Hozzászólások - Khetty

Csótány kinyiffant! Végre! Szegény manómat most majd ápolni kell, mert ez az élmény megviselte nagyon a lelkét! Sose gondolta, hogy egyszer repülni fog!

Idézet: Byzon - 2009.01.31. 23:10:53

Dehooooogy iiiiis!!! Csak épp küzdünk egy epikus csótánnyal és a rohadék nagyon nem akar megdögleni, pedig egész idáig nagyon csapkodtuk a papuccsal, már szegény Acabót is hozzávágtam, de hatástalan... talán most már kinyúlik végre!

Idézet: Sztavrogin - 2009.01.29. 15:42:12

Törölni akarod magad? És mi lesz a Kublával??? Ki fog nekünk vacsorát főzni akkor?? Végig se gondolod a tragikus következményeket, látod? Csak hipp-hopp törölni akarod magad...

A háború kimenetele nem volt kétséges… A mellettem álló íjászok képzettek és mindenre elszántak voltak. Olyanok, akik mellett büszkeség volt harcolni. Amíg a gyalogság fel nem morzsolta a szedett-vedett hordát, amely ellenállt hódító csapatainknak, folyamatos nyílzápor zúdult rájuk… a lovasok bevetésére szükség sem volt.
Mikor intettem az íjászoknak az utolsó sorozathoz, már tudtam, hogy felesleges, a katonáink végeznének velük enélkül is, de az érzés, amikor a többszáznyi vessző közéjük fúródott… semmihez sem fogható volt…
Hiába védte testem vastag posztó ruha és fényes páncél, hideg borzongás futott végig rajtam, majd gúnyosan elmosolyodtam.
A nyert csata biztos tudatában oldalra néztem, ekkor pillantottam meg a fák között, a bokrok takarásában menekülni igyekvő falusiakat. Toprongyosak voltak, néhányan batyukat cipeltek, a legtöbb asszony gyereket vezetett maga mellett.
~ Az hitték észrevétlenül elsurranhatnak? Nyomorultak! Letelepedni, férjhez menni, gyereket szülni… - undor fogott el. ~ A kényelmes életet választják, a kiszámítható jövőt… inkább gyereket szülnek, csak nehogy küzdeniük kelljen bármiért is az életben, hiszen a férj majd úgyis gondoskodik a családjáról vagy meghal értük…
- Íjászok! – kiáltottam hirtelen. – Jobbra! – húztam fel magam is az íjam. – Lőőőj!
A legtöbb íjász azt se látta, hol a célpont, merre lapul az ellenség, csak a parancsomat teljesítették… a nyilak hangtalanul szelték át a levegőt, át a bokrok levelein, a fák ágain. Nem volt menekvés a halált hozó nyilak elől… senkinek…
- Kerheina! – az első tiszt hangja térített magamhoz. – Mit művelsz? – suttogta a tiszt döbbenten.
- Megérdemelték! – feleltem gyűlölettel a hangomban.
- Asszonyok és gyerekek menekültek… - nézett szét döbbenten az avarban fekvő nyitott szemű halottakon. - Misquirin nem akar ilyen áldozatokat! – tette hozzá, ezúttal már keményebb hangon.
- Misquirin nem törődik azzal, hogy honnan kerülnek hozzá a lelkek!
- Ne kísértsd az alvilág istenét! – figyelmeztetett az altiszt vészjósló hangon, majd elhagyta a rejtekhelyünket.
Az embereimnek intettem, mire leszedték az ideget az íjukról, a sapkájuk alá rejtették, majd rendben elvonultak az altiszt után.
Egyedül maradtam a fák között… a halottakkal…
- Segíts! – nyögött fel egy fakó barna hajú nő hirtelen. Oldalából kiállt három nyílvessző, testével védte gyermekét, akit így csak a lábán ért egy lövés, de rémülten feküdt az anyja mellett.
Olyan utálattal néztem végig rajta, mintha csak valami féreg lenne. Egy eltaposni való, kegyelemért könyörgő állat, aki a könnyebb utat választotta az életben… és most meghalni sem tud tisztességgel.
- A fiam… - suttogta utolsó erejével a nő. – Ne bántsd! – szája sarkából vér bugyogott elő.
Óvó mozdulatára, amellyel eltakarta a gyermeket, pattanásig feszítettem az íjam.
- Segítek! – hangomban nem volt se kedvesség, se kegyelem… az ideg hangjának pattanása fülsértően hatott az erdő csendjében.
A nyíl hegye éppcsak felsértette a nő bőrét, hogy karja felett a fiú szívét döfje keresztül.
A kis szőke varangy azonnal elterült a földön, az anyja sötét szemei utoljára felvillantak:
- Légy átkozott! Misquirin átka sújtson egész életedben! – remegő kézzel felemelte az ujjait, majd mintha a tenyeréből röppent volna elő néhány apró fém tűt lövellt ki, de ezek elől könnyedén kitértem.
- A halálistennő megérti a magamfajtát! – szűrtem a fogaim között. – Én harcos vagyok, nem egy ingyenélő!
De a nő már nem hallotta szavaimat, üveges tekintettel tért át a másvilág. Mikor megfordultam, hogy társaim után induljak, éles fájdalom nyilallt a combomba. Mintha az egyik kiröppenő tűt mégsem sikerült volna kikerülnöm.
Az elkövetkező napokban leírhatatlan fájdalmak marták a testem. Képtelen voltam arra is, hogy az íjat kihúzzam, pedig gyerekkorom óta íjásznak neveltek… azóta, hogy a magukat jóságosnak tartó duparmai királyok lerohanták a városunkat és felégettek mindent maguk után. Nem kellett nekik semmi, csupán pusztítani akartak és gyilkolni… na és persze a földünk kellett nekik…
Nem emlékszem rá, hogy éltem túl a mészárlást, de mikor néhány túlélővel Tertiusba mentünk, Tarabat fővárosába, azonnal elválasztottak tőlük… besoroztak a hasonló korú gyerekek közé… Ennek immáron több, mint húsz éve… miért jutnak eszembe ezek a régi emlékek?
Az a parasztasszony tehet mindenről! Az átkozott helyes tűivel! – sántikáltam végig a táboron, a parancsnok sátráig.
Ahogy elhaladtam a felállított sátrak között, a szokásos csaták utáni csendes mozgolódást láttam. A férfiak fegyvereiket tisztították, könnyű bőrvértjüket javították, lovaikat csutakolták, íjhúrjaikat olajozták… mindegyikük tekintetében láttam a megvetést és a szánalmat… tudtam, hogy gyűlölnek… és hogy félnek tőlem… nőnek születtem, de a szánalom és a kedvesség nem volt jellemző rám… soha nem is tekintettek nőnek…
Hosszú barna hajamat két oldalsó fonatban fogtam össze, hogy ne lógjon a szemembe, a többi hátul nem zavart, bár csatákhoz mindig tollakat ékesítve tűztem fel.
Népem hagyományai szerint a győztes csaták megörökítéseként a hátamon majdnem kész tetoválás díszlett. Minden alkalommal egy-egy újabb rész került fel, amíg minden részlet a helyére nem került… A tarabati harcosok dicső istene Ratthor leghősiesebb cselekedete öltött alakot, amikor egymaga kiállt száz támadóval és mindegyiküket legyőzte.
A katonák féltek tőle, egyikük sem merte őt segítségül hívni ilyen formában. Egyszerűen a félelem uralta az életüket, ezért nem válhattak olyan nagy erejű harcossá, mint én, ezért nem is törődtem azzal, hogy mit gondolnak… az én szememben csupán gyenge katonák voltak.
Mikor a parancsnok dísztelen sátrához értem, a strázsák félrehúzták a ponyvát, hogy be tudjak lépni.
- Hívattál Nagyuram! – hajoltam meg.
- Az altiszt elmesélte mi történt a csatamezőn! – nézett rám a székében hátradőlve a középkorú tiszt.
Szürke szemeiből visszafojtott düh keménysége sütött. Dús, ápolt szakáll takarta el az arcát, gondolom jóképű lehetett valaha.
A díszes katonai egyenruha helyett ugyanolyan sivatagbarna ruházatban ült, mint amilyet mindannyian viseltünk az ilyen csendes napokon.
Az altiszt mögötte oldalt állt, fegyelmezetten, kihúzva magát. Egy oldalpillantást vetettem rá, amelyből felmértem, hogy valószínűleg büntetésből kapta ezt a feszes vigyázzállást…
- Örömteli hír, hogy nyertünk, Nagyuram! – feleltem csendesen, bár tiszteletnek sosem volt érezhető megnyilvánulása a hangomban.
Elfogadtam a parancsait, követtem az iránymutatásokat, amiket szabott, de se hűség, se lojalitás nem kötött hozzá. Azt hiszem ő sem kedvelt engem különösebben.
- A mészárlásról beszélek! – vágott a szavamba türelmetlenül. Arcán szinte megfeszültek az izmok az indulattól.
Értetlenkedő tekintetemre azonban csendesen válaszolt, mintha szavaival megkönnyebbülést hozna saját lelkére:
- Elbocsátalak a seregből!
- Mi? – horkantam fel.
- Vétettél Ratthor törvényei ellen! Nem vagy méltó arra, hogy tarabati katona légy!
- A legjobb harcos vagyok a táborban! – feleltem vészjóslóan.
- Nem, a legkegyetlenebb vagy! – rázta meg a fejét. – Egy órád van, hogy elhagyd a táborom! És örülj, hogy nem küldelek a fővárosba, a Tanács elé!
- Ratthor…
- Ne merd a szádra venni a nevét! – harsant a hangja hangosabban, mint szerette volna. – Így is istenkísértés, hogy őt merészelted a tetoválásodban megörökíteni! Elfelejted, hogy ő nemcsak a gyilkolás istene, hanem a vadászaté, az erdőké, a természeté is…
- Tehát a Nagyúr úgy döntött, hogy minden szavát elhiszi ennek az árulónak? – emeltem meg a hangom, miközben az altisztre mutattam.
- Az altiszt is megkapja a büntetését, amiért nem akadályozott meg a mészárlásban!
Erre nem jutottam szóhoz. Hiszen az altiszt már csak a végeredményre ért oda… ha akar volna, se tudott volna megállítani… Ismét végignéztem rajta, ahogy feszes vigyázzállásban, mozdulatlanul áll, csupán a tekintetéből sütött, hogy mennyire megvet engem.
- Fél órát kapsz, hogy összepakolj és elhordd magad innen! – állt fel a Hadúr.
El kell ismernem erre a mozdulatra kissé még én is visszahőköltem. Sosem vontam volna ki magam egy összecsapás alól, de azért a Hadúr ereje messze földön híres volt. Remegő combbal álltam előtte, majd röviden bólintottam, sarkon fordultam és a lehető leggyorsabban elhagytam a sátrat.
- Misquirin kegyelmezzen a lelkednek! – hallottam még a parancsnok hangját, de már nem törődtem vele.
Dühösen siettem a sátramba, szinte még a fájós combomról is megfeledkeztem. Tarisznyámba dobáltam mindent, ami az enyém volt, néhány inget, a fegyvereim karbantartásához olajat, fenőkövet, rongyokat. Felcsatoltam a kardom, hátamra vettem a puha zsákba húzott íjam.
~ Még jó, hogy magam vettem meg őket! – szitkozódtam.
Derekamra csatoltam az övemet, amelyen zsoldtól tagadó erszényem és néhány egyéb zacskó lógott, vállamra terítettem a köpenyem és felcsaptam a sátorlapot.
Egy strázsáló őr várt, mustráló tekintettel végigmért:
- Semmit nem viszek el, ami a császár tulajdona! – köptem gyűlölettel felé.
Kék tekintetem villámokat szórt, de az őrt nem nagyon érdekelte… már nem volt a beosztottam…
- A Hadúr küldte! – vágott a mellkasomhoz egy kisebb zsákot, gyanítom kenyér és élelem volt benne néhány napra.
- Temesd a Hadúr mellé, hogy a férgeknek több lakmároznivaló legyen!
A strázsa tekintete elborult, de nem mondott semmit. Elengedte a zsákot, ami a lábam előtt a földre hullott, majd sarkon fordult és kimért mozdulatokkal ellépdelt.
- Pökhendi mitugrász! – néztem utána, majd jobbra fordultam… a táborból kivezető széles útra, ahol már gyülekeztek katonatársaim, arcukon a megkönnyebbülés, a gúnyos mosoly és a szánalom kifejezése váltakozott.
Átléptem a földre ejtett zsákon és lassú léptekkel elindultam kifelé a táborból. Mindegyikük arcát megnéztem, az emlékezetembe véstem, hogy véletlenül se mulasszam el kivégezni őket, ha egy összecsapásnál szembe kerülünk egymással.
Alig fél óra múlva már magam mögött hagytam a dombot is, amely mögött a tábor elterült.
Lelkemben tombolt a bosszúvágy, hogy jogos elégtételt vegyek a sérelmen, amely engem ért.
Éjszakára az erdőben húztam meg magam, majd hajnalban továbbindultam dél felé… a tengerhez tartottam, amelyről ugyan sokat hallottam már, de még sosem láttam.
Az út eseménytelenségből keletkező unalmat vadászatokkal vagy néhány kiprovokált verekedéssel próbáltam elűzni…
Hetekkel később éreztem meg azt a sós illatot, amelyről azt mondják semmihez sem hasonlítható érzés. Gyorsítottam lépteimen, bár a combom egyre jobban sajgott, de így is alig egy nap múlva már a tengerpart homokjába heveredve meredtem a látóhatárra, amely szinte egybeforrt az éggel.
Csizmámat lehúztam, bőr nadrágomat felhajtottam és térdig gázoltam a hullámzó habokba, lában körül apró halak úszkáltak, rákok menekültek az árnyékom elől… még sosem éltem át ilyen csodás élményt…
Ahogy a víz mégis felszivárgott a felhajtott nadrágomon, a seb olyan fájdalommal hasított belém, hogy a gerincemen is végigfutott a borzongás… kifelé igyekeztem a partra, de a homok a talpam alatt… mintha folyton pergett volna… egyre beljebb kerültem a vízbe, akármennyire is küzdöttem ellene, a homokszemek nem engedtek.
Hirtelen pánik uralkodott el rajtam… nem tudok úszni… A szárazföldön nincs nálam keményebb és harciasabb, de ez a közeg nem az én terepem volt… ez új erőt adott, hogy ismét megpróbáljak kijutni a partra, de egy hullám végül teljesen felborított, magával rántott… tehetetlenül csapkodtam a felszínen, utolsó erőmmel az éltető levegőért küzdöttem…
~ Nem lehet így vége! Nem! – gondoltam.
A combomon mintha szétnyílt volna a seb, vöröslő vér borította be a vizet körülöttem, a korábban békésen úszkáló kis halak körém sereglettek és csipkedni kezdték a húsomat…
Aztán vége lett mindennek… ernyedt izmokkal adtam fel a lehetetlen küzdelmet, még néhány percig levegő után kapkodtam a víz alatt is… éreztem, ahogy sós vízzel telik meg a tüdőm, ahogy öklendezni akarok, de csak még több vizet nyelek le… éreztem, ahogy utolsót dobban a szívem.
* * *
- Térj magadhoz, harcos! – szólított egy hang a fekete mélységből, majd olyan hirtelen gyúlt világosság, hogy le kellett hunynom a szemem… a kezemmel is megpróbáltam eltakarni, de a végtagjaim nem mozdultak.
A tüdőmben még éreztem a só maró érzését, a gyomromban a rosszullét nyomait. Nem tudtam megmozdítani se a kezem, se a lábam, mintha valami élő, lüktető lény szorított volna magához. Nagy nehezen kinyitottam a szemem, az apró karikák lassan oszlottak szerteszét.
Hatalmas barlangban találtam magam, amely boltozatáról a lelógó cseppkövek halvány fehér színnel világítottál be a teret, az egybefüggő cseppkőoszlopok pedig sárga, kék, piros színekben játszottak.
A padlón hevertem, körülöttem tengervíz tócsája és a saját hányadékom…
~ Talán mikor kihúztak a vízből, akkor… - gondoltam, majd megpróbáltam felállni, de az a különös lény erősebb volt nálam, nem engedett megmozdulni.
- Így már jobb! – harsant a kemény női hang a barlangban. – Engedd felkelni!
Az utasításra a lény szorítása enyhült, de mielőtt megmozdulhattam volna, már talpon is voltam, a lény felhúzott magával, de mozdulni továbbra sem tudtam.
Ekkor pillantottam meg a díszesen faragott trónuson ülő nőt, akinek tincsenként fonott haja között néha feltűnt egy-egy tengeri kígyó feje… ilyenkor megszokott mozdulattal felnyújtott egy darab vörös húst, amellyel az állat visszabújt a hajzuhatag közé. A nő arca szépnek mondható volt, legalábbis azt hiszem, minden férfi boldogan dobja el még a legjobb fegyvert is a kezéből, ennek az asszonynak akárcsak egy intő mozdulatára is. Nyakában korallokból készült nyakláncot viselt, tengeri moszatból font zöld ruhája kihívó és csábító volt, színes korallokkal díszített, fekete köpenye a halál érintését hordozta magában, amelyet, ha valakire ráterített, magával hozta tengermélyi birodalmába, ahonnan soha többé nem volt visszatérés.
- A nevem Misquirin! A tenger és a halál isteneként ismernek Tarabatban! – zengte a nő.
Szavaira mellkasomban bennrekedt a frissen szerzett levegő.
- Meghaltam volna? – tettem fel a kérdést, de a válasz teljesen nyilvánvaló volt.
- Ratthor szerint nem vagy rá méltó, hogy a Dicső Harcosok Arénájába beengedjelek!
- Miii? – kerekedett el a szemem.
- Azt mondja, pökkhendi, fennhéjázó és kegyetlen vagy, aki a Férgek közé való!
- Ez nem igaz! – kiáltottam dühösen.
A lény, aki fogvatartott, mintha erősebben szorított volna, mintha figyelmeztetni akarna rá, hogy több tisztelettel legyek az istennő előtt.
- Ez nem lehet! – ismételtem meg, de dühöm inkább kétségbeesésbe fulladt.
A Férgek kasztjába azok kerülnek, akiket az istenek nem találnak méltónak arra se, hogy vezekeljenek az életükben elkövetett bűneikért, akiknek nem volt elég a figyelmeztetés, amit kaptak, nem törődtek velük…
- Én jó harcos vagyok! – hajtottam le a fejem végül, majd megráztam, mint aki nem ért semmit.
- Megölted azt az ártatlan anyát!
- Az ellenség boszorkánya volt! Megmérgezte folyóinkat, ragályt küldött az állatainkra, betegséget a katonáinkra!
- Honnan tudod, hogy ő volt az?
- Mind egyforma! Hódítani akartak, elvenni, ami nem az övék, de megfizettek mindenért!
- És a fiú?
- Nem adhatunk esélyt, hogy bosszút álljanak a felnövekvő gyermekek! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Talán jobb lett volna, ha téged is megölnek azon a hajnalon! – az istennő hangja jéghidegen, kegyetlenül csattant a barlang falai között.
Misquirin jó darabig nem szólt egy szót sem, láthatóan nem egyszerű döntés meghozatalán töprengett, hajfonatai lassan eltűntek és vékonytestű kígyók tekeredtek le a fejéről, hogy megpihenjenek a vállán vagy a kezében.
- El sem tudod képzelni, hogy milyen messze állsz attól, hogy beengedjelek a Dicső Harcosok Arénájába. De kegyetlenséged mögött csupán haragot és sértettséget látok, így mielőtt a Férgek kasztjába kerülnél, lehetőséget ajánlok neked!
Felemelt kezének mozdulatára a falon felizzott egy dísztelen, boltíves forma.
- Ha bebizonyítod, hogy alkalmas vagy arra, hogy az Aréna homokjába lépj, visszatérhetsz, de addig örök életet kapsz, némi korlátozással… ha megtanulsz segítséget nyújtani, visszatérhetsz ide! – amíg beszélt, másik kezét is felemelte, ekkor a láthatatlan lény szorítása megszűnt, helyette éreztem valamiféle burkot magam körül.
Majd sárgás-narancsos fény villant, amely körülvette a burkot, majd átszivárgott rajta, hogy aztán a bőrömre tapadva felszívódjon a testembe. Ekkor a burok ellebegett a fénylő kapu felé… akárhogy is tiltakoztam és kapálóztam… nem tehettem semmit…

Mikor magamhoz tértem ezen az átkozott kiégett földön találtam magam, egy soktornyú, fekete kastély tövében, amelyet lakói Ködkapunak neveztek.
Strázsa lettem, egyike azoknak, akiknek védenie kell a kaput és oltalmat kell nyújtania a rászorulóknak, amíg Leah érdemesnek nem talál rá, hogy visszaengedjen saját világomba…
Csakhogy a tarabati halálisten egy dologgal nem számolt… nem gondolta, hogy élvezni fogom az erőt és a hatalmat, amelyet gargoyle-ként kaptam!!! Reszkess hát végzetúr, ha az utamba tévedsz!

Háááát.... lidérc...

Kerheina csak valamikor este.. 7-8 körül ébred fel az álomból!

Idézet: Lanmandragoran - 2009.01.28. 00:31:19

Talán nem sértem meg a felhasználási feltételeket azzal, ha elárulom, hogy: DE IGEEEEEN!

Nekem megfordult a fejemben, hogy ajánlom... komolyan! ... úgyse szándékozom őskövet venni a világ3-as karakternek!
Aki előre tudhatóan a legcsinibb csajszi lesz

Idézet: Birka - 2009.01.26. 10:03:20

Alapvetően én nem vagyok egy nagy matekzseni, de ha a 6000 elosztom 200-al, akkor nekem 30 vadászat jön ki... nem 3000... egyébként meg ekkora SM-nél jóval 200 fölött lehet vadászni alkalmanként... de nem akarok veled kötekedni... csak ha már ennyire számolunk, akkor számoljunk rendesen

Jóccakát drágassszágaim! Engem is vár a pihe-puha ágyikóm meg holnap egy újabb húzós hét kezdete!

Khetty az erdőt járta. Miután vendégeik távoztak a toronyból neki sem volt maradása. Az este elhangzottakn gondolkozott, muszáj volt megértenie, hogy mi folyik körülötte és ez a toronyban, ahol a többiek nagy lelkesedéssel ünnepélték az elkészült Emlékművet, egyszerűen nem ment.
Távolra került a torony ismert erdejétől, már régóta nem tartott az erősebb végzeturak támadásaitól. Nem mintha annyival erősebbé vált volna, mint korábban, de nem érdekelte ez az értelmetlen harc. Igaz, nem adta magát küzdelem nélkül, de nem sokat törődött már azzal, ha elvitték az összegyűjtött energiái egy részét, más hajtotta előre… az ismeretlen feltérképezésének kíváncsisága, az a belső tűz, amely Duparmában sem hagyta nyugodni…
~ Mi van a dombon túl? Mit rejthet ez a barlang? Miért ül az a sötét alak a kocsma sarkába húzódva?
Vadászni indult ugyan, de a felgyógyult Mycorheát nem tudta otthon hagyni, a fekete griff vele tartott, mint ahogy Acabo sem maradt meg a toronyban a nő nélkül.
- Tiszta állatkert! – mosolyodott el Khetty, mikor pihenőt tartva megállt egy tisztáson és a két állat mellé telepedett.
~ Ez a manó büdös is, koszos is, miért nem küldöd el? – gondolta a griff gőgösen végignézve a topronyos rézbőrű Acabón, mire Khetty elmosolyodott és szeretettel pillantott a pihegő goblinra.
~ Sosem tenném ki a szűrét! – nézett aztán a griffre, aki oldalra billentette a fejét, jelezve, hogy neki végülis mindegy, a levegőben úgysem érzi a szagát.
Aztán Khetty a fák között előbukkanó tájhoz fordult. A látóhatárig elterülő síkságon épülő városok körvonalait lehett felfedezni, az erdő elfeketedett fatörzsei között zöldellő bokrok és facsemeték növekedtek.
A domb lankás túloldalán nem volt nehéz felsétálni, hogy aztán ezen az oldalon lefelé haladva olyan helyre érjen, ahol korábban még nem járt. Néhol egy-egy szárnyas ragadozó vagy egy shokara bogár suhant el felettük, ha elég csendben haladtak megláthattak egy-egy riadtan elbújó jégférget, vagy fedezékbe menekülő burástyát.
Khetty mindig érdeklődve szemlélte ezeket a különös élőlényeket, bár jónéhányuk inkább elborzasztotta, és azonnali legyilkolásra késztette. Kevés volt az olyan lény, akikkel szívesen utazott volna együtt.
Ahogy végignézett az újjáéledő tájon, a síkságon elterülő gyarapodó városkára, hirtelen beléhasított egy emlék, amikor hasonló tájon, hasonló módon figyelt egy várost még Kyranniában… majd ugyanilyen hirtelen értett meg mindent, ami előző este történt…
Mindegy, hogy hová megy, mindegy, hogy hol kell helyt állnia… saját magát viszi oda… a változások izgalma és érdekessége talán ideig-óráig elnyomja a benne feltörő kétségeket, a gondjait, de egy idő után mindig ugyanoda ér vissza… ezért hajtja hát előre a kíváncsiság? Ezért képtelen megállapodni egyetlen helyen? Ezért kell újabb és újabb bajokat a nyakába zúdítania? Hogy ne kelljen szembenéznie azzal, ami a lelkében feszül?
~ Nem! – rázta meg a fejét határozottan. ~ Nincs semmi, ami megoldásra várna!
Azzal visszafordult a csendesen pihenő állatokhoz:
- Indulunk! – mondta és megindult lefelé a város felé, de a gondolatok nem hagyták el ezzel…
~ Ez lehet a helyzet a Sötét Nagyúrral is? Minden világon kell, hogy legyen belőle egy? Talán nem mindig ugyanaz motiválja, de a végső célja mindig a hatalom megszerzése mások felett? De hát ez valóban ekkora cél? Valóban megér ennyit? Uralkodni másokon? Egyedül fent ülni egy magas trónuson és felülről lenézni a többiekre, akik sokszor nyomorúságukban is többet érnek egy ilyen uralkodónál? Ennél korlátoltabb dolgot el se tudok képzelni! – gondolta végül bosszúsan.
Bár azért, ha őszintén végiggondolja Duparmai dicsőséges uralkodásának évszázadait, akkor bizony be kellett látnia, hogy ő maga is részese volt ennek a mámornak. Egy-egy győztes csata, egy-egy behódolt város… az elégedettség, hogy sikerült véghezvinni Peerob hajmeresztő ötletét, amellyel elsöprő győzelmet arattak… ő maga sem vette észre sosem a legyőzöttek fájdalmát, a megadás alázata mögött rejlő mélységes csalódást…
És bár mindenki elismerte a királyok nagyszerű szervezőkészségét, irányítását, fejleszési ötleteit, a legyőzőttek sosem váltak duparmaiakká, csupán némán eltűrték az uralmukat…
Ahogy így haladt lefelé a domboldalon, újabb emlékkép villant be… olyan hirtelen, olyan meglepően, olyan mélyről, hogy kénytelen volt megállni egy pillanatra, hogy tágra meredt szemmel bámuljon maga elé.
Nem csak az arc, nem csak az a mélységesen megalázott tekintet, hanem az érzés, amely a lelkéből feltört, a kristályszív olyan erővel dobban meg a mellkasában, mintha ki akarna szakadni…
A szolga tekintete, akit réges-régen kivégeztek… csak mert szökni akart… csak mert szabad életre vágyott… csak mert ellent mondott az egyik király parancsának…
~ Akkor kezdődött Duparma hanyatlása – sóhajtotta nehéz szívvel, mintha csak így akarna megszabadulni a vádló tekintettől, a bűntudat gyilkos súlyátó ~ Nem a Földrengés tehetett róla… az országunk már sokkal korábban szétrohadt… de mikor? Hol? Hogyan veszítettük el az eszünket? Hiszen jót akartunk, a céljaink nem voltak rosszak… de mégis… mi magunk is a hatalom éhes megszállottjaivá váltunk… Mennyi elvesztegetett idő… mennyi kivégzett lélek… mennyi szenvedés… mennyi öröm a Sötét Nagyúrnak! Miközben azt hittem, hogy küzdök ellene, minden erőmmel… mást sem csináltam, mint az erejét növeltem!
- Valami baj lenni? – ütögette meg Khetty combját Acabo aggodalmasan.
- Nem, semmi! – rázta meg vörös fürtjeit erre a nő és tovább indult.
Néhány óvatlan lépés után, megreccsent a lába alatt a vastag avar és Khetty olyan hirtelen tűnt el a mélyben, hogy sem Acabo, se Mycorhea nem tehetett semmit. A lankás domboldal közepén, a szabálytalan alakú rés alatt, meredek sziklafal tátongott, amelynek a mélyén a nő élettelennek tűnő teste feküdt, furcsa, kicsavart pózban.
- Segíteni! Segííteni! – sípolta Acabo a nyílás szélén kétségbeesetten, mire a griff behúzott szárnyakkal a mélybe vetette magát. Mielőtt azonban földet ért volna, éles vijjogást hallatva ismét kitárta szárnyait és az ég felé emelkedve, néhány pillanat múlva eltűnt az égen.
Acabo továbbra is aggodalmasan toporgott, már majdnem a mélybe vetette magát, hátha így segíthet a gazdájának, mikor a sziklák takarásából előlépett egy termetes harcos. Félelmetes felszerelése, vastag izmai elárulták, hogy egyike a leghatalmasabb végzeturaknak Ghallán.
A gyémánt jelvényt viselő férfi egyértelmű szándéka az energiák elnyelése volt a véletlen folytán elé hullott zsákmányból, majd kinyújtott kezének mozdulata megdermedt egy pillanatra. Felismerte a torony jelvényét a szétszakadt ruhán, ezért közelebb hajolt, hogy a véres hajtincseket kihúzza a nő arcából… pár pillanatig nézte az összetört testet, mintha azon gondolkodna, hogy mit is csináljon, majd hirtelen felnyalábolta Khettyt és amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt a bozótos erdő takarásában.

Melyik a legrégebbi beholderes játék?
ÖV
HKK
KG
TF

A kérdés feltevő azért vehetné a fáradtságot, hogy rendesen leírja a neveket... nemcsak idehányja, hogy TF meg ÖV... van ezeknek rendes szép nevük... Túlélők Földje, Ősök Városa!
A jóváhagyóknak is gratulálok ehhez! Legalább egyvalakinek lehetett volna annyi esze, hogy visszaküldje javításra... :S

+ Beholderes

Gyors voltál Mikor kapok véleményt?

Nincsen baj az alkohollal se (ha nem sörről van szó ) csakhát a fincsi teámat ne tessék borzalmasozni, mert a legközelebbi Beholder-találkozóra nem csinálok!

Sziasztok!

Méghogy borzalmas a tea? Vigyázz Lan, nehogy a Sötét Nagyúr megkörnyékezzen, mert lehet nem leszek olyan harcias az érdekedben!

Sziasztok!

Feltettem az új hsz-t... légyszi mondjátok el, hogy mint gondoltok róla... ne azt, hogy jó vagy nem, mert azt látom a pontokból... hanem inkább azt, hogy az 5millió kérdésből, ami ezek után felmerül, mire válaszoljak leginkább... és hogy kb. érthető-e, amit leírtam...
Akik olvasták a regényt, ők kb. fogják tudni, hogy miről van szó... azt szeretném tudni, hogy másnak is érthető-e így kivonatolva a dolog...

Köszi!

Ui: ha lehet, ne ide válaszoljatok, mert mostanában nem sok időm van esténként a fórumot végigszaladni... más kívánságom nincs

Az egésznapos fárasztó építkezés és egy finom vacsora után Khetty kimerülten vánszorgott fel a könyvtárszobába… A nap folyamán megtisztelő írást vettek át Ruyantól, aki a Sárkányláng nevében elhozta lélekkútjuk elnyert részét, sokat haladtak az Emlékmű kifaragásával – különösen miután Stubb buzogánnyal véletlenül letörte a készülő kentaur egyik lábát… ez volt az a pillanat, ahol mindenki kimerülten eldobálta szerszámait és vacsorához készülődve asztalhoz ült.
Ezután jókedvű beszélgetéssel sétáltak fel a könyvtárszobába, mindenki vitte vagy lebegtette a maga italát. Khettynek semmi kedve nem volt az előtte álló beszélgetéshez, szívesebben bámulta volna a pincében a Térkaput, hátha kipottyan belőle valami szörny, akin levezetheti az idegességet.
A legfurcsább az volt, hogy ő maga sem tudta megmondani, hogy miért volt feszült.
- Nem tudom, hogy mi ez az egész, de hidd el több, mint félelmetes! – nyújtott át egy bögre forralt bort Csirguz.
- Mi az Emlékmű? – kortyol a borba Khetty, kellemesen elzsibbasztota tagjait, feloldotta görcseit a forró ital.
- Ez a helyzet! – intett fejével a lépcsőn előttük haladó színes társaságra.
- Elhiheted, hogy én értem a legkevésbé ezt a megszállottság dolgot, ami Incubus-szal történik, de úgy tűnik abban a várázsszobában jó helyen van…
- Nem… nem erre gondoltam… - majd a nő kérdő tekintetét látva folytatta. – Már az is roppant furcsa volt, hogy Incubust vendégnek tekintetted, mikor elhozta a tekercseket és felajánlottad neki, hogy bármikor jöhet… most meg ez… hogy itt tölti az éjszakát, meg ki tudja még mennyi napot ez a sok idegen…
- Idegen? Csirguz… azt hiszem…
Ekkor beléptek a könyvtár ajtaján, ahol a végzeturak lelkesen osztották meg tapasztalataikat egymással, mintha sosem álltak volna háborúban egymással, vagy sosem támadtak volna egymásra.
Mire mindenki megérkezett, alig lehetett helyet találni a szobában, az asztal körüli székeket mind elfoglalták, az olvasáshoz használt méretes babzsákokra pedig a szintén letelepedtek.
Khetty az ablak elé sétált és háttal a falnak dőlt, majd ott toporgott jó ideig, mígnem elcsendesült a társalgás és minden szempár rá szegeződött, mintha megérezték volna, hogy valamit mondani akar nekik, ekkor felnézett a vöröslő borból, hogy Kayrac smaragd tekintetében megállapodjon a sajátja:
- Néhány napja azt kérdezted, hogy ki vagyok, és hogy honnan jöttem? – kezdte halk hangon, amit még sosem hallottak tőle.
Kayrac nem felelt, csak bólintott.
- Kicsit zavarban vagyok, mert még sosem kellett a saját világomról mesélni senkinek…
- Saját világod? – húzta fel a szemöldökét Tierga meglepetten.
- Társaim előtt eddig sem volt túl nagy titok, hogy nem vagyok galetki… nem azért van két kezem, mert szégyellenék négyet… hanem azért, mert egyszerűen nincs… - vonta meg a vállát végül a nő, majd az ablakhoz lépdelve gyorsan folytatta a mondandóját: - A Nagy Háború után Földünkből kevés maradt meg… a túlélők Eleyrannak hívják manapság… valaha hatalmas királyságként terült el rajta Duparma, akinek vezetői a halhatatlan királyok voltak… egészen pontosan én például nem vagyok király, sosem vágytam ilyen szerepre, de kétségtelen tény, hogy valóban halhatatlanná váltunk évezredekkel ezelőtt… nem számolom már egy ideje, hogy pontosan mikor…
- Eddig nem különbözöl tőlünk! – szúrta közbe kissé bizalmatlanul Kayrac.
- Tévedsz! TE azért nem halhatsz meg, mert tiltják a törvényeitek! Én egyszerűen nem tudok!
- Biztos nem próbáltál még mindent! – vetette közbe StevZ, mire a nő villogó kék szemekkel nézett rá.
- Igaz, hogy a fejem még sosem vágták le, de gyanítom, az is visszaforrna a helyére, ha így alakulna egyszer! – még a toronylakók sem látták sosem ilyennek Khettyt.
- Sokat mesélhetnék a világunkról… igazából nem is tudom, hogy hol kezdjem… Királyságunk hosszas uralkodás után, egy földrengés következtében összeomlott, a fővárosunk egy része a föld alá süllyedt, amelyet mindmáig egy varázsburokkal védelmezünk. Eleyran népe mára már csak legendának tart minket… Miután a föld alá süllyedt várost megerősítettük, nem nagyon volt tennivaló számomra… a királyság virágzásakor diplomata voltam, de a föld alatt nem volt rám szükség, így addig rimánkodtam a királynak, míg engedélyt kaptam a szabad átjárásra, a felszínre… mindenkinek így volt jobb… - nézett ki az ablakon Khetty.
- Több ezer év telt így el, Eleyrant lassan újra benépesítették és új országok alakultak, új városok telepedtek meg… és kialakult egy kultikus hely Philantris erdejében… A várost Napkapunak nevezték el lakói és őszinte tisztelettel hittek Yahwen-nek, az egyetlen istennek, akit ismertek és akitől áldást, reményt kaptak… Én magam sosem láttam megnyilatkozni, de hiszem, hogy létezik… több eseménynél segítettem a kyranniaiaknak, amelyek során bizonyosságot nyert, hogy nem hiábavaló az imádság, amit hozzá intéznek… A város valójában egy kapu formájú vakító fehér oszloppár köré épült, amelyet az ott élők átjáróknak hittek… pontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy úgy hitték, ezen keresztül jut Yahwen a világukba…
Nem kellett sokat várni, mire Kyrannia békés népe mellett, az ország nyugati határa mentén, a síkság felől felbukkant valami félelmetes… egy új ország, új célokkal: elsöpörni minden életet, az egyedüli hatalmat megszerezve Eleyran egyedüli urává válni… A gyűlölet és az erő, amellyel a maroknyi csapat átvágtatott Kyrannián még engem is megdöbbentett … A legkülönösebb mégis az volt bennük, hogy nem lehetett legyőzni őket… akármilyen fegyverrel harcoltunk is ellenük, nem fogott rajtuk sem penge, sem varázslat… folytonosan undorító bűzt árasztottak magukból, a halál lehelete lengte körbe őket, a testüket sosem láthattuk, mindig páncél és köpeny alá rejtették….
Egy ellenük vívott csatában megsérültem… nem tudtam elrejtezőni, mivel a combomat átfúrta egy dárda… ezek a lények pedig körülvettek a rothadó húsú lovaikkal… még életemben nem fáztam annyira, mint akkor…
Azt hiszem arra készültek, hogy megöljenek, de a vezetőjük mégsem hagyta, valami port szórtak rám, mire a csatamező megviselt füve helyett egy sötét, nyirkos helyen találtam magam… A fekete sziklákról vér csorgott a hajamba, a tenyerem megcsúszott a nedves talajon, mire talpra kecmeregtem az életkedvem is elment. Elindultam egy szűk járaton, de minden lépésnél meg kellett támaszkodnom a falakban. Mire egy hatalmas csarnokba jutottam, mindenem csupa vér volt. A csarnok egyik végében fekete trónus állt, márványba faragott díszítése a halál koponyáját formázta, a barlang mennyezetéről csontokból összeállított világítótest szórta halványkék fényét. A barlang közepén vöröslő patak folyt végig… a mai napig remélem, hogy nem vér csörgedezett benne megállíthatatlanul… a trónuson egy alak ült… Elégedetten… mondhatnám, hogy boldogan, ha egy ilyen helyen valaki boldog lehet…
- Gyere közelebb! – suttogta egy jéghideg hang a fejemben, mire a lábam megcsúszott a sziklán és a mélybe zuhantam. Azt hiszem nem volt csontom, ami nem tört el akkor… tehetetlenül feküdtem ezen a hátborzongató helyen és levegőért sípolt a tüdőm… - Nem kell küzdened ellenem!
- Pillanatnyilag csak a testemmel küzdök! – gondoltam, de mintha olvasott volna a fejemben, az alak dühösen felemelkedett a trónusáról.
- Nem ismersz engem, nem tudod, hogy mekkora hatalmam van, ezért nem tiporlak el azonnal arcátlanságogért!
- Még hálás is leszek ezért egyszer… - nyögtem, ahogy levegőhöz jutottam.
- Fogadd el hatalmam és lépj be katonáim közé! Akkor majd megálátod, hogy mire vagyok képes, mert tőlem megkaphatod, amit a legjobban akarsz!
Erre felnevettem kínomban: - Levegőt adhatnál, megköszönném… - fordultam az oldalamra, hogy ismét valahogy talpra vergődjek.
Ekkor már éreztem, amit ilyen esetekben tapasztalni szoktam, a testem a gyógyulás útjára lép… nem véletlen, hogy inkább az erdőben töltöm az ilyen estéket… a fájdalom… el sem tudjátok képzelni, hogy milyen… nem lehet épp ésszel kibírni… egy aprócska ár a halhatatlanságért cserébe – húzta el keserűen a száját Khetty, majd hozzátette: - Honnan is tudhatnátok, hiszen ti magatoktól gyógyultok… - nézett hátra a válla fölött a teremben ülőkre, majd ismét a zúzmarás tájra tekintett.
- Ha segítesz legyőzni Napkapu urát, megkaphatod tőlem a megváltó halált! – ajánlotta a suttogó hang.
Ekkor felemeltem a fejem és megláttam a trónuson ülő szörnyűséges lényt… hosszúkás feje, előreugró állkapcsa volt, hegyes fogai közül zöldes folyadék folyt, a bőre helyén bogarak élősködtek, rodható húsának bűze körbebelengte az alakját…
- Mint amilyen Mortazort is magával vitte? – szólt közbe hirtelen Danka megdöbbenve.
- Az már inkább a követője volt... a Sötét Nagyúr hatalma félelmetes, a belőle áradó gonoszság és sötétség mindent körülölel… nem kapsz levegőt, és nem érzel mást, csak a borzongató félelmet, amely a gerincedet borzolja, minden izmoddal menekülnél, de nem tudsz mozdulni… - fordult meg Khetty, hogy végignézzen társain.
A néma csendet Éjszárny kérdése törte meg:
- Elfogadtad az ajánlatát?
- Úgy nézek ki, mint aki rohad? – felelt meglepett kérdéssel a nő.
- Nem – hajtotta le a fejét a férfi kissé zavartan, mire Khetty folytatta.
- Bár őszintén szólva, ez nem az én érdemem… Nem tudom, hogy mennyi időt töltöttem ott, gondolom egy-két napnál nem többet, mert mire megint magamhoz tértem, már nem fájtak a csontjaim, az izmaim is összeforrtak, a combomon már a sebhelynek sem volt nyoma… Ahogy feltápászkodtam, akkor láttam csak, hogy valójában az egész termet rothadó emberi testek alkotják, nem sziklák, ahogy azt korábban hittem, hanem csontok és koponyák… húsúk és vérük vörösen izzott a fáklyákkal megvilágított teremben…
A Nagyúr nem ült a trónusán, csak a haldoklók sóhajtása lehelte be a termet, az egyetlen vasajtó pedig nyitva volt, így nem volt kérdés, hogy arra indultam útnak, mielőtt azonban elértem volna az ajtót, az hangos döndüléssel becsapódott előttem, majd olyan hátborzongató kacajt és vihogást hallottam, mint mikor fém csikordul a fémhez…
- Nem mehetsz el, amíg én azt nem akarom…
- Lakájos egy szoba ez is… - fordultam meg, bár valójában hányni szerettem volna…
- Add nekem a lelked és megkapod, amire vágysz! – suttogta a Nagyúr. Ezúttal nem viselte a köpenyét, azóta sem láttam még olyan undorítót, mint akkor… - fintorodott el Khetty…
- Ki engednél innen? – kérdeztem tőle, bár azt hiszem a hangom inkább könyörgő volt, nem olyan gúnyos, mint ahogy szerettem volna.
- Légy a katonám és megkapod tőlem a halandóságot! – suttogta bűzös lehellettel, mikor egészen közel ért hozzám.
- Ha belőled és a katonáidból indulok ki, inkább csak szenvedést látok… abból meg így is jut elég… ez nekem nem megváltást…
Ekkor hirtelen eltűnt a rémség, emberi alakot öltött, bőre napsütötte barna volt, szürke tekintete áthatóan nézett, fekete haja pimaszul lógott a homlokába, íves orra megtörte vonásait… de el kellett ismernem, hogy még sosem láttam ilyen jóképű férfit, erőt sugárzott, hatalmat…
- Így már elfogadható az ajánlatom? – kérdezte mély hangon.
Mielőtt válaszolhattam volna valahonnan megjelent Yahwen főpapja, sosem tudtam rájönni, hogy hogy került oda... A legtiszteletreméltóbb bölcs volt, akivel valaha is találkoztam. Olyan tudással rendelkezett és olyan végtelen türelemmel, amelyre évezredeket várnak a népek, ha kell…
- Takarodj a közeléből! - tekintélyt parancsoló hangja betöltötte a barlanot, fehér ruhája túlragyogta a kísérteties világítást…- A Nagyúr tekintete erre félelemmel telve összeszűkült, a vonzó alak egy pillanat alatt semmivé foszlott…
Khetty tekintetében olyan fájdalom futott végig, amilyet még társai sem láttak sosem, arcán megfeszültek az izmok, ahogy az emlékei előtörtek…
- A pap az életét adta értem… pedig a Sötét Nagyúr ajánlata a halandóvá válásról… valóban ez volt minden vágyam akkor… és bármit megtettem volna érte… bármit…
Khetty szavai után letelepedő hosszas néma csendet Kayrac törte meg:
- De miért mesélted el ezt nekünk? Mi köze Chara-din törekvéseihez, hogy visszatérjen Ghallára…
- Hát nem érted? Chara-din és a Sötét Nagyúr egy és ugyanaz! Mindegy, hogy melyik világon vagyunk, hogy mi a neve… hogy milyen alakban jelenik meg… a célja mindig ugyanaz! Megszerezni a lelkeket! És nem az energiákra gondolok, amelyekből itt élünk… hanem a lelketekről, amely fölött rendelkeztek, amely halhatatlan, amelyet eladhattok neki… és amelyért bármit megadna, hiszen ő ezekből él… és ezért akarja a legerősebbeket megtörni először, mert tudja, ha ők behódolnak… másokat már könnyűszerrel legyőzhet…

A Leah oltáránál történtek után kínszenvedés volt bevánszorogni még a mágustoronyba is. Khetty mindenki arcán látta a szenvedést, amely az erőfeszítések nyomán maradtak az arcokon. Kayrac szavain gondolkozva utolsónak sétált a kis csoport mögött.
Mikor a torony tövéhez értek, beleütközött Picurba, aki a torony csúcsát bámulva állt meredten.
- Gyönyörű ez a torony! – sóhajtotta a lány.
- Sokat dolgoztunk vele! – bólintott nő, majd finom mozdulattal beljebb tessékelte az ifjú harcost és becsukta az ajtót.
Amint megfordult, a földszinten toporgó gyémánt és rubin harcosok és a velük szemben, a lépcsőn felsorakozott megrökönyödött mágusok elkülönülő csoportjait látta maga előtt.
- Ők a barátaink! Adjatok nekik szobákat! Incubust az Izzó szobába tegyétek, talán azok a jelek megvédik őt is és minket is, amíg pihen – a nő szavaira redjens és Diabolo felnyalábolta az ernyedt izomzatú, megkínzott férfit és felvitték a negyedik szinten lévő szobába, míg Lia Bulcsuval és Gloommal az oldalán megindult, hogy néhány szobát rendbe tegyen.
Kayrac olyan fáradt volt, hogy már a többiek előtt felsietett a szobájába, meg sem várva a protokoll végét.
- Ez nem hontalanszálló! – jegyezte meg Gill kissé rosszallóan, ahogy végignézett az ellenségeinek tartott hordák képviselőin.
- Ők nem hontalanok, Gill! Higgyj nekem, nem lesz baj! Ők barátok! – nézett a férfira fáradtan Khetty.
Hirtelen Lia feje bukkant elő az egyik emeleti korlát fölül, fehér haja az arcába hullott:
- Azt hiszem, nincs elég szobánk!
Khetty fáradtan sóhajtott: - Használd fel az enyémet!
Miután mindenkinek találtak szabad ágyat, Khetty a könyvtárba vonult, egy bögrényi gőzölgő forralt bor társaságában.
- Mi folyik itt, Khetty? – állt meg a könyvtár ajtajában Gill gondterhelten.
- Igazán nem tudom, Gill… de holnap talán jópár kérdésedre választ kaphatsz – rázta meg a fejét a nő, anélkül, hogy elfordult volna a kandalló mellől.
A székbe kuporodva az otthonára gondolt. Arra a világra, amelyről mesélnie kell a többieknek, arra a helyre, ahonann érkezett, arra a földrészre, amely minden álmát és vágyát valóra váltotta valaha…

mi az első tárgyad(a hülyék kedvéért ebben a játékban)?
energialövedék
MP5
buzogány
kis pajzs


Értem... tehát akkor nem csak hülye vagyok, hanem szemét is, mert kitettem ide és törlésre javasoltam?

Byzon: ismét 10 pontos, amit írtál! Egész gyorsan olvastam, hogy mi lesz Tiergával, nehogy megvámpírkodja a benned élő lény... bár így hipp-hopp meglenne neki az átkötés a világ3-ra... vagy ő nem vámpír lesz? Kicsit még zavarodott vagyok ebben az élőholtas projektben

Üdv Atre! Kitivornyáztad magad? Remélem, mert Telk semmit nem változott! Biztos nem hagyja szó nélkül, ha itt is folytatod az ivászatot
A képektől meg látom, csak nem tudsz elszakadni! A 3. képet meg láttam már valakinél... ki is az... háborúzunk velük az biztos... Sárkányláng szövetség / Lorin a neve...

Egyébiránt én is elköszönni jöttem Megyek aludni, bár tudom, hogy ma újabb hsz-szel nem szolgáltam, de Kyron és Byzon úgy érzem kitettek magukért!
Jó éjszakát, szép álmokat mindenkinek! Angyalkák meg társaik... kinek mi tetszik... Byzon szerintem már förtelemzombival és halálhajcsárral is álmodik, hátha ott befogja őket