyt a szakállán.
A társaság pedig válaszra várva meredt rá. Stubb azt hiszem tízezer galetki átkot szórt rám, amiért mégsem szóltam a többieknek és rá hárítottam az egész bejelentés súlyát. Minden egyes átok szava nyomta a vállam... teljesen igaza volt, dühöngött.
Ha maradtam volna, egy ilyen esemény után az arénában vett volna elégtételt. Ebben biztos voltam.
- Mondtam, hogy nem akarom ezt – dörmögte Stubb mérgesen, miközben felmérte, hogy én valószínűleg minden nap ezt éltem meg:
– Hááátöööö… elment… - nyögte ki végül, majd tovább kanalazta a tányérján maradt zselét.
- Mi?
- Hová?
- Mikor?
- Miért?
- Visszajön?
Harsant egyszerre a húsz mágus és mágustanonc.
- Szentséges Fairlight! – sóhajtott a törpe miközben letette a kanalat. - Elment. Pont. Mert el akart menni. Pont. Talált valami kis szövetséget, ahol építkezik. Pont. A többit nem tudom. Pont.
- Na jó, de visszajön?
- Mondom: nem-tú-dom!!
- Visszajön! – bólintott határozottan Lia, miközben rosszallóan nézett a törpére.
A vacsora kezdeti jó hangulata azonnal alábbhagyott a hirtelen távozásommal. A kínos csöndben Stubb megjátszott fesztelenséggel és érdektelenséggel keltett tányér és villa zörgése még inkább elcsöndesítették a többieket
- Hogy lehet ez? – nézett körbe Redjens.
- Így döntött… - vont vállat JohnDoe is. – Engem megkért, hogy lássam el a diplomáciai feladatokat, amíg visszajön.
- És elvállaltad? – nézett rá Napmo kajánul vigyorogva.
- Persze! Önként és dalolva! – húzta el a száját John gúnyosan.
- Mit fogunk most csinálni? – nézett fel Hidra hirtelen, mintha valami álomból ébredt volna fel.
- Igyunk! – emelte magasra kupáját Lia. – Napkapura!
A mézsör jó ötletnek bizonyult, mivel feloldotta a kínos hangulatot és az értetlenséget szülte csendet.
- De ugye nem utál minket? – kérdezte halkan Csilland a mellette ülő Liát.
- Nem! – mosolyodott el a fehér hajú lány. – Ne aggódj, visszajön.
Mikor az általános jókedvet kihasználva kiosontam a vacsoráról, még hallgatóztam kicsit. Tudtam, hogy nem ez a legjobb módja annak, hogy távozzak, és minden okuk meglesz rá, hogy megorroljanak ezért, de nem akartam magyarázkodni és mindenféle kérdésekre válaszolni. Hiába is magyarázkodtam volna… úgysem érti meg, aki nem érezte a kalandok izgalmas, hívó szavát.
Felmásztam Mycorhea hátára és nagy sóhajjal kigondoltam az útirányt. A griff három szárnycsapással a levegőbe emelkedett és megindult a kis település felé, amit a többiek nemrég találtak, egy hosszúra nyúlt háború során.

Késő éjszaka érkeztem meg az elhagyatott kis településre, ahol látszott a már dolgos kezek munkája nyomán felépült őrtorony, a védőfal és a gyakorlótér, míg a falu főterén egy kicsi kis lélekkút fénylett. A legutóbbi háborúnk során ide menekültek a mágustanoncok a túlerejű támadások elől. Ők építgették fel az épületeket.
„Milyen régen is volt…” - gondoltam, ahogy körülnéztem. Napkapu mára már meglehetősen nagyra nőtt. A toronylakók által felhúzott épületek, a katalizátor, amely folytonos halk zümmögéssel töltötte tele a kutat, a térkapu és az emlékmű… mind-mind hatalmas munka eredményei.
„Mekkora öröm volt, mikor elkészültek…” – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutottak az ünneplésekre, ahová a mindenki által ismert titkos rejtekhelyről került elő Stubb söre.
Úgy tűnt, a tanoncok kissé hirtelen és átgondolatlanul építették fel a szalmatetővel fedett házakat, a kutat, a kezdetleges, szinte átléphető, sárból tapasztott védőfalat.
A kis csendes falu házai közt most nem volt élet, ellentétben a mindig nyüzsgő mágustoronnyal. A faluban senki nem tartózkodott, nem éreztem semmiféle energiaörvényt, mint Napkapuban, ahol folyton belebotlottam valakibe. Nyugalom és békesség vett körül. Kissé talán túl nagy csendesség.
Lecsatoltam Mycorhea hátáról összecsomagolt felszerelést és vadászni engedtem a griffet.
- Mit csinálni itt? – húzódott az egyik széles fa törzséhez közel a manó.
- Nem kell félned – legyinttem.
- Ez a hely nem lenni jó! – hajtotta le a füleit a manó.
Az égre emeltem a tekintetem. Kissé bosszantott Acabo folytonos aggodalmaskodása, de igyekeztem türelemmel lenni a manó iránt. Mondhatom, hogy ez volt a legnehezebb… többezer év alatt nem tudtam türelmet tanulni, Acabo mégsem érdemelte meg, hogy folyton lehordjam.
- És miért nem? – sóhajtottam inkább, miközben elfoglaltam az egyik kunyhót.
- Csak érezni… - tördelte a kezét Acabo, miközben rosszallóan nézte a hatalmas fákat.
- Aludj inkább! – terítettem a földre Acabo koszos takaróját.
A manó kissé cuppogó hangot hallatva jelezte elégedetlenségét, de végülis maga alá gyűrte a takaróját, hogy a következő pillanatban hangosan hortyogjon.

Másnap reggel Acabo sivító hangjáró és nyúlánk lábaira ébredtem, amelyekkel rajtam ugrált, miközben a takarómat cibálta.
- Ellenség! Ellenség!
Ahogy felpattantam a deszkapadlóra szórt szalmáról, lesöpörtem magamról a sivító manót, kezem körül varázslat fényei gomolyogtak. Álmos tekintettel néztem körbe az ellenség után kutatva, de senkit nem láttam.
- Acabo! – morrantam dühösen.
- Ott kint! – hajtotta le nagy füleit az ajtóhoz somfordálva a manó.
A térről ekkor jókedvű dudorászás hangfoszlányai kúsztak be a nyitott ajtón. Kissé rendbe szedtem magam, majd a végzetúrhoz indultam, aki a lélekkút körül tevékenykedett.
- Üdvözöllek, Khetty! – nézett fel a fiatal férfi.
Emlékeimben kutattam, hogy honnan is kellene ismernem az illetőt, de nem találtam egyetlen képet sem, amelyben szerepelt volna.
- Sajti? – kérdeztem végül kissé bizonytalanul, mire a végzetúr szélesen vigyorgott. – Napmo már mesélt rólad! – tettem hozzá.
A végzetúr felállt, barátságosan kezet nyújtott. Ekkor láttam csak meg a smaragd horda jelét a mellkasán.
- Vigyázol erre a helyre? – kérdeztem inkább csak azért, hogy társalgást kezdeményezzek.
- Nekem jó így – vont vállat a végzetúr. – Csend van, nyugalom és békesség.
- Ellenség! – rontott elő a manó az egyik ház takarásából, mire Sajti egy varázslattal arrébb lebegtette a manót.
- Hozz inkább egy kis vizet, Acabo! – mutattam egy üres korsóra, hogy kissé eltávolítsam a közelemből.
Ezen a reggelen több, mint elég volt belőle.
- Jópofa kis dög! – nézett Sajti vigyorogva a levegőt szimatoló manóra.
- Hallani… - felelte Acabo, majd orrát magasra emelve, büszkén elslattyogott a közeli patak irányába.
Úgy tűnt, Sajti eleget tanulmányozta a lélekkutat, felállt mellőle és leporolta egyszerű barna ruháját:
- Már néhány napja próbálok rájönni, hogy ezt hogy csinálja… - tette hozzá magyarázatképpen.
- Ki és mit? – néztem rá értetlenül.
- Hát hogy mitől töltődik újra…?
Sajti láthatóan tőlem várta a megoldást a nagy talányra, de én csak megráztam a fejem:
- Ne nézz így rám! Fogalmam sincs! Kérdezd az építészeket, én sosem elmélkedtem el ezen… Gondolom előbb-utóbb ők is befutnak majd… Ráfér egy kis extra építés a falura…
A fiatal végzetúr kissé aggodalmas arccal nézett körbe.
- Én igazán mindent megteszek, ami tőlem telik, csakhát jönnek a madarak, meg azok a hülye sztahurák… folyton szétszedik a háztetőket…
- No várj, várj, várj… - kezdtem el hadonászni a kezemmel. – Mik jönnek és minek és mikor?
- Sztahurák…
Nagy sóhajjal nyugtáztam, hogy véget ért a békés csend és nyugalom, és máris jött a vágyott kaland! Amire alapvetően minden sejtemben vágytam… csak nem ilyen gyorsan.
- És mikor jönnek? És általában hányan? És mióta? És miért nem szóltál? – hadartam el a kérdéseket rosszallóan.
- Naplementekor, hetente kétszer-háromszor, de csak egy kisebb csapat. Éktelenül hörögnek és vinnyognak, meg leszedik a szalmát a házak tetejéről… pedig Napmoval megbeszéltem, hogy vigyázok itt mindenre, de hát ezekkel a rusnya dögökkel nem bírok.
Halk szárnysuhogás szakította félbe a beszélgetést, Sajti ökle körül ösztönösen felizzott a varázslat fénye.
„Fenn vannak a hegyoldalon” – mordult a griff, miközben elégedetten kinyújtóztatta a tagjait és megállt mellettem.
- Mi ez? – döbbent meg Sajti.
- A neve Mycorhea, és ő egy… griff. Idővel te is találkozol velük… csak még erősödnöd kell kicsit. Azt mondja a sztahurák egy kisebb csapata fenn él a hegyoldalon – intettem fejemmel a nem messze magasodó hegyvonulat felé.
„Azt egy szóval sem mondtam, hogy kisebb csapat.”
Mycorhea morgása láthatóan megrémítette Sajtit, én csak meglepetten ránéztem:
- Miért mennyien vannak?
„Úgy két fészekaljnyian” – toporgott a griff a keskeny kis főtéren. Tudtam, hogy túl kevés a hely neki, se menekülni nem tud innen, se kényelmesen elheveredni.
- Két fészakalj… hmm…. – gondolkoztam el a szavain. A griffeknél ez harminc-harmincöt egyedet tett ki. – És mennyire értelmesek?
Mycorhea fehorkantott.
- Jól van! Jól van! Nem gondoltam komolyan, hogy szóba álltál primitív bennszülöttekkel – sóhajtottam, majd a megtépázott házak felé fordultam. – Hozzuk rendbe amit lehet, addig kitalálom, hogy mit csináljunk velük.
A griff erre széttárta szárnyait és a magasba emelkedett. Gyorsan hagyta el a tisztást, hogy számára biztonságosabb helyet keressen.
Mikor Sajtival nekiláttunk a házak építésének, akkor láttam én magam is, hogy Gill és Kovi mellett mennyit tanultam az építésről és főleg a helyes tervezésről építés előtt.
Mielőtt átléptem volna a kapun, amely erre a világra hozott, gondtalanul jártam Kyranniát, Tarabatot vagy Duparmát… éppen mihez volt kedvem… Építkezésekre azonban ritkán álltam be… nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, hogy legalább ezerkétszáz évig vakolókanalat se láttam, amíg nem jöttem Ghallára.
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.73
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
2. hozzászólás - 2009.06.27. 23:03:49
Az elkövetkező napok csendes építgetéssel teltek el. Sajti néha fél napokra eltűnt, őt még hajtotta vadászösztön. A felfedezés öröme és újdonsága.
Esténként a fák alatt ültünk egy-egy kupa sörrel, amit Sajti állítása szerint Stubbtól kapott, szerény véleményem szerint Napmo csempészte ki a „titkos” rejtekhelyről.
Építési terveket rajzoltunk a lobogó tűzből kihúzott ágakkal a porba, vagy a hatékony vadászat és csapdák állításának fontosságáról meséltem a varázslótanoncnak.
Érkezésemtől számított negyedik nap délutánján farkas éhesen néztem bele a kondérba, amelyben Acabo kotyvasztott valamit, mint általában.
- Nem enni bele! – morrant a manó, miközben hadonászott a fa keverőkanállal.
- Menyétnyúl? Megint? – néztem rá kissé rosszallóan, mikor beleszippantottam a levegőbe.
- Ezt fogni, ezt enni! – zárta le a vitát Acabo.
- Terrorban tart ez a kis dög! – vigyorgott Sajti kissé maszatos arccal az egész napos építkezés után.
A mágustorony szintjeivel haladtunk, Sajti nagy örömére, mivel a fák lombkoronájáig érő toronyból egész sokáig ellátott már a vidéken, és az a különös erő, ami minden alkalommal megszállta, amikor belépett a torony falai közé…
Mosolyogtató volt a lelkesedés, amellyel növekvő mágikus erejét próbálgatta napról napra.
Hol egy virág vált hamuvá a kezében, hogy egy borzalombogár változott hirtelen kronopókká az érintésétől.
- Nem lenni dög! – nézett Acabo szúrós szemmel Sajtira. Az első naptól kezdve nem kedvelte a fiatal mágust.
Miután lemostam magamról port és a koszt, nekikészültem, hogy a kissé unalmassá váló levesszerűségből egyek egy jót, mikoris kesernyés bűzt hozott a lemenő napot kísérő szél.
- Nyah! Jönnek megint! – lépett ki a kunyhójából Sajti. – Pedig azt hittem erre a hétre megússzuk… - húzta el a száját kissé bosszankodva.
A mágustorony építése előtt rendbe hoztunk pár kunyhót, hogy megfelelő szállást bizonyítsunk magunkat és az esetlegesen érkező más végzeturaknak. Akkor volt alkalmam részletesen tanulmányozni a tetőt, a szalmát, gerendákat… mindent… mégsem vettem észre semmi olyasmit, amiért féltucatnyi sztahurának kellett volna megjelennie.
- Pont vacsora előtt kell jönniük? – sóhajtottam fel.
- Hidd el jobb, mint miután már ettél… - állt mellém a fiatal mágus.
Egész tartásán látszott, hogy izgatottan várja az összecsapást, hogy megtudja végre, mire elég az egész héten gyakorolt és fejlesztett tudása.
A sztahurák bűze jóval megelőzte az állatokat. Ahogy közeledtek felénk a csontos, aszott, zöld testükkel – sosem értettem, hogy hogyan tudtak azokkal a rothadó szárnyaikkal a levegőbe emelkedni – eszembe jutott, hogy mennyire tartottam tőlük korábban.
Láttam Sajti koncentrációját, amint összegyűjti maga körül a levegőben remegő kis mágikus részecskéket.
„Idővel azt is megtanulja, hogy ezt láthatatlanul csinálja” – gondoltam elégedetten.
Sajti igazán ügyes mágustanonc volt.
Időközben a sztahurák elérték a védőfalat, rothadó dögszaguk szinte elviselhetetlenné tette a levegőt. Vadászatok során elejteni egy-egy példány, nem okozott különösebb kihívást, de a hat csontos koponya láttán elgondolkoztam, hogy tényleg olyan zseniális tervet eszeltem-e ki, mint ahogy azt elképzeltem?
Mindenesetre sok választásunk már nem volt…
Sajti megállt a mágustorony árnyékában, a részecskék sárgás fénnyel vonták körbe alakját. A sztahurák érezték, hogy valami megváltozott. Érezték, hogy az eddig támadott mágustanonc megerősödött és érezték az én jelenlétemet is, bár ezt felmérni még nem tudták, ahhoz túlságosan primitív lények voltak, hogy ne tudjam elrejteni előlük az erőmet.
Három sztahura megtelepedett a védőfalnál és onnan figyeltek minket hátborzongató szemüregükkel. Másik három társuk berepült a falu épületei közé, felmérni, hogy mi minden változott az elmúlt egy hét alatt. Rekedt hörgéssel törték meg röppályájukat, mikor a mágustorony közelébe értek.
Sajti kihasználta ezt a törést: magasba emelte kezét, mire a kavargó sárga szemcsefelhőből három nyaláb nyúlt ki. A nyalábok háló alakzatban ölelték körbe a rothadó tetemeket, hogy aztán Sajti egyetlen mozdulattal lerántsa a sztahurákat a földre. Mindhárom hangos nyekkenéssel kavarta fel a tér porát.
Ekkor az eddig megfigyelő három állat is a levegőbe emelkedett. A középső az emelkedés lendületével egyidőben landolt a porban, hátán egy fekete, tollas, vijjogó griffel. A bal oldali Sajit vette célba, míg a jobb oldali úgy ítélte meg, hogy inkább engem támad meg.
Ő járt rosszabbul. Az ujjaim közül kiröppenő kinetikus detonáció hatalmas energiahullámmal sodorta egy ezeréves fa törzsének, amelyhez csapódva darabokra tört gerinccel hullott a védőfalon kívüli füves területre.
A Sajtit támadó állatból ekkor szaggatott hörgés tört föl. Kissé esetlenül módosított a röppályáján és felém indult. Csattogó éles fogazata és bűze önmagában elég volt ahhoz, hogy felforduljon a gyomrom.
Ezúttal egy szikraesőt hajítottam el, mire a sztahura korábban támadó társa sorsára jutott, azzal a különbséggel, hogy ő egy másik fának csapódott.
Sajti kinyújtott karja remegett már az átfutó mágikus energiáktól, ahogy a sárga hálónyalábokkal a földön tartotta a vergődő sztahurákat.
Mycorhea egy mordulással leszakította a karmai közül kitörni képtelen állat fejét. A csontkoponya messzire repült a porban.
A döglött állatokból örvénylő lélekenergia töltötte meg a lélekkutat.
„Parasztok” – köpte a gondolatot pökhendien a griff, miközben kényelmes lépésekkel közelített a mágiaháló alatt vergődő sztahurákhoz.
Finoman megérintettem Sajti vállát, majd kinyújtott kezére tettem az enyémet. A háló így már rajtam keresztül áramló mágiából táplálkozott, míg Sajti levegő után kapkodva, kimerülten rogyott le a mágustorony néhány fokos lépcsőjére.
- Ez fárasztóbb, mint gondoltam – nézett fel néhány pillanat múlva csillogó szemmel. – Te is így kezdted? – nézte a mozdulataimat, amelyekkel széles nyalábokba gyűjtöttem a mágiát és amellyel a hálószerű fonatokat vaskos burokká változtattam.
- Hát hogy máshogy kezdtem volna? – vigyorogtam szélesen.
- Mondjuk mindent tudtál azonnal – vont vállat Sajti.
Az első napom jutott eszembe. Mikor átléptem a kapun és rémültem nyugtáztam, hogy ez nem az a világ, ahová bárki is örömmel vágyik. A kietlen, kopár tájakra, amelyeket bejártam… a visszataszító lényekre, amelyek az életenergiáimra éhesen megtámadtak. A sztahurákat különösen undorítónak találtam mindig. A bűzük, a látványuk, a gyilkos ösztönük, az őrjöngő hörgésük… Még most is megborzongott a hátam, pedig már régen nem féltem ezektől a lényektől.
- Milyen csendben lettél… Nem vagyok ehhez hozzászokva tőled – állt fel Sajti vigyorogva.
- Ne kötözködj, mert neked is jut még ebből! – rántottam oldalra a kezem egy pillanatra, mire egy sárga nyaláb pörögve vette körbe a végzetúr derekát.
A sztahurák ez idő alatt az életükért küzdöttek. A burok, amely a földhöz nyomta őket, légüres teret hozott létre körülöttük, és fokozatosan szívta ki belőlük a zöld lélekenergiát, amely vékony csíkokban színesítette a mágikus nyalábokat.
- Miért jöttek megint? – nézett Sajti gondterhelten a csontvázzá aszalódott tetemekre.
- Nem tudom – feleltem nagy sóhajjal és egy mozdulattal megráztam a csuklóm, mire a mágiaörvény apró szemcsékre esett szét.
„A szalma tele van möszepetékkel… azért szedik le a tetőt és viszik el magukkal, mert ezzel etetik a korcsaikat…” - felelte Mycorhea kissé unottan.
Sajti elkerekedett tekintetéből ítélve a griff neki is elküldte a gondolatot.
- Honnan hoztátok a tetőre valót? – kérdeztem rosszat sejtve.
- Hát innen!
A mutatott irány a hegy mentén elterülő sík vidék egészére kiterjedt.
- Remek! – húztam el a számat bosszúsan.
A möszéket is utáltam… kocsonyás lárvatestük, fluoreszkáló rózsaszín bőrűk… pfffújjj… kirázott a hideg… hát még mikor, azt láttam, hogy a végzeturak mekkora élvezettel kanalazzák a belőlük készült zselét… még inkább pffúúújjjj…
Sajti láthatta eltorzuló arcom, mert vigyorogva megkérdezte:
- Nem szereted a möszezselét?
- Ne akard, hogy hívjak még sztahurákat!
- Ugyanmár! Úgysem tennéd meg – legyintett a végzetúr, majd fintorogva felhúzta az orrát. – Ezek még döglötten is rémesen büdösek!
Farkas éhes voltam, de úgy éreztem a mai estén kihagyom a menyétnyúl levest vagy pörköltet, vagy mit.
Összefontam ujjaimat úgy, hogy a mutatóujjaimat előre mutatva egymáshoz érintettem és ütemes dobolásba kezdtem velük. Sajti eközben az Acabo által hősiesen védelmezett kondérhoz igyekezett. Láthatóan neki nem volt gondja azzal, hogy vacsorázzon.
Mire kimerte és bekanalazta az ételt, narancsos csíkot hagyva maga után lement a nap.
- Nem kérsz? – fordult hátra Sajti szinte tele szájjal, kanalát és tányérját felém nyújtva, majd döbbenten nyelte le a falatot. – Ezt hogy csináltad?
- Tanulással – mosolyogtam elégedetten vállvonogatva a kis halmok láttán.
A sztahurák tetemét föld borította és húzta egyre mélyebbre. A fekete földkupacok tetején vékony zöld fűszálak virítottak.
- Húúúúú! Ilyet én is akarok tudni! – csillogott Sajti szeme sóváran.
Eszembe jutott, mikor én találkoztam először nálam nagyobb tudású végzetúrral. Mikor bosszúra éhesen kerestem az alkalmat, hogy revansot vegyek egy-egy támadásért, amit elszenvedtem. Kerestem, hogy hogyan tudok én is akkora hatalomra szert tenni, mint ők és leírhatatlan elégtétellel töltött el, ha sikerült győzelmet aratnom. Különösen, a gyémántváros lakóit gyűlöltem hevesen, miután üresre söpörték a lélekenergia-gyűjtő szütyőmet. A legfélelmetesebbnek Wurgolx tűnt mindig. Bár AranyAlmát is igyekeztem messzire elkerülni, de mégis a már külsejében is félelmet keltő hatalmas termetű, zöldes nyálat csorgató lényt még álmomban sem szívesen láttam viszont.
- Sokat elmélkedsz mostanában! – állt meg előttem Sajti és kezével szinte az orrom előtt integetett.
- Van min elmélkednem! – nyújtottam ki a nyelvem, miközben abbahagytam a dobolást az ujjaimmal.
Időközben teljesen besötétedett már. A három hold közül csak a sötét fekete volt még fenn az égen, a csillagok fénye nem szikrázott át a sűrű lombú fák levelei között. Ujjaimmal tűzlángot csettintettem és korgó gyomorral megindultam a kunyhóm felé.
Mielőtt átléptem volna az ajtón, megálltam. A tudat, hogy a szalmatető gyakorlatilag tele van möszékkel, mégha csak pete állapotukban is, megtorpanásra késztetett. Kétségbeesetten fordultam meg és néztem körbe.
- Öreg vagyok én már ehhez… – morogtam magam elé és nagy sóhajjal beléptem a házba.
Mycorhea eközben elhagyta a tisztást, hogy éjszakai pihenőhelyén térjen nyugovóra. Sajti pedig szintén a saját kunyhójába fészkelte el magát.
- Egész nap csak vadászni, főzni és nem is enni! – lépett be dohogva Acabo, haragosan húzta maga után a megtisztított kondért, ami így csörömpölve hívta fel a figyelmem arra, hogy a manó bosszankodik.
- Ne haragudj! – néztem fel a könyvből, amit olvastam.
A manó arcán erre vöröslő pír jelent meg, hegyes füleit lehajtotta:
- Nem akarni zsörtölődni...
- Ugyanmár! Igazad van! – vontam vállat.
Acabo felélénkülve kuporodott a takarójára, majd néhány perc múlva hangosan szuszogva elaludt.
Mielőtt én is nyugovóra tértem volna, a tetőre sandítottam, és próbáltam nem arra gondolni, hogy milliónyi mösze izeg-mozog a fejem fölött, majd eltűntettem a lobogó lángot és elaludtam.

Dobhártyaszaggató robbantásra ébredtem. Csak úgy, mint az első faluban töltött estém után. Acabo rémült visítása és ugráló talpai nem hagytak kétséget afelől, hogy nem álmodtam a robbanást.
Rövid fehér hálóruhámban, össze-vissza álló rövid hajjal és főleg álmos tekintettel támolyogtam ki a házból.
Néhány percig eltartott, mire felfogtam, hogy a falu legtávolabbi háza előtt egy koromfekete alak ácsorog füstölögve.
Nagyot nyújtózva indultam meg Sajti felé, mikor elég közel értem megszólítottam:
- Jól vagy?
- Aha! – köhögte ki még mindig mozdulatlanul állva.
- Talán ha… - ebben a pillanatban a ház éktelen robajjal szinte atomjaira hullott, egy nagy halom port és hamut hagyva maga után.
- Húúúú – nyögte Sajti némi szürke levegőt préselve ki a tüdejéből.
- Ez most jó vagy rossz? – néztem kissé bizonytalanul a maszatos képű végzetúrra.
- Ez nagyon ütős… az összes haverom le fog hidalni, ha meglátja…
- Khömmm… itt nincsenek haverjaid…
- Majd keresek! – lépett előre Sajti, mire fekete korom, ami ráült a testére, néhány pillanatig még megőrizte a végzetúr körvonalát, aztán, mint egy rongybaba egy kupacba omlott össze a lábam előtt.
- Keresel?
- Igen!
Sajti lelkesedése minden alkalommal meglepett.
- Tégy úgy! – hagytam rá.
Miután Acabo is érzékelte, hogy semmi veszély nem fenyeget, elbattyogott a patakig, hogy friss vizet hozzon.
- És mégis, mit csináltál az imént? – mutattam a kunyhó helyén maradt térdig érő hamukupacra.
- Kipróbáltam, amit te csináltál tegnap… mikor doboltál az ujjaiddal!
- És ez lett belőle? – kerekedett el a szemem.
- Hát még tanulnom kell, úgy látszik – pirult el egy kicsit Sajti.
Összeráncolt homlokkal gondolkoztam, hogy vajon mi történhetett. Nekem sosem okozott nehézséget az elemekkel bánni. Ezért is tanultam szívesebben olyan mágikus varázsigéket, amelyekkel használni tudtam őket.
- Figyelj csak… lehet, hogy neked valami mást kellene inkább tanulnod! – feleltem végül lassan és tagoltan, erőteljes hangsúlyt helyezve a „más” szóra.
- Mit? – pislogott Sajti.
Próbáltam visszaemlékezni az elmúlt hetek gyakorlásaira. Amikor még mosolyogva figyeltem, ügyetlennek vélt próbálkozásait, amelyek így utólag végiggondolva, meglehetősen nagy hasonlósággal végződtek.
- Azt hiszem, remekül éred el, hogy amit varázslat alá vonsz, az hamuvá váljon… - kezdtem elgondolkozva.
Nem akartam lelohasztani a lelkesedését, ezért próbáltam finoman felhívni a figyelmét arra, hogy talán a mágia más irányú alkalmazását kellene felfedeznie.
- Ne is mondd… – hajtotta le a fejét.
Sikerült lelohasztani a lelkesedését.
Acabo egy nagy bögre teát nyújtott fel, majd megvető tekintettel nézett a hamuvá vált házra és Sajtira. Nem segített ezzel új lelkesedést tölteni a fiatal mágusba.
- Ez nem jelent rosszat! – folytattam gyorsan. – Csupán azt, hogy más területhez nagyobb tehetséged van, mint a természeti elemek használatához… Ott van például Lia, ismered Liát?
A bólintást meg sem várva folytattam: - No! Hát ha neki azt mondanád, hogy lebegtessen arrébb egy tárgyat vagy hogy állítsa meg egy tűztengert terjedését, akkor valószínűleg nagyot pislogva tudatná, hogy „hülyének nézel?”… gondolatban… Érted, hogy mit akarok kinyögni? – kortyoltam a teába.
Sajti elgondolkozva nézett rám egy, majd lassan bólintott. Ezidő alatt a forró tea leégette a nyelőcsövem és a szájpadlásom, a nyelvemen sem maradt ízlelőbimbó. Hangosan átkozódva köptem ki a forró italt, mire az újra végigégetett mindent.
- Forró! – nézett rám rosszallóan Acabo, mint egy ügyetlen gyerekre.
- Éészem…
Sajti hosszasan vigyorgott kínlódásomon, majd bejelentette, hogy vadászni indul és otthagyott a poros téren, amelyet körbevett a tengernyi möszepetével terhelt viskó. De sem ez a tény, sem könnyes kínlódásom nem hatotta meg, így néhány pillanat múlva, teljes vadászfelszerelésben pompázva állt meg a kunyhója előtt.
- Cakhogy tudd… esztefelé továbbállok… - pöszítettem.
- Mi? Hová? Miért?
- Moszt nem tudom elmondani… Nem megyek messzire, ha kellek valami miatt, üszenj és jövök…
- Nah jó, de hová üzenjek? – vonta össze a homlokát gondterhelten Sajti.
- Szöld Pókok Essszlúzív Hálója… - nyögtem ki halkan.
- Hö?
- Üszenj a Szöld Pókokhoz! – legyintettem és besétáltam a saját kunyhómba.
Acabo egy bőrzacskóban hideg patakvizet hozott, sokadszorra állapítottam meg, hogy remek rabszolgát találtam a személyében…
Kissé el is szégyelltem magam emiatt. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy kiszolgáljanak, hogy körbeugráljanak. Duparmában ugyan az uralkodói udvar tagja voltam, de a városon kívül csak egy kódorgó vándornak tűntem mindenki szemében.
Ahogy teltek az évek diplomáciai kapcsolatokat se nagyon kellett építgetni, valahogy működtek maguktól.
Mióta azonban Acabo velem volt, a manó úgy sertepertélt, zsörtölődött, mintha csak valami vénséges anyóka lenne. Sose vettem komolyan a zsémbelődéseit, mert a tekintetében mindig ott izzott a hála, amiért egy kővé változtatással megúszta a találkozást és nem jutott más vadak sorsára.
A toronylakók sokszor kinevettek, amiért nem használom fel Acabo lélekenergiáit akár építésre, akár a magam erősítésére, láthatóan nem értették, hogy a manó sosem fog az ő kegyetlenül kivégzett állataik sorsára jutni.
Bár néha képes volt elfeledtetni ezen elhatározásomat… különösen, mikor rákezdett a vég nélküli siránkozásra vagy mikor reggelente arra ébredek, hogy ugrál rajtam…
Mikorra eddig jutottam a gondolataimmal, megnyugtatóan érzékeltem, hogy égési sérüléseim gyors gyógyulásnak indultak.
- Mondani, hogy forró – nyújtotta felém a ruháimat egyesével Acabo.
- Jól van! Nem figyeltem! – vettem át az inget.
Mielőtt a csizmámban bújtam volna végignéztem az aranyló bőrű állati sorban tartott kis lényen. Ráncos bőrén foltokban elmélyült már a szín, jelezve, nem fiatal manóval van dolgom. Hatalmas nagy szemeivel pislogva nézett, hosszú füle nyugodalmasan lógott a vállára, hegyes fogai mindig szép fehérek voltak. Senki nem gondolta volna, hogy ha egy támadás során elővillannak halálossá fertőződő sebek kiosztására alkalmasak. Tiszta, ámbár szakadt kék ruhája alól kikandikált két pipaszár lába, amire barna nadrágot húzott.
- Nem akarsz visszamenni a többiekhez?
- Napkapuba? – élénkült fel a manó.
- Nem, nem oda… hmmm… a társaidhoz… a többi manóhoz…
- Nem lenni manó! Goblin lenni… - javított ki rosszallóan.
- Akkor közéjük…
- Nem – fülei lobogtak, ahogy megrázta a fejét.
- Ezt nem értem… - húztam fel a hasított bőr csizmámat.
- Már nem élni… nincs menni hová… - vont vállat Acabo.
Meglepetten húztam fel a másik csizmát is. Ezt még sosem említette… vagy csak én nem figyeltem eléggé?
Mikor az utolsó építkezésre készen elindultam a védőfal felé, a manó csendesen követett, majd nagy szemeivel rám nézett:
- Elküldeni?
A kétségbeesett hang és tekintet meglepett.
- Nem, dehogy! – ráztam meg a fejem, miközben nekiláttam, hogy a helyükre pakoljam az utolsó téglákat.
- Miért kérdezni akkor?
- Csak arra gondoltam, szívesen visszamennél… - felel
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.30
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
3. hozzászólás - 2009.06.27. 23:34:11
A kétségbeesett hang és tekintet meglepett.
- Nem, dehogy! – ráztam meg a fejem, miközben nekiláttam, hogy a helyükre pakoljam az utolsó téglákat.
- Miért kérdezni akkor?
- Csak arra gondoltam, szívesen visszamennél… - feleltem.
- Én már mindig maradni úrnővel… vagy meghalni… - tette hozzá csendesen.
- Dehogy halsz meg! – néztem rá meglepetten, a pár percnyi csend alatt összeráncoltam a szemöldököm és rámorrantam: - Csinálj inkább valami vacsorát, mire Sajti hazajön.
A manó hasznosnak érezve magát, öles léptekkel vadászatra indult, míg én kissé bosszúsan építgettem a védőfalat.

---------------------
A vége lemaradt...
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.26
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
4. hozzászólás - 2009.06.29. 21:39:06
Délutánra sötét felhők gyűltek össze a hegy árnyékában, esőszagot hozott a szél. Összepakoltam a szerszámokat, lesétáltam a patakhoz, hogy elmossam őket, mielőtt készülődő vihar kitörni készülne.
A ritka fák között el lehetett látni a közeli széles mezőig, ami a hegy lábáig nyúlt. Színes nyári virágok díszítették a térdig érő füvet, az eső elől búvóhelyet keresett szinte minden élőlény. A közelgő vihar egész másmilyen volt itt, mint a szirten álló mágustoronyban. Nem kellett ablaktáblákat felrakni 228 ablakra, és nem kellett az orkán erejű szél elől mindent biztonságba helyezni. Különösen, mióta leégtek a fák és a bokrok, azóta az első előjelre elkezdtünk rendezkedni, különben már nem maradt idő…
Itt nem kellett semmit csinálni, csak behúzódni a kunyhóba és várni, ahogy rákezdi a vihar a félelmetes mennydörgést és villámlást.
Visszasétáltam a faluba, elpakoltam minden eszközt, hogy Sajti megtalálja, ha kell neki, majd a kunyhó elé telepedtem.
Acabo kissé bosszankodva szaglászta a levegőt.
- Még nem lenni kész! Nem jönni eső! – dörmögte magában, mintha ezzel megállíthatná a természetet.
A közelgő esőt nehéz párás levegő előzte meg. Fullasztó volt a nagy meleg ezzel a párás levegővel terhelten, izzadság gyöngyözött a homlokomon, pedig nem csináltam semmit, csak ültem és vártam, miközben kis piros szemű gyümölcsöket majszoltam, amit a patakparton szedtem.
Savanykás íze kellemes élményeket idézett fel… egy tó partjáról, egy tavaszi délutánról… mindent összefoglalva egy több, mint kellemes délutánról. Elégedett mosolyomat, kissé összehúzta a gyümölcs.
- Most már eshetni! – dörmögte Acabo, miután Sajti házába húzta az étellel teli kondért és beslattyogott mellettem a mi kunyhónkba és egy sarokba húzódott.
A következő pillanatban hangos dörejjel és villámlással megérkezett az eső is. Mintha dézsából öntötték volna. Átláthatatlan esőfüggöny zúdult alá az égből, egy pillanat alatt sártengerré változtatva a kis teret. A víz egy kis vájatban zúgott végig a patak felé.
Alig másodpercek alatt egy egész hónapra elegendő esővíz hullott alá az alacsonyan úszó felhőkből.
Egy ázott bagoly repült keresztül a téren. Az eső ellenére is vadászott, vagy csak jobb búvóhelyet keresett a szürkületben.
A levegő felfrissült az esőtől, lehűtötte kicsit, megtisztította a szálló portól. Hamarosan már csak a fákról csöpögő cseppek és sár maradt a nyári zivatar után.
Mycorhea kényesen toccsant a sárba. Megrázta vizes tollait, amelyről százfelé szálltak a cseppek.
- Héééé! – tartottam magam elé a kezem, kevés védelemként.
„Induljunk!” – húzta ki magát a griff és a fák között egy kevéssé dagonyás helyre lépdelt, ahol elhasalt a vizes fűben.
Elcipeltem odáig az utazáshoz használt nyeregtáskaszerűséget, felcsatoltam a hátára, majd az összecsomagolt holmikat elhelyeztem a lezárható zsebekben.
- Már mész is? – jelent meg Sajti ázottan. Vizes köpenyéből kellemetlen szag gőzölgött.
- Mondtam, hogy este indulok – bólintottam.
- Mondtad-mondtad… de nem gondoltam komolyan… – húzta el a száját csalódottan.
- Jönnek a többiek is, nem leszel egyedül! – mosolyogtam, majd kis tétovázás után megöleltem. – Ügyes légy!
Aztán a földön toporgó Acabóhoz fordultam, beletettem az utazózsebbe, amely szélét azonnal elfehéredő ujjakkal markolta meg.
Felmásztam a griff hátára és tollaiba kapaszkodva vártam, hogy elemelkedjen a földtől.
- Lenni vacsora! – kiabálta még Acabo, mire Sajti szélesen elvigyorodott.
Mikor a lombok fölül lenéztem, már csak azt láttam, ahogy levetett köpenyét a vállára vetve, saját kunyhójába lép.
Az erőd felé vezető úton azon gondolkoztam, vajon jól teszem-e, hogy felkeresem ezt a különös társaságot? Vajon megtudom tőlük, amire szükségem van? Hajlandóak lesznek segíteni vagy kihajítanak az első pillanatban, ahogy meglátnak?
Minden kétségem ellenére meg kellett próbálnom! Mennem kellett! Megtudni, hogy van-e átjáró a saját világomba? Ha nem is akartam feltétlenül használni, de tudnom kellett, hogy létezik-e egyáltalán?
A Sötét ösvény élőholt mágusa egyszer említett valamit, ami visszatérő zajként kattogott álmaimban.
„Az átjáró csak egy legenda… Mi nem hagyhatjuk el Ghallát… a fertőzés miatt… végezne velünk…” – hallottam éjjelente rekedt hangját egy tejfehér ködből.
Néha csak egy-két pillanatra láttam az alakját is… ahogy a fogadó egy sötét sarkában ül. A füstös levegőtől hörögve lélegzik, kámzsája mélyen az arcába húzva, csontos ujjaival sörös kupát szorongatott. Így találkoztam vele utoljára. Mikor segítséget kért őrült tervéhez, amelyet elég volt meghallani, hogy elsápadjak. Hatalmat akart, még nagyobb hatalmat… és ehhez olyan erőkhöz fordult támogatásért, amelyekkel nekem nem állt szándékomban szóba állni.
Azt hiszem, azért azt sejtette is, hogy nem fogok vele tartani… sosem értettem, miért gondolta, hogy támogatni fogom ebben… A kámzsa alatt néhány pillanatra felsejlettek vonásai. Valaha jóképű végzetúr lehetett, mosolygós szeméből segítőkészség csillant, aztán a félhomály eltakarta régi személyiségét, rothadó arcbőre alól néhol felsejlett a csontja. Sárgás-fehéres fekélyek borították a bőrét. Fogai feketék voltak, lehelete elviselhetetlenül kellemetlen.
Sose mertem megkérdezni, hogy miért lépett erre az útra?
A nyugtalanító álomképek általában ennyivel véget is értek. Egy-két villanás Axonise-ról, rekedt hangja, amellyel az átjárót emlegeti, majd nyugtalan ébredés.
Szomorúan hallgattam pár héttel később Incubus beszámolóját, hogy a barlangi találkozás Axonise halálával végződött. Sose értettem, hogy adhatja el valaki a testét is azért, hogy hatalmasabbá váljon, hogy még erősebb legyen… ráadásul, nem ért el vele semmit… csak meghalt…
A csillagfényes éjszakában felsejlett a csipkés szélű szirt, amelyek csúcsai a magasba nyúltak. Kissé nyomasztó érzés telepedett rám, ahogy közeledtem a vár sötétlő tömegéhez, amely kiemelkedve a környezetéből, hívogatóan nyúlt az ég felé. Merev vonalai hideg eleganciát sugároztak. A nyomasztó érzés ideges görccsé alakult, mint néhány héttel korábban…
Mikor Aurgart próbáltuk normális működési mederbe terelni… a hideg, nyirkos pincében… Axonise-t láttam… a csuklyás alak ugyan a labirintus minden fordulójában csak néhány másodpercig volt látható, mégis eszeveszettként követtem. Ő mutatta meg az központi termet, ebben biztos voltam, bár ezt megtartottam magamnak. Napmo és Stubb így is teljesen őrültnek tartott már.
Akkor kezdődött minden. Különös álmok, amelyben láttam meghalni, láttam bolyongó lelkét Leah birodalmában, láttam az alkut, amit a halálistennel kötött és ez a sötét erőd, amelyet két legendás harcos épített, hogy itt töltsék idősebb napjaikat.
A Zöld Pókok Exkluzív Szövetsége. Félelmetes hírű, tapasztalt lélekrablók búvóhelye, akiket rettegtek a környék végzeturai és végzetúrnői.
„Még visszafordulhatunk” – mozdította kissé hátra a fejét Mycorhea, megérezve a bennem végigfutó remegést.
- Nem! – ráztam meg a fejem. – Nem azért kutattam a könyvtárban hetekig, hogy most meghátráljak.
- Nem lenni ez jó hely! – remegett Acabo az utazózsebben.
Bár ő inkább magától a repülésről reszketett, nem a félelemtől.
- Ne félj! Nem lesz baj! – simogattam meg kopasz kis fejét, bár én magam sem hittem a szíves vendéglátásban.
Mire feljött a vörös hold, a griff kényelmes szárnycsapásokkal megközelítette a vár bejáratát.
A csipkés szirt szélén álló vár, tökéletesen simult a portevy kövezethez, minthacsak a természeti képződmény része lenne.
Lemásztam a griff hátáról és a lábunk előtt húzódó szédítő mélységbe néztem. A tenger hullámai megtörtek az éles köveken, amelyek sokszáz gerincet zúztak ripityomra az évszázadok során.
A fekete tömörfa kapu felhúzva védte az erőd lakóit az éjszakai támadásoktól.
- Bemenni? – markolta Acabo az utazózseb szélét. Hangja elárulta, hogy retteg a ténytől, hogy átlépjük a vár küszöbét.
- Majd reggel! – bólintottam.
A manó megkönnyebbült sóhaját sípoló tüdeje jelezte. Időt nyert a szörnyűséggel való találkozásra… legalábbis valami ilyesmit gondolhatott.

A reggeli sápadt fény erőtlenül törte át a szirtet körbelengő ködöt. A kapu hangos döndüléssel nyílt ki, szabad utat engedve az éjszakai pihenésükből ébredő várlakóknak a portyázásra. A környék felriadt erre a hangra. Ijedt nyulakként rohantak menedéket keresve mind az állatok, mind a végzeturak.
„Mintha csak Napkapuban lennék” – húztam el a számat a gondolatra.
„Napkaputól nem retteg mindenki” – tette hozzá a griff lerázva tollairól a rátelepedő hajnali párát.
- A ködre gondoltam… nem a körbelengő félelemre…
- Reggelizni? – kérdezte a manó reménykedve, hogy nyerhet ezzel még egy kis időt.
- Most nem, Acabo! – ráztam meg a fejem.
Rendbe szedtem ruházatomat, ujjammal elsimítottam rövid hajam, majd igyekeztem egy határozott és ereje tudatában lévő harcos kisugárzását magamra ölteni.
Ahogy áthaladtam a lenyitott fekete átjárón, a világos fényben feltűnt a mélybe hajított áldozatok egy-két ruhafoszlánya és talán az évtizedek óta ott virító-sötétlő foltok. A tenger sós vize sem tudta elmosni a halottak vérét.
Gerincemen borzongás futott végig, hogy miféle lakók élhetnek itt, akik elviselik ezt a látványt nap, mit nap.
Az égre kúszó nyári nap lassan szétkergette a köd felhőit, sugarában vörösen csillant az eddig csak sötétlő szirt. Halottak emléke vágott mellbe a szikrázó fényben.
„Még meggondolhatod magad” – próbálkozott Mycorhea. Ezúttal valódi borzongás hullámzott át a griff tollain, bár nemes tartása semmit nem árult el ebből. Erős csőre, amellyel oly sokszor hajított el egy-egy végzeturat, izmos, erős lábai, amellyel bármilyen nagyobb testű állatot képes volt a földre kényszeríteni, most is megnyugtattak.
Tudtam, ha baj van, rá számíthatok.
Néhány lépéssel elértük a még leengedett rácsot. A végzeturak még nem indultak portyájukra, csupán felhívták a világ figyelmét arra, hogy felébredtek. A rácsnál nem állt őrt senki. Ritkán járhattak erre önként és szabad akaratukból látogatók.
Egy alak suhant át a téren, felkavarva a lassan oszló ködfelhőket.
- Üdvözlet a vár urának és lakóinak! – kiáltottam át a rácson.
Mycorhea halk morgással jelezte, hogy nem örül elszántságomnak. Éreztem harcra kész izgalmát, a váratlan támadást elkerülő feszült figyelmét.
Köszöntésemre nem érkezett válasz, így megragadtam a díszesen megmunkált rácsot, arcomat egészen közel tartottam a kissé nyálkás-ragacsos rozsdásodó fémhez és ismét bekiáltottam:
- Üdvözlet a vár urának és lakóinak! Békés szándékkal érkeztem! Segítséget kérnék! Keresek valakit…
Egy hosszú pillanatig semmi nem történt. Az átláthatatlan köd gomolyogva oszladozott, a vár jobb oldalán egy lépcső körvonalai sejlettek fel. A lépcső tetején körbefutó védfal pereme látszott, és mintha mozgást is észrevettem volna.
- Mit akarsz itt? – toppant elém hirtelen egy alak.
Megijesztett. Nem is kicsit. Hátráltam egy lépést, elengedtem a rácsot, nyálkás anyaga a kezemhez tapadt.
Vöröslő alak magasodott felém. A hosszú köpeny borítása szétnyílt elől, láthatóvá téve óriási savnyalábokkal övezett testét, élő húsa vöröslött előttem, vére lüktetett minden szívveréssel. Arca kivehetetlen körvonalakat öltött. A fején nőtt két kis szarvat büszkén viselte.
Ismerősnek hatott, mégis csak hitetlenkedve hunyorogtam rá.
- Keresek valakit! – nyögtem ki nagy nehezen.
- Hordd el magad innen! – dörmögte mély, sírontúli hangon.
- Keresek valakit! – hajtogattam tovább.
Az alak kinyújtotta a kezét és felemelte, mire a rács felcsúszott a védőfalba. Felnyögtem, ahogy a hideg köd kiáramlott a térről. Mintha ez a köd védte volna eddig a lakókat.
- Hordd el magad, ha nem akarod úgy végezni, mint a többi hívatlan látogató! – intett fejével a mélység felé.
A köddel együtt azonban távozott még valami a várból. A megbénító, megfélemlítő hatalom érzése. Kihúztam magam és felszegett fejjel egészen közel sétáltam a vörös alakhoz.
- Mint mondtam: keresek valakit!
Nem volt hatalmas végzetúr, csupán látványa volt bénító és gyomorforgató. Ezt leküzdve azonban, tisztán láttam, hogy nem tud ártani nekem.
Ahogy beléptem az erőd falai közé, ismét érzékeltem az árnyat, amely most a falon mászva közelített. Túl nagy termetű volt egy póknak, hacsak nem élő hússal hizlalták fel, Incu mesélt már hasonlókról… nem akartam tovább gondolni erre…
- Hívd vissza, ha nem akarjátok egy lapos mintaként végezni a várfalon! – intettem a fejemmel az árny felé, mire a bőrtelen alak felkacagott.
Szívből jövően, gúnyosan.
- Hallod, Hype? – a lélekrabló szeme gúnyosan felcsillant. – A kisasszony úgy kívánja, hogy mássz le a falról.
- Gúnyolódhatsz, ennél többre úgyse futja ellenem… - görcsbe rándult gyomrom idegességét, magabiztos hangom rejtette el.
A reggeli nap halovány fényével, sós tengeri levegő áramlott körbe a kapun. Megtisztítva az áporodott levegőt, és ismerős illatot hozva. Túlságosan is ismerős illatot. Meglepetten kaptam fel a fejem és kutató tekintettel néztem körbe, a tulajdonost keresve. De csak ez élő, lüktető szöveteket láttam magam előtt és a falon mászkáló, most épp a vár kövezetére huppanó alak felé fordítottam a fejem. A zöld ruha teljesen beborította vékony, nyurga testét, arcát ugyanolyan anyagból készült maszk fedte.
- Helló, babám! – billentette oldalra a fejét, hangjában élcelődő játék bujkált.
- Ismerjük egymást? – kérdeztem hidegen.
A zöld falmászó egykedvűen vállat vont.
- Akkor ne babázz engem!
- Jujj, de hideg… jujj, de kemény! – gúnyolódott a vörös.
- Ywgarrd! – kemény és dühös hang hasított bele a levegőbe, mire az előttem magasodó várlakó kaján vigyorral a képén félre állt az útból.
Szinte azonnal megjelent a lépcsőlejáróban egy rothadó arcú alak. Ledübörgött a lépcsőn és rúgott még útközben kettőt az útjába kerülő szolgákon. Azok ismerték már megátalkodott természetét és annak is örültek, hogy nem úgy jártak, mint egy társuk a múltkor, akit hirtelen haragjában a körbástyáról dobott le a mélybe. Összezúzódott tetemén egymással veszekedő varjak lakmároztak most is.
Szemmel láthatóan még annyira se rajongott az ismeretlen láttán, mint két társa.
Tomboló haragjába néhány értelmes szó is vegyült, úgymint: alvás, ébredés, és mindenféle átkok azokra, akik ezt nem tartják tiszteletben.
Minden esetre megállapíthattam, hogy az erődben lakók félelmetes híre egyelőre úgy tűnik, nem másnak köszönhető, mint hatásos megjelenésüknek.
- Nyissátok ki! - bömbölt már messziről az élőholt várúr.
Több szolgáló is a kapuhoz ugrott, nehogy rajtuk csattanjon uruk mérge, bár tényleges tennivaló nem akadt.
- Már nyitva van! – jegyezte meg Ywgarrd, mire a tomboló élőholt megtorpant.
Mintha a friss ébredés után lassan indult volna be az agya, megállt a kövezeten és tetőtől talpig végigmért, ahogy a boltívbe húzott rács tüskéi alatt álltam.
- Hová lett a hajad? – nyögte ki végül meglepetten.
- Hosszú történet! – legyintettem azonnal, majd kutató tekintettel mértem végig.
Megnyúlt ujjait, amelyeken gyilkos karmok sorakoztak, szedett-vedett ruházatát, amellyel cafatokban lógó bőrét, húsát igyekezett eltakarni. Széles kalapját, amely karimája alá inas arcát rejtette.
- Te nem lehetsz az! – nyögtem ki tágra meredt szemmel.
- Elég sokáig tartott megérteni, hogy látni akarlak! – dohogott a mágus.
- De hát te… meghaltál…
- Ösvényjáró, szolgálatodra hölgyem! – hajolt meg kalapját lekapva.
Ott álltam döbbenten, letaglózva, az elfojtott feszültségtől könnyek gyülekeztek.
- Hogy tehetted ezt?! – fakadtam ki hirtelen. Csalódottságom, elsöprő haragba váltott át. Ökölbe szorított remegő kézzel közelítettem felé.
- Mit? – vigyorgott Ösvényjáró.
- Semmit nem tudsz az átjáróról, igaz? – dühtől szikrázó hangom betöltötte a teret.
A szolgák remegve húzódtak menedékbe. Uruk haragját is igyekeztek átvészelni, de a körülöttem felizzó sárgás-kékes levegő sokkal rosszabbnak tűnt, mint, amit eddig láttak.
- Ugyan-ugyan! Úgysem bánthatsz! – legyintett Ösvényjáró. – A lényeg, hogy végre itt vagy! – lendítette meg a kezét, mire a rács éles csikorgással visszacsúszott a helyére.
Mycorhea, mintha csak számított volna erre, éles vijjogással rúgta el magát a csapóajtótól, hogy a várfalon átrepülve mancsaival egy hatalmas pofont keverjen le Ywgarrdnak, miközben csőrébe kapta a zöldruhás nyüzügét, akit a lépcsőnek hajított.
- Miért mindig én kapom ezeket? – morogta a zöld ruhás elnyúlva a lépcsőn, míg köpenyes társa sípoló tüdővel és törött bordával igyekezett talpra kecmeregni a ripityára zúzott üres ládák darabjai közül, ahová berepült.
Katonák sorakoztak erre a várfalon felhúzott íjaikkal célba véve a tomboló fekete ördögöt, aki betört az erődbe.
- Hagyjátok! – emelte fel a kezét Ösvényjáró, mire a katonák visszahúzódtak.
A testem körülvevő mágikus izzás lassan elmúlt. A magamra erőltetett nyugalmat Ösvényjáró egy elégedett vigyorral nyugtázta.
- Bort ide hitvány férgek, ma mulatni fogunk! Estig készítsetek neki kényelmes szobát! – kiáltott a szolgáinak az erőd ura, majd visszafordult hozzám.
Egy tökéletesen irányzott jobb horoggal tudtam jutalmazni gondoskodását.
Ösvényjáró hátrált néhány lépést a nem várt ütéstől, majd állát tapogatva rám nézett:
- Hááh! Nem néztem volna ki belőled, hogy képes vagy erre! – vigyorgott.
Szikrázó tekintetemen láthatta, hogy nem vagyok vicces kedvemben.
A hideg csendet rémisztő kacagás törte meg. Egy emberszabású hiéna ücsörgött a védfalon és térdét csapkodta széles jókedvében.
- Remek műsor, kora reggelre! – nyögte ki két vinnyogó nevetés között.
A hozzászólást Khetty módosította 2009.07.01. 22:28:16-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.76
közellenségKendeFérfi
Végzetúr poronty
2 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
5. hozzászólás - 2009.07.01. 14:59:36
huuuuuuuuu egy kicsit sokat írtál amire elolvasam megöszültem
Pontszám: 1.15
közellenségSpydancerFérfi
Végzetúr poronty
1 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
6. hozzászólás - 2009.07.03. 22:52:47
Mikor jön a folytatás? Alig várom nagyon kiváncsi vagyok
Pontszám: 1.24
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
7. hozzászólás - 2009.07.04. 11:41:05
Miután állon vágtam a vár urát és a griff is összetörte pár lakó csontját, csalódottan közelítettem a harciasan fújtató Mycorhea felé. Azt hittem végre megtalálom az átjárót, de úgy tűnt csak egy újabb csúf tréfa áldozata lettem. Kevéssé érdekelt, hogy ezen mennyire mulat jót az újjá született lélekrabló és bandája. Csalódottságom oka az volt, hogy minél több idő telt el, annál kevesebb esélyt láttam arra, hogy megtaláljam a hazavezető utat.
- Várj még egy kicsit! – lépett közelebb Ösvényjáró, mielőtt felmásztam volna a griff hátára, bár biztonságos távolságban maradt annyira, hogy még egyszer el ne érjem.
- Nincs mire várnom… - feleltem közömbös hangon.
- Tudok az átjáróról.
Hangja ugyanolyan rekedtes volt, mint az álmaimban. Megfordultam és kutatóan néztem a szemébe. Látni akartam benne valamit… valamit, ami megerősíti vagy megcáfolja a mondatait.
„Nem tréfálok, tudok az átjáróról!” – bólintott ezúttal.
Hangja, mintha csak a gondolataim között zengett volna.
- Szállj ki a fejemből! – sziszegtem halkan.
Mycorhea toporgással kaparta az apró kövekkel kirakott udvart, jelezve, hogy nem bízik a vár lakóiban, és ezért távozzunk innét mielőbb.
- Mit tudsz róla? – kérdeztem végül, elengedve a griff tollait.
Ösvényjáró elégedetten elvigyorodott, mintha máris győzött volna.
- Elárulom, de maradnod kell… legalább egy darabig...
- Egy darabig? Hmmmm… már megint miben kellene a segítségem?
Kissé gunyoros hangomra meghökkent kissé a rémálomba illő kinézetű várúr. Most ő próbált olvasni az én arcomból, apró bizsergéssel éreztem, hogy ismét próbálkozik az agyamba nézni.
- Mondtam, hogy szállj ki onnan – húztam el kissé gúnyosan a számat, mikor láttam csalódottságát, hogy ezúttal nem sikerült.
- Maradj estig! Eszünk, iszunk és megbeszélünk mindent! – bólintott erre Ösvényjáró.
- Az ilyen invitálások szoktak egy hideg börtöncellában vagy nedves kínzókamrában végződni… - fontam keresztbe magam előtt a karom.
- Nem érdekem, hogy ott végezd! – biccentett a végzetúr, majd mint aki biztos a válaszban intett a szolgáinak, hogy csatolják le az utazótáskát a griffről.
Mycorheát azonban nem lehetett megközelíteni. A griff, tomboló fekete ördöggént, rúgott, csípett és hajította el sorra a várnépet.
Hiéna egyre hangosabb kacagással élvezte ezt a reggeli csetepatét.
- Volnál szíves megregulázni az állatod? – nézett vissza Ösvényjáró a lépcső aljába vágott átjáróból, majd türelmetlen mozdulattal intett hosszú, csontos ujjaival.
Mycorheához léptem és én magam csatoltam le róla az táskámat.
„Megőrültél??” – visította a fejembe.
- Maradok ma estére! – simogattam meg a nyakát, hogy kissé megnyugtassam. – Nem lesz baj!
„Én viszont nem tartok veled!” – köpte dühösen. Éreztem rajta a sarokba szorított állat félelmét.
- Menj! Pihenj meg kívül! – bólintottam, mire a griff széttárta szárnyait és kisebb szélvihart kavarva az udvaron, felszállt, hogy a védfal mögött eltűnjön szem elől.
Az utazótáskát átvette tőlem két a szolgáló, mire Acabo kiugrott az oldalzsebből. A különös kis goblin láttán a várnép összesúgott, félelemmel telt tekintettel meredtek rám.
„Méghogy nehéz boszorkánnyá válni.” – sóhajtottam fáradtan, majd csatlakoztam Ösvényjáróhoz.
Kissé sötét boltív vezetett a lépcsősor alatt a várfal belsejébe. Néhány lépés múlva a szűk járaton keresztül egy kisebb udvarra értünk. Úgy tűnt, itt gyakorlatoztatják az állataikat a végzeturak. Acabo lelkesen emelte magasba füleit, ahogy a nálánál gyengébb állatokat meglátta.
- Persze, menj csak! – intettem a kezemmel a szalmával felszórt kövezet felé.
A kis udvaron átvágva egy kör alakú torony bejáratához igyekeztünk. Szűk csigalépcsőn vezetett fel az út, a nyolc szint magas lakótorony tetejére. Minden szinten négy-négy nehéz faajtó rejtett egy-egy szobát. Mígnem a torony tetejére értünk.
Utáltam a csigalépcsőt… egyike azon kevés dolgoknak, amit mindig is utáltam. Még a Nagy Világégés előtt is… pedig arról az életemről meglehetősen kevés emlékem maradt már meg. De abban biztos voltam, hogy mindig viszolyogtam ettől a céltalan körözéstől felfelé és lefelé.
A lépcsősor végülis egy nyílásban ért véget, amelyen keresztül egy hatalmas szobába érkeztünk. Ez foglalta el a legfelső szintet. A derékig érő kőfalon színes üvegablakok nyújtottak kilátást a környező tájra. Illetve nyújtottak volna kilátást, ha nem borított volna be mindent a tejfehér köd.
A körszoba egy részén nem volt ablak, ott végig falat húztak. Ide állították a széles, puha ágyat, amelyre gazdagon hímzett, színes anyagok omlottak a plafonról és az ágy mögötti falról.
Az ágy körül drága szőnyegek borították a padlót. A szoba többi részét hosszú deszkából készült, fényesre csiszolt padló borította. Derékmagasságig díszesen faragott polcok és szekrények sorakoztak. A szekrények tetején színes-dízses-bojtos párnák várták, hogy mint a mesékben, a magányos, bezárt királylány rájuk telepedjen és várja az őt megmentő herceget.
- Remélem, tetszik! – nézett körbe Ösvényjáró.
- Hátöööö… - nyögtem ki nagy nehezen.
- Remek! – vágott hátba elégedetten, majd sarkon fordult és leviharzott a lépcsőn: - Hozd rendbe magad! Mulatunk ma! – nézett vissza a lejáró réséből, majd magamra hagyott.
A várszolgák felhozták közben a táskámat, és várták az utasításaimat… vagy valami hasonlókat…
Nagy sóhajjal még egyszer körbenéztem a szobában. Utoljára Tarabatban láttam hasonló berendezést… az emlékek óvatosságra intettek.
- Pihenni akarok! – jelentettem ki, mire a két ácsorgó lesietett a lépcsőn és magamra hagytak.
Az ággyal szemben elhelyezett mosdótálhoz léptem és vizet töltöttem bele, hogy felfrissítsem az arcomat és megnyugtassam kalapáló szívemet.
„Miért vagyok ilyen ideges?” Tudtam, ha veszélyben lennék a tetoválások már jelezték volna, de most mindkettő kényelmesen és lustán nyújtózott a bőrömön.
A törölközőnek szánt anyaggal a kezemben az ablakokhoz léptem.
- Nagyszerű munka, akárki csinálta – simítottam végig a rácsokon és a színes üvegen.
- Az hát! – felelte egy vidám hang a hátam mögül, szinte azonnal körbelengte a szobát az illat, amelyet már korábban is éreztem.
- Segíthetek? – kérdeztem, miközben a helyére hajítottam a törölközőt és lecsatoltam utazóköpenyemet.
- Megváltoztál… - felnéztem a plafonról lelógó zöldruhás alakra, de nem válaszoltam. – Értem én, hogy haragszol… és igazad is van… - tette hozzá erre.
- Nézd, Zöldség… Fáradt vagyok, pihenni akarok… Minek jöttél ide?
A maszkos lélekvadász hangtalanul huppant le a deszkapadlóra.
- Csak meg akartalak nézni rendesen – vont vállat hanyagul.
Kinyújtott kezét, amellyel azt hiszem a hajamat akarta megsimogatni, bosszúsan toltam félre.
- Láttál, mehetsz! – ismét hátat fordítottam neki és az ingem kigombolásába kezdtem.
Néhány pillanat múlva vissza fordultam, de már nem láttam senkit. Amilyen hangtalanul érkezett, olyan csendben távozott. Megráztam a fejem és kinyitottam az egyik ablakot. Levegőre volt szükségem ebben a máris fülledt szobában.
A tenger sós illata áramlott be. Nem olyan volt, mint Napkapuban. Ott keveredett a környező erdő virágainak és fáinak az illatával. Néha a fogadóból felszállt a sülő hús fűszeres illata.
Itt csak a hullámok morajlása hallatszott, ahogy ostromolták a csipkés szirtet és sós tengeri levegő áramlott be a szobába.
Miután leheveredtem az ágyon, kezem a fejem alá tettem.
„Mit akarhat vajon Ösvényjáró? Minek hívott ide?” – majd egy felettébb idegesítő kérdés kezdett körvonalazódni a fejemben. „Meg akarom találni egyáltalán az átjárót?”
- Persze, hogy meg! – suttogtam kissé ingerülten az üres szobába.
***
- Vacsoraaaaa! Kész lenni vacsoraaaaaa! – ébredtem Acabo sipító hangjára.
A változatosság kedvéért ismét a takarómon ugrált.
- Hagyd ezt abba! – morogtam, majd kissé öntudatlanul felültem az ágyon.
Nem szoktam napközben szenderegni. Nem nagyon volt erre időm az elmúlt hónapokban. Az álom képei még kockánként kattogtak az agyamban.
Nem akartam felkelni. Vissza akartam térni az álomba. A tisztásra. A kis tó partjára. Hozzá.
„Node kihez?” – ráncoltam össze a homlokom.
Akárhogy gondolkoztam, nem tudtam rájönni, hogy kit álmodtam magam mellé. Csak érzések és képek villantak, de nem volt alakja, nem volt arca.
„Vigyázz, kislány, mert kezdesz megőrülni!” – gondoltam, majd gúnyosan elhúztam a számat és kimásztam a vékony takarók és sorakozó párnák közül.
Miután tisztálkodtam és már ébernek éreztem magam, felöltöttem egyetlen ünnepinek mondható ruhámat is, indulás előtt a várakozásteljesen bámuló manóra néztem.
Kék-zöld foltok tarkították aranyszínű bőrét. Ruhája szakadtabb volt, mint valaha. Széles és elégedett mosolya viszont elárulta, hogy végre ő a kennel királya!
- Gratulálok! – simogattam meg kopasz fejét, ahogy elhaladtam mellette.
- Acabo lenni nagy harcos! Nincs, aki legyőzze! – húzta ki magát nagyon büszkén.
- Persze, hogy nincs – mosolyogtam. – De a nagy harcos jó lesz, ha rendbe szedi magát, mielőtt asztalhoz ül.
- Nagy harcos, jól van így! – simította el szakadt ruháját, miközben minden izma viszolyogva megremegett a víz gondolatától is.
- Fürdés! – mutattam a mosdótálra határozottan, mire Acabo lehajtott fülekkel, egészen apró lépésekkel araszolt a tál felé. – Ha kész vagy, lejöhetsz! – tettem hozzá, miután óráknak tűnő hosszú percek múlva, hosszú mutatóujját beledugta a vízbe.
Az alkonyat szürkületével sorra fáklyák gyulladtak a vár szobáiban, folyosóin, a védfalakon, az udvarokon.
Ahogy közeledtem a főtérhez, finom illatokat hozott a megélénkülő szél. Mire elérkezett az este várnép sürgés-forgásának köszönhetően ropogós wantucomb pirosodott a nyárson. Alatta vidám tűz pattogott, a lecsöppenő zsírcseppek sisteregve égtek el, betöltve a fő udvar levegőjét fűszeres sülthús illatával.
A téren hosszú asztalok sorakoztak egymás mellett, középen széles teret hagyva mutatványosoknak, tűznyelőknek, zsonglőröknek… miközben néztem őket, azon gondolkoztam, hogy vajon mivel vették rá őket, hogy idejöjjenek, aztán elég volt néhány komolyabb pillantást vetnem meggyötört arcukra, hogy tudjam, nem önszántukból vannak itt, az életükért játszanak, mókáznak a várurak előtt.
A középső asztalnál a vár urai ültek sorban. Széles mozdulataikból és harsány hangjukból, úgy tűnt, egész nap csak ittak. A hiéna formájú várúr éles röhögését meghallva először arra gondoltam, hogy meg akar fulladni, de aztán már csak a borzongás száguldozott a gerincemen ettől a kacajtól.
- Úrnőm! – kiáltott fel vidáman Ösványjáró, mikor meglátott. – Itt foglaltam helyet számodra! – mutatott maga mellé egy magas támlás, aprólékosan mintákkal kifaragott székre.
A szék másik oldalán a savnyalábokkal szétmart testű végzetúr foglalt helyet. Hosszú, díszes köpeny takarta most a testét. Néhány pillanat után rájöttem, hogy a legfurcsább azonban az benne, hogy a kis szarvak, amiket reggel láttam rajta, eltűntek.
„Talán rosszul emlékszem” – ráztam meg a fejem és leültem.
- Jól aludtál? – nyújtott felém egy kupa bort Ösvényjáró.
Most éreztem csak, hogy mennyire szomjas vagyok.
- Víz nincs? – kérdeztem a vár urát, aki Ywgarrddal ellentétben nem cserélt ruházatot.
- Víz? Beteg vagy? – csapta le a kupát előttem Ösvényjáró.
- Nem. Szomjas!
A következő pillanatban egy szolgáló friss vízzel teli kancsót tett le elém. Mintha csak a hátam mögött állt volna eddig, hogy ha kívánságom van, azt teljesítse.
- Köszönöm – néztem rá a meggyötört arcú fiatal lányra, szemében rettegés ült.
- Fura, ahogy éltek! – kortyoltam bele a hideg vízbe, mire Ösvényjáró rám meredt.
- Kellenek a szolgák! Csak nem gondolod, hogy ezt a várat mi magunk tartjuk majd rendben?
- Láttam már hasonlót…
- Óóóó, igen! De ti viráglelkű kommunában éltek! – hörpintette fel a kupája tartalmát a feléledt rémálom egy gúnyos mosollyal.
A szolgáló egy darab friss wantusültet tett le elém, némi zöldségszerű valamivel.
Belém mart a felismerés: Éhes is vagyok, nemcsak szomjas.
A beköszönő sötétségben, a mutatványosok tűzkarikákkal játszottak, az asztal körül ülők pedig széles jókedvvel mulatoztak, beszélgettek.
Néhány falat hús és pár korty bor után oldódott a feszültségem. Ösvényjáró, mintha csak erre várt volna, előredőlt az asztalon.
- Tudok egy-két pletykát, ami téged is érdekelhet!
- Egy dolog érdekel! Az átjáró!
- Ugyan-ugyan! Mind a ketten tudjuk, hogy van még valami, amiről szívesen hallanál… illetve inkább úgy fogalmazok, hogy van valaki…
Nagy sóhajjal erőltettem nyugalmat magamra. Ez a smaragd lélekrabló többet tudott, mint sejtettem.
„Jobban kell vigyáznom a titkaimra” – gondoltam.
- Előlem nem rejtheted el, amit gondolsz! – vigyorgott a végzetúr.
Ismét éreztem a kis bizsergés az agyamban. Kezdett bosszantani, a tekervények között turkáló várúr. Nem voltam hozzászokva ilyen információvadászathoz. Lia mindig tiszteletben tartotta a saját gondolat szentségét, soha nem éreztem olyat, hogy akaratom ellenére kutatna az agyamban. Ösvényjáró azonban más volt. Ő felismerte és szégyentelenül ki is használta, hogy az el nem árult titkok a leghatalmasabb fegyverekké válhatnak. Ha eladta a saját testét, ugyan mi tartotta volna vissza attól, hogy felhasználja a gondolatolvasás képességét?
- Szállj ki onnan! – sziszegtem összeszorított fogsorral.
Koncentrálnom kellett, hogy kizárjam az agyamból, a bizsergés felerősödött. Ösvényjáró titkokat akart. Olyan titkokat, amelyekkel zsarolhat, amelyekkel rávehet, hogy segítsek neki.
- Mit akarsz tőlem? – fordultam hozzá végül, hogy élénk, tiszta tekintetébe nézzek.
Ekkor láttam csak, hogy a pityókás részegség csupán megjátszás. A tiszta fekete tekintetből látszott az elszántság, a tudatosság. Jó pár percig néztünk farkasszemet egymással, eldöntendő, hogy ki az erősebb.
- Jól van! Tárgyaljunk! – mondta végül, de a tekintete nem változott.
- Hallgatlak! – fordítottam el a fejem és belekortyoltam a borba.
- Jól érezted… kell nekem valami, ami nálad van… és mivel kell neked valami, ami nálam van, úgy gondolom, hogy cserélhetnénk!
Tárgyilagos hangjára szélesen elvigyorodtam.
- Mégis mi az, ami kellhet tőlem? – ittam ismét egy kortyot.
El se tudtam képzelni, hogy vajon mire gondolhat, hiszen nekem semmim nem volt itt Ghallán.
Ösvényjáró nem válaszolt azonnal. Megfontolta a szavakat, mintha ezen múlna minden.
- Elárulom, amit az átjáróról tudok… ha nem bízol bennem, amit tisztán érzek, el is kísérlek, ha meg akarod keresni… cserébe egyetlen apróságot kérek… add át nekem a Kesztyűket!
Félrenyeltem az alku hallatán. A bor hirtelen túl savanykás és túl száraz lett.
- Mit? – nyögtem ki végül nagy nehezen.
- Jól hallottad! – ivott nyugodtan Ösvényjáró. A széles karima sötét árnyékot vetett inas arcára.
Semmit nem lehetett kiolvasni belőle. Tiszta, céltudatos hangja azonban még most is a fülemben csengett, ahogy a világ legtermészetesebb cseréjét felvázolta.
- Nem! – ráztam meg a fejem határozottan.
- Leah áldjon meg! Miért kell tiltakoznod egyből? Csak gondold végig logikusan és rá fogsz jönni, hogy nincs veszteni valód!
- Tényleg? Vezesd már le nekem, mert olyan ostoba vagyok, hogy nem látom az arányos cserét ebben az alkuban!
- Te megkapod az átjárót, békességben elmehetsz! Nem kell törődnöd többé azzal, ami itt történik! Én megkapom a Kesztyűket, amikkel még hatalmasabb úr leszek! Ennyi! Tiszta haszon mindkettőnknek!
- Nem! – ráztam meg a fejem. – Ez neked tiszta haszon!
- Valamit félreolvastam az agytekervényeidben? – nézett rám gúnyos mosollyal Ösvényjáró. – Nem ez minden vágyad? Hogy hazatérj a biztonságos és nyugodt kis világodba?
Hangja jeges tőrként vágott a lelkembe. Nem tudtam azonnal válaszolni. Miért is tiltakozok olyan hevesen? Végülis nekem teljesen mindegy, hogy mi történik ebben a világban, ha már elmegyek innen.
Hirtelen egy különös érzés telepedett a lelkemre. Gyorsabban szedtem a levegőt, mint korábban.
- Akármilyen hatalmasnak hiszed magad, gyenge vagy! – dőlt hátra Ösvényjáró.
Az agyam tisztulni kezdett, ahogy visszahúzódott az elmémből.
Ezt a veszélyt érezte meg Mycorhea azonnal. Ezért távozott inkább az erőd falain kívülre. Ahogy körbenézem a téren, az jutott eszembe, hogy vajon képes-e arra, hogy minden lakót így irányítson? Vajon tisztában van a vár többi ura azzal, hogy milyen hatalma van felettük Ösvényjárónak?
Kérdések. Újabb és újabb kérdések, amikre nem tudok válaszolni… amik felmerülnek bennem, hogy megőrjítsen a tudat, hogy mennyire tudatlan is vagyok valójában.
Dühösen az asztalra csaptam.
- Nem élek vissza a hatalmammal… csak ha úgy kívánja az éredekem… - vigyorgott Ösvényjáró.
Ezúttal biztos voltam benne, hogy nem kotorászott az agyamban, csak reagált a dühömre.
- Miért tiltakozol annyira? – kérdezte ismét előre dőlve.
Eltűnt a hatalmas sötét érzés, amely eddig körbevonta. Érdeklődő hangon szólalt meg, rám bízva, hogy mennyit árulok el neki és mennyit tartok meg magamnak. Hogy ezt azért tette, mert már hozzájutott az információhoz, ami kellett neki, és a látszatot akarta fenntartani, vagy pedig tényleg kíváncsi volt a válaszra, nem tudtam.
Alapvető jóindulatú bizalmam pedig elszállt vele és a vár lakóival szemben, Ösvényjáró iménti kis mutatványa után. A lélekrabló megérezhette, hogy nem a legjobb utat választotta, hogy elérje a célját.
- Nézd, Khetty! Ismerlek jó ideje! Tudom, hogy élből elutasítod az olyan ajánlatot, ami morálisan nem fér bele az erkölcsi korlátaidba… De akartam, hogy lásd azt is, hogy nyitott könyv vagy annak, aki képes olvasni a gondolatokból...
- Huhhh, micsoda eszmefuttatás! Azonnal igent is mondok! – feleltem dühtől remegő hangon.
- Mondtam, hogy segítek megtalálni az átjárót… de ne hidd, hogy nem lesz könnyű … Persze az alku ettől még érvényes, ha belevágsz a dologba....
- Tehát teljesen önzetlenül segítesz, ha cserébe én nagy jószándékkal neked adom azt azokat átkozott kesztyűket?
- Így van! Mint ahogy azt is elintézem neked, hogy Dzsó veled menjen a világodba…
Utolsó mondatára kikerekedett tekintettel fordultam felé.
- Mivaaaan???
- Jajj, ne játsszuk ezt végig! Nincs hozzá sok kedvem… - legyintett a smaragd mágus.
- Nincs mit végigjátszani… - néztem a mutatványosra, aki pont előttem pörgette meg a tűzkarikát.
Ösvényjáró unottan feljebb pöckölte a kalapját, mint aki pont ezt a mondatot nem akarta hallani.
Nem szólt semmit, csak kortyolgatta a borát és unottan figyelte a mutatványosokat.
A hozzászólást Khetty módosította 2009.07.04. 11:59:35-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.64
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
8. hozzászólás - 2009.07.04. 12:00:37
Nem szólt semmit, csak kortyolgatta a borát és egykedvűen figyelte a mutatványosokat. Gyanítom azt fontolgatta, hogy a mulattság után melyikből fogja kifacsarni a lélekenergiát.
Dühös lettem a mellettem ülő várúrra. Az, hogy az agyamban kutakodott olyan információk után, amelyekhez semmi köze, még megbocsátható vétek lett volna, de hogy fel is használja őket ellenem… ráadásul pont a kék óriással kapcsolatos részleteket… ez felháborított…
Ingerültségemet igyekeztem összeszorított állkapcsom mögé rejteni.
„Miért idegesít ennyire, hogy szóba hozta?” – jutott eszembe… ezúttal nem volt semmilyen külső behatás… saját kétségek kerültek felszínre.
Dzsóról utoljára Seligen beszélt nekem. Mielőtt megpróbált uralma alá hajtani egy tomboló vortexet. Bár ő is csak annyit mondott, hogy nem tud róla semmit… és ez volt a legrosszabb… ami már hetek óta nyomta a lelkem.
A gyémántváros széteséséről szóló hírek, a sorra elhalálozó magas szintű végzeturakról hozott pletykák és hogy a volt gyémánt diplomata felszívódott Ghalláról… - nem akartam tudomást venni ezekről.
- Szóval még életben van? – nyögtem ki nagy nehezen, mire Ösvényjáró meglepetten nézett rám.
Nem ezt a mondatot várta.
- Igen – bólintott.
A válasz nagyobb örömmel söpört végig rajtam, mint korábban sejtettem volna, és nagyobb csalódottságot hagyott maga után, mint vártam.
- Értem…
Kis időre még szükségem volt, mire ismét nyugalmat erőltettem magamra és tárgyilagos hangon megszólaltam:
- A kesztyűket nem kapod meg, és Dzsóra sincs szükségem a másik életemben. Valami mást kell kigondolnod!
Ösvényjáró mosolyogva vette tudomásul, hogy a mondat első részével kapcsolatban megingathatatlan vagyok, a második része pedig színtiszta hazugság.

------------------------------

Légyszi, akinek van valami kérése, észrevétele az privátba írja meg nekem, ne ide a topikba! Köszi
A hozzászólást Khetty módosította 2009.07.05. 09:27:21-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.67
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
9. hozzászólás - 2009.07.06. 20:14:25
Tűznyelő lépett az asztalok közé, miközben a mellette álló mutatványosok buzogányokat dobáltak a levegőbe. A fáklyák fényében színes ruházatuk izzó és üdítő látvány nyújtott a szürke és komor falak között.
A szolgáló gondoskodott arról, hogy boros kupám folyton legalább félig legyen. Fogalmam sincs, hogy mennyit ihattam az este folyamán. Annyit biztosan éreztem, hogy sokat.
Az asztal jobb végéből harsány röhögés tört fel időközönként. Ahogy a vörös hold egyre feljebb kúszott az égen, úgy hangosodtak és sűrűsödtek a hiénakacagások.
Ösvényjáró jó ideig nem szólt hozzám. A másik oldalán ülő hatalmas és megközelíthetetlen harcossal beszélgetett. Trinigan nem sokat szólt a vacsora alatt, néha borába kortyolt és bólintott vagy megrázta a fejét válaszul.
- Te, Össsiiii! – támolygott mögénk két lábon Hiéna. Látványa még mindig megdöbbentett.
Megtámaszkodott a széktámlákban és közénk hajolt. Átható sörszaga volt, ráadásul körbelengte valami enyhe bűz is… mint azokat a vadászó állatokat, akik azonnal elfogyasztják az áldozatok húsát. Nem akartam bele gondolni, hogy átlagos hétköznapokon mivel táplálkozik.
- Te Össsiii… - kezdett bele ismét, kissé imbolyogva.
- Mivan? – mordult a kérdezett, láthatóan nem tetszett neki az új megszólítás.
- Tesmonni hágyamad?
Ösvényjáró szeme elkerekedett, majd gyorsan pislogott kettőt.
- Beszélj érthetően!
- Pisaba… Tesmonni hágyamad? – ismételte el lassabban.
- Te érted, hogy mit akar? – nézett rám a vár ura, mire megráztam a fejem és belekortyoltam a boromba.
- Azt mondja, hogy sokat ivott… és azt kérdezi, hogy Khetty meddig marad? – fordított vigyorogva Ywgarrd.
Jókedvű és kissé illuminált állapotban egészen máshogy festett. Kedvesnek, mondhatni segítőkésznek látszott, cseppet sem volt olyan félelmetes, mint amilyennek első pillanatban tűnt. Bizonyára ebben közre játszott az is hogy bomladozó testét teljesen eltakarta.
Hiéna helyeslően bólintott, majd felröhögött.
- Khetty addig marad, amíg jól esik neki – válaszoltam az alkohol miatt égővörös arccal.
„Nem kellene többet inni… nem lesz ennek jó vége…” – gondoltam, majd jókorát kortyoltam az édes borból.
- Hiénaaaaaa! – harsant ekkor az udvaron egy erőteljes, kissé fémesen kongó hang.
A mutatványosok abbahagyták a tűzkarikák pörgetését, a buzogányok dobálását, a kötéltáncos is megmerevedett a magasban. A hangos beszélgetés elhalkult és mindenki fejét forgatta, hogy mielőbb megláthassa a kiabáló hang tulajdonosát.
- Jamardalla… - sóhajtotta a keresett. Szőrszálai égnek meredtek, ahogy megpróbált egyenesen, támaszkodás nélkül megállni a lábán.
- Már megint sokat ivott a kis kopasz – jelent meg a maszkos, zöld ruhás végzetúr.
- Vigyétek el aludni! – intett Ösvényjáró.
- Hol vagy te gyáva?! Megdarállak vért kíváááán!!! – kiabált tovább a dühös hang.
Kíváncsian próbáltam megtalálni, hogy ki kiabál. Végül az asztalok végén, a tér szélén egy imbolygó alak körvonalait fedeztem fel a félhomályban.
Alacsony, tömzsi testét narancsvörösen izzó aura vette körbe, amelyből időnként kis lángnyelvek törtek elő.
- Ha megint leégeti az erőd felét, kitekerem a nyakát! – ugrott fel bosszúsan Ösvényjáró a székéből.
Hátrarúgott székével megtaszította az imbolygó Hiénát, aki így hangos nyekkenéssel végigvágódott a kövezeten.
- Jopppárééé – vihogott fel szinte fülsértően azonnal.
Ösvényjáró szélsebesen kerülte meg az összetolt asztalokat.
- Mi ez a…. – fordultam volna Ywgarrd felé, de nagy meglepetésemre nem volt ott. – Ez meg hová lett? – néztem körbe döbbenten. El se tudtam képzelni, hogy hová tűnhetett és hogy mikor.
A kiabáló végzetúr eközben beért a fáklyák fénykörébe, narancsos aurája, mintha szélesedett volna ezalatt a néhány lépés alatt.
Triniganre sandítottam, aki kényelmesen hátradőlve, a nagyhatalmú mágusok nyugalmával szórakozott az eseményeken.
- Hiééénaaaaaaaaa! – üvöltötte a fiatal lélekrabló ismét.
Díszes ruhája alatt színtiszta izomzat mozdult minden lépésnél. Mozgása alapján fürge és gyors harcosnak tűnt, megcáfolva az első pillantásban kialakult véleményt. Jobb szemét fekete anyagdarabbal takarta, amelyet megcsomózott a tarkóján. Kezében fehéren izzó tőrt szorongatott.
- Dara! – hallottam Ösvényjáró tárgyilagos hangját. – Hagyd ezt most! – jelent meg jónéhány lépésnyi távolságban a várúr.
- Bosszút akarok! Hiéna megalázott!
- Feljecssemááá! – hangzott a hátam mögül, ahogy a keresett próbált felállni a kövezetről.
- Dara! – Ösvényjáró türelmetlen volt. – Régen volt már! Felejtsd el inkább!
Hiéna lábai szétcsúsztak feltápászkodása közben, mire ismét felröhögött.
- Már megint sérteget! – üvöltötte a harcos szinte egészen előttem.
- Nem hinném, hogy ez volt a célja – néztem a fiatal végzetúr kissé borgőzös tekintetébe.
- Kiröhögött!!! – folytatta tovább megkezdett bosszúhadjáratát Megdarállak.
Ahogy közeledett, aurája egyre tágabb lett. Mikor megállt az asztal előtt, bőrömön éreztem a narancsosvörösen izzó levegő melegét.
- Hogy csinálod ezt? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal.
- Mit? – mordult a lélekrabló, az aurából kibocsátott hő egy pillanat alatt lecsökkent.
- Ezt az izzó aurát! Megtanítasz rá?
Kérdésemre tágra meredt csodálkozás és rohamosan csökkenő aurapajzs volt a válasz.
- Mivan? – Megdarállak döbbent arckifejezését le sem lehet írni..
- Soha nem láttam még ilyet korábban! Taníts meg rá! – hangomban nem volt kérés, de parancs sem, csupán a tiszta öntudat, amellyel biztos voltam benne, hogy a kérésemet nem fogják elutasítani.
Eközben Ösvényjáró és Ywgarrd egészen megközelítette a fiatal fiút.
- Holnap akár el is kezdhetjük! – vontam meg a vállam, mire a narancsosvörös aurapajzs teljesen eltűnt.
Ekkor egy zöld mágikus háló röppent ki a magasból, egyenesen a lecsillapodott végzetúrra. A mágikus háló körbevonta Megdarállak testét, halványzölden izzottak a fonalak, ahogy a csapdába ejtett kapálózva szabadulni akart.
- Pihenned kell kicsit, Dara! – dörmögte Ywgarrd bocsánatkérő hangon, majd egy jótékony tarkónvágás után elkapta az elernyedő testet.
Hiénának eközben sikerült feltápászkodnia és megkapaszkodnia a székem támlájában.
- Neked is aludnod kellene – nyögtem, miután hegyes fogaival majdnem felkarcolta az arcom. – Nem, nem kell puszi! – töröltem le a nyálat bosszúsan azután, hogy végignyalt.
- Terecsa! – ölelgette meg a széktámlát lelkesen, majd szőrös arcát a faragott részekhez nyomta.
Itt volt az ideje, hogy csendben elillanjak a vacsoráról. Még láttam a félhomályban Ywgarrd távolodó alakját, ahogy a vállára vetett Darát cipeli a szobájába.
- Bort mééég! – kiáltotta Ösvényjáró, az asztala felé mutatva, mire a szolgálók szaladgálni kezdtek a mutatványosok ismét játékba lendültek, a vár urai pedig visszatelepedtek a helyükre.
Igyekeztem meggyorsítani lépteimet, hogy még azelőtt elhagyjam a teret, mielőtt Ösvényjárónak újabb ellenállhatatlan alku jutna az eszébe.
Jóllakottan és bortól jókedvűen siettem a várfal mentén a lépcső alatti sötét kis átjáróig. A kennelben az állatok még mindig harcoltak egymással. Acabót kerestem a tekintetemmel, hátha itt ragadt le ismét, de itt sem láttam sehol, mintahogy a vacsorára se ért oda.
„Biztos nem akart mosakodni” – gondoltam gúnyosan vigyorogva, miközben átvágtam a szalmaszálakkal és vérrel tarkított gyakorlatozó téren.
Érzésem szerint teljesen egyenesen és céltudatosan közelítettem meg a toronyba felvezető lépcsősort.
- Segítsek? – érkezett meg oldalról a várfal sötétjéből az indulásom óta követő illatfelhő tulajdonosa.
Váratlan kérdése azonban megijesztett. A sötétségbe meredve próbáltam felfedezni az alakját, miközben a rámtörő csuklást igyekeztem elállítani valahogy.
- Nem kell – ráztam meg a fejem. Elszédültem ettől a mozdulattól.
Sóhajtva néztem fel a lépcsősorból látszó első néhány fokon.
- Segítsek? – ismételte meg a kérdést a zöld falmászó, ezúttal mögöttem a földön állva.
- Jajj, hagyjál már békét nekem! – indultam meg határozottan előre.
A biztonság kedvéért két kezemmel kitámasztottam magam, persze csakis azért, hogy megszüntessem a lépcső és a falak hullámzását magam körül. Ősi átok ülhetett ezen az erődön.
Az illat makacsul követett.
Mire elértem az első lakószintet örömteli érzés futott át rajtam, majd ráeszméltem, hogy még hét szint előttem van. Képtelen voltam megtenni.
Szűnni nem akaró csuklással támasztottam a falat, miközben próbáltam kieszelni valami tervet, hogy hogyan tudnám leszállítani a lakószintet oda, ahol éppen álltam.
A lépcsőfordulóban Ywgarrd döcögött lefelé. Vörös foltot érzékeltem csak belőle és azt a lendületet, amellyel elsodort.
- Figyelj már oda jobban! – dohogtam a harcos alól, miután felfogtam, hogy a fehér plafont bámulom már, nem a lépcső oldalfalait.
- Mi a fenét csináltál ott? – dörögte válaszul.
- Igyekeztem felfelé – válaszoltam azonnal, nagy öntudattal.
Ywgarrd felvonta a szemöldökét, majd a zöldruhásra nézett, aki keresztbefont karral, a falnak dőlve nézte romantikázó kettősünket.
- Felfelé… ahan… - értette meg végre Ywgarrd és lemászott rólam.
- Ha már ott van a szállásom! – tettem hozzá nyomatékkal, miközben megpróbáltam talpra állni.
- Segítsek? – a vörös hangjából hiányzott mindennemű hajlam arra, hogy felajánlását komolyan vegye, így csak bosszúsan nyögtem egyet.
- Nem kell neki segítség! – legyintett Hype, majd kinyújtotta kezét, hogy talpra rántsa lakótársát.
Eközben én magam is álló helyzetbe kecmeregtem, majd büszkén kihúztam magam és ismét nekivágtam egy emeltnyi lépcsősornak.
- Száz őskövet rá, hogy nem ér fel a következő szintig! – hallottam Ywgarrd hangját.
- Kétszázat rá, hogy elalszik az egyik lépcsőfordulóban! – felelte Hype vigyorogva.
- Tartom! – nyújtott kezet Ywgarrd.
- Hallom ám! – válaszoltam bosszúsan és büszkeségtől hajtva nagy lendülettel nekilódultam a lépcsősornak.
Jó darabig meneteltem fölfelé, mikor kimerülten, zúgó fejjel megálltam az egyik ablak mellett. Homlokomat a hideg üvegnek támasztva próbáltam legyőzni a rám törő rosszullétet.
Számoltam a magam mögött hagyott szinteket. Már csak kettő volt előttem. Két hosszú lépcsősor.
„Nehogymár ezek a senkiháziak fogadást kössenek rám!” – gondoltam. „Jól vagyok! Mi több, remekül vagyok! Semmi bajom! … Csak egy kicsit forog a gyomrom… de majd elmúlik! Már nincs sok hátra! Hajrá kislány! Gyerünk, gyerünk! – próbáltam erőt önteni fáradó izmaimba.
Aludni akartam, végigfeküdni akárhol és megszüntetni az émelygést.
- Még mindig nem kell segítség? – jelent meg Hype ismét.
Felélénkültem a hangjára.
- Melyik része nem érthető annak, hogy: „Nem!”? – kérdeztem és tettem néhány lépést fölfelé.
Mivel a zöldruhás nem tágított mögülem, nagy sóhajjal megkérdeztem:
- Mit akarsz te tőlem? Nem is ismerlek… Idegesítő vagy, tudod?
Hype szélesen elvigyorodott erre.
- Igen, mondták már mások is – bólintott.
- De te nem nagyon törődsz azzal, hogy mit mondanak mások…
- Általában nem érdekelnek… - vont vállat.
A rövid beszélgetés alatt elértük az utolsó lakószintet. Örömteli mosollyal fordultam hátra, büszkén kihúztam magam:
- Ennyit arról, hogy majd elalszom valamelyik lépcsőfordulóban!
- Bebizonyítottad, hogy vagány és erős vagy! – felelte gúnyosan a maszk alól.
Felbosszantott a hangja. Az egész kisugárzása. Ismerős illata. Összehúzott szemmel próbáltam belátni a zöld anyagdarab alá.
- Ismerlek valahonnan… – összegeztem végül a megállapításaimat kissé kilengve, majd sarkon fordultam és nekivágtam az utolsó lépcsősornak.
Boldog sóhajjal léptem át az utolsó lépcsőfokot. A nyitott ablakon keresztül hűvös levegő áramlott be. A látóhatár szélénél hajnali pitymallat fényei halványodtak. Töltöttem magamnak egy pohár vizet. Lecsillapítottam vele háborgó gyomromat, majd az ágyhoz léptem és megkönnyebbülten végigdőltem rajta.
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.69
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
10. hozzászólás - 2009.07.08. 15:49:11
Zúgó fejjel ébredtem. Éhes voltam és szomjas. A nap fénye bántóan élesen tűzött be az ablakon.
Meleg levegő keringett a szobában. Csend honolt mindenhol, az udvarról sem kúszott fel semmilyen zaj. Valószínűleg hozzám hasonlóan, a többiek is az előző esti tivornyázás utóhatásait igyekezett túlélni.
Nagy nehezen felkeltem, rendbe szedtem magam. Acabo békésen hortyogott az ágy végében egy maga alá gyűrt párnán. Fogalmam sem volt róla, hogy mikor jött fel aludni.
Miután magamhoz vettem egy kevés vizet, lefelé igyekeztem a lépcsőkön. Néha megálltam, hogy kinézzek a keskeny ablakokon, bár inkább csak arra volt szükségem, hogy az imbolygó világot megállítsam végre.
- Utálom a csigalépcsőt! – ismételtem sokadszorra félúton.
A lakótorony belsejében hűvös levegő segítette az ébredést. Mire leértem az udvarra, ahol az állatok gyakorlatoztak, már csak éhes voltam. A kennelben most nem láttam élőlényt. Az udvart már rendbe tették, a szanaszét szóródott, a véres szalmát kicserélték és a kennel fakerítése mögé söpörték.
A lakótoronnyal szemben, az főudvarra vezető átjáró fölött szintén egy lépcsősor vitt a magasba, ahol tornácos folyosóról nyíltak az ajtók. Végignéztem a tornácon, de ezen a reggelen nem vonzott a lépcsőmászás.
Átvágtam a kissé sötét átjárón, olyan érzés kerített hatalmába, mintha az egész vaskos várfal rám akarna szakadni. A kis járat a várfal teljes szélességén átvezetett, hogy a főudvaron kibukkanva szintén csak azt találjam, amit az előző helyen. A mulatság nyomaira már csak néhány asztal, és a kövezeten szétszórt zöld saláták levelei emlékeztettek. A húsokat rég felzabálták az állatok, a szolgálók pedig hajnal óta talpon lehettek, hogy mire uraik magukhoz térnek, minden rendben legyen.
Valahogy megtaláltam a konyhát. Azt hiszem inkább csak az éhségérzet vezetett oda. A szolgálók rémülten megmerevedtek, ahogy megjelentem az ajtóban.
- Csak éhes vagyok – léptem beljebb.
Magyarázkodásom nem nyugtatta meg őket.
- Nem rátok! – legyintettem bosszúsan és a zöldségekkel telepakolt konyhaasztal mellé ültem. – Maradt valami ehető tegnapról? – néztem fel.
Az egyik szakács megmozdult végre, lassú mozdulatokkal készített össze egy tányérnyi ennivalót és biztos távolságot tartva elém csúsztatta a tányért. Nem főztek olyan jól, mint Lia, de abban a pillanatban, ez nem nagyon érdekelt.
Miután jóllaktam, elégedetten nyújtóztam egyet, megköszöntem a kiszolgálást és elhagytam a konyhát.
- Mutatok valamit! – toppant elém Ösvényjáró kóválygásom közepette.
- Lesz olyan izgalmas, mint az esti műsor? – kérdeztem gúnyosan.
- Még jobb is lesz! – bólintott az életre kelt rémálom.
Kissé fáradtan kinyújtóztattam az izmaimat, minden sejtem sikított.
- Jól van… de csak ha nem megyünk messzire! – bólintottam, elnyomva egy ásítást.
- Nincs közel…
- Akkor majd máskor… - legyintettem unottan.
- Most! – dörögte a mágus határozottan. Nem voltam hozzászokva ilyen utasítgatáshoz.
- Most? Nem! – feleltem ugyanolyan határozottan.
Ösvényjáró szintén nem volt hozzászokva az ilyen fokú ellentmondáshoz. Remegő kézzel igazgatta meg a kalapját, miközben nyugalmat erőltetett a hangjára.
- Megmutatom az átjárót, de csak akkor, ha teljesíted a feltételemet! Azt akarom, hogy lásd, tisztességesen játszom… mégha a motivációm meglehetősen önközpontú is!
Őszinte szavaira felvontam a szemöldököm. Meglepett, hogy ilyen nyíltan felvállalta saját magát. Nem keresett kibúvót vagy mentséget a viselkedésére, mégis volt benne némi arrogancia, amivel elvárta, hogy ezt a motivációs magyarázatot elfogadjam.
- Ha messze van, griffel megyünk! – nyögtem ki nehezen. – És kell víz is!
Amíg Mycorheára vártunk, megtöltöttem a kulacsomat a vár oldalán kiépített bugyogó kútból. A fekete griff alig néhány perc múlva megjelent az udvaron.
- El kell mennünk valahová – erősítettem a kulacsomat az övemre. Ellenőriztem azt is, hogy nálam van-e a csontpálcám.
Mycorhea unottan nyújtotta ki a szárnyait. Nem engedte, hogy a hátára másszak.
„Mégis hová kell mennünk hirtelen?” – kérdezte, miközben folyamatosan szemmel tartotta az alig pár méterre ácsorgó várurat.
- Ösvényjárónak és nekem van egy kis dolgunk…
„Hogy ez a hátamra másszon?” – horkant fel a griff. Megrázta a fejét, erős csőrét szétnyitotta, tollait felborzolta, miközben idegesen toporogni kezdett.
- Fejezd ezt be! – szóltam rá határozottan, minden eredmény nélkül.
Amúgy is hasogató fejfájásom, erősödött a griff tombolását látva.
- Haza akarsz jutni? – kérdeztem hirtelen. Hangom dühösebb volt, mint szerettem volna. A griff abbahagyta a toporgást és vijjogást.
Tollait még mindig felborzolta ugyan, de kíváncsi tekintettel rám meredt.
„Haza?” – hitetlenkedett. „Úgy érted, hogy…?”
- Igen, úgy értem! – feleltem a halántékomat masszírozva. – Segít nekünk, de meg kell bizonyosodnom előbb, hogy nem fog átverni minket!
Ösvényjáróra néztem, aki állta a pillantásom. Kalapja félig sötétségbe borította az arcát, mégis éreztem, ahogy végigfut rajta valami remegés.
Mycorhea lenyugodott. Hullámzó tollazatából láttam, hogy kell még néhány perc, amíg eléggé megacélozza a lelkét ahhoz, hogy valaki mást is a hátára engedjen… főleg egy élőholt mágust.
Mikor megadóan lehuppant a kövezetre, néhány mozdulat múlva már a hátán ültem. Ösvényjáró a kövezeten toporgott.
- Repülsz vagy nincs alku! – nógattam türelmetlenül.
- Nincs meg a kölcsönös bizalom ezzel az… hümmm… lénnyel… - felelte távolságtartóan.
Az égre emeltem a tekintetem.
- Vagy felszállsz, vagy nincs miről alkut kötni! Nem fogok gyalogolni a világ végére!
Ösvényjáró megadóan sóhajtott. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára és kissé esetlen mozdulatokkal felküzdötte magát mögém.
Néhány pillanat múlva elemelkedtünk a földtől és a néhány kört tettünk meg az erőd felett.
- Akkor merre is? – kérdeztem a szorosan a griff tollaiba kapaszkodó mágust.
- Arra – próbált a fejével inteni északi irányba.
Mycorhea megérezhette, hogy mire gondol, mert a következő kör után már megindultunk a hósipkás északi hegységek felé.
Alig félórás szárnyalás után Ösvényjáró motyogott valamit, amit én egyáltalán nem értettem, de Mycorhea kissé balra dőlve röppályát módosított. Közelebb szállt az alacsony, kékesszürke fákhoz, amelyek törzsét vastagon borította a zöld moha. A bokrok tüskés ágai szinte áthatolhatatlan bozótost hoztak létre. Nem hallottunk madárfüttyöt vagy állatok neszezését. A levegő hideg és csípős volt annak ellenére, hogy a nap nyári meleggel sütött az égen.
Egy keskeny hasadék felé tartottunk, amelyen éppcsak átfért a griff. Kiterjesztett szárnyaival így is lesodort néhány követ, amelyek a sziklafalnak pattanva hullottak a mélybe, ahol elszenesedett fatörzsek meredtek az égbe, mint megannyi éles lándzsahegy.
Ösvényjáró megélénkült a hátam mögött. Mintha csak olyan hely felé közelednénk, ami számára örömteli emlékeket idézett fel. Amint kiértünk a hasadékból, a hegyek által körülölelt kis tisztásra érkeztünk meg. Itt még elszenesedett növénymaradványok sem voltak. Amerre csak néztem kékesszürke köveket láttam. Kiút csak a hasadékon keresztül illetve a hósipkák fölött volt.
Mycorhea leszállt a kietlen tisztásra. Miután lecsúsztam a hátáról és alaposan körbenéztem, Ösvényjáróhoz fordultam:
- És akkor mit is keresünk mi itt? – hangom meglehetősen csípősen csattant a hegyfal között.
- Arra! – mutatott az élőholt mágus az egyik rés felé, ami sejtésem szerint egy barlangi járatot rejtett.
- Mi van arra? – kérdeztem kissé türelmetlenül.
- Azt már neked kell megtalálnod.
Mycorhea felhorkant és megmozgatta a hátizmait, amivel gyors távozásra késztette a mágust.
„Az a hely sem tetszik” – jelezte kétségeit a griff ismét, de csak megráztam a fejem.
- Mi van ott? – kérdeztem tagoltan, minden szót nyomatékosítva.
- Nézd meg magad! – válaszolta Ösvényjáró ugyanolyan hangsúllyal.
A fejfájásom elmúlt szerencsére, helyére nyomasztó érzés telepedett.
- Ha azt akarod, hogy bízzak benned, akkor menj elől!
- Oda? Én ugyan nem… - rázta meg a fejét a mágus.
- De engem beküldenél oda? – húztam össze a szemem.
- Neked be kell menned oda… Nem ugyanaz… - rázta meg a fejét Ösvényjáró.
- Tévedsz! Nekem semmit sem kell tennem… - vitatkoztam vele hevesen.
Ösvényjáró kezdett bosszankodni.
- Menj be! Gyere ki! Elmondom az ajánlatomat! Megmutatom az átjárót! Ennyire egyszerű a képlet!
Mycorheára néztem. A griff egy bólintással biztosított, hogy figyelni fog az öntudatos lélekrablóra, amíg a járatban leszek… tekintetében láttam, hogy ha esetleg mégsem jönnék ki, akkor nagy élvezettel le is hajítja a magasból az üszkös fák közé.
Elindultam hát a barlangi bejárat felé. A sziklákon jó néhány méternyi mászás után értem el a sötét és keskeny hasadékot.
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.64
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
11. hozzászólás - 2009.07.08. 15:53:14
Tüzet csettintettem és beléptem. Épp olyan szűk járatban voltam, amilyennek tűnt. Egyenetlen felülete léptenként horzsolta hol a vállam, hol a kézfejem, épp ahol hozzáértem. Egy ízben a fejem is bevertem egy lelógó darabba.
Hangosan átkozódva fogadtam meg, hogy ezért nagyon fog szorulni Ösvényjáró, ha máshol nem az arénában csapom agyon.
A járat mintha soha nem akart volna véget érni, jobbra-balra kanyargott, néhol mászásra kényszerített, biztosítva arról, hogy ha menekülni kell, akkor ezen az úton nem fogok tudni.
Újabb kiálló szikladarab vágott fejbe.
- Óóó a jóóó édes életbe! – kaptam a fejemhez. Hajamhoz vér tapadt, a frissen nyílt sebhelyből. – Na még ez is! – dohogtam. – A francért kellett nekem bejönni!
Hűvös levegő söpört végig a járaton ekkor, mint egy rövid szellő.
„Dzsó” – villant belém. Körbenéztem a szűk járatban, de sehol senkit nem láttam. A rossz érzés egyre inkább körbevonta a lelkem.
„Mi történhetett vele?” – vissza akartam fordulni, a griff hátára pattanni és megkeresni, akárhol is volt éppen. Néhány percnyi ácsorgás és fejvérzés után azonban inkább tovább indultam a járatban.
„Elvégre nem én tűntem el hónapokra!” – húztam ki magam büszkén. Ennek következtében ismét lehorzsoltam a vállamról egy darabka bőrt. „Tudja, hogy hol talál meg, ha akar valamit, majd megkeres… Node mi van, ha bajban van? Ha nem tud megkeresni? … Nagyfiú már, tud magára vigyázni! … És ha fogságba esett? Ha nem tud elmenekülni? … Akkor ott vannak a gyémánt barátai és majd megkeresik! … És ha egy másik? … Akkor majd az a másik kisegíti a bajából…”
Észre se vettem, hogy mennyit haladtam előre. A járat kiszélesedését inkább csak éreztem. Szétnyitott tenyeremre hívtam a tűzlángot és egy mozdulattal tűzgolyóvá szélesítettem.
A fény egy lapos és hosszúkás alakú üreget világított meg. A járat ezzel vége volt, nem vezetett tovább. A hideg és bűzös levegőtől megborzongtam.
A hirtelen fényre halk nyögést hallottam válaszul.
- Ki van itt?
- Oltsd el! – jött egy sötét sarokból.
Néhány pillanatig tartó szemmeresztés után megláttam egy kuporgó alakot, aki a köpenyét az arca elé tartva próbálta a bántó fényességet elzárni a szeme elől.
- Mit keresel itt? – néztem szét döbbenten, miközben a tűzgömbből kékesfehér fényű oszlopot alakítottam, amit a mennyezetre küldtem kettőnk közé.
- Nem bírom a túl erős fényt… - húzta le a köpenyt.
Halvány, beesett arcot láttam, ami a sápadt fényben inkább már csak egy bőrhüvelynek tűnt, amit némi lélek tart még életben.
- Mit csinálsz itt? – közelítettem a kuporgó alakhoz.
El se tudtam képzelni, hogy mi a bánatot kereshet valaki egy ilyen helyen. Úgy tűnt, jó ideje tengeti itt a napjait és nincs semmi, ami kimozdítaná innen.
- Segíthetek? – nyújtottam ki a kezem, mikor elég közel értem.
Aszott bőre kéklően nyelte el a halvány világítás fényét.
- Nincs már értelme… nincs értelme semminek! – felelte rekedtes hangján.
- Minek nincs értelme? Miről beszélsz?
Ismét végigfújt a szél a járatban, majd elült az üregben. Valami lehetet a levegőben, mert a csuklyás alak megremegett, felemelte a fejét és felnyögött.
- Úristen! – nyögtem ekkor.
- Megleptelek? – tápászkodott fel a falnak támaszkodva.
Nyoma sem volt a néhány pillanattal korábban még megtörten kuporgó léleknek.
- Mit csinálsz itt? – ismételtem újra, miközben kétségbeesetten széttártam a kezem.
- Pihengetek.
Döbbenten meredtem az előttem álló valaha hatalmas végzetúrra. Mellkasán zöld ékkő halvány fénye derengett. Nem volt olyan fényes smaragd kő, mint azoké, akiket ismertem. Mintha feladta volna az életét, nem akart volna küzdeni semmiért, csak csendes beletörődéssel sodródni egyik napból a másikba.
- Mikor váltottál hordát? – nyögtem ki nehezen.
- Mielőtt elvonultam ide.
- Elvonultál? Úgy érted, önként?
- Minek küzdeni? – állt fel teljesen. Még mindig magasabb volt nálam, bár nem is hasonlított ahhoz, akit valaha ismertem.
- Minek küzdeni? – ismételtem bután. – Hogy mondhatsz ilyet?
- Így is, úgy is meghalunk a végén, akkor minek szenvedjem végig az életet?
- Te megőrültél? Ez itt a szenvedés!
- Ez itt jó nekem – felelte határozottan.
- Jó? Ébresztő!!!
- Fejezd be ezt a gyerekességet! Az én választásom, az én döntésem! Találkoztam valakivel… aki megmutatott egy másik világot… - vonta meg a vállát.
- Másik világot? Elrágták az agyad valami bogarak? Nézz körül, hogy hol vagy? Napról napra elsorvadsz! És persze arról ne is beszéljünk, hogy hányan aggódnak miattad!
- Aggódnak? Ugyan kik?
Döbbenten néztem az előttem álló végzetúrra. Annyira más volt, mint amilyennek megismertem… semmi, de semmi nem volt benne abból, ami alig két hónappal korábban még mágnesként vonzott. Hidegség áradt belőle, mintha valaki más birtokolta volna a testét és a lelkét.
- Mondjuk én… - néztem a szemébe végül.
- Ugyan már! Kellemes kalandunk volt csupán – felelte tárgyilagosan.
A szemében hirtelen felvillant valami. Ugyanaz a tekintet, amellyel rám nézett a tóparti tisztáson, amely mindig sokkal többet elárult annál, amit kimondott. Amiből mindig ki tudtam olvasni, hogy mit is gondol… amivel akaratlanul is utat nyitott a lelkéhez.
- Én szerettelek – bukott ki belőlem hirtelen, miközben kinyújtottam a kezem és megsimogattam aszott arcbőrét.
Néhány pillanatra, mintha visszatért volna az, akit ismertem. Dzsó, a gyémántváros diplomatája. Mintha magában küzdött volna valami ellen, ami számomra megfoghatatlan és elérhetetlen volt. Nem tudtam segíteni neki, csak néztem, ahogy a régi fény lassan eltűnik a tekintetéből… visszahúzódik, hogy valami másnak adja át a helyet… valaminek, ami nem ő... valami megszálló erőnek, aminek enged, hogy tönkre tegye…
Szája szegletében gúnyos mosoly, szemében hideg megvetés jelent meg.
Arcbőre is megváltozott, mintha valami nyálkás-ragacsos anyag vonta volna körbe a testét.
Önkéntelenül is hátraléptem a változás láttán.
- Azt hitted, megmenthetsz!
- Azt hittem, te is akarod… - ráztam meg a fejem.
- Ugyan – hangjából sütött a gúny és az elégedettség érzése, azt látva, hogy mennyire felkavart az átváltozása.
- Értem… - nyögtem ki nagy sokára.
Az újabb széllökés nehéz, meleg levegővel töltötte meg az üreget.
- Mondtam, hogy nem könnyen szabadulsz tőlem!
A mély hang szinte körülvett, a bőrömhöz ért, benne álltam, mint egy légüres térben. A meleg levegő elemelt a talajtól.
- Azt hitted, hogy nem találok gyenge pontot? – hallottam ismét. – Ha már a toronylakóktól távol tartottál… kénytelen voltam valaki mást keresni!
„Na de pont őt?” – sikított a lelkem, miközben tehetetlenül néztem, ahogy Dzsó egykor kívánatos testét körbefonja valami nyálkás anyagú hálószerű kötélzet.
- Ő már az enyém! – harsogta elégedetten a hang.
Könnyek szöktek a szemembe. Nem akartam elveszíteni a kék óriást.
- Légy átkozott! – tört ki belőlem hirtelen, ezzel együtt felizzott körülöttem a levegő.
Tűz lángjai csaptak ki a testemet körülvevő aurából, széttárt ujjaimból léghullámok ostromolták a barlang falait, a sziklák megremegtek a talpam alatt.
- Ugyan-ugyan! – sustorogta tovább a meleg szél, kacagva erőlködésemen.
A tűznyelvek körbefonták a léghullámokat, tölcsérszerű légörvény csapódott a falnak. A nyálkás háló visítva húzódott vissza a sziklába.
Ekkor összezártam az ujjaimat, széles kört írtam le a kezemmel a tűztölcsér körbefonta a diplomata testét és elemelte a faltól. Bal kezemmel a tűzközben tartottam, miközben jobb kezemet oldalra nyújtottam, a szűk és keskeny járat felé. Újabb léghullámot küldtem a járatba, amely erre vonaglani és tekeregni kezdett. Apróbb kövek hullottak mindenfelől, ahogy a szűk járat kiszélesedett.
- Elviszem! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Akarja egyáltalán, hogy elvidd? Nem maradt volna veled, ha tényleg így akarná? Ha annyira szereted, figyelhetnél arra, hogy ő mit akar? – felelte lustán a hang.
A tűzkörben lebegő testre néztem. Arra a testre, amelyben valaha Dzsó élt, amely most tehetetlenül lebegett a tűzkörben.
Visszahívtam a tűzörvényt, a barlang kövezetére fektettem a kékséget. Eltűnt róla a nyálkás bevonat, fáradtnak és nagyon öregnek tűnt. Nehézkes légzéssel kapkodta a levegőt.
Még mindig lobogó aurával térdeltem mellé.
„Mit csináljak most?”
Régen megtanultam már, hogy mások életét irányítani nem lehet. Bármennyire is tudom, hogy szerintem mi a helyes és mi a jó… dönteni nem dönthetek helyette.
- Miért csináltad ezt? – kérdeztem végül.
- Azt hittem... jó lesz... – nyögte nehezen.
- És az lett?
- Egy másik életben … talán … még helyrehozhatom … a tévedésem…
- Talán…
Lassan lélegzett már. Egyre lassabban.
- Örülök, hogy eljöttél… - mosolygott a szeme utoljára, majd megadta magát a testét elsorvasztó végzetnek.
Nem akartam, hogy elmenjen, bár legfőképp azt nem akartam, hogy nélküle maradjak. Igen, minden vitánk ellenére, nem akartam nélküle maradni ezen a világon.
A meleg levegő összesűrűsödött. Körbeölelte, kitöltötte az üreget.
- Ő már az enyém! – sustorogta elégedetten, mint egy keselyű, aki a halott test fölött köröz.
- Nem!
A tűzkarikával ismét körbevontam Dzsó testét, egy mozdulattal összecsaptam a tenyerem, mire a tűz azonnal birtokba vette. Az égő hús bűze keserű szaggal töltötte be az üreget.
Elégedett mosollyal álltam fel.
- Nem csinálsz belőle bábot, mint a többi követődből!
A meleg levegő felforrósodott, égette a bőröm, szinte elzárta az utat a járat elől. Ennél többet azonban nem tudott tenni. Csak hangja volt, testet nem öltött a Sötét Úr, így egy mozdulattal szélvihart söpörtem és elindultam kifelé. Mögöttem apró kavicsok kezdtek peregni, betemetve a járatot, hogy soha többé senki ne találja meg ezt az üreget.
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.67
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
12. hozzászólás - 2009.07.16. 20:37:34
Düh és csalódottság tombolt a lelkemben, ahogy gyors léptekkel közelítettem a griffhez és Ösvényjáróhoz. Mycorhea előbb észlelte a bennem lobogó indulatot, mint a mágus, így mielőtt a varázsló valami trükkel eltűnt volna a szürke tisztásról, a griff nyugodt mozdulattal meglengette oroszlánfarkát, mire Ösvényjáró kis darabon felszántotta a szürke követ.
A mágus nyögdécselve igyekezett menekülni, de a griff egy ugrással mellette termett és mellső oroszlánmancsát az élőholt mellkasára helyezte. Finomnak nem nevezhető mozdulatát nyomatékosította azzal, hogy mind az öt éles karmát kieresztette.
Dühöngő fúriaként érkeztem meg. Díszes vérfarkasagyar tőröm már a kezemben villant, amikor a mágus mellé térdeltem. A tőrt azonnal a torkának szegeztem.
- Mondj egy okot, hogy ne szabadítsalak meg az életedtől! – sziszegtem.
- Nem ölhetsz meg egy végzeturat… - nyögte ki.
Bár hangján hallottam, hogy ebben a pillanatban biztos benne, hogy fültől fülig húzom a kést a nyakán.
- Elfelejted, hogy nem vagyok végzetúr! – feleltem.
Néhány pillanatig farkasszemet néztünk egymással, éreztem, ahogy próbálja az elmémet a befolyása alá vonni.
- Fejezd be! – sziszegtem, miközben vér serkent a nyakán.
Ezalatt Mycorhea kissé távolabb húzódott. Biztos távolságba egy esetleges mágusharctól.
- Nekem kell bemenni, he? Mi ez az egész? Miféle cselt szövögetsz már megint? – néztem a bőrtelen, inas arcra.
Minden mozdulat, amellyel megrándult az arcán egy izom, amellyel vér áramlott végig az erekben, a fehér hús, ami bűzt árasztva bomlott, a félelem szaga, amit eddig soha nem éreztem rajta… kitisztította a vörös köd lepte agyamat.
- Miért mondtad, hogy még életben van? – kérdeztem kevésbé indulatosan.
- Nem volt igaz? - próbált válaszolni nemtörődöm stílusban, ahogy megérezte, hogy nem fenyegeti a halál szele.
- Ne dühíts fel még jobban! – lobbant fel a haragom megint.
- Láthattad, hogy Chara-din mindent megtesz, hogy visszatérjen! – felelte kis hallgatás után. – Ha segítesz nekem, én is segítek neked, hogy elmehess innen, mielőtt ez megtörténik… a te világodban nem kell vele törődnöd…
„A te világodban…” – dübörgött végig az agyamban. Ott, Ösvényjáró nyakának szegezve a tőrt, rájöttem, hogy nem tudom többé azt mondani, hogy melyik is az én világom… nem olyan régen éltem itt, mégis annyi mindent és mindenkit megismertem, megkedveltem, hogy nem tudtam volna elmenekülni… pont akkor, mikor a világukat uralni vágyó erő elleni harcra kellene készülniük… Megfutamodni gyáván… ezt a tulajdonságot sosem éreztem hozzám tartozónak…
Ösvényjáró megérezte, ahogy lassan felszívódik, eltűnik a dühös indulat… a kést is elhúztam a nyakától.
- Mit akarsz az Áldott Kesztyűkkel? – kérdeztem.
- Azt mondtad, hogy nem kapom meg – krákogta Ösvényjáró, ahogy lassan feltápászkodott.
- Nem is… csak érdekel, hogy mit csinálnál vele?
Ösvényjáró kis ideig magába fordulva gondolkozott. Hosszú inas ujjai mozdultak csak, ahogy tanakodott magában, hogy mit és mennyit mondjon el nekem. Széles karimás kalapja egy karnyújtásnyira gurult, mégsem nyúlt érte. Kopasz fején, hosszú kese hajszálakat lóbált a szél.
Még mindig fél térdre ereszkedve, a tőrt szorongatva vártam válaszát.
Azt hiszem ő is tisztában volt vele, hogy ha nem elég meggyőző a válasza, akkor itt magad kísértetnek a kietlen kövek között.
- Kell nekem valami… - kezdett bele, majd nem folytatta.
- Neked mindig kell valami… - sóhajtottam kissé türelmetlenül.
- Egy könyv… egy mágus könyve… első ránézésre könyvtárba való, pergamenlapos, aranycsatos, ősrégi…
- És mit tud ez a könyv? – kérdeztem, hogy előmozdítsam a beszélgetést.
- Egy nagy hatalmú mágus könyve ez… mármint nagyhatalmú mágus volt…
- … aki sajnos meghalt évszázadokkal ezelőtt… - szúrtam közbe türelmetlenül, unott hangon.
- Honnan tudod? – nézett rám meglepődve, mire csak legyintettem.
- Mindig így szokott lenni! A mágusok élnek, aztán meghalnak… hátrahagynak ezt vagy azt, amit egy-egy hatalomvágyó utódja meg akar szerezni… Túl öreg vagyok ahhoz, hogy újdonságokat mondj… - tettem hozzá, meglepett arcát látva.
- Morgan varázskönyvéről van szó! – jelentette ki végül.
Kihúzta magát és szemmel láthatóan várta, hogy nagy áhítat töltsön el a kimondott szavak hallatán.
- És? – kérdeztem.
- És??? – meredt rám döbbenten. – Morgan a hatalmas tudású varázsló volt! Akkora, hogy Leah neki ajándékozta a saját lénye egy darabkáját! Halhatatlan szelleme és lelke akkora tudást birtokol, amit elképzelni sem tudsz! Varázstárgyainak darabkái önmagukban felérnek a teljes Elit Horda tudásával!
Felálltam az élőholt mellől. Mikor legutóbb láttam, akkor is egy ősi hatalom tudását akarta megszerezni... és bár újjászületett Ghallán, mégiscsak tény, hogy elbukott az úton, amelyen akkor elindult. Eltettem a tőrt az övembe, majd összehúztam a köpenyem magam körül.
Összevont karral, megrovó tekintettel néztem a mágusra:
- Több dolgot sorolnék el nagy hirtelen: Idehoztál, hogy lássam Dzsót meghalni! Még mindig nem értem, hogy ennek mi volt a célja! Aztán emlékeztetnélek, hogy legutóbb sikerült belehalnod a nagyravágyásodba! Szeretnél engem küldeni a túlvilágra ezúttal?
Ösvényjáró feltápászkodott a sima kőről.
- Dzsó szenvedésein én nem tudtam segíteni. Ezért hoztalak ide téged… tudtam, hogy valamit úgyis fogsz csinálni, ha meglátod…
Szavai már-már őszintének hatottak. Mintha tényleg bántotta volna, hogy nem tud vegetáló barátján segíteni.
- Morgan varázskönyvét megszerezni valóban nincs elég hatalmam… megnyugtatlak neked sincs hozzá elég… - döbbent tekintetemet látva széttárt karral gyorsan folytatta: - Csak tényszerű vagyok…
- Akkor meg minek neked az a nyomorult papírhalom? – fakadtam ki végül.
- Segíthet neked is… - próbálkozott kitérni a válasz elől.
- Neked miért kell? – kezdtem elveszíteni a türelmem.
- Maradjunk annyiban, hogy kötöttem egy nem túl előnyös alkut Leah-val… cserébe, hogy visszatérjek… ha megszerzem a könyvet, megtörhetem az alkut… ésmég…
- Megtörheted az alkut? Amit egy istennel kötöttél? – képedtem el teljesen. – És még van tovább is? – váltott át a hangom hitetlenkedésbe.
- A könyvvel visszahozhatod az életbe Dzsót… ha akarod… - vont vállat Ösvényjáró, majd kalapja után nézett, amit a szél körbe-körbe fújdogált.
Néhány percig szótlanul bámultam az élőholt mágusra, majd tanácstalanul Mycorheára néztem, aki büszkén megrázta a fejét, jelezve, hogy nem hajlandó nyilatkozni az elhangzottakról.
Ösvényjáró végre utolérte a kalapját, amit mélyen a fejébe húzott, majd válaszra várva rám nézett.
- Mit kezdjek egy ilyen bomlóhúsú élőhalottal, mint amilyen te vagy? – indultam meg a lustán várakozó griff felé.
- Elvégre nem a külső számít – húzta kaján vigyorra a száját Ösvényjáró.
Gúnyos megjegyzésére, nem reagáltam. Csupán Mycorhea félkörívben lendülő farkát láttam villanni a szemem sarkából.
- Nah! Ebből elég volt! – dühöngött Ösvényjáró, miközben jobb oldalát végighorzsolta a köveken.
A griff hátáról néztem le a köveken elfekvő élőholt mágusra.
- Velünk jössz vissza?
- Miért, hogy mennék? – tápászkodott fel a megtámadott, hangjából valódi düh sütött.
Kissé remegő izmokkal mászott fel a griff hátára. Miután Mycorhea a levegőbe emelkedett és magunk mögött hagytuk a szűk átjárót is, Ösvényjáró türelmetlenül a levegőbe kiáltott:
- Akkor most segítesz vagy nem?
- Azt hittem egyértelmű… - feleltem kissé gonoszkodva.
- Nem, baromira nem egyértelmű…
- Pedig nem hagytalak ott a hegyek között…
Ösvényjáró dühös válaszra nyitotta a száját, miközben elszállni készülő kalapja után kapott, amit fél kézzel a fején tartott, míg a másikkal megpróbált a grifftollakba kapaszkodni.
Lassan kaján vigyorba torzultak bőrtelen, fehérhúsú izmai, amint megértette a szavaimat.

Már messziről látszott, hogy valami nincs rendben az erődben. Színes fények villantak, ahogy különböző varázslatok röpködtek a levegőben. Egy-egy robbanás szúrós szagú füstjét hordta felénk a szél.
- Mi az ördög? – morogta Ösvényjáró a hátam mögött.
Kis tisztáson szálltunk le a rácsos kaputól néhány méterre. Ösvényjáró szinte menekült a griff hátáról, de ezt sietségnek álcázta, amellyel a felhúzott rácsozat felé igyekezett.
Megsimogattam Mycorhea tollait, nem állt szándékomban a rendrakásban részt venni. Vendég voltam csupán és ennek minden pillanatát élvezni akartam, mégha el is kellett ismernem, hogy megkedveltem az erőd lakóit.
Szürke füstcsík kúszott az égre, át a várfalon, a csipkés szirt fölött, hogy a lábam előtt landoljon.
Az eloszló szürkeségben megláttam egy zöld kesztyűt, majd egy csizmát. A poros, szakadt ruházat nem hagyott kétséget afelől, hogy egy irgalmatlan nagy pofon áldozata fekszik a lábaim előtt.
Mycorhea felhorkantott. Kezdettől fogva nem kedvelte Hype-ot.
- Vitatkoztok? – néztem a maszkos falmászóra.
- Vitának nem nevezném… - nyögte kissé megtörten a zöldruhás.
- Hát akkor?
- Betolakodó… és ilyenkor nincs Trinigan sehol… Te talán segíthetnél? – éledt fel hirtelen Hype.
- Én? – vigyorodtam el kajánul. – Nem vagyok teljesen hülye…
- Pedig te talán elbírnál vele! Szó nélkül átlépte a várkapu küszöbét és azóta, mint egy tomboló időjárási anomália tör-zúz minket porrá…
- Khmm… a többieket nem látom az égből potyogni, úgyhogy inkább csak téged tör-zúz… - köszörültem meg a torkom.
- Jó-jó, ezt most hagyjuk… - legyintett Hype.
- Tehát ha neked van vele problémád, akkor miért én küzdjek meg a jövevénnyel?
Hype megadóan legyintett és kissé bicegve visszaindult a csapóajtón keresztül.
- Khetty? – harsant a várfalak között egy felettébb ismerős női hang. – Itt van? Hol?
Mycorheára sandítottam. Nem voltam benne biztos, hogy a hang tulajdonosát én is ekkora lelkesedéssel fogom viszont látni.
A csapóajtón bicegő Hype éppcsak félre tudott ugrani a szélvészként közeledő végzetúrnő elől.
- Mit keresel te itt? – zengett végig a környéken a végzetúrnő hangja.
- Ezt én is kérdezhetném… - lepődtem meg az egykori gyémántváros cukrászdájának tulajdonosa láttán.
- Hosszú történet! – legyintett Piciklon. - Ezek szerint ismét egy szövetségben? – vigyorgott a végzetúrnő lelkesen.
- Legalábbis egy darabig – bólintottam.
- Ez a dög még megvan? – nézett a griffre. – Hogy Dzsó mennyire utálta, mikor a közeledben tanyázott… Válj meg tőle! Hátráltatja a kapcsolatotokat! – lapogatta meg barátilag a hátam Piciklon, mire Mycorhea halk morgással válaszolt csupán.
- Nincs mit hátráltatni… - válaszoltam kissé bosszúsan, majd megindultam az erőd felé.
Örültem Piciklonnak, régen láttam már, de mégsem kívántam órákon keresztül fecsegni.
- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem, mikor a bajnoki medáljával játszó végzetúrnő utolért.
- Körbenézek itt-ott… ismersz… - vont vállat könnyedén. – Mint a forgószél jövök-megyek…
- Ahan… - léptem át a tüskék alatt, majd megdermedtem a látványtól.
A színes felhők, amiket láttunk, nem varázslatok robbanásainak volt köszönhető, hanem annak, hogy színes varázsgömbök csapódtak a vár falának, mindenféle alakzatot és pacát festve a kövekre.
- Te mit csináltál? – kérdeztem döbbenten.
- Unalmas és lehangoló volt ez a szürke… nem passzolt a hangulatomhoz… - vont vállat Piciklon és a védfalra felfutó lépcső felé indult.
Ösvényjárót úgy tűnt még nagyobb sokk érte, mert csak állt mellettem a kapuban és néha pislogva meredt előre ahol a színes pacák között egy végzetúr testének körvonalai voltak kivehetőek.
- Szerinted az ott Hype nyoma? – kérdeztem óvatosan a bomló bőrű várurat, aki képtelen volt válaszolni, csak nyögött valamit, amit én igennek vettem.
Néhány lépést tettem a lépcső alatti átjáró felé, mikor Ösvényjáró visszafojtottan dühöngő hangját még meghallottam:
- Ezt így nem bírom elviselni… másik helyre költözünk! – azzal sarkon fordult és sietve elhagyta az erődöt.
A hozzászólást Khetty módosította 2009.07.17. 00:31:34-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.69
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
13. hozzászólás - 2009.08.02. 18:12:35
Amint Ösvényjáró alakja elveszett a poros út kanyarulatába kinyúló faágak takarásában, Piciklon megállt mellettem:
- Jó volt így? – kérdezte a térkapukat megnyitó ősi medáljával játszadozva.
- Kicsit sajnálom szegényt… - biccentettem oldalra a fejem, meggyőződve arról, hogy lobogó köpenyének utolsó lebbenése is eltűnik.
Ekkor nagy sóhajjal, mint aki egy hatalmas munkára készül, megfordultam:
- Kicsit túl színes lett… de az a minta a falon… nos! A legjobb része a dekorációnak!
Nagy lendülettel indultam meg a lépcső alatti átjáró felé, mikor Acabo lobogó fülekkel megállított:
- Elvittem! Mindet elvittem! – vigyorgott szélesen.
- És?
- Azt mondani, jönni! Mindenki azt mondani, hogy jönni…
- Remek! – vigyorodtam el elégedetten.
- És most? – kérdezte Piciklon.
Összedörzsöltem a tenyerem, amelyet halványsárga csíkok fontak össze:
- Most? Szórakozunk egyet!
Az esti alkonyat fényei vörös színűre festették az erőd falait. Aki a távolból figyelte azt hihette, hogy hatalmas mágusok csatáznak egymás ellen vakító varázslatokkal. A környékbeli falusiak már így is messzire elkerülték a Zöld Pókok erődjét, de mikor meglátták, hogy Ghalla-szerte ismert és félt végzeturak gyülekeznek az erőd falain belülre, még szorosabbra zárták nyomorult kis viskóik ajtaját… mintha ez megvédhette volna őket egy támadástól.
Sokat dolgoztunk a nap folyamán, de a végeredmény megért minden verejtéket.
Az érkező vendégeket Acabo fogadta. Annyira megtisztelőnek érezte a feladatot, hogy még arra is hajlandó volt, hogy megmosakodjon és tiszta inget öltsön.
A meghívott vendégek egymás után érkeztek. Volt, aki befogott állat hátán érkezett, volt aki gyalogszerrel sétált fel az erőd falai közé.
A legkorábban érkező Fantaghiro és Skorm volt, akik még az utolsó simításokban is segédkeztek. A vendégek izgatottan léptek át a vasrács alatt. Láthatóan a végzeturaknak fogalma sem volt róla, hogy miféle móka készülődik. Úgy tűnt, még sosem hallottak efféle összejövetelről… de a kíváncsiságuk győzött.
Szinte biztos voltam benne, hogy ahhoz túl kíváncsiak, hogy kihagyjanak egy ilyen rendezvényt.
A feldíszített főtéren székekkel körbevett asztalok sorakoztak egymás mellett. Az asztalokon a végzeturak számára különös tárgyak hevertek, két asztalnál egy-egy lélekkufár ácsorgott, akiket a börtönből hoztunk fel az estére és az asztal mellé láncoltuk.
Ezért is kellett Ösvényjárót kis időre eltávolítani az erődből. A lélekkufárok alig egy héttel korábban át akarták verni. Nem tudták, hogy kivel állnak szemben és megpróbáltak rásózni egy kiégett Deflektort. Ösvényjáró akkora haragra gerjedt ettől, hogy a kufárok nyomban a kínzókamrában végezték.
Másnap bekopogtatott a vasrácson a Ghallai Lélekkufárok Jogi Egyesületének képviselője. Szerencséje volt a felékszerezett lénynek, hogy én nyitottam ki a rácsot, így csak a griff elől kellett elmenekülnie és nem végezte élettelen tetemként a csipkés szirteken, mint néhány korábban nálunk járt társa.
A lélekkufároknak pedig megígértem, hogy ha az este folyamán rendesen viselkednek, akkor szabadon távozhatnak az erődből. Gyorsan átlátható volt, hogy akármekkora tiszteletet is követelnek maguknak, ha egy végzetúr a szabadságukat ígéri meg nekik, akkor ugyanolyan erdőszéli manókká válnak, mint Acabo volt régen.
- Azt hiszem, mindenki megjött! – jelent meg Piciklon a toronyszobában, amelyet érkezése óta ketten foglaltunk el.
- Remek! – fordultam el a nyitott ablaktól. – Hát akkor mókázzunk!
Könnyű anyagból készült, hosszú vörös ruhát viseltem, amely a vállamon volt megcsomózva. A köpenyem lassú átmenettel folyamatosan változtatta színeit.
- Te hová készülsz ebben a hacukában? – lepődött meg Piciklon, még sosem látott így.
- Ez valami olyasmi, amit ti végzeturak sosem fogtok megérteni!
- Nem kell ilyen fellengzősen beszélni – vonta össze a szemöldökét Piciklon. – Mert díszes ruha ide vagy oda, berángatlak az Arénába!
- Ahan… - sétáltam el mellette, lefelé a lépcsőn.
Mikor leértem a főtérre kissé tanácstalan és türelmetlen vendégeket láttam egymás mellett toporogni. Normális esetben ezek a végzeturak halomra verik egymást és most mégis itt várakoztak arra, hogy végre elmondjam, hogy mégis mi a jó fenéért hívtam ide őket.
- Köszöntelek Benneteket! – néztem végig rajtuk mosolyogva. – Remélem, jól fogjátok érezni magatokat nálunk!
- Jobban érezném magam, ha ez nem lenne itt! – bökött Atreus a háta mögé, a részeges és kissé mosdatlan Stubbra mutatva, akinek hosszú szakállából csöpögött a sör.
- Fürdessétek meg! – intettem az erőd fala mentén felsorakozott szolgáknak, akik az előre elkészített dézsához cipelték a kézzel-lábbal hadakozó törpét.
- Ezennel megnyitom a Filet Vert-et…
- A mit? – vágott közbe Fantasylia döbbenten.
- A Zöld Hálót, Ghalla első kaszinóját!
Bejelentésemre tanácstalan értetlenkedés volt a válasz. Egymásra vetülő tekintetek, amelyekből tisztán ki tudtam olvasni, hogy azt gondolják, megőrültem.
- Lord Sanyi! Játszanál velem egyet? – mutattam az egyik asztalra, amelyen kártyalapok hevertek.
A lélekkufár remegő kézzel nyúlt a lapokhoz, amelyeket keverni kezdett. Túl sok nagyhatalmú úr vette körül.
- És mi ez? – kérdezte a zafír hordás hatalmasság.
- A mi világunkban pókerként emlegetik… - mosolyogtam.
Alig fél óra múlva a körénk sereglett végzeturak szkeptikus tekintete lelkes csillogássá változott. Egymás után ültek le a székekhez, hogy elnyerjék egymás ősköveit. Miután láttam, hogy a játék már nélkülem is beindul, és egymás után foglal helyet Craslorg, Fantasylia, Anababa, Tierga, Danka és Kovi, felálltam a székről.
Egy pillantással végigmértem, ahogy együtt játszik az Elit Horda és a Tyrant vezére, majd az ácsorgókhoz fordultam.
- Másik játékkal is készültünk – mutattam az alig néhány lépésnyire lévő asztalra.
A lélekkufár először bizonytalan kézzel pörgette meg a golyót, amely pattogva pörgött a fekete-piros számok fölött, hogy megálljon az egyik számnál.
- És ez meg mire jó? – nézett rám kissé értetlenül Atreus.
- Szerencse… ha nyersz, annyi őskövet kapsz, amennyivel egész életedben kisütheted a Lélekkutat…
- És ha veszítek?
- Nos, ez esetben nem lesz mivel kutat sütögetni…
- És mindezt bízzam a szerencsére? – hördült fel Incubus.
- Ettől játék.
- Abban a másikban, legalább kell gondolkozni, figyelni… - bökött a háta mögé Atreus.
Az arcukon láttam, hogy a rulettel még barátkozniuk kell ezen a világon, így egy másik asztalhoz sétáltam velük.
- Ez is kártya? – legyintett kissé unottan StevZ.
- Úgy hívják Munchkin. Egy célja van a játéknak: keresztbe tenni a másiknak!
Izzó csillogás lobbant fel a tekintetekben, ahogy izgatottan leültünk az asztalhoz játszani.
Az erőd lakói a mellvértről nézték csak, ahogy a Ghalla-szerte ismert végzeturak és végzetúrnők ahelyett, hogy egymást püfölnék félholtra, hangos nevetéssel és elégedett hátba veregetéssel próbálják a játékban legyőzni egymást.
Az asztalhoz velem együtt StevZ, Piciklon, Lord of Destiny és Incubus telepedett le.
- Seligen nagyúr megérkezett! – sipította túl Acabo hangja a végzeturak beszélgetésének zaját.
- Seligen! – siettem a későn érkező elé. – Örülök, hogy eljöttél! – invitáltam az asztalunkhoz az újjászületett nekromantát.
- Üdvözlök mindenkit! – nézett körbe a gyémántváros volt főzombikészítője. – Hoztam pálinkát! – vigyorodott el szélesen a nekromanta.
Emlékek képei tódultak az agyamba. Seligen entbogyó-pálinkája már sok fejfájást okozott korábban is, de nem lehetett kihagyni.
- El kell intéznem valamit! Azonnal jövök! – álltam fel az asztal mellől, hogy még tiszta fejjel elintézzem az este legfontosabb feladatát.
A fürdőhelyiség felé vettem az irányt, amelyhez a kennel udvarán át vezetett az út. Egy kis boltíves átjáró után néhány lépcső vezetett a téglákkal borított fürdőbe.
A legalsó lépcsőről már hullámzó pocsolyába léptem. Hosszú ruhámra azonnal felkúsztak a víz cseppjei.
- Ne kiabálj már ennyire! – csippentettem fel a szoknyámat. – Úgyse hallja senki…
- Fürdésről nem volt szó! – őrjöngött a törpe egy halomnyi fürdőhab alól.
- Ha nagyon kiabálsz még a szakállad is levágják!
- Azt próbáld meg! – villant Stubb szeme dühösen.
- Akkor higgadj már le! – intettem a kezemmel, mire a csurom vizes szolgálók elhagyták a fürdőt.
Miután kettesben maradtunk, a boltív alá fekete zselés masszát varázsoltam.
- Beszállsz mellém? – kérdezte ekkor vigyorogva Stubb.
- Én? Törpe asszonynak nézek ki?
- Nem.
- Akkor meg, minek kérdezel ilyen hülyeségeket?
- Gondoltam…
- Ne gondold! Elhoztad, amit kértem?
- El… de ha ez kiderül…
- Akkor mi lesz? – néztem a törpére kissé unottan.
- A sztázisvarázs alól sem volt egyszerű kicsempésznem, de az, hogy itt is hagyjam… nos… Tudod, hogy milyen hatása van… ha Incubus nálunk hagyta, biztosan nem volt véletlen… és nézd meg, amúgy is mivé lett… Nem kéne a közelében tartani a Kesztyűket.
Kis ideig azon gondolkoztam, hogy vajon elmondjam-e Stubbnak, hogy a felsorolt ellenérvei nem túlságosan helytállóak, de mivel Incubus átváltozásáról alig néhányan tudtunk, úgy ítéltem meg, hogy jobb, ha ez így is marad.
- Hol vannak a Kesztyűk?
- A söröshordóban – vont vállat Stubb.
- Hogy hol?
- Nem gondoltad komolyan, hogy magamnál tartok egy ilyen tárgyat!
- Akkor pattanj ki a dézsából!
- Jó lenne, ha nem parancsolgatnál… - vonta össze Stubb bozontos szemöldökét, majd kimászott a vízből.
- Kint megvárlak! – fordultam meg.
Egy legyintéssel felszívódott a fekete zselészerű anyag.
- Megijedtél, mi? – hallottam még Stubb vigyorgását.
- Baromira… - feleltem kissé unottan.
Alig néhány perc múlva megjelent mellettem frissen megfürödve, tiszta ruhában.
- Erre! – mutatott a raktár irányába, ahová a söröshordója bekerült.
A dohos, pókhálós, sötét helyiség még fényes nappal is hátborzongató hely volt. De tudva, hogy Stubb a kesztyűket itt tárolja már vagy két órája, feszült figyelemre intett. Élénken emlékeztem még a nagyra nőtt dögökre, amiket Napkapuban ránk szabadított.
Fénylángot csettintettem, amely a poros pókhálókat felperzselve kesernyés égett szagot hagyott maga után.
- Itt van! – állt meg néhány lépés múlva Stubb.
- Hát akkor szedd ki belőle!
- Ééén? Neked kellenek! – húzta ki magát a törpe büszkén.
- Hogy egy tárna szakadjon rád, mikor bányászol! – dohogtam mérgesen.
A hordó tetejét felfeszíteni nem volt különösebben nehéz, de mivel az aranyló mézsör szinte színültig hullámzott a hordóban, még inkább felbosszantottam magam.
- Na jó! Kicsit iszok belőle a kedvedért! – merítette a hordóba feneketlen kupáját Stubb, mintha ezzel oltári nagy szívességet tenne.
- Menj a fenébe!
Nem állt szándékomban nyakig elmerülni a söröshordóban, pedig tisztán látszott, hogy a cserzett bőrbe burkolt kesztyűk ott világítanak a hordó alján.
Kinyújtottam kezem és igyekeztem arra koncentrálni, hogy ez is csak folyadék. Ha a vizet tudom használni, a sör sem okozhat problémát.
Lassú örvénylő tölcsérré változtattam a hordó tartalmát, amely szinte a raktár plafonjáig ért. Ekkor szabaddá váltak a kesztyűk. Bal kezemmel igyekeztem kiemelni a cserzett bőr csomagot, majd miután kilebegtettem a hordóból, visszaengedtem a sört.
Mikor végeztem Stubb felháborodott tekintetével találtam szemben magam:
- Ilyen gyalázatot! A drága söröm!
- Kösz, hogy elhoztad a kesztyűket! – öleltem magamhoz az ősi relikviákat és kisiettem a raktárból, hogy biztos helyre rejtsem őket.
Kellettek a kesztyűk… ha másra nem biztosítéknak.
Mikor visszaindultam a főtérre, hogy nyugodt lélekkel elfogyasszam Seligen pálinkáját. A nagy hangzavart el sem lehetett téveszteni. A szolgálók folyamatosan töltötték a bort és a sört mindenki poharába. Az alkoholos telítettséggel egyenes arányosságban nőtt a beszélgetések hangszíne is.
- Te csaltál! – harsant az éjszakába Anababa hangja hirtelen, miközben Lord Sanyi felé lobogtatott néhány lapot.
- Ééééén? – képedt el a zafír vezér.
- Igen! Megcinkelted a lapokat! – csatlakozott Craslorg is.
- Mit csináltam? – rázta a fejét Lord Sanyi.
Mikor mögéjük álltam, hogy megnézzem a felhördülés okát, egyszerre kezdtek mutogatni és győzködni.
- Benne van a szabálykönyvben! 34. oldalon! - felelt azonnal Sanyi.
- Nincs is szabálykönyv!
- Nincs is 34 oldala!
- Hát... elveszett... - vágta rá Sanyi.
- Nos… Mennyi őskövet nyertél így Sanyi? - kérdeztem a harcost.
- Amennyit csak lehetett! – vigyorodott el a kérdezett.
Intésemre néhány szolgáló megjelent egy-egy kosárnyi őskővel, amelyet a megkárosítottak elé helyeztek.
- Akkor maradjunk annyiban, hogy ez nem az a játék, ahol lehet csalni… Bár, ha ezek után bárkit átversz, akkor megérdemelten tiéd a jutalom! Megfelelő így a többi játékosnak is?
A pókerasztalnál ülők kelletlenül bólintottak és mivel kárpótlásul megkapták az elveszített ősköveiket, tovább játszottak nagy lelkesen.
Az pókerasztalnál a zöld falmászó állta utamat:
- Te, Khetty! Ösvényjáró ehhez mit fog szólni? – kezdte Hype kissé aggodalmas arccal.
- Mihez?
- Ehhez a nagy gyülekezethez?
- Mit szólna?
- Hát ez mégiscsak az ő… khm… erődje… - meglepett tekintetemet látva Hype hátrált néhány lépést, de így sem tudta kikerülni a varázslatot, amely a falhoz szegezte.
Piciklon a Munchkin-asztaltól, mintha csak erre várt volna, színes gömbök robbantak ki az ujjai közül.
- Újabb minta! – kacsintottunk össze a mágusnővel, mikor leültem az asztalhoz.
- Nos! Seligen! Hol az a pálinka? – néztem a nekromantára, aki azonnal töltött.
- Sajnos nem tudtam behűteni… így nem az igazi… - szabadkozott a gyémánt-mágus.
- Óóóó, dehogynem! – nyögtem ki, miután levegőhöz jutottam.
Az első ghallai kaszinó nyitóestje innentől kezdve némi homályos emlékképpé mosódott. Rémlik egy szövetkezés Seligennel, amely arra irányult, hogy a többieket legyőzzük, mint ahogy az is eszembe jutott másnap reggel, ahogy Incubus, StevZ és Piciklon rájött a nem túl titkos tervünkre és kegyetlenül megtorolták a szövetkezést.
Természetesen erre még több pálinkát kellett elfogyasztanunk.
- Nah! Ezt most fejezd be! – fordult felém hirtelen Piciklon.
- Mit? – néztem rá ártatlan tekintettel.
- Ezt az affektáló hangszínt.
- Én? – meredtem az asztalt körbe ülőkre. Láthatóan mindannyian meglepetten bámultak vissza, miközben szélesen röhögve figyeltek.
- Bocsi, de én vörcsi vagyok, nem szöszi! – feleltem erre Piciklonnak, mire a mágusnő kínlódva végigkaparta az asztalt.
- De azért nem lesz öri-hari, ugye?
- Nah! Most mész el aludni! – rendelkezett Piciklon.
- Hogyne… - bólintottam, miközben eszem ágában sem volt felvonulni a szobámba… hogy arról csak csendesen tegyek említést, hogy nem is nagyon bírtam volna két lépést egyenesen megtenni.
Kénytelen voltam beismerni, hogy az entbogyó pálinka még mindig nagyon hatékony és hogy sokkal jobban kiütött, mint a korábbi ünnepség italozása.
Kétségtelenül, hogy úgy gondoltam, mindenkinél több okom volt a pálinkákat gyors egymás utánban meginni… olyan ok, amelyről csak én tudhattam… hiszen Dzsó meghalt… a szemem láttára, a segítségemmel… a többiek nem voltak ott… nem látták és nem tudhatták…
Mint ahogy azt sem láthatta senki, hogy milyen változásokat indított el mindez bennem.
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.69
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
14. hozzászólás - 2009.08.05. 22:43:28
Másnap zúgó fejjel és kissé kóválygó gyomorral ébredtem. Halvány fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok, kivel vagyok és hogy hogyan kerültem oda.
A szoba ismeretlen berendezése egyértelművé tette, hogy a saját lakószobámig nem másztam fel.
Hirtelen valaki a hátamhoz ért:
- Felébredtél édes? – a rekedtes hangtól megborzongtam.
„Húhaaa…” – futott végig az agyamon és lázasan gondolkoztam, hogyha megfordulok vajon kivel találom magam szemben.
Azután, hogy Seligen entbogyó-pálinkáját ellenségnek kiáltottuk ki, amit el kellett pusztítani mielőbb, az este egyes eseményei homályos képekben villantak fel előttem.
Utolsó képként a druida arca úszott be az emlékeimbe, csillogó fekete szeme, huncut mosolya.
Döbbent tekintettel fordultam hátra, a lendülettől orrba is vágtam StevZ-t.
- Hééééé! Mindenkinek így köszönsz reggel? – tapogatta sajgó orrát.
- Izé… nem… - meredtem rá kissé zavartan.
Sok mindent elkövettem már életem során, de felszentelt druidát még sosem csábítottam el.
- Hátööö… - rántottam magam elé a vékony takarót, mire széles vigyor volt a válasz.
- Nem voltál ilyen félős az éjjel…
- Nem voltam eszemnél az éjjel – feleltem azonnal, miközben a ruhámat igyekeztem összeszedni.
- Nem vagyok olyan szentéletű, mint ahogy mindenki hiszi – könyökölt fel az ágyon.
- Ahan…
- Mi a baj? – fogta meg a csuklómat, hogy visszahúzzon az ágyra.
- A kénköves pokol legmélyén fogok elkárhozni! – fordultam meg hirtelen.
StevZ hangosan felnevetett.
- Dehogy! – legyintett. – Ne mondd, hogy ilyen vallásos vagy! Nem olyannak ismertelek meg, aki sokat törődne az Istenek akaratával…
- Normális esetben tényleg nem érdekelnek, de hát te mégiscsak egy pap vagy! – rángattam magamra a ruhámat idegesen.
- Druida vagyok, de vallásunk nem tiltja, hogy asszonnyal háljak együtt…
- Nem?
- Nem – rázta meg fejét csillogó szemmel.
- Ez remek… - nyögtem ki egy halvány megkönnyebbült sóhajjal.
Magam sem értettem, hogy mi a bajom, hiszen Ghalla istenei számomra éppolyan idegenek voltak, mint Tarabat furcsa hitvilága. Azt hiszem csak a tudat zavart, hogy egy istenség felszentelt papjával háltam együtt… bár el kellett ismernem, hogy kellemes, bizsergető érzések száguldottak végig a sejtjeimen, ahogy végignéztem a druidán.
Más volt ez, mint Dzsónál… nem volt benne őrültségre sarkalló szerelem, nem volt benne ígéret, csak izzó levegő kettőnk között.
- Visszajössz? – nyúzta végig a kezét az ágy üres felén.
- Most? Nem… - ráztam meg a fejem. – Dolgom van.
- Most nem… de máskor lehet?
Végignéztem fekete összeborzolt haján, csillogó fekete szemén, hamiskás mosolyán.
- Máskor lehet – nyögtem és kimenekültem a vendégszobából, teljesen biztosan abban, hogy sosem lesz „máskor”.
Szomjasan vánszorogtam fel a szobámba. Amikor megjelentem a lépcsőfeljáróban, fáradtan konstatáltam, hogy Piciklon is kihasználta, hogy nem kellett velem megosztani a szobát.
- Mint egy bordélyban – sóhajtottam csendes beletörődéssel, majd visszafordultam, hogy leslattyogjak a térre.
„Ösvényjáró ki fog nyírni, ha megtudja, hogy mivé változott az hőn szeretett erődje…” – gondoltam, miközben egy tiszta kupát keresve a konyhába léptem.
A szolgálók immár eléggé hozzászoktak ahhoz, hogy a vár uraival ellentétben, nem tartom őket terrorban és reggelente beülök hozzájuk, amíg elkészül a teám.
Ezen a reggelen azonban még valaki várakozott az asztalnál.
- Jelzem, kifordítva van rajtad a ruha! – dörmögte bosszúsan Stubb.
- Mi van? – néztem végig magamon. Ekkor konstatáltam csak, hogy a nagy sietségben kifordítva rángattam magamra.
- Így marad! – legyintettem és a szokásos helyemre telepedtem.
A várszolgák alig 5 perc alatt elém tették az gőzölgő rozmaringteát. Stubb felhúzott orral szimatolt a levegőbe, majd kinyújtotta a nyelvét:
- Hogy bírod meginni ezt a löttyöt!
- Jobb, mint a söröd, hidd el! – feleltem álmosan.
- Ne káromold, a törpék szent italát!
Fáradtan nyögtem egyet és a bögrét magamhoz véve elhagytam inkább a konyhát. Álmos voltam, fáradt voltam és baromira nem volt kedvem vitatkozni a vörös kis bányásszal.
- Látom, jó volt a mulattság! – harsant Ösvényjáró hangja a boltív rácsa alól.
- És még ez is! – néztem az égre kétségbeesetten.
- Mit képzelsz te magadról??! Vendég vagy nálunk, hogy a lepra borítsa a bőröd!
- Naaaaa….
- Kis időre kihúzom a lábam és játékbarlanggá változtatod az erődömet? És mi több?! Azt hallom, hogy összefekszel mindenkivel?
- Álljon meg a menet! Az erőd hírnevének csak jót tesz, hogy nagy tiszteletnek örvendő végzeturak és végzetúrnők gyülekeznek a falai közt…
- Dehááááá… - itt hirtelen elakadt a kiabálásban, majd tágra meredt szemmel nézett végig rajtam.
Rosszalló tekintetéből azt olvastam ki, hogy valami nem stimmel, ezért én is végignéztem magamon.
- Mi van? – kérdeztem, mikor megállapítottam, hogy nem látok semmi kivetni valót magamon.
- Legalább öltöznél fel rendesen!!! – süvöltött végig az udvaron.
- Én mondtam, hogy ki van fordítva – döcögött el mellettünk Stubb.
- Ösi! Mi a bajod tulajdonképpen? Az, hogy mulattság volt vagy az, hogy kimaradtál belőle?
A mágus erei láthatóan megfeszültek, húsa lüktetni kezdett, bőre néhány helyen szétpattant, ahogy próbálta megfeszíteni az izmait.
- Te! – mutatott egy szolgálóra, aki éppen az udvart takarította, mikor Ösvényjáró megérkezett, most pedig igyekezett a lehető legtávolabb húzódni a kitörni készülő tombolás elől.
- Hagyd békén! Nem tehet semmiről! – ragadtam meg a mágus csuklóját.
Az érintéstől megborzongtam, ahogy éreztem a húsa lüktetését, vérének áramlását.
- Gyere velem inkább! – indultam meg a kapun kívülre.
- Hogyisne! Most jöttem meg!
- Mondom, gyere velem! – nyújtottam ki a kezem, mire enyhe légörvény kelt az udvaron. Körbeölelte Ösvényjáró testét és akármennyire is ellenkezett, a magasba emelte.
- Tegyél le! Nem hallod? Hogy képzeled? – kapálódzott teljes erőből. Széles karimájú kalapja valahol a légtölcsér tetején pörgött.
Mikor néhány lépésnyire eltávolodunk az erőd falaitól, összezártam az ujjaimat, mire a légörvény megszűnt és Ösvényjáró ismét két lábbal állt a földön. Még a kalapját is a fejére lebegtettem.
- Undorító vagy, hogy kihasználod az erőfölényed! – dörmögte miközben eligazgatta magán a ruháit.
A kopasz szirt szélén állva a tenger felé fordulva vártam, hogy összeszedje magát. Megjegyzése nem vágott mellbe, nemtörődöm stílusban megrántottam csak a vállam.
- Nem kell neked az az átjáró… itt maradhatnál… - lépett mellém, mikor végzett.
- Mire gondolsz? – néztem rá meglepetten.
- Sétáljunk egyet! – intett az erődből levezető út felé, majd választ sem várva útnak indult.
Kíváncsian követtem és vártam, hogy folytassa a megkezdett gondolatot, de úgy tűnt az erőd ura mégsem akart többet elárulni. Inkább más témába vágott bele:
- És akkor most mi van Dzsóval? – tekintetéből némi megvetés áradt.
- Mi lenne?
- Most akkor mégsem volt nagy és lángoló a szerelem?
- Mittudoménhogymilyenvolt – hadartam el gyorsan.
- Elég öreg vagy ahhoz, hogy tudd…
Kijelentésére zsigerből lendült a kezem, de úgy tűnt számított erre és elkapta a csuklóm, mielőtt hasba csaphattam volna.
- Mondd, hogy nincs igazam!
- Jól van… - sóhajtottam. – Mit akarsz tudni?
- Nagyjából mindent… - vigyorgott szélesen.
- Mindent?
- A legapróbb részletig?
- Te megőrültél?
- Te kérdezted! Én mindent akarok tudni, aztán hogy mit mondasz el, az már más kérdés…
Ismét az égre emeltem a tekintetem, majd elhúztam a csuklóm a hegyes karmokban végződő inas ujjai közül. Mindig ki tudta forgatni a szavaimat és ráadásul be kellett látnom, hogy nagyon is tudta, hogy mit beszél.
- Dzsóval szép volt és nagyon jó volt… de úgy döntött, hogy neki ez nem kell… más utat választott… mit kellene tennem? Menjek utána, mint valami hősszerelmes, hogy megmentsem? Nah, ez az, amihez már tényleg öreg vagyok!
- Nem mennél utána?
- Könyörgöm, hová?!
- A Sötét Földre, a teljes sötétség birodalmába…
- Minek?
- Hogy visszahozd?
- Ugyan, Ösi…
- Ne… hívj… így! – szűrte azonnal a fogai között.
- Jól van! Szóval, te tényleg hiszel egy ilyen baromságban vagy csak engem fárasztasz vele?
Ösvényjáró néhány lépésig nem válaszolt semmit. Úgy tűnt, nem is hallotta, amit mondtam, majd hirtelen letért a széles útról és a sűrű bozótosba vetette magát.
- Jajj, drágám, nem vagyok ennyire könnyűvérű – szóltam utána kötözködően.
- De dumálj! Gyere! – jött a válasz ellenállhatatlan stílusban.
A harmadik lépés után egy tüskés ág beleakadt a szoknyámba és mivel lendületesen továbbhaladtam, ezért a combomat végigszántva szétszakította a könnyű anyagot is. Mire átverekedtem magam a sűrű növényzeten, a tegnap esti kihívó estélyi ruhám alja cafatokban lógott a bokám körül, illetve néhol kivillant a bőröm a szétszakított részek alól.
- Remek! – törtem át bosszúsan az utolsó ágak között, mire egy rojtosabb és szakadtabb rongydarabot kaptam végeredményül.
Ösvényjáró láthatóan remekül szórakozott.
- Ne mondd, hogy szégyenlős vagy! – röhögött keresztbe font karral egy fának támaszkodva.
- Azért mert szerinted „összefekszem mindenkivel” még nem vagyok kurtizán!
- Ahan… - kétkedő tekintettel lökte el magát a fa törzsétől és tovább indult.
Letettem arról, hogy megvitassam vele azt, hogy miért is esik más megítélés alá az, ha egy férfi tölti minden éjszakáját valaki mással, mintha mindezt egy nő teszi meg…
„Ráadásul miért is kellene győzködnöm? Dzsó meghalt! Azelőtt, hogy a barlangban láttam volna, több mint két hónapig nem is hallottam felőle semmit! Miért is várja el akkor ez az élőholt, hogy örök hűséget esküdve soha többé rá se nézzek másra? Nem én döntöttem így… De nem fogok a halálom napjáig várni valakire, akinek egy kicsit sem voltam fontos!”
Ösvényjáró hirtelen megállt, kissé meglépetten fordult felém. Kutató tekintetéből láttam, hogy már megint nem figyeltem oda eléggé és az agyamban turkált néhány percig.
- Akkora kinetikus detonációt kapsz, ha nem fejezed be ezt az agykukkolást, hogy meg sem állsz a várfalig! Lehetsz te is minta Hype mellett!
- Azt hittem, te hagytad el! – nézett rám összevont szemöldökkel.
- Ezt mondta?
- Nem mondott ő semmit…
- Ez jó! – nevettem fel kényszeredetten. A mágus értetlenkedő arcát látva hozzátettem:
- Párszor találkoztunk. Nagyon jó volt, de ennyi… Soha nem volt örökre szóló ígéret… mégis mindenki úgy kezeli, mintha együtt éltünk volna… és ami a legszebb, mintha miattam lett volna vége!
- Khömmm… Senki nem kezeli így… Aki sejtett is bármit a viszonyotokról, az se akart belefolyni a dologba… lévén a hordaháborúk kellős közepén egy smaragd és egy gyémánt románca nem vette volna ki magát túl jól, ha Ghalla-szerte híre megy…
Ösvényjáró szavaira megtorpantam és értetlenül néztem a mágus tekintetét, majd némi keserű szájízzel legyintettem:
- Menjünk tovább!
A tenger sós levegője még érezhetően körbevette a fákat, néhány törzsön moha helyett sókristályok fénylettek. Még sosem láttam ilyet korábban.
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.62
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
15. hozzászólás - 2009.08.05. 22:48:22
/előző hsz folytatása/

Alig fél órás gyaloglás után Ösvényjáró megállt egy sűrű bozótos előtt. Túl sűrű és túl rendezetlen bozótos volt, hogy ne tűnjön fel, valamit rejtegetni akarnak.
Ösvényjáró néhány mozdulattal ellebegtette az ágakat, bokrokat, mígnem láthatóvá vált egy barlang bejárata. Kérdő tekintettel néztem rá.
- Hölgyeké az elsőbbség – nyújtotta ki a kezét.
- Még egyszer benem megyek előtted! – ráztam meg a fejem.
A mágus vigyorogva legyintett egyet és a lelógó indákat félrehúzva belépett a barlangba.
Néhány lépés után a félhomály vak sötétségbe váltott:
- Hogy látsz te itt? – kérdeztem, miközben kis lángoszlopot csettintettem a tenyerem fölé.
- Adottság… - felelte kitérően Ösvényjáró.
Az átjáró tágas volt és a lelógó gyökerek, növénydarabok mutatták, hogy nem vastag kövezetként borul fölénk.
Halk csöpögés hangjai ütötték meg a fülem. Ahogy közeledtünk, ütemesebben és gyakrabban hallottam meg a köveken átfolyó vízcseppek hangjait.
Néhány méter után egy zárt tóhoz érkeztünk. A kiszélesedő barlangcsarnok tetején néhány kis lyukon át csordogált a víz. A lyukakat zöld növényzet borította, a leveleken megtörő napfény halvány fénnyel vonta körbe a barlangot. Ösvényjáró csendben a sziklafalhoz húzódott.
- És akkor mit keresünk mi itt? – kérdeztem kissé dallamosan kiejtve a szavakat.
- Figyelj csak! – nyújtotta ki bőrtelen ujját a víztükör felé.
Nem túl lelkesen én is az átlátszó víz felé fordultam és vártam. Néhány pillanatig bámultam a színes úszkáló halakat, amelyek a hideg vízben lubickoltak, majd egyre inkább úgy érezve, hogy valami átverés áldozata lettem, összevontam a szemöldököm és ismét Ösványjáróhoz fordultam.
- Ha te…. – elakadt a szavam.
A vízből tejfehér színű levegő kígyózott, keringett az élőholt teste felé, amíg körbevonat azt. Az általam ismert élőholt teste lassan megváltozott… hegyes körmei visszahúzódtak, lüktető húsát bőr vonta körbe, szakadozott ruhái előkelő kelmékből készített, gazdagon kimunkált fém csatokkal díszített darabokká váltak.
- Ösi? – kérdeztem bizonytalanul.
Bármennyire is ellenérzéseket keltett bennem Ösvényjáró módszere a hatalom és a tudás megszerzésére, ez az átváltozás összeszorította a gyomromat.
Ösvényjáró szeme hirtelen felpattant. A korábbi hideg fekete tekintet helyett vakító kék szempár meredt rám.
- Ki a fene vagy te? – léptem hátra önkéntelenül is, miközben a csontpálcámat kerestem.
- Több tiszteletet, ha kérhetném! – visszhangzott a barlangban egy tiszta, öntudatos hang.
- Mégis kinek kellene tisztelettel adóznom?
A barlangot teljesen körbelengte a fehéres-kékes fényesség, eltűntetve a sziklafalakat, a csöpögő vízcseppeket. Egy kis rántás után, egy kies pusztában álltunk.
Akármerre néztem kiégett pusztaságot láttam, egy kiszáradt fa fehér ágai meredtek a vöröslő égbolt felé. Meleg volt… elviselhetetlenül meleg…
- Sétáljunk! – indult meg egyenes tartással az átváltozott idegen.
- Hová? – maradtam a helyemen.
- Mondom, sétáljunk! – nyújtotta ki a kezét az ismeretlen.
A lábaim önkéntelenül indultak meg, hogy egyiket a másik elé téve haladjak előre, az idegen mellett. Akármennyire is küzdöttem azért, hogy megálljak az izmaim nem engedelmeskedtek.
- Figyelhetnél inkább Rám! – dörmögte a nemesi tartású.
- Kire is? – feleltem azonnal.
- Te nem ismersz engem, de én jól tudom, hogy ki vagy! Mint ahogy mindenről tudok, ami Ghallán történik!
- Ez igazán remek… - morogtam bosszúsan.
- Incubus átváltozása aggályokkal töltött el. A vámpírnagyúr nem tett le szándékáról, hogy Chara-din seregeinek élén visszatérjen a világba.
- Hát ez igazán sajnálatos, de nekem ehhez mégis mi közöm?
- Incubus nem mesélte el?
- Mégis mit!
- A vámpírléttel együtt jövőbelátó képességre is szert tett…
- Ösi! Fejezd ezt be és engedj el végre! – próbáltam toppantani dühösen, de a mellettem lebegő alak meg se rezdült erre.
- Te leszel Chara-din új kapitánya! – fordult felém hirtelen a férfi.
Kék szemei mintha az agyamban járnának, mintha a tarkómig fúródtak volna.
- Én? – néztem meglepetten, majd néhány pillanat után hangos nevetésbe kezdtem. – Nem ismerem az itteni hókusz-pókuszokat, de hidd el, sosem leszek Chara-din kapitánya!
A nemes meglehetősen rosszul viselte, hogy nem vettem komolyan a tragikus bejelentését.
- Úgy tűnik, nem fogtad fel pontosan, hogy mit mondtam az előbb.
- Dehogynem, tisztelt Titokzatos Nagyúr! Megőrült a sok varázslattól… Kérem vissza Ösvényjárót és el is hagynám ezt a hátborzongató helyet!
- Ez vár Ghallára, ha Chara-din sikerrel jár. Pusztulás és halál!
A fehéres-kékes nyalábok ismét megjelentek, körbefontak minket, hogy néhány perc alatt kis kupolát képezve körülöttünk, oszlásnak induljanak.
Ezúttal még szörnyűbb helyen jártunk. Kifacsarodott, bomló húsú holttestek, madarak által csontig csipkedett tetemek hevertek mindenfelé. A halál bűze lengte körbe a mezőt. Felperzselt, elszenesedett holtak között álltunk.
- Válaszd ki!
- Mivan? – meredtem tágra meredt tekintettel a nemesre.
- Itt van, ezek között! Ha megtalálod, elviheted és ígérem, békén hagylak!
- Még szép, hogy békén hagysz! És mi van, ha nem találom meg?
- Akkor segítesz nekem!
- És mi van, ha nem akarom megtalálni?
A nemes meglepetten felvonta a szemöldökét, majd gúnyosan elmosolyodott:
- Túl kíváncsi vagy és túlságosan törődsz azokkal, akik fontosak neked!
Bosszúsan morrantam egyet.
- És miben kéne segítenem egészen pontosan?
- Chara-din nem térhet vissza! Ez nem csak Ghalla pusztulását jelenti, hanem a mi világunk összeomlását is…
- Királyi többes… máris okosabb lettem… - gúnyolódtam, miközben a rám törő hányingerrel igyekeztem megküzdeni.
- Ha Ghalla elpusztul, mi sem élhetünk tovább!
- Könyörgöm, ki az a mi?!
- Az Istenek! – csattant türelmetlenül a hangja.
Meglepetten végignéztem rajta.
- Te isten lennél? – kérdeztem végül.
- Leah vagyok! A holtak Istene!
- Ahhha… és félted a birodalmad? – summáztam a beszélgetésünket.
- Tisztességes ajánlattal álltam elő! – legyintett a férfi.
- Más fogalmaim vannak a tisztességesről!
Leah rám nézett, mire az eddig bénítóan blokkoló varázslat elengedte az izmaimat. A hirtelen jött szabadságtól viszont azonnal orra buktam. Egyenesen két bomló tetem közé.
Viszolyogva térdeltem fel mellőlük, nem tudtam uralkodni tovább a görcsbe ránduló gyomromon.
Mikor körbenéztem nem láttam senkit. Leah eltűnt, otthagyva a bomló holtakkal, a vijjogó madarakkal, a bűzös széllel.
- Hogy legyen átkozott az összes ghallai isten, egytől egyig! – kiáltottam olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudtam.
Ismerős helyzetben éreztem magam. Mikor Ghallára érkeztem, akkor fogadott hasonló kép… amikor egy haldokló varázslótól elvettem a hordajelvényét.
Nem voltam büszke erre a tettemre, de túl kellett élnem valahogy, neki pedig már úgyis mindegy volt.
„Keressem meg Ösvényjáró testét! Ebben a hullagyárban! Hát ez jó! Hogy ezért mit kapsz, ha hazaérünk!” – fogadkoztam erőteljesen, miközben feltápászkodtam.
Kifordított, szakadt ruhám véresen és koszosan lobogott körülöttem. Amerre csak néztem, mindenhol számomra egyforma hullákat láttam. Egyiknek a fél koponyájáról hiányzott a hús, másiknak térdtől hiányzott a lába, a harmadiknak egy hatalmas lyuk tátongott az oldalán, amelyen keresztül kifolytak a belső szervei egy alatt fekvő tetemre.
Ismét hányinger kerülgetett. Behunytam a szemem és erőteljesen arra koncentráltam, hogy mire körülnézek ne itt legyek, hanem a barlangban vagy az erődben… mindegy volt, hogy hol, csak itt ne.
Jó öt perces próbálkozás után még mindig csak a dögszagú szelet éreztem.
- Megöllek Ösi! – morogtam, mikor dühösen felpattant szemmel még mindig a hullamező közepén álltam. – Nem túl előnyös alku! Hát cseszd meg! Nekem ehhez mi közöm van?! – dühöngtem egyre hangosabban.
~ Mi közöd van? Ne röhögtess! – vágott a fejembe egy hang. Ezer közül is megismertem Ösvényjáró hangját.
- Takarodj a fejemből, már mondtam!
Dühöngésemre gúnyos kacagás volt a válasz.
~ Itt nem vagy úr!
- Ne idegesíts fel még jobban!
~ Miért mit csinálsz? Tehetetlen vagy, ismerd be!
- Hol az ördögben vagy! Emeld fel a kezed!
Hirtelen vagy ötven kar lendült a magasba. Közvetlenül előttem egy olyan, ami könyökben elvált eredeti gazdájától.
Iszonyú erejű negatív csapás csattant ki a tenyeremből. Lilás színnel söpörte végig mezőt. Ösvényjáró elégedetten vigyorgott.
~ Sejtettem, hogy Leah nem lesz szívbajos, hogy rávegyen arra, hogy segíts neki, node ez még az álmaimat is felülmúlja!
- Azt ugye tudod, hogy minta leszel a várfalon, ha innen kijutok!
~ Elhiszed, hogy mindent megér a kínlódásodat nézni?
- Mekkora marha voltam, hogy hittem neked! – szorítottam össze a fogamat.
~ Én se gondoltam, hogy beveszed ezt az átjárós dumát… - kacagott tovább a szellem a fejemben.
A hullák között keresgélve, nézelődve kezdtem a tűrőképességem határára érni. Eddig azt hittem sokat láttam már és sok mindent megéltem, de rá kellett jönnöm, hogy korántsem volt elég az a néhány ezer év Eleyranon.
- Hol az ördögben vagy?!
~ Nem gondolod, hogy elárulom! Leahnak az a célja, hogy ne találj meg! Mondjuk ilyen rugdosásokkal meg távolra meredt tekintetekkel nem is fogsz megtalálni…
Megtorpantam erre. A rothadó tetemek mezejének közepén állva végre odafigyeltem Ösvényjáró szavaira.
Felnéztem az égre. A levegőben köröző fekete madarak éppoly rothadt testűek voltak, mint a halottak körülöttem. Próbáltam hunyorogni, hogy a tucatnyi dögkeselyű közül megtaláljam azt az egyet amelyikben Ösvényjáró rejtőzhet.
- Jól van! – hallottam a mély hangot a hátam mögül.
Annyira megijedtem, hogy széles lendülettel fordultam hátra. A kékszemű istenség mintha számított volna valami ilyesmire, enyhe félmozdulattal kitért az ütés elől.
- Melyik az? – sziszegtem a fogaim között.
Leah az égre sandított, mire az egyik köröző keselyű kivált a többi közül és közeledett felénk.
- Tehát akkor, a feladatod az lesz…
- Nah álljon meg a menet! Megtaláltam! Így nem köt semmiféle alku!
- Egészen pontosan nem találtad meg! Én hívtam le! – mosolyodott el Leah gúnyosan.
Elkerekedett tekintettel meredtem az istenre. Hirtelen eszembe villant Incubus leírása.
„Tisztességes, de csak olyan alkut köt, amiből ő jön ki jól!”
- Hogy válnál eggyé ezekkel itt! – húztam össze a szemem dühösen.
- Kösz, de nem! – hajolt egészen közel hozzám. – És most jól figyelj arra, amit mondok! Ha Chara-din kapitánynak akar, hát az leszel! Nem számít, hogy kit és mikor kell feláldoznod ezért, amíg nem felejted el, hogy mi is a valódi célod!
- Miért mi is a valódi célom? – átható kék tekintetét nehezebb volt állni, mint gondoltam.
- Hogy elpusztítsd!
- Éééén??
- Amíg ez a cél vezérel, mögötted állunk!
- Állunk? Többen is? Igazán megnyugtató!
- Egyik istennek sem áll érdekében, hogy Chara-din visszatérjen! – legyintett kissé pökhendien Leah, mire kavarogni kezdett a fehéres-kékes fénynyaláb.
Teljesen körbevett ez a köd, mígnem teljesen elveszítettem az érzékeimet, mikor már irritálóan kaparta a torkom a levegő, megéreztem a tenger sós illatát. A levegő lassan kitisztult és ott álltam a barlangban, a csobogó vízfolyás előtt, a kristálytiszta átlátszó víz mellett, amelyben színes halak úsztak vidáman. A magasból zöld indák lógtak a mélybe, a sziklákon fák gyökerei törtek utat a magasból.
Ösvényjáró hirtelen hevesen felköhögött. Mikor felé fordultam, négykézláb görnyedve hörgött levegőért. Megvetést és undort éreztem, amelyekbe egy cseppnyi sajnálat sem vegyült.
- Légy átkozott! – sziszegtem, majd teljes lelki nyugalommal otthagytam a levegőért küzdő mágust.
- Várj… - próbálta még kinyögni, de nem érdekelt a magyarázata, hiszen mindig mindenre volt egy magyarázata.
Dühös léptekkel hagytam magam mögött a barlangot. Ismét átverekedtem magam a bozótoson, ezáltal a ruhámból gyakorlatilag alig maradt egyben két tenyérnél nagyobb darab.
Kavargott a lelkem. Itt akartam hagyni Ghallát. Mindig igyekeztem elkerülni a felelősséget, a kötöttségeket és most itt van ez az alku, ami elől nem menekülhetek… ami nemcsak egy egyszerű terv végrehajtását igényelte… amihez ki kellett játszanom az ősi istenséget… amihez meg kellett változnom…
Ahogy közel jutottam az erődhöz, hangos ordibálás zajai ütötték meg a fülemet. Fáradtan nyögtem egyet: „Már csak ez hiányzott!”
Amint átléptem a kapun, szinte földbe gyökerezett lábbal torpantam meg a téren, ahol Lord of Destiny magából kikelve veszekedett Piciklonnal, miközben az estély résztvevői érdeklődéssel figyelték a vita végét.
- Hogy képzeled ezt?
- Mit hogy képzelek?
- Csak úgy! Lerángatod a kínzókamrába? Persze!
- Ugyan már Lordom...
- Ne csitítgass, mikor ideges vagyok! – hadonászott Destiny.
- Hát mit csináljak? – mosolygott Piciklon. Akármi is volt a vita tárgya, őt nem idegesítette fel annyira.
- Rángasd fel a kamrából, azt az őrültet! És ha lehet még egyszer ne légy vele kettesben!
„Pedig hajnalban még olyan szépen megvoltak egymás mellett!” – gondoltam nagyot sóhajtva.
- Khöm… miről van szó? – léptem a körben állók közé halkan suttogva, nehogy megzavarjam Destiny kitörését.
- Az éjszaka történtekről – csillogott Anababa szeme lelkesen.
- Ahan… és az mi is volt pontosan…?
- Azután történt, miután te és druida elvonultatok… khm… gyónni… nos… Craslorg kicsit felöntött a garatra… - kezdte Anababa, látva értetlenkedő tekintetemet folytatta.
- És egyszercsak felállt az asztalra… és akkor elkezdett szavalni…
- Szavalni? Mit?
- Először azt hittük csak viccel – folytatta Atreus. – De aztán egyre komolyabban követelte, hogy térdeljünk le hódolattal előtte… és hogy adózzunk tisztelettel az új Uralkodónknak!
- Kinek? – nyögtem döbbenten.
- Végülis Incubus bírta legkevésbé… elkezdett fennhangon röhögni… - vette át a szót Lord Sanyi vigyorogva. – Mondjuk lehet, hogy nem kellett volna nekünk is csatlakozni ehhez, mert ezt mintha Cras picit mellre szívta volna…
- Mit értesz ez alatt?
– És mi az, hogy nem normális? Nem érdekel, hogy normális-e?! Választanod kell! Vagy ő vagy én! – harsogta Destiny tovább.
– Ugyan-ugyan lovagom…
– Ciklon! – léptem ki a gyűrűből.
– Jesszus, te meg hogy nézel ki? – képedt el Piciklon.
– Mi ez az egész? - legyintettem.
– Semmi, csak az agyament lovagom féltékeny… - vont vállat a mágusnő.
– Mivan?
– Nem vagyok féltékeny!
– Hozd fel Crast a kamrából! – fordultam Piciklonhoz, majd Destinyre néztem: - Te meg ne ordibálj!
– Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! – kezdett el fel-alá rohangálni Destiny.
– Mi folyik itt már megint? – jelent meg Ösvényjáró is, dühös hangjában nem volt erő.
Ha mondhatok olyat, hogy olyan sápadtabb volt, mint a hó egy bőr nélküli élőholtra, akkor így tudnám legjobban körbeírni. Beesett, karikás szemén látszott, hogy jobban megviselte Leah kis játéka, mint azt sejteni vélte.
– Családi perpatvar… - legyintettem.
– Nem családi, nem perpatvar! – villant Piciklon szeme.
– Jól van! Engem nem érdekel! Oldjátok meg! Expeditíven! – fogta Ösvényjáró a homlokát, mintha migrénje lenne és elindult a lakótoronyhoz vezető átjáró felé, hogy a szobájába vonuljon.
– Figyi, Khetty! – hajolt közelebb Piciklon. – Lehet, hogy Crast nem kéne felhozni… jó helyen van a kínzókamrában, hidd el…
– Hogy lenne már jó helyen?! Azt akarod, hogy sátrat verjen az erőd falai előtt az egész Elit Horda? Megőrültél? Ne adj isten ide csődítik az Azúr Légiót is! Hát az lenne a gyönyörűség maga! – kezdtem megemelni a hangom.
– Hogyismondjamcsak… - hezitált Piciklon. – Azt hiszem, megőrült – a halántéka mellett apró köröket rajzolt a levegőbe.
– Nah neeeee! – nyögtem.
– Kényszeres téveszmés…
– Hjohh… most jött el az a pillanat, hogy nem tudom és nem is akarom megoldani a helyzetet! Csináljatok, amit akartok! – hagytam ott a téren gyülekezőket, hogy én is a szobámba induljak.
Az átjáró félhomályából Stubb vöröses alakja bontakozott ki:
- Most már nem csak fordítva van rajtad a ruha… darabokra is szakítottad!
Éles meglátását egy irányzott varázslattal tudtam honorálni. A tűzfuvallat nem tett benne nagy kárt, csupán bűzös levegőt hagyva maga után felperzselte a szakállát.
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.69
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
16. hozzászólás - 2009.08.29. 23:12:40
Riadtan ébredtem. Mintha az elmúlt napok eseményeit csak álmodtam volna… Feltámasztottam magam az ágyon és nyugtalan tekintettem néztem körbe…
„A PÓKoknál vagyok… remek…” nyugtáztam az első néhány pillanat után. A nyitott ablakon beáramlott a délutáni szél hozta sós levegő.
Kótyagos fejjel ültem fel. Kávét akartam, vagy valami még erősebbet. Beléndek teát.
Képek kavarogtak előttem, arcok villantak fel, hogy aztán továbbússzanak egy homályos-ködös világba.
„Ciklon” – hasított belém hirtelen. Ahogy körbenéztem a szobában, nyomát sem láttam a végzetúrnőnek, holott napokig sírba vitt kényszeres tisztaságmániájával. Most úgy tűnt szétszórt ruháim ugyanott hevernek, ahová lehajítottam őket, miután visszatértem az erődbe a... honnan is?
Ösvényjáró kalapjára határozottan emlékeztem, majd egy vízeséses barlangra, majd a…a hullákkal teli mezőre… az alku… villogó szemmel pattantam fel az ágyról, hogy aztán majdnem hasra essek a bokám köré tekeredett könnyű takaróban…
- Afrancba! Még ez is! – dünnyögtem, miközben magamra rángattam egy nadrágot és egy inget.
Ciklon tényleg nyom nélkül eltűnt a szobából, vagy csak álmodtam volna az ő jelenlétét? És lehet, hogy a kaszinó is csak egy káprázat volt? Nem, az biztos nem az volt… néhány emlékkép megtörténtében határozottan biztos voltam.
Ahogy az ággyal szemközti falra néztem, halvány rózsaszín felhőbuborékra lettem figyelmes.
- Ez meg mi a rosseb? – vontam össze a szemöldököm, majd közelebb sétáltam hozzá és megböktem.
Ragacsos vattacukorszerű anyag volt, amely a mozdulatra arrébb libegett. Mikor újra megböktem, az ujjam helyén szétnyílt a felhő és citromsárga csíkok kúsztak elő belőle. Gyanakodva néztem, ahogy a csíkok össze-vissza kanyarognak a felhő körül, felkészültem arra, hogy ha kell villámcsapást idézzek elő a szoba közepén, mikoris egyszerre meghallottam Ciklon hangját.
Ahogy beszélt a sárga csíkok kacskaringós betűkké alakultak.
„Ahoi csajszi! Szerintem kifárasztott az a baromi sok gyónás a druidának, mivel három napja egyfolytában alszol, nem tudtam megvárni, hogy mikor fogsz végre felébredni, úgyhogy bocs az eltűnésért. Közeleg a bajnoki viadal napja, átnézek egy másik fellegvárba, kicsit feltréningelni magam. Ha van kedved, majd látogass meg!”
- Jó-jó, de hol? – nyögtem kiszáradt torokkal… „három vagy még több napja alszom? Mi a jó fene történik itt?”
A rózsaszín felhő visszaszívta a citromsárga fénycsíkokat, majd pörögni kezdett, mígnem egy halk cuppanó hangot hallatott, hogy aztán derékmagasságból egy birka hulljon le a padlóra.
- Naneeee! Ciklon ez még tőled is durva! – néztem a rózsaszín bundájú birkára, aki bánatosan bégetett egyet.
„Ajándék neked” – zengett még egyszer Ciklon hangja némi kaján vigyorral vegyítve valahonnan a gerendák közül.
A birka türelmesen pislogott rám, mire kinyújtottam a kezem és a magasba lebegtettem az állatot, ami így követett egészen a kennelig, ahol a többi állat közé zártam.
~ Új kedvenc? – hallottam a várfalról a fekete griff unott hangját.
- Nem, ajándék Ciklontól… - ráztam meg a fejem.
Egy pillanatra összehúzott szemmel pásztáztam a Kennelt, ahol Acabo általában tartózkodott, de sehol nem láttam a manó aranyló bőrét csillogni.
~ Elküldted egy üzenettel, nem emlékszel? – nyújtózott egyet a griff.
- Mikor?
~ Mielőtt megszállt ez az álomkór.
„Valami erős és hatékony ébresztő-folyadékot akarok! Most!” – gondoltam kétségbeesetten, mivel pillanatnyilag egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy Acabót bárhová is elküldtem volna.
Ahogy a nagy udvarra vezető átjáró felé vettem az irányt, ismeretlen férfihang ütötte meg a fülemet:
- Egy-kettő-három-négy, az egészséged többet ér! Öt-hat-hét-nyolc, így leszünk mi véres póc!
Fáradt sóhajjal vettem tudomásul, hogy nem csak azt aludtam át, hogy Ciklon szövetséget váltott, hanem azt is, hogy egy újabb őrült került közénk.
Ahogy kiértem a boltív alól a döbbenettől földbe gyökerezett a lábam. Az erőd minden lakója egyenes oszlopba és sorba rendezve tornagyakorlatokat végzett egy bizarr kinézetű egyén vezetésével.
- Mi az istent csináltok ti? – nyögtem ki nagy nehezen a hozzám legközelebb álló Ywgarrdnak.
- Új személyi edző!
- Mi?
- Ösvényjáró úgy gondolta, hogy szükségünk van az egészséges életmódra… - lihegte lüktető izmokkal Ywgarrd, miközben négyütemű fekvőtámaszokat csinált.
- Nem lazsálunk! Mindenki tornázik! – állt meg mellettem a „személyi edző” szinte beleordítva a fülembe.
- Te hozzám beszélsz? – fordultam meg villogó szemmel és vészjóslóan halk hanggal.
- Egy-kettő-három-négy, az egészség mindenért! Öt-hat-hét-nyolc, egyen szóját minden pók! - üvöltött a fülembe a tréner.
- Hol van Ösvényjáró? – kérdeztem önuralmam határán.
- Valahová elment… - lihegte Ywgarrd.
- Neki nem kötelező a torna? – kérdeztem gúnyosan, majd az utolsó sorok egyikében szenvedő kissé duci főkonyhásra mutattam: - Te! Velem jössz!
Az asszonyság hálás pillantásokat rebegett felém és lelkesen eldöcögött, hogy vizet forraljon és valami észhez térítő löttyöt keverjen.
A konyha robosztus berendezései közt szürcsölt borzalmas ébresztő, amit a főkonyhás a legjobb tudása szerint, hálája jeléül készített, végre eszembe idézte a napokat, aminek hatására megszállt az álomkór.
- Khetty baby! – hallottam meg Hype hangját.
- Hát te? Nem tornázol? – néztem fel a plafonra, amelyen a zöld ruhás pókvégzetúr tartózkodott.
- Én így is egészséges vagyok.
- Jó neked – ittam bele a löttybe.
- Sokat aludtál… már kezdtünk aggódni, hogy valami baj van…
- Igen, láttam, hogy a kezdenek kopni a színes minták a falon...
Hype erre lemászott a falról és lehuppant velem szemben a padra.
- Te miért utálsz engem? – szegezte nekem a kérdést hirtelen.
- Most akarsz erre választ kapni?
- Kihasználom, hogy magadhoz tértél… ki tudja, hogy mikor lesz erre legközelebb lehetőségem… – vont vállat a zöld maszkos, miközben egy nem létező szálkát vadászott az asztalból.
- A kihasználásra?
- Nem! Arra, hogy beszéljek veled… – a hangja bosszús volt.
- Beszélni bármikor lehet…
- Kivéve, mikor dekorálod velem a várfalat…
Vállat vontam. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy Hype-pal mi a gond. Alapvetően nem volt vele semmi. Erős és feltörekvő végzetúr volt, egyike az Ösvényjáró által toborzott újjászületett harcosoknak. Ennyit tudtam róla és mivel általában nem sokat beszélt, magáról meg végképp keveset árult el, így boldogan engedtem végigáramolni a sejtjeimen a jóleső érzést minden alkalommal, mikor az Aréna falán landolhatott. Ösztönös ellenszenv… azt hiszem, így hívják…
- Pillanatnyilag ez az a kérdés, amire nem tudok válaszolni… és nem is nagyon akarok elgondolkozni rajta… - hörpintettem bele a bögrémbe.
A maszk alatt mintha elképedt volna Hype.
- Mi az, hogy nem akarsz elgondolkozni?
- Figyelj! Nem tűnt fel, hogy másfél hónapja itt lakom már?
- De…
- És nem tűnt fel, hogy majd mindennap te adod a sormintát a falon?
- De…
- Akkor miért csak most kérdezed ezt meg?
A pókúr szavakat keresett.
- Először azt hittem, hogy tetszem neked…
- Mivaaan? – nyeltem félre hirtelen. Köhögve igyekeztem levegőhöz jutni, miközben a térről szűnni nem akaró módón hallatszottak az új jövevény katonás tréningjének vezényszavai.
- Azt se tudom, hogy ki vagy! Sose veszed le azt a zöld maszkot… olyan, mintha a bőröd lenne… és amúgy is: honnan veszed ezt a marhaságot? – néztem végig rajta döbbenten.
Megállapítottam, hogy mind alkatilag, mind természetileg olyan távol áll Dzsó-tól, mint én a hazavezető átjárótól… és hát mit tagadjam… Dzsó valóban minden sejtemet megremegtette egyetlen suta mosollyal is…
- Azt gondoltam, hogy... mikor sormintát is csinálsz belőlem… akkor is olyan kedvesen nézel…
- Ezt egyedül találtad ki vagy valaki segített benne? – néztem döbbentem Hype-ra.
Hirtelen egy szőrös fej nézett be a konyhaajtón, hogy szinte átugorva a három lépcsőfokon beessen a konyhába:
- Vizeeeet! – lihegte kilógó nyelvvel Hiéna.
Az asszonyság térült-fordult és literes korsókba meregetve kínálta a vizet a betóduló várlakóknak.
- Jó kis tréning ez! – ült le Ywgarrd a kupájával.
Savmarta testén néhol felsejlett a kéklő víz, ahogy végigfolyt a torkán. Dobbanó szíve minden mozdulatra annyi vért pumpált az erekbe, hogy azok szinte szétdurrantak… a vörösen lüktető ércsatornákat végül eltakarta a köpenyével…
„Szocializálódik a társaság?” – gondoltam, elnyomva egy mosolyt.
- Mi ez a marhaság már megint? – fordultam a hatalmas termetű végzetúrhoz. Alig észrevehető pára vonta körbe a testét, amely egy pillanatra azt a káprázatot idézte elő, mintha Ywgarrdnak szarvai is lennének.
- Ne mondd, hogy… - emelte az ujját a szája elé, mire a káprázat eltűnt.
- Marhaság? – jelent meg a kiképző bosszúsan a konyhaajtóban.
Hirtelen felrémlett, hogy honnan olyan ismerős az arca. Évezredekkel korábbi időkből, még Eleyran születése előttről… összehúzott szemmel néztem az arcot.
- Nézd el neki Logan! – csapott egy kupát Hiéna az asztalra maga mellé, miközben ő is letelepedett a padra. Úgy tűnt kilefetyelte az összes vizet a hatalmas kondérból, amit megtalált.
- Khetty, ő itt Zöld Szója Logan, az erőd új egészségügyi tanácsosa – majd halkan súgva hozzátette: - Ő is reinkarnálódott... Logan, ő itt Khetty… - akadt el a bemutatással Ywgarrd.
- Örvendek – bólintottam, de Logan nem nagyon akart megenyhülni.
- Szóval ki is vagy te itt? És milyen jogon rángatod ki a sorból a legkövérebb lakót?
- Mondhatjuk, hogy egy betelepülő vendég vagyok és egyszerűen az erő jogán rángatom ki a konyhásasszonyt.
- Az erő jogán? – hümmögött Logan kissé elgondolkozva.
- Jó, hogy végre felébredtél, Khetty – vigyorgott Hiéna.
- Miért?
- Jó lenne, ha kicsit megnyomkodnád a vállamat! Úgy hírlik, értesz az ilyesmihez… tegnapelőtt végzeturakra vadásztam és valahogy rosszul mozdultam… azóta fáj a bal vállam…
- Te, Hiéna! Megártott neked a sok tornázás, vagy mi?
- Nem… de Ösvényjáró mondta, hogy ha magadhoz térsz, biztosan segítesz…
- Ösvényjáró… mondta… - sóhajtottam nagyot. – És ő ezt mégis honnan tudja?
- Honnan-honnan?! – dörmögte az ajtón belépő várúr elégedetlenkedve. – Hozzászokhattál volna már, hogy én mindent tudok! – vette le a kalapját a félhomályba érve.
Ő is kapott egy vízzel teli kupát, és közénk telepedett.
- Mindent? Ahan… Hová lett Ciklon?
- Átment a Sötét Ösvénybe, kicsit megerősödik a viadalra… ne aggódj, Incubus és Stubb is elkísérték…
- Miért aggódnék…? Hogy mi? – kerekedett el a szemem, ahogy megértettem Ösvényjáró szavait. – Valaki foglalja már össze, hogy mi történt az elmúlt három napban!
- Öt… - szúrta közbe Hype.
- Mi öt?
- Öt napja alszol egyfolytában…
- Öt napja? És miért nem keltettetek fel?
- Biztos elfáradtál a gyónásban! – vigyorgott elégedetten Ösvényjáró.
- Vagy inkább halálian jól szórakoztam utána! – néztem szúrós szemmel az élőholtra, mire lehervadt arcáról a mosoly és más témára igyekezett terelni a beszélgetést.
- Látom már összebarátkoztál Logannel.
- Erős túlzás lenne úgy jellemezni, hogy mostantól örök barátok vagyunk – nézett fel a tréner.
- Logan valaha hatalmas végzetúr volt…
- Mint itt majdnem mindenki… - szúrtam közbe kissé epésen.
- Hallottál valaha Mási Valkitorról?
A név hallatán felrémlett néhány csata, ahol bizony én húztam a rövidebbet és valami mozgalom-féle, amely az egészséges életmód szükségességét tűzte zászlajára. Meglepetten néztem a trénerre. Egyáltalán nem hasonlított egykori önmagára.
- És veled mi történt? – néztem rá érdeklődve.
A tréner kissé bizalmatlanul méregetett:
- Ne aggódj, Logan! Khetty a szövetségi arculattervező, tök mindegy, hogy mit mondasz, úgyis azt gondolja ki belőle, amit akar… - Ösvényjáró szavaira egy jól irányzott bokánrúgás volt a válasz.
- Mi az, hogy szövetségi arculattervező?
- Miért, nem?
Kezdődő vitánkat Logan határozott hangja szakította meg:
- Régi életemről immáron nem sok mesélni való akad, de új célom, hogy Ghalla-szerte megismerjék a végzeturak és végzetúrnők az egészséges életmód szükségességét. Ehhez egyik legfontosabb, hogy elfogadják és megszeressék a szóját! A szójában rengeteg vitamin és ásványi anyag található, amely nagyon fontos a fejlődéshez… Ezek beépülve adják az erőt és a serkentik az agyműködést is… ezzel már egy ideje kísérletezek… igaz, még csak majmokon… de nagyon ígéretes, ahogy a majmok szellemi fejlődése megindul… csak sajnos még túl agresszívek… agyonverik egymást fél nap alatt… ezen még gondolkoznom kell, mielőtt az inváz… mielőtt nyilvánossá teszem a kutatásaimat.
Logan rögtönzött előadását hallva, csak elkerekedett szemmel bámulni tudtam, majd halkan nyögtem egyet és a vár urához fordultam:
- Ösi! Beszélnem kell Incuval és Ciklonnal! Van egy térképed a Sötét Ösvényhez?
- Te is el akarsz menni? – lepődött meg Hiéna.
- El – bólintottam fáradtan.
Ösvényjáró kissé megdörzsölte izomrostjait, azonnal vér fakadt, amely végigfolyt az izomkötegeken, majd meg is alvadt rajtuk, így az állán egy dermedt vércsepp maradt.
- De ugye visszajössz? – nézett rám Ywgarrd. – És visszahozod Ciklont is? – tette hozzá csendesen.
- Nem örökre megyek el, csak beszélnem kell velük! És hogy Ciklon visszajön-e? Ismered milyen… mint a forgószél… egy taktikai atombombának álcázott időjárási anomália… arra megy, amerre a kedve tartja…
- De hát rád csak hallgat… - próbálkozott Hiéna.
- Rám? Miért hallgatna rám?
- Nem adok térképet! – nézett rám hirtelen Ösvényjáró.
Kijelentése megdöbbentett. Számomra egyértelmű volt, hogy a térkép kérése, nem kérés volt, hanem egyértelmű kijelentés, hogy adja oda. És ennyire már ő is megismerhetett az idők folyamán, hogy ezt tudja… ezért is volt érthetetlen, amit mondott.
Döbbenetem valószínűleg kiült az arcomra, mert Ösvényjáró gyorsan hozzátette:
- Elkísérlek.
- Na azt nem! – villant meg a tekintetem. – Elég volt a kísérgetésekből, köszönöm!
- Te Hiénaaaaa! – döcögött be a konyhába Dara. Úgy tűnt megint dühös, a szőrős várlakóra, bár most el sem tudtam képzelni, hogy miért.
- Mivaan? – fordult hátra nagy lendülettel a kérdezett, épp időben ahhoz, hogy elkapja a felé röpülő rózsaszín valamit. – Mi a franc? – dobta le ijedten a földre a bizarr valamit, ami még mozgott is.
- Én is ezt kérdezem! – üvöltötte Dara teli tüdőből. – Én itt vért izzadva kísérletezek, hogy tökéletes hárpia-vérvonalat hozzak össze, ez a dög meg azonnal ráveti magát a legjobb nőstényre?
- Jah… és? – nézett még mindig meglepetten Hiéna.
- Mi az, hogy és? Szerinted mi lesz ebből?
- Repülő vattacukrok… - vetettem közbe szélesen vigyorogva.
- Ez nem vicces! – tajtékzott tovább Dara. – És tuti, hogy ez a dögevő műve! Ott tesz keresztbe, ahol csak tud!
- De Dara! Én erről most tényleg nem tudok semmit! – emelte fel mellső mancsait Hiéna védekezően, ekkor észlelte, hogy a mancsa, a mellkasa és úgy egyébként a bundája mindenhol rózsaszínű vattacukorszerű ragaccsal van borítva. – Mi ez? – döbbent meg, ahogy a ragacsot megpróbálta lesöpörni magáról. Ezzel elérte azt, hogy teljesen szét- és belekente a bundájába.
- Úgy látom, fürdés lesz a vége! – vigyorgott Ösvényjáró szélesen.
- Beeeeeeeeeee! – nyögte erre közbe a birka, ártatlan tekintettel nézve mindenkire maga körül.
- Honnan került ide ez a dög? – villantak meg Hiéna fogai is dühösen.
- Ciklon ajándéka – vontam vállat.
- Ha úgyis mész az Ösvénybe, vidd neki vissza! – állt fel az asztal mellől Ywgarrd szélesen vigyorogva és gondos tánclépésekkel kerülte el, hogy a birka bundájához érjen.
A hozzászólást Khetty módosította 2009.08.29. 23:14:47-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.67
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
17. hozzászólás - 2009.08.29. 23:14:18
A naplemente gyorsan és mindenféle giccs nélkül történik errefelé. Egyik pillanatban még gőzölgött a bőrünk a meleg és párás levegőtől, a másikban meg vaksötétben gyújtogattuk a fáklyát, gyertyát, macskafarkát… épp, ami a kezünkbe került a tapogatózásban.
Annyi emlék halványan felrémlett, hogy Ösvényjáró „haláli túrája” után elszalajtottam Acabo-t Incubusért. Mindenképpen beszélnem kellett a vámpírrá lett harcossal… ha már látomásokkal ajándékozták (vagy verték meg) az istenek.
„Acabo még mindig nem tért vissza” – morfondíroztam a lenyitott csapóajtón ácsorogva.
„Remélem, nem történt baja…”
Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha valami veszélybe küldöm… Incubus ugyan megváltozott, de csak nem fanyalodik goblinok vérére… Elmélkedésem közben két szolgáló meggyújtotta a hatalmas fáklyákat a bejárat mellett. A hirtelen fény beragyogta a hidat, amin álltam. Hatalmas fáklyákkal világították meg az erőd lakói a bejáratot. A kovácsoltvas tartókat két impozáns méretű koponya díszítette. Az egyiket Dara, a másikat Hiéna hozta még valamikor hetekkel korábban… éppen az egyik „ki a jobb?” verseny eredményeként.
A bűzös fejeket két napig aszalta a nap, utána már csak a fehér csontokat találta. Ennyi ideig tartott, hogy az erőd körül keringő keselyűk, sirályok, hárpiák, legyek és egyéb röpködő alkalmatosságok eltakarítsák a húst róluk.
- Éjszaka nem tanácsos utazni… mostanában különös dolgok szállták meg az erdőket, folyókat, vándorutakat… - állt meg mellettem Ywgarrd.
Felsandítottam a vörös köpenyes alakra. A lángok árnyjátékában ismét felrémlett a másik forma is, amit látni véltem néha. A szarvak, egy nyálcsorgatva vigyorgó pofa, éles fogakkal…
Ywgarrd kissé megbillent, a látomás ködként tovakavargott.
- Ki vagy te? – kérdeztem tőle pár percnyi néma csend után.
- Nem akarod tudni – rázta meg a fejét a vörös óriás csendesen.
- Hogyne akarnám tudni! – vontam össze a szemöldököm kissé bosszúsan. – Nem kérdezném különben!
- Hidd el! Nem akarod tudni a múltamat! – emelte meg a kezét és mintha titkon kis kört írt volna le az ujjaival beszéd közben.
Pislogva néztem rá. Alaposan végigmértem az arcát, a teljes testét beborító díszesen hímzett vörös köpenyét. Tudtam, hogy alatta bőrnélküli teste, izomrostjai, lüktető vérerei élnek szabadon. Majd visszanéztem az élénken csillogó szemekbe:
- Először is ne hadonássz előttem, másodszor is… úgyis rájövök, hogy ki voltál…
Ywgarrd meglepett tekintettel meredt rám, majd hirtelen témát váltott:
- Visszajössz ugye?
- Miért ne jönnék vissza?
- Háááát… aki a Sötét Ösvény útjára tér, nem nagyon vágyik majd vissza…
- Honnan veszed ezt?
- Tudom…
- De honnan!
- Ciklon…
- Mi van vele?
- Nos… ő sem fog visszajönni… abban az átkozott köddel borított mocsárban vagy miben jól érzi magát… Megvan mindene, ami kell ahhoz, hogy tanulhasson, hogy fejlődhessen, hogy olyan hatalmas végzetúr legyen, amire rendelve van a sorsa… és mi van nekünk? – tárta szét a karját Ywgarrd.
- Hogyhogy mi van nektek? – néztem rá meglepetten.
Hirtelen Napkapu tornya jutott eszembe. A hippikommunaként működő varázslók, akik ugyan nem akkora hatalmasságok, mint amekkorák lehetnének, mégis kitartanak egymás mellett… akiket megismertem, mikor Ghallára kerültem… és akik várják, hogy mikor fogok visszatérni, ahogy megígértem… Kis furdalás telepedett a lelkemre…
„Nem, most semmiképp nem mehetek!” – hessegettem el az érzést.
Ywgarrd, mintha kivárta volna, míg elkalandozó gondolataim visszatérnek az erőd falaihoz, majd így szólt:
- Nálunk nem érzi jól magát… nem fog visszajönni… és meg is értem… egy olyan hatalmas harcos, mint ő, nem maradhat meg nálunk… - majd várakozásteljesen rám nézett.
- Nézd Ywgarrd! Én nem vagyok se hatalmas, se harcos… varázslónak is gyatra… szóval hidd el, nem fogok sokat időzni az Ösvénynél, csak amíg megtudom, amit tudnom kell!
- Jól van – vont vállat a vörös köpenyes.
Néhány pillanatig csendben álltunk egymás mellett a csapóajtón és a feketeségbe bámultunk, ahol az út húzódott. Meleg, fülledt éjszakára számíthattunk, a szél alig lengedezett, nem hűtötte le a nappal felforrósodott levegőt.
Ywgarrd szavain gondolkoztam… hogy miért is ne jönnék ide vissza? Elvégre Ösvényjáró még tartozik nekem egy átjáróval a saját világomba… plusz a „haláli túra” mindenképpen bosszúért kiáltott… és hát itt volt kedvenc szórakozásom is… sorminta készítése a várfalon… mit tudna ugyan a Sötét Ösvény ajánlani, ami ezeket felülmúlja?
- Khömmm… van valami oka is, hogy meredünk a sötétbe? – szakított félbe hirtelen Ywgarrd.
- Ööööö… nincs… - pislogtam párat.
- Akkor én bemennék… - lebbent meg a vörös köpeny és a harcos néhány lépéssel eltűnt a várfal mögött.
Egyedül maradtam ismét a sötétben, a csillagokkal, a kajánul vigyorgó holdakkal. Még sosem láttam, a három holdat ilyen kárörvendő fénnyel világítani.
„És most mit csináljak?” – gondoltam nagy sóhajjal. „Vicces elképzelés, hogy Chara-din kapitánya vagy mi a franc legyek… először is: azt se tudom, hogy azt hogy kell… másodszor is: nem is hiszek ennek a világnak az isteneiben… harmadszor: még ha el is hiszem, hogy léteznek valami isteni hatalommal itt lények, ezek tuti csak szívatják az itt élőket… akkor meg mi a rossebbnek kellene nekem segíteni őket? Ráadásul ki vagyok én? Egy kis porbafingó betolakodó, akinek rettentő nagy az pofája meg mellénye… és ezzel legyek én minden gonoszok fővezére? Persze titokban… miközben azon fondorlatoskodom, hogy ezt a Chara-dinkát visszazárják/juk/jam (ez sincs letisztázva!) a föld mélyére? Én, akinek minden gondolata tisztán leolvasható az arcáról… játszam el, hogy hirtelen jól meg tértem a sötét oldalra és mostantól mindenkit lekaszabolok, aki elém kerül… jah és ezt még élvezem is…” – a gondolatra hitetlenkedő mosoly jelent meg az arcomon… akárhonnan is néztem, ezt sehogyse tudtam volna megtenni…
"Rendben van néhány ártatlan sorminta a falon, de hogy én legyek élet és halál ura? Erre vannak az istenek… ők jól bírják az ilyen felelősséget…"
- Asszem picit mellényúltatok istenkék – húztam el a szám gúnyosan, felnézve a csillagokra. - Nem én vagyok erre az alkalmas… - suttogtam még a sötét erdőnek, útnak, a hullámverésnek a lábam alatt, a lebbenő szélnek… valamelyik csak megérteti ezekkel az isteni lényekkel, hogy hülyeséget csinálnak.
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 8.86
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
18. hozzászólás - 2009.08.30. 16:30:00
Meglehetősen csendben baktattunk egymás mellett Ösvényjáróval. Nem sok csevegni valónk akadt, arról az egyetlen témáról meg valahogy egyikünk sem akart beszélni.
Estefelé elértünk egy ősöreg mocsárhoz. A fákról indák lógtak szövevényesen és halottan. A gőzölgő talaj szinte átláthatatlan köddel vette körbe a fatörzseket.
- Én eddig kísérhettelek! – bólintott Ösvényjáró és megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
- Pont eddig? – néztem sandán a gyanús ködbe.
- Elég sokáig éltem itt, hogy tudjam, közel járunk a Sötét Ösvény erődjéhez.
- Óóóó, igazán? Pedig azt hittem most egy másik istent is rám ugrasztasz… valami olyan alkuval, hogy játszam ki Leáh-t és Chara-din-t az ő kedvéért…
- Értem én, hogy dühös vagy… de ez majd elmúlik… - legyintett Ösvényjáró, kalapja türelmetlenül meglibbent.
- Elmúlik???
- El…
Dühösen összeszorítottam fogam, hátat fordítottam Ösvényjárónak és megindultam a keskeny, alig látható izsópkupacokon, ami bevezetett az átláthatatlan ködbe.
„Mintha rajtam kívül mindenki teljesen biztos lenne benne, hogy minden úgy fog történni, ahogy látták, ahogy megjósolták vagy mit tudom én, hogy milyen módon lestek bele a jövőbe. Sosem szerettem a „jövőlátókat”… a jóslatokkal megzavarták az embereket… olyan dolgok megtörténtét idézték elő, amelyek valószínűleg nem történtek volna meg, ha nem ültetik el a bogarat az illető fejében… Ki vinne véghez hősies és önfeláldozó tetteket amúgy? Hacsak nem él valahol a lelkében egy kis darabkája valami jövőlátó jóslatnak, hogy neki ezeket meg kell tenni!
Hát az én lelkemben nem élt ilyen jóslat… sőt! Egyáltalán nem akartam részt venni ennek a világnak a hősies küzdelmeiben! Azt hiszem bőven kivettem a részem az ilyen harcokból Eleyranon! Tessék beszámítani a hősségbe és elfelejteni szépen a személyemet! Ott van például Ciklon! Sokkal erősebb, többet is foglalkozik a fejlődésével… najó, még okosabb is! Vagy ott vannak a hatalmas végzeturak, akiknek a nevét egész Ghalla ismeri!”
- Miért pont én? – köptem dühösen a szavakat a körülvevő ködbe. Néhány sötét fatörzset láttam csak magam körül, mégis furcsa lüktető életet éreztem mindenfelől.
- Miért pont te? – a furcsa pösze hang valahonnan előlem jött, de semmit nem láttam. – Erre a kérdészre úgy hiszem, nem fogsz fálaszt kapni nálunk…
A köd oszlásnak indult, hamarosan már csak térdig ért, de még mindig nem láttam semmit, csak a mocsár zöldes-barna halottan élő fatörzseit, lelógó liánokat, csenevész bokrokat.
Már kezdem azt hinni, hogy egy újabb nagyszerű tréfa készülődik, amikor az oszladozó ködben megpillantottam egy fejet… egy kacsa fejét…
- Cakhogy ideértél… - sápogta a kacsa.
- Te? – nyögtem ki nagy nehezen.
- Én… - bökött a mellére a kacsa büszkén. – Balgosz vagyok… Öszvényjáró szólt, hogy jössz…
- Ahan… - bámultam hitetlenkedve lefelé.
Egy kacsával beszélgetek, Yahwen segíts meg!
- Jól fagy?
- Remekül…
- Akkor menjünk – fordult meg a kacsa és kis farkát ide-oda billegtetve totyogásnak indult.
Hosszan néztem utána.
„Valóban egy kacsát kellene követnem? Jó, hallottam már olyat, hogy valaki egy ugrándozó nyulat követett, meg olyat, hogy a sárga utat… de azok ősrégi mesék voltak! Ez meg itt az életem!”
- Nem jössz? – fordult meg a kacsa.
- De – nyögtem és szinte öntudatlanul indultam meg utána.

A Sötét Ösvény erődje különös helynek bizonyult. Mintha a mocsár közepén egy folyton változó épület lenne.
- Megjöttünk, engedj be! – pöszítette Balgos, amikor megérkeztünk a vastag fal elé.
- Már megint te vagy, kacsesz! – emelkedett ki a térdig érő ködből egy tüskés alak.
- Ne szórakossz, Morroch, mert akkora fenékberúgászt kapsz a kacatalpammal, hogy meg sze állsz a bányáig!
Morroch kissé kétkedően elmosolyodott, majd rám nézett.
- És te?
- És én? – néztem meglepetten.
Számomra egyértelmű volt, hogy ha a kacsa kíséretében jelenek meg, akkor nem nagyon kell magyarázatot fűznöm, ahhoz, hogy miért is jöttem.
- Te ez hülye? – nézett a kacsára Morroch.
- Nem hiszem, miért? – nyújtogatta a nyakát Balgos.
- Nem vagyok hülye… - kezdtem rosszallóan. – A nevem, Khetty. A Zöld Pókok erődjéből jöttem, mert beszélnem kell Incubusszal.
- Ahan – felelte Morrock olyan hangon, mint aki egy szavamat sem hiszi el.
- Mit ahan? – néztem a démoni külsejű mágusra egyre haragosabban.
- Hát, szerintem te nem vagy Khetty! – bökött Morroch hosszú ujjával a mellkasomra.
- Nem? – döbbentem meg.
- Nem…
- És mégis miből vontad le ezt a nagyszerű következtetést?!
- Először is, Khettyt egész sokan ismerik Ghallán… vagy ismernek olyat, aki ismeri… vagy hallották, amikor valaki mesélt róla… nos ezek alapján… ő magasabb is, vékonyabb is és a hajad sem elég vörös!
Elképedtem Morroch szavain. Balgos rettentő jól szórakozva figyelt hol egyikünkre, hol másikunkra. Néhány percig szólni sem tudtam.
Be kell bizonyítanom, hogy én vagyok én??? Na, ez máris egy remek módon kezdődő kaland!
- És mégis mivel tudnám számodra is hihetővé tenni, hogy én vagyok Khetty?
Kimért szavaimra kis hallgatás következett. Morrock meglehetős zavarban vakargatta az állát.
- Talán, ha volnál kedves szólni Incubusnak vagy Piciklonnak… esetleg Stubbnak… bizonyára számodra is hitelesen bebizonyítják, hogy én vagyok Khetty.
Balgos izgatottan megrázta kacsafenekét. Számára egyre érdekesebbnek tűnt a beszélgetés.
Morroch bizonytalanul mormolt valamit, miközben tüzetesen szemügyre vett tetőtől-talpig.
- Hellóóó Mammmiiiiiii! – süvített végig az erőd védfalán Stubb hangja.
Felnéztem a cikk-cakkos mellvédre, ahonnan a törpe vörös feje bukkant elő. Szakálla még nem regenerálódott teljesen, a leégetés után, de úgy tűnt ezt pillanatnyilag nem rója fel túl nagy bűnnek… pedig a törpék nagyon büszkék a szakállukra...
- Az egy másik szövetség volt… - dörmögtem magamnak, majd Morrochhoz fordultam.
Épp láttam még a végzetúr meglepett tekintetét:
- Tisztára nem úgy nézel ki, ahogy mesélték… - rázta meg a fejét hitetlenkedve, majd intésére a várfal enyhén megremegett és egy kis kapu jelent meg rajta.
Balgos elégedett totyogással indult meg a cirádás kapurács felé, ami néhány lépésnyire előttünk kinyílt. Mire visszanéztem, Morroch alakja már a ködbe veszett.
Az erődben nagy sürgés-forgásba botlottam. Balgos kacsaalakját nagyjából két lépés után vesztettem el. Úgy tűnt mindenki idegesen rohangál, kiabál, mintha valami fontos esemény utolsó simításait végeznék.
Hirtelen meghallottam Ciklon hangját:
- Ne úgy, ti birkák!!! Emerre kell feltenni!!
Megkönnyebbült mosollyal indultam meg a hang irányába. Átvágtam néhány keskeny sikátoron és kisebb téren, mire az egyik kis utcából egy feldíszített térre érkeztem.
Tengernyi színes zászló lebegett a szélben. A falakon belül nyoma sem volt a nyomasztó mocsári hangulatnak. Melegen sütött a nap, megcsillanva az erőd tornyos kupoláin. Hatalmas kapu ásított sötéten a várfalon. Sokkal nagyobb annál, mint amit valaha is láttam. A gyönyörűen díszített rácsozat felhúzva, az éles tüskék halálos ígérettel meredtek a magasban. A lenyitott csapóajtón keresztül a mocsár hullámzó-gomolygó ködös világa látszott.
A kaputól élénkzöld bokrok sorakoztak, néhányan piros szőnyeget terítettek végig a téren, amely átvezetett egy boltíves kapu alatt. Azt már nem láttam, hogy a boltív hová vezet.
Néhány repülő manó valami transzparenst igyekezett felerősíteni két zászlótartó rúdra, a boltív fölé.
- Szia Ciklon! Rosszkor jöttem? – álltam meg Piciklon mellett.
- Hellóóó!! – ölelt át örömteli mosollyal Ciklon, majd néhány pillanat múlva elengedett és hitetlenkedve meredt rám, majd a nyitott kapura.
- Te hogy kerülsz ide?
- Hogyhogy hogy? Gyalog… a mocsáron át…
- Nade ez az egész… - tárta szét a karját.
- Rosszkor jöttem? Nem zavarlak az ünnepségben, csak Incubusszal kell beszélnem és már itt sem vagyok!
Ciklon kissé beharapta az alsó ajkát és kétségbeesetten nézett körbe, láthatóan nagyon keresett valakit.
- Morti! Baj van! – szaladt el hirtelen, amikor meglátott valakit.
Kicsit tanácstalanul álltam a tér szélén. Néztem, ahogy az utolsó simításokat végzik a fontos vendég fogadására. Próbáltam az árnyékba húzódni, a napsütés elől. Erre találtam is megfelelő méretű bukszust. Reméltem, hogy a nagy sürgés-forgásban megpillantom Incubust és még az előtt távozni tudnék, mielőtt túl sok vizet zavarnék az erődben.
- Khömm… Khetty? – mikor megfordultam ijedtemben akkorát ugrottam, hogy majdnem feldöntöttem a bokrot, ami mögé húzódtam.
Félelmetes kinézetű végzetúr állt mögöttem. Mintha a pokol kénköves bugyrából került volna elő. Lángoló teste, tüskés vértje azt sugallta, hogy azonnal agyoncsapna, ha nem kötné a hordajelvény. Bordái mintha vasból lettek volna, az egész teste nem állt másból csak lángokból.
Testtartása azonban némi zavarról árulkodott. Idegesen toporgott. Ciklon mellette állt, hasonló zavartsággal.
- Rossz helyen állok? Csak mondjátok meg, hol van Incu és már itt sem vagyok – próbáltam behúzódni az árnyékba, ha lehet inkább beépülni a falba.
- Asmodeus Mortimer vagyok… és… khöm… az a helyzet, hogy nem vagy rossz helyen… mert vártunk… csak… öööö… mégis elárulnád, hogy jutottál be?
- Mármint ide? Egy kacsaformájú végzetúrral találkoztam a mocsárnál…
- Balgos?
Bólintottam, majd folytattam:
- Aztán egy ajtónálló hosszasan faggatott arról, hogy én vagyok én…
- Morroch?
Ismét bólintottam.
- De látom vendéget vártok… rosszkor jöttem…
- Egészen pontosan téged vártunk… - tárta szét a karját Mortimer.
- Engem? – döbbentem meg.
- Helló mami! – döcögött elő Stubb valahonnan és kezembe nyomott egy korsó mézsört. – A buli odabe’ van! – intett a boltív felé a fejével.
Végignéztem a szőnyegen, a ládába ültetett zöld bokrokon, majd felnéztem a transzparensre.
- Hátöööö…. – nyögtem ki válaszul. Meglehetősen zavarban voltam. Kissé szakadt, sáros utazóruhámon még moha és tengeri só lenyomatok is díszlettek.
Ráadásul ilyen fogadtatáshoz utoljára Duparmában volt szerencsém… ahol mondjuk érthető volt, lévén az uralkodói tanács tagja voltam (vagyok).
- Sétáljak végig, mintha most jöttem volna? – vetettem fel az ötletet, remélve, hogy azt mondják, „nem kell”.
- Igen! Az lenne a legjobb! – csillant meg Mortimert tekintete.
Segítségkérően Ciklonra néztem, de mivel ő is csak lelkesen bólogatott, nagy levegőt vettem, kezébe nyomtam a söröskorsót és a fal árnyékában elsiettem a bejáratig, ott átverekedtem magam egy ládányi bokron és megálltam a mocsár szélénél, a felhúzott rácstól néhány lépésnyire.
Eligazgattam a ruhámat, próbáltam vidám színeket gondolni a köpenyre, amely minden erőlködésem ellenére sötéten lebegett tovább körülöttem, tükrözve a hangulatomat, mint mindig.
Némi erőfeszítés árán elértem, hogy a feketéből sötétkékbe váltson, így legalább nem volt olyan gyászos a kinézetem.
A boltív alól tengernyi végzetúr és végzetúrnő sereglett elő. Egyiket sem ismertem.
Vártam néhány percig, majd Mortimer karlengetésére ismét elindultam befelé az erődbe. Ahogy átléptem a rácson, harsonák hangja hasított a levegőbe. Összerezzentem a hangjukra.
Valahonnan a magasból apró konfettidarabok hullottak.
Kezdtem meglehetősen kényelmetlenül érezni magam.
- Üdvözlünk a Sötét Ösvény erődjében! – lépett elém Mortimer immáron teljes büszkeséggel.
- Köszönöm a szívélyes fogadtatást!
- Reméljük, sokáig maradsz! – tette hozzá Mortimer jelentőségteljesen kacsintva.
Szétnéztem a sok ismeretlen arcon, akik úgy tűnt őszinte örömmel látnak vendégül az erőd falain belül.
- Erre hölgyem! – mutatott Mortimer a boltív felé.
Kissé döbbent arckifejezéssel lépdeltem tovább a vörös szőnyegen, miközben Incubus alakját kerestem.
Az erőd falai mintha a ködből épültek volna, a falakat úgy lehetett változtatni, ahogy kívánták… bár úgy tűnt, erre nem mindenki képes, csak az erőd legerősebb mágusai. Ahogy áthaladtunk a boltív alatt egy zöld térre érkeztünk, amely meghazudtolva a mocsár élőholt világát, élettől duzzadó, ápolt, elszórtan fákkal árnyékot adó kert volt.
A kert közepén kéklő vizű medence hullámain csillant meg a napfény. Fából készült nyugágyak sorakoztak a medence partján, szinte mindegyiken egy-egy színes törölköző hevert.
A lábam alatt vörös téglából kirakott terasz húzódott jó tíz méter szélesen. A terasz fölött fagerendákra futtatott, liánok nyújtottak szűrt árnyékot. Az árnyékban szolgák sürögtek-forogtak, hogy kielégítsék a végzeturak kívánságait.
- Hátöööö… - nyögtem ki nem túl királyian, ahogy végignéztem a téren.
- Folytathatjuk a partit? – jelent meg egy vörös hajú, szép arcú végzetúrnő.
Önkéntelenül is bólintottam, bár a kérdés valószínűleg nem nekem szólt. Mozdulatomra a végzetúrnő levette köpenyét és bikiniben az egyik nyugágyhoz sétált, majd teljes nyugalommal visszafeküdt napozni.
A mögöttem elsereglő végzeturak és végzetúrnők lassan megtöltötték a medence körül a teret. Úgy tűnt, érkezésem előtti tevékenységüket folytatták.
- Nah! Milyen kis partit szerveztünk neked? – állt meg Ciklon mellettem és lelkesen hátba veregetett.
- Kösz… - nyögtem ki.
- Gyere! Napozunk! Foglaltam neked nyugágyat! – húzott a csuklómnál fogva két üres ágy felé.
- Ne… nem kellene… én… nem… - nyögtem nagy nehezen.
„Így néz ki egy öntudatos kapitány… aki mellesleg a sötétség hatalmával van felszerelkezve… remek…” – gondoltam, majd nagy sóhajjal megráztam a fejem.
Ciklon hirtelen megállt. Végignézett rajtam majd így szólt:
- Ez nem lesz így jó! – csettintett az ujjával és mielőtt bármit is csinálhattam volna eltűntette koszos-kopott ruháimat valahová. Cserében zöld bikiniben virítottam a medence mellett.
- Ez azonnal csináld vissza! – borult el a tekintetem.
- Kicsit fehér vagy – nyugtázta Ciklon. – Jót fog tenni a nap!
- Ne szórakozz velem! – feszültek meg az izmaim, miközben lopva megállapítottam, hogy senki nem bámul engem.
Ciklon lefeküdt az egyik napágyra.
- Nyugalom! Pihenés! Erre van most szükséged! Meg egy kis barna bőrszínre!
- Leégek a napon! Ezért nem is napozok! Kérem vissza a ruháimat! – álltam meg fölötte csípőre tett kézzel, mire anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét felnyújtott egy üvegcsét.
- Mi ez?
- Nem égsz le tőle! – felelte egyhangon, majd kényelmesen elhelyezkedett és átadta magát a napnak, mint ahogy az erőd lakóinak majd minden tagja.
- Hol van Incubus? – kérdeztem úgy öt percnyi nézelődés és csend után.
- Ilyenkor úgysem tudsz sokat kezdeni vele… majd este…
Nagy sóhajjal konstatáltam, hogy a nap hátra lévő részében nincs más dolgom, mint feküdni a napon, ugrálni a medencében és enni valamit, ha megéhezem.
Nem éppen félelmetes kezdő hadvezéri tevékenykedés… de hát nem lehet mindig minden úgy, ahogy az istenek kitalálták ott fönt a magasban…
Minden pihenés ellenére kis türelmetlenség hajtotta lelkem, hogy Incubusszal mielőbb szót válthassak, rá kellett jönnöm, hogy ez kis semmittevés jót tett zaklatott gondolataimnak.
A hozzászólást Khetty módosította 2009.08.30. 17:11:56-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.07
utáltSztano179Férfi
Végzetúr tanonc
13 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
19. hozzászólás - 2009.08.31. 16:04:32
MÉGMÉGMÉG ez tök jó am mért nem írsz egy könyvet?
tehetséges vagy!!!
Pontszám: 1.36
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
20. hozzászólás - 2009.09.01. 21:01:21
Naplemente után nem sok minden változott, talán kissé még jobban megélénkült a társaság. Színes lampionok kerültek elő valahonnan, amelyek a medence felett kifeszítve világítottak.
A fürdőruhákra színes kendők kerültek és mindenki lelkesen tolongott a büféasztal és még lelkesebben az italospult körül.
- Te Ciklon! Mit csináltok ti tulajdonképpen? – néztem a kétszeres bajnokra kissé értetlenül.
- Ma van a pihenőnap!
- Pihenőnap?
- Igen, errefelé szokás az ilyen… mikor sokat építkezünk, háborúzunk vagy gonoszkodunk, akkor utána egyszerűen csak nem csinálunk semmit…
- Ahan… - bólintottam, mire egy barna színű italt nyomott a kezembe.
Első pillantásra úgy nézett ki, mintha rumot felöntöttek volna teával. Belekóstoltam. Igazam volt, rummal és vagy még öt féle alkohollal öntöttek fel egy kis teát.
- Jó mi? – vigyorgott Ciklon, nagyon húzva a saját keverékéből.
- Remek – nyögtem ki, miután levegőhöz jutottam. – Azt hiszem meg kéne keresnem Incut… amíg még józan vagyok… és tudok vele beszélni…
- Nemsokára ő is csatlakozik a társasághoz… sose hagyja ki, hogy az alig sült húsokat behabzsolja…
- Pfúúúj…
- Most mi van? Vámpír lett…
- Tudom…
- Illetve most már nem vámpír, csak valahogy benne ragadt ez a fura szokás a véres húsokkal… - itta ki Ciklon az italát. – Még egyet?
- Nem kösz! – ráztam meg a fejem.
Ciklont hirtelen megragadta az erőd két lakója, ha jól emlékeztem a nevükre…., és megpróbálták nagy lendülettel a medencébe hajítani. A váratlan támadás odáig jutott sikerrel, hogy a végzetúrnő ugyan belódult a vízbe, de magával rántotta a két támadót is. Nevetve fröcskölték egymást, ahogy a felszínre bukkantak.
Mosolyogva néztem a jelenetet, és megfeledkezve magamról, belekortyoltam az italba…
Köhögve küzdöttem levegőért. Egy mozdulattal az egyik asztalon „felejtettem” a félig teli poharat.
- Jól vagy Khetty? – állt meg a hátam mögött egy sosem látott alak. Arcán ősi minták tetoválása díszlett.
- Öööö… jól, köszönöm… - feleltem kissé távolságtartóan.
Amúgy is hihetetlen rossz névmemóriával rendelkeztem, de most, hogy egyszerre vagy harminc archoz kellett nevet párosítanom kifejezetten kínosan érintett, hogy fogalmam sincs, hogy ki az előttem álló alacsony alak.
- Örülök, hogy ideértél végülis. Jól utaztál? – kérdezte baráti hangnemben a tetovált arcú.
- Igen… köszönöm… Nagyon kedves mindenki…
- Hahhh! Csak vigyázz velük! – nevetett az idegen. Hangszíne furcsán ismerős volt.
- Hogyhogy vigyázzak velük?
- Egy pillanatig nem figyelsz, és azon kapod magad, hogy máris megkedvelted őket és mindent megtennél azért, hogy befogadjanak…
Néhány pillanatig összehúzott szemmel meredtem az előttem állóra. Hitetlenkedve próbálta az agyam is befogadni, amit láttam és hallottam. A tetovált arcú méregkeverő kivárta, míg ismét szóhoz jutok:
- Incubus?
- Talált! – vigyorgott szélesen az egykori rubin harcos.
- Ho-hogy nézel te ki? – bukott ki a második kérdés belőlem, majd kissé elszégyelltem magam emiatt.
- Semmi gond… tudom, hogy meglepőek a változások, amelyek mostanában érnek.
- Meglepőek? Ez nem fejezi ki eléggé…
- Talán az Istenek vagy a Szellemek akarata…
- Ne emlegesd nekem azokat a sarlatánokat!
Kifakadásomra Incubus döbbenten meredt rám.
- Akarsz róla beszélni?
- Igen! – bólintottam határozottan és bosszúsan egyszerre.
- Gyere! – ragadta meg a csuklómat és kihúzott a pihenőnapi buliból.
A falak ezúttal nem mozogtak körülöttünk. Incubus céltudatosan haladt végig a járatokon, sikátorokon, mígnem egy kis kalyibához értünk. A falnak tapasztott sárból és szalmából készített vityilló annyira elütött az erőd pompázatos és erőt sugárzó építményeitől, mintha Napkapu mágustornya helyett valaki a másik szirten álló romhalmazba költözne be.
Incubus bocsánatkérő tekintettel kinyitotta a deszkaajtót:
- Ez volt a méregkeverő otthona…
- He?
- Mikor ide érkeztem, Acabo testében…
- Mivaaaan?
- Hátööö… az úgy volt, hogy kicsit kölcsönvettem Acabo testét, hogy mielőbb ideérjek – hajtotta le a fejét bűnbánóan Incubus. – Őszintén remélem, hogy nem haragszol érte…
- Én nem, de… de ő mit szólt hozzá?
- Beleegyezett, bár azt hiszem, azóta nem szívesen van a közelemben.
- És hol van most?
- Néhány napja történt az egész… kicsit jobban megviselte a dolog, pihenget azóta is… ne aggódj! Vigyáztam rá! – tárta szélesre az ajtót.
Világosságot csettintettem a tenyeremre, mert a kunyhóban vaksötétség fogadott. Amint megéreztem a különös szúrós szagot rájöttem, hogy hiba volt nyílt lángot használva belépni a kunyhóba, de Incubus mintha ismerte volna ezt a szokásomat is, kezemet halvány, aranyszínű burok vonta körbe.
- Elnézésedet kell kérnem, úrnő, de még nem volt időm rendesen kitakarítani a helyet, az előző tulajdonosa után…
- Na vá-vá-vá-várj! – emeltem fel a kezem. – Te itt most teljes jogú tag vagy, nem?
- De.
- Akkor nem jár neked egy teljes jogú szoba?
- Óóóó, Mortimer be akart tuszkolni valahová, ahol a többiek laknak… csak én nem érzem magam méltónak arra, hogy ekkora mágusokkal éljek… előbb még tanulnom kell… sokat kell tanulnom… remélem, hamarosan megszolgálom a bizalmukat…
- Kissé megrémítesz Incu… - nyögtem. – Mi az, hogy cserélgeted a testedet? Úgy értem mi történt egyáltalán a vámpírral?
- Elégettem – szegezte kissé szégyenlősen a földre a tekintetét.
- Értem… - feleltem, bár egyáltalán nem értettem semmit abból, amit mondott.
Agyam lázasan kattogott, hogy felfogjam a szavai értelmét, hogy megértsem, amiről beszél, holott tisztán éreztem, hogy sosem fogom megtudni, hogy pontosan hogyan is lett a vámpírtestből méregkeverővé.
- Azt áruld csak el, hogy ezentúl ki-be fogsz ugrálni a testekbe kényed-kedved szerint? – kérdeztem csendesen.
Megérezhette a közénk ékelt távolságot, amit a szavaim tükröztek. Felemelte a fejét és nagy ártatlan szemekkel válaszolt:
- Nem, nem áll szándékomban ilyeneket cselekedni… - hangjában némi megbántottság csengett, majd néhány pillanatnyi csend után hozzáfűzte: - Bár megtehetném…
Mindig megdöbbentett Incubus szerénysége és az, ahogy saját képességeit szinte szégyellte... pedig büszkének kellett volna lennie, tudatában lennie, hogy mennyit is ér és hogy mekkora ereje van… legalábbis szerintem…
Incubus leolvasta a gondolatokat az arcomról, kissé bosszúsan válaszolt a ki nem mondott szavakra:
- Hagyjuk ezt most! Nem ezért jöttél és nekem sincs kedvem erről vitatkozni…
- Jó… - hagytam rá kissé visszakozva.
Néhány mozdulattal mintha eltűntette volna a szúrós szag forrását, majd meggyújtott egy fáklyát és a plafonra erősített kocsikerék formájú világítótesthez tartotta, megvárta, míg a kovácsoltvasban lévő olaj lángra kap, megvilágítva ezzel a kis kunyhó egyszerű berendezését. Ágyat, asztalt, széket, tömérdek könyvet. Az egyik sarokban Acabo hortyogott békésen.
- Foglalj helyet szerény hajlékomban – húzta ki az egyik széket, majd megkerülte az asztalt és leült a másikra.
Kínosan feszengve ültem le vele szemben… most jöttem rá, hogy mennyire más, ha ő jön segítségért hozzám… és mennyire más, hogy most nekem kell segítséget kérnem tőle…
Némi fészkelődő csend következett. Incu kivárta, amíg elrendezem a ruhám, elhelyezkedem a kényelmetlen széken, megköszörülöm a torkom, majd felnézek rá és belekezdek abba, hogy miért is jöttem…
Egy pillanatig végigfutott az agyamon, hogy valójában pontosan tudja, hogy miért is vagyok itt.
- Nos… khöm… a látomásaidról lenne szó…
- Igen…
- Azokról a látomásokról…
- Áááá… azokról, amiben Chara-din kapitányaként láttalak?
- Jap…
- Mit akarsz tudni róluk? – kérdezte Incu olyan egykedvűen, hogy döbbenten kaptam fel a fejem.
- Hátööö… először is… nem lehet, hogy valami téves látomásod volt?
Incu elmosolyodott.
- Téves látomás? Az meg milyen?
- Nem tudom… - vizslattam tovább az asztalt. – De valami nincs rendjén velük.
- Nem érzel elég erőt magadban ahhoz, hogy Chara-din kapitánya légy?
- Nem, az erőről van szó… hanem, hogy én nem akarok azzá válni!
- Mivé?
- Hát, amit láttál…
- Próbállak követni, hidd el… de nem nagyon értelek… Sietve tenném hozzá, hogy nekem vajmi kevés közöm van az Istenekhez és az ő akaratukhoz… A látomásaim nem tőlük kapom… a Szellemek azok, akik útmutatást adnak nekem…
- Szellemek? – kissé kétségbeesettebben nézhettem, mert Incubus arcán némi aggodalom suhant át, majd nagy türelemmel mesélni kezdett.
- A láthatatlan erők… akik itt vannak köztünk?
- Mármint hol? Itt a szobában?
- Nem, ne így értsd… a természetben… a világon… egyfajta közvetítők az anyagi világ és a láthatatlan világ között…
Néhány pillanatig még meredtebben bámultam az asztalt és egy különösen érdekes szálkát igyekeztem kipiszkálni a helyéből.
- Khöhöm… Találkoztam Leah-val… vagy legalábbis azt hiszem, hogy ő volt az…
- Tényleg? Milyen volt?
- Mivan? – kaptam fel a fejem.
- Úgy értem, a Szellemek segítenek abban, hogy megértsük az Istenek akaratát… a legtöbbünk fejében meg sem fordulhat egy ilyen álom, hogy találkozzon egy Istennel… úgy értem, hogy találkozzék és aztán élve is távozzék a találkozóról… és te egyenesen Leah-val találkoztál! Wáow!
Incubus lelkesedése meglehetős hidegzuhanyként ért.
- Te nem érted, hogy miről beszélek! – néztem rá kemény tekintettel. – Én nem akarok beleszállni semmiféle isteni játszmába! Se Chara-dinka ellen, se Leah mellett, se mittomén milyen szellem oltalma alatt…
- Azzal, hogy ellenszegülsz az Istenek akaratának, nem változtatsz meg semmit… legfeljebb úgy végzed, mint Dzsó… emlékszel még Dzsóra ugye? A nagy és öntudatos harcosra, akit egy hegy mélyén kuporogva találtál meg…
Válaszra nyitottam a számat, de elakadt a hangom:
- Honnan tudsz te erről?
- A Szellemek látni engedték, amennyit látnom kellett… és már megbocsáss, de te magad léptél bele ebbe az „Isteni játékba”…
- Én???
- Igen! Mikor szembeszálltál Chara-dinnel…
- Én???
- Jó… neked nagyjából mindegy volt melyik Istennel szállsz szembe, de Chara-din volt, aki fenyegette a mágustorony lakóit! Emlékszel rá? Emlékszel Lia kísértésére? Mortazor halálára? Emlékszel az élőholt visszatérőre, aki mindenáron testhez akart jutni? TE voltál az, aki szembeszálltál vele és ezzel saját magad helyezted az Istenek látóterébe!
- Na, ne szórakozz velem! – csattantam fel, bár nem Incubusra haragudtam.
Szavai mélyen felkavarták a lelkem. Felpattantam a székről és fel-alá kezdtem járkálni a szobában. Emlékeztem arra, amikor Napkapu folytonos támadásoknak volt kitéve… amikor a levegőben érezhető láthatatlan erők vették körbe… amikor nem volt más választás, ha túl akartuk élni.
- Mindig van más választás – jegyezte meg csendesen Incubus. – És minden tettnek van következménye…
- De hát mikor voltak ezek Incu! Hónapokban mérhető a messzeségük!
- Ez nem számít! Chara-din már évezredek óta várja a napot, hogy visszatérhessen Ghallára… egy-két hónap szerinted számít neki?
- Ahan… és nekem kéne ezt megakadályozni?! - álltam meg a szoba közepén, összefont karral.
- Ilyet senki nem mondott… - dőlt hátra Incubus a székén.
- Hö?
- Én csak azt láttam, ahogy Napkapu lakóit egyesével a halálba kínzod – felelte tárgyilagosan.
- És Leah meg azt mondta, hogy ha Dinka kapitánynak akar, akkor az leszek, kerül, amibe kerül! De én ezt nem akarom!
- Picinykét próbálj már meg elvonatkoztatni attól, hogy mit akarsz…
- Nem értelek…
- Attól, hogy semmibe veszed az Istenek akaratát, a Szellemek hatalmát és kigúnyolod őket, attól még léteznek. Irányítják és uralják Ghallát. Általában a saját érdekeik egyeznek Ghalla globális érdekével is, bár ez nem törvényszerű. Ha Chara-din visszatér, mindennek vége! Láttad az Sötét Földet… láttad, hogy mire képes Chara-din, ha elszabadul… Ghallán senki nem akarja ezt… kivéve persze őt és a szolgáit…
- Ennyit én is tudok… - szúrtam közbe.
- Én úgy látom, hogy két választásod van: vagy sürgősen az egyik Istenség oltalmáért és támogatásáért könyörögsz… és kéred a Szellemeket, hogy segítsenek, mielőtt még a látomás megvalósulása elkezdődik… és akkor van esélyed arra, hogy túléled… vagy… hüümmm… most, hogy végiggondolom, lehet, hogy az összes Istenséghez kellene egyszerre könyörögnöd…
- Na, hagyjál már békén! – legyintettem bosszúsan.
Nem állt szándékomban könyörögni… főleg nem olyan istenségeknek, akiket nem is ismertem… akikhez semmi közöm nem volt… akiknek az emberek élete-halála csak játék…
Incubus néhány percig csendben maradt. Jól tudta, hogy mit gondolok ezekről a dolgokról.
- Nézd, megpróbálom más megvilágításba helyezni… vagy büszkeséggel és arroganciával indulsz neki ennek a kalandnak és garantáltan úgy ér véget, ahogy láttam… vagy kicsit magadba nézel és engeded a Szellemeket, hogy segítsenek…
- Nem vagyok arrogáns…
- De, az vagy.
Megálltam a kunyhó egyetlen ablaka előtt és a sötét éjszakába bámultam. Nem bírtam volna Incubus tekintetébe nézni.
- És tényleg megtenném?
- Tisztában vagy vele, hogy mi lakozik benned, mégha nem is beszélsz róla… tudod, hogy képes vagy rá… egytől-egyig a halálba kínoznád régi társaidat… válogatott kínzásokkal… élvezettel…
- Elég! – fordultam meg.
- A halálhörgésüket hallva, a csontjaik roppanását látva, az izomzatuk szakadását érezve…
- Azt mondtam elég! – csaptam az asztalra indulatosan, mire a korábban felfeszegetett szálka teljes terjedelmével belefúródott a tenyerembe.
- Talán még az új barátaidat is begyűjtenéd… Ösvényjárót biztosan, ő túl sokat tud rólad… őt talán forró lávába mártogatnád, amíg le nem ég a húsa…
Incubus szenvtelen hangjától hideg futkározott a hátamon, előre meredt tekintettel beszélt, nem pislogott. Szavai megelevenedett képként peregtek előttem is.
- Igen, Ösvényjáróval kezdenéd az egész hajtóvadászatot… jogos bosszú miatt, hiszen ő rángatott bele ebbe az egészbe… legalábbis szerinted… hiszen ő vitt el Leah-hoz… Szegény Ösvényjáró… nem érdemelne ilyen kínokat… nem olyan rossz végzetúr, mint ahogy tűnik… És itt van még Ciklon is… ő is túl jól ismer… meg Tierga… és… óóó… én is…
- Hagyd abba… - suttogtam az asztalra támaszkodva.
- Bizonyos szempontból megtisztelő, hogy ilyen veszélyesnek tartasz… de talán kissé túlzás, hogy húsevő bogarakkal zársz egy koporsóba, miközben a testem mágikus regenerációval folyton egészségesre gyógyítod… és itt van még… de érdekes…
Incubus meglepetten oldalra fordította a fejét. Pislogott néhányat, majd folytatta:
- Semmi kétség… a kínzókamra legértékesebb darabja… ez már csak abból is látszik, hogy fő helyen van kikötözve… meggyötört az arca… nem is emlékeztet hajdani önmagára… igaz, én mindig csak kéknek láttam…
- Dzsó? – suttogtam hitetlenkedve, mire Incubus pislantott párat.
Először döbbenten nézett végig rajtam, nemcsak, hogy látta a jövőt… ott járt… testestől-lelkestől a jövőbeni kínzókamrámban volt.
- Miért tennék ilyet? – kérdeztem alig hallhatóan.
- Én azt nem tudhatom… - vont vállat Incubus, majd a tenyerem alatt gyülekező vértócsára meredt.
- Mindenesetre kérlek, találj ki addigra valami humánus halált… ha kihasználhatom a barátságunkat ennyire… - nézett rám kissé bocsánatkérően, majd felállt és az egyik szekrényhez sietett.
Kivett egy átlátszó üvegdobozt, majd megemelte a tenyerem és szakszerű mozdulatokkal kiszedegette a szálka darabjait. Néztem nagy, esetlen ujjait és éreztem azt a törődést, amivel ráöntötte az égető fertőtlenítő folyadékot, hogy aztán bekötözze.
- Nem akarom, hogy így legyen – ráztam meg a fejem végül, miközben éreztem, hogy könnyek folynak végig az arcomon.
- Picinykét korábban kellett volna ezen elmélkedni… - vont vállat Incubus egykedvűen.
- Hogy tudod ilyen nyugodtan fogadni, amit láttál? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Nem mondom, hogy jól esne a kínzókamrádban tölteni egyetlen percet is… de ha ez a Szellemek akarata… és ha ezzel valami jót segíthetek elő, akkor ennek így kell lennie… bizonyosan lesz értelme az áldozatnak…
- Hogy lenne értelme egy ilyennek?
- Az Istenek tudják, hogy mit, miért csinálnak, a Szellemek bizonyára nem tolmácsolnák ezt, ha nem lenne vele céljuk.
- Biztos vagy te ebben?
- Abban vagyok biztos, hogy Chara-din visszatértét senki nem akarja.
Úgy ültem Incubus szakadt kis kunyhójának közepén, mint aki soha életében nem tudta, hogy mit akart, és hogy azt merre keresse.
Nem értettem a látomások hová akarnak vezetni, nem láttam, hogy miért is kell nekem ilyen kegyetlenné válnom és nem legfőképp: nem tudtam hinni, hogy jól végződhet a dolog.
Nemcsak Ghalla kétséges isteneiben nem hittem, ráeszméltem, hogy egyáltalán semmiféle istenségben nem hiszek már hosszú évtizedek óta… még Kyrannia szinte kézzelfogható Istenétől is elfordultam már régen… akkor amikor…. – megráztam a fejem.
- Hogy kérhetnéd valaki oltalmát, akiről alapvetően azt sem hiszed el, hogy létezik? – mondtam ki hangosan is a gondolataimat.
- Látod, ezért mondtam, hogy arrogáns vagy és büszke és beképzelt és…
- Értem…
- Mert találkoztál már velük… illetve csak Leah-val… de beszéltél vele, láttad, talán hozzá is értél… a legtöbb ghallai életforma csak akkor találkozik vele, mikor végleg megtér Hozzá. És ezek után te kijelented, hogy nem létezik?!
Incubus nem volt türelmetlen fajta, sőt! Mindig csodáltam azt a végtelen nyugalmat, amivel megáldotta a sors, de éreztem, hogy kezdem feszegetni a végtelen határát.
- Jól van… értem… vagy legalábbis azt hiszem, hogy értem… - sóhajtottam nagyot.
- Keresd fel azt a helyet, ahol először idéztétek meg rám Erutol szellemét… Az oltárnál az összes Istennel találkozhatsz… ha elég nyitott vagy feléjük…
- Köszönöm – bólintottam nagy sokára, és továbbra is ülve maradtam a széken.
Újra és újra végigfutott bennem a beszélgetésünk… egy dolgot tudtam biztosan: nem akartam belevágni ebbe a kalandba! És minél inkább tiltakoztam, annál inkább éreztem, ahogy elpereg az idő az ujjaim közül…
- Itt pihenhetsz pár napig! Sétálj az erődben… tanulj… olvass… beszélgess… de ne késlekedj sokat! Nincs annyi időd, mint azt hiszed! – tette hozzá Incubus és felállt a székről. Elcsomagolta az elsősegély-dobozát és várakozásteljesen megállt az ágya mellett.
Némi időbe telt mire felfogtam, hogy elfáradt és aludni szeretne.
- Köszönök mindent! – feleltem és elhagytam a kunyhót.
A hozzászólást Khetty módosította 2009.09.01. 21:02:06-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.63
Oldal: 123
HKK - Zén minikiegészítő: Zén Legendái: Vadászat