Hozzászólások - Khetty

Végigolvastam a topikot (tudom, tudom, ritkaság számba megy nálam ez a dolog )és úgy éreztem, nyilatkozni szeretnék

Ez a rabszolgázás megfogalmazás valóban helyesebbnek tűnik, mint a multizás.
És valóban inkább azt kellene figyelni, hogy kik azok, akiknél egyik karakter teljesen alá van rendelve a másiknak.
A topik konkrét kérdésére válaszolva: igen, én szeretném tudni, hogy kit, miért zároltak! És tudni azt, hogy az összes érintett karakter zárolva van?
s ezt a játékvezetőtől! Nem a játékostól, meg vádaskodásokból, meg pletykákból, meg félinformációkból, esetleg direkt félrevezető megnyilatkozásokból...

Scriptek:
Az okokat vizsgálatával kellene kezdeni a dolgokat valóban. Mert ugye fújunk mindenkire, aki scriptet használ (jelzem én nem használom egyiket sem), de vajon tényleg mindenkinek van ideje 25-26 órát eltölteni a játékkal egy nap? Senkinek nincs maxon a CSP-je, mert egyszerűen nem akar annyi időt a gép előtt ülni, hogy vadásszon? Senkinek nincs maxon a portyapontja, mert akárhogy is fejleszti a karakterét, egyszerűen nincs elérhető-üthető ellenfél?
Mindenki ugyanolyan élvezettel és lelkesedéssel indítja el a böngészőt, mint 1,5 évvel ezelőtt, mikor elindult a VÚ?
Szerintem nem, és megértem, ha azt mondja egy megfáradt játékos, hogy inkább segítséget vesz igénybe (vadászathoz, öltözködéshez).
Úgy emlékszem, hogy a játék indulásakor is felmerült már, hogy a portyascriptek tiltottak, mégse történt semmi az ügyben, pedig bizonyára sokan használták már ezeket akkor is.
Szóval a scriptek elleni hadakozás egyelőre csak porhintésnek tűnik...

És az építőkarakterekről: játszok egy karakterrel... én, nem más... viszont mivel időm nem sok van foglalkozni az adott világon az adott karakterrel, ezért építőnek mentem... Kőkemény építőnek!
Csak szakértelmeket fejlesztek és építek (és úgy tudom többen is vagyunk ilyenek)...
Így akkor én multi leszek és rabszolga és vadakat terelő juhász, mert egy egész szövetség húz hasznot belőlem?

És ide kívánkozik még egy megjegyzés:
Amikor valakinek az adja meg a szórakozást és a mókázást, hogy feltöri a másik karakterét, akkor vajon milyen szabályozás bevezetésére ne találna kibúvót az illető??
Mindegy, hogy Miklósék mit fognak kitalálni-bevezetni, mindig lesz olyan valaki, aki addig agyal amíg ki tudja játszani az adott szabályokat! Sajnos...
Konkrét példával is élek: Dzsó, aki úgy tudom mai napig zárolva van, pedig nem csinált semmit... csak valamelyik "jópofa" játékos feltörte az accját!!

Úgy gondolom, hogy a script, a rabszolgatartás és a karakterfeltörés nem egy súlycsoportú bűn és ezért nem egyforma büntetés jár, muszáj lenne szétválasztani, hogy ki mit csinál(t) és hogy a többi játékoshoz képest mennyi előnyhöz jutott azáltal, hogy "nem megengedett" eszközöket használt.
Persze lehet, hogy ez naiv gondolat és a rózsaszínű hippikommunás világomból nézve kivitelezhető csak...

Várjuk a történeteket Mangetsu

- Először is tudnunk kellene, hogy Lord Erutol milyen ajánlattal állt elő? – nézett rám Fairlight ekkor.
- Nekem is tudnom kéne, hogy mit keresek itt egyáltalán? – feleltem neki.
- Nos… - simított végig szakállán, úgy tűnt valójában ő a vezetője az isteni tanácsnak, ahogy oldalra sandítottam láthatóan ez bosszantotta is Dornodont.
Fairlight végignézett először a tanácstagokon, majd néhány percnyi csend után válaszolt:
- Nem titok előtted sem, hogy Chara-din ismét a visszatérni igyekszik, egyre több sikerrel feszegeti börtöne rácsait…
Bólintottam csak, jelezve, hogy volt már néhány keserű tapasztalatom ezügyben.
- Namármost az sem titok, hogy ezt mi egyáltalán nem szeretnénk… senkinek nem fűződik semmilyen érdeke ahhoz, hogy Chara-din visszatérjen!
Erre is bólintottam, mivel ez is teljesen egyértelmű volt.
- Gondolom az is foglalkoztat, hogy miért lettél olyan fontos ebben a hatalmi játszmában? – nézett rám Fairlight.
Nem kellett felelnem sem, hiszen tökéletesen rátapintott a lényegre.
- Nos, idegen vagy ebben a világban. Nem rohantál egyik isten szentélyéhez sem menedékért, sőt azt hiszed, ha kigúnyolsz mindannyiunkat az a legjobb számodra…
- Csupán arról van szó, hogy szeretném, ha békén hagyna mindenki! – vágtam a kékköpenyes szavába.
- Namost az a gond, hogy ez lehetetlen…
- Remek… - nyomtam el magamban egy hitetlenkedő megjegyzést.
- … mivelhogy Chara-din valamiért felfigyelt rád! – folytatta Fairlight ügyet sem vetve a nem tetszésemet kifejező arckifejezésre. - Ha neki fontos vagy, nekünk is az vagy! – összegezte végül könyökét a trónra támasztva, hosszú ujjait egymásnak feszítve a mágusisten.
Néhány percig eltartott, mire végiggondoltam az összes jelentését ennek a tömör mondatnak, majd körbenéztem az isteneken.
- Szóval ez azt jelenti, hogy én vigyem a vásárra a bőröm, helyettetek?
Az utolsó szónál kifejezetten Dornodonra néztem, mivel hatalmas öntudata szinte tapintható volt a légtérben. A tűz istene állta a tekintetem, számára természetes volt a válasz.
Eszembe jutott Lord Erutol zsarolása, a Ghallán megismertek életével és a kissé nevetséges alkuja egy elmúlt szerelem felélesztésére… gúnyosan elhúztam a számat és visszafordultam Fairlighthoz:
- Hát ehhez valóban olyan ajánlatot kell tennetek, ami miatt nekem is megéri bevállalni a kettős játékot!
A mágusisten számíthatott arra, hogy nyíltan kimondom a gondolataimat, úgy sejtettem, hogy a kezdeti hallgatása pont azt a célt szolgálta, hogy csendben megfigyeljen és kiismerjen.
- Köztudott, hogy pénzért, ami mostanság inkább lélekenergiaként, kristályként és dukátkén nyilvánul meg, mindenkit meg lehet venni, de úgy hiszem, téged ezekkel nem tudunk motiválni.
Erre is csak bólintottam, jelezve, hogy helyes a meglátása.
- Mint ahogy Elenios próbálkozása is bebizonyította, az érzelmi motivációval sem megyünk sokra.
Erre azért összeszalad a homlokom kissé:
- Mit is kezdhetnék egy bomló zombival, akinek a lelke az alvilág uránál dekkol? – vágtam közbe hirtelen. – Nem is beszélve arról, hogy aki meghalt, azt mégis hogyan akarod visszahelyezni az életbe?
Fairlight kissé elmosolyodott a közbeszúráson, mire rájöttem, hogy provokációjával pontosan valami hasonló reakcióra számított.
- Én úgy gondolom, de kérlek, javíts ki, ha nem így van – nyújtotta ki a kezét az öreg mágus néhány másodpercre -, hogy neked alapvetően nem szimpatikus Chara-din… így természetedből adódóan inkább támogatsz minket, mint őt…
Hibátlan eszmefuttatásába nem is tudtam belekötni, bár egyre inkább erősödött a gyanúm, hogy akárhogyis, de ebből a ghallai-kalandból én sehogy sem tudok jól kijönni már.
- Namármost, azt hiszem, nem is az a kérdés, hogy mivel tudnánk a mi oldalunkra állítani, hanem hogy mivel tudnánk segíteni téged ebben a veszélyes és pengeélen táncoló játszmában, amely Ghalla egészéért folyik…
Fairlight ismét kis szünetet tartott, az istentanács tagjai várakozásteljesen néztek hol rám, hogy a vezetőjükre. Leahra pillantottam, elvégre őt mégiscsak ismertem már, de arcán semmilyen érzelem nem tükröződött.
Hirtelen összehúzott szemmel meredtem Fairlightra, a bölcs varázsló kezében érezte már a győzelmet, egész testtartásán látszott, hogy teljesen elégedett a végkifejlettel, lassan bólintottam hát, mire azonnal lecsapva válaszolt:
- Úgy hiszem méltányos az ajánlatunk, miszerint segítségedért cserébe megnyitjuk az átjárót, amelyen keresztül hazakerülsz a te világodba!
Az istentanácson halk moraj futott végig. Az istenek döbbenten néztek Fairlightra, bár pontosan nem értettem, hogy miért, hiszen az átjárók a mágia természetéből fakadóan néha önmaguktól is megnyíltak, elég volt a néhány héttel korábbi esetre gondolnom, ahogyan Mycorhea hazakerült. Úgy tűnt a halk pusmogásból, hogy nem is arról van szó, hogy a mágusisten ajánlata olyan hirtelen ötlettől vezérelt, általuk nem jóváhagyott döntés lenne… valami más volt a háttérben…
- Nem! – húztam ki magam. – Ez nem elég jó ajánlat nekem…
Kijelentésemre erőteljesebb moraj zúgott végig az isteneken. Mivel Tharrnak háttal álltam, ezért csak sejtettem, hogy keze ismét harci bárdja nyelére kulcsolódott azonnal, bár abban is biztos voltam, hogy a mellette ülő Sheran nyugtató érintésére elengedi azt.
Fairlight láthatóan meglepődött.
- Namármot, úgy hiszem – kezdtem szándékoltan a mágusisten mozdulatait és szavait utánozva -, hogy mivel az én életemről van szó, én szabok árat!
- Hogy merészeled? – lobbant Tharr hangja azonnal.
- Mélységes hódolatom szép hölgy, de ezzel túlságosan is messzire merészkedik… – szúrta közbe Raia.
- Chara-dintól mindannyian féltek… hiszen az alapvető léteteket veszélyezteti a visszatérése… Kellek nektek, bár nem értem, hogy miért nem magatok sétáltok le a börtönéhez és összefogva megerősíthetnétek azokat a lazuló rácsokat…
Szavaimra ismét elégedetlenkedő morajlás futott végig.
- Bár látom, hogy szerintem soha az életben nem lesztek képesek arra, hogy összefogjatok!
- Súlyosak a szavaid, idgen! – dőlt hátra Fairlight a székében.
- De igazak… - vágtam rá azonnal.
Némi zavart csend állt be, végül Fairlight ismét előrehajtotta magát kissé és megszólalt:
- És mégis mit akarsz tőlünk akkor?
Forgattam magamban a gondolatot… mikor rájöttem, hogy ez az istengyűlés nagyon is eltervezett alapokon nyugszik, legalábbis Fairlight, Leah és Dornodon elég jól ismerték a többi istent ahhoz, hogy tudják, mikor mit fognak csinálni és ezt kihasználva akartak rám hatni is, ismét magával ragadott a düh… legszívesebben magára hagytam volna az egész tehetetlen, civakodó bandát és nagyon sürgősen kerestem volna egy másik átjárót Eleyranra…
Valamiért mégis inkább játszani kezdtem… játszani a gondolattal, hogy hogyan lehetne kissé megmutatni ezeknek a felfuvalkodott, valahavolt galetkiknek, hogy ők maguk is rá vannak szorulva másokra…
- Az erőtöket… - húztam ki magam végül.
- Mit? – hördült fel egyszerre szinte mindenki, még Leah arca is megnyúlt kissé a döbbenettől.
Dalen alakja rémlett fel előttem, aki a maga zakkant őrültségével már egyszer majdnem túljárt az istenek eszén.
- Segítsetek az erőtökkel, úgy ahogy a papjaitokat, papnőiteket segítitek, amikor szükségben vannak!
- De hát ez… - kezdte Fairlight, majd néhány pillanatnyi szünet után ismét megszólalt.
Ezúttal határozottabban, láttam rajta, hogy gondolatai sebesen cikáznak még aközben is, hogy beszélt.
- Nem volt még példa korábban arra, hogy egy halandó kezébe ekkora hatalom kerüljön, és semmiképpen sem látom okát, hogy ezt most megtegyük! Veszélyesebb lennél még magánál Dornodonnál is!
- Ez így van! – bólintottam én is.
A mágusisten ismét kicsit elcsöndesedett, láthatóan hamar rátalált a kompromisszumra a váratlan helyzetben is:
- Halld hát az Istentanács döntését, Idegen! – csendült a hangja végül. – Végiggondoltuk a kérésedet és látjuk is az okát, amiért merészeltél előhozakodni vele, viszont nem támogathatunk egy ilyen őrült tervet, mégha sikerrel is kecsegtet! Olyan nagy a kockázat, hogy egy halandó nem bírna ekkora erővel, hogy semmiképpen nem engedhetünk Ghallára egy ilyen veszélyforrást! De! Mivel azt is látjuk, hogy enélkül az erő nélkül nyilvánvalóan nem lennél képes szembeszállni Chara-dinnal, ezért az alábbi feltétellel mégiscsak engedélyezzük!
„Feltételek! Imádom őket!” – suhant át az agyamon, mert ilyenkor mindig valami teljesíthetetlen korlát szokott következni.
Fairlight tartott egy kis hatásszünetet, majd folytatta:
- Megkaphatod az erőnket, de egyszerre legfeljebb csak kettőnkét és azt is mi döntjük el, hogy mikor kiét!
Néma csend következett, még Sheran állatai is mozdulatlanokká dermedtek a háttérben.
Forgattam Fairlight szavait magamban, mire végül válaszoltam:
- Sajnos azt meg én nem engedhetem, hogy úgy játszatok velem, ahogy éppen az aktuális civakodási állapotban jónak látjátok…
Fairlight kissé felhúzta az orrnyergét, láttam, hogy nincs ínyére ez a válasz:
- Ne felejts el, hogy nem egy piacon vagy, ahol almára alkudozol! – szűrte sárga fogai között.
- Nem felejtem el… tekintve, hogy az életemről alkudozom, ami nekem meglehetősen fontos! – válaszoltam hasonlóan hűvösen.
A mágusisten végül bólintott, majd fennkölt szóval kihirdette:
- Megkaphatod az erőnket, egyszerre legfeljebb csak kettőnkét, és te döntöd el, hogy éppen kinek az oltalmát kéred!
- És siker esetén az átjárót… - szúrtam közbe csendesen.
Fairlight majdnem felnyársalt a tekintetével. Éreztem, hogy erősen az istentanács tűrőképességének határait feszegetem szemtelenségemmel, de a kékköpenyes végülis így szólt:
- … és siker esetén biztosítjuk az átjárót a saját világodba!
Nagyon sóhajtottam, hiszen innen már végképp nem volt visszaút.
- Rendben! – bólintottam.
Mintha csak erre a válaszra várt volna körülöttem minden, az éktelen robaj majdnem szétszakította a dobhártyámat, a hirtelen előtörő fényesség majdnem megvakított, jobb oldalról tűz égetett, miközben a bal oldalamat hatalmas erejű hullám áztatta el, az arcomat szél csípte, miközben a hátizmaimon különös bizsergéssel erő futott végig, az orromat bomló hűs bűze csavarta és szinte minden sejtemben éreztem, ahogy végtelen erejű mágia áramlik át rajtam.
Felnyögtem a hirtelen végigszántó érzésektől és térdre rogytam.
Amilyen hirtelen végigkavargott rajtam mindez, olyan hirtelen vége is szakadt. Levegőért hörögtem.
- Csakhogy sejtésed legyen arról, hogy mit is kértél… - hallottam meg Fairlight elégedett hangját.
Kinyitottam a szemem, még mindig a levegőben voltunk, mikor felnéztem a tanács tagjai kissé félve tekintettek rám, nem azért meg tőlem féltek, hanem inkább azért, mert a következményeket nem látták még kristály tisztán.
Egy pillanatra megakadt a tekintetem Dornodonon. A férfi elégedetten ült a trónusán, a feje fölötti faragott kiterjesztett szárnyú denevér kajánul vicsorgott.
Majd Leahra néztem. A sebhely, ami szent helyének illetéktelen látogatása következtében keletkezett kissé lüktetett, végigsimítottam rajta az ujjaimmal.
- Igazán eltüntethetnéd róla, Leaaaah – szólalt meg Elenios, miközben felálltam. – Annyira elcsúfítja, egészen irtózatossá teszi…
- Magának kereste a bajt – vont vállat a halálisten.
- Akkor majd én! – csapta össze a tenyerét a szerelemistennő, mire a tenyerembe elviselhetetlen fájdalom nyilallt, éreztem, ahogy végigáramlik rajtam valami furcsa érzés, miközben a húsomba ágyazott kristály rózsaszínűre vált.
- Arról volt szó, hogyha én kérem! – nyomatékosítottam Eleniosban az alkut, mire a rózsaszín ragyogás visszahúzódott, hogy szivárványszínű kavalkádnak adjon helyet.
„Tele leszek már kristályokkal!” – nyúltam önkéntelenül a mellkasomhoz, ahová már régen bekerült a kristály… ami megmutatja a többiek érzelmeit…
Ahogy Elenios ereje visszahúzódott úgy éreztem meg, hogy a sebhely lüktetése erősödik a nyakamnál.
Leah nem szólt semmit ezután, csak a tekintetében láttam a gondolatait:
„Nehogy elfelejtsd, hogy melyik oldalon állsz, és hogy kit segítesz!”
Néhány pillanatig még tanulmányoztam az isteneket, majd fejemre húztam a csuklyámat és Fairlight felé fordultam:
- Akkor kezdjünk hozzá!
A mélyből zöldes sugarak törtek fel, fényük egyre erősödött, miközben a magasból jégkék fényoszlop vett körül, összekapcsolódtak és szinte lerántottak a földre.
Alig egy szempillantás alatt földet éreztem a talpam alatt, sós tenger illatát az orromban, szürkésfehér torony magaslott előttem, ismerős alakok bontakoztak ki a hirtelen homályból.
Elmosolyodtam és kiléptem a fénykörből:
- Árnyak vesznek körül a múltamból, s egyben barátok a jövendőből. Jó újra köztetek!

Néhány napig még kóvályogtam csak az orrom után. Jóleső céltalan lődörgéssel… volt időm kicsit élvezni a szabad életet, de még inkább sokat agyalni az elmúlt és az eljövendő dolgokon…
Esős hajnal ért utol végül. Akármilyen szorosan is tekertem magam köré a köpenyem, befolyt a víz… kicsit megviselte már az elmúlt két év Ghallán… bár a hangulatomat így is remekül tükrözte, árnyszürke színével.
Hátra simítottam csurom vizes hajamat, ami csak a ’pont rossz hossz’ néven futott nálam, mivel már nem volt rövid, de még nem volt elég hosszú ahhoz sem, hogy összefogjam. Idegesített, és ilyenkor százszor is Leah szent kebelére kívántam Dalen lelkét a szerinte remek mókáért!
Hátizsákomból előhalásztam egy kis szárított húst, és nekiláttam elrágcsálni, miközben egészen a fa odvába húzódtam… Sós reggelim végeztével elhatározásra is jutottam, miszerint vizet kell szereznem, de gyorsan.
Kiürült kulacsomat egy ág alá tartva, összegyűjtöttem a lecsorgó esővizet, majd felhörpintettem a kemény munka gyümölcsét.
A csupasz ágak között ekkor tűnt fel egy fekete kúp alakú toronysisak. Úgy egy napi járóföldre lehetett, nem lobogott rajta zászló, nem forgott rajta szélkakas. Ahogy csak ránéztem, kirázott a hideg és eszembe jutott a néhány héttel korábbi találkozó Lord Erutollal.
Aztán ahogy kissé balra fordítottam a fejem és megpróbáltam átlátni a fák között, megpillantottam az ikertorony párját, a fehér tornyot.
„Akármit csinálok, mindig itt kötök ki?” – morfondíroztam kicsit bosszúsan, majd rendbe szedtem magam, köpenyem alá rejtettem a hátizsákot és kiléptem a fa védelme alól, hogy elinduljak Napkapu felé.
Nem siettem el az gyaloglást. Estére értem a Kubla Kánság fogadójához. A valahavolt jó kapcsolat és baráti viszony megromlott már ahogy teltek-múltak a hónapok, de mégiscsak egy fogadó volt, ami a naponta megforduló vendégek lélekenergiáiból, kristályaiból és dukátjaiból tartotta fenn magát.
Benyitottam hát és a hangoskodó vendégek között a pulthoz igyekeztem. Meglehetősen jól ment az üzlet, bár Ghalla válogatott söpredéke múlatta itt az időt és energiát. Viszont a legjobb hírforrásoknak mindig a söpredékek bizonyultak.
Két csapos szolgálta ki az italra szomjas végzeturakat, miközben három pincér sürgött-forgott, hogy az éhezők ne hangoskodjanak olyan nagyon. A konyha felől néha heves szitkozódás és káromkodás szűrődött ki.
A kánság lakrészének bejárata előtt kissé meggörnyedve egy troll őrködött, nehogy az éjszakára szállást igénylők ’véletlenül’ eltévedjenek. Álmosan nyújtózkodva sétált el egyik Kublás a hatalmas troll mellett, miközben barátságosan megpaskolta az állat vaskos lábát és a külön számukra fenntartott sarok felé vette az irányt.
Egyetlen Kublást sem ismertem már közülük, viszont ez pont kapóra jött, hiszen ők sem tudták, hogy én ki vagyok.
- Entbogyó pálinkát! – szóltam oda a kámzsa alól a pultosnak, mikor felém fordult, majd csillogó aranydukátot helyeztem a pultra.
A pultos mohón rátenyerelt, majd szó nélkül kiszolgált. Régen megtanulta már, hogy ne kérdezősködjön idegenektől.
A kocsmában félhomály uralkodott, a világításról a barlangot alkotó halványkék kristály gondoskodott, így a falakból áradt a fény, nem volt egyetlen központi világítótest sem.
Az alkoholtól emelkedett hangulat egyre erősödő hangzavarával vegyülve ez a sejtelmes fény jótékonyan elrejtett mindenkit… vagy legalábbis majdnem mindenkit.
Hirtelen elmosolyodtam, majd egy közeli asztal felé indultam, ahol egyedül ücsörgött egy végzetúr, pont úgy megfigyelve az összegyűlteket, mint ahogy én pásztáztam körül az imént.
Kérdés nélkül leültem mellé.
- Jó ideje követsz már! – néztem a bomló arcot eltakaró kendőre.
- Azt hittem már sose veszed észre – felelt kissé sértődötten a szólított.
- Dehogynem vettelek… de úgy gondoltam, ha akarsz valamit, majdcsak odajössz – vontam vállat, miközben hátamat a barlang falának vetve kényelmesen elhelyezkedtem a padon. Tökéletes testhelyzet a kocsmában összegyűltek kielemzéséhez.
- Jól éreztem, hogy meg kell néznem, hogy mégis hová indulsz – fordult vissza Ösvényjáró is a végzeturak tanulmányozásához. – Bár sejtettem, hogy itt fogsz kikötni… csak nem hittem, hogy ennyit kóvályogsz még előtte – sandított rám kissé bosszúsan, mire elmosolyodtam.
- Ugyan-ugyan… ne mondd, hogy nem élvezted az új tájak felfedezését…
- Nem mondom… de nem élveztem…
Ezt követően csak ültünk csendben, Ösvényjáró az arcát takaró kendő mögé rejtőzve, én a fejembe húzott kámzsa mögül figyelve az iddogáló vendégsereget.
Hirtelen éles fehér fény villant. Az áldásos félhomály után mindenkit elvakított. Még a becsukott szemem elé tartott karomon keresztül is szinte kiégette a szemem a fény.
Néhány pillanat múlva úgy éreztem, mintha szűnne a vakító világosság, óvatosan kinyitottam a szemem, hogy körbenézzek és megkeressem Ösvényjáró jól van-e, de nem láttam magam körül semmit… csak a nagy fehér semmit…
Ijedten pattantam fel, azt hittem megvakultam… ekkor tűnt csak fel, hogy nem a kocsmában vagyok, talpam alatt nem éreztem a döngölt padló keménységét, orromban a kocsma füstös-bűzös levegőjét… arcomat lengedező szél simogatta…
Becsuktam a szemem, majd ismét kinyitottam, hátha az illúzió eltűnik, ehelyett azt tapasztaltam, hogy a fehér köd, ami körbevesz szűnni látszik, a talpam alatt pedig nemhogy föld nincs… egyáltalán semmi nem volt… hihetetlen magasságban a levegőn ácsorogtam …
„Mi a rossebb?” – gondoltam összevont szemöldökkel a mélybe tekintve. Alattam kicsinyke szürkésfehér pöttynek tűnt csak Napkapu mágustornya, tenyérnyi kékségnek a szirtek alatt elterülő tenger.
- Dornodon miért nem jött el? – nyávogta valaki a ködben.
- A tűz leghatalmasabb ura bizonyára jó indokkal késik és majd megfelelő magyarázattal fog szolgálni számunkra, ha kegyeskedik megérkezni – felelte egy hang, amely bármilyen határozott volt is, furcsa cirkalmassággal zengett.
- Muszáj volt ilyen látványosan? – ütötte meg a fülem egy ismerős reszelős hang, mire felkaptam a fejem és az oszladozó ködbe hunyorogtam.
- Azon kívánalmatok elhangzott szentséges istentársaim, hogy látni kívánjátok eme szépséges ifjú hajadont, kinek híre már messzire megelőzte, ezért hát intézkedtem arról, hogy a lehető legrövidebb úton idekerüljön szent színünk elé! – felelte ismét a határozott, kimért hang.
- Te akkora tökfej vagy! – fortyant fel egy harmadik.
- Hogyan merészelsz így nevezni, fényességes Fairlight! – háborodott fel az egyre irritálóbb hang.
- Ne veszekedjetek már… nem látjátok, hogy vendégünk van? – csacsogott ismét a nyávogós, őszintén szólva ettől is felállt a szőr a hátamon.
Szavaira a fehér köd teljesen szétfoszlott körülöttem, egy trónusokból álló kör közepén találtam magam. Még mindig olyan volt, mintha kristálytiszta üvegen ácsorognék, a trónusok mögött még mindig csak a gomolygó ködöt láttam.
Hosszadalmas, várakozásteljes csend következett, mialatt a lassan oszladozó légkörből előtűnt a háttér is. Mindegyik istenség trónusról mustrált, mögöttük pedig lassan teret nyert a saját világuk részletének egy-egy képe is.
Végül Leah jól ismert izzó piros szemébe néztem. Fekete koponyákból emelt trónusán ült, a háttérben vörös és fekete fényben izzó barlang látszott, amelyben áttetsző lelkek szálldogáltak sietve, mintha dolgukat végeznék. Kis hunyorgás után egy kavargó rést is észrevettem a barlang falán, amelyen mintha egy sötét színű, soktornyú várkastély képei váltakoztak volna, hol egy rókadémon, hol egy ghoul tűnt fel, hol valami szakadt lepedő suhant végig a képen.
Megráztam a fejem és végignéztem Leah arcán, kissé beesettebb volt, mint legutóbb.
- Helló… - kezdtem esetlenül, majd gyorsan hozzátettem: - Beteg vagy?
Halk kuncogással nyugtázták a többiek kérdésemet, de a halál istene nem értékelte szikrázó humoromat.
- Egyetlen dolog miatt vagy most itt…
- Jajj, neeee…. már megint ez jön? – emeltem fel a tekintetem, furcsa mód olyan érzésem támadt, mintha a világűrből kiszakított kis területen állnék, éjsötétségben szikrázó csillagokat láttam szinte karnyújtásnyira…
„Istenek illúziója” – sóhajtottam nagyot és alaposan végignéztem Ghalla istenein, akik láthatóan meglepődtek ezen és mintha nem is vették volna túlságosan jó néven ezt.
- Tiszteletlen betolakodó! – öblös férfihang köpte a szavakat. Megfordultam, hogy lássam kit bosszantottam fel.
Tharr térdén nyugodott szarvas sisakja, így dühtől vöröslő fejének minden izommozdulatát láthattam. Testének hatalmas izmait a fényes-díszes páncél sem tudta eltakarni. Fegyverekből kovácsolt trónusa csaknem olyan vörös színben izzott, mint az idegességtől eltorzult arca.
Trónusa mögött egy különös hely izzott. Bal oldalon, mintha egy kovácsműhely lett volna, válogatott fegyverek díszlettek a falon, jobb oldalon egy terepasztal Ghalla kicsinyített másával és háborús térképekkel körbe véve.
- Jobb, ha nem bosszantod fel! – fordult hozzám jóindulatúan egy középkorú nő zöld köpenyben.
Trónját acélnál is keményebb zöld indákból szőtték, amelyek mégis ruganyosan mozdultak együtt a természet istennőjével. Úgy tűnt a trónus szinte a háttérben növekvő buja őserdőből nőtt ki, kifejezetten erre az egy alkalomra és csak azért, hogy Sheran kényelmesen elhelyezkedjék rajta. A háttérben majmok lógtak indáról-indára, pillangók rebbentek fel olykor, hogy újra megpihenjenek egy széles levélen, színes, hosszú tollú madarak suhantak át a képen. Olyan érzésem volt, mintha ezek a lények hallgatóztak volna, gyorsan megráztam a fejem, hogy ez lehetetlen.
- Én… én nem bosszantom… - visszakoztam kissé.
- Miért kell neked mindig, mindenkit rendre utasítanod? – zengett fel a csacsogó hang.
A mézszőke hajú nő szinte feküdt a vérvörös pamlagszerű trónuson. Ruhával nem bajlódott, csupán valami lenge anyag volt a testére ejtve. A háttérben félmeztelen férfiak ácsorogtak gyümölccsel megrakott tálcákkal, széles wantutollból készült legyezőt ringatva, tekintetükben rajongás csillogott, láthatóan az istennő egyetlen intésre vártak csak.
- Te meg láthatnál tovább is az ágyad szélénél! – csattant Sheran kemény válasza.
- Ugyanmáááár…. neked lenne szükséged egy jó kis éjszakára, mondjuk vele – csettintett az ujjával Elenios, mire az egyik férfi megmozdult és előre lépett. – Biztos nagyobb élvezetet találnál a karjaiban, mint a zöldségeid között… - kacsintott a zöld köpenyes nőre.
Sheran válaszul kinyújtotta az ujját, folyondár tört elő, amely néhány pillanat alatt körbeölelte és elnyelte a férfit.
Elenios tágra nyílt tekintettel meredt szerelmes alattvalója hűlt helyére, szemében könnyek jelentek meg.
- A természet adja az életet Ghallán! Miután majdnem kipusztított az Ellenség mindent, mi hoztuk vissza az életet, mi hoztuk vissza a reményt a világba… nem a te szeretőid…
- Nono… - szólt közbe a két istennő között helyet foglaló Raia, a lovag férfi oldalra sem sandított, egyenes háttal, merev izmokkal figyelt engem, miközben két kezét a földre szúrt kardja markolatán pihentette.
A háttérben fehérség ragyogott csupán, úgy tűnt, hogy mintha egy templom szentélyének vonalait látnám, néhány fehér csuhással, akik egy stilizált napkorongszerű szimbólum előtt térdeltek, de a sok fénytől alig bírtam kivenni valamit. – Kérlek, bocsáss meg szavaimért, gyönyörűséges Sheran, de az élet újrateremtése talán nem csak egyedül a te érdemed volt… bár el kell ismernem, hogy az odaadásod valóban felbecsülhetetlenül nagy segítség volt… de ez a nap fényessége nélkül semmit sem ért volna!
- Te meg ne játszd azt, hogy te vagy a vezető közöttünk! – csattant fel erre Sheran, de némileg visszahúzódott, furcsa, de mintha a széke még inkább körbeölelte volna az istennőt.
- Jajj, Raia… köszönöm, hogy megvédtél… tudod milyen… milyen agresszor tud lenni Sheran… - nyújtotta ki a kezét Elenios hálásan. Arcáról letörölte a korábbi könnyeket.
- Khöm… muszáj ezt nekem végighallgatnom? – néztem félve Leah-ra, remélve, hogy ismeretségünk okán kiment ebből a huza-vonából, de a halálisten meg se rezdült.
- Mégiscsak egy idegennel van dolgunk, Leah! – köszörülte meg a torkát egy kékruhás, hosszú, ősz szakállú, kámzsás köpenybe burkolódzó alak, aki eddig nem szólalt meg, csak figyelt.
Trónusa ezernyi színben játszott, teljesen anyagtalannak tűnt, mintha egy darabka manahálóból szőtték volna, mégis arannyal, zafírral, rubinnal, smaragddal, gyémánttal díszítetten csillogott. Az isten mögött ugyanilyen különös fényben játszott Ghalla egy részlete, mintha felülről mutatta volna a világot, de ezen a különös mágiával átszőtt légkörön keresztül. Ravasz tekintetében fondorlat örvénylett, néhány arcvonása kegyetlenséget tükrözött.
Azonnal felsejlett bennem, hogy jó lesz vele vigyázni.
- Segíteni fog! – bólintott hidegen a szürke, szikár isten válaszul.
- Örülök, hogy ilyen biztos vagy benne – mosolyogtam kissé gúnyosan vissza.
- Segíteni fog, mert a mi meg tudjuk neki adni, amit Lord Erutol nem! – szavai nyomán nem maradt kétség senkiben afelől, hogy a halálisten sokkal előrelátóbb mindannyiuknál, engem pedig érdekelni kezdett, hogy mégis milyen ötlettel állnak elő a vitatkozó istenek.
- És mégis mi lenne a ti ajánlatotok? – mondtam ki hangosan a gondolataimat.
- Szerintem nem annyira egyértelmű, hogy ez a kedves, fiatal nő valóban feltárta már előttünk a titkait – mosolyodott el Raia kissé okoskodóan, azonnal tovább kaptam a tekintetem róla. Egyre jobban irritált ez a behízelgő modorosság.
- Azt gondolom, hogy az az örök tisztelet, amelyet Ghalla adhat, amiért segített a természetnek tovább élni... nos ez elég motiváció mindenkinek!
- Leginkább neked! – hördült hirtelen egy mély hang, aki újonnan csatlakozott a beszélgetéshez.
- Csakhogy ideértél! – nézett Tharr szúrósan a késve érkezőre.
- Volt egy kis dolgom! – tekintett körbe Dornodon pökhendien a tanácson. Láthatóan csak egyetlen indok miatt jelent meg közöttük, mivel a fenyegető veszély az ő hatalmi pozícióját is érzékenyen érintette.
Első pillantásra magával ragadó volt a kisugárzása, termete, arcéle. Valamifajta távolságtartás, megközelíthetetlenség lengte körbe, mégis sokkal vonzóbb volt, mint a fény folyton udvarló lovagja, de amint a szemébe néztem megborzongtam. Hideg számítás, megtörhetetlen büszkeség és mohó birtoklási vágy áradt belőle.
Lángokból emelt trónusa szinte túlragyogta mindegyik istenét, messziről hirdette a hatalmat és fényűzést. A háttérben lobogó tűzoszlopokból formázott boltíves kapu mintha őrködött volna. A köztük lévő füstös homályból alig lehetett kivenni valamit.
- Úgy hiszem, nem maradtam le semmi fontosról! – legyintett végül Dornodon.
- Valóban nem – nézett kissé rosszallóan Fairlight.
- Nos, akkor ott tartottunk, hogy mi lehet az, amivel megszerezhetjük ennek a nőnek a támogatását Lord Erutol ellenében?! – folytatta Dornodon.
- Csakis a büszkeség adhat elégedettséget, hogy harcolhat a mi oldalunkon! – dörögte Tharr.
- Ugyaaaaan! – emelkedett fel a pamlagról Elenios, lehullott az eddig a mellét takaró anyag a csípőjére.
Néhány pillanat múlva felemelte az ujjait és halkan igéket mormolt, szavaira a levegő sűrűsödni kezdett, mígnem embermagasságú oszloppá nem vált, végül elégedetten elmosolyodott. Egy csettintésére eloszlott a köd, hogy helyén a jól ismert kékbőrű hasonmás álljon.
Felnyögtem a látványtól.
- Én biztos vagyok benne, hogy ezt akarja leginkább! – fészkelődött az ágyszerű trónuson elégedetten. – Mondjuk Leah segíthetne kicsit… - nézett szúrós szemmel a halálistenre, jelezve, hogy a megalkotott lény, életképtelen a lelke nélkül.
- Hagyjátok már a holtakat békében nyugodni! – toppantottam dühödten.
- De hát ezt akarod… - nézett rám most Elenios szúrósan. – Láttam a lelkedben!
- De MEGHALT! Nem tudom, hogy érted-e ezt a szót egyáltalán? Gondolom meglehetősen nehezen, de próbálom átadni a jelentését: meghalt, eltűnt, nincs, nem is lesz, sem most, sem máskor! És ne kutass a lelkemben az engedélyem nélkül!
Olyan düh ragadott magával, amelyet ritkán tapasztaltam, és amely meglehetősen meglepte a körülöttem ülőket.
A következő pillanatban Elenios legörbülő szájjal, patakzó könnyekkel vágódott végig a szerelemdíványon.
„Na ezt neeeeee!” – gondoltam ismét a csillagos égre tekintve.
- Megsértettél egy istent! – dörögte Tharr azonnal.
Sisakja olyan hirtelen került vissza a fejére, hogy csak pislogtam, hatalmas csatabárdot kapott fel a trónusa mellől és megtorolva a szégyenteles sértést felpattant, hogy halálra sújtson vele.
Néhány lépést ösztönösen hátráltam. Ekkora erővel szemben semmi hatalmam nem volt.
Mielőtt lecsapott volna azonban, fehér fénnyel felvillant Raia kardja előttem, amellyel megakasztotta és feltartotta Tharr támadását.
Tharr olyan gyorsan mozdult újabb lendületes támadásba, amilyet még nem láttam korábban soha. Raia készülhetett erre, gyanítom nem először fordult elő, hogy Tharr felforrt vérét le kellett hűtenie, eközben azt éreztem, hogy a hátam mögül valamiféle furcsa háló kerít körbe.
Tharr néhány csapás után kijátszotta Raiát és egy hirtelen ott állt előttem, félelmetes csatabárdjának markolata a karomnál is vastagabb volt.
Végigfutott bennem a tudat, hogy most biztos meghalok, a csatabárd éles szikrákat hányva siklott végig mellettem, alig néhány centire a nyakamtól.
Tharr értetlenül felém sújtott még egyszer, ezúttal a karom mellett száguldott végig a pengeél.
Meglepetten, lélegzetvisszafojtva pislogtam csak, ahogy a halál szele újra és újra elszáguldott mellettem.
- Abbahagynád végre? – szólalt Fairlight unottan.
Tharr ekkor felkapta a fejét, zavartan tisztuló tekintettel fogta fel, hogy minden ereje kevés ahhoz, hogy a mágusisten varázslatát megtörje.
Bosszúsan, magában dörmögve visszalépkedett a trónjához és kissé sértődötten lezöttyent a helyére.
Az incidens ugyan véget ért ennyivel, de Dzsó hasonmása még mindig élettelenül-tudattalanul állt Elenios trónja előtt.
- Sajnálom, hogy megbántottalak – mondtam ki a szavakat erőltetett nyugalommal. – Megtennéd, hogy visszacsinálod innen ezt az izé… testet… kérlek?
Elenios erre abbahagyta a hüppögést, majd kegyeskedett megmozdítani az ujjait és a hasonmás erre eltűnt a tanácskozás színhelyéről.
- Köszönöm.

/folytatás a következő hsz-ben/

Lassan haladtam előre a poros úton. Nem nagyon volt se motivációm, se uticélom, így aztán kényelmesen sétálgattam előre az orrom után, lehetőleg minél messzebb Ghalla tengerparti vidékétől.
Éjszakára meghúzódtam egy-egy csöndes faluban, vagy egy mégcsöndesebb barlangban, esetleg egy fa tövében.
Nappal élvezettel vetettem bele magam egy-egy nyüzsgő piaci főtérbe, vagy lelkesen alkudoztam az utamba kerülő lélekkufárral.
Néhány napnyi ténfergés után egy gránitszürke hegy lábánál találtam magam. Égbenyúló, csipkés oszlopok álltak olyan sűrűn egymás mellett, hogy egy lepke sem fért volna át a réseken. Amint hozzáértem a szürke anyaghoz, az szétmállott az ujjaim közt fekete hamuval vonva be mindent, amihez hozzáért.
Körbenéztem, hogy melyik irányból lehet egyszerűbben megkerülni ezt a különös hegyet, de a tövében állva teljesen mindegynek tűnt.
„Megmászni?” – villant eszembe Acabo. A manó bizonyára idegesen toporgott volna a lábam mellett, kezeit tördelve, miközben hosszú füleit a fejére lapítja, minden sejtjével jelezve, hogy a lehető legrosszabb ötletnek tartaná ezt a lehetőséget.
Ujjaimat dörzsölgetve ismét felnéztem a magas oszlopokra.
- Miért ne? – vontam meg a vállam.
Hátamra erősítettem a zsákomat, letörtem egy kiálló darabot, szétmorzsoltam a kezemben, majd megindultam fölfelé.
A mászás nem volt olyan nehéz, mint az lentről tűnt, inkább csak arról kellett megbizonyosodni, hogy az újabb és újabb kapaszkodók valóban elbírnak-e és nem omlik le alattam egy-egy oszlop, hogy maga alá temessen.
Néhány óra múlva Sanyinál feketébb arccal, mocskos ruházattal húztam át magam az utolsó oszlop peremén.
Kissé zihálva lecsatoltam magamról a hátizsákot és elterültem a szürke hamuban, amely kissé felkavarodott mellettem.
Tiszta őszi égbolt nézett szembe velem, a lemenő nap vöröslő sugaraival megvilágítva néhány felhőt, hűvösödő levegőt hozott magával a késő délután. Felültem, hogy körbe nézzek, tulajdonképpen hová is másztam fel. A magaslatról jól kivehető volt néhány végzetúr vára, a hozzájuk tartozó falvakkal, a látóhatár szélén még látható volt a tenger kéksége.
Majd felálltam, hogy tovább induljak a magaslaton. Szürke hamu borított mindent. Mintha egy vulkán közelében lettem volna, ami bármelyik percben kitörhetett… azzal a különbséggel, hogy sehol sem láttam a jól ismert csúcsos krátert, csupán egy szürke, sík terepet, amely elterült előttem.
Néhány bátor lépés után hamar rájöttem, hogy mégsem volt annyira jó ötlet felmászni a magaslatra, mivel az oszlopok teteje éppolyan törékeny volt, mint az oldaluk. A jobb lábam alatt úgy szakadt össze az egyik, hogy megkapaszkodni is alig volt időm. Alattam néhány száz méternyi mélységbe rogyott össze a grafitoszlop.
A naplementében való gyönyörködés helyett így kénytelen voltam a lábam elé nézni és nagyon lassan haladni előre. Úgy szakadt rám a sötétség, mintha egy függönyt húztak volna el.
„Remek!” – gondoltam bosszúsan, bár igazából csak magamat okolhattam a hülyeségemért.
Letelepedtem egy alkalmasnak vélt helyen, előkotortam némi élelmet és vizet a zsákomból, majd köpenyemet magam köré csavarva aludni tértem.

Éles fényre ébredtem. Nem olyan volt ez, mint a napfelkelte… inkább valami olyan, ami szinte egyenesen a szemembe világított. Irritáló volt.
Kinyitottam a szemem és alig néhány méterre tőlem tábortűz fénye világított. Kissé meglepődve pislogtam párat.
A tábortűz mellett egy csinos nő ücsörgött, ruhája meglehetősen hiányos volt, így testén látszott, hogy valódi közelharcos, aki nem riad meg semmiféle támadástól.
„Ó, remek!”
A tábortűz megvilágított fényénél látni lehetett a gomolygó szürke port, ami felhőszerűen úszott a talajon, de mintha a fényt kikerülte volna. A tűz körül zöldellő fűcsomók kaptak lélegzetet.
Valami felmordult a sötétben, a nő mögött.
- Ne aggódj, nincs itt senki! – nézett a háta mögé a nő kedvesen mosolyogva, mire a morgás megismétlődött.
Kicsit erőltetnem kellett a szemem, és akkor feltűnt, hogy a tűz fényén kívül nem egy hegy körvonalazódik, hanem valami mozgó lény.
- Ugyan ki járna ide rajtunk kívül? – nevetett fel a nő. – Nincs még olyan eszement végzetúr, aki itt érezné magát biztonságban!
Úgy érzetem, ez lehet a megfelelő pillanat arra, hogy felkeljek a földről.
- Jó estét! – hajtottam fel a köpenyem.
A nő olyan gyorsan kapta fel a kardját a földről, amilyet még sohasem láttam. Villogó szemmel meredt rám, de nem akart megtámadni.
Az állat a háttérben megmozdult. Sokkal nagyobb volt, mint amilyennek gondoltam. Úgy hiszem egyetlen álkapocs-csattintással kettétörte volna a gerincem, mégsem mozdult. Mintha megsérült volna. Úgy tűnt, hogy a nő is inkább az állat felé hátrál, mintha őt akarná megvédeni.
- Mit akarsz itt gonosz szellem? – kiáltotta a nő.
Nem nagyon értettem, hogy miért kell kiabálni.
- Nem vagyok szellem…
- Hogyne lennél, a halál hamujából keltél életre, a ruhád szakadt, az arcodon a bőr bomlik.
- Mivaaan? – kérdeztem értetlenül a nőtől és felé léptem.
- Ne közelíts! Sárkány van velem, aki fél attól, hogy széttépjen!
- Ugyanmár! – legyintettem, majd a tűz mellé ültem.
Így közelebbről kivehető volt a sárkány teljes alakja, aranyló pikkelyeiről halvány csillogással verődött vissza a tűz fénye.
A nő már teljesen a sárkányhoz simult, bár kardját még mindig nekem szegezte. Kis szél támadt, amely elsöpörte kissé a szürke hamut a környékről, mire az állat felmordult.
Hosszú nyakát előre nyújtotta és megszagolt, majd így szólt:
- Mi a jó fenét keresel te itt?
Meglepetten néztem a sárkány hatalmas fejére, hegyes fogaira, tiszta tekintetébe.
- Erre jártam… - vontam vállat kissé zavartan.
- Pont erre? – lengette meg a farkát kissé idegesen, felkavarva a szürke hamut.
- Ghalla szabad ország tudtommal! Oda mehetek, ahová akarok!
- Tudod, hogy mekkora hülye vagy?
A párbeszéd hallatán a nő leeresztette a kardját és érdeklődve figyelt minket.
- Nem, de szerintem mindjárt elmondod! – billentettem oldalra a fejem.
- Altemyr! Keress már neki egy tükröt! – morrant a sárkány.
Úgy tűnt, hogy a korábbi bágyadtsága elszállt. A nő engedelmesen beletúrt egy utazótáskába és egy darab fényesre polírozott sisakot húzott elő belőle, majd átnyújtotta.
Értetlenül néztem hol egyikre, hol a másikra, majd a sisakra… A tűz fényénél is jól látszott, hogy miért is néztek szellemnek.
- Mi a franc… - nyögtem ki, majd az arcomhoz nyúltam.
- Legalább ne piszkáld, süsd meg! – morrant rám a sárkány.
A fekete grafit nyomán a bőröm bomlásnak indult, a köpenyemet, ruhámat az enyészet kezdte ki, amúgy is rövid hajam, mintha csomókban hullott volna ki.
- Pont ide kellett felmásznod? A halál szigetére?
- A fene se tudta, hogy mi ez a hely! – nézegettem magam tovább egyre idegesebben a sisakban.
- Mert neked mindig csak a baj kell! – mordult a sárkány, majd mintha hirtelen nagy fájdalom hasított volna belé, visszahanyatlott.
- Különben is, ti is itt vagytok! – fordultam feléjük.
Altemyr aggódva simogatta meg a sárkány oldalát, míg a sárkány csak fáradtan nyögött egyet.
- Mi baj van?
- EmTybnek... pihennie kell… – felelte a nő.
- Azt látom… De miért pont itt?
- Itt nem zavar minket senki… - vont vállat a nő és keresgetni kezdett a zsákban.
- El is hiszem – vetettem még egy pillantást magamra, majd visszanyújtottam a sisakot. - Titeket nem érint ez az átkos valami?
- Védővarázs – kuncogott a nő. Kinyújtotta a kezét, mire halvány kéklő fénynyaláb kúszott elő az ujjai közül, amely visszatáncolt egy kupoláról.
- Azt mondd meg nekem, hogy hogyan tudtál eddig túlélni? – nyögött fel EmTyb.
- Inkább te mondd meg nekem, hogy mit kerestek ti itt? – feleltem azonnal.
- Minek kell neked mindent tudnod? – fordította felém a fejét EmTyb kissé gúnyoros tekintettel.
- Mert kíváncsi vagyok – vontam vállat.
- Ez fog egyszer Leah világába vinni!
EmTyb megjegyzésére felnevettem: - Hogyne! Egy halhatatlant mégis hogyan visz el a halál ura?
- Ne nagyzoljunk! Ne nagyzoljunk! Te is csak egy végzetúrnő vagy, semmi más… mindenkit elér egyszer a halál…
Altemyr eközben vizet melegített, majd mindenféle gyógyfüveket hajigált bele. Fűszeres illat terjedt szét, ami mintha megtisztította volna a levegőt körülöttünk.
- Nem vagyok végzetúrnő… csak egy kíváncsi kalandor, aki valahogy ide került… – vontam vállat a tűzbe bámulva.
Hirtelen rám tört, hogy mekkora marhaságot csináltam azzal, hogy nem mentem el Mycorheával és hogy összetörtem az átjárót. Ki tudja, mikor találok egy másikat? Ki tudja, hogy egyáltalán találok-e másikat? Merthát Leah ugyan ígéretet tett arra, hogy hazajuttat, de már régen megtanultam, hogy ne bízzak meg egy hatalomvágyó isten szavában.
- Valahogy? – nevetett fel a sárkány furcsa gurgulázó torokhangon. – A hegy mélyéből leginkább!
- Nem! – néztem rá keményen. – Én nem vagyok közületek való!
Ahogy ezt kimondtam azonnal rájöttem, hogy mi is a legfőbb gondom ezzel a világgal.
Néhány percig csendben bámultam a tüzet, csak EmTyb szuszogását lehetett hallani és Altemyr ténykedésének halk neszeit.
- Szóval mit kerestek ti itt? – néztem fel végül a nőre és a sárkányra.
- Örülj neki, hogy erre jártunk és megmentettünk a zombi élettől!
- Nagyon örülök – bólintottam. – És tényleg hálás vagyok érte!
Néhány percig csendben néztünk egymásra. Altemyr nem érezte úgy, hogy mesélnie kellene, hiszen nem is ismert, EmTyb viszont láthatóan vívódott kissé, hogy válaszoljon-e vagy sem.
- Ha bárkinek elárulod, megkereslek és elevenen felfallak! – emelte fel végül a fejét.
- Legalább vége lenne a halhatatlan életnek – feleltem kissé gúnyosan.
- Nem viccelek! – nézett rám kemény tekintettel.
Ahogy így végignéztem a hegyes, erős fogakon, valahogy mégsem tűnt vonzó lehetőségnek, hogy valóra váltsa a fenyegetését.
- Rendben! – bólintottam.
EmTyb nagyot sóhajtott, halvány szikrák pattogtak ki a fogai közül.
- Altermyrt még a Hegy mélyén ismertem meg… Harcos család sarjai vagyunk mind a ketten… nem is volt kérdés, hogy a Felszín visszafoglalásában mind a ketten részt veszünk… - ahogy EmTyb mesélni kezdett a nő mozdulatai kissé lelassultak. A főzetből valamiféle kenőcsöt készített.
- Aztán valahogy senki sem számított arra, ami történt… Nem voltam ám mindig sárkány… valaha nekem is rendes testem volt, mint nektek… - Altamyr arcán megrándult egy izom, mintha az emlék fájdalmasan végigszaladt volna az egész testén. – Óvatlan voltam és mindenképpen bizonyítani akartam, hogy nálam jobb harcos nem létezik. Hiába esketett meg Altamyr, hogy vigyázok magamra… természetesen a hősi halottak első sorát gyarapítottam…
- Mikor megláttam, ahogy a teste összecsuklik, mint egy rongydarab, azt hittem szétszakad a lelkem – meredt a tűzbe Altamyr, ahogy hirtelen átvette a szót. – Hiába verekedtem át magam ezernyi támadón, mire odaértem, már csak az üveges tekintetébe nézhettem bele. Nem is nagyon emlékszem, hogy a csata mikor és hogyan ért véget… az egyetlen dolog, ami belém égett a néma csend, ami körülvesz… Körülöttünk halottak… szerteszét heverő testrészek, a barátaink, az előljáróink, az Ellenség… mindenhol csak halottak, vér és a dögevők… Ekkor jelent meg egy férfi… nem is nagyon fogtam fel, hogy mit mondd, csak egy szót hallottam meg, hogy visszaadja nekem EmTybet… gondolkodás nélkül bólintottam… Elképzelhetetlen fájdalom járta át a testem… Aztán már csak az elégedetten felizzó tekintetet látom magam előtt…
Altamyr itt elhallgatott. Néhány percig néztem, hogy a sárkányra, hol a nőre, hogy valamelyikük elmesélje, hogy mi is történt.
- Leah vicces kedvében lehetett, mert egy sárkány testét kaptam, ami csak akkor élhet, ha Altamyr mellettem van… nem, ez így nem helyes… ha bennem van…
- Mi? – nyögtem ki döbbenten.
- Nem tudom elzárni az élettől, ezért kerestük meg ezt a helyet, ahová a madár se jár… itt biztos nem érhet minket váratlan támadás…
A történet mesélése közben Altamyr elkészült a kenőccsel, amit készített. Egy részét kis tégelybe töltötte, amit lezárt és a zsákba süllyesztett, másik részét átnyújtotta nekem:
- Segíti, hogy rendbe jöjj – mondta.
Amikor átvettem, láttam, hogy a bőröm bomlása megállt, de a megszokott regenerálódás, amit olyan természetesnek vettem már az évek során, nem indult meg.
- Szóval, ha jól értem, Leah összekötötte az életeteket?
Kérdésemre összenézett a sárkány és a nő. Altamyr megsimogatta a sárkány nyakát.
- Így is lehet mondani – bólintottak.
Meg kell hagyni, még mindig nem értettem, hogy mi is az átok azon kívül, hogy EmTyb sárkány testet kapott… ez a része viszonylag könnyen orvosolható bajnak tűnt… legalábbis nem tudtam elképzelni, hogy valamely istenség, mondjuk Elenois, ne tudta volna visszaadni a férfi testét.
Bekentem a kezem és az arcom a kenőccsel, de nagyon hamar megbántam. A kenőcs égető-viszkető érzéssel marta a bőröm.
- Mi a jó fene ez? – hajítottam le a földre mérgesen.
- Segít, hogy túléld! – úgy tűnt EmTyb számára szórakoztató, hogy tehetetlenül szenvedek az érzéstől.
- Ezen a fennsíkon más törvények élnek, mint Ghalla egyéb tájain. Ez a terület Leah fennhatósága alá tartozik… a halál, az elmúlás helye ez… de legalább a varázslatai itt nem élnek…
Altamyr lassan összepakolt mindent a zsákba és a sárkány hátára erősítette azt.
- Máris? – kapta fel a fejét EmTyb.
Altamyr letérdelt a sárkány elé, majd megsimogatta a fejét. Tekintetemet a tűz pattogó szikráira fókuszáltam… kínosan nem volt közöm a búcsújukhoz…
A magasból egy csillag fénye vonta körbe a sárkányt és a nőt, amely áthatolt a varázskupolán is. Altamyr felállt majd lassú léptekkel a sárkány mellkasa felé sétált, hogy aztán egy megvonagló mozdulattal eggyé váljon vele.
Kitágult szemekkel néztem ami történt… amint a nő alakja EmTyb pikkelyi mögé olvadt a sárkány felsóhajtott, mintha eddigi erőtlensége azért lett volna, mert Altamyr rajta kívül volt.
Ekkor értettem csak meg, hogy Leah segítsége mekkora átok a számukra.
EmTyb felállt, meglengette szárnyit, mintha kirázná belőlük a zsibbadtságot. A légáramlatra elaludt a tűz, ezernyi szikrát hányva szerteszét, megperzselt a porszag terjedt szét.
- Leviszlek innen! – hajtotta be egyik lábát.
- Hátöööö… - nyögtem ki nagy hirtelen, felkaptam a hátizsákom és a köpenyem, majd gondolkodás nélkül felkapaszkodtam a hátára.
- És ahogy ígértem, ha valakinek elárulod, amit itt láttál, hallottál, meghalsz! – fenyegetése most valóban elgondolkoztatott.
- Bízhatsz bennem! – bólintottam, mire elrúgta magát a földről és a magasba emelkedett.
A hajnal pírja felbukkant a látóhatár szélén, talán ezt érezhette meg Altamyr is. Felnéztem az égre, a csillag halványodó fénnyel táncolt még az égen.
EmTyb néhány szárnycsapással maga mögött hagyta a fennsíkot.
- Hová akarsz menni? – kérdezte.
- Fogalmam sincs – vontam vállat.
- Hozzánk? – hajtotta hátra a fejét kérdően.
- Nem köszi… egyelőre elég volt, amit láttam ott… - ráztam meg a fejem.
- Akkor kiteszlek itt! – vett egy mély ívet hirtelen, majdnem leestem a hátáról, ahogy egy megfelelő méretű tisztást közelített meg.
„Mycorhea sosem csinált ilyeneket…” - morogtam kicsit magamban mikor lekászálódtam a sárkányról, mire EmTyb a korábban már hallott gurgulázó hangon felnevetett.
- Egy griff? – felelte becsmérlően.
- Mi bajod a griffekkel?
- Ugyanmár! – lendítette meg a farkát unottan.
- Többre képesek, mint hinnéd! – feleltem harciasan.
- Semmi kétség, hogy szembe szállhat egy sárkánnyal, node azért legyünk tisztában az esélyekkel!
- Maradjunk annyiban, hogy láttam én már griffek elől kétségbeesetten menekülő sárkányhordát!
- Ugyan hol?
- Annyit mondhatok, hogy itt Ghallán lehet, hogy viszonylagos békességben megéltek egymás mellett, de más világokon bizony nincs ilyen… Emlékszem az I. Sárkányháborúra…
- Mire? – nézett rám EmTyb meglepetten, nagyjából, mintha egy elmebajost látna maga előtt.
- Legyen elég annyi jó tanács, hogy ne becsüld le a griffeket! Köszönöm, hogy lehoztál!
Majd a tálkát megemelve Emtyb mellkasa felé fordultam: - Köszönöm a kenőcsöt!
Úgy tűnt ezen a sárkány szintén jót derül, de nem nagyon érdekelt.
- Ne kódorogj túl sokat olyan helyeken, amiket nem ismersz! – bólintott EmTyb és néhány szárnycsapással a magasba emelkedett.

----------------------------

EmTyb: remélem kárpótoltalak ezzel!

Az utat hazáig csendben tettük meg. Mycorhea döntése jobban elgondolkoztatott, mint hittem volna. Nem engedhettem, hogy tovább maradjon Ghallán, mint én, de ha elválunk egymástól valószínűleg sosem kerülne haza Eleyranra…
A felhők fölött repülve úgy tűnt, mintha a nyomasztó gondok nem is léteznének, csupán az én kitalációm lenne minden… őszi betakarításra váró gabonatáblák és télre felszántott pihenni hagyott földdarabok váltakoztak egymás mellett, széles erdősávokkal megszakítva. Poros utak vezettek a nagyobb kereskedelmi városok felé, amelyen nyüzsgő parasztok hordták árujukat, hogy eladják.
A magasból láttam néhány egymással harcoló végzeturat is, ahogy éppen egymás lélekenergiáját veszik vagy ahogy állataikat trenírozzák. Néha egy-egy mellettünk elúszó felhő fátyolán átsejlett egy-egy tó vagy folyó csillogó kék víztükre.
Ghalla felperzselt, leigázott földje újra magára talált. Újra élni kezdett… a végzeturak nagyjából felosztották Ghalla földjét egymás közt, ők uralták most a Felszín minden élőlényét.
A távolban felcsillant a tenger kékje, sós levegő és köröző sirályok tették egyértelművé, hogy közeledünk a PÓK-ok erődjéhez.
Mycorhea elzárta előlem a gondolatait, úgy viselkedett, mint egy állat, nem úgy, mint a barátom.
Mikor földet értünk az erőd kövekkel kirakott főterén Mycorhea kissé idegesen megvárta, amíg lecsatolom róla az utazónyerget.
- Várj még egy kicsit! – simogattam meg félelmetesen erős csőrét.
„Mire?” – horkant fel azonnal.
- Kérlek, bízz bennem!
A griff fekete szemei kavarogtak, kissé tanácstalanságot is tükröztek, majd éreztem, hogy vívódását feladja.
„Hajnalig várok!” – bólintott végül, majd a szálláshelye felé lépdelt.
Az erődben szokatlan csend honolt. Néhány percig figyeltem, hátha ellenséges támadók elfoglalták az erődöt, amíg távol voltam… bár ez a gondolat amilyen gyorsan eszembe jutott, olyan gyorsan el is felejtettem. Ez nem Napkapu karcsú és könnyen támadható mágustornya volt. A PÓK-okkal kevesen mertek ujjat húzni.
- Ááááálllj meeeeeg!!! – hallottam Dimorak hangját az epikus emlékmű felől, közvetlenül azután, hogy felharsant Hiéna összetéveszthetetlen kacaja.
- Wááááááooooooáááááááá! – felelte Kyra, majd szinte felborított, ahogy a boltíven átvágtatva tovafutott.
Dimorak néhány pillanattal utána lökött fel.
- Bocs, Khetty! – vetette még oda gyorsan a nagy darab harcos, ahogy nagy lendülettel Kyra után döcögött, valami nagy darab rongyot lóbálva a kezében.
Tágra meredt szemmel néztem az egy szál buzogányt lóbáló Kyrát, ahogy karcsú, meztelenül teste eltűnik egy ajtó mögött.
- Hátöööö… - néztem Ösvényjáróra, aki kinyújtotta kezét, hogy felsegítsen.
- Azt hiszem valami varázsgombát etettek meg Kyrával a többiek… a hecc kedvéért…
- A többiek?
- Leginkább Hiéna…
- Leginkább? – vontam össze a homlokom.
- Szerintem úgy gondolta vicces lesz…
- Nem csak gondoltam… - jelent meg a felső mellvérten Hiéna és fuldokló nevetéssel letelepedett a szélére, miközben semmire sem használható tanácsokkal látta el Dimorakot.
- Beszédem van veled… ha ráérsz… - fordultam Ösvényjáróhoz ekkor.
- Rá – bólintott a pókvezér.
- De nem itt – indultam meg a lakótorony irányába.
Ösvényjáró követett.
Mikor felértünk a szobámba, kissé kifulladva töltöttem magamnak egy pohár vizet, majd Ösvényjáró felé nyújtottam egy másikkal, ő fejét rázva állt a lépcső végében.
- Hogy lehet, hogy még csak szaporábban se veszed a levegőt?
- Levitálás – legyintett unottan a vezér.
Saját eszemet elátkozva az plafonra néztem.
- Sose értettem, hogy miért lépcsőzöl állandóan… azt hittem ezzel tartod formában a feneked! – ült le Ösvényjáró az egyik kényelmes karosszékbe. – Szóval mi az a fontos, amiről beszélnünk kell?
Kinéztem az ablakon. Lassan lenyugodni készült a nap, a fehér és a vörös holdak már feljöttek az égre. Őszbe fordult az idő.
- Hoztam neked valamit! – mutattam az ágyra hajított összehúzott szájú zsákra.
- Nekem? Mit? – hökkent meg Ösvényjáró, de nem mozdult a székből.
Az ágyhoz léptem és a zsákot a pókvezér ölébe hajítottam. Fémes csattanással landolt az ajándék.
- Nézd meg!
Ösvényjáró gyanakodva húzta szét a díszes bársony zsák száját, majd megnyúlt arccal felnézett rám.
- Te… te… te…
- Én?
- Hogy hoztad el a mágustoronyból? Egyáltalán mikor jártál ott?
- Most voltam ott… a hogyan… nos… azt hiszem, az úgysem érdekes…
Ösvényjáró áhítattal húzta le a zsákot a kesztyűkről. Mintha egy gyerek kapta volna meg az évek óta áhított ajándékot.
Végigsimított a lemezeken, a hajlításokon, az összetartó kapcsokon, majd komolyan rám nézett, mint aki hitelen ébredt fel.
- Én tartom a szavam!
- Reméltem is! – bólintottam.
Ösvényjáró felállt a székből és lefelé indult, a lépcső tetején megállt és rám nézett:
- Búcsúmulattság?
Csillogó szemébe nézve elmosolyodtam: - Remélem, van entbogyó pálinkád!
- Nekem ne lenne? – tárta szét a karját, aztán eltűnt a lejáróban.
Néhány perc múlva felharsant a hangja az udvarról, ahogy teli tüdőből ordibálva parancsokat osztogatott a vár népének, miszerint két órán belül olyan lakomát teremtsenek a főtéren, amilyet még nem látott Ghalla.
Eközben összeszedtem a szobában a holmijaimat. Ruhákat, fegyvereket, ékszereket, mindazt, amit itt tartózkodásom alatt gyűjtöttem.
Az ágy alá benézve megtaláltam Acabo rongyát, amit még Napkapuban csent el valakitől és azóta nem volt hajlandó máson aludni, csak azon. Az arany bőrű manó… vajon mi lehet most vele?
Mikor végignéztem az összepakolt holmikon rájöttem, hogy igen kényelmessé váltam. Egyrészt a pókoknál töltött idő alatt rengeteget gyűjtögettem, másrészt hozzászoktam, hogy eddig Mycorhea mindig mindenhová elvitt… engem is és a csomagomat is… eddig…

Az erőd lakói nem igazán tudták, hogy minek köszönhetik a lakomát, vigasságot, de nem is nagyon kérdezgették. A mézsör, pálinka és bor fogyásával egyenes arányosságban eredt meg Hiéna nyelve és hangosodott kacaja. Mire a fekete hold is megjelent az égen, szinte már mindenki részegen dülöngélt a székén:
- Az az egyetlen kívánságom, hogy egyszer Hiéna bundája legyen az ágyelőm! – emelte magasra a korsóját Ösvényjáró.
- Micsodaaa? Az én bundám? Azt lesheted! Előbb lesz a fejed trófea a falon!
- Mint ahogy szegény hörcsögöm! – tette hozzá Dimorak feddő hangon.
- Jól van na! Nem tudtam, hogy a tiéd! De ha megnyugtat, nagyon finom volt!
- Finom volt??? Méghogy finom! Szerinted ki fogja lepisilni az epikusok lábát ezentúl?? – emelkedett fel kissé az asztalra támaszkodva a kopasz harcos.
- Hát majd ő! – mutatott Hiéna szemtelenül az asztal túlsó felén csendben ücsörgő Darára.
- Elmész te a tudod hová! – felelet csendesen a mutatott személy, fel sem nézve a kupájából.
- Ne mondjátok, hogy Kyra harci futása nem volt szórakoztató?! – váltott témát gyorsan Hiéna.
- De mondjuk! – felelte dühösen a megszégyenített.
- Nekünk tetszett a látvány!
- Hogy égjen a retinádba, mert többet ilyen nem látsz! – sziszegte a végzetúrnő dühödten.
Valamivel a csillagok első fénytánca előtt felálltam az asztaltól és a szobámba vonultam. Tudtam, hogy a mulatozás nem tart már sokáig, én pedig mindenképpen útra akartam kelni a hajnali nap első sugaraival.
Hideg marok szorítására és ütemes noszogatására riadtam fel.
- Ébredj! – suttogta egy hang.
Az ágy melletti fáklyatartóban lévő és a hívatlan vendég által hozott fáklya megvilágította az arcát. Ösvényjáró volt az, az bomlásnak indult arc így álomból riadva még gyomorforgatóbbnak tűnt. Ráadásul, mintha némelyik kelés a képén még mozgott is volna… nem akartam tudni, hogy mitől.
- Mit akarsz?! – kérdeztem morgósan, nehezen rejtve el undort.
Próbált minél távolabbra húzódni a rothadó bűzt árasztó pofától. Ösvényjáró boldog mosollyal villantotta ki fogait is, kedvtelve nézve az így keltett viszolygást, majd teátrálisan körbenézve csak ennyit mondott:
- Öltözz, mutatni valóm van a számodra!
- Mi az, ami nem várhat reggelig?
- Azt hittem minden vágyad, hogy elvigyelek az átjáróhoz, de felőlem várhat… – vigyorodott el a lélekszívó, és mosolya csak még szélesebbé vált, amikor egy hirtelen mozdulattal elkaptam a karját és élesen megszorítottam.
Azt hittem fájni fog neki, de olyan érzés volt, mintha málló húst szorítanék, undorom ellenére közvetlenül az arcába sziszegtem:
- Ha az átjáró nem valódi, megfizetsz minden eddigi cselszövésedért! – majd kissé álmatagon már belefogtam az öltözködésbe.
Ösvényjáró addig élvezte a látványt, amíg magamra nem kanyarítottam a ruhadarabjaimat. Mikor az ágy szélére huppantam, hogy a csizmámat is felhúzzam, felsandítottam az elégedetten szemlélődő pókvezérre:
- Rég láttál már ilyet?
- Nem igazán – vont vállat a vezér.
- Akkor, mit bámulsz ennyire?
- A végzetúr kihasznál minden lehetőséget, amit az élet elé sodor – felelte
Néhány pillanat múlva magamra kanyarítottam az utazóköpenyemet, felkaptam a hátizsákot, amibe a holmijaimat gyömöszöltem és néma csendben követtem lefelé a lépcsőn Ösvényjárót.
Útjuk hosszan vezetett, ki a toronyból, át az udvaron megkerülve több építmény. A megcélzott épületben a kínzókamrát, illetve annak lejáratát véltem felfedezni.
Ösvényjáró körülpillantott, majd a legnagyobb csendben elforgatta a nagy vasalt ajtó két szárnyát összefogó vaslánc lakatjában a kulcsot, amit az imént vett elő valahonnan a ruhája alól.
Szinte hangtalanul tárta ki az ajtót és besurrant a nyitott résen.
Kint álltam a félig nyitott ajtó előtt, mígnem megéreztem Mycorhea légvételét a nyakamban.
„Miért hívtál?” – hangja morgós és feddő volt. Ő is aludt.
- Gyere velem! – tártam szélesebbre az ajtót, amelyen szemmel láthatóan nem fért be a griff.
„Hogy mehetnék?!” – horkant fel a griff.
- Tudom, hogy mire vagy képes! Otthon nagyon jól ismerem a néped!
„Otthon…?” – most először éreztem meg, hogy Mycorhea is tisztában van azzal, hogy ha szétválunk, valószínűleg sosem térhet vissza Eleyran világába… mégis ezt választotta inkább, minthogy segítsen valamiben, aminek az erkölcsi helyességét erősen megkérdőjelezi.
- Én tudom, hogy képes vagy az átváltozásra! Csak legalább néhány perc erejéig tedd meg! – simogattam meg a nyakát.
Mycorhea érezhetően remegett. Talán a félelemtől, amit az ismeretlen tartogat számára, talán attól, hogy megmutassa a másik énjét… azt, amelyet Eleyranon minden további nélkül láthatnék… talán attól félt, hogy már nem tudta már, én ki vagyok és mik a szándékaim… ezt sosem tudtam meg.
Aztán éreztem, ahogy a fekete tollak felborzolódnak, az éjszaka sötétjében is fényesen világítottak. Miközben magasba csapta fejét, csőrét néma kiáltásra tárta, összeszorítottam ujjaimat és egy kitépett csomóval a kezembe hátra léptem.
Utazóköpenyem alá rejtettem a zsákmányolt tollakat, majd vártam, míg a különös átalakulás megtörténik.
Ritkán láthat ilyet ember… végzetúr pedig sosem, hiszen a Ghalla földjén élő griffek állatokként voltak tartva… így állatokká is váltak… hogy volt-e valaha képességük arra, hogy átváltozzanak, nem találtam utalást sehol.
A hideg kövezeten térdelő mezítelen férfi zihálva kapkodta a levegőt. Elővettem és ráterítettem a köpenyt, amit neki készítettem be. Fekete éjsötét bársonyt.
A férfi felnézett, különös madárszerű tekintetében olvasni tudtam.
- Hazamegyünk – bólintottam mosolyogva.
- Aztaaaaaa! – lépett elő a nyitott ajtó mögött eddig lopva leskelődő Ösvényjáró. – Sosem láttam még ilyet!
- Nem is hiszem, hogy fogsz! – támogattam fel Mycorheát. – És most mutasd az utat!
Szorosan haladtunk a pókvezér nyomában. Jártam már kínzókamrában korábban, de az erődben lévő felszereltsége és látványának brutalitása megdöbbentett. Ahogy a vár lakói kinézetük által sem hagytak kétséget sötét lelkük felől, úgy a helység is ezt sugalmazta.
Egy hosszú folyosó nyújtózott előttünk, amelyről mindkét oldalon cellák nyíltak. Ezekben, ahogy elhaladtunk előttük, rémségesen eltorzult foglyokat láttam. Némelyik ájultan lógott láncain véresre korbácsolva, mások könyörögve sikoltoztak felénk egy spanyolcsizmából. De voltak olyanok is kiknek testén hatalmas égési nyomok látszottak, volt ki a vallatólétrán feszült és egy, akinek a nyelve alá éles vasat helyeztek. A szájából véres hab csorgott ki, mikor valamit mondani próbált.
Őszinte részvéttel gondoltam azokra a szerencsétlenekre, akik ide kerültek valaha is.
- Ez a kedvencem! – kacsintott hátra Ösvényjáró, mikor megkocogtatott egy vasszüzet, amelyből csak egy fej látszott ki.
A folyosó végéhez érve röviden kopogtatott a falon, majd egy téglát benyomva egy titkos ajtó tárult ki előttünk. Ösvényjáró gondolkodás nélkül belépett, mi pedig sietve követtük a borzalmas hörgések elől menekülve.
A pókvezér gondosan visszazárta az ajtót, majd megfordult és a helység túlsó fala felé világított a kezében lévő fáklyával.
Ott kavargott valami, amit már olyan régóta szeretettem volna látni…
- Ez mindvégig itt volt? – nyögtem ki döbbenten a szavakat lassan tagolva.
- Itt hát – húzta ki magát Ösvényjáró büszkén. – Azt ne kérdezd, hogy került ide!
- És honnan tudod, hogy ez az átjáró a saját világomba?
Az opálszínű örvény átláthatatlan füsttel kavargott a falban… mintha a téglák része lett volna.
- Az biztos, hogy valami átjáró… - vont vállat Ösvényjáró kissé bizonytalanabbul.
- Valami átjáró? – hörrentem fel, mire Mycorhea megragadta a kezem.
Nyirkos volt a tenyere, láthatóan óriási kínokat élt át, hogy embertestbe zárja a griffet… talán évtizedek óta nem tett ilyet. Az átjáró felé húzta a kezem, így eltámogattam odáig.
Úgy tűnt Mycorhea megérzett valamit, amit én nem… vagy amire egyszerűen csak nem figyeltem oda… a tetoválásom… nem jelzett veszélyt… nem égette a bőrömet…
Felkaptam a fejem és az opálos örvénybe néztem… haza… hazamehetek… vége lehetne minden kínlódásnak itt Ghallán.
Mycorhea határozott vonásain könnyek csorogtak végig… kinyújtotta szabad kezét és benyúlt az örvénybe, majd felkapta a fejét és rám nézett.
„Hazamegyünk!” – jelentette ki a griff és szinte új erőre kapva megindult át a falon.
Néhány lépés után látszott, ahogy a bőrt átütik a tollak, a feje kezdett sas formát ölteni újra, egyre nehézkesebben járt két lábon.
Körbenéztem a helyiségben, túl kicsi volt ahhoz, hogy itt változzon griffé.
Kinyújtotta a kezét és ismét megérintette az örvényt, amely azonnal kristálytiszta üveggé változott, mögötte eltéveszthetetlenül Eleyran világa tűnt fel. A griffek hegyekkel körülzárt fővárosa, a Nagy Háború utáni időből. Úgy tűnt az átjáró egy nagyon széles barlang bejáratába vezet, amelyről be lehetett látni a felperzselt vidéket.
Mycorhea kissé értetlenül fordult vissza hozzám. A Nagy Háborúban elpusztult a főváros, szinte a népük is kihalt, a sárkányok felfalták gyermekeiket, leégették falvaikat, Mycorhea akkor tűnt el.
Én sem igazán értettem a dolgot:
- Talán kaptál egy esélyt, hogy jóvátedd a hibádat és megmentsd, akit lehet! – vontam meg a vállam.
„Te nem jössz?”
- De, mindjárt! – bólintottam, mire Mycorhea visszafordult az átjáróhoz és torz alakjával átmászott az üvegtisztaságú burkon.
Láttam ismét griffé válni, boldogan a levegőbe emelkedni, körbe repülni, majd visszatért a barlanghoz.
Előhúztam a köpenyem alól a griff tollát, az még mindig feketén csillogott a kezemben, odasétáltam az vízszerű üveghez.
- Tedd, amire rendeltek az isteneid!
„Az Isteneim?” – kapta fel a fejét a griff.
- Légy az a vezér, akit Eleyran történelmében úgy emlegetnek, mint a remetét, aki a pusztulás után eltűnt a világ szeme elől megsiratni népét, de újjáépítette a griffek országát és hű szövetségesévé vált a Duparmai királyoknak!
„Duparmai királyok?” – fordította el a fejét Mycorhea. Szinte láttam, ahogy agyában gyors egymásutánban cikáznak a gondolatok. A griffek nem voltak túl barátságos lények, magukba zárkózott, kissé arisztokratikus elkülönülésük Eleyranon sok népben visszatetszést keltett.
Én mindig rajongtam értük…
Mielőtt Mycorhea bármit is tehetett volna, felemeltem a kezem, varázsigét mormoltam. Egymáshoz tartott tenyereim közül elemi erővel tört fel varázslat, amely apró szilánkokra törte az átjáró üvegét.
Ösvényjáró a karomhoz kapott, hogy megakadályozza ezt, de túl messze állt ahhoz, hogy időben közbe tudjon lépni.
A szilánkok beterítették az egész szobát, a szétrobbanó üveg felsértette, szétszaggatta ruháinkat. De különös módon nem hullottak a földre, hanem lebegve megálltak a levegőben, mintha megfagyott volna a pillanat.
- Miért csináltad? – lihegte Ösvényjáró.
- Muszáj volt! – álltam fel eltökélt tekintettel. Arcomból vér szivárgott, ahogy egy darabka üveg csíkot vágott rajta.
- De hát mi van, ha én is át akartam volna kelni? – őrjöngött Ösvényjáró.
- Pont ezért volt muszáj!
- Óóóó, hogy az Istenek verjenek meg átokkal bőven!
- Köszi, megtörtént már! – indultam meg a kijárat felé.
Figyeltem, hogyan nyitotta ki Ösvényjáró a titkos ajtót, így nem volt különösebben nehéz megtalálni a helyes kombinációt. Olyan gyorsan vágtam át a kínzókamrán, ahogy csak tudtam.
A szabad levegőre érve a nagy, csiszolatlan kövekből épült falnak dőltem és szaporán szedtem a levegőt.
Néhány perc múlva Ösvényjáró utolért, visszaláncolta a kínzókamrát és mintha mi sem történt volna, hűvös nyugalommal felém fordult.
- Nem láttad Hype-ot valahol? – kérdezte tárgyilagosan. – Egész este nem bukkant fel sehol.
- De.
- Tényleg?
- Muszáj volt felfrissítenem a sormintákat az Arénában, mielőtt elmegyek.
- És mégis hová fogsz innen menni?
- Nem tudom – hajoltam le az épület tövébe ejtette csomagomért.
- Még találkozunk! – emelte fel fenyegetően a mutatóujját Ösvényjáró.
- Ebben nem is kételkedem! – bólintottam kissé hűvösen, majd hátamra vettem a csomagomat és nekiindultam.
Ismét egyedül… csakúgy, mint akkor, amikor megérkeztem erre az átkozott földre…

Mycorhea a magasba emelkedett és néma csendben szeltük át a távolságot.
Mikor megpillantottam Napkapu fehér tornyát, amely a holdak fényében fürdött, még inkább eltöltött a bűntudat.
Eszembe jutottak a mókás ugratások, az eszeveszett rohangálások a lépcsőkön, az elkészült épületek fölötti örömök, a Térkapu kipróbálásának izgalma, a háborúkban szerzett sérülések, a vér íze a környező erdőkben megejtett portyákban… A szép reményű mágustorony, boldog napjai…
Ahogy közeledtünk egyre érezhetőbbé vált valami más is, egy különös erő, amely jelenléte korábban nem tűnt fel… vagy talán csak megszoktam és ezért nem éreztem. A másik szirtről áradt, a lerombolt fekete toronyból, amelyben végülis sosem néztem körül.
Mycorhea módosított a röppályáján és arrafelé vette az irányt. Mivel itt ritkán nőttek a fák, a griff könnyedén leszállt a romok tövében. A vörös és a fekete holdak fényében úgy tűnt, mintha a növényzet levetkőzte volna az álarcát, amit a nappali fényhez ölt fel. Kicsavarodott, göcsörtös ágak, vonagló bokrok, elüszkösödött állattetemeket láttam körös-körbe.
„Hátborzongató hely!” – jegyezte meg a griff, miközben tollait felborzolta és támadástól tartva nézett körben, miközben hegyes a füleivel a neszeket hallgatta. Tudtam, hogy az első gyanús jelre a mancsai közt találnám magam, miközben szárnyalunk az ég felé.
- Mindig is az volt – bólintottam a griffnek.
A tetoválásom is fájdalmasan égető érzést okozva megvonaglott.
„Remek!” – vontam ki a kardom és megindultam a romok közé.
Égett hús bűze csapta meg az orrom, majd elsuhant egy sötét árny mellettem.
„Imádom, mikor ilyen helyekre merészkedsz!” – éreztem meg Mycorhea csőrét a hátamon, ahogy előre taszított kissé.
- Maradj itt kint inkább és figyelj! – simogattam meg az állat nyakát.
„Ezen a világon nem tudok átalakulni” – rázta meg a fejét sajnálatkérően az állat.
- Maradjon is meg ez helyi specialitásnak! – próbáltam viccelődni… roppant csekély sikerrel.
Ahogy a két oldalt lerombolt védfal mentén tovább indultam a bejárat felé, egyik kezemmel hozzáértem az egyik kőhöz.
- Iiiittt vaaaaan!
Az alig hallható hangtól megborzongtam… jobban, mint EmTyb harci üvöltésétől… Hátra fordultam, de csak a griff figyelő alakját láttam.
Egy lépést haladtam előre. Ezúttal nem történt semmi. Ekkor ismét hozzáértem a kövekhez…
- Iiiittt vaaaannnnn! – suhant el egy árnyék előttem ismét.
Azonnal elengedtem a követ, a szívem a torkomban dobogott.
„És emellett a hely mellett éltünk békében egész eddig?!” – villant át az agyamon rémülten.
Kissé összeszedtem magam és ismét előre araszoltam. A valaha volt kapu üres feketeségben tátongott. A holdak és csillagok fénye nem hatolt át a fekete köveken.
Megálltam a kapu tövében és megérintettem az egyik törött követ. Ekkor egy tucatnyi sötét árnyék kelt életre. Mintha csak erre az érintésre vártak volna évezredek óta. Körbeburkoltak, mintha valami táncot lejtettek volna körülöttem és folyton azt suttogták:
- Iiittt vaaan!!
„Jó, jó, hogy itt van, de kicsoda?” – gondoltam.
Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, bár korábban még csak hasonlót sem éltem át soha. Hirtelen eszembe jutott a szertartás… amikor megidéztük Erutol szellemét…
Valahogy erő töltött el az emlékre, mintha egy griff ereje szállt volna meg.
Az árnyak tovább köröztek, de lassan nemcsak engem vettek körbe, hanem a valaha volt torony romjait is, majd egyre magasabbra táncoltak. Ténykedésük nyomán, mintha a romok újra falakká alakultak volna. Minden fényt elnyelő, mégis csillogó fekete falakká.
Mikor befejezték táncukat, a kapu mellett két oldalon egy-egy koponyafejbe állított fáklya hirtelen lángra lobbant. Egyáltalán nem tűnt jó ötletnek, hogy mindezek után be is menjek ebbe a bizarr toronyba.
Elengedtem a követ, amelyhez eddig szinte hozzátapadt a kezem. Vártam, hogy a torony képe erre majd eltűnik, mint egy illúzió, de nem így történt… masszívabbnak és szilárdabbnak tűnt, mint a fehér párja a szirt túloldalán.
Egy bizonytalan pillantás Mycorheára és mielőtt megakadályozhatta volna, beléptem a sötétségbe.
Valóban szinte tapintható volt a sötétség. Botorkálva indultam előre, ahol a széles lépcsősort sejtettem. Hamarosan orra is buktam az első lépcsőfokban. Ahogy egyre feljebb haladtam, úgy kezdett oszlani a ködszerű sötét.
Mire az első szintre értem már láttam néhány fáklya imbolygó fényét. Feljebb indultam. Úgy sejtettem, hogy ha ez a torony Napkapu pontos mása, akkor még két szintet kell megtennem a könyvtárszobáig.
Mire felértem a sötétség teljesen eloszlott, fekete szőnyegen lépkedtem felfelé, állati és emberi koponyákban fáklyák világították meg a lépcsősort. A feketemárványból faragott korlát olyan volt, mintha elszenesedett csontokon egy óriási kígyó tekeregne végig. A lelkemben éreztem a sötét félelmet. Azt a fajtát, amit Mortazor halála óta nem éreztem.
Az akkor még nem ismert Sötét Nagyúr szolgájának eltorzult képe még most is élénken élt az emlékeimben.
Megérkeztem a könyvtárszobához, halvány fény szűrődött ki a boltíven keresztül. A szobában csupasz falakat találtam csupán. A mennyezetről egy kerékre fekete gyertyákat olvasztottak, évszázados pókháló és por vonta körbe csakúgy, mint a láncot, ami tartotta. Cseppet sem volt bizalomgerjesztő hely.
Mindennél jobban éreztem, hogy jobb lenne elfutni innen jó messzire.
Átléptem hát a boltív alatt.
Ekkor a falak kövei, megvonaglottak… a fekete kövek csillogása felerősödött, mintha a kövekbe zárt lelkek próbáltak volna szabadulást törni maguknak.
A sötét árnyak, akik a tornyot felépítették most a szobába özönlöttek, körbe forogtak. A halálon túli sikolyok, reszelős hangok lassan érthető szavakká váltak.
- Iiiittt vaaaaaan…
Olyan áhítattal jelentették ki ezt a lelkek, mintha egy régen várt isten tért volna vissza…
„Chara-din!” – néztem körbe rémülten, igyekeztem kihátrálni a szobából, de az ajtónál kemény falnak tapintottam a levegőt.
Az árnyak összesűrűsödtek a szoba közepén, a fekete gyertyák lángra lobbantak égett por szagával árasztva el a szobát. Ahogy lábunk körül elült a por, felnéztem.
A szoba közepén nekem háttal egy díszes harci vértbe öltözött férfi állt. Ismerősen rövid, fekete haja volt, harci öltözékéből kilógó bőre kéken világított.
- Már megint? – nyögtem, mire az alak megfordult.
Elégedetten nyújtóztatta ki tagjait, mintha eddig valahol kuporognia kellett volna.
- Nem is örülsz nekem?
- Dehogynem – bólintottam azonnal.
- Ne hazudj nekem! – csattant fel, bár olyan érzésem volt, mintha pontosan tudta volna, hogy mit fogok mondani.
A magára öltött test azonban bármennyire is tetszetős volt, nélkülözte a lelket… Dzsó lelkét… Büszkén felszegtem hát a fejem, bár éreztem, hogy valaki olyannal van dolgom, aki pusztán az akaratával elveheti az életem.
- Jó ideje figyellek! – kezdte.
- Hát ez remek – dünnyögtem.
- Ne vágj a szavamba! – dühe azonnal átterjedt a falakra, vörösen felizzottak a kövek körülöttünk, bár a szeme hideg maradt, egy pillanatra se szakította meg a szemkontaktust.
- A nevem Khetty…
- Tudom, hogy ki vagy! – legyintett egyet türelmetlenül kesztyűs kezével a nagyhatalmú, majd hátat fordított nekem és az ablakhoz sétált. – Rég nem szimatolhattam Ghalla tengeri levegőjét!
Majd bosszús arckifejezéssel visszafordult felém.
- Ennek a toronynak már rég fel kellett volna robbannia! – mutatott ki az ablakon.
- Volt rá esély, hogy megtörténik!
- Ah! Nem is értem, hogy minek vesződöm veled! Nincs benned becsvágy, nincs benned elég kitartás, nincs benned semmi, ami alkalmassá tehetne a feladatra!
- Ez megnyugtató… akkor azt hiszem, ebben meg is egyezhetünk…
- Ne feleselj, mert kitépem a nyelved! – sziszegte a férfi.
Ezúttal villogott a tekintete, érzékeltetve, hogy nem csak üres fenyegetőzésről van szó, így nagy nehezen megálltam, hogy ne válaszoljak azonnal valami csípőset.
- Tudod, mi ez? – mutatott fel hirtelen egy kártyalapot.
- Sose láttam – ráztam meg a fejem, bár a lap közepén álló alak, mintha emlékeztetett volna valakire.
- Mit tudsz te erről a világról? – szűrte a fogai közt a férfi nem kis becsmérléssel.
- Őszintén? Nem sokat! Csak megpróbálok itt túlélni és megtalálni az utat hazafelé – vontam vállat.
- És meddig mennél el, hogy megtaláld az átjárót? – forgatta meg a kártyát az ujjai közt elgondolkozva.
„Hazudj! Hazudj bármit!” – suhant át az agyamon, majd így szóltam: - Egy határig…
- És átlépnéd-e a határt, ha az élet múlna rajta?
- Egy örökéletűnek a halál maga a megváltás… - próbáltam elejét venni egy esetleges zsarolásnak.
A férfi felnevetett. Gúnyos kacaja bekúszott a sejtjeim közé.
- Ki beszélt rólad? – a kezei között áttetsző zöld gömböt formázott. A kavargó varázsgömbben felbukkantak arcok… ghallai életem során megismert arcok…
- Hozd el nekem ennek a kártyának a párját!
- Mit?
- A császár egykori főmágusa őrzi! A Halál Lehellete! Meg fogod ismerni, ne aggódj!
- Minek hoznám el?
- Mert a barátaid egytől egyig meghalnak különben! – dörrent a férfi, miközben gúnyos mosolyra húzta a száját: - Vagy már el is felejtetted ezt itt? – mutatott Dzsó testére.
- Nem – ráztam meg a fejem csendesen.
- Akkor minden bizonnyal örömmel elhozod nekem azt a kártyát!
A test lassan elmosódott, ahogy az árnyak kezdtek újra mozgásba lendülni.
- És mégis kinek kellene megtennem ezt a szívességet?
A férfi ismét gúnyosan felnevetett, majd gőgösen kijelentette:
- Lord Erutol vagyok! Chara-din Kapitánya!
Mikor a teste szétfoszlott és az árnyak köröztek már csak a szoba közepén még hallottam, ahogy gúnyos, szívből jövő kacajjal hozzáteszi:
- Keresd azt az átkozott méregkeverőt, ha azt hiszed, az ármánya segít megakadályozni bármit is!
Mintha a gondolataimban olvasott volna, így utolsó mondata jobban letaglózott, mint az egész beszélgetés.
Az árnyékok szétfoszlottak. Azt vártam, hogy a kövek azonnal inogni és mozogni kezdenek, de nem történt semmi. A fáklyák továbbra is világítottak, a torony pedig olyan stabilan állt a helyén, mintha sosem rombolták volna le.
Kissé zsongó fejjel siettem le a lépcsőkön.
„Incu bajban van… méghozzá nagy bajban… és honnan tud ez az alak mindent?... Vagy legalábbis majdnem mindent...? És ki a fene az a császári főmágus… vagy volt főmágus vagy mi a csoda… és… a Halál Lehellete…” – kényszeredetten elmosolyodtam.
„Leah-nak konkurenciája akadt? Ezért akarja megakadályozni a nagy visszatérést… elvégre hogy venné ki magát, hogy magát a halál misztikumát egy kártyalap helyettesíti?”
Mychorhea még mindig pattanásig feszült idegekkel várt a kapu előtt. Mikor elhagytam a fekete tornyot, a fáklyák fénye kialudt.
„Jól vagy?” – lépett hozzám a griff. Tollaiban sikerült megkapaszkodnom.
- Nem hiszem – a gyomrom émelygett, a fejem zsongott.
Négykézlábra ereszkedtem és próbáltam uralkodni remegő izmaim felett.
„Nem tűnik ez annyira jó hírnek” – sandított a griff a fekete toronyra.
- Nem. Egyáltalán nem az… - kapaszkodtam bele az erős mancsokba. – Mi lenne, ha találnánk egy átjárót és haza mennénk? – néztem fel rá kérdőn.
„Mi lenne? Az lenne, hogy végképp cserben hagynánk mindenkit!”
Éreztem, hogy a menekülés ilyen formája nem elfogadható egy büszke griff számára.
- Azt se tudom, hogy mit akarnak tőlem ezek! – hadonásztam a torony felé.
„Egy kártyát! Megszerezzük és kész!”
- Mégis honnan? Kitől?
„A császár volt főmágusától!”
- Óóóó, ne mondd! És mégis ki az? És hol van? És ne adja az ég, de mi van, ha már meghalt vagy kétezer éve? – csattantam fel dühösen.
A griff kissé toporgott, majd nagyot sóhajtott. Csend telepedett közénk. Az erdő neszezését madárdal váltotta fel. A napfelkeltetét üdvözlő vidám trillázás.
- Incu is bajban van… talán nem is tudja… Nem fog ez másként menni… csak akkor, ha… - sóhajtottam én is, majd felálltam.
Lesöpörtem magamról a rám ragadt avar leveleit.
- A legjobb, ha mindjárt hozzá is kezdünk! – másztam fel a griff hátára.
„Biztosan ez lesz a legjobb megoldás?” – kérdezte Mycorhea mielőtt a magasba emelkedett volna.
- Ha nem akarod végigcsinálni, nem kell. Elengedlek, amint visszavittél a Pókok erődjébe!
A griff nem válaszolt erre, éles vijjogással a magasba emelkedett, tett egy kört a fekete torony körül, majd néhány szárnycsapással átszelte az öblöt és leszálláshoz készülődött Napkapu tornya mellett.
A gyakorlótér és az aréna kissé elhanyagolt állapotban volt, a torony falait repedések csúfították el, a felsőbb szinteken néhány betört ablak emlékeztetett egy korábbi háborúra.
Gill halála és Kovi távozása óta láthatóan nem túl sikeresen folyt az építőmesteri munka. A Katalizátor olyan volt, mintha krákogott volna a lélekkút fölött, ami színültig volt lélekenergiával… ilyen látványt korábban elképzelni sem tudtam volna…
A tenger felől régen szimatolt sós levegőt hozott a szél.
„Nem lehet!” – toppantottam és elnyomtam az előtörni készülő emlékeket és érzéseket.
A díszes főkapunak nyoma sem volt már. A kovácsoltvas pántokon egyszerű deszkákból eszkábált ajtó lógott, attól féltem, hogy ha megkocogtatom a vaskarikával kettétöröm. Benyitottam hát kérés nélkül.
A torony belülről is ugyanolyan elhanyagolt kinézetű volt, mint kívülről. Az első emelet körfolyosóján egy lyuk tátongott, amely egy szinteken keresztül átütött kődarab nyoma lehetett és amely ugyanott hevert, ahová lezuhant, megtörve a márványpadló poros kövezetét, ki tudja mikor.
A konyha felől nem hallatszott Lia jól ismert csörömpölése, kissé berúgtam a lábammal a lengőajtót, enyhe por kavarodott fel erre a padlóról. Mikor utoljára itt jártam még élénk beszélgetés és jó hangulat áradt a közös étkezés örömeként.
Nagyon sóhajtva elindultam az emeletekre. A kitört kupolát helyettesítő ponyvát meg-megcibálta a szél. Ezt a csapkodást leszámítva nem sok mozgást tapasztaltam.
Hamar elértem a Kesztyűket őrző szobát, előhúztam a nyakamban lógó medált, amellyel könnyedén átléptem a tapintható varázsmezőbe.
És a szobában valóban megállt az idő. Mintha ugyanaz a nap lett volna, amikor a százisvarázs elkészült, mint Napkapu vidám kis hippikommunája most egyként körbefogott volna.
Az asztalra helyezve még mindig ott feküdtek a Ragyogó Kesztyűk. Enyhe viszolygás fogott el a tudatra, hogy hozzájuk kell érnem. Emlékeztem, hogy mire képesek ezek az elátkozott darabok.
Hirtelen ötlettől vezérelve felhúztam őket a kezemre. Nehéz fémkesztyűk voltak, amelyek engem inkább csak akadályoztak volna egy harc közben, nem is értettem, hogy lehetett ezekkel küzdeni.
- Mit csinálsz itt, te tolvaj? – harsant egy hang az ajtó előtt.
Egy fiatal mágustanonc állt a küszöbön túl. Hosszú fehér haját egy sárgászöld színű fejpánttal igyekezett kisöpörni a szeméből. A szeme. Egészen megdöbbentett pirosan izzó tekintete. Úgy tűnt a sztázisvarázson nem tud átkelni, így tehát, ha az emlékezetem megcsalt volna, ebből biztos lehettem, hogy nem volt még itt akkor, amikor az készült. – Tolvaaaaaj! – kiáltotta el magát az mágustanonc.
Kifelé indultam a szobából, mire az tanonc meglepett arckifejezéssel hátrálni kezdett, a szeme továbbra is vörösen izzott, bár mintha egy másik árnyalatban játszott volna most.
Mikor a kesztyűkkel a kezemen átléptem a küszöböt már Napkapu fél lakóközössége ott tolongott. Legtöbbjük mágustanonc, rémülettel telve bámultak rám és bár hiába a tömeg ereje, egyikük sem mert közeledni.
- Khetty! – hallottam meg Danka hangját a lépcsők felől. Végre, egy ismerős arc!
- Danka! – bólintottam kissé kimérten .
- Csakhogy visszajöttél! Félre! Engedjetek! Állj már arrébb… - küzdötte át magát a tudósjelölt az összegyűlteken. - Mostmár…. – Danka lelkesedése elakadt, ahogy megállt előttem. – Te meg mit csinálsz? – suttogta döbbenten.
- Elviszem ezeket! – mutattam fel a kezemet.
- Hogy-hogy? Azt nem… nem lehet…
- Látod, hogy igen! – indultam meg a toronylakók között vágott úton át lefelé.
Úgy tűnt egyikük sem érez indíttatást, hogy utamat állja vagy megtámadjon. Danka utánam sietett:
- Állj már meg! Végre hazajössz…
- Nem jöttem haza! – álltam meg azonnal, mutatóujjammal megfenyegetve a tudósjelölt végzeturat.
Az indulattól felizzottak a kesztyűk is, halványsárga fény vette körbe őket és különös erővel töltöttek el.
- De hát nem azért jöttél, hogy… ? – döbbent meg Danka.
- Miért? Hogy felélesszek egy kriptát? – tártam szét a kezem, hangom gúnyos volt. – Nézz körül… mi ez a disznóól itt? Ezért jöjjek vissza? Eleget vakoltam már ezeket a falakat, köszi! És ezek? Kik ezek? Egy csomó ingyenélő, akinek otthont adsz?
Éreztem, hogy nem igaz, amit mondok, mégis jó érzés járt át, hogy ezeket mondhattam.
- Én próbálom… - hebegte Danka. – Próbálok méltó lenni az emlékedhez… a szép napok emlékéhez…
- Hát… kell még próbálkoznod, úgy látom… - feleltem gőgösen.
Danka úgy állt ott, mint akibe hét tőrt vágtak bele egyszerre. Az igyekezete nem érdemelte meg ezeket a szavakat. Otthagytam a lépcsőn állva és kifelé indultam. Az ajtó előtt utolért és megragadta a csuklómat.
- Akkor sem viheted el őket! Fogadalmat tettem, hogy megőrzöm és megvédem ezt az átkozott tárgyat mindentől és mindenkitől!
- Jajj, ne nevettess már! – ráztam le a kezét.
- Megvédem! Még tőled is! – vonta ki harciasan a kardját.
A kinyitott ajtóban állva lassan felé fordultam, felemeltem a kezem és elmormoltam egy varázsigét. Az ifjú Dankának esélye sem volt védekezni. Körbevonta egy lángoló tűzkör, amely megakadályozta, hogy bármerre is mozduljon.
- Oltsd el előbb a tüzet! – biccentettem gúnyosan, majd kiléptem az ajtón.
Ahogy távolodtam Napkapu tornyától úgy zsugorodott a tűzkör Danka körül mindjobban. Mire felszálltam Mycorhea hátára már egészen közelről égették a bőrét a lángok. Amikor a griff elrugaszkodott a földtől, a tűzkör sisteregve elaludt, Danka kipirult arccal rohant ki utánunk, de már semmit se tehetett.
- A Pókok erődjéhez! – nézegettem még pár percig a kesztyűket, aztán lehúztam őket a kezemről.
Olyan volt, mintha valami álomból ébredtem volna. Emlékeztem mindenre, mégis… mintha valaki más beszélt volna belőlem, nem én magam…
„Elviszlek a Pókokhoz, de nem akarok részt venni abban, amit csinálsz” – hallottam meg Mycorhea hangját.
- Rendben! – bólintottam és keserédes érzéssel visszapillantottam fehér toronyra, amely mellett immáron ott állt fekete párja, hirdetve, hogy Chara-din egyre erősödik.

Azt hiszem elnyomhatott az álom, mert arra riadtam fel, hogy valaki erőteljesen megrázza a vállam. Valójában inkább arra ébredtem fel, hogy valaki elszívja az energiámat.
- Bocs… - húzta vissza nagy tenyerét Sanyi.
- Semmi gond – dörzsöltem ki az álmot a szememből. – Csak vigyél ki innen, mielőbb!
- Csak nem bántottak? – szaladt fel meglepetten Sanyi szemöldöke.
- Nem – ráztam meg a fejem, miközben elzsibbadt háttal igyekeztem feltápászkodni.
- Hát akkor? Mi nem tetszett itt?
- Minden szép, minden jó, mindennel meg vagyok elégedve… - hadartam gyorsan. – Csak haza akarok menni!
Sanyi értetlenkedve vállat vont, majd elindult a bevehetetlen kapu felé. Mellé álltam, hogy a vállamra tehesse a kezét, majd ismét szinte átsuhantunk a tömör fán keresztül. Ezúttal is néhány karcolást és szálkát szedtem össze.
- Na, lassan belejössz! – vigyorgott Sanyi, mikor megérkeztünk a túloldalra.
Elkerekedett szemmel bámultam a éjszaka sötétjében fáklyaként lobogó tábortüzekre.
- Ez meg mi? – nyögtem ki végül.
- Kis háború! – vigyorgott Sanyi kezét dörzsölgetve.
- Kis? – néztem végig a piros, zöld és fehér sátrakon. Legalább négy szövetség címerét lehetett kivenni lobogó fáklyákkal övezve. Az Elit Horda, a Ronin, és a Tökéletes Gyémánt címereit azonnal felismertem.
- Nem arról volt szó, hogy a Ronintól elhozzuk a maradék mézsörüket? – jelent meg mellettünk Gray Byssus kissé indulatosan gesztikulálva beszélt Darksolhoz. – Hol vagytok motyik? – nézett körül a fiatal, mégis máris ősz hajú végzetúr az állatát keresve.
- De, csak aztán útközben találkoztunk még a többiekkel is – vont vállat a hadúr.
- Út közben? – jelent meg Cloud is egy meghatározhatatlan kinézetű állattal az oldalán. A „tesztelés alatt” feliratú tábla még mindig ott lógott a nyakában.
- Hát jó… tettünk egy kis kitérőt! – tárta szét a karját Bobek.
Úgy tűnt az éjszakai különítmény lassan felvonult a kapun kívül. Ezúttal biztonságban éreztem magam. Bár ahogy végigfutott az agyamon, lehet, hogy Sanyi simán otthagyott volna a csata kellős közepén, ha éppen olyan kedve támad. Felsandítottam a fekete harcos lebegő szellemére, de ő csak meredten nézte az elkülönülten letáborozott szövetségek sátrait.
- Kis kitérőt? – lépett át az ajtón egy újabb szörnyszerűség. Sosem láttam hasonlót azelőtt. Hosszú nyakán arányos fej ült, széles, lapos orrával a szélbe szimatolt. Sárkánytestével kissé döcögősen előre lépdelt, nem voltak szárnyai, viszont hosszú, tüskés farkának egyetlen csapása is a halálba küldte az ellent. Testét páncéllal védte.
- Mit érzel öcskös? – lépett a szörny mellé Cloud, miközben meglapogatta a nyakát.
- Véééért – hörögte a szörny, majd elüvöltötte magát. Reszelős, éles sikolya végigborzolta a gerincemet.
- Végre egy értelmes gondolat! - csapta le sisakját egy jóképű végzetúr, akinek a mellkasára piros betűkkel a LoD szócska volt pingálva
A kapu előtt gyülekezők egyszerre indultak támadásra, mégis jól szervezetten váltak külön, ahogy megközelítették a sátrakat. Nem botlottak el egymásban, nem akadtak össze az állataik. Bár számomra a legkülönösebb az a különös vigyor volt, ami kiült az arcukra, mintha csak a játszótérre rohantak volna a gyerekek.
Sanyi még mindig mellettem lebegett.
- No, azt hiszem, most már átvághatunk! – mutatott előre az Elit Horda és a Ronin között húzódó keskeny ösvényre, amely máris csatatérré változott.
- Itt akarsz átkelni? Pont a legnagyobb…? – mivel Sanyi megragadta a csuklómat, így minden ellenkezés hiába való volt.
Különös érzés járta át a sejtjeimet. Mintha magam is szellemmé váltam volna. Úgy vágtunk át a csatatéren, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy ott vagyunk… vagy talán egy-egy pillanatra megéreztek egy hűvös fuvallatot a hátuk mögött…
Mikor jó darabon eltávolodtunk már Sanyi elengedte a kezem.
- Na, milyen volt? – fordult hozzám vigyorogva, de valahogy úgy érzetem nincs ilyen fényes jókedve. Mintha halványabban lebegett volna mellettem.
- Hálásan köszönöm a segítséget! – hajtottam fejet előtte.
- Ugyan-ugyan! – legyintett. – Ha ezen az úton tovább mész egyenesen Napkapu mágustornyához érsz…
Összeráncolt homlokkal néztem rá: „Minek menjek oda? Nincs már ott keresnivalóm!” – gondoltam.
- Tudod te, hogy mi van ott, amit magadhoz kell venned! – bólintott Sanyi, válaszolva a ki nem mondott gondolatokra.
Nem kellett felelnem, nem kellett kérdeznem, elég volt a barna szemekbe néznem, és tudtam, mindenről tud, ami készülődik, ami veszélyezteti a világot, a tervről, aminek hálója csendben szövődik.
- Szerinted elengedtem volna Tiergát, ha nem vagyok benne biztos, hogy segíteni tud? – nézett rám.
- Értem – hajtottam le a fejem, majd a zavart csendet megtörtem: - Még egyszer köszönöm a segítséged!
- Az Istenek veled lesznek! – köszönt el, majd megvárta, amíg nekiindulok az útnak és visszalebegett a csatatérre.
Ahogy végiglebegett a harcmezőn, néhány sebesült társát összeszedte, majd eltűnt a kapu mögött.
„Napkapu… hát mégiscsak vissza kell mennem… legalábbis, amíg elhozom onnan a Kesztyűket… amikért cserébe Ösvényjáró a segítségét felajánlotta… lehetek-e annyira önző, hogy a cserben hagyott toronylakóktól most elkérem ezt a veszélyes tárgyat? Vagy ez nem önzőség? A világ békéje és a Chara-dinnal való harc fontosabb mindennél? Akarok én egyáltalán ilyen hőstetteket véghezvinni? Jó nekem a Pókok csendes erődjében… jó, amikor Hiéna felkacag, akkor nem annyira csendes… de akkor is… még leléphetek… még van időm és lehetőségem… még…”
Hirtelen szélörvény zökkentett ki a gondolataimból, fegyveremhez nyúltam és a támadást a magasból várva megálltam. A csillagfényes égbolt felöl egy sötét árny közeledett. Pontosan előttem szállt le.
- Mycorhea! – örültem meg a griffnek.
- Hívtál! Itt vagyok!
- Én… én nem hívtalak… - néztem a fekete állatra meglepetten.
-Dehogynem – majd intett a fejével, hogy másszak fel a hátára a vita helyett.
Kyranniában járva évszázadok óta jó barátságban voltam a griffekkel. Tisztelettel és szeretettel figyeltem őket mindig. A tudásukat, amivel a világot szemlélték, a nemesi tartásukat, ami mindig megmutatta számukra a helyes irányt az életben. Leginkább azonban az a megfoghatatlan kapcsolat ejtett rabul, ami szinte tapintható volt közöttük járva… feltéve, hogy az embert beengedték maguk közé és nem vitték el vacsorának… szerencsés voltam, mert engem befogadtak, de a titkaikat sosem érthettem meg igazán… lévén ember voltam, nem griff…
---------------------------

Köszönöm szépen a leírásokat és a segítséget, amit a Tyrant tagjaitól kaptam! Nagyszerű élmény volt megírni ezeket a történeteket, mert volt mit felhasználni

A nap melegen tűzött, ezért igyekeztem a sárkány talapzatának tövében meghúzódni. Ekkor tűnt csak fel, hogy a sárkány két mellső lábában egy gyermeket tart… az nem derült ki számomra egyértelműen, hogy ez most oltalmazó védelem, vagy a legutóbbi vacsora, amit az állat elejtett.
Lassan telt a nap… nagyon-nagyon lassan… egyre éhesebben vártam, hogy leszálljon az este és Lord Sanyi kegyeskedjék kiengedni ebből az erődből. Még így tisztes távolságból is úgy hatott, némi furcsa őrület lengi körbe a lakóházakat. Nem olyan, ami a fertőzésből kapható el… ez olyasmi volt inkább, ami a tekintetekben lobog és ami az erejük és hatalmuk tudatában lévő végzeturak sajátos tulajdonsága… csak itt, a vastag falak között valahogy hatványozottan erősítették egymást is a végzeturak.
Délután felé nagyobb csoport hangoskodó végzetúr közeledett a kapuhoz. Egyiküket sem ismertem, a talapzat mögül leskelődni se nagyon mertem, amíg el nem hagyták a sárkány szobrát.
- Most hová megyünk megint? Elfogyott a sör? Megyünk Napkapuba?
- Nem a sörgyáros törpe össze-vissza változtatja a helyét, nehéz lecsapni rá… kis dög… node majdcsak felfedezzük a rejtegetett készleteit valahol, addig is máshonnan szerezzük be a sört…
- Honnan?
- Azt még nem tudom. Olyanoktól, akik szintén hoztak el a toronyból, de még nem itták meg…
- Na! Akkor szerintem a Ronin nem lesz csirkevadászat!
- Szerintem meg érik már nekik egy kiadós verés!
- Hát Citadellázni fognak az biztos… ezt majd le kell dolgozni, de egy kötetlen pofozkodásban bármikor benne vagyok!
- Én is! Én is!
Megpróbáltam egybe olvadni a szobor talapzatával. Nem éreztem rá vágyat, hogy a csoport tagjaival közelebbi kapcsolatba kerüljek.
A kapu előtt megálltak és türelmetlenül toporogva néztek körbe.
- Hol van már Yworl? – kérdezte az, aki először beszélt egy vörös köpenybe burkolt alak. Csontos ujjai látszottak ki csak a köpeny alól, amin gusztustalanul hosszú körmök éktelenkedtek.
„Lehet, hogy nagy harcosok, de az ollót nem tudják használni!” – gondoltam borzongva és tovább siklott a tekintetem a többi hadba vonulóra.
- Mit mondtam neked Habib?! – harsant a levegőbe egy jól ismert hang.
Borzongás futott végig a hátamon, ahogy kilestem a fedezékem mögül. A troll-szerű alak közeledett, bár úgy tűnt, hogy a harcba hívott állatai mintha inkább abban jeleskednének, hogy őt magát akadályozzák a mozgásban.
- Yworl-nak megint új állatai vannak? – sóhajtott fel a teljesen fehér ruhába öltözött végzetúr. Az arca furcsán nyúlszerű volt, két füle közül az egyik lekonyult, ahogy répát majszolgatva békésen ácsorgott.
- Törődj inkább a saját dögjeiddel, Bobek! – morrant Yworl, ahogy közelebb ért hozzájuk.
A troll kérésére a nyúlarcú a magasba nyújtotta a kezét. Mozdulatára négy sárkány húzott el az erődfal fölött.
- Mindenki itt van? – nézett körbe a leginkább harcra kész végzetúr. Fekete köpenyének vállára két vörös csík volt varrva. A nyaka körül kifelé görbülő acélkarmok meredtek a támadók elrettentésére. Lábán lila csizma csillogott. Még sosem láttam ilyen mágikus csizmát senkin korábban. Kezében egy zölden csillogó kétélű fejszét tartott. Fején fényes sisakon szikrázott a nap.
- Nem lesz így meleged, Darksol? – kérdezte a troll.
- Csak a fejüket üssétek, hogy meg ne sántuljanak! – indult meg előre a faragott ajtón át.
És szép lassan mindegyikük átkelt a zárt ajtón, olyan természetességgel, mintha semmi nem is lenne ott. Kezdtem kételkedni ép elméjűségemben.
- De hát tapintottam… ott egy kapu van! – suttogtam magam elé.
- Igen, minden bizonnyal ott van egy kapu! – hallottam közvetlenül magam mögül.
Rémültem kapkodtam fegyver után, miközben ügyetlenül próbáltam megfordulni és minél messzebb hátrálni.
- Te vagy nagyon bátor vagy, vagy nagyon hülye – állt továbbra is ugyanott a végzetúr.
Láncinges fejére még sisakot is húzott. Ruhája drága posztóból volt, díszes hímzett keresztalakzattal a mellkasán. Keze és arca, csakúgy, mint a ruhája, kormos volt, mintha végigmászott volna egy kályha csövén.
- Ki vagy te?
- A nevem Cloud! – nyújtotta ki kormos tenyerét barátságosan, csillogó tekintettel nézve rám.
- Örvendek – ráztam meg a baráti jobbot még mindig a földön támaszkodva.
- Jó ott neked? – kérdezte pár percnyi csendes hallgatás után.
- Remekül érzem itt magam – vágtam rá azonnal.
- Ha éhes lennél esetleg, ott lakom! – mutatott az egyik távoli házra, aminek csak a teteje látszott.
- Köszi…
- De mivel sejtem, hogy nem fogsz eljönni odáig, hoztam neked egy kis harapnivalót. Sanyi mondta…
- Sanyi? Mondta?
- Igen… jóban vagyunk egymással… szoktam vele beszélgetni… mindig megkérdezi, hogy állok a kísérleteimmel…
- Sanyi? Megkérdezi?
- Persze, mióta jégbe fagyott, azóta egész sok ideje van a kísérleteimet figyelni… most éppen azon munkálkodom, hogy valahogy helyrehozzam Yworl zárlatos kenyérpirítóját…
- Mit?
- Annyit értek belőle, hogy elektromos áram, de nem értem, hogy mitől megy… - vakarta meg az állat a köpcös alak.
- Talán elektromos árammal? – próbáltam felhívni a figyelmét arra, amiről fogalma sem volt, nekem is csak halvány emlékeimben rémlett fel egy másik világból.
- Próbáltam már nagyon nagy fokú energiahullámot előidézni, de úgy tűnik, hogy a mana nem elég… inkább csak oxidálódni kezdett tőle…
- Hát persze…
- Aztán van még egy ongóliátom is… de ez titok… még tesztelés alatt van a szerkezet… - suttogta egyik kezével kissé eltakarva a száját.
- Nem fogom elárulni senkinek – ráztam meg a fejem.
- Cloooouuuuuddd! – zengett egy vérfagyasztó üvöltés végig a dombok között.
- Ooopszii… azt hiszem, keres az öcsém… - nézett rám bocsánatkérően a zafír tudós, majd sarkon fordult és elsietett.
- Persze… menj csak… - feleltem a hátát bámulva, mikor már nem láttam semmit belőle csendesen hozzásóhajtottam: - Haza akarok menni! – majd kissé gyanakodva elrágcsáltam a kenyér- és húsdarabot, amit Cloud hozott.

A széles erődfal tövében állva kisebbnek éreztem magam, mint eddig bármikor életem során. Széles, poros út vezetett az erőd lakott területeire. Tőlem jó ötven lépésnyire láttam meg ez első lombos fát, ami mögött egy rönkház vonalait lehetett kivenni.
A nyílt téren sötéten magasodott fölém egy emlékmű. Először azt hittem, hogy valóban Sanyi jégbefagyott szobra az, de a napfelkelte erősödő fényénél kivehető volt egy sárkány körvonala. Szárnyait kiterjesztette a tűzokádás előtt. A szobor annyira valóságosnak tűnt, hogy minél jobban megvilágította a fény, annál inkább olyan érzésem volt, hogy valahogy megdermesztettek egy igazi sárkányt. És ha nem lett volna elég a kapu vésett mintázata arra, hogy elriassza a gyenge idegzetű végzeturakat és végzetúrnőket, ez a sárkány egész biztosan visszafordulásra bírt volna akárkit.
Térdig érő, simára csiszolt éjfekete talapzaton állt. A talapzatba ékes aranyozott betűkkel az alábbiakat vésték: Serpents of Destiny.
A hajnali félhomályban valami elsuhant a fejem fölött, szinte belekapott a rövid hajamba, hogy éles vijjogást hallatva az egyik úton végigszálljon.
Nem túl nagytermetű madárnak véltem a hunyorgásban, majd vállat vontam és megindultam azon az úton, amelyen a sólyom repült végig.
„Tulajdonképpen olyan mindegy, hogy merre indulok” – lépkedtem el a sárkány mellett. Hamarosan elhagytam az ágas-bogas fát és a rönkházat. A falak közül némi horkolás szűrődött ki.
Alig tíz lépéssel arrébb épült egy másik ház, ennek már kövekből készült az alapja, de ugyanúgy rönkökből az oldala.
A tornác oldalán egy szövetség címere függött. Napkapu első háborús ellenfele volt. Megálltam néhány pillanatra, hogy az ébredő nap fényében újra tanulmányozzam a Matilda címerét. Nem is nagyon emlékeztem a harcosokra, a csatákra, csak képek és érzések kavarogtak bennem egy kétségbeesett, de büszke szövetségről. A tornácon végignézve egyértelművé vált, hogy itt nem varázsló, mágus, druida vagy sámán él… sőt!
A harcosok büszkesége és ereje áradt az épületből. A ház mellett három márványtábla körvonalait lehetett kivenni. Semmiféle mágikus betű nem cikronyázott rajtuk, egyszerűen három állat stilizált képét vésték a táblákba, majd a képek alá a nevüket: Töki, Péntek és Pwent.
Csak arra gondolhattam, hogy a márványtáblák alatt a hosszú harcok alatt hűségesen szolgáló állatok tetemei pihennek.
A hajnali vörös fénnyel szellő söpört végig a házak között. A poros úton előre haladva szembetűnt a Hatalom tornya, amely szédítő magasságával jelképezte az összetartást és az erőt, ami így az erődítmény falain belül szinte kézzelfogható volt a levegőben is.
Ahogy a központi épület felé haladtam, egyre sűrűsödtek a házak is, bár ahogy világosodott az is nyilvánvalóvá vált, hogy elég elszórtan építkezett mindenki.
Egy kisebb térre érkezve újabb emlékművet kellett megkerülnöm. Szintén egy megdermesztett lényt állítottak fel egy talapzatra. Első látásra úgy tűnt, mintha támadni akarna, hátsó lábaira állva, mellső mancsait felemelve tartotta, nyitott szájából hegyes fogak villantak elő. A fényben azonban kivehető volt, hogy a magasabban tartott mancsában egy halat tart, amelyet elnyelni készül. A talapzaton ugyanazzal a díszes betűkkel szerepelt a felirat, amivel az utcák, terek neveit pingálták és amivel a bejáratnál őrködő sárkány alá írtak. A medve alatt az állt: Hajnalpajzs.
Körbenéztem a házakon. Mind egyforma volt, mintha ezzel is jelezni akarta volna ez a néhány végzetúr, hogy honnan jött.
Ismét a sólyom szakított félbe. Víjjogva repült el a fejem felett. Még időben hajtottam le a fejem, így elkerültem, hogy belekapjon a hajamba. Kezdtem morcosan szemlélni ezt az állatot.
Továbbindultam a központi épület felé. Útközben tűnt csak fel, hogy rafinált kis dombon haladok felfelé, amely magasabb, mint első pillantásra hinné az ember. Az erőd falának tövéből úgy tűnt, hogy kissé ritkán épített házakat sík terepre húzták fel, de ahogy haladtam előre, úgy bukkantak elő az épületek egymás után, amelyeket a kapuból szinte látni sem lehetett.
A széles, kikövezett központi térre érve eltátott szájjal megtorpantam. Nem mást láttam ott, mint az éjszakai kísérőmet, Sanyit... megdermesztve, jégbe fagyva... Óvatosan megközelítettem a Tyrant nagyvezérét és finoman hozzáértem. Attól tartottam, hogy az érintésemre milliónyi darabra törik, de csak a jégpáncél hűvösét tapintottam.
Ámultan lépkedtem hátrafelé, mikor is egy meglehetősen álmos végzetúrba ütköztem.
- Nézzél a lábad elé, Habib! – dörrent rám egy trollszerű lény a magasból.
- E-e-elnézést… - habogtam.
- Hééééééé! – kiáltott rám akkorát, hogy a környező házak is beleremegtek. – Mit kémkedsz itt a főtéren?!
Hangjára kivágódott a teret szinte teljesen betöltő épület ajtaja és fegyvereket szorongatva néhány végzetúr özönlött ki rajta. Pislogva és imbolyogva néztek körbe, majd egy emberként nekem szegezték a fegyvereiket.
- Tiergához jöttem! – hadartam el gyorsan, mindkét tenyerem védekezőn magam elé tartva.
- Na ne már! Te is?
- Miért, még ki? – néztem meglepetten a legharciasabb és legtorzonborzabb alakra, akit valaha is láttam. Csupasz mellkasán bőr szíjon dobókések sorakoztak, kezében egy akkora handzsárt tartott, hogy nézni elfáradtam.
- Sityu, ezt is te kísérted ide? – fordult kardját leengedve egy sötétbőrű, csuklyát viselő alak a torzonborzhoz.
- Már hogy kísértem volna ide, mikor veled ittam a Hősök Csarnokában?! – fortyant fel a kérdezett, miközben leengedte a handzsárját és szabad kezével a nevezett épület felé mutatott.
- Méghogy ittál! – felelte azonnal a csuklyás. – Inkább horkoltál az asztalon!
- Horkolt ám a tudod ki, Grelnár! – emelte meg a hangját Sityu fenyegetően.
- Bunyózni akarsz? - vigyorgott elégedetten a kihívott és felemelte ökölbe szorított kezeit.
- Úgy lecsaplak, hogy észre se veszed! - hajította el a handzsárját Sityu és ő is harcra készen felemelte az ökleit.
Észlelvén, hogy a szóváltás immáron tökéletesen leköti a többieket is, igyekeztem eloldalogni a főtérről és Csarnok mellől.
Mielőtt elcsattant az első pofon egyenes Gray Byssus mellett találtam magam, aki kissé távolabbról figyelte a verekedőket és az őket biztató szövetségi társait. Fehér haja meglebbent a reggeli szélben.
- Azt mondod, Tiergát keresed? – nézett rám végül.
- Igen őt – bólintottam a volt Lélekőrre.
- Akkor jó lesz sietned! – fordult meg és lebegő léptekkel megindult egy ösvényen, amely egy újabb emelkedőt került meg… látszólag…
Hamarosan azon vettem észre magam, hogy az emelkedőn csigavonalban haladunk felfelé, mígnem egy széles félköríves barlangi bejárathoz nem értünk. Az ösvény egyenesen oda vezetett, nem volt tovább.
A napfelkelte sugaraiban szikrázott a megvilágított Térkapu építménye. A faragott oszlopok körül kavargó tér-idő háló megvonaglott, színesen örvénylett.
Tierga megváltozott mióta utoljára láttam. Nem tudtam volna megfogalmazni pontosan, hogy miben áll ez a változás… talán inkább az a büszke fény, amely a tekintetéből ragyogott… másfajta büszkeség volt ez, mint amikor még a Lélekőrök diplomatája volt… amolyan saját magának tettekkel bizonyított rátermettség büszkesége volt ez…
A zafír harcosnő mellett egy alacsony, vékonycsontú, kopasz fickó ácsorgott, mikor tetovált arcával felém fordult megsimogatta rövid kecskeszakállát.
- Üdv Incu! – bólintottam felé.
- Beszélnem kell veled, Tierga! – néztem komolyan a nőre.
- Nofene! Mindenkinek én kellek? – mosolyodott el.
- Nem tartalak fel, ígérem! Csak néhány szó…
Tierga az alacsony tudós kinézetű Incubusra nézett… én még mindig nem tudtam megszokni, hogy az egykori hatalmas harcos, aki fél kézzel törte volna ketté a gerincemet, most egy ilyen kis satnya testbe lett zárva.
- Nincs sok időnk, de rendben – legyintett kesztyűs kezével Incubus.
Meglepve néztem rá, de tekintete elzárkózott előlem. Úgy tűnt, nem akarja megosztani velem, hogy mit történt a kezével.
Tiergával a bokrok közé indultunk, pár percnyi sétára eltávolodtunk a Térkaputól.
- Itt jó lesz – fordult meg Tierga.
Hozzám képest hatalmas harcossá vált, érezhető volt ez minden mozdulatából.
- Segítséget kérek tőled… mert te vagy az egyetlen, akitől kérhetem…
- Jajj, te is? – komolytalankodott, majd hozzátette: - Diplomatáskodni kell?
- Nem egészen – ráztam meg a fejem, szomorú mosolyra húzva a számat. – Látomásom volt…
- Túl sokat ittál, mi?
- Nem… igazi látomás volt… ezért arra kérnélek, hogy őrizd meg ezt nekem – nyújtottam át neki egy vörös grifftollat.
- Mit csináljak ezzel? – nézett meglepetten a tolldarabra.
- Tudni fogod, ha akkora bajba kerülök, amit már nem tudok megoldani… arra kérlek, hogy ez esetben keress meg, akárhol is vagyok… és…
Nem folytattam a mondatot Tierga mégis összeszorította a fogait és elkerekedett tekintettel meredt rám.
- Tényleg ezt akarod? – suttogta végül tárgyilagosan.
- A toll jelezni fogja, ha dolgod akadna… - bólintottam.
- Rendben – felelte kurtán Tierga és a belső mellényzsebébe rejtette a grifftollat. – Ha így akarod…
- Köszönöm – feleltem csendesen mikor visszaindult a bozótok közt vágott csapáson, hogy csatlakozzon Incubushoz.
A domboldalról gyönyörű kilátás nyílt az elterülő tájra. Távoli városok tornyai meredtek az ég felé, mintha elérhetnék Fairlightot... druidák erdei ölelték körbe Sheran szent helyeit, mintha megóvhatnák azt… barlangok mélyére rejtőzött végzeturak hódoltak titokban a halál istenének, mintha Leah megvédhetné őket az elkövetkezőktől… távoli csatamezőről halálsikolyok foszlányait hozta a szél, mintha Tharr szembe szállhatna a jövővel… egy közeli tavon fény csillant meg, ahogy a reggeli napfényben Raia papnői áldoztak az istenüknek, mintha az éjszaka sötétjével szemben a fényes páncélú lovagisten beburkolhatná őket… és ki ne hagyjuk Eleniost, akinek hívei a szerelemtől várják a megváltást…
- Bolondok mind – suttogtam magam elé, majd sarkon fordultam és visszaindultam a csapáson.
A Térkapunál már nem találtam ott senkit. Incu és Tierga sietős útjukra indultak, Grey pedig visszalebegett a városba.
Legyalogoltam a domboldalról és igyekeztem észrevétlenül eltűnni a városból… a faragott kapunál azonban megtorpantam… A vastag ajtót nem őrizte ugyan senki, de kinyitni sem tudtam egyedül.
- Óóó, affene! – dünnyögtem magam elé.
- Várj sötétedésig… - enyhe fuvallat vett körbe, a hang olyan halk volt, hogy először azt hittem, csak képzeltem és mivel tovább indultam a kapu felé, hátha mégiscsak ki tudom nyitni valahogy, újabb széllökés érkezett a város központja felől, amely majdnem fellökött: - Mondom, hogy várj meg!
Ezúttal egyértelműen felismertem Sanyi hangját. Bosszúsan néztem felfelé, ahol a jégbe fagyott szobra állt:
- Jól van, de jó lesz, ha hozol magaddal ennivalót is! – dörmögtem a jégszobor felé.

Én nem vagyok nagy háborús hős, de tetszett amit olvastam... fogalmam sincs, hogy lehetne kivitelezni, erre vannak Miklósék és a fejlesztők... jó lenne, ha írna ide valamelyikük valamit...
Mármint, hogy megint ötletelünk és lelkesedünk, de sok értelme nincs, mert nem csinálják meg... vagy esetleg van értelme agyalni ezeken a dolgokon, mert szerintük is beépíthetőek a játékba.

Én itten csak egészen halkan jelezném, ha már nagy nyilvánosság előtt a társaimmal együtt "ALJAS FÉREG"-nek lettem titulálva, hogy a Csiga-biga Gazdasági Farm!! (V1) elnevezésű szövetség tagjait elküldeném némi biológiaóra-pótlásra... ugyanis a PÓK ízeltlábú, nem pedig féreg!
Köszönöm szépen a figyelmet! További jó játékot mindenkinek!

UI: amúgy is érzékeny lelkemet ez oly mélyen érintette ma, hogy természetesen örömmel fogok rátenyerelni a nagy piros gombra, amint ismét alkalom adódik rá! Addig is csók minden csigabigának!

Túl sok volt a látomás… túl sok volt az élmény… miért kell nekem mindig ilyen helyzetekbe kevernem magam? A látomás, Dzsó megjelenése… áááá… haza akarok menni! MOST! – toppantottam dühösen, de néhány rémülten tovaszáguldó gyíkon kívül senkit nem érdekelt a hisztériám.
Rég magam mögött hagytam a Sötét ösvény mágikus mocsarát, köpenyemet fázósan húztam össze magamon, ahogy a délutáni nap lassan lecsúszott az föld pereme mögé. Egyre hűvösebbek voltak az éjszakák és egyre rövidebbek a nappalok. Észrevétlenül rohant el mellettem egy újabb év ezen a világon. Egy újabb év, amit itt töltöttem, egy újabb év, ami alatt nem találtam meg az átjárót.
A hűvös szél belekapott a köpenyembe, megráncigálta a bokám körül. Mikor a Sötét ösvényhez indultam, akkor még semmi előjele nem volt annak, hogy ilyen hideg és cudar napok következnek, így csak vékony nadrág és szandál volt rajtam. Rövid ujjú tunikám alatt végigszöktek a hideg légáramlatok.
Egyedül a bőrszíjra fűzött grifftollak melegítették a derekam. Mintha az otthon illatát és ízét hordoznák magukban: fahéjas fűszeres tea illatát a Merniből, frissen vágott fű illatát Urajból, a nagyváros nyüzsgő forgatagát Bianból, halszagú levegőt a Karvaly-szigetekről, évszázados poros tudást a leptai könyvtárból, arany fénylő csillogását Duparmából, a sivatagi homok szárazságát Tarabatból.
Haza akartam menni. El innen. El ebből a világból, ahol már nem volt maradásom… ahol már nem volt dolgom… illetve egy dolgom még volt… az utolsó kaland ezen a vidéken, aminek a jutalma egy ígéret… a hazatérés ígérete.
- Gazda bánatos – motyogta Acabo, kizökkentve ezzel a gondolataimból.
A vén vajákos goblin szinte Ghallára érkezésem óta mellettem volt. Sokat megélt, sok mindent látott, sokat elviselt. Jó ideje észrevettem, hogy aranyló bőre megkopott, megráncosodott. Nagy lapát füleit már nem lóbálta olyan lelkesen, sokszor elaludt egy-egy zugban, ha úgy érezte, hogy nincs rá szükségem.
- Nem vagyok bánatos – tettem a kezem a fejére.
- Gazda gondolkozik szomorú dolgokról – jelentette ki határozottan.
- Az otthonomról gondolkoztam…
- Itten van – tárta szét Acabo a kezét, mintha magához akarná ölelni Ghalla egész világát.
- Nem, nem itt van – ráztam meg a fejem.
- Elmenni innen? – konyultak le a fülei azonnal.
- Igen… így vagy úgy… - néhány lépés után hozzátettem: - Mit szólnál ahhoz, ha hazamehetnél, Acabo?
- Haza? Én – kerekedett el hatalmasra a manó szeme. – Khetty varázsló el akar küldeni?
Sosem hívott még így, hangjában mélységes mély fájdalom csendült. Az elutasítottak fájdalma.
- Dehogy! Sosem küldenélek el – fordultam a manó felé az út porában.
- Akkor?
- Régóta mellettem vagy már, de még sosem kérdeztem meg, hogy hazavágysz-e a tieidhez? Ha gondolod, elmehetsz hozzájuk néhány napra… látogatóba…
- Látogatóba? – gondolt végig minden szótagot Acabo, majd felélénkülő füllel, csillogó szemmel jelezte, hogy megértette. – Csak néhány napra!
- Csak néhány napra – bólintottam én is.
- Vinni magammal gombapürét, szárított szöcskelábat, meg entbogyó-pálinkát és még…
- Khööm…
- Csak egy kicsit maradni – nézett rám a manó bűntudatosan és előhúzott egy barna színű folyadékkal töltött kis üvegcsét.
- Elviheted, nekem nem kell – nevettem föl.
- És még vinni ezt a mellényt – húzta meg a bőrmellénye alját büszkeséggel. – Senkinek nem lenni ilyen mellénye!
- Senkinek – néztem rá a különböző színűre és formájúra foltozott lyukakra. – Nagyon mutatós darab.
A gyorsan érkező napnyugtával fénylő csillagok ragyogása töltötte be az eget.
- Reggelre ott is lenni! – nézett rám Acabo az útkereszteződésben, ahol megtorpantunk.
Tüzet csettintettem és a magasba emeltem a tenyerem.
Az útjelző tábla minden nagyobb várost és minden jelentősebb települést felsorolt.
- Arra kell menned – mutattam jobbra.
- Gazda nem jön velem?
- Még nem. Van még egy kis dolgom arrafelé – lendítettem a karom egyenesen előre.
- Találkozni az erődben? Néhány nap múlva? – nézett fel Acabo nagy szemekkel.
Elmosolyodtam ahogy végignéztem a goblinon. Talán a leghűségesebb társam volt, akivel valaha is összehozott a sors.
- Igen – bólintottam, mire Acabo lelkesen megfordult és rugózó léptekkel nekiindult az útnak. - Isten veled, barátom! – suttogtam utána a sötétbe.
Én ugyanis tudtam, hogy a manóknak nincs időfogalmuk… a néhány napnyi pihenő, Acabo számára kitart majd élete végéig… Szomorúságot éreztem, ahogy láttam távolodni, mígnem aranyló bőrét elnyelte az éjszaka sötétje.
Újabb hideg fuvallat szaladt végig a köpenyem alatt, libabőrt hagyva maga mögött. Felsandítottam az útjelző táblára. Régi nagynevű szövetségek, városok nevei alatt új, feltörekvő társaságok jelentek meg. Az ő tábláik kissé féloldalasan álltak, éppen ahogy sikerült a felszögelésük.
A lángot kiröppentettem a kezemből, hogy narancsos-kékes fénnyel előttem lobogva mutassa az utat.
Még mindig Acabo járt a fejemben. A manóval olyan sok mindent éltünk át együtt, nehéz volt elengedni… de már sokkal korábban meg kellett volna tennem… hiányozni fog a kajla füleivel, mindig csodálkozó szemeivel, kissé kleptomániás természetével…
Be kellett látnom azt is, hogy kényelmes volt a manó kiszolgálása, amelyhez olyan észrevétlenül hozzászoktam az eltelt hónapok alatt, hogy fel sem tűnt, mennyit segít nekem nap, mint nap.
- Hop-hop-hooooppp!!! – hallottam meg egy hangot magam előtt, de mire felkaptam a fejem és a halvány fényben hunyorogva megláttam és felfogtam az előttem tornyosuló sötét alak körvonalait, már neki is sétáltam az illetőnek nagy lendülettel, hogy aztán a poros-köves úton ülve nézzek fel rá meglepetten.
- Ööööö…
- Minek világítod ki magad az úton, ha úgyse használod a fényt? Csak csalogatod az éhes vadászokat… - dörmögte mély hangon az illető, miközben barátilag kinyújtotta a kezét.
Az éjszaka sötétjéből fekete bőrszín nyúlt ki. Kissé bizalmatlanul méregettem egy ideig, majd hirtelen bevillant, hogy már láttam ezt a sebhelyes csuklót. Nem volt kellemes emlék.
- Mit csinálsz errefelé? – ragadtam meg a kinyújtott kezet és talpra álltam. Éreztem, ahogy energia áramlik át a másikba, de ezúttal nem bántam.
- Én? Portyázgatok, vadászgatok, virágot szedek… kissé untam már a városi életet. Elvágyódtam ide vidékre – nézett végig a sötétbőrű végzetúr a tájon.
Olyan érzésem volt, mintha mustrálná a tájat, mintha fény nélkül is látna mindent. Nemcsak legenda volt, amit vezetői karizmájáról meséltek. Kisugárzása így is magával ragadó volt.
- Mégiscsak jössz akkor hozzánk? Kicsit sokáig tartott, mire elhatároztad magad… - jelentette ki, majd behunyta a szemét és körbeszimatolt a levegőben.
- Megyek hozzátok – bólintottam. – De nem úgy, ahogy gondolod.
Fél szemét kinyitotta és meglepett arccal nézett rám.
- Hát akkor hogyan?
- Beszélnem kell Tiergával – vontam vállat.
Sanyi erre megélénkült. Megfeledkezve a szél szimatolásáról csillogó szemmel nézett rám, mintha új pletykát hallana és minden új információ begyűjtése egyben tudást és hatalmat is jelent.
- Ne nézz így! – fordítottam el a fejem, majd leporolgattam a köpenyemet és néhány toporgó lépegetés után, igyekeztem kikerülni a hatalmas, izmos harcost.
- Ha Tiergával van beszéded, akkor az biztos fontos! Ha pedig fontos, akkor sokat érő információ! – vigyorodott el Sanyi.
- Igen, az! Nem mondom el – ráztam meg a fejem azonnal.
- Dehogyneeeem – lépett mellém Sanyi. – Elkísérlek a Tyrantig! Annyi idő bőven elég lesz, hogy elmeséld!
- Nem kell elkísérned… főleg nem, ha ilyen árat kérsz! – mosolyogtam a harcosra.
- Veszélyes errefelé… jót tesz neked, ha a közelemben látnak… - felelte nagy öntudattal.
- Ahan…
- Nem hiszel nekem? – kérdezte vidáman. Úgy éreztem kinevet, persze csak mértékkel, de kinevet.
Jó ideig nem szóltunk egymáshoz csak baktattunk az úton. Néha belerúgtam egy-egy kavicsba, ami a keményre taposott úton pattogva szaladt előlem, hogy aztán néhány méter múlva megint belerúghassak egy társába.
Sanyiról sokat hallottam már korábban. Ghallán legendás volt hajmeresztő ötleteiről, őrült húzásairól és az egyik legerősebb zafír szövetség megalapozásáról.
Eleyranon valószínűleg kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező és nagy tiszteletet kivívó útonálló vagy kalóz vált volna belőle, akit a leghatalmasabb uralkodó is igyekezett volna inkább a szövetségesévé tenni, mintsem az ellenségeként üldözni.
Elmosolyodtam erre a gondolatra. Bármilyen keménykezű és őrült híre is volt Sanyinak, megnyugtató volt mellette baktatni. Én személy szerint semmi félelmeteset nem láttam már benne… igaz, azon a napon, mikor Dalen kérésére, merő viccből lehajított a kút mélyére és még egy nagy darab követ is fölém hengerített… nos, akkor darabokra tudtam volna szaggatni...
- És milyen a PÓK-oknál? – kérdezte Sanyi könnyed hangnemben. Kivételesen nem éreztem hátsó szándékot a hangjában… bár azért felsandítottam rá, lehet, hogy ez a trükk az egészben.
- Hát jó… – feleltem végül vállvonva.
Újabb hosszú, néma sétálás következett, majd felkaptam a fejem. Hirtelen neszt hallottam, de túl későn ahhoz, hogy bármit is tenni tudtam volna ellene. Felvillant egy támadóvarázslat, éppcsak elkerültem, hogy teljes egészében mellbe vágjon, vér csorgott végig a karomon, ahogy a szikrák kihasítottak belőle egy darabot. A földön heverve kétségbeesetten néztem köbe Sanyi sötét árnyékát keresve, de nem láttam sehol.
Lángoló penge hasított át az éjszakán, annyi időm volt csak, hogy magam elé tudtam tartani a csontpálcámat. A fegyverek fényes szikrákat hánytak. Nagy erejű végzetúr energiára éhes szeme villogott fel.
„Remek” – húztam el a számat bosszúsan, miközben megpróbáltam arrébb kúszni, hogy felállhassak. A lángoló kardot körbeforgatta a tulajdonosa, hogy ismét lesújtson, de addigra már néhány méterrel távolabb gurultam.
Végig futott a fejemben, hogy ha már Chara-dinka kapitánynak szánt, akkor épp ideje lenne, hogy a lila isten segítsen elpáholni ezeket a támadókat, de hamar elhessegettem ezt a gondolatot.
Néhány lépést hátráltam, mígnem egy fekete árnyékba ütköztem:
- Naaaa… engem hagyj ki ebből! – dörmögte Sanyi.
- Azt hittem már itt sem vagy – nyögtem ki, miközben hárítottam egy újabb csapást.
Éreztem, hogy ezúttal némi energiát elszív a kard tulajdonosa belőlem… a fegyvere önmagában is képes volt erre…
„Nekem is kell egy ilyen!” – határoztam el rögvest, miközben eltáncoltam Sanyi közeléből.
- Dehogynem vagyok itt… elkísérlek a Tyrantba… legalábbis, ha sietsz és gyorsan lerendezed ezt a vámpírt.
- Siessek? Jófej vagy! – morogtam bosszúsan.
- Tudom, hogy az vagyok! – jött a válasz a lángoló penge mögül.
- Nem hozzád beszéltem! – lendítettem támadásra a csontpálcát. Zöld fénynyalábok tekeregtek, hogy aztán fehér fonatokként szerteszét pattanjanak a támadó mellkasáról.
- Pedig nincs itt más… - a fény megvilágította a kaján vigyort a támadóm arcán.
Felnyögtem.
- Megint te?
- Szinte hívsz magadhoz! – bólintotta a rubin harcos gúnyosan elégedetten.
Amikor megint meglendítette a kardját, leengedtem a csontpálcámat, félrehajoltam a kard pengéje elől, hogy a következő pillanatban a támadó közelébe lépjek. Megragadtam a harcos csuklóját, éreztem, ahogy minimális energia áramlik ki belőlem.
- Most nincs többre időm – suttogtam a fülébe.
A harcos néhány percig döbbenten nézett, de nem tehetett semmit. A csata után órákig védett voltam. Nem támadhatott meg újra.
- Menjünk! – siettem el Sanyi árnyéka mellett.
- Hová? – hallottam még a rubin hangját a sötétből.
- Mindenki a dolgára – feleltem neki mielőtt elnyelt minket az éjszaka jótékony homálya.
Mikor elég messzire jutottunk már, Sanyira sandítottam:
- Hogyhogy nem látott téged?
- Kicsoda?
- A harcos… akivel küzdöttem… - magyaráztam türelmetlenül.
- Nem tudom – vont vállat a fekete bőrű zafír vezér, miközben pontosan éreztem a hangján, hogy nagyon is tisztában van a helyzettel.
Türelmetlenül nagyot sóhajtottam.
- Nem kapsz levegőt? Megállhatunk, ha pihenni akarsz! – nézett rám Sanyi.
- Ne terelj! Ne terelj! Hogy csinálod, hogy nem látnak a többiek?
- Hát így… tulajdonképpen nem is vagyok itt… - felelte olyan közömbös hangnemben, mintha csak azt mondta volna, hogy rálépett egy fűszálra.
- Nem vagy itt… ahaaaaaan… és akkor hol vagy?
- Otthon… a főtéren…
- A főtéren…? - kezdtem úgy érezni, hogy Sanyi megőrült.
- Jégbefagyva… meglehetősen vicces, mikor a Tyrantosok elsietnek előttem és felsandítanak, hogy vajon látom-e, hogy mit csinálnak… Szívesen felkacagnék olyankor, csak nem tudom, hogy a jégpáncél meddig bírná, hogy egész nap röhögök… - felelte őszinte jókedvvel nevetve.
- Biztosan kibírná… - intettem a kezemmel úgy, mint aki teljesen meggyőződött arról, hogy a mellette sétáló személy nem normális, de ezt nem akarja egyértelműen a tudomására hozni.
- Kíváncsi vagy, hogy hogyan tudok itt sétálni veled, mi? – dörmögte elégedett hangon Sanyi, mintha kis fensőbbséges hangszín is vegyült volna bele.
- Gondolom valami mágia… - vágtam rá azonnal.
- Persze, hogy az… nade milyen? – unszolt tovább Sanyi. Láthatóan mindenképpen büszkélkedni akart a tudásával.
- Fogalmam sincs – néztem rá.
Az igazat megvallva érdekelt, hogy miért és hogyan járkálhat az éjszaka kellős közepén itt, hogyha az erődítményük főterén kellene ácsorognia, méghozzá jégbe fagyva.
- Hát az úgy kezdődött, hogy az egyik portyakörutam során találtam egy forrást…
És hosszadalmas beszámolót hallgathattam végig a különös forrásvízről, amelyet előszeretettel fogyasztott hosszú hónapokig, és aminek hatását most előszeretettel élvezi.
Mire a történet végére ért messze előttünk halvány fénycsík sejlett fel a látóhatár szélénél. A fénycsíkot megtörte egy robosztus, kiterjedt erődítmény, amely közvetlenül előttünk magasodott. A kövekből áradó halványkék fény hirdette, hogy megérkeztünk az egyik legnagyobb zafír szövetség főhadiszállására.
Kis gombóc gyűlt a gyomromban. Belépni a Tyrant falai közé… ráadásul smaragd hordajelvénnyel… nagyjából csak egy őrült tenne ilyet.
- Ne izgulj! Rendes fiúk, lányok ezek itt bent – bökött oldalba Sanyi.
- Ki izgul? – néztem rá kevés meggyőződéssel a hangomban.
- Cö-cö – felelte a Tyrant-vezér és elindult a monumentális kapu felé.
Sosem láttam még ilyen díszesen faragott ajtót. Mintha az egymásra épített kövek folytatása lett volna, csak fából. Ahogy közelebb értünk, feltűnt, hogy az erőd falait semmiféle kötőanyag nem fogja össze, csak a kövek egymásnak feszülő súlya tartja.
A faragványok mintha jelentős hőstetteket örökítettek volna meg. Kissé talán hivalkodóan, hogy egész Ghalla tudomást szerezzen róluk. És talán azt a célt is szolgálta, hogy aki megállt a kapu előtt, az sokszor átgondolja, hogy be akar-e lépni.
Valahol a faragványok között feltűnt Napkapu mágustornya és hordókban elszállított sör, amit elvittek, aztán egy másik helyen az Elit Horda városa, mintha Sharpa egyik állatát hozták volna el büszkeséggel. Láttam még a Tökéletes Gyémánt városát is, ahonnan talán Seligen entbogyó-pálinkájára fájt a foguk.
- Szép emlékmű! – jegyeztem meg elismeréssel, miközben azon gondolkoztam, hogy inkább megvárom míg Tierga vadászni indul és kijön, minthogy bemenjek.
Nem túl méltó hozzáállás ahhoz, aki épp Ghalla egyik leggonoszabb kapitánnyá kívánt válni, de a Tyrant erődítményének látványa mégis elgondolkoztatott, hogy nem lenne-e jobb csendben meghúzódni valahol és hagyni az egész átjáró keresést… egyszer majdcsak lejár az örök élet… és tulajdonképpen nem olyan nagyon rossz itt Ghallán.
- Az! – ragadta meg a vállam Sanyi, kizökkentve ezzel a gondolataimból.
Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha egy sötét verembe zártak volna. Nem volt fény, nem volt levegő, nem éreztem semmit, csak a tömör fa rám nehezedő súlyát.
Néhány lépés után a Tyrant erődjének falain belül találtam magam. Az arcomon vékony csíkban vér szivárgott, ahogy az ajtó egy szálkája felsértette. Döbbenten meredtem az elégedetten vigyorgó Sanyira, majd az ajtóra.
- Ezt… ezt… ezt… ho-hogy csináltad?
- Varázslat – húzta ki magát büszkén, miközben felemelte a kezét és megmozgatta az ujjait. - Nekem most mennem kell… de ha arra mész, megtalálod a főteret! Valaki biztos útba igazít Tierga hollétét illetően - mutatott előre, majd lassan elpárolgott mellőlem.

Hiéna: már megint veled van a gond?
Én csak azt nem értem, hogy aki a V1-en nem annyira érzi jól magát, az miért nem próbálkozik más világokon? Merthogy van lehetőség V2-n indulni és a V3 nyugodt atmoszférája is nyitva áll mindenkinek...

Node én csöndesedjek el, elvégre felhúzok egy szövetséget a PÓK-oknak... és az nekem nagyon jó! Mert mint tudjuk a régi játékosok legfőbb élvezete, ha szívathatnak másokat és erre a legalkalmasabb, ha magas szintűként segítem a "kicsiket".
Olyan opció fel sem merül, hogy jó olyan helyen lenni, ahol a karakterem megpihenhet, amit mondjuk törölni még nem szeretnék, de az aktív, elvárásokkal teli játékra már nem vágyom... és ezért cserébe megteszem azt, hogy naponta beépítem a VP-t a szövetség éppen aktuális épületébe... tényleg, mekkora egy gonosz dög vagyok Csak azért mert kicsit több, mint egy évvel ezelőtt regisztráltam és játszani kezdtem... fel is háborodok magamon mindjárt!

- Mibe keveredtél már megint? – telepedett mellém Ciklon egy reggeli teásbögrét nyomva a kezembe.
Az erőd falán ücsörögtem, lábam a gőzölgő mocsár fölött lóbáltam. Nem válaszoltam a kérdésére. Elvettem a bögrét és tovább bámultam a törött fákat, a vízben fel-felbukkanó szörnyek tarajos hátát, hallgattam a rémülten menekülő apró állatok utolsó visítását.
- Halllllóóóóóó! – lengette meg Ciklon a kezét az arcom előtt.
- Ne hadonássz – dőltem kissé hátra.
- Na, mi van már megint? – húzta meg a saját korsóját. Gondolom tiszta, hideg víz volt benne, mint általában.
- Mi lenne?
Ciklon néhány percig szintén a mocsarat bámulta, majd határozottan rám nézett:
- Figyelj Khettyke! Nem tudom, hogy mi a baj, de nem lesz ez így jó…
- Tényleg?
- Tényleg! Ücsörögsz itt egymagadban és bámulod a gőzölgő mocsarat… be fogsz kattanni…
- Annyira örülök, hogy itt a Sötét Ösvénynél mindenki annyira okos és megvilágosodott! – feleltem kissé bosszúsan. – Merthogy más életében nagyon könnyű meglátni, hogy mi a gond!
Ciklon nem volt sértődős fajta. Azt hiszem ismert is eléggé ahhoz, hogy tudja, nem rá haragszom.
- Félre érted, én nem látom, hogy a te életedben, mi a gond… én csak azt látom, hogy valami bajod van… főleg ma reggel… ugye nem akarsz leugrani? Lent azok az aligátorok… pffúújjj… nem szép halál…
- Már túl vagyok a leugrási gondolatsor elvetésén…
- Jó, rendben… Méreg használatáig eljutottál már?
- Igen.
- Jó – bólintott. – A medencébe fúlás?
- Megvolt.
- Tűzhalál?
- Kipipálhatod.
- Sziklaomlás?
- Jap.
- Lélekkútba ugrás?
Meglepetten néztem Ciklora.
- Eddig még nem jutottam el… várj egy kicsit…
- Jó.
Csöndben ültünk tovább, láblógatva, miközben valahol a mocsár végén túl új napra emelkedett fel a fényes korong az égen.
Néhány óra múlva kényelmetlenül fészkelődni kezdtem. A vár kövezete nem volt túl kényelmes.
- Mehetünk? – nézett rám Ciklon.
- Ahan – álltam fel.
- Akkor ezt túltárgyaltuk – bólintott a végzetúrnő, majd kinyújtotta a karját, hogy húzzam fel.
A széles lépcsőn lefelé lépdelve udvari sürgés-forgásba botlottunk. Tengernyi szolgáló rohangált mosatlannal, kimosott ruhákkal, idomított pegazust vezettek patkoltatni a kovácshoz, söprűk ütemes hangjával tisztogatták a macskaköves utcákat, készülő reggeli illata töltötte be a levegőt.
- Majd elfelejtettem, hoztam neked ajándékot! – fordultam Ciklon felé.
- Ajándékot? Mit? – csillant meg a végzetúrnő szeme lelkesen.
- Erre van! – mutattam a kennel és az istálló felé.
Ciklon kissé gyanakodva lépdelt utánam, majd megkönnyebbült sóhajjal állt meg mögöttem az egyik boksz előtt.
- Másra számítottál? – kérdeztem vigyorogva.
- Azt gondoltam, hogy a barikával esetleg túllövök a célon.
- Esetleg? Nos, Hiénának meg kellett fürdenie… tiszta ragacs volt a bundája… Szerinted?
Ciklon szélesen elvigyorodott, majd belépett a kissé prüszkölő állathoz.
- Szép kis mameluk!
- Gondoltam, hogy tetszeni fog…
- És hogy vannak a PÓKok? – kérdezte mintegy mellékesen, bár tudtam, hogy hiányoznak neki a kis erőd lakói.
- Megvannak… majd néha azért meglátogathatnál minket… le kellene ütni egy-két szörnyet, ilyesmi…
- Jaaaa, csak ezért hiányzom…
- Ahan…
Ciklon átnézett a háta fölött. Láttam, hogy mosolyog.
- Majd meglátom, mit tehetek – fordult vissza az állathoz. – És hát veled mit csináljak, aranyoskám? – nyújtotta ki a kezét, mire a mameluk összecsattintotta hegyes fogait.
- Jó mulatást vele! – néztem végig a büszke tartású végzetúrnőn, majd megfordultam és Amália keresésére indultam.
Mielőtt elhagytam volna az erőd falait, meg kellett tanulnom néhány apróságot, amelyek talán nem nélkülözhetetlenek szakértelmek, de mindenképpen hasznosak.
Viszont a vörös hajú, szép arcú várúrnő még bőszen aludt. Nem csoda, éppcsak felkelt a nap, ekkor még minden normális végzetúr és végzetúrnő még aludt.
Ott álltam a sürgő-forgó reggeli szolgahad között és figyeltem ahogy mindenki pontosan tudja, hogy mi a dolga, ahogy senkinek nem volt egyetlen fölösleges mozdulata sem.
Eszembe jutott az otthonom, a Duparmai királyság… a Nagy Háború utáni idők… amikor nem volt mit enni, nem volt egészséges ivóvíz, alig maradt egészséges túlélő, a legtöbb ember nyomorékká vált.
Akkoriban nem volt kérdés, hogy mi, akik valamiért túléltük a Háborút, segítsünk nekik… nem volt kérdés… igen, de kilencen voltunk… nem volt kérdés… ha valaki elcsüggedt, a többiek lelkesedéséből tudott erőt meríteni… nem volt kérdés, hogy mi a dolgunk…
Az erőd falai közötti bolyongásom közben hirtelen egy fal előtt találtam magam… kissé tanácstalanul néztem körbe… határozottan kezdett bosszantani, hogy folyton eltévedek.
Végül a mozgó falak között megtaláltam a Mágustoronyot, amely a Sötét Ösvény eddig összegyűjtött titkait, kincseit és minden tudását őrizte. Reményeim szerint végre itt megtalálhatom Amáliát.
Hosszasan keresgéltem a vörös hajú végzetúrnőt. A tizedik emelet sötétre festett folyosója nyomasztóan hatott rám. Az Ösvény mágustornya eddig sem keltett bennem biztonságérzést, de ez az emelet szinte hátborzongató légkörrel bírt.
Bekukucskáltam egy félig nyitott ajtón. A nyolcszögletű szoba közepén megtaláltam végre Amáliát, hosszú, zöld bársonyköpenyének alja egy petagramm belső vonalaira omlott.
- Csakhogy megtaláltalak! – léptem be viszonylag vidám hangot megütve.
- Csakhogy ideértél – emelte fel a fejét a varázslónő.
Be kellett látnom, hogy sosem láttam ilyen szép arcú végzetúrnőt még Ghallán. Zöld szemét sárga csíkok tették ellenállhatatlanná, elterelve így a figyelmet szokatlanul hegyes füleiről. Vörös haja kis csattal összefogva simult a hátára. Őszintén szólva kicsit irigyeltem is érte… mióta Dalen egy késsel nem éppen esztétikus frizurát varázsolt hosszú tincseimből, rájöttem, hogy igenis hiányzik a hajam.
Amália szemébe néztem, amely örvénylően csillogott.
- Valami baj van? – léptem be a szobába, mire azonnal becsapódott mögöttem az ajtó.
„Hatásvadász megoldás…” – sóhajtottam egy nagyot.
Amália oldalra emelte mindkét karját, ködös légörvényt kavarva ezzel a padló réseiből.
- Mit csinálsz? – néztem rá meglepetten.
Halványsárga gömb izzott fel a kezem körül. Kezdtem rutinosan rákészülni a váratlan meglepetésekre, amelyeket egyre kevésbé toleráltam.
- Ahzammal Zamosal Mortal tómen Mariat! – az utolsó szavakat szinte kiabálva ejtette ki.
A falakon vörös betűk izzottak fel, pont mint a Napkapuban lévő varázsszobában. Lüktető, élénk színnel izzottak fel, halványultak el. A gomolygó ködön keresztül néha áttűnt, hogy a padlón szinték ábrák jelentek meg, sárgán-fehéren-vörösen-feketén lüktettek.
A kavargó légáramlat egyre sűrűbbé vált, Amália erőteljesebb hangon kántálta a számomra értelmetlen szavakat.
„Már megint mi a rossebb készülődik? Nem akarok több Istent! Szellemeket sem akarok! Küldetéseket sem akarok! Csak hagyjanak már békén!” – gondoltam, miközben a kijárat felé hátráltam.
Hirtelen éles fény hasította át a felhőszerű ködöt, nem hatolt át a sűrű levegőn, be kellett csuknom a szemem.
Mikor újra körbenéztem a levegő kitisztult, az ábrák lassan pulzálva lüktettek a falon és a padlón.
A pentagramm közepén azonban nem Amália zöld bársonyruháját láttam.
- Te… ? – suttogtam döbbenten.
Arcomon vörös pír áradt szét, miközben minden sejtemen áramütés futott végig.
- Én – felelte vállvonva a világ legtermészetesebb hangján
- De hát hogy? – tapogattam az ajtót nyitó karikát a tenyeremmel.
- Fontosabb talán, hogy miért… - mosolyodott el, majd megcsillanó szemmel hozzátette: - Hallom, mostanában gyónni jársz!
Azon ritka pillanatok egyike következett, amikor nem tudtam megszólalni. Néztem kék bőrét, csillogó fekete szemét, összekócolásra ingerlő haját, szokásos bőrszíjakból álló öltözékét, és nem mozdultam semerre.
- Mit keresel itt? – nyögtem végül.
- Kedves üdvözlés… pont ilyennek képzeltem a viszontlátást…
- Ne szórakozz velem te is! – löktem el magam az ajtótól és a pentagramm felé indultam.
Dühös voltam, leírhatatlanul dühös, bár magam sem értettem, hogy miért? Talán mert olyan régen nem láttam… talán azért, mert szó nélkül eltűnt… vagy talán, mert olyan visszafordíthatatlan döntést hozott, amiről szólhatott volna nekem is?
- Nem nagyon szórakoztató mostanában az életem... – felelte kissé komoran.
- Magad választottad…
- Tudtam, hogy odatalálsz, mielőtt… - vont vállat Dzsó.
- Tudtad? – döbbentem meg
- Ismerlek... – vigyorgott szélesen a kékbőrű.
- Ismersz?
A fénykorát élt gyémántváros valahavolt diplomatája csendben bólintott, majd felemelte a karját.
- Így kellett lennie…
- Jajj, ne gyere nekem ezzel a süket dumával te is! – morrantam.
- Ugyan már… ne légy ilyen morcos kicsi Khetty… Gyere közelebb, már nincs sok időm!
Egész eddig a pentagramm közepén lebegett, ahogy közelebb léptem egy burokba ütköztem. Milliárdnyi szikrázó csillag izzott fel fehéren, Dzsó arca megvonaglott, mintha fájdalom hasított volna végig rajta.
- Bocs… - húztam vissza a kezem azonnal.
- Sikerrel kell járnod! Akármi történik, akármit látsz, tudnod kell, hogy nem haragszom rád…
- Nem haragszol? Miért mondasz ilyeneket?
Dzsó kinyitotta a tenyerét.
- Ezt legutóbb nem volt időm visszaadni…
Fekete és vörös grifftollak lapultak benne. Döbbenten nézem rá. Arcán megránduló izmok jelezték, hogy még nagyobb fájdalmakat él át azzal, ahogy megpróbál a burkon átnyúlni.
Végigsimítottam a tenyerén, miközben elvettem a tollakat.
- Miért csinálod ezt? – kérdeztem halkan.
Nagy levegőt vett:
- Mert fo…
Néhány percig még tartottam a tenyerét, éreztem, ahogy az egész teste megvonaglik, míg a lüktető jelek izzásának erősödésével lassan megszűnt a burok.
Újabb éles fény villant, pár másodperc múltán Amália ruhájának egy darabkáját szorongattam tovább.
A varázslónő ájultan feküdt a pentagramm közepén. Bal tenyeremben a tollakat szorítottam, miközben jobb kezemmel a hátára fordítottam, hogy megnézzem lélegzik-e.
Ekkor hangos döndüléssel kivágódott az ajtó, Morroch jelent meg.
- Amália rosszul van! – kiáltottam rá segítségkérően, mire Morroch némi hitetlenkedő pillantást vetett ránk.
- Majd jobban lesz – morogta végül és visszaindult a dolgára.
- Na de…
- Hagyd… Ninc jó kedve! – togyogott be Balgos. - Mi a jó mocári gászt cináltok? – nézett ránk a kacsa pislogó tekintettel.
- Amália…
- Jajj, már megint… - sóhajtotta Balgos, majd szárnytollai közül egy üvegcsét húzott elő, amelyben lila színű folyadék lötyögött.
Amália kiszáradt szájára csepegtetett belőle, mire a mágusnő szemhéja csakhamar megremegett tőle.
- Vidd innen ezt a löttyöt Balgos, vagy húslevest csinálok belőled! – nyögött fel Amália.

Ekkor tűnt csak fel, hogy a várfalak mögött már ragyog a reggeli napfény. Észre sem vettem, hogy ennyi idő eltelt.
Ott álltam a hullámzó falak tövében, egy üres, keskeny macskaköves utcán és a tudatlanok tanácstalanságával néztem hol jobbra, hol balra.

Naplemente után nem sok minden változott, talán kissé még jobban megélénkült a társaság. Színes lampionok kerültek elő valahonnan, amelyek a medence felett kifeszítve világítottak.
A fürdőruhákra színes kendők kerültek és mindenki lelkesen tolongott a büféasztal és még lelkesebben az italospult körül.
- Te Ciklon! Mit csináltok ti tulajdonképpen? – néztem a kétszeres bajnokra kissé értetlenül.
- Ma van a pihenőnap!
- Pihenőnap?
- Igen, errefelé szokás az ilyen… mikor sokat építkezünk, háborúzunk vagy gonoszkodunk, akkor utána egyszerűen csak nem csinálunk semmit…
- Ahan… - bólintottam, mire egy barna színű italt nyomott a kezembe.
Első pillantásra úgy nézett ki, mintha rumot felöntöttek volna teával. Belekóstoltam. Igazam volt, rummal és vagy még öt féle alkohollal öntöttek fel egy kis teát.
- Jó mi? – vigyorgott Ciklon, nagyon húzva a saját keverékéből.
- Remek – nyögtem ki, miután levegőhöz jutottam. – Azt hiszem meg kéne keresnem Incut… amíg még józan vagyok… és tudok vele beszélni…
- Nemsokára ő is csatlakozik a társasághoz… sose hagyja ki, hogy az alig sült húsokat behabzsolja…
- Pfúúúj…
- Most mi van? Vámpír lett…
- Tudom…
- Illetve most már nem vámpír, csak valahogy benne ragadt ez a fura szokás a véres húsokkal… - itta ki Ciklon az italát. – Még egyet?
- Nem kösz! – ráztam meg a fejem.
Ciklont hirtelen megragadta az erőd két lakója, ha jól emlékeztem a nevükre…., és megpróbálták nagy lendülettel a medencébe hajítani. A váratlan támadás odáig jutott sikerrel, hogy a végzetúrnő ugyan belódult a vízbe, de magával rántotta a két támadót is. Nevetve fröcskölték egymást, ahogy a felszínre bukkantak.
Mosolyogva néztem a jelenetet, és megfeledkezve magamról, belekortyoltam az italba…
Köhögve küzdöttem levegőért. Egy mozdulattal az egyik asztalon „felejtettem” a félig teli poharat.
- Jól vagy Khetty? – állt meg a hátam mögött egy sosem látott alak. Arcán ősi minták tetoválása díszlett.
- Öööö… jól, köszönöm… - feleltem kissé távolságtartóan.
Amúgy is hihetetlen rossz névmemóriával rendelkeztem, de most, hogy egyszerre vagy harminc archoz kellett nevet párosítanom kifejezetten kínosan érintett, hogy fogalmam sincs, hogy ki az előttem álló alacsony alak.
- Örülök, hogy ideértél végülis. Jól utaztál? – kérdezte baráti hangnemben a tetovált arcú.
- Igen… köszönöm… Nagyon kedves mindenki…
- Hahhh! Csak vigyázz velük! – nevetett az idegen. Hangszíne furcsán ismerős volt.
- Hogyhogy vigyázzak velük?
- Egy pillanatig nem figyelsz, és azon kapod magad, hogy máris megkedvelted őket és mindent megtennél azért, hogy befogadjanak…
Néhány pillanatig összehúzott szemmel meredtem az előttem állóra. Hitetlenkedve próbálta az agyam is befogadni, amit láttam és hallottam. A tetovált arcú méregkeverő kivárta, míg ismét szóhoz jutok:
- Incubus?
- Talált! – vigyorgott szélesen az egykori rubin harcos.
- Ho-hogy nézel te ki? – bukott ki a második kérdés belőlem, majd kissé elszégyelltem magam emiatt.
- Semmi gond… tudom, hogy meglepőek a változások, amelyek mostanában érnek.
- Meglepőek? Ez nem fejezi ki eléggé…
- Talán az Istenek vagy a Szellemek akarata…
- Ne emlegesd nekem azokat a sarlatánokat!
Kifakadásomra Incubus döbbenten meredt rám.
- Akarsz róla beszélni?
- Igen! – bólintottam határozottan és bosszúsan egyszerre.
- Gyere! – ragadta meg a csuklómat és kihúzott a pihenőnapi buliból.
A falak ezúttal nem mozogtak körülöttünk. Incubus céltudatosan haladt végig a járatokon, sikátorokon, mígnem egy kis kalyibához értünk. A falnak tapasztott sárból és szalmából készített vityilló annyira elütött az erőd pompázatos és erőt sugárzó építményeitől, mintha Napkapu mágustornya helyett valaki a másik szirten álló romhalmazba költözne be.
Incubus bocsánatkérő tekintettel kinyitotta a deszkaajtót:
- Ez volt a méregkeverő otthona…
- He?
- Mikor ide érkeztem, Acabo testében…
- Mivaaaan?
- Hátööö… az úgy volt, hogy kicsit kölcsönvettem Acabo testét, hogy mielőbb ideérjek – hajtotta le a fejét bűnbánóan Incubus. – Őszintén remélem, hogy nem haragszol érte…
- Én nem, de… de ő mit szólt hozzá?
- Beleegyezett, bár azt hiszem, azóta nem szívesen van a közelemben.
- És hol van most?
- Néhány napja történt az egész… kicsit jobban megviselte a dolog, pihenget azóta is… ne aggódj! Vigyáztam rá! – tárta szélesre az ajtót.
Világosságot csettintettem a tenyeremre, mert a kunyhóban vaksötétség fogadott. Amint megéreztem a különös szúrós szagot rájöttem, hogy hiba volt nyílt lángot használva belépni a kunyhóba, de Incubus mintha ismerte volna ezt a szokásomat is, kezemet halvány, aranyszínű burok vonta körbe.
- Elnézésedet kell kérnem, úrnő, de még nem volt időm rendesen kitakarítani a helyet, az előző tulajdonosa után…
- Na vá-vá-vá-várj! – emeltem fel a kezem. – Te itt most teljes jogú tag vagy, nem?
- De.
- Akkor nem jár neked egy teljes jogú szoba?
- Óóóó, Mortimer be akart tuszkolni valahová, ahol a többiek laknak… csak én nem érzem magam méltónak arra, hogy ekkora mágusokkal éljek… előbb még tanulnom kell… sokat kell tanulnom… remélem, hamarosan megszolgálom a bizalmukat…
- Kissé megrémítesz Incu… - nyögtem. – Mi az, hogy cserélgeted a testedet? Úgy értem mi történt egyáltalán a vámpírral?
- Elégettem – szegezte kissé szégyenlősen a földre a tekintetét.
- Értem… - feleltem, bár egyáltalán nem értettem semmit abból, amit mondott.
Agyam lázasan kattogott, hogy felfogjam a szavai értelmét, hogy megértsem, amiről beszél, holott tisztán éreztem, hogy sosem fogom megtudni, hogy pontosan hogyan is lett a vámpírtestből méregkeverővé.
- Azt áruld csak el, hogy ezentúl ki-be fogsz ugrálni a testekbe kényed-kedved szerint? – kérdeztem csendesen.
Megérezhette a közénk ékelt távolságot, amit a szavaim tükröztek. Felemelte a fejét és nagy ártatlan szemekkel válaszolt:
- Nem, nem áll szándékomban ilyeneket cselekedni… - hangjában némi megbántottság csengett, majd néhány pillanatnyi csend után hozzáfűzte: - Bár megtehetném…
Mindig megdöbbentett Incubus szerénysége és az, ahogy saját képességeit szinte szégyellte... pedig büszkének kellett volna lennie, tudatában lennie, hogy mennyit is ér és hogy mekkora ereje van… legalábbis szerintem…
Incubus leolvasta a gondolatokat az arcomról, kissé bosszúsan válaszolt a ki nem mondott szavakra:
- Hagyjuk ezt most! Nem ezért jöttél és nekem sincs kedvem erről vitatkozni…
- Jó… - hagytam rá kissé visszakozva.
Néhány mozdulattal mintha eltűntette volna a szúrós szag forrását, majd meggyújtott egy fáklyát és a plafonra erősített kocsikerék formájú világítótesthez tartotta, megvárta, míg a kovácsoltvasban lévő olaj lángra kap, megvilágítva ezzel a kis kunyhó egyszerű berendezését. Ágyat, asztalt, széket, tömérdek könyvet. Az egyik sarokban Acabo hortyogott békésen.
- Foglalj helyet szerény hajlékomban – húzta ki az egyik széket, majd megkerülte az asztalt és leült a másikra.
Kínosan feszengve ültem le vele szemben… most jöttem rá, hogy mennyire más, ha ő jön segítségért hozzám… és mennyire más, hogy most nekem kell segítséget kérnem tőle…
Némi fészkelődő csend következett. Incu kivárta, amíg elrendezem a ruhám, elhelyezkedem a kényelmetlen széken, megköszörülöm a torkom, majd felnézek rá és belekezdek abba, hogy miért is jöttem…
Egy pillanatig végigfutott az agyamon, hogy valójában pontosan tudja, hogy miért is vagyok itt.
- Nos… khöm… a látomásaidról lenne szó…
- Igen…
- Azokról a látomásokról…
- Áááá… azokról, amiben Chara-din kapitányaként láttalak?
- Jap…
- Mit akarsz tudni róluk? – kérdezte Incu olyan egykedvűen, hogy döbbenten kaptam fel a fejem.
- Hátööö… először is… nem lehet, hogy valami téves látomásod volt?
Incu elmosolyodott.
- Téves látomás? Az meg milyen?
- Nem tudom… - vizslattam tovább az asztalt. – De valami nincs rendjén velük.
- Nem érzel elég erőt magadban ahhoz, hogy Chara-din kapitánya légy?
- Nem, az erőről van szó… hanem, hogy én nem akarok azzá válni!
- Mivé?
- Hát, amit láttál…
- Próbállak követni, hidd el… de nem nagyon értelek… Sietve tenném hozzá, hogy nekem vajmi kevés közöm van az Istenekhez és az ő akaratukhoz… A látomásaim nem tőlük kapom… a Szellemek azok, akik útmutatást adnak nekem…
- Szellemek? – kissé kétségbeesettebben nézhettem, mert Incubus arcán némi aggodalom suhant át, majd nagy türelemmel mesélni kezdett.
- A láthatatlan erők… akik itt vannak köztünk?
- Mármint hol? Itt a szobában?
- Nem, ne így értsd… a természetben… a világon… egyfajta közvetítők az anyagi világ és a láthatatlan világ között…
Néhány pillanatig még meredtebben bámultam az asztalt és egy különösen érdekes szálkát igyekeztem kipiszkálni a helyéből.
- Khöhöm… Találkoztam Leah-val… vagy legalábbis azt hiszem, hogy ő volt az…
- Tényleg? Milyen volt?
- Mivan? – kaptam fel a fejem.
- Úgy értem, a Szellemek segítenek abban, hogy megértsük az Istenek akaratát… a legtöbbünk fejében meg sem fordulhat egy ilyen álom, hogy találkozzon egy Istennel… úgy értem, hogy találkozzék és aztán élve is távozzék a találkozóról… és te egyenesen Leah-val találkoztál! Wáow!
Incubus lelkesedése meglehetős hidegzuhanyként ért.
- Te nem érted, hogy miről beszélek! – néztem rá kemény tekintettel. – Én nem akarok beleszállni semmiféle isteni játszmába! Se Chara-dinka ellen, se Leah mellett, se mittomén milyen szellem oltalma alatt…
- Azzal, hogy ellenszegülsz az Istenek akaratának, nem változtatsz meg semmit… legfeljebb úgy végzed, mint Dzsó… emlékszel még Dzsóra ugye? A nagy és öntudatos harcosra, akit egy hegy mélyén kuporogva találtál meg…
Válaszra nyitottam a számat, de elakadt a hangom:
- Honnan tudsz te erről?
- A Szellemek látni engedték, amennyit látnom kellett… és már megbocsáss, de te magad léptél bele ebbe az „Isteni játékba”…
- Én???
- Igen! Mikor szembeszálltál Chara-dinnel…
- Én???
- Jó… neked nagyjából mindegy volt melyik Istennel szállsz szembe, de Chara-din volt, aki fenyegette a mágustorony lakóit! Emlékszel rá? Emlékszel Lia kísértésére? Mortazor halálára? Emlékszel az élőholt visszatérőre, aki mindenáron testhez akart jutni? TE voltál az, aki szembeszálltál vele és ezzel saját magad helyezted az Istenek látóterébe!
- Na, ne szórakozz velem! – csattantam fel, bár nem Incubusra haragudtam.
Szavai mélyen felkavarták a lelkem. Felpattantam a székről és fel-alá kezdtem járkálni a szobában. Emlékeztem arra, amikor Napkapu folytonos támadásoknak volt kitéve… amikor a levegőben érezhető láthatatlan erők vették körbe… amikor nem volt más választás, ha túl akartuk élni.
- Mindig van más választás – jegyezte meg csendesen Incubus. – És minden tettnek van következménye…
- De hát mikor voltak ezek Incu! Hónapokban mérhető a messzeségük!
- Ez nem számít! Chara-din már évezredek óta várja a napot, hogy visszatérhessen Ghallára… egy-két hónap szerinted számít neki?
- Ahan… és nekem kéne ezt megakadályozni?! - álltam meg a szoba közepén, összefont karral.
- Ilyet senki nem mondott… - dőlt hátra Incubus a székén.
- Hö?
- Én csak azt láttam, ahogy Napkapu lakóit egyesével a halálba kínzod – felelte tárgyilagosan.
- És Leah meg azt mondta, hogy ha Dinka kapitánynak akar, akkor az leszek, kerül, amibe kerül! De én ezt nem akarom!
- Picinykét próbálj már meg elvonatkoztatni attól, hogy mit akarsz…
- Nem értelek…
- Attól, hogy semmibe veszed az Istenek akaratát, a Szellemek hatalmát és kigúnyolod őket, attól még léteznek. Irányítják és uralják Ghallát. Általában a saját érdekeik egyeznek Ghalla globális érdekével is, bár ez nem törvényszerű. Ha Chara-din visszatér, mindennek vége! Láttad az Sötét Földet… láttad, hogy mire képes Chara-din, ha elszabadul… Ghallán senki nem akarja ezt… kivéve persze őt és a szolgáit…
- Ennyit én is tudok… - szúrtam közbe.
- Én úgy látom, hogy két választásod van: vagy sürgősen az egyik Istenség oltalmáért és támogatásáért könyörögsz… és kéred a Szellemeket, hogy segítsenek, mielőtt még a látomás megvalósulása elkezdődik… és akkor van esélyed arra, hogy túléled… vagy… hüümmm… most, hogy végiggondolom, lehet, hogy az összes Istenséghez kellene egyszerre könyörögnöd…
- Na, hagyjál már békén! – legyintettem bosszúsan.
Nem állt szándékomban könyörögni… főleg nem olyan istenségeknek, akiket nem is ismertem… akikhez semmi közöm nem volt… akiknek az emberek élete-halála csak játék…
Incubus néhány percig csendben maradt. Jól tudta, hogy mit gondolok ezekről a dolgokról.
- Nézd, megpróbálom más megvilágításba helyezni… vagy büszkeséggel és arroganciával indulsz neki ennek a kalandnak és garantáltan úgy ér véget, ahogy láttam… vagy kicsit magadba nézel és engeded a Szellemeket, hogy segítsenek…
- Nem vagyok arrogáns…
- De, az vagy.
Megálltam a kunyhó egyetlen ablaka előtt és a sötét éjszakába bámultam. Nem bírtam volna Incubus tekintetébe nézni.
- És tényleg megtenném?
- Tisztában vagy vele, hogy mi lakozik benned, mégha nem is beszélsz róla… tudod, hogy képes vagy rá… egytől-egyig a halálba kínoznád régi társaidat… válogatott kínzásokkal… élvezettel…
- Elég! – fordultam meg.
- A halálhörgésüket hallva, a csontjaik roppanását látva, az izomzatuk szakadását érezve…
- Azt mondtam elég! – csaptam az asztalra indulatosan, mire a korábban felfeszegetett szálka teljes terjedelmével belefúródott a tenyerembe.
- Talán még az új barátaidat is begyűjtenéd… Ösvényjárót biztosan, ő túl sokat tud rólad… őt talán forró lávába mártogatnád, amíg le nem ég a húsa…
Incubus szenvtelen hangjától hideg futkározott a hátamon, előre meredt tekintettel beszélt, nem pislogott. Szavai megelevenedett képként peregtek előttem is.
- Igen, Ösvényjáróval kezdenéd az egész hajtóvadászatot… jogos bosszú miatt, hiszen ő rángatott bele ebbe az egészbe… legalábbis szerinted… hiszen ő vitt el Leah-hoz… Szegény Ösvényjáró… nem érdemelne ilyen kínokat… nem olyan rossz végzetúr, mint ahogy tűnik… És itt van még Ciklon is… ő is túl jól ismer… meg Tierga… és… óóó… én is…
- Hagyd abba… - suttogtam az asztalra támaszkodva.
- Bizonyos szempontból megtisztelő, hogy ilyen veszélyesnek tartasz… de talán kissé túlzás, hogy húsevő bogarakkal zársz egy koporsóba, miközben a testem mágikus regenerációval folyton egészségesre gyógyítod… és itt van még… de érdekes…
Incubus meglepetten oldalra fordította a fejét. Pislogott néhányat, majd folytatta:
- Semmi kétség… a kínzókamra legértékesebb darabja… ez már csak abból is látszik, hogy fő helyen van kikötözve… meggyötört az arca… nem is emlékeztet hajdani önmagára… igaz, én mindig csak kéknek láttam…
- Dzsó? – suttogtam hitetlenkedve, mire Incubus pislantott párat.
Először döbbenten nézett végig rajtam, nemcsak, hogy látta a jövőt… ott járt… testestől-lelkestől a jövőbeni kínzókamrámban volt.
- Miért tennék ilyet? – kérdeztem alig hallhatóan.
- Én azt nem tudhatom… - vont vállat Incubus, majd a tenyerem alatt gyülekező vértócsára meredt.
- Mindenesetre kérlek, találj ki addigra valami humánus halált… ha kihasználhatom a barátságunkat ennyire… - nézett rám kissé bocsánatkérően, majd felállt és az egyik szekrényhez sietett.
Kivett egy átlátszó üvegdobozt, majd megemelte a tenyerem és szakszerű mozdulatokkal kiszedegette a szálka darabjait. Néztem nagy, esetlen ujjait és éreztem azt a törődést, amivel ráöntötte az égető fertőtlenítő folyadékot, hogy aztán bekötözze.
- Nem akarom, hogy így legyen – ráztam meg a fejem végül, miközben éreztem, hogy könnyek folynak végig az arcomon.
- Picinykét korábban kellett volna ezen elmélkedni… - vont vállat Incubus egykedvűen.
- Hogy tudod ilyen nyugodtan fogadni, amit láttál? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Nem mondom, hogy jól esne a kínzókamrádban tölteni egyetlen percet is… de ha ez a Szellemek akarata… és ha ezzel valami jót segíthetek elő, akkor ennek így kell lennie… bizonyosan lesz értelme az áldozatnak…
- Hogy lenne értelme egy ilyennek?
- Az Istenek tudják, hogy mit, miért csinálnak, a Szellemek bizonyára nem tolmácsolnák ezt, ha nem lenne vele céljuk.
- Biztos vagy te ebben?
- Abban vagyok biztos, hogy Chara-din visszatértét senki nem akarja.
Úgy ültem Incubus szakadt kis kunyhójának közepén, mint aki soha életében nem tudta, hogy mit akart, és hogy azt merre keresse.
Nem értettem a látomások hová akarnak vezetni, nem láttam, hogy miért is kell nekem ilyen kegyetlenné válnom és nem legfőképp: nem tudtam hinni, hogy jól végződhet a dolog.
Nemcsak Ghalla kétséges isteneiben nem hittem, ráeszméltem, hogy egyáltalán semmiféle istenségben nem hiszek már hosszú évtizedek óta… még Kyrannia szinte kézzelfogható Istenétől is elfordultam már régen… akkor amikor…. – megráztam a fejem.
- Hogy kérhetnéd valaki oltalmát, akiről alapvetően azt sem hiszed el, hogy létezik? – mondtam ki hangosan is a gondolataimat.
- Látod, ezért mondtam, hogy arrogáns vagy és büszke és beképzelt és…
- Értem…
- Mert találkoztál már velük… illetve csak Leah-val… de beszéltél vele, láttad, talán hozzá is értél… a legtöbb ghallai életforma csak akkor találkozik vele, mikor végleg megtér Hozzá. És ezek után te kijelented, hogy nem létezik?!
Incubus nem volt türelmetlen fajta, sőt! Mindig csodáltam azt a végtelen nyugalmat, amivel megáldotta a sors, de éreztem, hogy kezdem feszegetni a végtelen határát.
- Jól van… értem… vagy legalábbis azt hiszem, hogy értem… - sóhajtottam nagyot.
- Keresd fel azt a helyet, ahol először idéztétek meg rám Erutol szellemét… Az oltárnál az összes Istennel találkozhatsz… ha elég nyitott vagy feléjük…
- Köszönöm – bólintottam nagy sokára, és továbbra is ülve maradtam a széken.
Újra és újra végigfutott bennem a beszélgetésünk… egy dolgot tudtam biztosan: nem akartam belevágni ebbe a kalandba! És minél inkább tiltakoztam, annál inkább éreztem, ahogy elpereg az idő az ujjaim közül…
- Itt pihenhetsz pár napig! Sétálj az erődben… tanulj… olvass… beszélgess… de ne késlekedj sokat! Nincs annyi időd, mint azt hiszed! – tette hozzá Incubus és felállt a székről. Elcsomagolta az elsősegély-dobozát és várakozásteljesen megállt az ágya mellett.
Némi időbe telt mire felfogtam, hogy elfáradt és aludni szeretne.
- Köszönök mindent! – feleltem és elhagytam a kunyhót.

Meglehetősen csendben baktattunk egymás mellett Ösvényjáróval. Nem sok csevegni valónk akadt, arról az egyetlen témáról meg valahogy egyikünk sem akart beszélni.
Estefelé elértünk egy ősöreg mocsárhoz. A fákról indák lógtak szövevényesen és halottan. A gőzölgő talaj szinte átláthatatlan köddel vette körbe a fatörzseket.
- Én eddig kísérhettelek! – bólintott Ösvényjáró és megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
- Pont eddig? – néztem sandán a gyanús ködbe.
- Elég sokáig éltem itt, hogy tudjam, közel járunk a Sötét Ösvény erődjéhez.
- Óóóó, igazán? Pedig azt hittem most egy másik istent is rám ugrasztasz… valami olyan alkuval, hogy játszam ki Leáh-t és Chara-din-t az ő kedvéért…
- Értem én, hogy dühös vagy… de ez majd elmúlik… - legyintett Ösvényjáró, kalapja türelmetlenül meglibbent.
- Elmúlik???
- El…
Dühösen összeszorítottam fogam, hátat fordítottam Ösvényjárónak és megindultam a keskeny, alig látható izsópkupacokon, ami bevezetett az átláthatatlan ködbe.
„Mintha rajtam kívül mindenki teljesen biztos lenne benne, hogy minden úgy fog történni, ahogy látták, ahogy megjósolták vagy mit tudom én, hogy milyen módon lestek bele a jövőbe. Sosem szerettem a „jövőlátókat”… a jóslatokkal megzavarták az embereket… olyan dolgok megtörténtét idézték elő, amelyek valószínűleg nem történtek volna meg, ha nem ültetik el a bogarat az illető fejében… Ki vinne véghez hősies és önfeláldozó tetteket amúgy? Hacsak nem él valahol a lelkében egy kis darabkája valami jövőlátó jóslatnak, hogy neki ezeket meg kell tenni!
Hát az én lelkemben nem élt ilyen jóslat… sőt! Egyáltalán nem akartam részt venni ennek a világnak a hősies küzdelmeiben! Azt hiszem bőven kivettem a részem az ilyen harcokból Eleyranon! Tessék beszámítani a hősségbe és elfelejteni szépen a személyemet! Ott van például Ciklon! Sokkal erősebb, többet is foglalkozik a fejlődésével… najó, még okosabb is! Vagy ott vannak a hatalmas végzeturak, akiknek a nevét egész Ghalla ismeri!”
- Miért pont én? – köptem dühösen a szavakat a körülvevő ködbe. Néhány sötét fatörzset láttam csak magam körül, mégis furcsa lüktető életet éreztem mindenfelől.
- Miért pont te? – a furcsa pösze hang valahonnan előlem jött, de semmit nem láttam. – Erre a kérdészre úgy hiszem, nem fogsz fálaszt kapni nálunk…
A köd oszlásnak indult, hamarosan már csak térdig ért, de még mindig nem láttam semmit, csak a mocsár zöldes-barna halottan élő fatörzseit, lelógó liánokat, csenevész bokrokat.
Már kezdem azt hinni, hogy egy újabb nagyszerű tréfa készülődik, amikor az oszladozó ködben megpillantottam egy fejet… egy kacsa fejét…
- Cakhogy ideértél… - sápogta a kacsa.
- Te? – nyögtem ki nagy nehezen.
- Én… - bökött a mellére a kacsa büszkén. – Balgosz vagyok… Öszvényjáró szólt, hogy jössz…
- Ahan… - bámultam hitetlenkedve lefelé.
Egy kacsával beszélgetek, Yahwen segíts meg!
- Jól fagy?
- Remekül…
- Akkor menjünk – fordult meg a kacsa és kis farkát ide-oda billegtetve totyogásnak indult.
Hosszan néztem utána.
„Valóban egy kacsát kellene követnem? Jó, hallottam már olyat, hogy valaki egy ugrándozó nyulat követett, meg olyat, hogy a sárga utat… de azok ősrégi mesék voltak! Ez meg itt az életem!”
- Nem jössz? – fordult meg a kacsa.
- De – nyögtem és szinte öntudatlanul indultam meg utána.

A Sötét Ösvény erődje különös helynek bizonyult. Mintha a mocsár közepén egy folyton változó épület lenne.
- Megjöttünk, engedj be! – pöszítette Balgos, amikor megérkeztünk a vastag fal elé.
- Már megint te vagy, kacsesz! – emelkedett ki a térdig érő ködből egy tüskés alak.
- Ne szórakossz, Morroch, mert akkora fenékberúgászt kapsz a kacatalpammal, hogy meg sze állsz a bányáig!
Morroch kissé kétkedően elmosolyodott, majd rám nézett.
- És te?
- És én? – néztem meglepetten.
Számomra egyértelmű volt, hogy ha a kacsa kíséretében jelenek meg, akkor nem nagyon kell magyarázatot fűznöm, ahhoz, hogy miért is jöttem.
- Te ez hülye? – nézett a kacsára Morroch.
- Nem hiszem, miért? – nyújtogatta a nyakát Balgos.
- Nem vagyok hülye… - kezdtem rosszallóan. – A nevem, Khetty. A Zöld Pókok erődjéből jöttem, mert beszélnem kell Incubusszal.
- Ahan – felelte Morrock olyan hangon, mint aki egy szavamat sem hiszi el.
- Mit ahan? – néztem a démoni külsejű mágusra egyre haragosabban.
- Hát, szerintem te nem vagy Khetty! – bökött Morroch hosszú ujjával a mellkasomra.
- Nem? – döbbentem meg.
- Nem…
- És mégis miből vontad le ezt a nagyszerű következtetést?!
- Először is, Khettyt egész sokan ismerik Ghallán… vagy ismernek olyat, aki ismeri… vagy hallották, amikor valaki mesélt róla… nos ezek alapján… ő magasabb is, vékonyabb is és a hajad sem elég vörös!
Elképedtem Morroch szavain. Balgos rettentő jól szórakozva figyelt hol egyikünkre, hol másikunkra. Néhány percig szólni sem tudtam.
Be kell bizonyítanom, hogy én vagyok én??? Na, ez máris egy remek módon kezdődő kaland!
- És mégis mivel tudnám számodra is hihetővé tenni, hogy én vagyok Khetty?
Kimért szavaimra kis hallgatás következett. Morrock meglehetős zavarban vakargatta az állát.
- Talán, ha volnál kedves szólni Incubusnak vagy Piciklonnak… esetleg Stubbnak… bizonyára számodra is hitelesen bebizonyítják, hogy én vagyok Khetty.
Balgos izgatottan megrázta kacsafenekét. Számára egyre érdekesebbnek tűnt a beszélgetés.
Morroch bizonytalanul mormolt valamit, miközben tüzetesen szemügyre vett tetőtől-talpig.
- Hellóóó Mammmiiiiiii! – süvített végig az erőd védfalán Stubb hangja.
Felnéztem a cikk-cakkos mellvédre, ahonnan a törpe vörös feje bukkant elő. Szakálla még nem regenerálódott teljesen, a leégetés után, de úgy tűnt ezt pillanatnyilag nem rója fel túl nagy bűnnek… pedig a törpék nagyon büszkék a szakállukra...
- Az egy másik szövetség volt… - dörmögtem magamnak, majd Morrochhoz fordultam.
Épp láttam még a végzetúr meglepett tekintetét:
- Tisztára nem úgy nézel ki, ahogy mesélték… - rázta meg a fejét hitetlenkedve, majd intésére a várfal enyhén megremegett és egy kis kapu jelent meg rajta.
Balgos elégedett totyogással indult meg a cirádás kapurács felé, ami néhány lépésnyire előttünk kinyílt. Mire visszanéztem, Morroch alakja már a ködbe veszett.
Az erődben nagy sürgés-forgásba botlottam. Balgos kacsaalakját nagyjából két lépés után vesztettem el. Úgy tűnt mindenki idegesen rohangál, kiabál, mintha valami fontos esemény utolsó simításait végeznék.
Hirtelen meghallottam Ciklon hangját:
- Ne úgy, ti birkák!!! Emerre kell feltenni!!
Megkönnyebbült mosollyal indultam meg a hang irányába. Átvágtam néhány keskeny sikátoron és kisebb téren, mire az egyik kis utcából egy feldíszített térre érkeztem.
Tengernyi színes zászló lebegett a szélben. A falakon belül nyoma sem volt a nyomasztó mocsári hangulatnak. Melegen sütött a nap, megcsillanva az erőd tornyos kupoláin. Hatalmas kapu ásított sötéten a várfalon. Sokkal nagyobb annál, mint amit valaha is láttam. A gyönyörűen díszített rácsozat felhúzva, az éles tüskék halálos ígérettel meredtek a magasban. A lenyitott csapóajtón keresztül a mocsár hullámzó-gomolygó ködös világa látszott.
A kaputól élénkzöld bokrok sorakoztak, néhányan piros szőnyeget terítettek végig a téren, amely átvezetett egy boltíves kapu alatt. Azt már nem láttam, hogy a boltív hová vezet.
Néhány repülő manó valami transzparenst igyekezett felerősíteni két zászlótartó rúdra, a boltív fölé.
- Szia Ciklon! Rosszkor jöttem? – álltam meg Piciklon mellett.
- Hellóóó!! – ölelt át örömteli mosollyal Ciklon, majd néhány pillanat múlva elengedett és hitetlenkedve meredt rám, majd a nyitott kapura.
- Te hogy kerülsz ide?
- Hogyhogy hogy? Gyalog… a mocsáron át…
- Nade ez az egész… - tárta szét a karját.
- Rosszkor jöttem? Nem zavarlak az ünnepségben, csak Incubusszal kell beszélnem és már itt sem vagyok!
Ciklon kissé beharapta az alsó ajkát és kétségbeesetten nézett körbe, láthatóan nagyon keresett valakit.
- Morti! Baj van! – szaladt el hirtelen, amikor meglátott valakit.
Kicsit tanácstalanul álltam a tér szélén. Néztem, ahogy az utolsó simításokat végzik a fontos vendég fogadására. Próbáltam az árnyékba húzódni, a napsütés elől. Erre találtam is megfelelő méretű bukszust. Reméltem, hogy a nagy sürgés-forgásban megpillantom Incubust és még az előtt távozni tudnék, mielőtt túl sok vizet zavarnék az erődben.
- Khömm… Khetty? – mikor megfordultam ijedtemben akkorát ugrottam, hogy majdnem feldöntöttem a bokrot, ami mögé húzódtam.
Félelmetes kinézetű végzetúr állt mögöttem. Mintha a pokol kénköves bugyrából került volna elő. Lángoló teste, tüskés vértje azt sugallta, hogy azonnal agyoncsapna, ha nem kötné a hordajelvény. Bordái mintha vasból lettek volna, az egész teste nem állt másból csak lángokból.
Testtartása azonban némi zavarról árulkodott. Idegesen toporgott. Ciklon mellette állt, hasonló zavartsággal.
- Rossz helyen állok? Csak mondjátok meg, hol van Incu és már itt sem vagyok – próbáltam behúzódni az árnyékba, ha lehet inkább beépülni a falba.
- Asmodeus Mortimer vagyok… és… khöm… az a helyzet, hogy nem vagy rossz helyen… mert vártunk… csak… öööö… mégis elárulnád, hogy jutottál be?
- Mármint ide? Egy kacsaformájú végzetúrral találkoztam a mocsárnál…
- Balgos?
Bólintottam, majd folytattam:
- Aztán egy ajtónálló hosszasan faggatott arról, hogy én vagyok én…
- Morroch?
Ismét bólintottam.
- De látom vendéget vártok… rosszkor jöttem…
- Egészen pontosan téged vártunk… - tárta szét a karját Mortimer.
- Engem? – döbbentem meg.
- Helló mami! – döcögött elő Stubb valahonnan és kezembe nyomott egy korsó mézsört. – A buli odabe’ van! – intett a boltív felé a fejével.
Végignéztem a szőnyegen, a ládába ültetett zöld bokrokon, majd felnéztem a transzparensre.
- Hátöööö…. – nyögtem ki válaszul. Meglehetősen zavarban voltam. Kissé szakadt, sáros utazóruhámon még moha és tengeri só lenyomatok is díszlettek.
Ráadásul ilyen fogadtatáshoz utoljára Duparmában volt szerencsém… ahol mondjuk érthető volt, lévén az uralkodói tanács tagja voltam (vagyok).
- Sétáljak végig, mintha most jöttem volna? – vetettem fel az ötletet, remélve, hogy azt mondják, „nem kell”.
- Igen! Az lenne a legjobb! – csillant meg Mortimert tekintete.
Segítségkérően Ciklonra néztem, de mivel ő is csak lelkesen bólogatott, nagy levegőt vettem, kezébe nyomtam a söröskorsót és a fal árnyékában elsiettem a bejáratig, ott átverekedtem magam egy ládányi bokron és megálltam a mocsár szélénél, a felhúzott rácstól néhány lépésnyire.
Eligazgattam a ruhámat, próbáltam vidám színeket gondolni a köpenyre, amely minden erőlködésem ellenére sötéten lebegett tovább körülöttem, tükrözve a hangulatomat, mint mindig.
Némi erőfeszítés árán elértem, hogy a feketéből sötétkékbe váltson, így legalább nem volt olyan gyászos a kinézetem.
A boltív alól tengernyi végzetúr és végzetúrnő sereglett elő. Egyiket sem ismertem.
Vártam néhány percig, majd Mortimer karlengetésére ismét elindultam befelé az erődbe. Ahogy átléptem a rácson, harsonák hangja hasított a levegőbe. Összerezzentem a hangjukra.
Valahonnan a magasból apró konfettidarabok hullottak.
Kezdtem meglehetősen kényelmetlenül érezni magam.
- Üdvözlünk a Sötét Ösvény erődjében! – lépett elém Mortimer immáron teljes büszkeséggel.
- Köszönöm a szívélyes fogadtatást!
- Reméljük, sokáig maradsz! – tette hozzá Mortimer jelentőségteljesen kacsintva.
Szétnéztem a sok ismeretlen arcon, akik úgy tűnt őszinte örömmel látnak vendégül az erőd falain belül.
- Erre hölgyem! – mutatott Mortimer a boltív felé.
Kissé döbbent arckifejezéssel lépdeltem tovább a vörös szőnyegen, miközben Incubus alakját kerestem.
Az erőd falai mintha a ködből épültek volna, a falakat úgy lehetett változtatni, ahogy kívánták… bár úgy tűnt, erre nem mindenki képes, csak az erőd legerősebb mágusai. Ahogy áthaladtunk a boltív alatt egy zöld térre érkeztünk, amely meghazudtolva a mocsár élőholt világát, élettől duzzadó, ápolt, elszórtan fákkal árnyékot adó kert volt.
A kert közepén kéklő vizű medence hullámain csillant meg a napfény. Fából készült nyugágyak sorakoztak a medence partján, szinte mindegyiken egy-egy színes törölköző hevert.
A lábam alatt vörös téglából kirakott terasz húzódott jó tíz méter szélesen. A terasz fölött fagerendákra futtatott, liánok nyújtottak szűrt árnyékot. Az árnyékban szolgák sürögtek-forogtak, hogy kielégítsék a végzeturak kívánságait.
- Hátöööö… - nyögtem ki nem túl királyian, ahogy végignéztem a téren.
- Folytathatjuk a partit? – jelent meg egy vörös hajú, szép arcú végzetúrnő.
Önkéntelenül is bólintottam, bár a kérdés valószínűleg nem nekem szólt. Mozdulatomra a végzetúrnő levette köpenyét és bikiniben az egyik nyugágyhoz sétált, majd teljes nyugalommal visszafeküdt napozni.
A mögöttem elsereglő végzeturak és végzetúrnők lassan megtöltötték a medence körül a teret. Úgy tűnt, érkezésem előtti tevékenységüket folytatták.
- Nah! Milyen kis partit szerveztünk neked? – állt meg Ciklon mellettem és lelkesen hátba veregetett.
- Kösz… - nyögtem ki.
- Gyere! Napozunk! Foglaltam neked nyugágyat! – húzott a csuklómnál fogva két üres ágy felé.
- Ne… nem kellene… én… nem… - nyögtem nagy nehezen.
„Így néz ki egy öntudatos kapitány… aki mellesleg a sötétség hatalmával van felszerelkezve… remek…” – gondoltam, majd nagy sóhajjal megráztam a fejem.
Ciklon hirtelen megállt. Végignézett rajtam majd így szólt:
- Ez nem lesz így jó! – csettintett az ujjával és mielőtt bármit is csinálhattam volna eltűntette koszos-kopott ruháimat valahová. Cserében zöld bikiniben virítottam a medence mellett.
- Ez azonnal csináld vissza! – borult el a tekintetem.
- Kicsit fehér vagy – nyugtázta Ciklon. – Jót fog tenni a nap!
- Ne szórakozz velem! – feszültek meg az izmaim, miközben lopva megállapítottam, hogy senki nem bámul engem.
Ciklon lefeküdt az egyik napágyra.
- Nyugalom! Pihenés! Erre van most szükséged! Meg egy kis barna bőrszínre!
- Leégek a napon! Ezért nem is napozok! Kérem vissza a ruháimat! – álltam meg fölötte csípőre tett kézzel, mire anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét felnyújtott egy üvegcsét.
- Mi ez?
- Nem égsz le tőle! – felelte egyhangon, majd kényelmesen elhelyezkedett és átadta magát a napnak, mint ahogy az erőd lakóinak majd minden tagja.
- Hol van Incubus? – kérdeztem úgy öt percnyi nézelődés és csend után.
- Ilyenkor úgysem tudsz sokat kezdeni vele… majd este…
Nagy sóhajjal konstatáltam, hogy a nap hátra lévő részében nincs más dolgom, mint feküdni a napon, ugrálni a medencében és enni valamit, ha megéhezem.
Nem éppen félelmetes kezdő hadvezéri tevékenykedés… de hát nem lehet mindig minden úgy, ahogy az istenek kitalálták ott fönt a magasban…
Minden pihenés ellenére kis türelmetlenség hajtotta lelkem, hogy Incubusszal mielőbb szót válthassak, rá kellett jönnöm, hogy ez kis semmittevés jót tett zaklatott gondolataimnak.

A naplemente gyorsan és mindenféle giccs nélkül történik errefelé. Egyik pillanatban még gőzölgött a bőrünk a meleg és párás levegőtől, a másikban meg vaksötétben gyújtogattuk a fáklyát, gyertyát, macskafarkát… épp, ami a kezünkbe került a tapogatózásban.
Annyi emlék halványan felrémlett, hogy Ösvényjáró „haláli túrája” után elszalajtottam Acabo-t Incubusért. Mindenképpen beszélnem kellett a vámpírrá lett harcossal… ha már látomásokkal ajándékozták (vagy verték meg) az istenek.
„Acabo még mindig nem tért vissza” – morfondíroztam a lenyitott csapóajtón ácsorogva.
„Remélem, nem történt baja…”
Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha valami veszélybe küldöm… Incubus ugyan megváltozott, de csak nem fanyalodik goblinok vérére… Elmélkedésem közben két szolgáló meggyújtotta a hatalmas fáklyákat a bejárat mellett. A hirtelen fény beragyogta a hidat, amin álltam. Hatalmas fáklyákkal világították meg az erőd lakói a bejáratot. A kovácsoltvas tartókat két impozáns méretű koponya díszítette. Az egyiket Dara, a másikat Hiéna hozta még valamikor hetekkel korábban… éppen az egyik „ki a jobb?” verseny eredményeként.
A bűzös fejeket két napig aszalta a nap, utána már csak a fehér csontokat találta. Ennyi ideig tartott, hogy az erőd körül keringő keselyűk, sirályok, hárpiák, legyek és egyéb röpködő alkalmatosságok eltakarítsák a húst róluk.
- Éjszaka nem tanácsos utazni… mostanában különös dolgok szállták meg az erdőket, folyókat, vándorutakat… - állt meg mellettem Ywgarrd.
Felsandítottam a vörös köpenyes alakra. A lángok árnyjátékában ismét felrémlett a másik forma is, amit látni véltem néha. A szarvak, egy nyálcsorgatva vigyorgó pofa, éles fogakkal…
Ywgarrd kissé megbillent, a látomás ködként tovakavargott.
- Ki vagy te? – kérdeztem tőle pár percnyi néma csend után.
- Nem akarod tudni – rázta meg a fejét a vörös óriás csendesen.
- Hogyne akarnám tudni! – vontam össze a szemöldököm kissé bosszúsan. – Nem kérdezném különben!
- Hidd el! Nem akarod tudni a múltamat! – emelte meg a kezét és mintha titkon kis kört írt volna le az ujjaival beszéd közben.
Pislogva néztem rá. Alaposan végigmértem az arcát, a teljes testét beborító díszesen hímzett vörös köpenyét. Tudtam, hogy alatta bőrnélküli teste, izomrostjai, lüktető vérerei élnek szabadon. Majd visszanéztem az élénken csillogó szemekbe:
- Először is ne hadonássz előttem, másodszor is… úgyis rájövök, hogy ki voltál…
Ywgarrd meglepett tekintettel meredt rám, majd hirtelen témát váltott:
- Visszajössz ugye?
- Miért ne jönnék vissza?
- Háááát… aki a Sötét Ösvény útjára tér, nem nagyon vágyik majd vissza…
- Honnan veszed ezt?
- Tudom…
- De honnan!
- Ciklon…
- Mi van vele?
- Nos… ő sem fog visszajönni… abban az átkozott köddel borított mocsárban vagy miben jól érzi magát… Megvan mindene, ami kell ahhoz, hogy tanulhasson, hogy fejlődhessen, hogy olyan hatalmas végzetúr legyen, amire rendelve van a sorsa… és mi van nekünk? – tárta szét a karját Ywgarrd.
- Hogyhogy mi van nektek? – néztem rá meglepetten.
Hirtelen Napkapu tornya jutott eszembe. A hippikommunaként működő varázslók, akik ugyan nem akkora hatalmasságok, mint amekkorák lehetnének, mégis kitartanak egymás mellett… akiket megismertem, mikor Ghallára kerültem… és akik várják, hogy mikor fogok visszatérni, ahogy megígértem… Kis furdalás telepedett a lelkemre…
„Nem, most semmiképp nem mehetek!” – hessegettem el az érzést.
Ywgarrd, mintha kivárta volna, míg elkalandozó gondolataim visszatérnek az erőd falaihoz, majd így szólt:
- Nálunk nem érzi jól magát… nem fog visszajönni… és meg is értem… egy olyan hatalmas harcos, mint ő, nem maradhat meg nálunk… - majd várakozásteljesen rám nézett.
- Nézd Ywgarrd! Én nem vagyok se hatalmas, se harcos… varázslónak is gyatra… szóval hidd el, nem fogok sokat időzni az Ösvénynél, csak amíg megtudom, amit tudnom kell!
- Jól van – vont vállat a vörös köpenyes.
Néhány pillanatig csendben álltunk egymás mellett a csapóajtón és a feketeségbe bámultunk, ahol az út húzódott. Meleg, fülledt éjszakára számíthattunk, a szél alig lengedezett, nem hűtötte le a nappal felforrósodott levegőt.
Ywgarrd szavain gondolkoztam… hogy miért is ne jönnék ide vissza? Elvégre Ösvényjáró még tartozik nekem egy átjáróval a saját világomba… plusz a „haláli túra” mindenképpen bosszúért kiáltott… és hát itt volt kedvenc szórakozásom is… sorminta készítése a várfalon… mit tudna ugyan a Sötét Ösvény ajánlani, ami ezeket felülmúlja?
- Khömmm… van valami oka is, hogy meredünk a sötétbe? – szakított félbe hirtelen Ywgarrd.
- Ööööö… nincs… - pislogtam párat.
- Akkor én bemennék… - lebbent meg a vörös köpeny és a harcos néhány lépéssel eltűnt a várfal mögött.
Egyedül maradtam ismét a sötétben, a csillagokkal, a kajánul vigyorgó holdakkal. Még sosem láttam, a három holdat ilyen kárörvendő fénnyel világítani.
„És most mit csináljak?” – gondoltam nagy sóhajjal. „Vicces elképzelés, hogy Chara-din kapitánya vagy mi a franc legyek… először is: azt se tudom, hogy azt hogy kell… másodszor is: nem is hiszek ennek a világnak az isteneiben… harmadszor: még ha el is hiszem, hogy léteznek valami isteni hatalommal itt lények, ezek tuti csak szívatják az itt élőket… akkor meg mi a rossebbnek kellene nekem segíteni őket? Ráadásul ki vagyok én? Egy kis porbafingó betolakodó, akinek rettentő nagy az pofája meg mellénye… és ezzel legyek én minden gonoszok fővezére? Persze titokban… miközben azon fondorlatoskodom, hogy ezt a Chara-dinkát visszazárják/juk/jam (ez sincs letisztázva!) a föld mélyére? Én, akinek minden gondolata tisztán leolvasható az arcáról… játszam el, hogy hirtelen jól meg tértem a sötét oldalra és mostantól mindenkit lekaszabolok, aki elém kerül… jah és ezt még élvezem is…” – a gondolatra hitetlenkedő mosoly jelent meg az arcomon… akárhonnan is néztem, ezt sehogyse tudtam volna megtenni…
"Rendben van néhány ártatlan sorminta a falon, de hogy én legyek élet és halál ura? Erre vannak az istenek… ők jól bírják az ilyen felelősséget…"
- Asszem picit mellényúltatok istenkék – húztam el a szám gúnyosan, felnézve a csillagokra. - Nem én vagyok erre az alkalmas… - suttogtam még a sötét erdőnek, útnak, a hullámverésnek a lábam alatt, a lebbenő szélnek… valamelyik csak megérteti ezekkel az isteni lényekkel, hogy hülyeséget csinálnak.

Riadtan ébredtem. Mintha az elmúlt napok eseményeit csak álmodtam volna… Feltámasztottam magam az ágyon és nyugtalan tekintettem néztem körbe…
„A PÓKoknál vagyok… remek…” nyugtáztam az első néhány pillanat után. A nyitott ablakon beáramlott a délutáni szél hozta sós levegő.
Kótyagos fejjel ültem fel. Kávét akartam, vagy valami még erősebbet. Beléndek teát.
Képek kavarogtak előttem, arcok villantak fel, hogy aztán továbbússzanak egy homályos-ködös világba.
„Ciklon” – hasított belém hirtelen. Ahogy körbenéztem a szobában, nyomát sem láttam a végzetúrnőnek, holott napokig sírba vitt kényszeres tisztaságmániájával. Most úgy tűnt szétszórt ruháim ugyanott hevernek, ahová lehajítottam őket, miután visszatértem az erődbe a... honnan is?
Ösvényjáró kalapjára határozottan emlékeztem, majd egy vízeséses barlangra, majd a…a hullákkal teli mezőre… az alku… villogó szemmel pattantam fel az ágyról, hogy aztán majdnem hasra essek a bokám köré tekeredett könnyű takaróban…
- Afrancba! Még ez is! – dünnyögtem, miközben magamra rángattam egy nadrágot és egy inget.
Ciklon tényleg nyom nélkül eltűnt a szobából, vagy csak álmodtam volna az ő jelenlétét? És lehet, hogy a kaszinó is csak egy káprázat volt? Nem, az biztos nem az volt… néhány emlékkép megtörténtében határozottan biztos voltam.
Ahogy az ággyal szemközti falra néztem, halvány rózsaszín felhőbuborékra lettem figyelmes.
- Ez meg mi a rosseb? – vontam össze a szemöldököm, majd közelebb sétáltam hozzá és megböktem.
Ragacsos vattacukorszerű anyag volt, amely a mozdulatra arrébb libegett. Mikor újra megböktem, az ujjam helyén szétnyílt a felhő és citromsárga csíkok kúsztak elő belőle. Gyanakodva néztem, ahogy a csíkok össze-vissza kanyarognak a felhő körül, felkészültem arra, hogy ha kell villámcsapást idézzek elő a szoba közepén, mikoris egyszerre meghallottam Ciklon hangját.
Ahogy beszélt a sárga csíkok kacskaringós betűkké alakultak.
„Ahoi csajszi! Szerintem kifárasztott az a baromi sok gyónás a druidának, mivel három napja egyfolytában alszol, nem tudtam megvárni, hogy mikor fogsz végre felébredni, úgyhogy bocs az eltűnésért. Közeleg a bajnoki viadal napja, átnézek egy másik fellegvárba, kicsit feltréningelni magam. Ha van kedved, majd látogass meg!”
- Jó-jó, de hol? – nyögtem kiszáradt torokkal… „három vagy még több napja alszom? Mi a jó fene történik itt?”
A rózsaszín felhő visszaszívta a citromsárga fénycsíkokat, majd pörögni kezdett, mígnem egy halk cuppanó hangot hallatott, hogy aztán derékmagasságból egy birka hulljon le a padlóra.
- Naneeee! Ciklon ez még tőled is durva! – néztem a rózsaszín bundájú birkára, aki bánatosan bégetett egyet.
„Ajándék neked” – zengett még egyszer Ciklon hangja némi kaján vigyorral vegyítve valahonnan a gerendák közül.
A birka türelmesen pislogott rám, mire kinyújtottam a kezem és a magasba lebegtettem az állatot, ami így követett egészen a kennelig, ahol a többi állat közé zártam.
~ Új kedvenc? – hallottam a várfalról a fekete griff unott hangját.
- Nem, ajándék Ciklontól… - ráztam meg a fejem.
Egy pillanatra összehúzott szemmel pásztáztam a Kennelt, ahol Acabo általában tartózkodott, de sehol nem láttam a manó aranyló bőrét csillogni.
~ Elküldted egy üzenettel, nem emlékszel? – nyújtózott egyet a griff.
- Mikor?
~ Mielőtt megszállt ez az álomkór.
„Valami erős és hatékony ébresztő-folyadékot akarok! Most!” – gondoltam kétségbeesetten, mivel pillanatnyilag egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy Acabót bárhová is elküldtem volna.
Ahogy a nagy udvarra vezető átjáró felé vettem az irányt, ismeretlen férfihang ütötte meg a fülemet:
- Egy-kettő-három-négy, az egészséged többet ér! Öt-hat-hét-nyolc, így leszünk mi véres póc!
Fáradt sóhajjal vettem tudomásul, hogy nem csak azt aludtam át, hogy Ciklon szövetséget váltott, hanem azt is, hogy egy újabb őrült került közénk.
Ahogy kiértem a boltív alól a döbbenettől földbe gyökerezett a lábam. Az erőd minden lakója egyenes oszlopba és sorba rendezve tornagyakorlatokat végzett egy bizarr kinézetű egyén vezetésével.
- Mi az istent csináltok ti? – nyögtem ki nagy nehezen a hozzám legközelebb álló Ywgarrdnak.
- Új személyi edző!
- Mi?
- Ösvényjáró úgy gondolta, hogy szükségünk van az egészséges életmódra… - lihegte lüktető izmokkal Ywgarrd, miközben négyütemű fekvőtámaszokat csinált.
- Nem lazsálunk! Mindenki tornázik! – állt meg mellettem a „személyi edző” szinte beleordítva a fülembe.
- Te hozzám beszélsz? – fordultam meg villogó szemmel és vészjóslóan halk hanggal.
- Egy-kettő-három-négy, az egészség mindenért! Öt-hat-hét-nyolc, egyen szóját minden pók! - üvöltött a fülembe a tréner.
- Hol van Ösvényjáró? – kérdeztem önuralmam határán.
- Valahová elment… - lihegte Ywgarrd.
- Neki nem kötelező a torna? – kérdeztem gúnyosan, majd az utolsó sorok egyikében szenvedő kissé duci főkonyhásra mutattam: - Te! Velem jössz!
Az asszonyság hálás pillantásokat rebegett felém és lelkesen eldöcögött, hogy vizet forraljon és valami észhez térítő löttyöt keverjen.
A konyha robosztus berendezései közt szürcsölt borzalmas ébresztő, amit a főkonyhás a legjobb tudása szerint, hálája jeléül készített, végre eszembe idézte a napokat, aminek hatására megszállt az álomkór.
- Khetty baby! – hallottam meg Hype hangját.
- Hát te? Nem tornázol? – néztem fel a plafonra, amelyen a zöld ruhás pókvégzetúr tartózkodott.
- Én így is egészséges vagyok.
- Jó neked – ittam bele a löttybe.
- Sokat aludtál… már kezdtünk aggódni, hogy valami baj van…
- Igen, láttam, hogy a kezdenek kopni a színes minták a falon...
Hype erre lemászott a falról és lehuppant velem szemben a padra.
- Te miért utálsz engem? – szegezte nekem a kérdést hirtelen.
- Most akarsz erre választ kapni?
- Kihasználom, hogy magadhoz tértél… ki tudja, hogy mikor lesz erre legközelebb lehetőségem… – vont vállat a zöld maszkos, miközben egy nem létező szálkát vadászott az asztalból.
- A kihasználásra?
- Nem! Arra, hogy beszéljek veled… – a hangja bosszús volt.
- Beszélni bármikor lehet…
- Kivéve, mikor dekorálod velem a várfalat…
Vállat vontam. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy Hype-pal mi a gond. Alapvetően nem volt vele semmi. Erős és feltörekvő végzetúr volt, egyike az Ösvényjáró által toborzott újjászületett harcosoknak. Ennyit tudtam róla és mivel általában nem sokat beszélt, magáról meg végképp keveset árult el, így boldogan engedtem végigáramolni a sejtjeimen a jóleső érzést minden alkalommal, mikor az Aréna falán landolhatott. Ösztönös ellenszenv… azt hiszem, így hívják…
- Pillanatnyilag ez az a kérdés, amire nem tudok válaszolni… és nem is nagyon akarok elgondolkozni rajta… - hörpintettem bele a bögrémbe.
A maszk alatt mintha elképedt volna Hype.
- Mi az, hogy nem akarsz elgondolkozni?
- Figyelj! Nem tűnt fel, hogy másfél hónapja itt lakom már?
- De…
- És nem tűnt fel, hogy majd mindennap te adod a sormintát a falon?
- De…
- Akkor miért csak most kérdezed ezt meg?
A pókúr szavakat keresett.
- Először azt hittem, hogy tetszem neked…
- Mivaaan? – nyeltem félre hirtelen. Köhögve igyekeztem levegőhöz jutni, miközben a térről szűnni nem akaró módón hallatszottak az új jövevény katonás tréningjének vezényszavai.
- Azt se tudom, hogy ki vagy! Sose veszed le azt a zöld maszkot… olyan, mintha a bőröd lenne… és amúgy is: honnan veszed ezt a marhaságot? – néztem végig rajta döbbenten.
Megállapítottam, hogy mind alkatilag, mind természetileg olyan távol áll Dzsó-tól, mint én a hazavezető átjárótól… és hát mit tagadjam… Dzsó valóban minden sejtemet megremegtette egyetlen suta mosollyal is…
- Azt gondoltam, hogy... mikor sormintát is csinálsz belőlem… akkor is olyan kedvesen nézel…
- Ezt egyedül találtad ki vagy valaki segített benne? – néztem döbbentem Hype-ra.
Hirtelen egy szőrös fej nézett be a konyhaajtón, hogy szinte átugorva a három lépcsőfokon beessen a konyhába:
- Vizeeeet! – lihegte kilógó nyelvvel Hiéna.
Az asszonyság térült-fordult és literes korsókba meregetve kínálta a vizet a betóduló várlakóknak.
- Jó kis tréning ez! – ült le Ywgarrd a kupájával.
Savmarta testén néhol felsejlett a kéklő víz, ahogy végigfolyt a torkán. Dobbanó szíve minden mozdulatra annyi vért pumpált az erekbe, hogy azok szinte szétdurrantak… a vörösen lüktető ércsatornákat végül eltakarta a köpenyével…
„Szocializálódik a társaság?” – gondoltam, elnyomva egy mosolyt.
- Mi ez a marhaság már megint? – fordultam a hatalmas termetű végzetúrhoz. Alig észrevehető pára vonta körbe a testét, amely egy pillanatra azt a káprázatot idézte elő, mintha Ywgarrdnak szarvai is lennének.
- Ne mondd, hogy… - emelte az ujját a szája elé, mire a káprázat eltűnt.
- Marhaság? – jelent meg a kiképző bosszúsan a konyhaajtóban.
Hirtelen felrémlett, hogy honnan olyan ismerős az arca. Évezredekkel korábbi időkből, még Eleyran születése előttről… összehúzott szemmel néztem az arcot.
- Nézd el neki Logan! – csapott egy kupát Hiéna az asztalra maga mellé, miközben ő is letelepedett a padra. Úgy tűnt kilefetyelte az összes vizet a hatalmas kondérból, amit megtalált.
- Khetty, ő itt Zöld Szója Logan, az erőd új egészségügyi tanácsosa – majd halkan súgva hozzátette: - Ő is reinkarnálódott... Logan, ő itt Khetty… - akadt el a bemutatással Ywgarrd.
- Örvendek – bólintottam, de Logan nem nagyon akart megenyhülni.
- Szóval ki is vagy te itt? És milyen jogon rángatod ki a sorból a legkövérebb lakót?
- Mondhatjuk, hogy egy betelepülő vendég vagyok és egyszerűen az erő jogán rángatom ki a konyhásasszonyt.
- Az erő jogán? – hümmögött Logan kissé elgondolkozva.
- Jó, hogy végre felébredtél, Khetty – vigyorgott Hiéna.
- Miért?
- Jó lenne, ha kicsit megnyomkodnád a vállamat! Úgy hírlik, értesz az ilyesmihez… tegnapelőtt végzeturakra vadásztam és valahogy rosszul mozdultam… azóta fáj a bal vállam…
- Te, Hiéna! Megártott neked a sok tornázás, vagy mi?
- Nem… de Ösvényjáró mondta, hogy ha magadhoz térsz, biztosan segítesz…
- Ösvényjáró… mondta… - sóhajtottam nagyot. – És ő ezt mégis honnan tudja?
- Honnan-honnan?! – dörmögte az ajtón belépő várúr elégedetlenkedve. – Hozzászokhattál volna már, hogy én mindent tudok! – vette le a kalapját a félhomályba érve.
Ő is kapott egy vízzel teli kupát, és közénk telepedett.
- Mindent? Ahan… Hová lett Ciklon?
- Átment a Sötét Ösvénybe, kicsit megerősödik a viadalra… ne aggódj, Incubus és Stubb is elkísérték…
- Miért aggódnék…? Hogy mi? – kerekedett el a szemem, ahogy megértettem Ösvényjáró szavait. – Valaki foglalja már össze, hogy mi történt az elmúlt három napban!
- Öt… - szúrta közbe Hype.
- Mi öt?
- Öt napja alszol egyfolytában…
- Öt napja? És miért nem keltettetek fel?
- Biztos elfáradtál a gyónásban! – vigyorgott elégedetten Ösvényjáró.
- Vagy inkább halálian jól szórakoztam utána! – néztem szúrós szemmel az élőholtra, mire lehervadt arcáról a mosoly és más témára igyekezett terelni a beszélgetést.
- Látom már összebarátkoztál Logannel.
- Erős túlzás lenne úgy jellemezni, hogy mostantól örök barátok vagyunk – nézett fel a tréner.
- Logan valaha hatalmas végzetúr volt…
- Mint itt majdnem mindenki… - szúrtam közbe kissé epésen.
- Hallottál valaha Mási Valkitorról?
A név hallatán felrémlett néhány csata, ahol bizony én húztam a rövidebbet és valami mozgalom-féle, amely az egészséges életmód szükségességét tűzte zászlajára. Meglepetten néztem a trénerre. Egyáltalán nem hasonlított egykori önmagára.
- És veled mi történt? – néztem rá érdeklődve.
A tréner kissé bizalmatlanul méregetett:
- Ne aggódj, Logan! Khetty a szövetségi arculattervező, tök mindegy, hogy mit mondasz, úgyis azt gondolja ki belőle, amit akar… - Ösvényjáró szavaira egy jól irányzott bokánrúgás volt a válasz.
- Mi az, hogy szövetségi arculattervező?
- Miért, nem?
Kezdődő vitánkat Logan határozott hangja szakította meg:
- Régi életemről immáron nem sok mesélni való akad, de új célom, hogy Ghalla-szerte megismerjék a végzeturak és végzetúrnők az egészséges életmód szükségességét. Ehhez egyik legfontosabb, hogy elfogadják és megszeressék a szóját! A szójában rengeteg vitamin és ásványi anyag található, amely nagyon fontos a fejlődéshez… Ezek beépülve adják az erőt és a serkentik az agyműködést is… ezzel már egy ideje kísérletezek… igaz, még csak majmokon… de nagyon ígéretes, ahogy a majmok szellemi fejlődése megindul… csak sajnos még túl agresszívek… agyonverik egymást fél nap alatt… ezen még gondolkoznom kell, mielőtt az inváz… mielőtt nyilvánossá teszem a kutatásaimat.
Logan rögtönzött előadását hallva, csak elkerekedett szemmel bámulni tudtam, majd halkan nyögtem egyet és a vár urához fordultam:
- Ösi! Beszélnem kell Incuval és Ciklonnal! Van egy térképed a Sötét Ösvényhez?
- Te is el akarsz menni? – lepődött meg Hiéna.
- El – bólintottam fáradtan.
Ösvényjáró kissé megdörzsölte izomrostjait, azonnal vér fakadt, amely végigfolyt az izomkötegeken, majd meg is alvadt rajtuk, így az állán egy dermedt vércsepp maradt.
- De ugye visszajössz? – nézett rám Ywgarrd. – És visszahozod Ciklont is? – tette hozzá csendesen.
- Nem örökre megyek el, csak beszélnem kell velük! És hogy Ciklon visszajön-e? Ismered milyen… mint a forgószél… egy taktikai atombombának álcázott időjárási anomália… arra megy, amerre a kedve tartja…
- De hát rád csak hallgat… - próbálkozott Hiéna.
- Rám? Miért hallgatna rám?
- Nem adok térképet! – nézett rám hirtelen Ösvényjáró.
Kijelentése megdöbbentett. Számomra egyértelmű volt, hogy a térkép kérése, nem kérés volt, hanem egyértelmű kijelentés, hogy adja oda. És ennyire már ő is megismerhetett az idők folyamán, hogy ezt tudja… ezért is volt érthetetlen, amit mondott.
Döbbenetem valószínűleg kiült az arcomra, mert Ösvényjáró gyorsan hozzátette:
- Elkísérlek.
- Na azt nem! – villant meg a tekintetem. – Elég volt a kísérgetésekből, köszönöm!
- Te Hiénaaaaa! – döcögött be a konyhába Dara. Úgy tűnt megint dühös, a szőrős várlakóra, bár most el sem tudtam képzelni, hogy miért.
- Mivaan? – fordult hátra nagy lendülettel a kérdezett, épp időben ahhoz, hogy elkapja a felé röpülő rózsaszín valamit. – Mi a franc? – dobta le ijedten a földre a bizarr valamit, ami még mozgott is.
- Én is ezt kérdezem! – üvöltötte Dara teli tüdőből. – Én itt vért izzadva kísérletezek, hogy tökéletes hárpia-vérvonalat hozzak össze, ez a dög meg azonnal ráveti magát a legjobb nőstényre?
- Jah… és? – nézett még mindig meglepetten Hiéna.
- Mi az, hogy és? Szerinted mi lesz ebből?
- Repülő vattacukrok… - vetettem közbe szélesen vigyorogva.
- Ez nem vicces! – tajtékzott tovább Dara. – És tuti, hogy ez a dögevő műve! Ott tesz keresztbe, ahol csak tud!
- De Dara! Én erről most tényleg nem tudok semmit! – emelte fel mellső mancsait Hiéna védekezően, ekkor észlelte, hogy a mancsa, a mellkasa és úgy egyébként a bundája mindenhol rózsaszínű vattacukorszerű ragaccsal van borítva. – Mi ez? – döbbent meg, ahogy a ragacsot megpróbálta lesöpörni magáról. Ezzel elérte azt, hogy teljesen szét- és belekente a bundájába.
- Úgy látom, fürdés lesz a vége! – vigyorgott Ösvényjáró szélesen.
- Beeeeeeeeeee! – nyögte erre közbe a birka, ártatlan tekintettel nézve mindenkire maga körül.
- Honnan került ide ez a dög? – villantak meg Hiéna fogai is dühösen.
- Ciklon ajándéka – vontam vállat.
- Ha úgyis mész az Ösvénybe, vidd neki vissza! – állt fel az asztal mellől Ywgarrd szélesen vigyorogva és gondos tánclépésekkel kerülte el, hogy a birka bundájához érjen.