- Mi ez az egész Danka?! - csattant fel Camelus.
- - Csapdába ejtett minket napokkal ezelőtt! - kiáltotta Lia. - Megdöbbentően erős a védőfala. Mi nem tudjuk áttörni.
- Na de miért...? - kérdezte Fanta is meglepetten.
- Nem ez a jó kérdés – jegyezte meg Khetty. - Hanem, hogy kinek?
- Nekem – kapcsolódott bele a beszélgetésbe egy új hang. A mágusok felkapták a fejüket és döbbenten látták a fal mellett összehúzott, ugrásra kész testtel várakozó, szőrös alakot. Megnyúlt pofa, hatalmas fogak, karmos mancsok, egy vérfarkas várakozott ott, de a sámán tarisznya, a tollas nyakék mutatta: nem az egyszerű ragadozók fajtájából. Egy vérfarkas sámán volt az!
- Na és te ki a jó...?
- Nem ismersz meg, régi barátom? - acsarogta a lény Fanta felé. - Kezet emelnél rám? Elpusztítanád a sherwoodi druidát?
Fantaghiro iszonyodva sikoltott fel, ahogy megértette, StevZ változott át ezzé a szörnyeteggé. A mágusok többsége értetlenül pislogott, de arra hamar rájöttek, a farkas ereje meglehetősen nagy. Ugyanis azzal mind tisztában voltak, az ifjú Danka erejét nevetve túlszárnyalja bármelyikük. Ha olyan falat hozott létre, melyet nem tudnak bezúzni, akkor ahhoz az erőt kapnia kellett valakitől. Valakitől aki erős és hatalmas. Vérfarkassá vált mesterétől. StevZ lassan előrébb nyomakodott, pofája habos nyálat fröcsögve köpte a szavakat:
- Nektek már nincs kiút! És az én uram elégedett lesz. Te halsz meg először... adminisztrátor!
Hatalmas ugrással vetődött a felsikoltó Fantasylia felé, aki rémülten lépett hátra, karjait kétségbeesetten emelte maga elé. Khetty egy macskapárduc sebességével ugrott közéjük, erős hangon kiáltva:
- Na, azt már nem! Fairlight!
Nyakában lógó amulettje hirtelen aranysárga fényben izzott fel, közepén kétágú villám szimbóluma jelent meg. Kezének lágy intésére térkapu nyílt a szökkenő fenevad előtt, melynek párját az étkező magas plafonjához nyitotta meg. A vérfarkas eltűnt, majd a plafonnál zuhant elő a padló irányába. Khetty villámgyorsan fonta varázslatát és a plafonnál lévő térkapu párját most a talaj felett fél méterrel jelenítette meg, így a vérfarkas mielőtt a talajra ért volna, újra a plafonnál zuhant ki a tér szövetén ütött nyílásból. Újra és újra, de szabadesése miatt egyre észveszejtőbb sebességgel. Végül a mágusnő megszüntette a térkapukat és a férfi teste csontrepesztő erővel vágódott a kőpadlóba, a kemény márványlapok is megrepedtek az ütközés erejétől. A lény félholtan terült el.
- Ezt meg... - suttogta döbbenten Kovi.
- Tanítványokra számított – vont vállat Khetty. - Na meg azokra akik mestereik voltak. De én már nem az vagyok, aki elindult innen. Nem csak tapasztalataim, hanem erőm is sokkal nagyobb lett. Viszont. Hol van az áruló?
Dühtől szikrázó szemekkel fordult Danka felé, aki a mágikus védőfal túloldalán hitetlenkedve rázta a fejét, nem akarta elhinni, hogy valaki néhány ujjmozdulattal kiütheti mesterét. Khetty Incubushoz fordulva rövid parancsot adott: - Hozd ide!
A tűzpap biccentett, majd a mágustanonc felé fordulva felkiáltott:
- Nordokazar!
Lábai alatt izzó láva tört ki és a kopasz azonnal alámerült a padlóba, hogy egy pillanattal később a Danka háta mögött felizzó lávatócsából bukkant elő és azonnal ütött. A fiatal varázsló a tarkójára kapta az ütést, a védfalnak repült, a kékes energiaháló lökte vissza tehetetlen testét. Incu előre szökkent, torkon ragadta a tanoncot és a levegőbe emelte:
- Velem jössz! Nordokazar!
Azonnal újra megnyílt alattuk a lávafolyam. Bármilyen hatalmas legyen is a mágikus gát, a tűzpap egyenesen ura és istene saját dimenzióján keresztül utazott, így esélye sem volt ezt megakadályozni semmilyen bűbájnak. A Napkapu meglepett mágusainak lábai előtt újra felbugyogott a láva és előtűnt belőle a két alak. Incubus undorodva lökte Khetty elé a fiatal varázslót:
- Hideg a teste, nincs benne élet. Ez egy zombi.
Khetty biccentett és az égési sebekkel teli, füstölgő ifjonc fejére szorította a tenyerét:
- Leah! Elenios! - kiáltotta, mire amulettje sárga izzása kihunyt, helyette fekete és kék fények ölelték körbe, közepében egy koponya jelent meg, homlokán egy szemmel. - És most halljuk mit titkolsz még előttünk! Nem állhatsz ellent a mentálmágia és a halál isteneinek!
- A kulcsok – hörögte Danka, miközben szemei kéken világítottak Khetty varázsa nyomán. - Meg kellett találnom a kulcsokat. Négyen vannak. Találtam rájuk információkat a könyvtárban. A mester parancsolta a halálotokat, ahogy az ura kívánja. És én bosszú... meg fogtok halni! Mindannyian! A... a mester... mester... akarata...
- Hol van StevZ? - sziszegte Khetty.
- Ő halott. Halott. Meghalt és a lelke a mélyben van. Nem érhetitek el. Nem ám. Soha. Mert az már a mester mesteréé! Kik vagytok ti a mester mesteréhez képest?! Nevetséges kis férgek! Mit tudt...
- Hol. Van. StevZ. - kérdezte lassan, tagoltan Khetty, miközben kezéből fekete sugarak vágódtak Danka testébe és a zombinak eltorzult az arca kínjaiban. A holtak nem éreznek fájdalmat. Ez a varázs a lelkét égette,
- Börtönben! - zihálta. - Erutol nagyúr börtönében! A Tűz Létsíkján! Ahová nem nyithattok kaput, mert az elemi létsíkokra még az istenek sem mehetnek! Soha többé nem kaphatod vissza őt! Ő már Erutolé! - további szavai görcsös, tébolyodott röhögésbe fulladtak, majd nagy nehezen kinyögte még: - Csak az én mesteremnek van oda bejárása. Az ő amulettje bejuttat minket, de számotokra elveszett a druida!
Khetty egy könnyed mozdulattal a sarokba dobta rongybabaként a férfi testét és a félholt vérfarkasra mutatott. Kovi villámgyorsan letépte annak nyakából a sámánamulettet és a nőhöz vitte, aki röviden megvizsgálta azt, majd lehúzta a száját:
- Csak két embert képes teleportálni, amint összezúzzák. Camelus, te vagy közülünk a legerősebb mágus, gyere velem. Ki kell szabadítanunk StevZet, mielőtt bármi másba belefognánk.
- Khetty... - kezdte zavartan a magas termetű magiszter. - Erőim valóban nagyok, de a Tűz Létsíkjáról van szó... Oda... nos nem hinném, hogy elégségesek.
- Igaz. Olyasvalaki kell nekem, aki meg tudja fékezni a tomboló lángokat – nézett elgondolkodva Incubusra Khetty. A tűzpap derékból meghajolt:
- Állok szolgálatodra!
- Mint mindig, barátom – mosolyodott el végre a nő is, majd megfogta a kopasz mágus kezét, sarkával pedig erősen az amulettre taposott, mely csillámló porrá tört össze.
A por kavarogni kezdett majd körbeölelte kettejük alakját és hamarosan megnyílt az átjáró a dimenziók között, melynek falait tomboló lángok övezték, s a felé vezető ösvény izzó lávából állt. A termet nehéz, maró kénszag töltötte be, s a két mágus kéz a kézben átlépett a portálon.

A Tűz Létsíkja, Erutol börtöne

A magas, félig meddig megszilárdult, épp hogy csak nem folyós lávaoszlopok között tűzgejzírek törtek fel a talajból, vagy éppenséggel magmabuzgárok nyíltak az óvatlanok lábai alatt. Az eget láng és füst festette meg, a levegő fojtogató volt. A lávaoszlopokhoz mindenfelé alakok voltak kiláncolva. Karjaikra tekeredtek az erős, zöldes fényű energiából szőtt kötelékek, s ők tehetetlenül térdeltek, vagy még dühösen rángatták azokat. Volt itt mindenféle alak. Emberek, törpék, orkok, alakváltók, galetkik és thargodanok is. Egyikük már hosszú ideje csak lógott a láncain, hosszú, őszes haja az arcába hullott, szakálla összeborzolva, rendezetlenül, mindenfelé állt. Bár csak lelkek voltak, a Tűz Elemi Síkján ugyanolyan tapinthatóak, mintha fizikai valójukban lennének jelen. És ugyanúgy szenvedtek is. Az őszes hajú hirtelen kicsit megemeli a fejét, noha csak a fejében suttog a szó:
- SteeeeevZ.... SteeeeevZ...
- Ki...? Ki vagy?! - hörögte a vén druida.
- SteeeevZ... Bízzááál... Úton már a segítsééééég...
- Itt... Itt nincs segítség – zuhant vissza a fej reményt vesztve.
- Bízzál szavambaaaaaan... Egy isteeeen, ritkán téveeeeeed....
- Ki játszik velem?!
- A Mágia Ura patronál most druidaaaa... és úton már, úton a segítséééég...
Fairlight hangja elhallgatott, de a StevZ most már nem zuhant melankóliába. Az elmúlt napokat (vagy heteket? éveket? századokat?) istennőjéhez való könyörgéssel, majd mikor már minden lelki ereje eltávozott, az ő gyalázásával töltötte. Már csak úgy általában könyörgött. Bárkihez. De egyre fásultabb volt. Most viszont úgy néz ki, meghallgatták imáját.
- Sheranra ugyan hiába vártam volna – sziszegte maga elé durván, gyűlölettel.

Valamivel arrébb egy nagyobb, vörösen izzó kő mögé két alak bújt le. Egy vörös hajú nő és egy kopasz, félmeztelen férfi. Óvatosan előrehúzódott a kő közvetlen közelébe. Khetty kitekintett, és néhány nem túl irodalmi megjegyzést sziszegett maga elé.
- Két őr... Nem is akármilyenek – jegyezte meg aztán.
- Ezt hogy érted? - érdeklődött Incubus.
- Nagyok, lángokból vannak. Illenek ehhez a helyhez...
- Orkhan Thaiok!
- Hogy mondod?
- Orkhan Thai, az Eleven Tűz. Egyfajta thargodan. Elemi tűz alkotja a testét. Természetesen tűzzel sebezhetetlen és ezen a létsíkon gyakorlatilag lehetetlen a víz erejét segítségül hívni. Vagyis...
- Vagyis nehéz harcnak nézünk elébe – komorult el Khetty tekintete.
Incubus is kisandított a két, a fogoly lelkek előtt mereven ácsorgó, rendíthetetlen óriás felé. Közel 10 méter magas humanoid lángoszlopok. Mindkettejüknek különös fényben vibrált a szeme. Az egyiké kéken izzott, a másiké a kihűlt, fekete szenet idézte. Visszafordult a társnőjéhez:
- Nem egyszerű őrszemek. Hamvasztó és Lobbanó...
- Mi történt?
- Az Orkhan Thai az egy faj, ahogy a galetki is. Ezek viszont fajtájuk legkiválóbbjai. A kéken izzó szemű, az Lobbanó, ezen lények leghírhedettebb harcosa. A másik Hamvasztó, a legnagyobb Orkhan Thai tűzmágus.
- Jól van hát. Tiéd a harcos, enyém a mágus. Mindenképpen le kell vágnunk őket, nem lopakodhatunk el két démon mellett... Gyerünk!
Megvárta Incu biccentését, majd kipattant a kő mögül. Egyenesen Hamvasztó felé tartott, a szeme sarkából látta, hogy a Dornodon hívő sem hagyta cserben és Lobbanó elé penderülve harcművész alapállást vett fel. Khetty nem szórakozott a fegyveres harccal. Mágus volt és az ellenfele is. Nem az erő fog dönteni.
Hamvasztó nagy erejű lángtengert idézett meg, a recsegő-ropogó lángok a nő felé tolultak. Khetty éles kiáltására a talaj egy része falszerűen felemelkedett, menedéket nyújtva a mágusnőnek a lángoktól. A thargodan dühöngve robbantotta át a falat néhány tűzgolyóval, de Khetty már készen állt a válaszcsapással és egy mágikus dárdát lőtt ujjaiból Hamvasztó felé. A dárda átjárta a lény testét, a lángok sercegése hallatszott egy pillanatra, de a lény nem rendült meg a csapástól, sőt! Fekete lángokból polipszerű tűzlényeket idézett meg vagy fél tucatot, így Khettynek mostantól a védekezésre kellett koncentrálnia.
Incubus mély alapállásban állt, bőrén vörösen izzottak a rúnák, jelezve: ura, Dornodon teljes immunitást ad neki jelenleg a tüzekkel szemben. Lobbanó irdatlan tűzkarddal a kézben lépett előre és egy harántirányú vágással nyitott. Egy ekkora monstrum erejét nem lehet megfékezni, a tapasztalt végzetúr is inkább az oldalra szaltózás mellett döntött, majd villámgyorsan két rúgást mért a lény "lábszárára". Lobbanó meg sem rezdült, de gúnyosan szólalt meg:
- Urad varázsa nem tart örökké apróság. De én legyőzhetetlen maradok a Tűz Létsíkján!
Újabb gyors vágást került el a pap, majd szitkozódva tűzgejzíreket hozott létre az Orkhan Thai lába alatt. Ahogy a tűzgolyók belecsapódtak Lobbanó lángjai még magasabbra szöktek, öblös hahotázására Incubus maga elé morogta:
- Hát igen, ez nem volt a legjobb ötlet...
Khetty egyre jobban hátrált, már minden erejét a rengeteg tűzcsáp előli félreugrálás kötötte le, a nyaka jobb oldalára szerzett is mély fájdalmára egy csúnya égési sebet, és erőtartalékai rohamosan merültek ki. Hamar meg kellett állapítania, hogy ez az ellenfél meghaladja a képességeit. Noha alapvetően büszke lelke tiltakozott a beismerés ellen, de az életösztön nagyobb volt. Segítség kell.
- Lángok? Tűz? ... Égés? - mormogta egy szaltó közepén, aztán sötét félmosollyal kiáltotta: - Tharr! Minden hatalmad követelem a föld felett!
Ami ez után következett, az legmerészebb álmait is felülmúlta. Az amulett barna színben villant fel, közepébe a két keresztbe tett kard került. Khetty szemei is földbarnán világítottak, testén keresztül dübörgött a föld mindent lebíró, megállíthatatlan ereje. Érezte az izmaiban, az inaiban feltoluló erőt, mely akár városokat töröl el a föld felszínéről, azt a szívósságot, mely kontinenseket cipel a hátán, s a hatalmat, mely ha elindul, semelyik más őselem meg nem fékezheti. Előrelépett és talpa alatt megremegett a föld. Toppantott egyet, mire hullámot vetett a talaj, s a hátára lökte a megdöbbent thargodant. Khetty világító szemei most a tűzlények felé fordultak, ajkán könyörtelen mosoly jelent meg. Intett, mire egy hatalmas adag izzó föld, mint gigantikus hullám zuhant a polipokra, azonnal kioltva éltük lángjait, s maga alá temette Hamvasztót is. Az Orkhan Thait keményebb tűzből faragták mint teremtményeit, sokkalta kisebb lánggal égve, súlyosan megsérülve, de kimászott a lávahalom alól. Khetty a magasba emelte a két kezét, mire a talajból két iszonyatos kőkéz bújt elő Hamvasztó két oldalán, akár egy gigászi gólem karjai. A mágusnő tapsolt, mire a két földkéz a lánglényre csapódott, ki bár kétségbeesetten tekergőzött, nem szabadulhatott a halálos szorításból. A nő egyre jobban élvezte hatalmát, lassan, kínosan lassan szorította egyre jobban össze a két tenyerét és hallgatta a démon halálsikolyát, érezte a lassanként kiszakadó lelket a tűztestből, melyet ő egyedül emészthetett el, mely soha többé nem megidézhető, még az istenek sem érik el. Melyet szétszaggat és elemészt. Hamvasztó halott volt már, de Khetty a saját hatalmától megrégeszülve, még mindig csak egy helyben állt és a két kőkezet nézte, melyekkel egy mozdulattal megölte a világ egyik legveszedelmesebb elementarista varázslóját...
Eközben Incunak komoly gondjai adódtak a tűzharcossal. Noha egyelőre tűzvédelme miatt az nem tudta megsebezni, de ő sem tehetett ellene semmit, s míg az ő manakészletei végesek voltak, addig Lobbanó a puszta föld vagy a levegő izzó hőjéből is erősödött, gyógyult. Minden eltelő pillanattal egyre rosszabb helyzetbe került a thargodan ellen. A Tűz Létsíkja a hazai terep olyan előnyét jelentette, amelyet nem lehetett legyőzni - döbbent rá Incubus. És ezzel együtt a megoldásra is.
Kivárt amíg a lény újabb csapásra emelte fegyverét, ez alkalommal nem ugrott félre. Kivárt az utolsó pillanatig, majd izmait megacélozva elrugaszkodott. Pontosan a kardpengére érkezett, mely meglepően szilárdnak bizonyult, így újabb lendületet véve a lény felé ugrott, s jobbját acélkapocsként zárta annak torkára.
- Velem jössz! Nordokazar!
Ez alkalommal nem ura létsíkjára vitte a dimenzióváltó mágia, hanem Ghallára. Egy nyugodt, békés kis tó fölé, mit oly régen ismert. Lobbanó nyakát szorítva csapódtak a vízbe, a thargodan utolsó bömbölését csak a halak hallhatták. A lángok kihunytak a tó vízében, csak gigantikus gőzfelhőt hagyva maguk után a démoni lélek kiszabadulásától zölden villogó víztükör felett, s egy amulettet Incubus kezében, amit eleddig a strázsa hordozott. A tűzpap teste görcsösen rángatózott a vízben, ahogy megpróbálta elnyelni legyőzött ellenfele lelkét, de a nagyobb részét el kellett engednie, ehhez nem volt elég ereje. Hullafáradtan mászott ki a tó partjára, de vérmocskos ökle azonnal összeroppantotta az amulettet...

(folyt köv hsz)

Khetty ki akarta élvezni hatalma minden cseppjét. Rátámadt a tűzsík lakóira, az elementálokra. Sokukra borult aznap a végső földtakaró, akik ki is jutottak a mázsás halmok alól, már csak alig pislákoltak, s szerencsésebben nem jártak. Utolsó kép, mi lelkükbe égett haláluk előtt a gőgösen mosolygó mágusnő csizmatalpa volt. Néhány elementálúr megpróbálta megállítani, de hogy is győzhetne a pusztító tűz a megvadult föld ellen? Testük kihunyt, az emlékek közé veszett, lelküket pedig magába fogadta s örökre elemésztette gyilkosuk.
- Khetty... Mit csinálsz? - kérdezte mögötte csendesen Incubus. A testén lévő víz párafelhőjébe burkolózó varázstudó eleddig is alacsonyabb volt a nőnél, de immár eltörpülni látszott mellette, alig ért a dereka fölé.
- Élek - kacagott a lány. - Élek. Úgy ahogy még soha. És érzek. Olyat, mit eleddig nem. Erőt és hatalmat Incu!
- Nem - mondta csendesen Dornodon papja. - Nem élsz. Hanem ölsz. S miért?
- NE MERÉSZELD NEKEM ELŐÍRNI MIT TEGYEK! - mennydörögte a földrengés erejével Khetty s Incu felé intett, mire a tűzpap testét a levegőbe dobta a talaj. A nő ökle dühösen csapott a tenyerébe, mire egy hatalmas szikla csapódott a földre kerül varázslónak, aki lélegezni is alig bírt a nagy erejű csapás után. - VÉGRE MEGKAPOM, AMI OLY RÉGEN KIJÁR! ÉPP ELEGEN AKARTAK FELETTEM URALKODNI. ÉPP ELEGEN HASZNÁLTAK KI. MOST ÉN JÖVÖK! AZT TESZEM AMIT AKAROK! MERT MEGTEHETEM!
- Megteheted - bólintott nyögve a varázsló. - A kérdés, hogy élni, vagy visszaélni akarsz a hatalmaddal?
- MIT KÉPZELSZ?! TE FOGSZ ENGEM KIOKTATNI?! HA KEDVEM ÚGY TARTJA ELTAPOSLAK, MINT EGY CSÓTÁNYT!
- Ha ezt akarod tenni, megteszed. Nem tehetek ellene semmit. De helyeslést ne várj tőlem, mikor az elmebaj felé sodródsz éppen - válaszolta a tűzmágus.
Khetty arca elborult, intésére földbéklyók fonták körbe térdig a mágus lábait. Újabb intés és hatalmas kőkemény szikla emelkedett a levegőbe. Csak egy ujjmozdulat kell és a varázsló teste összetörik, s újabb lelket szaggathat szét és emészthet el, gondolta Khetty gőgösen. Még a sötét ösvényeken tanult feketemágus sem állhat ellen egy új istennő, mit istennő? Egy új főistennő hatalmának, hisz minden isten ereje az övé! Csak az övé!! Azok is így fognak majd reszketni előtte mint ez a szánalmas pondró - pillantott a pap felé.
És akkor a szikla megremegett a levegőben. Incubus tekintetében látott némi félelmet is, de nagyobb részt csak mélységes szomorúság sütött vissza a fellegszürke szemekből. Khetty néhány lépést hátrált, lelke józanabb része sikoltva tört elő tudatalattia mélyéből.A szikla dolgavégezetlen hullt a földre és szakadt darabokra, a kőbilincsek összeroppantok. Khetty szeméből könnycsepp hullt alá és a barna izzás kihunyt.
- Teremtőm... Mit tettem? - nézett maga elé, s gondolta végig az irtózatos pusztítást, amit okozott. Már nem a hatalom kéje visszhangzott a lelkében, hanem döbbenet, félelem, szégyen és bűntudat. A tűzpap lassanként összeszedte magát és a térdelve síró nő mellé ereszkedett, csitítólag tette a vállára a kezét s baráti, csendes hangon mondta:
- Az istenek minden hatalma a tiéd, de ez akkora felelősség, akkora hatalom, amire sokan áhítoznak ugyan, de nagyon kevesen képesek élni vele. Leckét kaptál Khetty. Hosszú idő lesz, míg megtanulod kontrolálni magadat úgy hiszem, ekkora erők birtokában.
A nő megborzongott:
- Soha többé... soha többé nem akarom átélni.
- Ez fegyver és erő a kezedben, amire szükségünk lesz. Adottság és adomány. Nem lehet eldobni. De meg kell tanulnod élni vele. A felelősséged óriási, olyan nagy, hogy azt én sem foghatom fel egészében. De épp ez a felelősség a lényeg. Mert azért is felelős leszel, ha használnod kéne s nem teszed. Emiatt elvesző ártatlanok, életek, lelkek, barátok... ezek ugyanúgy megterhelik a lelkiismereted, mintha visszaélsz a hatalmaddal. Idővel rájössz majd. Most keressük meg StevZt. Ugyanis én nem tudok innen lelkeket kivinni, felettük neked van hatalmad - tette hozzá mosolyogva.
Khetty ajkai rángatóztak, de mosolyt most nem sikerült kipréselnie magából. Talpra állt és együtt indultak, hogy feltérképezzék a foglyokat. Nem tartott sokáig megtalálni a csüggedten lógó alakot a többi fogoly között. Khetty óvatosan előrenyúlt, ujjai végigsimították a férfi csapzott haját. StevZ felemelte a fejét, szeme megtelt reménnyel, cserepes ajkai szétnyíltak:
- El... eljöttetek értem...
- Nyugalom barátom - suttogta Khetty. - Biztonságban leszel. Bennem.
Megborzongott attól ami következett, de más lehetőség nem nagyon volt a férfi kiszabadítására. Kecses ujjai táncra keltek s a druida lélekteste egyre jobban zsugorodott, elnyúlt. Tudta, hogy fáj, amit tesz vele, de érezte a másik megérti a szükségességét. Próbált minél gyorsabban túlesni rajta. Végül StevZ lelke elvékonyodva repülni kezdett s lassanként magába fogadta Khetty tengerzöld szeme. Egy pislantás, s többé a druida nem létezett. Illetve nem láthatóan létezett tovább, Khetty tudatalattijában elzárva, várva hogy kiengedjék onnan. A nő mély sóhajjal rázkódott meg. Gyűlölte a hatalmát.
- Kész. Urad létsíkján át hazautazhatunk - mondta Incunak.
A férfi felé nyújtotta a kezét, de mielőtt ujjaik összeértek volna, emberderéknyi villám csapott közéjük, két oldalra hajítva a testüket. Felpillantva két érkező alakot láttak.
Egyikük nagyon magas, lángvörös páncélt viselő, sisakos férfi volt. Rostélya leengedve, kezében két embernyi pallos, pengéje hullámos, lángot idéző megjelenésű.
A másik alacsonyabb volt a társánál, de zömökebb is. Testét nem fedte ruha, egy nadrágtól és csizmától eltekintve, kezében varázspálca. Feje torz csontkinövésekkel teli, szeme teljesen fekete.
A páncélos alak Incubus felé lépett és tisztelgésre emelte pallosát. Hatalmas kardja könnyű nádszálként forgott kezében, megmutatva a harcos földöntúli erejét. A rostély mögül apró lángnyelvek tűntek elő ahogy megszólalt:
- Mestereinknek szólnivalója van egymással. Ehhez mi nem kellünk, halandó. A mi párbajunkat mi döntjük el, s az övékbe sincs módunk beleszólni.
- Chara-din melyik poklából másztál elő, te szörnyszülött? - zihálta dühösen Incubus.
- A nevem lényegtelen. Van akik a Könnynélkül Zokogó néven említenek. Számodra a halál vagyok. Ennyi legyen elég. Talpra. Eddigi teljesítményed után megérdemled, hogy férfiként hullj el. Harcolj!
A páncélos előrelendült, nehéz pallosa előrecsapott, amit a másik vicsorogva akasztott meg Végzetpengéjével...
A csonttarajos fejű Khetty elé sétált s a talpra kecmergő lányra nézett:
- Érezted ma a hatalmat. - nem kérdés volt ez. Állítás.
- Mit akarsz tőlem Erutol?!
- Elhoztál egy foglyot a börtönömből. Nem baj. Megtarthatod. Mostantól a tulajdonod. Tekintsd az alkunkhoz tartozó bónusznak - vigyorgott a thargodan lord.
- Részben a barátaim számomra nem tulajdontárgyak - válaszolta jéghidegen Khetty. - Másrészt nem vagyok benne biztos, hogy alkut akarok kötni veled.
...
A páncélos keze cséphadaróként járt, a kopasz pap egyre nehezebben védte ki a csapásokat. Néhány gyors mozdulattal sikerült kissé oldalra kerülnie az ellenfelétől majd kardja elengedésének árán a vállain keresztülbukfencezve elég teret nyert egy varázslathoz. Örök kedvencével próbálkozott. Karjait a magasba emelve már törtek is elő a földfelszín alól gejzírként a tűzgolyók, de a lovag nem mutatott érdeklődést irányukba, csak egy savanyú megjegyzést tett:
- Égi urad lángjai hevesebbek voltak, de azok se végeztek velem.
Majd páncélcsizmás lábát ellenfele kardján nyugtatva hívogatóan intett. A pap homlokát kiverte a veríték. Egy tűzimmunins ellenfél ellen, fegyvertelenül kezdte nehéznek érezni az elkövetkező csatát...
...
- Ugyan, ugyan Khetty. Megtapasztaltad a föld erejét. De mi ez az univerzum erejéhez képest - suttogta Erutol. - Minden erő a tiéd lehet. Nem csak a földé. Uralhatod a tüzet, a vizet, a szelet, a lelkeket. Hódolattal járulnak eléd, kik eddig legyőztek. A legnagyobb hadurak lesznek talpnyaló rabszolgáid! Érezted a mámort amit a pusztítás jelentett. Átadhatod neki magad teljesen.
- Éreztem - válaszolta megborzongva a nő. - És ha ez az ajánlatod, lásd a válaszomat!
Khetty kezében varázstőr materializálódott ahogy Erutol felé indult. A férfi vonásai szétfolytak, bőre kifehéredett, csonttarajai visszahúzódtak, s egy szempillantás alatt Incubus állt Khettyvel szemben:
- Bántanál engem? Mond csak? - kérdezte, majd hihetetlen reflexszel vetődött félre a tőr elől. - Hmm... Szóval ezt halálra adnád. Na és ezt?
Hófehér hajzuhatag tört elő a fejbőrből, vékonyabbá vált a testalkat, a mágusnő kezében megremegett a penge, mozgása lelassult.
- Khetty... Meg akarsz ölni? - kérdezte könnyben úszó szemekkel Fantasylia.
...
Incubus kétségbeesetten szaltózott el újra és újra a pallos elől, de érezte, már a végére ért erőtartalékainak. A bal lába végül nem bírta már a terhelést, a fáradtságot és megbicsaklott. A tűzpap féltérdre zuhant. Bár egy adrenailnlöket rögtön talpra is állította, így is alig sikerült kitérnie a hűlt helyére zuhanó pallos elől. Érezte, ez már a vég kezdete...
...
- Nem - rázogatta a fejét Khetty, de nem tudott előrelépni. Nem tudott lesújtani. - Ez nem lehet Lia. Ő nincs itt.
Szavai azonban nem voltak meggyőződéstől erősek. Sőt...
- De igen itt vagyok - mondta remegő hangon "Lia". - Itt vagyok. Eljöttem, hogy figyelmeztesselek. Az istenek elárulnak téged. És ezt a világot is. Már csak rosszabb lehet, mindegy mit teszünk, mindegy ki nyer. De ha elfogadod a démon ajánlatát, akkor hazamehetsz. És elvihetsz engem is. Túlélhetjük. És visszakapod... visszaszerzed...
A hóhajú lány pillanatok alatt változott át kékes bőrű, büszke, megnyerő arcú és tartású. óriás termetű harcossá:
- ...engem.
Khetty kezében lassan aláereszkedett a tőr...
...
Már nem voltak csodák, varázslatok, vagy adrenalin. Nem volt semmi. Incubus féltérdre esett, s már nem tudott kitérni a penge elől. A vágás így is kissé elcsúszott, de borzalmas sebet ejtett a felső testén, vérpermetből szőtt felhőben zuhant hátra a férfi. A lovag fölé lépett...
...
- Együtt lehetünk. Végtelen hatalom birtokába kerülsz, a világ a lábaid alatt hever majd kényedre-kedvedre kiszolgáltatva - suttogta megigézően a kékes bőrű alak. - S én melletted állok majd. Örökre...
Khetty ajkai rángatózni kezdtek, s kínlódva ejtette ki az egyetlen szót:
- Elenios!
A nyakék gyönyörű kékben ragyogott fel, közepében felnyílt a mindent látó szem. A mentálmágia istennőjének ereje azonnal megacélozta Khetty lelki erejét és elméjét.
- Túl sokan használjátok kényetekre kedvetekre ezt az alakot! - sziszegte olyan mély gyűlölettel "Dzsó" arcába, amilyennek nem sokan látták még a nőt. - És túl sokan hiszitek, hogy az érzelmeimmel játszhattok, és mindez alku tárgya.
A tőr keresztvasig szaladt a döbbenettől elkerekedő szemű férfi gyomrába, majd a nő kitépte a pengét és a torkához nyomta.
- De örökké ez sem jön be! Most pedig meghalsz!
...
Incubus kínlódva nyitotta ki a száját, ahogy meglátta az utolsó csapásra huzakodó ellenfelét, s meglátta a penge csillogó élét. Vértől gurgulázó hangon kiáltott fel utolsó erejével:
- Khetty!! Segíííts!!!
..,
- Khetty!! Segíííts!!!
A mágusnő azonnal elengedte magatehetetlen ellenfelét és barátja felé perdült. Ahogy meglátta a földön fekvő férfit és felette halálos sújtásra készülő ellenfelét, egy pillanatig sem gondolkodott, mit is tegyen. Feléjük ugrott, kézmozdulatára viharos szélként kavargott fel a levegő és hajította el a tűzpáncélos testét.
- Ereszd el, de rögtön! - kiáltotta a nő.
Rémülten rohant a sebesülthöz és állt fölé terpeszállásban, kezében a varázstőrrel. Kész volt megvédelmezni barátját, de erre már nem volt szükség. A tűzpáncélos felállt. Sisakja elrepült, mikor a nő elhajította, így most napvilágra került tűzvörösen izzó koponyája és a szemgödreiben tomboló lángok. Lassan a fejére illesztette a sisakját, majd sebesült mestere intésére mindketten elteleportáltak.
Khetty dühösen csapott öklével a földre és tett néhány nem túl irodalmi megjegyzést elmenekült ellenségeik láttán. Tehetetlen haragjának néhány lávaoszlop esett áldozatul, melyeket gőzrobbanás vetett szét. A tűzpap kínlódva szólalt meg:
- Khetty... Bocsáss meg... Túl... Túl gyenge voltam...
A mágusnő tekintete azonnal megenyhült ahogy barátjára pillantott és mellé térdelt:
- Nem tehetsz róla barátom - simított végig nyugtatóan a férfi vérző homlokán. - Megtetted amit tudtál, és hasznos segítőtárs, de ami a fő, hű barát voltál. Hidd el, sokat jelent ez nekem, hogy tudom, istened ellenére, ugyanúgy bízhatok benned mint régen. Amiért jöttünk megkaptuk. Erutollal, meg a másik bohóccal, majd máskor számolunk. Most mutasd a sebedet. Súlyos?
- Ugyan. Lényegtelen semmiség, szóra sem érdem...
Khetty rezignáltan sóhajtott:
- Te tényleg nem változol, de ha ez kell - suttogta, majd erősebbé vált a hangja: - Mutasd azt a sebet! Parancsolom!
Incu elvonta a kezét, a nő szemében pedig felerősödött az aggodalom:
- A frászt nem súlyos! Azonnal haza kell vigyelek! Elenios! Juttass azonnal Napkapu tornyába a többiekhez! ... Kérlek...
Csillámló por emelkedett köréjük, s a dimenziókapu megnyílt...

Napkapu tornya

A semmiből előkerülő alakok láttán a mágusok egymás szavába vágva kezdtek kérdezősködni, de Khetty nem hagyott erre időt, mindenkit túlkiabált:
- El fogok mondani mindent, de erre most nincs időnk!
A hangzavar lassan lecsillapodott, mire a lány folytatta:
- Lia! Incu súlyosan megsebesült, vedd kezelésbe.
A hóhajú lány bólintott és aggódva azonnal a sebesült fekete mágus mellé térdelt.
- Hol van a vérfarkas?
- Ott a falnál van kikötözve - válaszolt Camelus.
Khetty a fogolyhoz sétált, aki acsarogva kapkodott felé. A mágusnő türelmetlen mozdulattal kapta el a pofáját és farkasszemet nézett a döggel. Szemében zöldes izzás támadt, s az eleddig magába börtönzött lélek elszabadult, a farkaslény szemén át újra testébe költözött. A szörnyeteg dobálni kezdte magát, kínlódva acsargott, nyűszített, de lassan elkezdett visszaváltozni. Nem egészen az ősz hajú druida képébe. Sokkal fiatalabb volt, hosszú hajú és megnyerő arckifejezésű, anyaszült meztelen férfi. Arányos, atlétikus izomzat jellemezte, csak szemeiben ült ugyanaz a bölcsesség, mit a druidánál megismertek. A benne élő démon füstfelhőként kavarogva hagyta el eddigi lakhelyét a testnyílásokon át, majd apró termetű, de hatalmas fogakkal megáldott lénnyé állt össze. Khetty hidegen sziszegte neki:
- Takarodj! És mond meg uradnak: ez a druida kell nekünk!
A démon teste magába roskadni látszott, ahogy eltűnt egy apró dimenziórésben. Khetty még mindig nem végzett. Lassan a továbbra is földön heverő Dankához sétált, s nyakánál fogva a levegőbe emelte a fiú testét.
- És végül te, áruló! Múltbéli érdemeidet nem felejtettem el, így most ezt a kis affért is elnézem. Sőt! - mondta lassan, s kezében fehéres fény kezdett feltűnni, mely lassanként átterjedt az élőholtra is. Nyomán a tanonc szürkés bőre újra egészséges színt nyert, halott szeme élettelien csillogott. Khetty a földre lökte: - Élsz. De ne felejtsd: amit adtam vissza is vehetem. Teljesen. És most egy ideig ne kerülj a színem elé! Mindenki más! Most van időm akkor a kérdésekre. Egyenként, ha szabad kérnem...

A Felszínen beköszöntött a tavasz. A füves mezők, rétek zöldbe borultak, az erdők fái meghozták első rügyeiket, és a nap is barátságosan sütött a kalandozók arcába.
Egy ilyen hajnalon szokatlanul nagy mozgolódás támadt Napkapu márványfalai között. Ásítozó mágusok és tanoncok sorjáztak le a lépcsőn, ahogy Khetty járta végig a szobákat, és ébresztette őket.
Mikor már mindenki az ebédlőben ült, és a mellette ülővel beszélgetett, Khetty az asztal végénél szólásra emelkedett. A teremben pillanatok alatt csend lett.
- Először is elnézést kérek a korai ébresztő miatt, de ma mindannyiótok segítségére szükségünk lesz. Tudnotok kell – folytatta – hogy a hadvezérünknek, Incubusnak ma van a születésnapja!
A bejelentést általános morajlás és beszélgetés fogadta. Camelus és Kovi azonban csöndre intették a mellettük ülőket, és így hamar újra elcsendesedett a terem.
- Úgy érzem, megérdemli, hogy ezt megünnepeljük egy fergeteges meglepetésparti keretében! – jelentette ki Khetty, eltökélt mosollyal az arcán. az újak izgatottan súgtak össze, a régiek csöndes vigyorral néztek össze. Sejtették, hogy a buli mindenen túl fog tenni, amit el tudnak képzelni.
- És hogy szeretnéd megoldani, hogy ne szerezzen tudomást az előkészületekről? – kérdezte Kovi. – Ugyanis ma építenünk kéne, és ez nem fogja annyira lefoglalni, hogy ne tűnjön fel neki a szervezkedés…
- Úgy, hogy Tierga rövidesen be fog futni egy hadüzenettel a Tyrant részéről, én pedig megkérem Incut, hogy a támadó erők felmérésével töltse a napját. Elküldöm vele Dankát is, hogy biztos ne jöjjön vissza idő előtt.
- Biztos jó ötlet Dankát küldeni? – kérdezte StevZ, mire Danka méltatlankodó hangon válaszolt:
- Persze! Időhúzásban és eltévedésben profi vagyok! - Rövid nevetés volt a válasz, amit Lia felkiáltása szakított félbe.
- Felébredt!
Khetty villámgyors utasításai alapján az ebédlő tanácsteremből pillanatok alatt egy megkezdett reggeli helyszínévé változott. Páran Kovival elindultak a mágustorony felé, mint akik épp a következő szint megépítését készítik elő.
Incubus csöndben sétált le a lépcsőn, és köszöntötte a többieket, majd szótlanul hozzáfogott a reggelijéhez.
A nagyterembe ekkor lépett be Diabolo, oldalán Tiergával.
- Incubus! - kiáltott fel a Tyrant diplomatája - De örülök, hogy látlak!
- Tierga! - állt föl reggelije maradékától Incubus, hogy üdvözölhesse barátját. - Hát te mi járatban vagy felénk?
Tierga arca láthatóan elkomorult.
- A Tyrant hadüzenetét hozom... Sajnálom, hogy így alakult, nem tudtam mit tenni...
Incubus láthatóan meglepődött, majd néhány pillanat múlva ezt válaszolta:
- Nem mondom, hogy örülök neki. De a magam részéről mindent meg fogok tenni, hogy ez ne forduljon többet elő...
- Ugye tudjátok, hogy nincs esélyetek?
- Hát... majd meglátjuk!
Kínos csönd következett, melyet végül is Tierga tört meg.
- Sok szerencsét! Szükségetek lesz rá... - mondta, és szomorú fejcsóválással elhagyta a tornyot. Szinte ezzel egyidőben lépett be a hátsó ajtón Khetty.
- Khetty, jó hogy jösz! - mondta a hadvezér. - A Tyrant épp most üzent hadat. Mi legyen?
- A Tyrant? - kérdezett vissza Khetty elkerekedő szemekkel. - Tiergáék?
- Pontosan... az előbb járt itt.
- Hát... fel kell mérni az erejüket, ha háborúzni akarunk. Bár nem hiszem, hogy lenne esélyünk ellenük...
- Ami azt illeti - szólalt meg Danka, aki eddig Liának segített a mosogatásban - én láttam pár Tyrantost tegnap sátrakat verni. Lehet, hogy még mindig ott vannak...
- Nagyon jó! - jelentette ki Incubus. - Akkor én most elmegyek Dankával, és kikémleljük őket. Ti pedig készüljetek fel, hogy kemény ostromunk lesz...

***

Miután Incubus elment, Napkapu felbolydult. A mágusok kihordták az összes padot, asztalt, széket a torony előtti tágas rétre, amit csak találtak. Lia, StevZ és Dorian elmentek a vacsorához élelmet szerezni, míg Khetty Tiergával beszélt a torony mellett.
- Szerinted elhitte?
- Valószínűleg. Nagyon aktívan vetette bele magát a témába. A többiek mikorra várhatóak?
- Szétküldtem a többieket, lassan már jöhetnének.
- Na, menjünk, és segítsünk a többieknek, mert soha nem fogunk elkészülni...
Lassan szállingózni kezdtek a végzeturak mind a négy hordából. Szó nélkül álltak be segíteni, mindannyiuknak sokat jelentett Incubus. Fújták a lufikat, díszítették a tornyot. FeketeSárkány felelt a hússütésért, az időközben megérkezett Piciklon Liának segített a négyemeletes születésnapi torta elkészítésében.

***

- Biztos, hogy erre láttad őket?
- Holtbiztos. Miért kérded?
- Három órája mondogatod, hogy "Az után a bokor után elő fog bukkanni a tábor".
- A bokrok egyformák.
Incubus sóhajtva vonta meg a vállát, és követte Dankát. Kezdett benne kételkedni, hogy találnak bármit is, főleg a Tyrant táborát. Lassan sötétedett, és majdnem lejárt a 12 óra a háború bejelentésétől számítva. Addigra szívesebben lett volna a torony védelmező falai között, mint a szabadban...
Danka agya közben folyamatosan pörgött. Lia még nem jelezte, hogy mehetnének, ergo még nem mehettek vissza. De már lassan kifogyott a trükkökből, és Incubusnak is szemmel láthatóan fogyott a türelme. Ekkor azonban megszólalt a lány hangja a fejében: Kész vagyunk, jöhettek!
Szinte egy hegy esett le a szívéről. Vidáman kibaktatott a következő rétre, majd meghökkenve megállt.
- Itt voltak...
- Hát, most határozottan nincsenek itt.
- Sajnálom! Biztos, hogy itt voltak!
- Semmi baj. - mondta Incubus letörten. - Gyere, menjünk vissza.

***

Ahogy Incubus kilépett az erdőből a torony előtti tisztásra, önkéntelenül is becsukta a szemét a vakító villanásra, ahogy rakéták százai szálltak fel, és rajzolták ki az égre:
Boldog születésnapot Incubus!
A torony tövéből elinduló tömeg szájából ugyanez hallatszott, körülfogták az ünnepeltet.
- Boldog születésnapot Incubus! - mondta Khetty, boldog mosollyal az arcán.
- Köszönöm szépen... De honnan tudtátok? És hogy hoztátok össze ezt itt mind?
- Jajj, ne kérdezz már annyit! Tied az első kör a karaoke-nál!

Még sok boldog születésnapot Byzon!

- Remélem sikerült minden szükséges információt kiszedned a dzsinnből - tolt egy korsó italt Incubus elé Tierga. - És mondd csak, hogy van Khetty, furcsán viselkedik mostanában.
A hirtelen megélesedő hangsúlyra a tűzpap felkapta a fejét, de csak Tierga tökéletesen ártatlan, érdeklődő tekintete fogadta. No meg, barátok közt van, mit árthat egy baráti érdeklődésre adott válasz...
Úgy egy óra múlva a végzetúrnő szélvészként rontott ki a Kublások fogadójának ajtaján, és a kint unottan várakozó Jáspis nyergébe vettette magát, hamarosan már csak egy zöld pacának látszottak az égbolton.
Odabent egy "enyhén" elázott Incubus próbálta összerakni az imént lefolytatott beszélgetést. Egészen biztos volt benne, hogy a kényesebb infókat nem mondta volna el még Tiergának sem, de miért vannak olyan emlékei, hogy éppen ezekről tart kiselőadást a lánynak?

...

- Cloud, Cloud, itthon vagy? - nyitott be Tierga az inkább lomtárra emlékeztető szobába. Még sohasem járt itt, hát néma döbbenettel bámulta a kitömött állatok, misztikus mifenék és szemétnek tűnő ketyerék kaotikus halmazát.
Házigazda jelentkezése híján körbevezette magát a szobában. Talált bolhedor szárnyakat, szárított fekete lótuszt, valami piros szmötyit egy üvegben, ami a címkéje alapján lángelementál esszencia volt és egy csomó izét, ami biztos pont jó arra, hogy .... valamit csináljanak vele.
Megállt egy fura ketyere előtt, amiről ötlete sem volt mire szolgálhat. A fakó csillogásból ítélve valami gyengébb fémből készült tojás alakú dolog a hosszabbik oldalán feküdt. Hogy ne gurulhasson el, négy fekete manccsal bírt, a tetején két, egyenként tenyérnyi hosszú, vékony rés sötétlett. Hosszú, vékony, fekete farka eltűnt valahol az asztal alatt, az elején valami furcsa kallantyú.
Tierga kíváncsian nyúlt felé. A következő pillanatban több dolog is történt egyszerre. Az egyik asztal alól "Ne nyúlj hozzá!" kiáltás hallatszott. A fura tojás felvillant, szikrák pattantak ki belőle és sercegő hangot adott ki magából. A lány pedig égető, csípő fájdalmat érzett az ujjaiban.
- Cloud, megvagy végre, bocsánat ezért a .... ez az izé megharapott! Mindegy, halálosan komoly dologban lenne rád szükségem, az egész világ sorsa múlhat rajta - hadarta el Tierga. Mire Cloud csak egy kétkedő "képzelem" mormogással válaszolt, az ujjait szopogató lány "halálosan komoly" alakját vizsgálgatva.
- Az a dolog Yworlé volt, ne tedd még jobban tönkre, már majdnem megcsináltam.
Miután lassan alábbhagyott a bizsergő fájdalom, a lány nekikezdett a probléma felvázolásának: - Nos, meg kell ölnöm egy halhatatlant. Tudsz segíteni?

...

- Én ezt nem értem - replikázott Yasha - ha kell valami, üzenjünk hadat és elvesszük, amit kell. Meg különben is, te jóban vagy velük, kérd el egyszerűen, amit szeretnél.
- De ezt most nem lehet csak úgy elkérni és kockáztatni, hogy ne kapjuk meg. Cloud megmondta mi kell neki, hogy tudjon dolgozni, azt muszáj megszereznünk bármi áron, és szükségem van a segítségetekre ehhez - nézett kérőn a két másik Tyrantos lányra Tierga.
- Na jó, de akkor már csináljuk profin - vágott hozzá Hilgar valami sötét színű öltözetet vigyorogva - és a sminketeket is én csinálom.
- A micsodánkat? - nézett össze döbbenten Tierga és Yasha. Majd jó félórával később egy réteg zsírral kevert szénpor alól pislogtak, a Hilgartól kapott testhezálló fekete ruhában toporogva.

- Na jó, akkor ha intek, jöhettek - ugrott le Jáspis, a zöld sárkány hátáról Tierga és belevetette magát az éjszakába. A Napkapu toronyszobáját szerencsére félig-meddig tetőterasszá alakították az állandó renoválásba belefáradt toronylakók, így könnyedén landolt a smaragd emblémákkal díszített mozaikon. Halkan suttogni kezdett: Aurgar, Aurgar, itt vagy? Megismersz?
Halk hang érkezett az egykori toronyszoba széltől védett feléből: - Aurgar vagyok, te Tierga, kiemelt státuszú vendég.
- Kiemelt státusz? Ó, hát ez igazán kedves, nos, ebben az esetben a következő kéréseim lennének, tételezzük fel, hogy én nem én vagyok, a nevem nem Tierga, hanem..
- Mit jelent az hogy feltételezni? Magyarázatot kérek.
- Öhm, nos, azt szeretném, ha helyettesítenéd a nevemet az emlékeidben, ez menni fog? És ha már itt tartunk, nem csak az enyémet. Vagyis egyszerű, amikor Tierga, a kiemelt státuszú vendég nevét kellene kimondanod, azt ezentúl máshogy csináld.. -kezdett hosszas pszichológiai eszmefuttatásba Tierga, minek a végeztével integetni kezdett, és hamarosan megérkezett mellé két társa is.
Aurgar halkan köszöntötte őket: - Üdvözlet a Napkapuban, uraim!
- Uraim? Ez hülye? - nézett vissza döbbenten Hilgar, de a következő pillanatban már a lefelé vezető lépcsőn járt, sötét hangtalan árnyként suhant előre. A két másik lány halkan követte, de még félútig se jutottak, mikor Hilgar már visszafelé tartott, mögötte egy enyhén véres fejű mágus csuszott le halkan a fal mentén a földre.
- Volt még két másik őr is, már alszanak, de valami fura itt. Megérzem hogy ki a védtelen, és ki tudja megvédeni magát, ezek itt mind szinte bénultan alszanak, mint a bunda, és olyan gyengének tűnnek, mint egy újszülött csecsemő. Nem tudom, mintha minden energia egy irányba áramolna ebben a toronyban. Afelé a folyosó felé. - mutatott egy sötétségbe vesző ajtóboltozatra Hilgar.
-Arra van Khetty szobája - sápadt el Tierga a koromréteg alatt - Először intézzük el a többit, haladjunk terv szerint.

A lányok mindenféle csomagokat kapkodtak elő és szertefutottak a puha csöndben hallgató torony folyosóin. Hol itt, hol ott tűnt fel valamelyik karcsú, fekete alak, majd a lépcsőfordulóban újra találkoztak.
- Kész!
- Kész!
- Kész!
- Rendben, akkor most jöhet Khetty, Yasha, várj itt, szólok ha jöhetsz. Az a lényeg, hogy ne érezzen semmit, érted?
- Persze hogy értem, tudom mit csinálok - villantotta ki vámpíragyarait Yasha, majd elvigyorodott - Nem szoktak reklamálni, mikor vérük veszem.

Tierga óvatosan haladt a szoba felé, és már ő is érezte a lélekenergia áramlását a levegőben. Lassan, de szinte tapinthatóan örvénylett a lány körül, kóstolgatta, majd folytatta útját az ajtó felé. Mire a küszöbhöz ért, már szinte meg tudta különböztetni az egyes alvóktól hömpölygő energialáncot, ami mint valami bizarr köldökzsinór kötötte a torony lakóit a szoba ajtaja mögött valamihez.
A szíve a torkában dobogott, ahogy lenyomta a kilincset, behajtotta az ajtószárnyat és belépett.
A következő pillanatban moccanni sem tudott!
Masszív manaháló fonta körbe, érezte, ahogy egyszerre vág a húsába és elméjébe az őrszellem kutakodása.
- Nincs nálam fegyver, barát vagyok! - tárta szét nagy nehezen a karjait - Segíteni jöttem. Barát vagyok - ismételte, majd a Khettyvel közös, régi, vidám emlékekre összpontosított. - Barát vagyok, csak jót akarok - nyögte, míg térdre hullott az erős mágia nyomása alatt.
Tudta jól, megtanulta még a hegy gyomrában, hogy a legjobb hazugság az, ha igazat mondunk, és valahavolt bárd képzése arra is kiterjedt hogy pontosan tudja, minden, minden tűnhet önmaga ellenkezőjének is, csak megfelelően kell tálalni. Keservesen kaparta elő a Napkapuhoz kötődő legvidámabb emlékeit, míg végül enyhült, majd megszűnt a nyomás, és úgy tűnt a titokzatos, láthatatlan védelmező elhitte a lány jó szándékát.
A végzetúrnő a tőle telhető legnagyobb csendben tápászkodott fel, izmai remegtek a megerőltetéstől. Egy pár pillanatig csak állt, mozdulatlanul, szoktatta szemét a sötéthez, majd megrázta magát, és a szekrényhez lépett. Végigsimított a szekrényajtóra felakasztott színeváltó köpenyen, majd egy határozott mozdulattal kihasított belőle egy csíkot. A csuklója köré tekerte. "Kyrannia teste" - motyogta magában. Tett pár lépést az ágy felé, amiben Khetty aludt nyugtalanul, majd elővett egy üvegcsét. A vöröshajú lány orrához tartotta, majd miután az kifújta a tüdejében lévő levegőt, gondosan bedugaszolta, majd a Hilgartól kapott fura, fekete nadrág számtalan zsebének egyikébe rejtette. "Khetty lelke" - dünnyögte. Ahogy húzta vissza a kezét, elgondolkodva simított végig a textilre tűzött, csapzott, vörös tollon (ami Kyrannia lelkét jelképezte Cloud szerint): - Csak azt teszem, amire kértél - suttogta szomorúan.
Az ajtó felé fordult, hogy Yasha az őrszellemen való átjuttatásának problémájával foglalkozzon, amikor Khetty mocorogni kezdett és felnyögött mögötte: - Nem akartam, én nem akartam...ki van itt?
-Ó, a fene, B terv! - lendült meg a zafír végzetúrnő ökle, és vér fröccsent a paplanra és a lány szögekkel kivert kesztyűjére, undorító reccsenés tanúskodott arról, hogy Khetty orra eltört. - Jaj, bocsánat - nézett Tierga maga is meglepetten a párnáira ájultan visszahanyatló mágusnőre, majd a következő pillanatban már kifelé rohant. - Fussunk - kiabálta, és érezte a háta mögött sötéten gyülekező mágikus energiákat.
Megragadta a lányok csuklóját, érezte hogy mutálódott alsó lábszárában remegve húzódnak össze az inak, hogy a maximális erőt tudja kifejteni. A lépcsőfokokat hetesével szedve rohant fel, Hilgar és Yasha lihegve próbálta tartani a tempót, de inkább csak lobogtak a rohanó Tierga mögött, mint két fekete zászló. - A vér, nincs meg a vér - nyögte Yasha. - Nem-ér-de-kel! - jutott minden szótagra egy lépcsőforduló, és szinte csak elmosódott csíkokat láttak a lépcsőházat és tetőteraszt díszítő mágikus lámpásokból. A lányok egy elfojtott sikollyal vették tudomásul, hogy Tierga szorosan markolva a kezüket, elrugaszkodik a terasz védőkorlátjáról és nyújtott testtel beleveti magát a mélységbe, magával rántva őket is.
-Jáspis, most!!!

A csendbe burkolózó toronyban mintha tűz robbant volna, egyik pillanatban még mindenki békésen aludt, majd a folyosókon tomboló mágia hatására mindannyian felriadtak és kirontottak a szobáikból, hogy megvédjék az otthonukat, bármi is intézte a támadást. Illetve néhányan csak rontottak volna, de ez-az megakadályozta őket. Például Danka már a felfordulás előtt felébredt, valamitől iszonyúan viszketett minden porcikája. Nem volt nehéz megtalálnia mi okozza, igazán szép mennyiségű viszketőporral szórták meg az egész ágyát. Diabolo felkeltekor azzal szembesült, hogy tudományos kísérleteihez való kincsként őrzött komponensek mind fura, vöröses színben játszottak, és dermedten állt meg az őt ért veszteség hatására. StevZ, a druida édes álomból ébredt, a kinti hangzavarra rutinosan nyúlt a lámpáshoz, de az semmi fényt nem adott, morgolódva rántotta el a függönyt az ablak elől, hogy majd a holdfényben megtalálja az utat, de még a leghalványabb csillag fénye se pislákolt a sötétségben. Lehet hogy megvakult? Egy pillanatra páni félelem fogta el, majd megpiszkálta az ablakot, és értetlenül állt a helyzet előtt. Ki a fene festhette be fekete festékkel? Volt akinek csak a kilincse volt össze kenve valami kulimásszal, volt akinek eltűnt minden lábbelije, volt akinek az ajtó nyitásakor a fejére zúdult egy vödör hideg víz, az egész toronyban fejetlenség uralkodott. A folyosón tomboló, betolakodót kutató mágia még sokáig nem csitult el. Az viszont senkinek sem tűnt fel, hogy Khetty ébredésével fura álmosságuk is eltűnt, és csak a figyelmes és jól helyezkedő szemlélő vette volna észre azt is, hogy a mágusnő szobájában a szék hátára vetett kabátka zsebe körül megerősödött a mágikus burok gazdájának eszmélésével egyidőben.

Lassan összegyűltek az értetlenkedő toronylakók, és egymást kérdezgették, ki tehette ezeket? Talán Dalen? Hiszen már egyszer történt valami nagyon hasonló, akkor ő volt az elkövető. Vagy a Velimesek? Hiszen a legutóbbi háborúk nem egészen várakozásaiknak megfelelően alakultak. Vagy a Kublások? Velük is megromlott a viszony az utóbbi időben.

Lia feldúltan kereste az elméjében Aurgar halovány jelét. - Aurgar, neked figyelni kellett volna, miért nem szóltál?
- Megfigyeltem mindent, és nem szóltam, mert azt az utasítást kaptam hogy ne zavarjak és a toronylakók észre se vegyék a jelenlétem.
Lia dühösen harapott az ajkába: "Miért kell mindent szó szerint venni?"
- Jó, visszavonom, szóval kik voltak ezek és mit akartak?
Aurgar válaszára a hóhajú lány döbbenten nézett az ajtón éppen kilépő még mindig vérző orrát szorító Khettyre: - Mit akarhatott itt TrueBlood, Aranyalma és Wurgolx???