Lassan haladtam előre a poros úton. Nem nagyon volt se motivációm, se uticélom, így aztán kényelmesen sétálgattam előre az orrom után, lehetőleg minél messzebb Ghalla tengerparti vidékétől.
Éjszakára meghúzódtam egy-egy csöndes faluban, vagy egy mégcsöndesebb barlangban, esetleg egy fa tövében.
Nappal élvezettel vetettem bele magam egy-egy nyüzsgő piaci főtérbe, vagy lelkesen alkudoztam az utamba kerülő lélekkufárral.
Néhány napnyi ténfergés után egy gránitszürke hegy lábánál találtam magam. Égbenyúló, csipkés oszlopok álltak olyan sűrűn egymás mellett, hogy egy lepke sem fért volna át a réseken. Amint hozzáértem a szürke anyaghoz, az szétmállott az ujjaim közt fekete hamuval vonva be mindent, amihez hozzáért.
Körbenéztem, hogy melyik irányból lehet egyszerűbben megkerülni ezt a különös hegyet, de a tövében állva teljesen mindegynek tűnt.
„Megmászni?” – villant eszembe Acabo. A manó bizonyára idegesen toporgott volna a lábam mellett, kezeit tördelve, miközben hosszú füleit a fejére lapítja, minden sejtjével jelezve, hogy a lehető legrosszabb ötletnek tartaná ezt a lehetőséget.
Ujjaimat dörzsölgetve ismét felnéztem a magas oszlopokra.
- Miért ne? – vontam meg a vállam.
Hátamra erősítettem a zsákomat, letörtem egy kiálló darabot, szétmorzsoltam a kezemben, majd megindultam fölfelé.
A mászás nem volt olyan nehéz, mint az lentről tűnt, inkább csak arról kellett megbizonyosodni, hogy az újabb és újabb kapaszkodók valóban elbírnak-e és nem omlik le alattam egy-egy oszlop, hogy maga alá temessen.
Néhány óra múlva Sanyinál feketébb arccal, mocskos ruházattal húztam át magam az utolsó oszlop peremén.
Kissé zihálva lecsatoltam magamról a hátizsákot és elterültem a szürke hamuban, amely kissé felkavarodott mellettem.
Tiszta őszi égbolt nézett szembe velem, a lemenő nap vöröslő sugaraival megvilágítva néhány felhőt, hűvösödő levegőt hozott magával a késő délután. Felültem, hogy körbe nézzek, tulajdonképpen hová is másztam fel. A magaslatról jól kivehető volt néhány végzetúr vára, a hozzájuk tartozó falvakkal, a látóhatár szélén még látható volt a tenger kéksége.
Majd felálltam, hogy tovább induljak a magaslaton. Szürke hamu borított mindent. Mintha egy vulkán közelében lettem volna, ami bármelyik percben kitörhetett… azzal a különbséggel, hogy sehol sem láttam a jól ismert csúcsos krátert, csupán egy szürke, sík terepet, amely elterült előttem.
Néhány bátor lépés után hamar rájöttem, hogy mégsem volt annyira jó ötlet felmászni a magaslatra, mivel az oszlopok teteje éppolyan törékeny volt, mint az oldaluk. A jobb lábam alatt úgy szakadt össze az egyik, hogy megkapaszkodni is alig volt időm. Alattam néhány száz méternyi mélységbe rogyott össze a grafitoszlop.
A naplementében való gyönyörködés helyett így kénytelen voltam a lábam elé nézni és nagyon lassan haladni előre. Úgy szakadt rám a sötétség, mintha egy függönyt húztak volna el.
„Remek!” – gondoltam bosszúsan, bár igazából csak magamat okolhattam a hülyeségemért.
Letelepedtem egy alkalmasnak vélt helyen, előkotortam némi élelmet és vizet a zsákomból, majd köpenyemet magam köré csavarva aludni tértem.
Éles fényre ébredtem. Nem olyan volt ez, mint a napfelkelte… inkább valami olyan, ami szinte egyenesen a szemembe világított. Irritáló volt.
Kinyitottam a szemem és alig néhány méterre tőlem tábortűz fénye világított. Kissé meglepődve pislogtam párat.
A tábortűz mellett egy csinos nő ücsörgött, ruhája meglehetősen hiányos volt, így testén látszott, hogy valódi közelharcos, aki nem riad meg semmiféle támadástól.
„Ó, remek!”
A tábortűz megvilágított fényénél látni lehetett a gomolygó szürke port, ami felhőszerűen úszott a talajon, de mintha a fényt kikerülte volna. A tűz körül zöldellő fűcsomók kaptak lélegzetet.
Valami felmordult a sötétben, a nő mögött.
- Ne aggódj, nincs itt senki! – nézett a háta mögé a nő kedvesen mosolyogva, mire a morgás megismétlődött.
Kicsit erőltetnem kellett a szemem, és akkor feltűnt, hogy a tűz fényén kívül nem egy hegy körvonalazódik, hanem valami mozgó lény.
- Ugyan ki járna ide rajtunk kívül? – nevetett fel a nő. – Nincs még olyan eszement végzetúr, aki itt érezné magát biztonságban!
Úgy érzetem, ez lehet a megfelelő pillanat arra, hogy felkeljek a földről.
- Jó estét! – hajtottam fel a köpenyem.
A nő olyan gyorsan kapta fel a kardját a földről, amilyet még sohasem láttam. Villogó szemmel meredt rám, de nem akart megtámadni.
Az állat a háttérben megmozdult. Sokkal nagyobb volt, mint amilyennek gondoltam. Úgy hiszem egyetlen álkapocs-csattintással kettétörte volna a gerincem, mégsem mozdult. Mintha megsérült volna. Úgy tűnt, hogy a nő is inkább az állat felé hátrál, mintha őt akarná megvédeni.
- Mit akarsz itt gonosz szellem? – kiáltotta a nő.
Nem nagyon értettem, hogy miért kell kiabálni.
- Nem vagyok szellem…
- Hogyne lennél, a halál hamujából keltél életre, a ruhád szakadt, az arcodon a bőr bomlik.
- Mivaaan? – kérdeztem értetlenül a nőtől és felé léptem.
- Ne közelíts! Sárkány van velem, aki fél attól, hogy széttépjen!
- Ugyanmár! – legyintettem, majd a tűz mellé ültem.
Így közelebbről kivehető volt a sárkány teljes alakja, aranyló pikkelyeiről halvány csillogással verődött vissza a tűz fénye.
A nő már teljesen a sárkányhoz simult, bár kardját még mindig nekem szegezte. Kis szél támadt, amely elsöpörte kissé a szürke hamut a környékről, mire az állat felmordult.
Hosszú nyakát előre nyújtotta és megszagolt, majd így szólt:
- Mi a jó fenét keresel te itt?
Meglepetten néztem a sárkány hatalmas fejére, hegyes fogaira, tiszta tekintetébe.
- Erre jártam… - vontam vállat kissé zavartan.
- Pont erre? – lengette meg a farkát kissé idegesen, felkavarva a szürke hamut.
- Ghalla szabad ország tudtommal! Oda mehetek, ahová akarok!
- Tudod, hogy mekkora hülye vagy?
A párbeszéd hallatán a nő leeresztette a kardját és érdeklődve figyelt minket.
- Nem, de szerintem mindjárt elmondod! – billentettem oldalra a fejem.
- Altemyr! Keress már neki egy tükröt! – morrant a sárkány.
Úgy tűnt, hogy a korábbi bágyadtsága elszállt. A nő engedelmesen beletúrt egy utazótáskába és egy darab fényesre polírozott sisakot húzott elő belőle, majd átnyújtotta.
Értetlenül néztem hol egyikre, hol a másikra, majd a sisakra… A tűz fényénél is jól látszott, hogy miért is néztek szellemnek.
- Mi a franc… - nyögtem ki, majd az arcomhoz nyúltam.
- Legalább ne piszkáld, süsd meg! – morrant rám a sárkány.
A fekete grafit nyomán a bőröm bomlásnak indult, a köpenyemet, ruhámat az enyészet kezdte ki, amúgy is rövid hajam, mintha csomókban hullott volna ki.
- Pont ide kellett felmásznod? A halál szigetére?
- A fene se tudta, hogy mi ez a hely! – nézegettem magam tovább egyre idegesebben a sisakban.
- Mert neked mindig csak a baj kell! – mordult a sárkány, majd mintha hirtelen nagy fájdalom hasított volna belé, visszahanyatlott.
- Különben is, ti is itt vagytok! – fordultam feléjük.
Altemyr aggódva simogatta meg a sárkány oldalát, míg a sárkány csak fáradtan nyögött egyet.
- Mi baj van?
- EmTybnek... pihennie kell… – felelte a nő.
- Azt látom… De miért pont itt?
- Itt nem zavar minket senki… - vont vállat a nő és keresgetni kezdett a zsákban.
- El is hiszem – vetettem még egy pillantást magamra, majd visszanyújtottam a sisakot. - Titeket nem érint ez az átkos valami?
- Védővarázs – kuncogott a nő. Kinyújtotta a kezét, mire halvány kéklő fénynyaláb kúszott elő az ujjai közül, amely visszatáncolt egy kupoláról.
- Azt mondd meg nekem, hogy hogyan tudtál eddig túlélni? – nyögött fel EmTyb.
- Inkább te mondd meg nekem, hogy mit kerestek ti itt? – feleltem azonnal.
- Minek kell neked mindent tudnod? – fordította felém a fejét EmTyb kissé gúnyoros tekintettel.
- Mert kíváncsi vagyok – vontam vállat.
- Ez fog egyszer Leah világába vinni!
EmTyb megjegyzésére felnevettem: - Hogyne! Egy halhatatlant mégis hogyan visz el a halál ura?
- Ne nagyzoljunk! Ne nagyzoljunk! Te is csak egy végzetúrnő vagy, semmi más… mindenkit elér egyszer a halál…
Altemyr eközben vizet melegített, majd mindenféle gyógyfüveket hajigált bele. Fűszeres illat terjedt szét, ami mintha megtisztította volna a levegőt körülöttünk.
- Nem vagyok végzetúrnő… csak egy kíváncsi kalandor, aki valahogy ide került… – vontam vállat a tűzbe bámulva.
Hirtelen rám tört, hogy mekkora marhaságot csináltam azzal, hogy nem mentem el Mycorheával és hogy összetörtem az átjárót. Ki tudja, mikor találok egy másikat? Ki tudja, hogy egyáltalán találok-e másikat? Merthát Leah ugyan ígéretet tett arra, hogy hazajuttat, de már régen megtanultam, hogy ne bízzak meg egy hatalomvágyó isten szavában.
- Valahogy? – nevetett fel a sárkány furcsa gurgulázó torokhangon. – A hegy mélyéből leginkább!
- Nem! – néztem rá keményen. – Én nem vagyok közületek való!
Ahogy ezt kimondtam azonnal rájöttem, hogy mi is a legfőbb gondom ezzel a világgal.
Néhány percig csendben bámultam a tüzet, csak EmTyb szuszogását lehetett hallani és Altemyr ténykedésének halk neszeit.
- Szóval mit kerestek ti itt? – néztem fel végül a nőre és a sárkányra.
- Örülj neki, hogy erre jártunk és megmentettünk a zombi élettől!
- Nagyon örülök – bólintottam. – És
tényleg hálás vagyok érte!
Néhány percig csendben néztünk egymásra. Altemyr nem érezte úgy, hogy mesélnie kellene, hiszen nem is ismert, EmTyb viszont láthatóan vívódott kissé, hogy válaszoljon-e vagy sem.
- Ha bárkinek elárulod, megkereslek és elevenen felfallak! – emelte fel végül a fejét.
- Legalább vége lenne a halhatatlan életnek – feleltem kissé gúnyosan.
- Nem viccelek! – nézett rám kemény tekintettel.
Ahogy így végignéztem a hegyes, erős fogakon, valahogy mégsem tűnt vonzó lehetőségnek, hogy valóra váltsa a fenyegetését.
- Rendben! – bólintottam.
EmTyb nagyot sóhajtott, halvány szikrák pattogtak ki a fogai közül.
- Altermyrt még a Hegy mélyén ismertem meg… Harcos család sarjai vagyunk mind a ketten… nem is volt kérdés, hogy a Felszín visszafoglalásában mind a ketten részt veszünk… - ahogy EmTyb mesélni kezdett a nő mozdulatai kissé lelassultak. A főzetből valamiféle kenőcsöt készített.
- Aztán valahogy senki sem számított arra, ami történt… Nem voltam ám mindig sárkány… valaha nekem is rendes testem volt, mint nektek… - Altamyr arcán megrándult egy izom, mintha az emlék fájdalmasan végigszaladt volna az egész testén. – Óvatlan voltam és mindenképpen bizonyítani akartam, hogy nálam jobb harcos nem létezik. Hiába esketett meg Altamyr, hogy vigyázok magamra… természetesen a hősi halottak első sorát gyarapítottam…
- Mikor megláttam, ahogy a teste összecsuklik, mint egy rongydarab, azt hittem szétszakad a lelkem – meredt a tűzbe Altamyr, ahogy hirtelen átvette a szót. – Hiába verekedtem át magam ezernyi támadón, mire odaértem, már csak az üveges tekintetébe nézhettem bele. Nem is nagyon emlékszem, hogy a csata mikor és hogyan ért véget… az egyetlen dolog, ami belém égett a néma csend, ami körülvesz… Körülöttünk halottak… szerteszét heverő testrészek, a barátaink, az előljáróink, az Ellenség… mindenhol csak halottak, vér és a dögevők… Ekkor jelent meg egy férfi… nem is nagyon fogtam fel, hogy mit mondd, csak egy szót hallottam meg, hogy visszaadja nekem EmTybet… gondolkodás nélkül bólintottam… Elképzelhetetlen fájdalom járta át a testem… Aztán már csak az elégedetten felizzó tekintetet látom magam előtt…
Altamyr itt elhallgatott. Néhány percig néztem, hogy a sárkányra, hol a nőre, hogy valamelyikük elmesélje, hogy mi is történt.
- Leah vicces kedvében lehetett, mert egy sárkány testét kaptam, ami csak akkor élhet, ha Altamyr mellettem van… nem, ez így nem helyes… ha bennem van…
- Mi? – nyögtem ki döbbenten.
- Nem tudom elzárni az élettől, ezért kerestük meg ezt a helyet, ahová a madár se jár… itt biztos nem érhet minket váratlan támadás…
A történet mesélése közben Altamyr elkészült a kenőccsel, amit készített. Egy részét kis tégelybe töltötte, amit lezárt és a zsákba süllyesztett, másik részét átnyújtotta nekem:
- Segíti, hogy rendbe jöjj – mondta.
Amikor átvettem, láttam, hogy a bőröm bomlása megállt, de a megszokott regenerálódás, amit olyan természetesnek vettem már az évek során, nem indult meg.
- Szóval, ha jól értem, Leah összekötötte az életeteket?
Kérdésemre összenézett a sárkány és a nő. Altamyr megsimogatta a sárkány nyakát.
- Így is lehet mondani – bólintottak.
Meg kell hagyni, még mindig nem értettem, hogy mi is az átok azon kívül, hogy EmTyb sárkány testet kapott… ez a része viszonylag könnyen orvosolható bajnak tűnt… legalábbis nem tudtam elképzelni, hogy valamely istenség, mondjuk Elenois, ne tudta volna visszaadni a férfi testét.
Bekentem a kezem és az arcom a kenőccsel, de nagyon hamar megbántam. A kenőcs égető-viszkető érzéssel marta a bőröm.
- Mi a jó fene ez? – hajítottam le a földre mérgesen.
- Segít, hogy túléld! – úgy tűnt EmTyb számára szórakoztató, hogy tehetetlenül szenvedek az érzéstől.
- Ezen a fennsíkon más törvények élnek, mint Ghalla egyéb tájain. Ez a terület Leah fennhatósága alá tartozik… a halál, az elmúlás helye ez… de legalább a varázslatai itt nem élnek…
Altamyr lassan összepakolt mindent a zsákba és a sárkány hátára erősítette azt.
- Máris? – kapta fel a fejét EmTyb.
Altamyr letérdelt a sárkány elé, majd megsimogatta a fejét. Tekintetemet a tűz pattogó szikráira fókuszáltam… kínosan nem volt közöm a búcsújukhoz…
A magasból egy csillag fénye vonta körbe a sárkányt és a nőt, amely áthatolt a varázskupolán is. Altamyr felállt majd lassú léptekkel a sárkány mellkasa felé sétált, hogy aztán egy megvonagló mozdulattal eggyé váljon vele.
Kitágult szemekkel néztem ami történt… amint a nő alakja EmTyb pikkelyi mögé olvadt a sárkány felsóhajtott, mintha eddigi erőtlensége azért lett volna, mert Altamyr rajta kívül volt.
Ekkor értettem csak meg, hogy Leah segítsége mekkora átok a számukra.
EmTyb felállt, meglengette szárnyit, mintha kirázná belőlük a zsibbadtságot. A légáramlatra elaludt a tűz, ezernyi szikrát hányva szerteszét, megperzselt a porszag terjedt szét.
- Leviszlek innen! – hajtotta be egyik lábát.
- Hátöööö… - nyögtem ki nagy hirtelen, felkaptam a hátizsákom és a köpenyem, majd gondolkodás nélkül felkapaszkodtam a hátára.
- És ahogy ígértem, ha valakinek elárulod, amit itt láttál, hallottál, meghalsz! – fenyegetése most valóban elgondolkoztatott.
- Bízhatsz bennem! – bólintottam, mire elrúgta magát a földről és a magasba emelkedett.
A hajnal pírja felbukkant a látóhatár szélén, talán ezt érezhette meg Altamyr is. Felnéztem az égre, a csillag halványodó fénnyel táncolt még az égen.
EmTyb néhány szárnycsapással maga mögött hagyta a fennsíkot.
- Hová akarsz menni? – kérdezte.
- Fogalmam sincs – vontam vállat.
- Hozzánk? – hajtotta hátra a fejét kérdően.
- Nem köszi… egyelőre elég volt, amit láttam ott… - ráztam meg a fejem.
- Akkor kiteszlek itt! – vett egy mély ívet hirtelen, majdnem leestem a hátáról, ahogy egy megfelelő méretű tisztást közelített meg.
„Mycorhea sosem csinált ilyeneket…” - morogtam kicsit magamban mikor lekászálódtam a sárkányról, mire EmTyb a korábban már hallott gurgulázó hangon felnevetett.
- Egy griff? – felelte becsmérlően.
- Mi bajod a griffekkel?
- Ugyanmár! – lendítette meg a farkát unottan.
- Többre képesek, mint hinnéd! – feleltem harciasan.
- Semmi kétség, hogy szembe szállhat egy sárkánnyal, node azért legyünk tisztában az esélyekkel!
- Maradjunk annyiban, hogy láttam én már griffek elől kétségbeesetten menekülő sárkányhordát!
- Ugyan hol?
- Annyit mondhatok, hogy itt Ghallán lehet, hogy viszonylagos békességben megéltek egymás mellett, de más világokon bizony nincs ilyen… Emlékszem az I. Sárkányháborúra…
- Mire? – nézett rám EmTyb meglepetten, nagyjából, mintha egy elmebajost látna maga előtt.
- Legyen elég annyi jó tanács, hogy ne becsüld le a griffeket! Köszönöm, hogy lehoztál!
Majd a tálkát megemelve Emtyb mellkasa felé fordultam: - Köszönöm a kenőcsöt!
Úgy tűnt ezen a sárkány szintén jót derül, de nem nagyon érdekelt.
- Ne kódorogj túl sokat olyan helyeken, amiket nem ismersz! – bólintott EmTyb és néhány szárnycsapással a magasba emelkedett.
----------------------------
EmTyb: remélem kárpótoltalak ezzel!