Felhasználónév: Jelszó:
Oldal: 123
Szerző
Topic neve: Egy utazás krónikája
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
41. hozzászólás - 2010.09.15. 09:45:33
Sokáig volt sötét és sokáig volt hideg. Hiába varázserő, isteni hatalom, egy nyirkos börtönfalnak támaszkodva tölteni kitudajmennyi időt nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé.
Megfordult a fejemben, hogy előhívom Tharr erejét és így egyetlen ütéssel alapjaiban ingatom meg az épületet… akármelyik alatt is legyek elzárva, de hamar beláttam, hogy ezzel csak azt érném el, hogy rám omlik az egész… élve eltemetődni pedig még nem állt szándékomban.
Az első néhány percben azt hittem, hogy a Tyrantosok csak viccelnek, vagy hogy ez valamiféle beavatási móka része, de minél hosszabbra nyúlt ez az első néhány perc, annál inkább éreztem, hogy teljesen komolyan gondolják az elzárásomat és megbilincselésemet.
Egy idő után bevackoltam magam a friss szalmával megszórt priccsre és keresztbe font karral vártam, hogy mikor fognak kiengedni. Eközben azon gondolkoztam, hogy egyáltalán miért is zártak be?
Felrémlett valami villanó vörös köd, egy köpenybe burkolódzó alak, egy sisakos zöld béka, de inkább csak elmosódó képek voltak ezek, mint szilárd emlékek.
Amire határozottan emlékszem, hogy rémülten bámulok az ég felé, ahonnan EMTyb hegyes karmai közeledtek lustán, kissé unottan… majd… majd… a következő emlékem az, hogy itt ébredtem fel ebben az elzárt ketrecben.
Dühödten előrerúgtam a rácsokba. A lánc megcsörrent a mozdulatra, belehasítva a félhomály csendjébe.
- Naaaaaaa! – hallottam egy rosszalló hangot valahonnan a fáklyák fénykörén kívülről.
- Mit na? Ki van ott? – hunyorogtam előre.
- Tudod, hogy irgalmatlan nagy bajban vagy, ugye? – hallottam a mély, fenyegető hangot ismét.
- Már miért lennék irgalmatlan nagy bajban? – feleltem kissé gúnyosan.
- Tudod te, hogy hol vagy? – folytatta a hang a sötétből fennhéjázóan.
- Négy fal között? – tártam szét a karom és húztam el a szám sarkát.
- A Tyrant biztonsági erődjének egyik legmélyebb folyosójának a végében…
- Aham… és?
- Elismételjem, hogy megértsd?
- Nem kell – legyintettem. – Voltam már ennél szorultabb helyzetben is.
- Ha alaposan körbenézel, találsz itt néhány elfekvő csontvázat, aki szintén ezt hitte.
Nagyot sóhajtottam és felálltam. A rácshoz léptem, megmarkoltam a hideg vasat és ismét előre, a sötétbe hunyorogtam.
- Ki vagy te?
- Az nem fontos…
- Nekem az! – próbáltam Eleniost előhívni, hátha az istennő erejét használva legalább az idegen gondolataiba beleláthatok, de mintha valami blokkolta volna a kapcsolatot.
Meglepett, ahogy rám szakadt, hogy az istenek ereje nélkül milyen kicsi is vagyok. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar magával ránt a hatalomérzés öntudata.
- Chara-din nagy dolgokat tervez, te tudod ezt – hallottam a hangot egészen közelről.
Oldalra fordítottam a fejem, félhomályt és árnyékot láttam csak, és halványan megéreztem egy másik végzetúr jelenlétét is.
- Ügyes trükk – mormogtam magamban.
- A Sötét Nap ereje elrejti a papjait! – felelte elégedetten a hang.
- Sötét Nap?
- Dornodon Napja! Mint ahogy a Holdakból is három jár az égen…
- Aham… - feleltem végül, némi gondolkozás után. – És mit akar tőlem Dornodon?
A hang nem válaszolt azonnal. Kicsit úgy éreztem, pontos és előre eltervezett beszélgetés zajlik kettőnk között. Nem tetszett, hogy szinte előre a számba adták a kérdéseket és válaszokat… sosem szerettem, mikor megpróbáltak irányítani.
- Segíteni akar… most te is érzed, hogy mennyire kevés vagy egymagad… - felelte a hang.
- No és miért nem jön el ő maga, ha akar tőlem valamit? – tekintetem a sötétségbe fúrtam, megelégeltem ezt a játékot, látni akartam, hogy kivel társalgok. – Vagy miért nem ránt el egy csendes helyre, ahogy a többi isten szokta, mikor pusmogni akarnak?
Éreztem, ahogy a levegő finoman megrezdül. Az árnyék arrébb mozdult, megpróbált megkerülni, hogy a hátam mögé állhasson. A rezdülés felé fordultam és mintha halvány körvonalat láttam mozogni a félhomályban, egy csuklyás-köpenyes alak körvonalát.
Lehunytam a szemem és néhány másodpercig kizártam a látást, míg meg nem éreztem az illatot.
- Destiny! – nyitottam ki a szemem és egyenesen a félhomályba néztem, ahol a köpenyes alak mozgása megállt.
A szólított felnevetett, majd lassan alakot öltött. Kékes bőre elnyelte a fáklyák fényét. Díszes ruháját, büszke tartását látva sohasem voltak kétségeim nemesi származásáról.
- Honnan tudtad? Azt hittem megtéveszthetlek…
- Kiengedsz? – emeltem meg kicsit a bokámat, a lánc, ami a kövekhez volt rögzítve, csörögve mozdult vele.
- Nem azért jöttem – vigyorodott el az árnyelf kajánul.
- Hát akkor miért?
- Nem gondoltad komolyan, hogy minden teszt nélkül elviszlek a legtitkosabb helyre, ami létezik Ghallán? – vigyorgott tovább.
- Te részeg vagy? – néztem rá összevont szemöldökkel.
- Most épp nem – rázta meg a fejét Destiny és lehuppant a priccsre.
- Akkor miről beszélsz? – néztem rá szúrós szemmel.
Az árnyelf nem válaszolt azonnal. Alkarjára támaszkodva bámult végig rajtam, majd előredőlt, megragadta a jobb csuklómat és lassan lehúzta róla a kesztyűt, majd felemelte a kezem és felém fordította a tenyerem: - Erről itt!
A kristály áttetsző színtelenséggel pihent a bőrömben, mintha csak kedvtelésből beültettem volna.
- Itt nem hívhatod Őket segítségül – simogatta meg a tenyeremben a kristályt, majd felnézett rám: - Nem volt túl bölcs ötlet idejönni, ugye tudod?
- Ide nem önszántamból kerültem – vágtam rá azonnal gúnyosan.
- Nem a börtönről, a Tyrantról beszélek…
- Hidd el, tudom, hogy mit csinálok! – húztam el a kezem, majd elvettem a kesztyűt és eltakartam vele a kristályt.
- Az a baj, hogy ezt nagyon nem hiszem el… EMTyb kellett ahhoz is, hogy leállítson tegnap délután – hangja sosem tapasztalt komolysággal csengett, felhúzta az egyik lábát és visszadőlt az ágyra.
Kis csend következett, először a sötét folyosót bámulta, majd visszanézett a szemembe:
- Chara-din téged jelölt ki úrnőnek, így el kell, hogy fogadjunk annak! Kétségtelenül jobb választás vagy, mint Lord Daramula… többek között sokkal csinosabb vagy nála! – vigyorgott szélesen ismét, majd visszaváltott komolyra: - De ez nem jelenti azt, hogy mindenki lelkesen követni is fog… először is túl fakó a bőröd! Nem vagy árnyelf – emelte meg a kezét, hogy lássam mennyire sötétlila a bőrszíne -, és semmit nem tudsz rólunk!
- Majd megtanulom – szúrtam közbe.
- Annyi időd nincs – rázta meg a fejét Destiny.
- És mégis mit akarsz most tőlem? – nem örültem neki, hogy Destiny tud a kristályról, az istenek hatalmáról és a Chara-dinnal kötött egyezségemről. Épp elég gond volt, hogy Ösvényjáró tudott róla.
Bizalmatlan arckifejezésemtől úgy tűnik jókedvre derült, bár én semmi mulatságosat nem találtam benne.
- Mindenkinek megvan a maga indoka… - felelte kitérően az árnyelf.
- Baromira kezd elegem lenni abból, hogy mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti az én zsíromon! – fortyantam fel hirtelen és szúrós szemmel néztem rá.
- Ez jó duma! – vigyorodott el Destiny. Felállt az ágyról, ezzel teljesen rácsnak szorított. – Ne bízz meg senkiben és akkor egyben marad a zsírod! – felelte.
- Ez esetben elhúznál a cellámból? – billentettem oldalra a fejem.
Néhány percig farkasszemet néztünk, majd így szólt: - Elviszlek az árnyelfek gyülekezőhelyére, segíteni fognak, de ne viselkedj úgy, mintha komolyan vennéd, hogy valóban az uralkodójuk vagy!
- Nem érzem hosszúéletűnek ezt a kinevezést! – feleltem kitérően.
- És ez így is van jól! – bólintott Destiny, majd lassan elnyelte a sötét félhomály.
Csak egy halvány légmozgás jelezte, hogy elhagyta a rácsokat, azt már nem hallottam, hogy a hosszú folyosón becsukódott volna az ajtó mögötte.
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.54
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
42. hozzászólás - 2010.10.06. 20:26:32
Ismét magányos csend telepedett rám… Holdkórosként bámultam a rácson keresztül a folyosóra… mintha szuggerálni és ezáltal befolyásolni tudnám a Tyrant tagjait.
Kezdtem unni a nevelő célzatú elzárást… fáztam és egyre éhesebb voltam…
A priccsre kucorodtam és átkaroltam felhúzott lábaimat, az államat a térdemre téve bámultam tovább a sötét folyosóba. Néhány másodperc után eszembe jutott, hogy a lánc, amelyet eddig rángatva próbáltam elszakítani, most minden ellenállás nélkül megnyúlt annyira, hogy fel tudjam tenni a lábam a priccsre.
Felemeltem a fejem és végignéztem a halvány fehér fényű láncon, majd lassan, óvatosan letettem a lábam és a rács felé húzódtam. Újabb és újabb apró, lassú lépéseket tettem előre, átpréseltem magam a rácson és tovább előre a folyosó felé, amely végén a kijárat volt.
Fogalmam sem volt, hogy a lánc mágiája érzékeli-e a tervem, vagy egyáltalán gondoltak-e a zsarnokok arra, hogy valami határt szabjanak a lánc távolságának, így apró lépésekkel haladtam előre.
Az utolsó fáklyát magam mögött hagyva megéreztem az enyhe légmozgást. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy az árnyelf újabb látogatása ez, vagy az ajtó résein beáramló légmozgás teszi, de jól esett szippantani egyet a hűvös áramlásból, a pince penészgombával telt, dohos levegője után.
„Még egy lépés… már csak egy utolsó lépés hiányzik!” – gondoltam és lassan megemeltem a lábam, a lánc azonban nem engedett tovább.
Összeráncolt homlokkal, mérgesen megrántottam a láncot, mire az akkora erővel húzott vissza, hogy majdnem elestem. Időcsapdát idéztem elő és a halványan izzó béklyóra hajítottam.
- Átkozott, agyafúrt Tyrantosok!!!! – dohogtam magamban és dühösen a nyálkás kövekre csaptam a tenyeremmel.
Az épület erre megremegett. Fojtott levegő kúszott be, majd újabb rázkódás futott végig a köveken. Felszakadt bőrömből vér serkent, ami lassan végigfolyt a csuklómon.
Felkaptam a fejem és a magasból hulló vakolatdarabokra meredtem. A lánc és a bilincs még mindig szorosan tartotta a bokám, miközben minden sejtem egyként üvöltötte az izmaimban, hogy „Menekülj!!!!!”
Fojtott hangok szűrődtek be a cellámba. Üvöltések, riadt kiabálások, égrengető dübörgések, majd újabb remegés az épületben.
A gyomrom görcsbe rándult… ha elfelejtik ezek a zsarnokok, hogy ide zártak be, és rám omlik az egész épület, az még a halhatatlanságomat ismerve is hónapokig tartó, iszonyú fájdalmas felépülést eredményezett volna.
„Ki kell jutnom!” – futott rajtam végig a pánik, amibe beleborzongtam.
Hirtelen nyomást éreztem a mellkasomnál, ott ahol a kinevezésem kártyalapját tartottam. Vörös ködöt láttam csak, semmi mást, éreztem, ahogy a sejtjeimben végigáramlik valamiféle égető-emésztő tűz.
Kinyújtottam a kezem és az ujjaimból gömbökbe zárt lángnyelvek törtek elő, ahogy a lánchoz csapódtak szétrobbanva repítették millió darabra a fémdarabkákat.
Az épület falai ismét meginogtak. Feltéptem a vasajtót. Halványan érzékeltem, hogy a nehéz, nyikorgó nyílászáró kifordult a pántokból, ami tartotta, majd megindultam a lépcsősoron felfelé.
A nyakamba milliónyi törmelékdarabka hullott, apróbb kövek, féltéglák estek le. A remegés egyre erősödött, az ordibálást és a kiabálást is egyre tisztábban hallottam, ahogy a kijárat felé tartottam.
Hirtelen megingott alattam a lépcsősor. Kitámasztott kézzel próbáltam megragadni egy kiálló követ, miközben a talpam alól elmállott a lépcső.
- Neeee! Habiboooook! Neeeeee! – hallottam Otoaak hangját.
- Otiiiiii! Állj meeeeeeeg!!!!!! – zengett erre Tierga.
- A jó büdös francbaaaaaaaaaaaaaa!!!!!! – szűrődött a mélybe Dzsohar szitkozódása.
Feljebb húztam magam, hogy elérjem a leomlott lépcső megmaradt peremét, majd ismét megpróbáltam magam feltornázni.
Éreztem, ahogy a tűz az izmaimban megsokszorozza az erőmet. A fal mellett maradva igyekeztem feljutni a csigalépcsőn, miközben mindenfelől omladozott a tartószerkezet.
A fény olyan hirtelen csapott az arcomba, hogy felkiáltottam a fájdalomra. Behunytam a szemem, és a karommal próbáltam eltakarni, de úgy éreztem, hogy a nap így is kiégeti retinámat.
Az imbolygó kövezetre rogytam.
- Álljatok meg, bolond jószágooooooooooooook!!!! – üvöltötte Oti teljesen haszontalanul.
Úgy éreztem, hogy elszáguld mellettem egy egész csorda, utána pedig a Tyrant teljes tagsága, mintha meg tudna állítani egy lavinát.
Az eddigi erő mintha elszállt volna, még soha nem éreztem magam ilyen gyengének… térdelni is nehezemre esett… és fájt a szemem, fájt a karom… fájt minden tagom.
Arra gondoltam, hogy arrébb kéne másznom, mert a lépcső mindjárt leomlik alattam.
- Szentséges Fairlight, Khetty!! – hallottam egy visítást valahonnan. Úgy tűnt mintha Pöttöm Panna malachangja vinnyogott volna fel.
Nem tudtam válaszolni… csak egy boldog, tudatlan homályba akartam elmerülni… semmi másra nem vágytam. A hangfoszlányok alapján úgy sejtettem, hogy valahol a közelben tombolnak Otoaak Habibjai.
- Khettyt lent hagytuk a veremben! – csapott a homlokára Tierga.
- Nem-nem! Ott van! – pattogott a malac. Piros csizmájának csattogása átsütött a rám telepedő fáradtságon is.
- Hol? – kérdezte egyszerre három végzetúr.
- Ooooottttt! Az oszlop mögött….
Annyit még éreztem, hogy valaki felnyalábol a földről, miközben kaján vigyorral csak annyit mond:
- Hát nem édes, mikor elájul?
Néhány perccel később hideg víz zúdult a nyakamba. Prüszkölve és zsörtölődve kapkodtam a kezem, ráztam meg a fejem.
A Habibok bősz tombolásával még mindig lefoglalt zsarnokok nem nagyon tudtak azzal foglalkozni, hogy engem ápolgassanak, így ezzel a módszerrel próbáltak rábírni, hogy vigyázzak magamra. A háttérből dühös vita hangjai szűrődtek el hozzám.
- A francért nem kötötted meg őket Oti??!! – dörögte Darksol.
- Gyakorlatoztak!
- De minek neked ennyi rücskös látógömb, basszuuss???!!!! – csatlakozott EMTyb.
- Mert veszélyesek az ellenségre, azért! – vágta rá Oti.
- Tharr áldjon már meg! Minket is elpusztítanak ezek a dögök! – sóhajtott fel LoD meglehetősen mérgesen.
- Hogy a jófenébe tudtak kitörni a kennelből, amúgy? – fordult Meszy Otoaakhoz.
Hangjából érezhető volt, hogy biztos benne, hogy Oti elfelejtett valami óvintézkedést megtenni az idomítás előtt.
Fáradtan felnyögtem, a kövek, amiknek támasztottak nyomták a hátam, a vesém, a csontjaimat.
- Felébredt a kis szökevény… - fordult Meszy felém.
- Nem vagy…ok… szöke…vény… - nyögtem ki nagy nehezen.
Émelygő gyomorral, gyengeségtől remegő izmokkal próbáltam felkönyökölni. Óvatosan kinyitottam a szemem, de csak összefolyó világos és sötét foltokat láttam.
- Eléggé kiszöktél a veremből… - felelte kissé keményebb hangon a kimondhatatlan nevű szövetségi tag, akit csak „Nyolcvannyolcnak” hívtak a többiek.
- Nem látok… - nyögtem rémültem.
- Jaaaajjjjj, újabb szemfényvesztés… - forgatta a szemeit Tibiazállat és visszafordult a szövetségi épületeket törő-zúzó Habibokhoz.
- Mi az, hogy nem látsz? – lépett közelebb hozzám Tierga némi aggodalommal, bár észrevettem, hogy megtartott egy biztonságos távolságot azért.
- Melyik részét nem érted? – mordultam fel idegesen. – Azt, hogy „nem” vagy azt, hogy „látok”?
- Betámogatlak hozzám – térdelt mellém Bernhaal, hangjából aggodalom csendült.
- Nem kell!
Ideges voltam és senkit nem kívántam magam mellett tudni. Ismét kinyitottam a szemem, hátha valami változott az elmúlt néhány pillanatban, de csalódottan csuktam vissza a szemhéjamat, mert éles fájdalommal tűzött bele a napfény.
- Mit csináljunk ezekkel a dögökkel?? – hallottam Meszy hangját megint.
- Ezek, nem dögök! – húzta fel az orrát Oti sértődötten.
- Hát mik? – Darksol hangja mélyen csengett.
- Habibok! – vágta rá Oti azonnal.
- Mielőtt még végigrombolják az utcát és az Akadémiát, leállítjuk őket vagy tovább szemlélődünk? – kérdezte Gray kissé unottan.
Pár pillanatnyi néma csend állt be, csak a lezúduló kövek tompa puffanásait, a Habibok vinnyogásait és az általuk okozott földmozgást lehetett hallani, érezni.
- Majd vigyázok rá! – hallottam EMTyb hangját valahonnan a magasból.
- Jó! – bólintott Darksol – Na akkor Habibok!!
Furcsa érzés áradt végig a tagjaimban ismét. Hiába ültem a hátam egy romos falnak döntve, csukott szemmel, azon keseregve, hogy elvesztettem a látásom, valahogy mégis láttam tisztán mindent, ami körülöttem történik. A magasból szemléltem az eseményeket, még EMTybet is láttam, ahogy vigyázó szemmel mered a testre, amit őriznie kell, nehogy hátba támadja a többieket.
- Habibooook! – üvöltött Otoaak egy hatalmasat. Még a levegő is rezgett körülöttem.
A szólítottak néhány másodpercre megdermedtek, nem hiába gyakorlatoztatta őket Oti már jónéhány hete. Úgy tűnt, a nevükre legalább már hallgattak… legalábbis néhány percre…
Ez pont elég volt Otoaaknak, hogy meginduljon az állatai felé:
- Habibok! Mi ez a randalírozás??? Ki adott engedélyt erre a rombolásra???
- Biztos ez a legjobb módszer a dögök ellen? – suttogta halkan Bernhaal Tiergának.
- Erősen kétlem – felelte a diplomata, miközben ujjai között már manahálót szövögetett, a váratlanul reagáló állatok ellen.
- Hát mit tanítottam nektek eddig???? – üvöltötte tovább Otoaak. - Te Habib, lefogod a jobb karját!
- Te Habib, lefogod a bal karját!
- Te Habib, lefogod a jobb lábát!
- Te Habib, lefogod a bal lábát!
Az állatok hatalmas szemmel pislogtak először egymásra, majd a trollra, aki mindenáron a beidomításukat tűzte ki életcélnak.
Az állatok felhagytak a tombolással, varázslással, pusztítással és gazdájuk felé fordultak. Csápszerű karjaikat alázatosan lógatták lefelé, hatalmas szemük úgy nézett a trollra, mintha az istenük lenne.
- Na most mindenki mondja vissza a feladatát! – ért a közelükbe Oti.
A magasból láttam, hogy ő is manahálót szövöget az ujjai között.
- Én Habib, lefogom a jobb karját.
- Én Habib, lefogom a jobb karját.
- Én Habib, lefogom a jobb karját.
- Én Habib, lefogom a jobb karját.
- Én Habib, lefogom a bal karját.
Otoaak döbbenten torpant meg és egyesével az állataira meredt:
- Na akkor elölről!!! Te Habib, lefogod a jobb karját!
- Te Habib, lefogod a bal karját!
- Te Habib, lefogod a jobb lábát!
- Te Habib, lefogod a bal lábát! Meg vagyok értve???
Az állatok heves bólogatással felemelték a csápjaikat. Hatalmas szemükben felismerés csillant, majd ellebegtek, hogy egymás mellett felsorakozva támadásra készüljenek.
- Malacisten! – nyögött fel Pöttöm Panna vékony hangon.
- Agyonverik Otit… - sóhajtott fel a mellette ácsorgó Tibiazállat.
- Hagyjuk? – nézett kérdőn Dzsohar a sorfal túlsó végén álló Darksolhoz és LoDhoz.
- Nem engedhetjük, hogy még egy épületet szétverjenek – sóhajtott Destiny, miközben felemelte a kezét.
Ebben a pillanatban az állatok támadásba lendültek és a velük szemben álló trollra vetették magukat! Otoaak üvöltözve próbálta javítani a hibákat, BAL KAR: MOST, JOBB LÁB: MOST, BAL LÁB: oké!
Rövid és esélytelen küzdelemnek a félkörben összegyűlt végzeturak és végzetúrnők ujjai közül előtörő zöld manaháló manifesztálódása vetett véget. Amíg a Habibok azzal voltak elfoglalva, hogy saját gazdájukat harcképtelenné tegyék, addig a zsarnokok könnyedén lefogták az állatokat egy-egy hálóval, amely szinte kupolaként körbezárta őket, nem adva esélyt félelmetes erejük bevetésére.
- Na ez végre már majdnem jó volt! De te Habib, még mindíg lassú voltál, ÉS LEGKÖZELEBB NE ENGEM FOGJATOK LE HANEM AZ ELLENFELET, BARMOK!!!!!!!!!!!
Üvöltött ez utolsót Oti a földön fekve, majd a feje kimerülten-ájultan lehanyatlott az utca kockakövére.
- Elvigyük? – húzta fel Tierga a szemöldökét.
- Megőrültél? Még EMTyb se bírná el! – hördült fel Cloud.
- Naaaaaa – morrant az említett a magasból.
- Akkor tereljük be ezeket a dögöket a helyükre… és igyunk valamit, mert máris megszomjaztam! – lépett ki a sorfalból Destiny és kinyújtott kezének mozdításával mozgásra bírta a manahálóban rekedt Habibot.
- Majd azért érdekelne az is, hogy a szökevény hogy került a felszínre? – kérdezte Meszy, miközben ugyanazokkal a mozdulatokkal, Sityuval együtt próbáltak a Kennel felé terelni egy állatot.
- Ha Sanyi itt lenne, biztos dörögne jónéhány intelmet! – vigyorodott el Gray.
- Dörög, dörög! Intelem, intelem! – hallatszott a főtérről kimagasló jégszobor felől.
Az állatok terelése néhány pillanatra mozdulatlanságba dermedt, miközben én szélesen vigyorogtam a levegőben úszva, a magasból.
A következő pillanatban ismét a saját testemben szenvedtem. Nem láttam, és az eddig kényelmesen használt regenerálódásom is késni látszott.
Valami hatalmasabb varázslat áramlott végig rajtam a veremben, mint az Istenek nekem adott hatalma. Valami, ami felemésztett, ami szétégetett, ami sötétséget és rombolást hagyott csak maga után.
„Dornodon” – világosított meg egy gondolat valahonnan a tarkóm legmélyéről. – „A pusztítás és a káosz istene. Korlátlan hatalommal rendelkezik, de a következmények vajon megérik-e ennek a hatalomnak a használatát?”
Miközben a hang beszélt hozzám, egy fekete denevér képe kúszott az elmémbe.
„Egyre többet fogsz érteni a világunkból, egyre inkább megérted, hogy miért is kell visszazárni a börtönébe Chara-dint… és talán végre felfogod, hogy ez nem játék! Szorít az idő! Közeledik a Csillagállás napja! Kell, hogy mellém állj, hogy nekem segíts!! Én rendet tudok tartani! Kell, hogy mindegyik isten elismerje a hatalmam és tiszteljék, hogy én vagyok az egyedüli erő Ghallán! Én rendet tudok tenni!”
- Mit akarsz tőlem tulajdonképpen? – kérdeztem a denevértől.
„Hogy nekem segíts!”
- És mit ajánlasz cserébe? Az életem? Az átjárót? Ne adj isten egy halottat élővé teszel?
- Én? Kihez beszélsz, KHETTYYYY!!!! – hallottam EMTyb dörgedelmes hangját.
- Kihez? Mivan? – kaptam fel a fejem. Próbáltam körbenézni, de még mindig nem láttam senkit. Néhány másodperc múlva megráztam a fejem: - Semmiség, csak egy rossz álom volt…
- Nem tetszenek a rossz álmaid… elvihetnéd őket máshová… amíg itt vagy, egyszerűen ne álmodj rosszakat! – nyúlt el lustán a nagy téren a sárkány.
- Kösz… majd igyekszem… - feleltem némi gúnnyal.
- Khetty! Jól vagy? – jelent meg Bernhaal. Úgy sejtettem, hogy beterelték és bezárták Otoaak állatait a kennelbe.
- Nem, nem vagyok túl jól! – feleltem nyersebben és megpróbáltam felkelni.
- Hazakísérlek… - felelte kicsit tétován a férfi.
- Nem szükséges – legyintettem egyet a kezemmel és megpróbáltam felállni.
- Ha nem, hát nem – vont vállat a férfi. Úgy sejtettem, a legyintéssel sikerült megszüntetnem Elenios bűbáját.
Ott maradtam egy romos falnak támaszkodva, egy szuszogó sárkánnyal a fejem fölött, a szemem világának visszatértére várva… de legalább mégsem a dohos pincében voltam.
A hozzászólást Khetty módosította 2010.10.06. 20:40:58-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.71
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
43. hozzászólás - 2010.11.29. 14:01:31
Poros úton baktattam a távolban csillogó Kristálykő felé. Már három napja úton voltam, egy fontos találkozóra igyekezvén. Jócskán volt időm elgondolkozni azon, hogy mit készülök tenni vagy éppen mi az, amit mégsem teszek majd meg?
Miután Otoaak állatai kártékonyan lerombolták a szövetségi épületeket, LoD és Darksol szigorú szabályokat vezettek be, amelyek a kocsma falára ki is függesztettek az „Állatok Kennelben Tartásának Szabályzata” néven. Az írás szépen díszelgett a falon, míg Otoaak egyik Azúr Légiós látogatásából nem hozott magával egy ormótlan nagy díszes pajzsot, amelyet a kocsma falára akasztott díszként… pont a szabályzatra (mivel csak ott volt elég hely), amely ezután valahogy elfelejtődött.
Szerencsére a látásom hamar visszatért, és a dohos pincébe sem kellett visszatérnem. Kis házikót kaptam nem messze Tiergáétól, amelybe beköltözhettem. Végre nem csak vendég voltam a Tyrantnál. Nem is volt más dolgom, mint várni. Várni, hogy Destiny segítsen beszélni a sötételfekkel és Yasha a vámpírokkal. Várni, hogy Lord Erutol jelentkezzen. Ez idő alatt volt elég idő fejleszteni a tudásomat és az istenek hatalmával gyakorolni.
Azonban mire felfedeztem a nagy területű város minden kis zugát és kissé magabiztosabban jártam-keltem az épületek között, újabb traumatikus élmény zúdult a nyakamba: Ösvényjáró!
Éppen az epikus emlékműtől sétáltam vissza, ahol megpróbáltam felmérni, hogy a következő kivégzendő szörny ellen van-e esélyem, majd csalódottan megállapítottam, hogy nincs, mikor az összetéveszthetetlen reszelős hang megütötte a fülem. A kocsmaépület mögé húzódtam és onnan próbáltam kihallgatni a beszélgetést.
A főtéren, nekem háttal állt Lord of Destiny és Darksol. Sanyi jégszobrának árnyékába húzódva a bomló testű cselszövő igyekezett bedumálni magát a szövetségbe.
- Csak jól járnátok velem! – hullámzottak végig csontos ujjai a köpenyén. Kalapjának széles karimája eltakarta borzasztó arcát.
- Azért ebben kételkedem – felelte Darksol kissé bizalmatlanul.
- A tudása viszont nagy hasznunkra válhat… - gondolkozott hangosan LoD.
- De a Domini Mortis-ból jött! – nézett vezetőtársára Darksol megrökönyödve.
- Előtte meg a Zöld Pókoknál voltam! – csettintett türelmetlenül a nyelvével Ösvényjáró. – Kérdezzétek meg Khettyt, ha nekem nem hisztek!
A nevem hallatán összerándult a gyomrom.
„Ösvényjáró miattam jött ide? Hogy szemmel tartson? Hogy mindent jelentsen Lord Erutolnak?! Hát ez zseniális!”
A Tyrant egyik legfőbb előnye volt, hogy a nagyhatalmú végzeturak távol tartották magukat az istenek játékaitól. Elrejtve maradhattam mind Lord Erutol kémkedő madarai, mind az istenek figyelő tekintete elől.
- Mind tudjuk, hogy merre jártál, mióta visszatértél… - felelte halkan LoD.
Darksol kis ideig csendben ingatta a fejét. Nem tetszett neki ez a különös figura, akiről nem tudta eldönteni, hogy ártalmára vagy hasznára lesz a Tyrantnak.
- A te felelősségedre maradhat csak, Destiny! – felelte végül, majd sarkon fordult és elsietett az alsó kapu felé.
- Mondtam, hogy belemegy! – csapta hátba Ösvényjárót széles vigyorral LoD. – Gyere! Igyunk egyet az érkezésedre!
- Örömmel! – Ösvényjáró felemelte a fejét és felém nézett, mintha átlátna a bokrok sűrű lobján is.
Nagyokat lélegezve lapultam a kocsma falának. Megvártam, amíg becsukódik mögöttük a lengőajtó és visszasiettem a faházamba. Elhaladtam Tierga háza előtt, mint mindig a tornácán lustán heverészett egy vörös macska.
Remegő kézzel nyitottam be a házamba, és idegesen lépkedtem fel-alá.
Első gondolatom a menekülés volt. Összepakolni és másik búvóhelyet keresni! Éreztem, hogy Ösvényjáró mellett nem vagyok biztonságban. Akárhogy is fog elsülni a tervem ez a férfi csak veszélyt jelentett.
Miután hideg vízzel megmostam az arcom, nyugalmat erőltettem magamra. Végiggondoltam a tervemet. Semmiképpen sem neveztem volna briliánsnak, de többé-kevésbé kivitelezhető volt.
Viszont kellett hozzá a Tyrant segítsége! Ösvényjáróval vagy anélkül, de segíteniük kellett abban, hogy megállítsam Chara-dint!
Ezen az éjszakán a tornácon üldögéltem és a csillagos eget nézegettem egy pokrócba csavarva magam a hűvös levegő miatt. A Bernhaaltól kapott nyaklánccal játszottam, amelyen azóta se tűntek elő újra az isteni fények.
A ház sarkánál árny moccant.
- Holnap indulj útnak Aelentor erdeje felé! Az út egyenes a Kristálykőig, ott foglak várni! – a hang nem volt több egy esti szellőnél, amely megrezegteti a fák leveleit.
Mire oldalra fordítottam a fejem, csak a ház sarkát láttam csak. Ha bárki volt is ott, tökéletesen beleolvadt az éjszakába.
„Végre!” – sóhajtottam.
Másnap reggel összepakoltam néhány felszerelést, elköszöntem pár embertől azzal az indokkal, hogy kincset keresni indulok, majd nyakamba vettem a poros utat.
Az útbaigazítás egyszerű volt, ámde annál részletszegényebb. Az út során kétszer fordultam rossz irányba az „egyenesen vezető úton”, mire rájöttem, hogy nem jó felé megyek, jópár plusz órát talpaltam emiatt Ghalla útjain.
De végre a Kristálykő látótávolságba került és mögötte Aelentor erdejének dús lombjai hullámzottak fakó színekben, mintha szürke pókháló vonta volna körbe a fákat.
Minél közelebb értem, annál hátborzongatóbbnak hatott a hely. Mintha azt sugallta volna, hogy messzire kerülje el az utazó még a legszélső fákat szegélyező mezőt is.
- Késtél! – nyújtózott nagyot az út szélén kidőlt, mohos fán lustán várakozó LoD.
- Kicsit eltévedtem – feleltem nyomatékkal.
- Mindig elfelejtem, hogy nem vagy ghallai – legyintett a férfi lemondóan.
Lilás ruháján átfutott a fény, ahogy mozdult. Inas, vékony testét köpeny takarta, két kardja a hátára szíjazva pihent.
- A Tanács végre elfogadta, hogy találkozzon veled! – mondta mintegy mellékesen, ahogy lekászálódott az évezredes törzsről.
- Igen, erre magamtól is rájöttem – bólintottam.
- Ne feledd, amit mondtam! Lehet, hogy elfogadják, hogy Chara-din küldötte vagy, de soha nem fogják elfogadni, hogy a vezérük légy! – a mindig pityókásan jókedvű Destiny ezúttal komolyan nézett rám fekete szemeivel, nyoma sem volt alkoholnak.
- Nem áll szándékomban vezérré válni! – bólintottam lassan.
- Hát mik a szándékaid?
Destiny kérdésére nem válaszoltam azonnal. A baljóslatú erdőt néztem, mintha átláthattam volna a fák között, majd a harcosra néztem.
- Azt akarom, hogy te vezesd őket! – néztem a szemébe.
Úgy tűnt nem leptem meg a kijelentésemmel. Mintha ő maga biztos lett volna ebben a válaszban. Mintha erre készült volna hosszú időn át. Mégsem árult el semmilyen érzelmet, sem az arca, sem testének egyetlen mozdulata. Nem láttam rajta se reményt, se örömöt, se félelmet.
Hangjából eltökéltség áradt, mikor megszólalt:
- A tanács vezetője nem fogja elhinni, hogy isteni küldött vagy… Meg kell ölnöd és tiéd a széke!
- Talán nem hiába gyakoroltam annyit az elmúlt időben!
- Ne feledd, hogy Lady Sonnelta egy sötét elf! Nem közönséges ghallai végzetúrral van dolgod!
- Csak vezess elé!
- És azt se felejtsd el, hogyha nem tudod legyőzni, nemcsak te buksz el, hanem én is!
Kissé meglepetten néztem LoD-ra:
- Ha már elbuktam, szerinted ez érdekelni fog engem?
- Érdekeljen, mert a túlvilági életed minden pillanatában meg fogom bosszulni!
LoD hangja tárgyilagos volt, nyoma sem volt üres fenyegetőzésnek, csak színtiszta tényközlésnek. Kényszeredetten ismertem be magamnak, hogy ezt az oldalát eddig nemcsak nem ismertem… nem is sejtettem, hogy létezik.
Megindultunk az erdő felé. Minden egyes lépésnél erősebben dobbant, hogy menekülni kéne inkább. Olyan érzés volt, mintha egy vágóhídra sétálnék fel, amely csak és kizárólag azért lett létrehozva, hogy engem kivégezzenek.
Ahogy átléptük a fák határvonalát a szürke pókhálók nyúlóssá váltak.
- Vigyázz velük! Neked árthatnak! – hajtott félre Destiny a fejem fölül egy lelógó pókhálódarabot. – Mérget tartalmaznak – fűzte hozzá magyarázatképpen.
Nem nyugtatott meg.
A sötét elfek jobban őrizték lakóhelyüket, mint azt sejtettem. Egy dolgot azonban nem tudtak kívül tartani: az istenek erejét. A kristályban kavargó energia kellemes bizsergéssel töltötte el.
A griffjeim veszélyt jelezve tekergőztek a lábamon. Nem nyugodtak, amíg egy széles tisztásra nem értünk. Akkor szinte égő fájdalommal martak a húsomba. Felszisszentem a heves és váratlan fájdalomtól.
LoD végignézett rajtam, hogy mi bajom lett hirtelen. Arcáról leginkább gyorsan tovasuhanó meglepetést olvastam le.
A tisztáson öt fekete simára faragott monolittrónus állt. A középső trónus fejtámláján egy lefelé fordított félhold jelezte tanács vezérének a helyét.
A tisztásra alig sütött be a napfény, mintha valami burokkal védték volna az erdőt.
LoD egy futó pillantást vetett rám, majd kilépett a tisztásra és a trónusok felé tartott. Magabiztosan, büszkén sétált, jól elrejtve, hogy valójában mennyire fontos neki ez a találkozó.
Megállt a trónusok előtt és meghajtotta magát.
- Üdvözöllek, Lady Sonnelta! – köszöntötte fennhangon a nagy semmit.
Legalábbis én senkit nem láttam közel s távol. LoD meghajtotta magát a középső trónus előtt és így is maradt néhány hosszú percig.
Az árnyékok megnyúltak körülöttünk, már nemcsak a fák vetületei voltak, hanem önálló életre keltek. A trónusok előtt összesűrűsödtek, majd gomolyogva testet öltöttek.
Fakószürke bőrű elfek álltak a trónusok előtt. Fekete ruhájuk dísztelennek tűnt. Fegyvereket nem láttam náluk.
Azzal tisztában voltam, hogy az árnyékot közlekedési eszköznek használták csupán a sötét elfek, LoD elég sokszor bebizonyította, hogy eggyé tud válni az sötét levegővel, mégis meglepett ez az erő, amivel a tanács tagjai megjelentek.
- Miért járultál elénk Kiátkozott? – szólalt meg Lady Sonnelta.
A nő hangjában nem volt semmi kedvesség, mozgása darabos és határozott volt, ahogy méltóságteljes tartással leült. Összevontam a szemöldököm arra, ahogy LoD-ot szólította.
- Lady Sonnelta – kezdte LoD tiszteletteljes hangon. – Chara-din küldöttjét hoztam bemutatni! – egyenesedett fel a sötételf és kezét felém nyújtotta.
Néhány pillanatig nem akaródzott kilépni a tisztásra, majd LoD sürgető tekintetét látva, nagy levegőt vettem és megindultam a trónusok felé.
Nyomasztó érzés szorította a mellkasomat, mintha valaki ráült volna. És minden lépéssel, ahogy közeledtem a trónusokhoz Lady Sonnelta tekintete úgy hatolt át a bőrömön, az izmaimon, a csontjaimon.
A Lady arca sima és rezzenéstelen volt, mint a trónus, amelyben helyet foglalt. Fakó bőre, talán sose látta a napot. Sötét ruházata beleolvadt a trónusok monolitjába. Megránduló szájsarka megvetést sugárzott. Öntudatos fekete szemei úgy pásztázott, mintha egy férget méregetne az eltaposás előtt.
- Ez lenne a Küldött? – engem nézett, de szavait LoD-hoz intézte.
- Én vagyok! – feleltem büszkén.
Nem hajoltam meg a Lady előtt, egyenes háttal, büszkén álltam a tekintetét, bár felettébb kellemetlen volt.
- Ne kötekedj velem, te féreg! – hangja fenyegetően zengett a fák között. Mégis olyan érzésem volt, hogy a figyelő sötételfek előtt akarja bizonyítani a hatalmát.
- Lord Erutol küldött! – néztem a többi vezetőre. – Harcba hív titeket Chara-din szabadulásáért vívott háborújába!
- Mi nem tartozunk hűséggel Lord Erutolnak!
- De Lord Daramoulának igen! – emeltem fel a hangom. – Vagy talán megszegnéd az esküdet?
- Hogy jössz te ahhoz, hogy becstelennek nevezz a népem előtt, senkiházi féreg? – Lady Sonnelta hangja azonnal elveszítette kimért hűvösségét.
- Hogy jössz ahhoz, hogy sértegesd Chara-din kapitányát?
Éreztem a környező fák között sűrűsödő árnyak figyelő tekintetét. A sötételfek kíváncsiak voltak, hogy mi történik. Látni akarták, hogy a Tanács kivel találkozik. Éreztem a kíváncsiságukat és ébredő reményeik hulláma szinte letaglózott. Ébredő remények a hajdanvolt dicsőség visszaállításáról, amikor nemcsak egy elátkozott erdő mitikus lakóiként gondolnak rájuk, hanem rettegő tisztelettel engednek utat nekik bárhol.
- Mindenki tudja, hogy Lord Daramoula meghalt! – felelte a Lady hideg, kimért hangon, de arcán egy megránduló izom elárulta viaskodó érzelmeit.
- Én léptem a helyébe! Én vagyok a Hetedik Kapitány! – ahogy kimondtam ezeket a szavakat, különös érzés töltött el.
Büszkeség, hatalom és erő keveréke áramlott végig tűzfolyamként az izmaim között.
A kimondott szavak, melyeknek súlya van, melyekkel visszafordíthatatlanul elköteleztem magam Chara-din mellett, melyekkel Ghalla elpusztítására irányuló tettek egész sora vette kezdetét.
A kimondott szavak, melyektől a griffjeim vonaglani kezdtek, mintha nem akarnának többé a bőrömhöz tapadni, de nem tudtak menekülni, így szenvedésük fájdalma végigszántott a gerincemen.
- Teeee???? – Lady Sonnelta haragja egyre nyilvánvalóbbá vált. – Te egy egyszerű betolakodó vagy! Semmi jogod Ghallán mégcsak élni sem, nemhogy kapitánynak nevezni magad!
Lady Sonnelta megremegett a dühtől. Családja évszázadok óta vezette a sötételfeket. Elfogadták a leszűkült lehetőségeket, és ők maguk a javukra is fordították ezt, így érthető módon nem szívesen mondott le a családi örökségről.
- Azért jöttem, hogy a sötételfek ígéretét számon kérjem! – emeltem meg a hangom. A Ladyhez beszéltem, de úgy sejtettem, hogy a körülöttem gyülekezők pontosan olyan jól hallják, amit mondok, mint a tanács vezetője. – Azért jöttem, hogy hódolj előttem! – emeltem magasra az állam.
Olyan hirtelen röppent ki a varázslat a Lady ujjai közül, hogy szinte csak egy villanást láttam. Magam elé tartottam a tenyeremet, a kékesfehér varázslat egy légpajzsnak ütközött és irányt váltva felröppent a fák fölé, hogy aztán elnyeljék csillagok.
A Lady talpra ugrott, fekete bársonyruhájának ujjai lobogtak, ahogy újabb varázslatra készült.
Tenyeremben vörösen izzott a kristály, a Lady csak annyit érzékelt, hogy az őt körülvevő levegő egyre melegebbé válik, holott lángnyelveknek nyoma sem volt.
Varázsigéjének utolsó szavait izzadságban úszva mormolta el. Fekete kis pontok áradtak ki az ujjai hegyéből, körülvettek, a ruhámra telepedtek, a redők közé másztak, a bőrömet kezdték marni-rágni.
Vér csorgott végig a kézfejemen, ahogy a fekete bogarak felszaggatták a bőrt, egy lüktetéssel tűzlángot indítottam útnak a kristályból, amely körülvette a Ladyt, majd húsevő bogaraira koncentráltam. Ki kellett valahogy takarítanom őket a bőröm alól.
Eszembe jutott a tűz, amelyet a pincében éreztem, mikor az rám omlott. Tudtam, hogy Dornodon hatalma képes arra, hogy kivégezze ezeket az alattomos lényeket. Égető fájdalom söpört végig rajtam, a fekete kis húszabálók pedig döglötten hullottak a szürkés fűbe a lábam előtt.
Ennyi idő elég volt a Ladynek ahhoz, hogy a tűzvarázslatot semlegesítse és kilépjen a körből. Elhagyta a trónusok emelvényét és a fűbe lépett. Ruhája foltokban kiégett a tűzkörben, megpörkölődött haj szaga lengte körbe.
- Azt hiszed, mindent láttál, amit egy sötételf tudhat? – nézett rám, és szoknyája redőjéből íves kardot húzott elő.
Valójában pont erre számítottam, csupán Tharr harcos erejére volt szükségem. Előhúztam a végzetpengémet, és vártam a Lady támadását. Arra számítottam, hogy dühös, kissé talán csalódott, de mindenképpen meglepett, mert azt biztosan nem várta, hogy ilyen erő birtokában vagyok.
Sosem voltam nagy közelharcos, így néhány csapás kivédése után, már csak az motivált, hogy mielőbb véget vessek a küzdelemnek.
Ilyen közelről láttam, ahogy a Lady tekintetében csapásról csapásra nő a rettegés, a felismerés, hogy elveszítette a küzdelmet, és ezzel együtt nőtt benne a dac és a düh amiatt, hogy egy ilyen senkiházi győzi le a saját földjén, a saját hívei előtt.
Néhány másodpercig szánalmat éreztem a Lady iránt, valahol a lelkem legmélyén talán még szégyelltem is magam, hiszen nem én voltam, aki legyőztem őt. Az istenek ereje nélkül, esélyem se lett volna ellene.
Egy mély lendítéssel megvágtam a Lady combját, amely azonnal heves vérzéssel átáztatta a bársonyruháját. A Lady felnyögött a fájdalomtól, de nem adta fel, tovább támadott, bár alig bírt vérző lábára állni. Oldalra fordulva kitértem a kecses mozdulatú csapása elől, hogy a kardommal ezúttal az oldalán ejtsek mély sebet.
A Lady térdre rogyott, érzelemmentes arca eltorzult a fájdalomtól, kezéből kifordult a kardja. Megálltam előtte, kardomat meglendítettem.
- Légy átkozott! – sziszegte utolsó kívánságát.
- Már rég az vagyok – válaszoltam a füven guruló fejnek halkan.
A Lady teste élettelenül terült el a füvön.
A tanácstagok kissé tanácstalanul néztek egymásra, miközben a fák közül egyre több sötételf öltött testet.
LoD-ra néztem, aki mintha elégedettséggel vegyes megvetéssel nézett volna végig a Lady holttestén. A bosszú elégedett mosolya húzódott végig az arcán, összeszűkült szeméből gyűlölet áradt.
A jobb oldalon ülő tanácstag lassan felemelkedett a trónjából, remegő hangon kezdett beszélni:
- Törvényeink értelmében, vezetőnk legyőzője átveheti a legyőzött helyét a tanácsban… de te nem vagy sötét elf… Lady…
- A nevem, Khetty.
- Lady Khetty.
- Lady nélkül… - morogtam inkább csak magamnak, miközben megtöröltem a kardomat és a helyére csúsztattam.
- Elfogadjuk, hogy Lord Erutol küldött és hogy Chara-din kapitánya vagy, ha mutatsz valami bizonyítékot erre vonatkozóan! – folytatta a szószólóvá előlépett tanácstag.
„Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha a Lady is ezzel kezdi.” – gondoltam, majd kissé gúnyos mosollyal előhúztam a Halál Leheletét és a magasba mutattam.
A kártyalap mintha ismerős helyen járt volna kicsusszant a kezemből, szürkés köd gomolygott körbe körülötte, és a trónusok felé lebegett.
A tanácstagok áhítattal nézték a lapot, amíg az a főtrónus háttámlájához nem ért. Ott rásimult a háttámlára, a trónusok szinte egyszerre vörösen felizzottak. Azok a tanácstagok, akik ülve maradtak kínlódó halálsikollyal hamvadtak hamuvá egy perc alatt.
Ezután fekete monolittá hűltek vissza a trónusok, rajtuk cirádás, vöröslő betűkkel, a fordított félhold pedig ragyogó tűzként világított a középső trónus tetején. Elindultam feléjük.
Minden lépésemre térdet hatott a sötételfek egy csoportja, akik mostanra benépesítették a tisztást.
Mikor LoD elé értem, ránéztem, de csak tarkóját láttam, ahogy térdet és fejet hajtott előttem. Néhány pillanatig átfutott az agyamon, hogy ez nincs így igazán jól, de aztán tovább léptem, fel a trónusokra.
A hozzászólást Khetty módosította 2010.11.29. 14:02:02-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.68
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
44. hozzászólás - 2010.11.29. 14:03:01
folytatása az előző hsz-nek
----
Az a tanácstag, aki felállt a székéből, remegő térdekkel hódolt az új kapitány előtt. Megfordultam és végignéztem a tisztáson. Sosem tapasztalt érzés szállt meg. Hatalom és erő, amely mások alázatából fakad. Néhány másodpercig elégedetten néztem végig a rettegett harcosokon és mágusokon, akik mind tisztelettel térdeltek előttem.
Helyet foglaltam a trónuson, amelyen korábban Lady Sonnelta ült. A kártyalap visszasiklott a kezembe, elrejtettem egy belső zsebbe.
- Készek vagytok hát szolgálni Chara-dint? Mint annak idején, mikor Lord Daramoula hívott harcba titeket? – kérdeztem fennhangon.
A sötételfek felemelkedtek, majd egyszerre kiáltották: - Igen, készek vagyunk!
Elégedett mosollyal néztem végig rajtuk.
A tanácstag kissé meggörnyedve elém lépett.
- Lady Khetty…
- Lady nélkül – szúrta közben LoD kihúzva magát a trónus előtt.
A tanácsnok kissé zavartan nézett rám, majd folytatta: - Amennyiben szükséged lenne segítségre népünk vezetésében…
- Igen, köszönöm! – néztem az életben maradt tanácsnokra szúrós szemmel megakasztva a mondandójában. – Úgy döntöttem, hogy a sötételfek csapatainak vezetője mostantól az általatok, csak Kiátkozottnak tekintett, Lord of Destiny lesz!
LoD arca megrándult a kiátkozott szóra, ez némi elégedettséggel töltött el. Az érzelmeit általában alkohol mögé rejtő harcos mégiscsak érzékeny valamire.
LoD fellépett két lépcsőfokon. A hatalmát remegve féltő tanácsos mellett, sziklaszilárdnak tűnt, büszkén felemelt állával.
- Rád bízom őket, Lord of Destiny! Vezesd a sötételfek csapatát, ha szólítalak!
Fekete szeméből, merev arcvonásaiból nem tudtam olvasni, mégis éreztem, ahogy büszkeség hulláma önti el, ahogy a bosszú szele, valami régi sérelemért, fellobbantja vérét.
Kinevezését nem fogadta hangos üdvrivalgás és örömteli ováció. Elszórtan, csendesen tapsoltak néhányan, de a legtöbb elf egymásra nézett tanácstalanul.
Hirtelen felpattantam a trónusról és a nekem már háttal álló LoD mögé léptem, majd a fülébe súgtam:
- És most vigyél ki erről az átkozott helyről!
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.60
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
45. hozzászólás - 2011.02.15. 14:04:00
A visszaúton nem sok szót váltottunk, mintha nem is jártunk volna az árnyelfeknél. LoD nem tette szóvá, hogy az esetet ne említsem, bár valószínűleg meg is sértett volna ezzel… magamtól is tudtam, hogy nem tartozik a Tyrant lakóira a tény, hogy LoD támogatja Chara-din visszatérését.
Együtt tértünk vissza a Tyrantba. Némi gúnyos tekintet egy-két mindenttudó mosoly villant, ahogy elhagytuk a házakat a kaputól a főtérig és beültünk egy-egy korsó sörre a kocsmába.
- Csakhogy előkerültetek! - jelent meg Panna, most éppen egy szürke-fehér ártatlanszemű kiscica képét öltötte magára. – Az van, hogy egyszerűen nincs rend, ha nem vagy itt LoD! Egyfolytában hatalomátvételről sutyorognak, meg az Arénában más sincs, csak erőnléti edzés… és ez nekem nem tetszik…
- Hát tegyél rendet! – kortyolt LoD a korsójába. Láthatóan lélekben még mindig az erdőben járt.
- Éééééééénnnnnn????? – nyávogta Panna, kissé talán túljátszott nyávogással.
- Te – vont vállat a sötételf.
- Remek! – csapta össze puha tappancsait az alakváltó elégedetten, majd elszökdécselt a főtéren felállított emelvényhez. Félresöpört némi port és pókhálót, majd megköszörülte a torkát: - Akkor ezennel kihirdetem, hogy rendet teszek! Aki nem viselkedik rendesen, azt egyszerűen kirúgom a szövetségből!
Drámainak szánt bejelentésének hangját sajnálatos módon elnyomta egy kisebb széllökés, amely majdnem felborította magát Pannát is.
- Ösi! – dörmögte valaki a magasból, a kocsma tetején kívülről.
- Mivaaaan? – jött egy elnyújtott, ziháló kiabálás az Arénából.
- Azt hiszem, valaki kötekszik veled! – továbbította EMTyb a macska bejelentését.
- Én nem! Én nem! LoD engedélyt adott!! – ugrált a macska dühösen, amitől inkább csak még mókásabbnak hatott az egész.
Ösvényjáró öles léptekkel érkezett a főtérre, szakadt-izzadt rongyokban lógtak róla a ruhák. Felvont szemöldökömre csak legyintett:
- Darksol nehezen érti, hogy már én vagyok az úr itt! – legyintett a cselszövő hamiskás mosollyal. – Na mit akarsz Pöttöm?
- Látod hogy beszél velem? Látod LoooD? – mutogatott még mindig az emelvényen állva Panna Ösvényjáróra
- Hallom is – bólintott szórakozott mosollyal a szólított.
- Akkor én most kirúglak a szövetségből! – húzta ki magát a macska, így már a derekáig is ért talán Ösvényjárónak.
- Miért is? – simította egymáshoz hosszú ujjait az érintett nagy nyugalommal.
- Mert… mert… lázítod a népet! És mert… mert… lepaktálsz az ellenséggel… és mert… mert… büdös is vagy!
Erre az utolsó megállapításra Ösvényjáró felhúzta nem létező szemöldökét és hátra sandított. Mi tagadás bomló húsának jellegzetes szaga mindig körbelengte őt, de megszoktuk már az elmúlt hónapokban.
- Ennyi? – fordult vissza a gyanúsított a macskához.
- Ennyi! – azzal Panna peckesen levonult az emelvényről.
Mielőtt azonban leléphetett volna a lépcsőn, Ösvényjáró elkapta a nyakánál fogva. A kismacska fújt, kapart, kalimpált, húsz körme azonnal kimeredve, védekezésre készen kapott a molesztáló felé.
- Ne kötözködj velem, Pöttömke! – vigyorodott el elégedetten Ösvényjáró. Nem szerettem ezt a vigyorát, rendszerint valami igen galád tett követte.
A következő pillanatban Panna a magasba lendült, csak egy kis fehér szőrcsomó látszott belőle a levegőben úszva. A kocsma teteje fölött megjelent EMTyb hosszú nyaka és kitátott szája, amelyben megállíthatatlanul landolt Panna.
Ezután EMTyb lehajolt a földre és ismét kitátotta a száját, amelyből előgurult a sárkánynyálba burkolt fehér szőrgombóc.
- Pfúj-pfúj-pfúúúúúúúúúúúúúúúúújjjjjjjjjjjjjjjjj!!!!!!!! LoooooooooooooooooD!!! Védj meeeeeeeeeeeeeeeg!!!!! – nyivákolta a kismacska, miközben minden erejével igyekezett megszabadulni a nyáltól.
- Van gyufám, kipróbáljuk, hogy tényleg gyúlékony a sárkánynyál? – hajolt le Ösvényjáró Pannához, némi fenyegető hangszín bújt meg a mondandójában.
A macska tekintete egyszerre volt dühös és félelemmel telt, hátán felállt a szőr, amennyire tudott, karmait kimeresztette, heves prüszköléssel próbálta megfélemlíteni bomló húsú társát.
- Ösi! Gyere van egy kis megbeszélni valóm veled! – karoltam bele némi undorral a véres húsba, amely a karja helyén volt és elhúztam Cloud műhelye felé.
- Miről akarsz csevegni? Időjárásról? – kacagta hangosan.
Cloud kunyhójához közelítve élénk vita zaja ütötte meg a fülem. A zárt ajtókból arra következtettem, hogy Cloud valami újabb „titkos” kísérletet tervez, olyan dolgokból, aminek a működéséről fogalma sincs.
- De nem érted, hogy ez így nem lesz jó??? – kaptam fel a fejem Tierga hangjára.
- De nem érted, hogy nincs máááás??? – felelt azonnal Cloud bosszúsan.
Ösvényjáróval egymásra néztünk, szinte egyszerre suhant át a gondolat: „mennyire izgalmas kihallgatni egy titkos beszélgetést!”
Óvatosan közelítettünk a műhely felé, mintha csak arrafelé sétálnánk véletlenül.
- De ez így nem elég hatékony ellene!! – harsant közben Tierga mérges hangja.
- Akkor szerezd meg a vérét!
- Már megszereztem egyszer!
- DE NEM VOLT ELÉG!! Nem érted?
A vita hirtelen abbamaradt, az ajtó kinyílt és Tierga távozni készült:
- Akkor holnapra meg tudod csinálni a hajsimító bizgentyűt? – kérdezte, mire Cloud összeráncolta a szemöldökét.
- Nem hiszem, talán holnaputánra kész lesz!
- Rendben, akkor jövök érte holnapután! – bólintott Tierga és könnyed léptekkel elsuhant mellettünk.
- Szia Cloud, minden rendben? – próbáltam mosolyogni a Tyrant feltalálójára.
Régebben minden gond nélkül ment a mosolygás, de egy ideje egyre nehezebb volt magamra erőltetni a jókedv és a vidámság álarcát. Cloud szinte az első pillanatokban megérezte ezt rajtam, azóta mindig kissé távolságtartó volt.
- Igen – bólintott és becsukta a műhely ajtaját.
- Hajsimító bizgentyű? – nézett rám Ösvényjáró a szeme sarkából.
- Látod Tiergának milyen a haja, biztos tényleg kell neki egy ilyen valamelyik diplomáciai útjára – vontam vállat.
- Ne légy már idióta! Készülnek valamire! Lehet, hogy ellened… vagy ellenem… Ki kell deríteni, hogy miben mesterkedik Cloud és Tierga… és…
- Megszereztem az árnyelfek támogatását! – vágtam Ösvényjáró gondolatmenetébe, mire megtorpant és döbbenten rám meredt.
- Mi? Mikor? Hogyan? Nem öltek meg? De hát… erről miért nem tudtam?
- Mert éppcsak tegnap történt… nem érdekesek a részletek…
- A részletek mindig érdekesek! – nézett rám összehúzott szemmel.
- Nem! Nem érdekesek! – fordultam vele szembe, néhány pillanatig csak meredtünk egymásra.
Mintha csak az elménk viaskodott volna egymással… én pontosan tudtam, hogy őt felügyelőnek küldték utánam, ő pedig pontosan tudta, hogy kijátszottam ezt… egyikünknek sem tetszett a másik szerepe ebben a sakkjátékban.
- Szóval jönnek, ha hívod őket?! – erősítette meg a kérdést kétkedő hangon.
- Jönnek! – bólintottam és továbbindultam.
- Akkor már csak a vámpírokkal kell dűlőre jutnod! – sietett utánam kaján vigyorral az arcán.
Egyszerre tűnt felháborodottnak és elégedettnek, félelmetes látványt nyújtott.
- Igen, már csak a vámpírokkal kell – ismételtem meg a szavait halkan.
- Node, úgy látom, ügyesen vezeted félre a végzeturakat magad körül! – vágott hátba Ösvényjáró hirtelen. – Nem hiszem, hogy gondot okozna néhány vérszívót bevonni a sunyi tervedbe!
Úgy éreztem azonnal péppé verem Ösvényjáró arcát… csak sajnos már nem volt mit szétverni. Amint meglátta az arcomon megfeszülő izmokat, elégedetten megvillanó tekintettel elvette a kezét a vállamról és visszaindult a főtér felé.
- Te is elégsz a nyomorult világoddal együtt! – suttogtam utána összehúzott szemmel.
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.48
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
46. hozzászólás - 2011.02.26. 20:39:49
A vámpírok! Kemény feladatnak tűnt összehozni velük egy találkozót. Szinte kivitelezhetetlennek tűnt a feladat, hogy úgy távozzak egy megbeszélésről, mint ahogy odamentem… egész pontosan a véremmel a testemben.
Nem gondoltam végig egészen ezt az ici-pici részletet, mikor merészen elfogadtam Lord Erutol ajánlatát. Naphosszat ezen járt az agyam. Amíg a sötételfeket kellett a magam oldalára állítani, addig még el tudtam hessegetni a zavaró gondolatokat, de úgy tűnt, hogy nem tudom tovább odázni.
Az Együttállás éjszakája rohamosan közeledett.
Ezzel egyidőben erősödött meg bennem a gondolat, amelyet addig gondosan elkerültem.
Találkoznom kellett Yashával. Az egyetlen vámpír volt, akit ismertem. Kellett a segítsége, hogy megszerezzem az ő támogatásukat is, hiszen ezzel bizonyíthattam egyedül Lord Erutol előtt, hogy képes vagyok átvenni az elhalálozott kapitány helyét a „Nagy Tervben”.
Hideg, csípős éjszaka volt, csak néhány csillag fénye bújt elő a felhőtakaró mögül.
- Késtél! – lépett elő Yasha az épület oszlopai közül.
- Elnézést – suttogtam kiszáradt torokkal.
- Sose késs el! – azzal hosszú, díszes ruhájának uszályát meglebegtetve eltűnt az oszlopok között.
Romos kolostor falai közé invitált. Talán még az Ellenség megjelenése előtti időkből maradtak fenn ezek a falak. A díszes kőfaragások a legtöbb helyen leomlottak, vagy elkoptak. Valaha talán színes-díszes ólomüvegek feszültek a kolostori templom ablakai között, most azonban csak felszögelt deszkák között fújt be a szél.
Az oltárnál gyertyák ragyogtak egy falra festett pentagramma előtt.
Megborzongtam a látványtól. Otthoni világomat juttatta eszembe a hely és cseppet sem töltött el jó érzéssel, hogy így néz ki, de valami különös erő szállt meg, ahogy a grifftollat megsimítottam a nyakamban. Otthon. Nemsokára.
Yasha megállt a karzat alatt, a templom bejáratánál, miközben nagy levegőt vettem, ahogy az egymásnak dőlt, korhadt padsorok között végigsétáltam és teljesen tiszta tudattal álltam meg a vámpírok vezetője, a Főherceg előtt.
- Te lennél hát az? – nyújtotta ki hosszú kezét elém. Ujján bordó köves gyűrű csillant, mintha vér lötyögött volna a kőben.
- Én! – hajtottam meg magam tisztelettel, de nem csókoltam neki kezet, mint ahogyan azt ő elvárta volna.
- Mégcsak nem is ismeri a törvényeinket! – rándult meg a szája sarka egy pillanatra. – Őt küldte volna Lord Erutol? Semmibe vesz minket!
- Épp ellenkezőleg, uram! – folytattam meghajolva. – Azért jöttem, hogy közétek álljak! Hogy egy legyek közületek!
A Főherceg, ha meg is döbbent, nem mutatta jelét. Arcán nem volt nyoma egyetlen gondolatnak vagy érzelemnek, ami átsuhant rajta.
Négy tanácsadója kissé hátrébb húzódva állt, a szemem sarkából láttam, ahogy kezeik a kardjuk markolatára csúszik arcátlan kijelentésemre.
- Közénk akarsz tartozni? – kérdezte a Főherceg színtelen hangon. - Tán az örök élet ígérete csábít?
- Egyedül Chara-din hatalmának visszaállítása csábít! Ha ehhez az kell, hogy közétek tartozzák, kész vagyok meghozni ezt az áldozatot!
Még mindig meghajolva álltam, és bár kissé frusztráló volt számomra, hogy egy vámpír csizmáját kell bámulnom már hosszú percek óta, azt is éreztem, ahogy szavaim elérik a kívánt hatást.
Meglepett, ahogy végigáramlott rajtam valamifajta elégedettség. Nem gondoltam volna, hogy a vámpírokat könnyebb lesz átverni, mint a sötételfeket.
- Beszélni könnyű! Az mindig könnyen megy! – tárta szét kissé a két kezét és ezzel a bársonyköpenyt is megmozgatta, amelyet viselt. – Rávetted Yashát, hogy segítsen! Hogy hozzon el ide! De mi a valódi szándékod? Nem látom tisztán a lelkedben kavargó motivációt!
Azzal mielőtt megakadályozhattam volna, kinyújtott kezét a fejemre tette…
Magával rántott egy örvénybe, homokszínű, barna csíkos örvénybe.
Ketten álltunk egymással szemben.
Nem volt kolostor, nem voltak mások, nem volt Ghalla, nem voltak elérhetőek az istenek, nem létezett Duparma… nem létezett semmi, csak egy égető piros szempár, ami szinte szétégette a lelkem, ahogy a mellkasomra koncentrált.
„Vámpír akarok lenni!” – gondoltam görcsösen és igyekeztem kizárni minden mást.
A homokörvényben egyszercsak feltűnt egy zöld erdő a sötételfekkel, majd ugyanolyan hirtelen el is tűnt, majd megjelent Ösvényjáró ravasz tekintete, ahogy egymásnak feszíti az ujjait, de ez a kép is szétfolyt. Megjelent Napkapu tornya, majd az újjáépült fekete torony, Lord Erutol, a Tyrant főtere, Panna macskás ugrálása, Trifferlin puha tollazata, halott galetkik százai egy csatamezőn, vöröslő égbolt, tűzvihar, elpusztult, kietlen, sivár vidék…
- Elég! – kiáltottam hirtelen.
A következő percben levegőért kapkodva térdeltem a Főherceg előtt, akinek a keze még mindig a fejemen pihent.
- Érdekes… felettébb érdekes… - morogta a Főherceg.
Hirtelen síron túli orgonazene hangzott fel a romos falak közül, férfikórus hangjai dicsőítették Chara-din halhatatlanságát.
Éreztem, ahogy a tenyeremben felizzik a kristály. A vöröstégla lapokon fehér fény verődött vissza.
„Raia? Most? Ne!” – gondoltam még mindig térdelve és támaszkodva.
„Ezt nem teheted!” – hallottam a lovagisten hangját a fejemben.
„ Muszáj! Engedj!”
„Nem állhatok melléd, ha megteszed! Kell lennie más útnak!”
„Azt pillanatnyilag nem találom! És nincs több időm! Engedj!”
Az isten nem szólt többet, a kristály égette a húsom, úgy éreztem, hogy átégeti a tenyerem. A fájdalomtól felemeltem a kezem, mire éles, fehér fény szóródott szét a sötét templomban.
Akik a közelemben álltak sikítva kaptak a szemükhöz, én magam sem bírtam elviselni a fényességet, így becsuktam a szemem.
Orrfacsaró bűz töltötte be a templom falait, amely a fényesség elmúlásával mintha csak felerősödött volna. A köpenyem ujját az orrom elé kaptam és próbáltam kinyitni a szemem, de csak könny csorgott belőle.
Valaki járkált körülöttem, felborított egy padot, ami éktelen robajjal csapódott végig a padlón.
„Más sem lát” – konstatáltam.
Próbáltam arrébb mászni a bűz közeléből, mert mintha közvetlenül előlem terjedt volna szét. Hányinger kerülgetett.
És még valami furcsa érzés.
Talán leghelyesebb úgy leírni, mintha eltűnt volna belőlem Raia gátja… a gát, ami eddig megtartott, hogy a legnagyobb őrültségeket megtegyem… a gát, amely eddig a „jó” szép és fehér ösvényén tartott.
Felzúgott a vérem, végig a végtagjaimon, minden sejtemet átjárta a szabadság érzése.
Kinyitottam a szemem, ezúttal már csak némi kavargó por keringett csak.
Yasha a karzat alatt feküdt, egy oszlop mögött. Odamásztam hozzá.
- Jól vagy?
- Nem, te barom! – szűrte a fogai között. – Hogy jut eszedbe idehozni Raia erejét! Te holdkóros! Megölted a Főherceget! Szerinted ki segít most neked?
- Nem tudom! - vontam vállat és a falnak támaszkodtam, Yashával szemben és az oltárt néztem.
A gyertyák kialudtak, így semmit nem láttam, csak néhány nyöszörgő hangot hallottam, meg bizonytalan támolygások által keltett zajokat.
Tűzgolyót csettintettem.
„Ez fog a legjobban hiányozni” – gondoltam, majd az oltár felé hajítottam.
A gyertyák ismét lángra lobbantak, mint ahogy néhány fáklya is, sokkal fényesebbé téve a helyet, mint amilyen megérkezésemkor volt.
Ekkor tűnt fel, hogy ez a kolostor mégsem a jóságos isten, csendes, meditatív szerzeteseinek épült annak idején. Valószínűleg galetkiemlékezet óta vámpírok használták áldozati helyként. Az oltár előtt, egy hímzett, régies köpeny terült végig a lépcsőn, hamucsíkok lógtak ki az ujjánál a kövezetre.
„Hoppá!” – futott át az agyamon. „Mégse való nekem a diplomácia! Otthon nem is csinálom tovább…” - néztem körbe a megkormolódott falakon.
Néhány hosszú perc után Yasha kinyitotta a szemét, ami vörösen izzott.
- Azt ugye tudod, hogy a Főherceg halálával nincs vezetője a vámpíroknak!
Kissé megkövülten bámultam újra a hímzett köpenyre.
- Miért van mindig így? – sóhajtottam.
- Hogyhogy mindig? – próbált Yasha megmozdulni.
- Ki az új Főherceg?
- Hát majd megválasztják… valamikor… holdtölte után…
- Az későn lesz – morrantam idegesen.
- Mivel te nem vagy vámpír… – nyögte Yasha, miközben megpróbált felállni, de fájdalmasan az oldalához kapott. – Óóóó… remek! A szentséges Raia fénye mégiscsak elérte az oldalamat!
Kérdő tekintetemre fájdalmasan felnevetett:
- Raia fénye, megöl minket, te lüke!
Összevont szemöldökkel néztem Yashára. Kedveltem a végzetúrnőt, nem kívántam a halálát, pláne nem ilyen szerencsétlen balesetben.
- Tudok segíteni? – kérdeztem, bár némileg ostobának éreztem magam ezzel.
- Esetleg, ha a véredet venném…
Az oltár felől morgást hallottam, a feldöntött padsorok között, mintha valaki az utolsó erejét összeszedve mászott volna felénk.
- Menj innen, mert néhány perc múlva hemzsegni fognak itt a vámpírok… és hidd el, akkor nincs olyan isten Ghallán, aki megvédhetne!
Hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtottam felé a karom.
- Ne csináld ezt! – intett a fejével komolyan. – Nem tudod, mire vállalkozol!
- Nem tart már úgysem sokáig – sóhajtottam bizonytalanul.
Láttam, ahogy mohó pillantást vet a csuklómon futó vérerekre.
- A harapás utáni következő holdtöltéig vérét kell venned valakinek! Egy galetkinek! Nem állatnak, nem éppcsak meghaltnak, élő embert kell megölnöd, különben te magad hamvadsz porrá a napkeltével! Érted ezt, Khetty?
Néhány pillanatig bizonytalanul néztem a bizarr áldozati oltárra, majd a szenvedő Yashára.
- Segít ez? – kérdeztem a karomat még mindig ott tartva előtte.
- Jobb lett volna, ha nem lövöldözöl Raia erejével egyáltalán, de ha már így történt, akkor ez az egyetlen, ami segít… amúgy a hangokból ítélve az egyik tanácsos épp erre tart… szerintem a véredre pályázik ő is – nyögte egyre fájdalmasabb hangon.
Felnéztem a falakra, a bedeszkázott ablakokra, miközben Yasha megfogta a csuklómat és belemélyeztette hegyes fogait. Nem volt kellemetlenebb érzés, mint egy harci sérülés, mégis, mintha apró lények kezdtek volna el nyüzsögni a sebhely körül. A bizsergés egyre erősödött, ahogy Yasha szívni kezdte a vérem, mígnem elviselhetetlen, égető fájdalom szántott végig a gerincemen, fel az agyamba, elborítva az elmémet.
- Elég! – rántottam el a kezem, majd hitetlen tekintettel meredtem a sebhelyre, amely fellüktetett.
Mintha harcra kelt volna a vérem azzal a valamivel, ami a harapással került az ereimbe.
- Most menj! Menj, amíg bírsz!
- Veled mi lesz?
- Túlélem! – hunyta le a szemét és mintha elszundított volna az oszlopnak támasztva a fejét.
Felálltam a kövezetről, ekkor pillantottam meg a tanácsnokok szénné égett tetemét is és a félig megégett testet, ami utolsó erejével felénk tartott.
Furcsa piros aurát láttam körülötte néhány másodpercre, mint ahogy Yasha körül is felfénylett a légkör. Émelyegtem, hányingerem volt, éles fájdalom hasított a tarkómba.
Sarkon fordultam és sietve elhagytam a kolostort.
„Megvan hát a vámpírok ereje is! Ugyan nem lettem Főherecegnő, de jönni fognak, ha hívom őket!” – gondoltam elégedetten.
Csak ez a különös zizegő érzés ne lett volna.
Hajnaltájban értem haza, ruhástól dőltem be az ágyba és úgy ahogy voltam elaludtam.
Vérpatakokról álmodtam, elégedett lávafolyamról álmodtam, kiégett tájakon és holt vidékeken jártam, rothadó húsú galetkik nyújtották felém a kezüket, hogy segítsek nekik.
De nem törődtem egyikkel sem. Álltam a nehéz szagú szélben, szakadt köpenyem a bokám körül lobogott, kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem az átjárót, amely halványkék színben hullámzott a szürke vidéken, de kezem helyén csak csontok voltak… csontok és bomló hús…
Az átjáró bezárult, én pedig itt ragadtam egy világban, amelyet én tettem tönkre, amelyet én semmisítettem meg.
A hozzászólást Khetty módosította 2011.02.27. 19:59:35-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.48
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
47. hozzászólás - 2018.04.07. 16:57:59
Sziasztok,

Ezer éve nem posztoltam már, mint ahogy a játékkal is felhagytam jó ideje. Mégis gondoltam, hogy felhasználom ezt a történetet most arra, hogy megosszam veletek abbéli örömöm, hogy megjelent az első regényem.

Ha szerettétek az írásaimat itt, talán érdekelhet benneteket egy befejezett komplett regény, a stílust pedig már ismeritek

Itt tudtok olvasgatni a regény szereplőiről és rendelést is itt lehet feladni: http://eleyran.com/

Illetve a könyv megvásárolható a Püski Kiadó könyvesboltjában (1013 Budapest, Krisztina krt. 26.)

Hippiölelés és világbéke
Khetty
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.22
Oldal: 123
Dobókocka - a sokoldalú kiegészítő