Hozzászólások - Danka33

Élt egyszer egy fiatalember, aki már gyermekkora óta arra vágyott, hogy író legyen. Egyszer azt mondta az anyjának: - Olyan nagy író leszek, hogy az egész világon mindenhol olvassák majd a műveimet, és minden írásom mély érzelmeket vált majd ki az olvasókból, zokogni fognak, sikoltani, üvölteni, vonítani a dühtől és a fájdalomtól... Ez a férfi ma a Microsoftnál dolgozik és hibaüzeneteket ír.


Jó estét mindenki!

Mert lusta volt és nem rakott ki

Az ellenséget kb. úgy kell elképzelni mint az alieneket. Nem igazán.... beszédesek...

Az elég sokára lesz...

Szia Telk!

Te mondtad ki a lényeget: előbb-utóbb felérnek!

És a szintvisszamaradottak? Ők nem is használják jóformán a csp-t nekik az nem erőforrás. Akkor hogy is van ez?

http://imup.pof.hu/?img=imup_bhPqOVH91236157447.jpg

Jujj

Idézet: cirip - 2009.03.04. 11:13:13

Kicsi, fehér és nem tudom mért vannak ott...

Nekem kis pontocskák vannak két sorban a végzetúron...

Idézet: Iliili - 2009.02.25. 11:28:28

Láttad te mostanában a TGY 52es hatalom tornyát?

Ez a "harapólink", de mivel ti regisztráltak vagytok, ezért a saját kariképeteket hozza ki. Próbáljátok ki, ha Telkét, vagy akár az enyémet másolnátok be, ugyanúgy a sajátotok jönne ki.

Igen, száz őskő ezért kicsit költséges...

Sziasztok! Csinálja valaki az 1500 rabló küldit az egyesen?

Ez a legnagyobb probléma, amire én azt a megoldást látom, hogy a kémgömb megmutatja a szakértelmeket is. Vagy kell egy épület, ami külön azt tudja kikémlelni, és nehezítésképpen a kémgömbbel egy számlálón lenne(tehát ha az egyiket használod, 1 óráig egyiket sem fogod tudni).

Meló után? Helyette

Csak kérdezem, hogy a kardodat visszakéred, vagy megtarthatom?

Több befejezésem is volt, egyik erőltetettebb, mint a másik. Nem tetszettek, kezdtem elölről, aztán ilyen lett

1, 2, 3, Olvas!

Fáztam. És életemben először nem bántam, sőt, kifejezetten élveztem. Mert a levegőt nem egy pökhendi mágus halálfélelmében utolsó erejéből megidézett fagycsóvája hűtötte le, nem is egy harcos kardjának húsomba maró acéljának hidege terjedt szét testemben. Csak a szél fújt. A Felszínen. Még csak harmadik napja élvezem a szabadságot, amit a felszín végtelen erdejei jelentenek számomra. A puszták veszélyesek. Ennek oka a vortrexekben keresendő, akik a még a galetkiknél is vakmerőbb, önzőbb "végzeturaknak köszönhetőek. Ők a felszínt az Ellenségtől visszahódító galetki katonák, "dicső" népük legnagyobbikai, akikben még annyi tisztelet, becsület sincs, nemhogy más fajokkal, de saját népükkel szemben sem, mint a Hegyben élő galetkiknek.
A farkasembereket, vagy ahogy ők nevezik nemes fajunkat; vérfarkasokat egyenesen vadnak, barbárnak, életet sem érdemlő teremtményeknek tartják, és módszeresen irtották is őket a Hegyben. Tudtommal én vagyok fajom utolsó képviselője, én, Ezüst Agyar. Ahol tudok, ott ártok a galetkiknek, ott irtom rátarti fajukat, ahol érem őket.
Merengésemből beszélgetés és tűz ropogásának hangja riaszt fel. Hangtalanul lopakodtam a közeli tisztás széléig, ahol is egy csapat letáborozó végzeturat pillantottam meg. Rögtön tudtam, hogy ennyire elbizakodott végzeturak nem kerülnek ki a tapasztalt galetki harcosok közül. Ezeknek újoncoknak, lárváknak kell lenniük, legfeljebb a vezetőjük jelenthet kihívást számomra. Az óriási zsákmány gondolatára a vér feldübörög ereimben, tudom, hogy a mezőn táborozóknak befellegzett.
Kezeimet maga Leah irányította, ahogy előrontottam az erdőből, karmaim ontották magukból a halált. Mire vezetőjük magához tért a megmaradt katonákkal egyetemben, a mező vérben úszott, a halott katonák egymás után rogytak le a földre. Vezetőjük zafír hordajelvényén megcsillant a Fehér hold fénye ahogy előrántotta kardját, pajzsát viszont már nem maradt ideje felemelni. Kardja lapjával védte ki első rohamom, második támadásomat már teljesen felkészülten fogadta, de kezdeményezni nem tudott, két csapást közt folyvást hátrált, míg végül el kellett követnie a hibát. Karmaim ekkor vagy fél kilónyi húst szaggattak ki a harcos testéből, állkapcsom összecsattant a torkán. A következő pillanatban zsákként borult a földre.
Vezérük halálát látva a hitvány és gyáva katonák futásnak eredtek.
Lárvák a Felszínen... Nem érik meg a hajnalt sem...
A halott "végzeturakat" egy kupacba húztam a tűz mellé, majd magam is letelepedtem, és enni kezdtem. Vér és hús édes íze keveredett számban, és volt valami... Valami különleges, amit nem tudtam hova tenni... Nem volt rossz, inkább... Nem tudom, hogy lehetne szavakkal leírni.
A kiadós lakoma után biztonságos alvóhely után néztem. Ezt egy száraz barlang képében találtam meg, mely rövid volt, egy kanyar után véget is ért, ráadásul a kanyaron túlra nem lehetett belátni kívülről, így biztonságosnak ítéltem. A lemészárolt végzeturaktól szerzett hálót leterítettem a bejáratnál, lefedtem földel, széleit rákötöttem egy-egy kőre, amiket egy másik kötél is összekötött a földön, biztos ami biztos alapon. Dolgom végeztével bevackoltam magam a barlang végébe, a hadúrtól szerzett kardot magam mellé fektettem, hálát adtam Leahnek a hatalmas zsákmányért, majd álomba szenderültem...
Volna, ha ebben a pillanatban nem esett volna le a két kő, aktivizálva a csapdát és ezek után nem hallatszott volna egy elnyújtott vonyítás. Miután magamhoz térve megállapítottam, hogy nem csak álmodtam az egészet, a kardot felkapván siettem a csapdához, amiben egy gorath lárva vergődött és borzasztó hangon visított. Nem szeretem az éles hangokat, ezért stílusosan és egyszerűen leütöttem a szerencsétlen jószágot, majd elgondolkodva engedtem le, és állítottam vissza a csapdát. Ezeknek a férgeknek fertelmes az ízük, viszont ha már egyszer önként besétált a csapdámba nem akartam haszon nélkül elengedni. Megvan... Rabszolga lesz belőle, aki a harcban fog segíteni nekem. Jó időbe fog telni, mire teljesíteni fogja minden kívánságom, viszont választása úgy sincsen, én pedig ráérek...
Másnap reggel vadászni indultam, de valahogy nem akadtam prédára. Nem zörrent meg a bokor sunyi manók motozására, nem csörtetett szomjas wantu a folyóhoz inni, nem pusztították a növényeket kyratid férgek, mirgek sem csiripeltek. Viharfelhők gyülekeztek az égen, tudtam hogy hamarosan ki fog törni az égiháború, ezért visszaindultam a barlanghoz, remélve, hogy még az égszakadás előtt tetőt tudhatok a fejem felett.
- Amilyen szerencsém volt tegnap, ma annál balszerencsésebb vagyok...- morogtam magamban, mikor az esőfüggönyön keresztülmegláttam a barlang bejáratát.
Beléptem és rögtön elfogott egy hátborzongató, de mégis kellemesen meleg érés. Beljebb mentem és a tegnapi alvóhelyemen láttam meg az árnyat, aki csak egyvalaki lehetett... Mire a gondolat végigfutott az agyamon, már térdre borulva hajtottam fejet az istenek legnagyobbika, a Halál Mindenható Ura, Leah előtt.
-Mindig hűen szolgáltál engem Ezüst Agyar, ezért abban a kegyben részesítelek, hogy egy különösen fontos feladatot bízok rád. A botor halandók ténykedése és a vortrexek feltűnése megbolygatta a dimenziók nyugalmát, és egy ködkapu nyílt a holtak létsíkja és Ghalla közt. Eme kapun senki sem léphet át az engedélyem nélkül, ennek őrzésével bízlak meg!
- Parancsodat nem tagadom holtom napjáig, s utána sem. - suttogtam a még ősidőkből származó, Leah igazhitű szolgái közt gyakran ismételt imádságot. - Mutasd őrhelyem, s én bármi áron megvédelmezem azt.
A levegő vibrálni kezdett, ahogy egy térkapu nyílott meg előttem. Mielőtt átléptem volna rajta, Leah még egyszer megszólalt:
- Egy csapatnyi harcos vár már rád. Lehet hogy ismerőst is fogsz találni közöttük...
A térkapu sisteregve zárult be mögöttem. Egy nagy, fekete torony elé érkeztem, mely felől egy vérvörös köpenybe burkolózó mágusnő tartott felém, és mikor már egész közel ért, megszólalt:
- Légy üdvözölve, Strázsa!

Adj két percet