Felhasználónév: Jelszó:
Oldal: 123
Szerző
Topic neve: Egy utazás krónikája
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
21. hozzászólás - 2009.09.01. 21:02:28
Ekkor tűnt csak fel, hogy a várfalak mögött már ragyog a reggeli napfény. Észre sem vettem, hogy ennyi idő eltelt.
Ott álltam a hullámzó falak tövében, egy üres, keskeny macskaköves utcán és a tudatlanok tanácstalanságával néztem hol jobbra, hol balra.
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.75
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
22. hozzászólás - 2009.09.12. 20:46:45
- Mibe keveredtél már megint? – telepedett mellém Ciklon egy reggeli teásbögrét nyomva a kezembe.
Az erőd falán ücsörögtem, lábam a gőzölgő mocsár fölött lóbáltam. Nem válaszoltam a kérdésére. Elvettem a bögrét és tovább bámultam a törött fákat, a vízben fel-felbukkanó szörnyek tarajos hátát, hallgattam a rémülten menekülő apró állatok utolsó visítását.
- Halllllóóóóóó! – lengette meg Ciklon a kezét az arcom előtt.
- Ne hadonássz – dőltem kissé hátra.
- Na, mi van már megint? – húzta meg a saját korsóját. Gondolom tiszta, hideg víz volt benne, mint általában.
- Mi lenne?
Ciklon néhány percig szintén a mocsarat bámulta, majd határozottan rám nézett:
- Figyelj Khettyke! Nem tudom, hogy mi a baj, de nem lesz ez így jó…
- Tényleg?
- Tényleg! Ücsörögsz itt egymagadban és bámulod a gőzölgő mocsarat… be fogsz kattanni…
- Annyira örülök, hogy itt a Sötét Ösvénynél mindenki annyira okos és megvilágosodott! – feleltem kissé bosszúsan. – Merthogy más életében nagyon könnyű meglátni, hogy mi a gond!
Ciklon nem volt sértődős fajta. Azt hiszem ismert is eléggé ahhoz, hogy tudja, nem rá haragszom.
- Félre érted, én nem látom, hogy a te életedben, mi a gond… én csak azt látom, hogy valami bajod van… főleg ma reggel… ugye nem akarsz leugrani? Lent azok az aligátorok… pffúújjj… nem szép halál…
- Már túl vagyok a leugrási gondolatsor elvetésén…
- Jó, rendben… Méreg használatáig eljutottál már?
- Igen.
- Jó – bólintott. – A medencébe fúlás?
- Megvolt.
- Tűzhalál?
- Kipipálhatod.
- Sziklaomlás?
- Jap.
- Lélekkútba ugrás?
Meglepetten néztem Ciklora.
- Eddig még nem jutottam el… várj egy kicsit…
- Jó.
Csöndben ültünk tovább, láblógatva, miközben valahol a mocsár végén túl új napra emelkedett fel a fényes korong az égen.
Néhány óra múlva kényelmetlenül fészkelődni kezdtem. A vár kövezete nem volt túl kényelmes.
- Mehetünk? – nézett rám Ciklon.
- Ahan – álltam fel.
- Akkor ezt túltárgyaltuk – bólintott a végzetúrnő, majd kinyújtotta a karját, hogy húzzam fel.
A széles lépcsőn lefelé lépdelve udvari sürgés-forgásba botlottunk. Tengernyi szolgáló rohangált mosatlannal, kimosott ruhákkal, idomított pegazust vezettek patkoltatni a kovácshoz, söprűk ütemes hangjával tisztogatták a macskaköves utcákat, készülő reggeli illata töltötte be a levegőt.
- Majd elfelejtettem, hoztam neked ajándékot! – fordultam Ciklon felé.
- Ajándékot? Mit? – csillant meg a végzetúrnő szeme lelkesen.
- Erre van! – mutattam a kennel és az istálló felé.
Ciklon kissé gyanakodva lépdelt utánam, majd megkönnyebbült sóhajjal állt meg mögöttem az egyik boksz előtt.
- Másra számítottál? – kérdeztem vigyorogva.
- Azt gondoltam, hogy a barikával esetleg túllövök a célon.
- Esetleg? Nos, Hiénának meg kellett fürdenie… tiszta ragacs volt a bundája… Szerinted?
Ciklon szélesen elvigyorodott, majd belépett a kissé prüszkölő állathoz.
- Szép kis mameluk!
- Gondoltam, hogy tetszeni fog…
- És hogy vannak a PÓKok? – kérdezte mintegy mellékesen, bár tudtam, hogy hiányoznak neki a kis erőd lakói.
- Megvannak… majd néha azért meglátogathatnál minket… le kellene ütni egy-két szörnyet, ilyesmi…
- Jaaaa, csak ezért hiányzom…
- Ahan…
Ciklon átnézett a háta fölött. Láttam, hogy mosolyog.
- Majd meglátom, mit tehetek – fordult vissza az állathoz. – És hát veled mit csináljak, aranyoskám? – nyújtotta ki a kezét, mire a mameluk összecsattintotta hegyes fogait.
- Jó mulatást vele! – néztem végig a büszke tartású végzetúrnőn, majd megfordultam és Amália keresésére indultam.
Mielőtt elhagytam volna az erőd falait, meg kellett tanulnom néhány apróságot, amelyek talán nem nélkülözhetetlenek szakértelmek, de mindenképpen hasznosak.
Viszont a vörös hajú, szép arcú várúrnő még bőszen aludt. Nem csoda, éppcsak felkelt a nap, ekkor még minden normális végzetúr és végzetúrnő még aludt.
Ott álltam a sürgő-forgó reggeli szolgahad között és figyeltem ahogy mindenki pontosan tudja, hogy mi a dolga, ahogy senkinek nem volt egyetlen fölösleges mozdulata sem.
Eszembe jutott az otthonom, a Duparmai királyság… a Nagy Háború utáni idők… amikor nem volt mit enni, nem volt egészséges ivóvíz, alig maradt egészséges túlélő, a legtöbb ember nyomorékká vált.
Akkoriban nem volt kérdés, hogy mi, akik valamiért túléltük a Háborút, segítsünk nekik… nem volt kérdés… igen, de kilencen voltunk… nem volt kérdés… ha valaki elcsüggedt, a többiek lelkesedéséből tudott erőt meríteni… nem volt kérdés, hogy mi a dolgunk…
Az erőd falai közötti bolyongásom közben hirtelen egy fal előtt találtam magam… kissé tanácstalanul néztem körbe… határozottan kezdett bosszantani, hogy folyton eltévedek.
Végül a mozgó falak között megtaláltam a Mágustoronyot, amely a Sötét Ösvény eddig összegyűjtött titkait, kincseit és minden tudását őrizte. Reményeim szerint végre itt megtalálhatom Amáliát.
Hosszasan keresgéltem a vörös hajú végzetúrnőt. A tizedik emelet sötétre festett folyosója nyomasztóan hatott rám. Az Ösvény mágustornya eddig sem keltett bennem biztonságérzést, de ez az emelet szinte hátborzongató légkörrel bírt.
Bekukucskáltam egy félig nyitott ajtón. A nyolcszögletű szoba közepén megtaláltam végre Amáliát, hosszú, zöld bársonyköpenyének alja egy petagramm belső vonalaira omlott.
- Csakhogy megtaláltalak! – léptem be viszonylag vidám hangot megütve.
- Csakhogy ideértél – emelte fel a fejét a varázslónő.
Be kellett látnom, hogy sosem láttam ilyen szép arcú végzetúrnőt még Ghallán. Zöld szemét sárga csíkok tették ellenállhatatlanná, elterelve így a figyelmet szokatlanul hegyes füleiről. Vörös haja kis csattal összefogva simult a hátára. Őszintén szólva kicsit irigyeltem is érte… mióta Dalen egy késsel nem éppen esztétikus frizurát varázsolt hosszú tincseimből, rájöttem, hogy igenis hiányzik a hajam.
Amália szemébe néztem, amely örvénylően csillogott.
- Valami baj van? – léptem be a szobába, mire azonnal becsapódott mögöttem az ajtó.
„Hatásvadász megoldás…” – sóhajtottam egy nagyot.
Amália oldalra emelte mindkét karját, ködös légörvényt kavarva ezzel a padló réseiből.
- Mit csinálsz? – néztem rá meglepetten.
Halványsárga gömb izzott fel a kezem körül. Kezdtem rutinosan rákészülni a váratlan meglepetésekre, amelyeket egyre kevésbé toleráltam.
- Ahzammal Zamosal Mortal tómen Mariat! – az utolsó szavakat szinte kiabálva ejtette ki.
A falakon vörös betűk izzottak fel, pont mint a Napkapuban lévő varázsszobában. Lüktető, élénk színnel izzottak fel, halványultak el. A gomolygó ködön keresztül néha áttűnt, hogy a padlón szinték ábrák jelentek meg, sárgán-fehéren-vörösen-feketén lüktettek.
A kavargó légáramlat egyre sűrűbbé vált, Amália erőteljesebb hangon kántálta a számomra értelmetlen szavakat.
„Már megint mi a rossebb készülődik? Nem akarok több Istent! Szellemeket sem akarok! Küldetéseket sem akarok! Csak hagyjanak már békén!” – gondoltam, miközben a kijárat felé hátráltam.
Hirtelen éles fény hasította át a felhőszerű ködöt, nem hatolt át a sűrű levegőn, be kellett csuknom a szemem.
Mikor újra körbenéztem a levegő kitisztult, az ábrák lassan pulzálva lüktettek a falon és a padlón.
A pentagramm közepén azonban nem Amália zöld bársonyruháját láttam.
- Te… ? – suttogtam döbbenten.
Arcomon vörös pír áradt szét, miközben minden sejtemen áramütés futott végig.
- Én – felelte vállvonva a világ legtermészetesebb hangján
- De hát hogy? – tapogattam az ajtót nyitó karikát a tenyeremmel.
- Fontosabb talán, hogy miért… - mosolyodott el, majd megcsillanó szemmel hozzátette: - Hallom, mostanában gyónni jársz!
Azon ritka pillanatok egyike következett, amikor nem tudtam megszólalni. Néztem kék bőrét, csillogó fekete szemét, összekócolásra ingerlő haját, szokásos bőrszíjakból álló öltözékét, és nem mozdultam semerre.
- Mit keresel itt? – nyögtem végül.
- Kedves üdvözlés… pont ilyennek képzeltem a viszontlátást…
- Ne szórakozz velem te is! – löktem el magam az ajtótól és a pentagramm felé indultam.
Dühös voltam, leírhatatlanul dühös, bár magam sem értettem, hogy miért? Talán mert olyan régen nem láttam… talán azért, mert szó nélkül eltűnt… vagy talán, mert olyan visszafordíthatatlan döntést hozott, amiről szólhatott volna nekem is?
- Nem nagyon szórakoztató mostanában az életem... – felelte kissé komoran.
- Magad választottad…
- Tudtam, hogy odatalálsz, mielőtt… - vont vállat Dzsó.
- Tudtad? – döbbentem meg
- Ismerlek... – vigyorgott szélesen a kékbőrű.
- Ismersz?
A fénykorát élt gyémántváros valahavolt diplomatája csendben bólintott, majd felemelte a karját.
- Így kellett lennie…
- Jajj, ne gyere nekem ezzel a süket dumával te is! – morrantam.
- Ugyan már… ne légy ilyen morcos kicsi Khetty… Gyere közelebb, már nincs sok időm!
Egész eddig a pentagramm közepén lebegett, ahogy közelebb léptem egy burokba ütköztem. Milliárdnyi szikrázó csillag izzott fel fehéren, Dzsó arca megvonaglott, mintha fájdalom hasított volna végig rajta.
- Bocs… - húztam vissza a kezem azonnal.
- Sikerrel kell járnod! Akármi történik, akármit látsz, tudnod kell, hogy nem haragszom rád…
- Nem haragszol? Miért mondasz ilyeneket?
Dzsó kinyitotta a tenyerét.
- Ezt legutóbb nem volt időm visszaadni…
Fekete és vörös grifftollak lapultak benne. Döbbenten nézem rá. Arcán megránduló izmok jelezték, hogy még nagyobb fájdalmakat él át azzal, ahogy megpróbál a burkon átnyúlni.
Végigsimítottam a tenyerén, miközben elvettem a tollakat.
- Miért csinálod ezt? – kérdeztem halkan.
Nagy levegőt vett:
- Mert fo…
Néhány percig még tartottam a tenyerét, éreztem, ahogy az egész teste megvonaglik, míg a lüktető jelek izzásának erősödésével lassan megszűnt a burok.
Újabb éles fény villant, pár másodperc múltán Amália ruhájának egy darabkáját szorongattam tovább.
A varázslónő ájultan feküdt a pentagramm közepén. Bal tenyeremben a tollakat szorítottam, miközben jobb kezemmel a hátára fordítottam, hogy megnézzem lélegzik-e.
Ekkor hangos döndüléssel kivágódott az ajtó, Morroch jelent meg.
- Amália rosszul van! – kiáltottam rá segítségkérően, mire Morroch némi hitetlenkedő pillantást vetett ránk.
- Majd jobban lesz – morogta végül és visszaindult a dolgára.
- Na de…
- Hagyd… Ninc jó kedve! – togyogott be Balgos. - Mi a jó mocári gászt cináltok? – nézett ránk a kacsa pislogó tekintettel.
- Amália…
- Jajj, már megint… - sóhajtotta Balgos, majd szárnytollai közül egy üvegcsét húzott elő, amelyben lila színű folyadék lötyögött.
Amália kiszáradt szájára csepegtetett belőle, mire a mágusnő szemhéja csakhamar megremegett tőle.
- Vidd innen ezt a löttyöt Balgos, vagy húslevest csinálok belőled! – nyögött fel Amália.
A hozzászólást Khetty módosította 2009.09.13. 19:31:57-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.74
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
23. hozzászólás - 2009.10.04. 12:46:50
Túl sok volt a látomás… túl sok volt az élmény… miért kell nekem mindig ilyen helyzetekbe kevernem magam? A látomás, Dzsó megjelenése… áááá… haza akarok menni! MOST! – toppantottam dühösen, de néhány rémülten tovaszáguldó gyíkon kívül senkit nem érdekelt a hisztériám.
Rég magam mögött hagytam a Sötét ösvény mágikus mocsarát, köpenyemet fázósan húztam össze magamon, ahogy a délutáni nap lassan lecsúszott az föld pereme mögé. Egyre hűvösebbek voltak az éjszakák és egyre rövidebbek a nappalok. Észrevétlenül rohant el mellettem egy újabb év ezen a világon. Egy újabb év, amit itt töltöttem, egy újabb év, ami alatt nem találtam meg az átjárót.
A hűvös szél belekapott a köpenyembe, megráncigálta a bokám körül. Mikor a Sötét ösvényhez indultam, akkor még semmi előjele nem volt annak, hogy ilyen hideg és cudar napok következnek, így csak vékony nadrág és szandál volt rajtam. Rövid ujjú tunikám alatt végigszöktek a hideg légáramlatok.
Egyedül a bőrszíjra fűzött grifftollak melegítették a derekam. Mintha az otthon illatát és ízét hordoznák magukban: fahéjas fűszeres tea illatát a Merniből, frissen vágott fű illatát Urajból, a nagyváros nyüzsgő forgatagát Bianból, halszagú levegőt a Karvaly-szigetekről, évszázados poros tudást a leptai könyvtárból, arany fénylő csillogását Duparmából, a sivatagi homok szárazságát Tarabatból.
Haza akartam menni. El innen. El ebből a világból, ahol már nem volt maradásom… ahol már nem volt dolgom… illetve egy dolgom még volt… az utolsó kaland ezen a vidéken, aminek a jutalma egy ígéret… a hazatérés ígérete.
- Gazda bánatos – motyogta Acabo, kizökkentve ezzel a gondolataimból.
A vén vajákos goblin szinte Ghallára érkezésem óta mellettem volt. Sokat megélt, sok mindent látott, sokat elviselt. Jó ideje észrevettem, hogy aranyló bőre megkopott, megráncosodott. Nagy lapát füleit már nem lóbálta olyan lelkesen, sokszor elaludt egy-egy zugban, ha úgy érezte, hogy nincs rá szükségem.
- Nem vagyok bánatos – tettem a kezem a fejére.
- Gazda gondolkozik szomorú dolgokról – jelentette ki határozottan.
- Az otthonomról gondolkoztam…
- Itten van – tárta szét Acabo a kezét, mintha magához akarná ölelni Ghalla egész világát.
- Nem, nem itt van – ráztam meg a fejem.
- Elmenni innen? – konyultak le a fülei azonnal.
- Igen… így vagy úgy… - néhány lépés után hozzátettem: - Mit szólnál ahhoz, ha hazamehetnél, Acabo?
- Haza? Én – kerekedett el hatalmasra a manó szeme. – Khetty varázsló el akar küldeni?
Sosem hívott még így, hangjában mélységes mély fájdalom csendült. Az elutasítottak fájdalma.
- Dehogy! Sosem küldenélek el – fordultam a manó felé az út porában.
- Akkor?
- Régóta mellettem vagy már, de még sosem kérdeztem meg, hogy hazavágysz-e a tieidhez? Ha gondolod, elmehetsz hozzájuk néhány napra… látogatóba…
- Látogatóba? – gondolt végig minden szótagot Acabo, majd felélénkülő füllel, csillogó szemmel jelezte, hogy megértette. – Csak néhány napra!
- Csak néhány napra – bólintottam én is.
- Vinni magammal gombapürét, szárított szöcskelábat, meg entbogyó-pálinkát és még…
- Khööm…
- Csak egy kicsit maradni – nézett rám a manó bűntudatosan és előhúzott egy barna színű folyadékkal töltött kis üvegcsét.
- Elviheted, nekem nem kell – nevettem föl.
- És még vinni ezt a mellényt – húzta meg a bőrmellénye alját büszkeséggel. – Senkinek nem lenni ilyen mellénye!
- Senkinek – néztem rá a különböző színűre és formájúra foltozott lyukakra. – Nagyon mutatós darab.
A gyorsan érkező napnyugtával fénylő csillagok ragyogása töltötte be az eget.
- Reggelre ott is lenni! – nézett rám Acabo az útkereszteződésben, ahol megtorpantunk.
Tüzet csettintettem és a magasba emeltem a tenyerem.
Az útjelző tábla minden nagyobb várost és minden jelentősebb települést felsorolt.
- Arra kell menned – mutattam jobbra.
- Gazda nem jön velem?
- Még nem. Van még egy kis dolgom arrafelé – lendítettem a karom egyenesen előre.
- Találkozni az erődben? Néhány nap múlva? – nézett fel Acabo nagy szemekkel.
Elmosolyodtam ahogy végignéztem a goblinon. Talán a leghűségesebb társam volt, akivel valaha is összehozott a sors.
- Igen – bólintottam, mire Acabo lelkesen megfordult és rugózó léptekkel nekiindult az útnak. - Isten veled, barátom! – suttogtam utána a sötétbe.
Én ugyanis tudtam, hogy a manóknak nincs időfogalmuk… a néhány napnyi pihenő, Acabo számára kitart majd élete végéig… Szomorúságot éreztem, ahogy láttam távolodni, mígnem aranyló bőrét elnyelte az éjszaka sötétje.
Újabb hideg fuvallat szaladt végig a köpenyem alatt, libabőrt hagyva maga mögött. Felsandítottam az útjelző táblára. Régi nagynevű szövetségek, városok nevei alatt új, feltörekvő társaságok jelentek meg. Az ő tábláik kissé féloldalasan álltak, éppen ahogy sikerült a felszögelésük.
A lángot kiröppentettem a kezemből, hogy narancsos-kékes fénnyel előttem lobogva mutassa az utat.
Még mindig Acabo járt a fejemben. A manóval olyan sok mindent éltünk át együtt, nehéz volt elengedni… de már sokkal korábban meg kellett volna tennem… hiányozni fog a kajla füleivel, mindig csodálkozó szemeivel, kissé kleptomániás természetével…
Be kellett látnom azt is, hogy kényelmes volt a manó kiszolgálása, amelyhez olyan észrevétlenül hozzászoktam az eltelt hónapok alatt, hogy fel sem tűnt, mennyit segít nekem nap, mint nap.
- Hop-hop-hooooppp!!! – hallottam meg egy hangot magam előtt, de mire felkaptam a fejem és a halvány fényben hunyorogva megláttam és felfogtam az előttem tornyosuló sötét alak körvonalait, már neki is sétáltam az illetőnek nagy lendülettel, hogy aztán a poros-köves úton ülve nézzek fel rá meglepetten.
- Ööööö…
- Minek világítod ki magad az úton, ha úgyse használod a fényt? Csak csalogatod az éhes vadászokat… - dörmögte mély hangon az illető, miközben barátilag kinyújtotta a kezét.
Az éjszaka sötétjéből fekete bőrszín nyúlt ki. Kissé bizalmatlanul méregettem egy ideig, majd hirtelen bevillant, hogy már láttam ezt a sebhelyes csuklót. Nem volt kellemes emlék.
- Mit csinálsz errefelé? – ragadtam meg a kinyújtott kezet és talpra álltam. Éreztem, ahogy energia áramlik át a másikba, de ezúttal nem bántam.
- Én? Portyázgatok, vadászgatok, virágot szedek… kissé untam már a városi életet. Elvágyódtam ide vidékre – nézett végig a sötétbőrű végzetúr a tájon.
Olyan érzésem volt, mintha mustrálná a tájat, mintha fény nélkül is látna mindent. Nemcsak legenda volt, amit vezetői karizmájáról meséltek. Kisugárzása így is magával ragadó volt.
- Mégiscsak jössz akkor hozzánk? Kicsit sokáig tartott, mire elhatároztad magad… - jelentette ki, majd behunyta a szemét és körbeszimatolt a levegőben.
- Megyek hozzátok – bólintottam. – De nem úgy, ahogy gondolod.
Fél szemét kinyitotta és meglepett arccal nézett rám.
- Hát akkor hogyan?
- Beszélnem kell Tiergával – vontam vállat.
Sanyi erre megélénkült. Megfeledkezve a szél szimatolásáról csillogó szemmel nézett rám, mintha új pletykát hallana és minden új információ begyűjtése egyben tudást és hatalmat is jelent.
- Ne nézz így! – fordítottam el a fejem, majd leporolgattam a köpenyemet és néhány toporgó lépegetés után, igyekeztem kikerülni a hatalmas, izmos harcost.
- Ha Tiergával van beszéded, akkor az biztos fontos! Ha pedig fontos, akkor sokat érő információ! – vigyorodott el Sanyi.
- Igen, az! Nem mondom el – ráztam meg a fejem azonnal.
- Dehogyneeeem – lépett mellém Sanyi. – Elkísérlek a Tyrantig! Annyi idő bőven elég lesz, hogy elmeséld!
- Nem kell elkísérned… főleg nem, ha ilyen árat kérsz! – mosolyogtam a harcosra.
- Veszélyes errefelé… jót tesz neked, ha a közelemben látnak… - felelte nagy öntudattal.
- Ahan…
- Nem hiszel nekem? – kérdezte vidáman. Úgy éreztem kinevet, persze csak mértékkel, de kinevet.
Jó ideig nem szóltunk egymáshoz csak baktattunk az úton. Néha belerúgtam egy-egy kavicsba, ami a keményre taposott úton pattogva szaladt előlem, hogy aztán néhány méter múlva megint belerúghassak egy társába.
Sanyiról sokat hallottam már korábban. Ghallán legendás volt hajmeresztő ötleteiről, őrült húzásairól és az egyik legerősebb zafír szövetség megalapozásáról.
Eleyranon valószínűleg kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező és nagy tiszteletet kivívó útonálló vagy kalóz vált volna belőle, akit a leghatalmasabb uralkodó is igyekezett volna inkább a szövetségesévé tenni, mintsem az ellenségeként üldözni.
Elmosolyodtam erre a gondolatra. Bármilyen keménykezű és őrült híre is volt Sanyinak, megnyugtató volt mellette baktatni. Én személy szerint semmi félelmeteset nem láttam már benne… igaz, azon a napon, mikor Dalen kérésére, merő viccből lehajított a kút mélyére és még egy nagy darab követ is fölém hengerített… nos, akkor darabokra tudtam volna szaggatni...
- És milyen a PÓK-oknál? – kérdezte Sanyi könnyed hangnemben. Kivételesen nem éreztem hátsó szándékot a hangjában… bár azért felsandítottam rá, lehet, hogy ez a trükk az egészben.
- Hát jó… – feleltem végül vállvonva.
Újabb hosszú, néma sétálás következett, majd felkaptam a fejem. Hirtelen neszt hallottam, de túl későn ahhoz, hogy bármit is tenni tudtam volna ellene. Felvillant egy támadóvarázslat, éppcsak elkerültem, hogy teljes egészében mellbe vágjon, vér csorgott végig a karomon, ahogy a szikrák kihasítottak belőle egy darabot. A földön heverve kétségbeesetten néztem köbe Sanyi sötét árnyékát keresve, de nem láttam sehol.
Lángoló penge hasított át az éjszakán, annyi időm volt csak, hogy magam elé tudtam tartani a csontpálcámat. A fegyverek fényes szikrákat hánytak. Nagy erejű végzetúr energiára éhes szeme villogott fel.
„Remek” – húztam el a számat bosszúsan, miközben megpróbáltam arrébb kúszni, hogy felállhassak. A lángoló kardot körbeforgatta a tulajdonosa, hogy ismét lesújtson, de addigra már néhány méterrel távolabb gurultam.
Végig futott a fejemben, hogy ha már Chara-dinka kapitánynak szánt, akkor épp ideje lenne, hogy a lila isten segítsen elpáholni ezeket a támadókat, de hamar elhessegettem ezt a gondolatot.
Néhány lépést hátráltam, mígnem egy fekete árnyékba ütköztem:
- Naaaa… engem hagyj ki ebből! – dörmögte Sanyi.
- Azt hittem már itt sem vagy – nyögtem ki, miközben hárítottam egy újabb csapást.
Éreztem, hogy ezúttal némi energiát elszív a kard tulajdonosa belőlem… a fegyvere önmagában is képes volt erre…
„Nekem is kell egy ilyen!” – határoztam el rögvest, miközben eltáncoltam Sanyi közeléből.
- Dehogynem vagyok itt… elkísérlek a Tyrantba… legalábbis, ha sietsz és gyorsan lerendezed ezt a vámpírt.
- Siessek? Jófej vagy! – morogtam bosszúsan.
- Tudom, hogy az vagyok! – jött a válasz a lángoló penge mögül.
- Nem hozzád beszéltem! – lendítettem támadásra a csontpálcát. Zöld fénynyalábok tekeregtek, hogy aztán fehér fonatokként szerteszét pattanjanak a támadó mellkasáról.
- Pedig nincs itt más… - a fény megvilágította a kaján vigyort a támadóm arcán.
Felnyögtem.
- Megint te?
- Szinte hívsz magadhoz! – bólintotta a rubin harcos gúnyosan elégedetten.
Amikor megint meglendítette a kardját, leengedtem a csontpálcámat, félrehajoltam a kard pengéje elől, hogy a következő pillanatban a támadó közelébe lépjek. Megragadtam a harcos csuklóját, éreztem, ahogy minimális energia áramlik ki belőlem.
- Most nincs többre időm – suttogtam a fülébe.
A harcos néhány percig döbbenten nézett, de nem tehetett semmit. A csata után órákig védett voltam. Nem támadhatott meg újra.
- Menjünk! – siettem el Sanyi árnyéka mellett.
- Hová? – hallottam még a rubin hangját a sötétből.
- Mindenki a dolgára – feleltem neki mielőtt elnyelt minket az éjszaka jótékony homálya.
Mikor elég messzire jutottunk már, Sanyira sandítottam:
- Hogyhogy nem látott téged?
- Kicsoda?
- A harcos… akivel küzdöttem… - magyaráztam türelmetlenül.
- Nem tudom – vont vállat a fekete bőrű zafír vezér, miközben pontosan éreztem a hangján, hogy nagyon is tisztában van a helyzettel.
Türelmetlenül nagyot sóhajtottam.
- Nem kapsz levegőt? Megállhatunk, ha pihenni akarsz! – nézett rám Sanyi.
- Ne terelj! Ne terelj! Hogy csinálod, hogy nem látnak a többiek?
- Hát így… tulajdonképpen nem is vagyok itt… - felelte olyan közömbös hangnemben, mintha csak azt mondta volna, hogy rálépett egy fűszálra.
- Nem vagy itt… ahaaaaaan… és akkor hol vagy?
- Otthon… a főtéren…
- A főtéren…? - kezdtem úgy érezni, hogy Sanyi megőrült.
- Jégbefagyva… meglehetősen vicces, mikor a Tyrantosok elsietnek előttem és felsandítanak, hogy vajon látom-e, hogy mit csinálnak… Szívesen felkacagnék olyankor, csak nem tudom, hogy a jégpáncél meddig bírná, hogy egész nap röhögök… - felelte őszinte jókedvvel nevetve.
- Biztosan kibírná… - intettem a kezemmel úgy, mint aki teljesen meggyőződött arról, hogy a mellette sétáló személy nem normális, de ezt nem akarja egyértelműen a tudomására hozni.
- Kíváncsi vagy, hogy hogyan tudok itt sétálni veled, mi? – dörmögte elégedett hangon Sanyi, mintha kis fensőbbséges hangszín is vegyült volna bele.
- Gondolom valami mágia… - vágtam rá azonnal.
- Persze, hogy az… nade milyen? – unszolt tovább Sanyi. Láthatóan mindenképpen büszkélkedni akart a tudásával.
- Fogalmam sincs – néztem rá.
Az igazat megvallva érdekelt, hogy miért és hogyan járkálhat az éjszaka kellős közepén itt, hogyha az erődítményük főterén kellene ácsorognia, méghozzá jégbe fagyva.
- Hát az úgy kezdődött, hogy az egyik portyakörutam során találtam egy forrást…
És hosszadalmas beszámolót hallgathattam végig a különös forrásvízről, amelyet előszeretettel fogyasztott hosszú hónapokig, és aminek hatását most előszeretettel élvezi.
Mire a történet végére ért messze előttünk halvány fénycsík sejlett fel a látóhatár szélénél. A fénycsíkot megtörte egy robosztus, kiterjedt erődítmény, amely közvetlenül előttünk magasodott. A kövekből áradó halványkék fény hirdette, hogy megérkeztünk az egyik legnagyobb zafír szövetség főhadiszállására.
Kis gombóc gyűlt a gyomromban. Belépni a Tyrant falai közé… ráadásul smaragd hordajelvénnyel… nagyjából csak egy őrült tenne ilyet.
- Ne izgulj! Rendes fiúk, lányok ezek itt bent – bökött oldalba Sanyi.
- Ki izgul? – néztem rá kevés meggyőződéssel a hangomban.
- Cö-cö – felelte a Tyrant-vezér és elindult a monumentális kapu felé.
Sosem láttam még ilyen díszesen faragott ajtót. Mintha az egymásra épített kövek folytatása lett volna, csak fából. Ahogy közelebb értünk, feltűnt, hogy az erőd falait semmiféle kötőanyag nem fogja össze, csak a kövek egymásnak feszülő súlya tartja.
A faragványok mintha jelentős hőstetteket örökítettek volna meg. Kissé talán hivalkodóan, hogy egész Ghalla tudomást szerezzen róluk. És talán azt a célt is szolgálta, hogy aki megállt a kapu előtt, az sokszor átgondolja, hogy be akar-e lépni.
Valahol a faragványok között feltűnt Napkapu mágustornya és hordókban elszállított sör, amit elvittek, aztán egy másik helyen az Elit Horda városa, mintha Sharpa egyik állatát hozták volna el büszkeséggel. Láttam még a Tökéletes Gyémánt városát is, ahonnan talán Seligen entbogyó-pálinkájára fájt a foguk.
- Szép emlékmű! – jegyeztem meg elismeréssel, miközben azon gondolkoztam, hogy inkább megvárom míg Tierga vadászni indul és kijön, minthogy bemenjek.
Nem túl méltó hozzáállás ahhoz, aki épp Ghalla egyik leggonoszabb kapitánnyá kívánt válni, de a Tyrant erődítményének látványa mégis elgondolkoztatott, hogy nem lenne-e jobb csendben meghúzódni valahol és hagyni az egész átjáró keresést… egyszer majdcsak lejár az örök élet… és tulajdonképpen nem olyan nagyon rossz itt Ghallán.
- Az! – ragadta meg a vállam Sanyi, kizökkentve ezzel a gondolataimból.
Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha egy sötét verembe zártak volna. Nem volt fény, nem volt levegő, nem éreztem semmit, csak a tömör fa rám nehezedő súlyát.
Néhány lépés után a Tyrant erődjének falain belül találtam magam. Az arcomon vékony csíkban vér szivárgott, ahogy az ajtó egy szálkája felsértette. Döbbenten meredtem az elégedetten vigyorgó Sanyira, majd az ajtóra.
- Ezt… ezt… ezt… ho-hogy csináltad?
- Varázslat – húzta ki magát büszkén, miközben felemelte a kezét és megmozgatta az ujjait. - Nekem most mennem kell… de ha arra mész, megtalálod a főteret! Valaki biztos útba igazít Tierga hollétét illetően - mutatott előre, majd lassan elpárolgott mellőlem.
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.05
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
24. hozzászólás - 2009.12.22. 20:26:03
A széles erődfal tövében állva kisebbnek éreztem magam, mint eddig bármikor életem során. Széles, poros út vezetett az erőd lakott területeire. Tőlem jó ötven lépésnyire láttam meg ez első lombos fát, ami mögött egy rönkház vonalait lehetett kivenni.
A nyílt téren sötéten magasodott fölém egy emlékmű. Először azt hittem, hogy valóban Sanyi jégbefagyott szobra az, de a napfelkelte erősödő fényénél kivehető volt egy sárkány körvonala. Szárnyait kiterjesztette a tűzokádás előtt. A szobor annyira valóságosnak tűnt, hogy minél jobban megvilágította a fény, annál inkább olyan érzésem volt, hogy valahogy megdermesztettek egy igazi sárkányt. És ha nem lett volna elég a kapu vésett mintázata arra, hogy elriassza a gyenge idegzetű végzeturakat és végzetúrnőket, ez a sárkány egész biztosan visszafordulásra bírt volna akárkit.
Térdig érő, simára csiszolt éjfekete talapzaton állt. A talapzatba ékes aranyozott betűkkel az alábbiakat vésték: Serpents of Destiny.
A hajnali félhomályban valami elsuhant a fejem fölött, szinte belekapott a rövid hajamba, hogy éles vijjogást hallatva az egyik úton végigszálljon.
Nem túl nagytermetű madárnak véltem a hunyorgásban, majd vállat vontam és megindultam azon az úton, amelyen a sólyom repült végig.
„Tulajdonképpen olyan mindegy, hogy merre indulok” – lépkedtem el a sárkány mellett. Hamarosan elhagytam az ágas-bogas fát és a rönkházat. A falak közül némi horkolás szűrődött ki.
Alig tíz lépéssel arrébb épült egy másik ház, ennek már kövekből készült az alapja, de ugyanúgy rönkökből az oldala.
A tornác oldalán egy szövetség címere függött. Napkapu első háborús ellenfele volt. Megálltam néhány pillanatra, hogy az ébredő nap fényében újra tanulmányozzam a Matilda címerét. Nem is nagyon emlékeztem a harcosokra, a csatákra, csak képek és érzések kavarogtak bennem egy kétségbeesett, de büszke szövetségről. A tornácon végignézve egyértelművé vált, hogy itt nem varázsló, mágus, druida vagy sámán él… sőt!
A harcosok büszkesége és ereje áradt az épületből. A ház mellett három márványtábla körvonalait lehetett kivenni. Semmiféle mágikus betű nem cikronyázott rajtuk, egyszerűen három állat stilizált képét vésték a táblákba, majd a képek alá a nevüket: Töki, Péntek és Pwent.
Csak arra gondolhattam, hogy a márványtáblák alatt a hosszú harcok alatt hűségesen szolgáló állatok tetemei pihennek.
A hajnali vörös fénnyel szellő söpört végig a házak között. A poros úton előre haladva szembetűnt a Hatalom tornya, amely szédítő magasságával jelképezte az összetartást és az erőt, ami így az erődítmény falain belül szinte kézzelfogható volt a levegőben is.
Ahogy a központi épület felé haladtam, egyre sűrűsödtek a házak is, bár ahogy világosodott az is nyilvánvalóvá vált, hogy elég elszórtan építkezett mindenki.
Egy kisebb térre érkezve újabb emlékművet kellett megkerülnöm. Szintén egy megdermesztett lényt állítottak fel egy talapzatra. Első látásra úgy tűnt, mintha támadni akarna, hátsó lábaira állva, mellső mancsait felemelve tartotta, nyitott szájából hegyes fogak villantak elő. A fényben azonban kivehető volt, hogy a magasabban tartott mancsában egy halat tart, amelyet elnyelni készül. A talapzaton ugyanazzal a díszes betűkkel szerepelt a felirat, amivel az utcák, terek neveit pingálták és amivel a bejáratnál őrködő sárkány alá írtak. A medve alatt az állt: Hajnalpajzs.
Körbenéztem a házakon. Mind egyforma volt, mintha ezzel is jelezni akarta volna ez a néhány végzetúr, hogy honnan jött.
Ismét a sólyom szakított félbe. Víjjogva repült el a fejem felett. Még időben hajtottam le a fejem, így elkerültem, hogy belekapjon a hajamba. Kezdtem morcosan szemlélni ezt az állatot.
Továbbindultam a központi épület felé. Útközben tűnt csak fel, hogy rafinált kis dombon haladok felfelé, amely magasabb, mint első pillantásra hinné az ember. Az erőd falának tövéből úgy tűnt, hogy kissé ritkán épített házakat sík terepre húzták fel, de ahogy haladtam előre, úgy bukkantak elő az épületek egymás után, amelyeket a kapuból szinte látni sem lehetett.
A széles, kikövezett központi térre érve eltátott szájjal megtorpantam. Nem mást láttam ott, mint az éjszakai kísérőmet, Sanyit... megdermesztve, jégbe fagyva... Óvatosan megközelítettem a Tyrant nagyvezérét és finoman hozzáértem. Attól tartottam, hogy az érintésemre milliónyi darabra törik, de csak a jégpáncél hűvösét tapintottam.
Ámultan lépkedtem hátrafelé, mikor is egy meglehetősen álmos végzetúrba ütköztem.
- Nézzél a lábad elé, Habib! – dörrent rám egy trollszerű lény a magasból.
- E-e-elnézést… - habogtam.
- Hééééééé! – kiáltott rám akkorát, hogy a környező házak is beleremegtek. – Mit kémkedsz itt a főtéren?!
Hangjára kivágódott a teret szinte teljesen betöltő épület ajtaja és fegyvereket szorongatva néhány végzetúr özönlött ki rajta. Pislogva és imbolyogva néztek körbe, majd egy emberként nekem szegezték a fegyvereiket.
- Tiergához jöttem! – hadartam el gyorsan, mindkét tenyerem védekezőn magam elé tartva.
- Na ne már! Te is?
- Miért, még ki? – néztem meglepetten a legharciasabb és legtorzonborzabb alakra, akit valaha is láttam. Csupasz mellkasán bőr szíjon dobókések sorakoztak, kezében egy akkora handzsárt tartott, hogy nézni elfáradtam.
- Sityu, ezt is te kísérted ide? – fordult kardját leengedve egy sötétbőrű, csuklyát viselő alak a torzonborzhoz.
- Már hogy kísértem volna ide, mikor veled ittam a Hősök Csarnokában?! – fortyant fel a kérdezett, miközben leengedte a handzsárját és szabad kezével a nevezett épület felé mutatott.
- Méghogy ittál! – felelte azonnal a csuklyás. – Inkább horkoltál az asztalon!
- Horkolt ám a tudod ki, Grelnár! – emelte meg a hangját Sityu fenyegetően.
- Bunyózni akarsz? - vigyorgott elégedetten a kihívott és felemelte ökölbe szorított kezeit.
- Úgy lecsaplak, hogy észre se veszed! - hajította el a handzsárját Sityu és ő is harcra készen felemelte az ökleit.
Észlelvén, hogy a szóváltás immáron tökéletesen leköti a többieket is, igyekeztem eloldalogni a főtérről és Csarnok mellől.
Mielőtt elcsattant az első pofon egyenes Gray Byssus mellett találtam magam, aki kissé távolabbról figyelte a verekedőket és az őket biztató szövetségi társait. Fehér haja meglebbent a reggeli szélben.
- Azt mondod, Tiergát keresed? – nézett rám végül.
- Igen őt – bólintottam a volt Lélekőrre.
- Akkor jó lesz sietned! – fordult meg és lebegő léptekkel megindult egy ösvényen, amely egy újabb emelkedőt került meg… látszólag…
Hamarosan azon vettem észre magam, hogy az emelkedőn csigavonalban haladunk felfelé, mígnem egy széles félköríves barlangi bejárathoz nem értünk. Az ösvény egyenesen oda vezetett, nem volt tovább.
A napfelkelte sugaraiban szikrázott a megvilágított Térkapu építménye. A faragott oszlopok körül kavargó tér-idő háló megvonaglott, színesen örvénylett.
Tierga megváltozott mióta utoljára láttam. Nem tudtam volna megfogalmazni pontosan, hogy miben áll ez a változás… talán inkább az a büszke fény, amely a tekintetéből ragyogott… másfajta büszkeség volt ez, mint amikor még a Lélekőrök diplomatája volt… amolyan saját magának tettekkel bizonyított rátermettség büszkesége volt ez…
A zafír harcosnő mellett egy alacsony, vékonycsontú, kopasz fickó ácsorgott, mikor tetovált arcával felém fordult megsimogatta rövid kecskeszakállát.
- Üdv Incu! – bólintottam felé.
- Beszélnem kell veled, Tierga! – néztem komolyan a nőre.
- Nofene! Mindenkinek én kellek? – mosolyodott el.
- Nem tartalak fel, ígérem! Csak néhány szó…
Tierga az alacsony tudós kinézetű Incubusra nézett… én még mindig nem tudtam megszokni, hogy az egykori hatalmas harcos, aki fél kézzel törte volna ketté a gerincemet, most egy ilyen kis satnya testbe lett zárva.
- Nincs sok időnk, de rendben – legyintett kesztyűs kezével Incubus.
Meglepve néztem rá, de tekintete elzárkózott előlem. Úgy tűnt, nem akarja megosztani velem, hogy mit történt a kezével.
Tiergával a bokrok közé indultunk, pár percnyi sétára eltávolodtunk a Térkaputól.
- Itt jó lesz – fordult meg Tierga.
Hozzám képest hatalmas harcossá vált, érezhető volt ez minden mozdulatából.
- Segítséget kérek tőled… mert te vagy az egyetlen, akitől kérhetem…
- Jajj, te is? – komolytalankodott, majd hozzátette: - Diplomatáskodni kell?
- Nem egészen – ráztam meg a fejem, szomorú mosolyra húzva a számat. – Látomásom volt…
- Túl sokat ittál, mi?
- Nem… igazi látomás volt… ezért arra kérnélek, hogy őrizd meg ezt nekem – nyújtottam át neki egy vörös grifftollat.
- Mit csináljak ezzel? – nézett meglepetten a tolldarabra.
- Tudni fogod, ha akkora bajba kerülök, amit már nem tudok megoldani… arra kérlek, hogy ez esetben keress meg, akárhol is vagyok… és…
Nem folytattam a mondatot Tierga mégis összeszorította a fogait és elkerekedett tekintettel meredt rám.
- Tényleg ezt akarod? – suttogta végül tárgyilagosan.
- A toll jelezni fogja, ha dolgod akadna… - bólintottam.
- Rendben – felelte kurtán Tierga és a belső mellényzsebébe rejtette a grifftollat. – Ha így akarod…
- Köszönöm – feleltem csendesen mikor visszaindult a bozótok közt vágott csapáson, hogy csatlakozzon Incubushoz.
A domboldalról gyönyörű kilátás nyílt az elterülő tájra. Távoli városok tornyai meredtek az ég felé, mintha elérhetnék Fairlightot... druidák erdei ölelték körbe Sheran szent helyeit, mintha megóvhatnák azt… barlangok mélyére rejtőzött végzeturak hódoltak titokban a halál istenének, mintha Leah megvédhetné őket az elkövetkezőktől… távoli csatamezőről halálsikolyok foszlányait hozta a szél, mintha Tharr szembe szállhatna a jövővel… egy közeli tavon fény csillant meg, ahogy a reggeli napfényben Raia papnői áldoztak az istenüknek, mintha az éjszaka sötétjével szemben a fényes páncélú lovagisten beburkolhatná őket… és ki ne hagyjuk Eleniost, akinek hívei a szerelemtől várják a megváltást…
- Bolondok mind – suttogtam magam elé, majd sarkon fordultam és visszaindultam a csapáson.
A Térkapunál már nem találtam ott senkit. Incu és Tierga sietős útjukra indultak, Grey pedig visszalebegett a városba.
Legyalogoltam a domboldalról és igyekeztem észrevétlenül eltűnni a városból… a faragott kapunál azonban megtorpantam… A vastag ajtót nem őrizte ugyan senki, de kinyitni sem tudtam egyedül.
- Óóó, affene! – dünnyögtem magam elé.
- Várj sötétedésig… - enyhe fuvallat vett körbe, a hang olyan halk volt, hogy először azt hittem, csak képzeltem és mivel tovább indultam a kapu felé, hátha mégiscsak ki tudom nyitni valahogy, újabb széllökés érkezett a város központja felől, amely majdnem fellökött: - Mondom, hogy várj meg!
Ezúttal egyértelműen felismertem Sanyi hangját. Bosszúsan néztem felfelé, ahol a jégbe fagyott szobra állt:
- Jól van, de jó lesz, ha hozol magaddal ennivalót is! – dörmögtem a jégszobor felé.
A hozzászólást Khetty módosította 2009.12.22. 21:56:18-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.77
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
25. hozzászólás - 2009.12.27. 18:12:54
A nap melegen tűzött, ezért igyekeztem a sárkány talapzatának tövében meghúzódni. Ekkor tűnt csak fel, hogy a sárkány két mellső lábában egy gyermeket tart… az nem derült ki számomra egyértelműen, hogy ez most oltalmazó védelem, vagy a legutóbbi vacsora, amit az állat elejtett.
Lassan telt a nap… nagyon-nagyon lassan… egyre éhesebben vártam, hogy leszálljon az este és Lord Sanyi kegyeskedjék kiengedni ebből az erődből. Még így tisztes távolságból is úgy hatott, némi furcsa őrület lengi körbe a lakóházakat. Nem olyan, ami a fertőzésből kapható el… ez olyasmi volt inkább, ami a tekintetekben lobog és ami az erejük és hatalmuk tudatában lévő végzeturak sajátos tulajdonsága… csak itt, a vastag falak között valahogy hatványozottan erősítették egymást is a végzeturak.
Délután felé nagyobb csoport hangoskodó végzetúr közeledett a kapuhoz. Egyiküket sem ismertem, a talapzat mögül leskelődni se nagyon mertem, amíg el nem hagyták a sárkány szobrát.
- Most hová megyünk megint? Elfogyott a sör? Megyünk Napkapuba?
- Nem a sörgyáros törpe össze-vissza változtatja a helyét, nehéz lecsapni rá… kis dög… node majdcsak felfedezzük a rejtegetett készleteit valahol, addig is máshonnan szerezzük be a sört…
- Honnan?
- Azt még nem tudom. Olyanoktól, akik szintén hoztak el a toronyból, de még nem itták meg…
- Na! Akkor szerintem a Ronin nem lesz csirkevadászat!
- Szerintem meg érik már nekik egy kiadós verés!
- Hát Citadellázni fognak az biztos… ezt majd le kell dolgozni, de egy kötetlen pofozkodásban bármikor benne vagyok!
- Én is! Én is!
Megpróbáltam egybe olvadni a szobor talapzatával. Nem éreztem rá vágyat, hogy a csoport tagjaival közelebbi kapcsolatba kerüljek.
A kapu előtt megálltak és türelmetlenül toporogva néztek körbe.
- Hol van már Yworl? – kérdezte az, aki először beszélt egy vörös köpenybe burkolt alak. Csontos ujjai látszottak ki csak a köpeny alól, amin gusztustalanul hosszú körmök éktelenkedtek.
„Lehet, hogy nagy harcosok, de az ollót nem tudják használni!” – gondoltam borzongva és tovább siklott a tekintetem a többi hadba vonulóra.
- Mit mondtam neked Habib?! – harsant a levegőbe egy jól ismert hang.
Borzongás futott végig a hátamon, ahogy kilestem a fedezékem mögül. A troll-szerű alak közeledett, bár úgy tűnt, hogy a harcba hívott állatai mintha inkább abban jeleskednének, hogy őt magát akadályozzák a mozgásban.
- Yworl-nak megint új állatai vannak? – sóhajtott fel a teljesen fehér ruhába öltözött végzetúr. Az arca furcsán nyúlszerű volt, két füle közül az egyik lekonyult, ahogy répát majszolgatva békésen ácsorgott.
- Törődj inkább a saját dögjeiddel, Bobek! – morrant Yworl, ahogy közelebb ért hozzájuk.
A troll kérésére a nyúlarcú a magasba nyújtotta a kezét. Mozdulatára négy sárkány húzott el az erődfal fölött.
- Mindenki itt van? – nézett körbe a leginkább harcra kész végzetúr. Fekete köpenyének vállára két vörös csík volt varrva. A nyaka körül kifelé görbülő acélkarmok meredtek a támadók elrettentésére. Lábán lila csizma csillogott. Még sosem láttam ilyen mágikus csizmát senkin korábban. Kezében egy zölden csillogó kétélű fejszét tartott. Fején fényes sisakon szikrázott a nap.
- Nem lesz így meleged, Darksol? – kérdezte a troll.
- Csak a fejüket üssétek, hogy meg ne sántuljanak! – indult meg előre a faragott ajtón át.
És szép lassan mindegyikük átkelt a zárt ajtón, olyan természetességgel, mintha semmi nem is lenne ott. Kezdtem kételkedni ép elméjűségemben.
- De hát tapintottam… ott egy kapu van! – suttogtam magam elé.
- Igen, minden bizonnyal ott van egy kapu! – hallottam közvetlenül magam mögül.
Rémültem kapkodtam fegyver után, miközben ügyetlenül próbáltam megfordulni és minél messzebb hátrálni.
- Te vagy nagyon bátor vagy, vagy nagyon hülye – állt továbbra is ugyanott a végzetúr.
Láncinges fejére még sisakot is húzott. Ruhája drága posztóból volt, díszes hímzett keresztalakzattal a mellkasán. Keze és arca, csakúgy, mint a ruhája, kormos volt, mintha végigmászott volna egy kályha csövén.
- Ki vagy te?
- A nevem Cloud! – nyújtotta ki kormos tenyerét barátságosan, csillogó tekintettel nézve rám.
- Örvendek – ráztam meg a baráti jobbot még mindig a földön támaszkodva.
- Jó ott neked? – kérdezte pár percnyi csendes hallgatás után.
- Remekül érzem itt magam – vágtam rá azonnal.
- Ha éhes lennél esetleg, ott lakom! – mutatott az egyik távoli házra, aminek csak a teteje látszott.
- Köszi…
- De mivel sejtem, hogy nem fogsz eljönni odáig, hoztam neked egy kis harapnivalót. Sanyi mondta…
- Sanyi? Mondta?
- Igen… jóban vagyunk egymással… szoktam vele beszélgetni… mindig megkérdezi, hogy állok a kísérleteimmel…
- Sanyi? Megkérdezi?
- Persze, mióta jégbe fagyott, azóta egész sok ideje van a kísérleteimet figyelni… most éppen azon munkálkodom, hogy valahogy helyrehozzam Yworl zárlatos kenyérpirítóját…
- Mit?
- Annyit értek belőle, hogy elektromos áram, de nem értem, hogy mitől megy… - vakarta meg az állat a köpcös alak.
- Talán elektromos árammal? – próbáltam felhívni a figyelmét arra, amiről fogalma sem volt, nekem is csak halvány emlékeimben rémlett fel egy másik világból.
- Próbáltam már nagyon nagy fokú energiahullámot előidézni, de úgy tűnik, hogy a mana nem elég… inkább csak oxidálódni kezdett tőle…
- Hát persze…
- Aztán van még egy ongóliátom is… de ez titok… még tesztelés alatt van a szerkezet… - suttogta egyik kezével kissé eltakarva a száját.
- Nem fogom elárulni senkinek – ráztam meg a fejem.
- Cloooouuuuuddd! – zengett egy vérfagyasztó üvöltés végig a dombok között.
- Ooopszii… azt hiszem, keres az öcsém… - nézett rám bocsánatkérően a zafír tudós, majd sarkon fordult és elsietett.
- Persze… menj csak… - feleltem a hátát bámulva, mikor már nem láttam semmit belőle csendesen hozzásóhajtottam: - Haza akarok menni! – majd kissé gyanakodva elrágcsáltam a kenyér- és húsdarabot, amit Cloud hozott.
A hozzászólást Khetty módosította 2009.12.27. 18:16:26-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.74
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
26. hozzászólás - 2009.12.28. 19:33:55
Azt hiszem elnyomhatott az álom, mert arra riadtam fel, hogy valaki erőteljesen megrázza a vállam. Valójában inkább arra ébredtem fel, hogy valaki elszívja az energiámat.
- Bocs… - húzta vissza nagy tenyerét Sanyi.
- Semmi gond – dörzsöltem ki az álmot a szememből. – Csak vigyél ki innen, mielőbb!
- Csak nem bántottak? – szaladt fel meglepetten Sanyi szemöldöke.
- Nem – ráztam meg a fejem, miközben elzsibbadt háttal igyekeztem feltápászkodni.
- Hát akkor? Mi nem tetszett itt?
- Minden szép, minden jó, mindennel meg vagyok elégedve… - hadartam gyorsan. – Csak haza akarok menni!
Sanyi értetlenkedve vállat vont, majd elindult a bevehetetlen kapu felé. Mellé álltam, hogy a vállamra tehesse a kezét, majd ismét szinte átsuhantunk a tömör fán keresztül. Ezúttal is néhány karcolást és szálkát szedtem össze.
- Na, lassan belejössz! – vigyorgott Sanyi, mikor megérkeztünk a túloldalra.
Elkerekedett szemmel bámultam a éjszaka sötétjében fáklyaként lobogó tábortüzekre.
- Ez meg mi? – nyögtem ki végül.
- Kis háború! – vigyorgott Sanyi kezét dörzsölgetve.
- Kis? – néztem végig a piros, zöld és fehér sátrakon. Legalább négy szövetség címerét lehetett kivenni lobogó fáklyákkal övezve. Az Elit Horda, a Ronin, és a Tökéletes Gyémánt címereit azonnal felismertem.
- Nem arról volt szó, hogy a Ronintól elhozzuk a maradék mézsörüket? – jelent meg mellettünk Gray Byssus kissé indulatosan gesztikulálva beszélt Darksolhoz. – Hol vagytok motyik? – nézett körül a fiatal, mégis máris ősz hajú végzetúr az állatát keresve.
- De, csak aztán útközben találkoztunk még a többiekkel is – vont vállat a hadúr.
- Út közben? – jelent meg Cloud is egy meghatározhatatlan kinézetű állattal az oldalán. A „tesztelés alatt” feliratú tábla még mindig ott lógott a nyakában.
- Hát jó… tettünk egy kis kitérőt! – tárta szét a karját Bobek.
Úgy tűnt az éjszakai különítmény lassan felvonult a kapun kívül. Ezúttal biztonságban éreztem magam. Bár ahogy végigfutott az agyamon, lehet, hogy Sanyi simán otthagyott volna a csata kellős közepén, ha éppen olyan kedve támad. Felsandítottam a fekete harcos lebegő szellemére, de ő csak meredten nézte az elkülönülten letáborozott szövetségek sátrait.
- Kis kitérőt? – lépett át az ajtón egy újabb szörnyszerűség. Sosem láttam hasonlót azelőtt. Hosszú nyakán arányos fej ült, széles, lapos orrával a szélbe szimatolt. Sárkánytestével kissé döcögősen előre lépdelt, nem voltak szárnyai, viszont hosszú, tüskés farkának egyetlen csapása is a halálba küldte az ellent. Testét páncéllal védte.
- Mit érzel öcskös? – lépett a szörny mellé Cloud, miközben meglapogatta a nyakát.
- Véééért – hörögte a szörny, majd elüvöltötte magát. Reszelős, éles sikolya végigborzolta a gerincemet.
- Végre egy értelmes gondolat! - csapta le sisakját egy jóképű végzetúr, akinek a mellkasára piros betűkkel a LoD szócska volt pingálva
A kapu előtt gyülekezők egyszerre indultak támadásra, mégis jól szervezetten váltak külön, ahogy megközelítették a sátrakat. Nem botlottak el egymásban, nem akadtak össze az állataik. Bár számomra a legkülönösebb az a különös vigyor volt, ami kiült az arcukra, mintha csak a játszótérre rohantak volna a gyerekek.
Sanyi még mindig mellettem lebegett.
- No, azt hiszem, most már átvághatunk! – mutatott előre az Elit Horda és a Ronin között húzódó keskeny ösvényre, amely máris csatatérré változott.
- Itt akarsz átkelni? Pont a legnagyobb…? – mivel Sanyi megragadta a csuklómat, így minden ellenkezés hiába való volt.
Különös érzés járta át a sejtjeimet. Mintha magam is szellemmé váltam volna. Úgy vágtunk át a csatatéren, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy ott vagyunk… vagy talán egy-egy pillanatra megéreztek egy hűvös fuvallatot a hátuk mögött…
Mikor jó darabon eltávolodtunk már Sanyi elengedte a kezem.
- Na, milyen volt? – fordult hozzám vigyorogva, de valahogy úgy érzetem nincs ilyen fényes jókedve. Mintha halványabban lebegett volna mellettem.
- Hálásan köszönöm a segítséget! – hajtottam fejet előtte.
- Ugyan-ugyan! – legyintett. – Ha ezen az úton tovább mész egyenesen Napkapu mágustornyához érsz…
Összeráncolt homlokkal néztem rá: „Minek menjek oda? Nincs már ott keresnivalóm!” – gondoltam.
- Tudod te, hogy mi van ott, amit magadhoz kell venned! – bólintott Sanyi, válaszolva a ki nem mondott gondolatokra.
Nem kellett felelnem, nem kellett kérdeznem, elég volt a barna szemekbe néznem, és tudtam, mindenről tud, ami készülődik, ami veszélyezteti a világot, a tervről, aminek hálója csendben szövődik.
- Szerinted elengedtem volna Tiergát, ha nem vagyok benne biztos, hogy segíteni tud? – nézett rám.
- Értem – hajtottam le a fejem, majd a zavart csendet megtörtem: - Még egyszer köszönöm a segítséged!
- Az Istenek veled lesznek! – köszönt el, majd megvárta, amíg nekiindulok az útnak és visszalebegett a csatatérre.
Ahogy végiglebegett a harcmezőn, néhány sebesült társát összeszedte, majd eltűnt a kapu mögött.
„Napkapu… hát mégiscsak vissza kell mennem… legalábbis, amíg elhozom onnan a Kesztyűket… amikért cserébe Ösvényjáró a segítségét felajánlotta… lehetek-e annyira önző, hogy a cserben hagyott toronylakóktól most elkérem ezt a veszélyes tárgyat? Vagy ez nem önzőség? A világ békéje és a Chara-dinnal való harc fontosabb mindennél? Akarok én egyáltalán ilyen hőstetteket véghezvinni? Jó nekem a Pókok csendes erődjében… jó, amikor Hiéna felkacag, akkor nem annyira csendes… de akkor is… még leléphetek… még van időm és lehetőségem… még…”
Hirtelen szélörvény zökkentett ki a gondolataimból, fegyveremhez nyúltam és a támadást a magasból várva megálltam. A csillagfényes égbolt felöl egy sötét árny közeledett. Pontosan előttem szállt le.
- Mycorhea! – örültem meg a griffnek.
- Hívtál! Itt vagyok!
- Én… én nem hívtalak… - néztem a fekete állatra meglepetten.
-Dehogynem – majd intett a fejével, hogy másszak fel a hátára a vita helyett.
Kyranniában járva évszázadok óta jó barátságban voltam a griffekkel. Tisztelettel és szeretettel figyeltem őket mindig. A tudásukat, amivel a világot szemlélték, a nemesi tartásukat, ami mindig megmutatta számukra a helyes irányt az életben. Leginkább azonban az a megfoghatatlan kapcsolat ejtett rabul, ami szinte tapintható volt közöttük járva… feltéve, hogy az embert beengedték maguk közé és nem vitték el vacsorának… szerencsés voltam, mert engem befogadtak, de a titkaikat sosem érthettem meg igazán… lévén ember voltam, nem griff…
---------------------------

Köszönöm szépen a leírásokat és a segítséget, amit a Tyrant tagjaitól kaptam! Nagyszerű élmény volt megírni ezeket a történeteket, mert volt mit felhasználni
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.79
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
27. hozzászólás - 2009.12.29. 21:17:16
Mycorhea a magasba emelkedett és néma csendben szeltük át a távolságot.
Mikor megpillantottam Napkapu fehér tornyát, amely a holdak fényében fürdött, még inkább eltöltött a bűntudat.
Eszembe jutottak a mókás ugratások, az eszeveszett rohangálások a lépcsőkön, az elkészült épületek fölötti örömök, a Térkapu kipróbálásának izgalma, a háborúkban szerzett sérülések, a vér íze a környező erdőkben megejtett portyákban… A szép reményű mágustorony, boldog napjai…
Ahogy közeledtünk egyre érezhetőbbé vált valami más is, egy különös erő, amely jelenléte korábban nem tűnt fel… vagy talán csak megszoktam és ezért nem éreztem. A másik szirtről áradt, a lerombolt fekete toronyból, amelyben végülis sosem néztem körül.
Mycorhea módosított a röppályáján és arrafelé vette az irányt. Mivel itt ritkán nőttek a fák, a griff könnyedén leszállt a romok tövében. A vörös és a fekete holdak fényében úgy tűnt, mintha a növényzet levetkőzte volna az álarcát, amit a nappali fényhez ölt fel. Kicsavarodott, göcsörtös ágak, vonagló bokrok, elüszkösödött állattetemeket láttam körös-körbe.
„Hátborzongató hely!” – jegyezte meg a griff, miközben tollait felborzolta és támadástól tartva nézett körben, miközben hegyes a füleivel a neszeket hallgatta. Tudtam, hogy az első gyanús jelre a mancsai közt találnám magam, miközben szárnyalunk az ég felé.
- Mindig is az volt – bólintottam a griffnek.
A tetoválásom is fájdalmasan égető érzést okozva megvonaglott.
„Remek!” – vontam ki a kardom és megindultam a romok közé.
Égett hús bűze csapta meg az orrom, majd elsuhant egy sötét árny mellettem.
„Imádom, mikor ilyen helyekre merészkedsz!” – éreztem meg Mycorhea csőrét a hátamon, ahogy előre taszított kissé.
- Maradj itt kint inkább és figyelj! – simogattam meg az állat nyakát.
„Ezen a világon nem tudok átalakulni” – rázta meg a fejét sajnálatkérően az állat.
- Maradjon is meg ez helyi specialitásnak! – próbáltam viccelődni… roppant csekély sikerrel.
Ahogy a két oldalt lerombolt védfal mentén tovább indultam a bejárat felé, egyik kezemmel hozzáértem az egyik kőhöz.
- Iiiittt vaaaaan!
Az alig hallható hangtól megborzongtam… jobban, mint EmTyb harci üvöltésétől… Hátra fordultam, de csak a griff figyelő alakját láttam.
Egy lépést haladtam előre. Ezúttal nem történt semmi. Ekkor ismét hozzáértem a kövekhez…
- Iiiittt vaaaannnnn! – suhant el egy árnyék előttem ismét.
Azonnal elengedtem a követ, a szívem a torkomban dobogott.
„És emellett a hely mellett éltünk békében egész eddig?!” – villant át az agyamon rémülten.
Kissé összeszedtem magam és ismét előre araszoltam. A valaha volt kapu üres feketeségben tátongott. A holdak és csillagok fénye nem hatolt át a fekete köveken.
Megálltam a kapu tövében és megérintettem az egyik törött követ. Ekkor egy tucatnyi sötét árnyék kelt életre. Mintha csak erre az érintésre vártak volna évezredek óta. Körbeburkoltak, mintha valami táncot lejtettek volna körülöttem és folyton azt suttogták:
- Iiittt vaaan!!
„Jó, jó, hogy itt van, de kicsoda?” – gondoltam.
Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, bár korábban még csak hasonlót sem éltem át soha. Hirtelen eszembe jutott a szertartás… amikor megidéztük Erutol szellemét…
Valahogy erő töltött el az emlékre, mintha egy griff ereje szállt volna meg.
Az árnyak tovább köröztek, de lassan nemcsak engem vettek körbe, hanem a valaha volt torony romjait is, majd egyre magasabbra táncoltak. Ténykedésük nyomán, mintha a romok újra falakká alakultak volna. Minden fényt elnyelő, mégis csillogó fekete falakká.
Mikor befejezték táncukat, a kapu mellett két oldalon egy-egy koponyafejbe állított fáklya hirtelen lángra lobbant. Egyáltalán nem tűnt jó ötletnek, hogy mindezek után be is menjek ebbe a bizarr toronyba.
Elengedtem a követ, amelyhez eddig szinte hozzátapadt a kezem. Vártam, hogy a torony képe erre majd eltűnik, mint egy illúzió, de nem így történt… masszívabbnak és szilárdabbnak tűnt, mint a fehér párja a szirt túloldalán.
Egy bizonytalan pillantás Mycorheára és mielőtt megakadályozhatta volna, beléptem a sötétségbe.
Valóban szinte tapintható volt a sötétség. Botorkálva indultam előre, ahol a széles lépcsősort sejtettem. Hamarosan orra is buktam az első lépcsőfokban. Ahogy egyre feljebb haladtam, úgy kezdett oszlani a ködszerű sötét.
Mire az első szintre értem már láttam néhány fáklya imbolygó fényét. Feljebb indultam. Úgy sejtettem, hogy ha ez a torony Napkapu pontos mása, akkor még két szintet kell megtennem a könyvtárszobáig.
Mire felértem a sötétség teljesen eloszlott, fekete szőnyegen lépkedtem felfelé, állati és emberi koponyákban fáklyák világították meg a lépcsősort. A feketemárványból faragott korlát olyan volt, mintha elszenesedett csontokon egy óriási kígyó tekeregne végig. A lelkemben éreztem a sötét félelmet. Azt a fajtát, amit Mortazor halála óta nem éreztem.
Az akkor még nem ismert Sötét Nagyúr szolgájának eltorzult képe még most is élénken élt az emlékeimben.
Megérkeztem a könyvtárszobához, halvány fény szűrődött ki a boltíven keresztül. A szobában csupasz falakat találtam csupán. A mennyezetről egy kerékre fekete gyertyákat olvasztottak, évszázados pókháló és por vonta körbe csakúgy, mint a láncot, ami tartotta. Cseppet sem volt bizalomgerjesztő hely.
Mindennél jobban éreztem, hogy jobb lenne elfutni innen jó messzire.
Átléptem hát a boltív alatt.
Ekkor a falak kövei, megvonaglottak… a fekete kövek csillogása felerősödött, mintha a kövekbe zárt lelkek próbáltak volna szabadulást törni maguknak.
A sötét árnyak, akik a tornyot felépítették most a szobába özönlöttek, körbe forogtak. A halálon túli sikolyok, reszelős hangok lassan érthető szavakká váltak.
- Iiiittt vaaaaaan…
Olyan áhítattal jelentették ki ezt a lelkek, mintha egy régen várt isten tért volna vissza…
„Chara-din!” – néztem körbe rémülten, igyekeztem kihátrálni a szobából, de az ajtónál kemény falnak tapintottam a levegőt.
Az árnyak összesűrűsödtek a szoba közepén, a fekete gyertyák lángra lobbantak égett por szagával árasztva el a szobát. Ahogy lábunk körül elült a por, felnéztem.
A szoba közepén nekem háttal egy díszes harci vértbe öltözött férfi állt. Ismerősen rövid, fekete haja volt, harci öltözékéből kilógó bőre kéken világított.
- Már megint? – nyögtem, mire az alak megfordult.
Elégedetten nyújtóztatta ki tagjait, mintha eddig valahol kuporognia kellett volna.
- Nem is örülsz nekem?
- Dehogynem – bólintottam azonnal.
- Ne hazudj nekem! – csattant fel, bár olyan érzésem volt, mintha pontosan tudta volna, hogy mit fogok mondani.
A magára öltött test azonban bármennyire is tetszetős volt, nélkülözte a lelket… Dzsó lelkét… Büszkén felszegtem hát a fejem, bár éreztem, hogy valaki olyannal van dolgom, aki pusztán az akaratával elveheti az életem.
- Jó ideje figyellek! – kezdte.
- Hát ez remek – dünnyögtem.
- Ne vágj a szavamba! – dühe azonnal átterjedt a falakra, vörösen felizzottak a kövek körülöttünk, bár a szeme hideg maradt, egy pillanatra se szakította meg a szemkontaktust.
- A nevem Khetty…
- Tudom, hogy ki vagy! – legyintett egyet türelmetlenül kesztyűs kezével a nagyhatalmú, majd hátat fordított nekem és az ablakhoz sétált. – Rég nem szimatolhattam Ghalla tengeri levegőjét!
Majd bosszús arckifejezéssel visszafordult felém.
- Ennek a toronynak már rég fel kellett volna robbannia! – mutatott ki az ablakon.
- Volt rá esély, hogy megtörténik!
- Ah! Nem is értem, hogy minek vesződöm veled! Nincs benned becsvágy, nincs benned elég kitartás, nincs benned semmi, ami alkalmassá tehetne a feladatra!
- Ez megnyugtató… akkor azt hiszem, ebben meg is egyezhetünk…
- Ne feleselj, mert kitépem a nyelved! – sziszegte a férfi.
Ezúttal villogott a tekintete, érzékeltetve, hogy nem csak üres fenyegetőzésről van szó, így nagy nehezen megálltam, hogy ne válaszoljak azonnal valami csípőset.
- Tudod, mi ez? – mutatott fel hirtelen egy kártyalapot.
- Sose láttam – ráztam meg a fejem, bár a lap közepén álló alak, mintha emlékeztetett volna valakire.
- Mit tudsz te erről a világról? – szűrte a fogai közt a férfi nem kis becsmérléssel.
- Őszintén? Nem sokat! Csak megpróbálok itt túlélni és megtalálni az utat hazafelé – vontam vállat.
- És meddig mennél el, hogy megtaláld az átjárót? – forgatta meg a kártyát az ujjai közt elgondolkozva.
„Hazudj! Hazudj bármit!” – suhant át az agyamon, majd így szóltam: - Egy határig…
- És átlépnéd-e a határt, ha az élet múlna rajta?
- Egy örökéletűnek a halál maga a megváltás… - próbáltam elejét venni egy esetleges zsarolásnak.
A férfi felnevetett. Gúnyos kacaja bekúszott a sejtjeim közé.
- Ki beszélt rólad? – a kezei között áttetsző zöld gömböt formázott. A kavargó varázsgömbben felbukkantak arcok… ghallai életem során megismert arcok…
- Hozd el nekem ennek a kártyának a párját!
- Mit?
- A császár egykori főmágusa őrzi! A Halál Lehellete! Meg fogod ismerni, ne aggódj!
- Minek hoznám el?
- Mert a barátaid egytől egyig meghalnak különben! – dörrent a férfi, miközben gúnyos mosolyra húzta a száját: - Vagy már el is felejtetted ezt itt? – mutatott Dzsó testére.
- Nem – ráztam meg a fejem csendesen.
- Akkor minden bizonnyal örömmel elhozod nekem azt a kártyát!
A test lassan elmosódott, ahogy az árnyak kezdtek újra mozgásba lendülni.
- És mégis kinek kellene megtennem ezt a szívességet?
A férfi ismét gúnyosan felnevetett, majd gőgösen kijelentette:
- Lord Erutol vagyok! Chara-din Kapitánya!
Mikor a teste szétfoszlott és az árnyak köröztek már csak a szoba közepén még hallottam, ahogy gúnyos, szívből jövő kacajjal hozzáteszi:
- Keresd azt az átkozott méregkeverőt, ha azt hiszed, az ármánya segít megakadályozni bármit is!
Mintha a gondolataimban olvasott volna, így utolsó mondata jobban letaglózott, mint az egész beszélgetés.
Az árnyékok szétfoszlottak. Azt vártam, hogy a kövek azonnal inogni és mozogni kezdenek, de nem történt semmi. A fáklyák továbbra is világítottak, a torony pedig olyan stabilan állt a helyén, mintha sosem rombolták volna le.
Kissé zsongó fejjel siettem le a lépcsőkön.
„Incu bajban van… méghozzá nagy bajban… és honnan tud ez az alak mindent?... Vagy legalábbis majdnem mindent...? És ki a fene az a császári főmágus… vagy volt főmágus vagy mi a csoda… és… a Halál Lehellete…” – kényszeredetten elmosolyodtam.
„Leah-nak konkurenciája akadt? Ezért akarja megakadályozni a nagy visszatérést… elvégre hogy venné ki magát, hogy magát a halál misztikumát egy kártyalap helyettesíti?”
Mychorhea még mindig pattanásig feszült idegekkel várt a kapu előtt. Mikor elhagytam a fekete tornyot, a fáklyák fénye kialudt.
„Jól vagy?” – lépett hozzám a griff. Tollaiban sikerült megkapaszkodnom.
- Nem hiszem – a gyomrom émelygett, a fejem zsongott.
Négykézlábra ereszkedtem és próbáltam uralkodni remegő izmaim felett.
„Nem tűnik ez annyira jó hírnek” – sandított a griff a fekete toronyra.
- Nem. Egyáltalán nem az… - kapaszkodtam bele az erős mancsokba. – Mi lenne, ha találnánk egy átjárót és haza mennénk? – néztem fel rá kérdőn.
„Mi lenne? Az lenne, hogy végképp cserben hagynánk mindenkit!”
Éreztem, hogy a menekülés ilyen formája nem elfogadható egy büszke griff számára.
- Azt se tudom, hogy mit akarnak tőlem ezek! – hadonásztam a torony felé.
„Egy kártyát! Megszerezzük és kész!”
- Mégis honnan? Kitől?
„A császár volt főmágusától!”
- Óóóó, ne mondd! És mégis ki az? És hol van? És ne adja az ég, de mi van, ha már meghalt vagy kétezer éve? – csattantam fel dühösen.
A griff kissé toporgott, majd nagyot sóhajtott. Csend telepedett közénk. Az erdő neszezését madárdal váltotta fel. A napfelkeltetét üdvözlő vidám trillázás.
- Incu is bajban van… talán nem is tudja… Nem fog ez másként menni… csak akkor, ha… - sóhajtottam én is, majd felálltam.
Lesöpörtem magamról a rám ragadt avar leveleit.
- A legjobb, ha mindjárt hozzá is kezdünk! – másztam fel a griff hátára.
„Biztosan ez lesz a legjobb megoldás?” – kérdezte Mycorhea mielőtt a magasba emelkedett volna.
- Ha nem akarod végigcsinálni, nem kell. Elengedlek, amint visszavittél a Pókok erődjébe!
A griff nem válaszolt erre, éles vijjogással a magasba emelkedett, tett egy kört a fekete torony körül, majd néhány szárnycsapással átszelte az öblöt és leszálláshoz készülődött Napkapu tornya mellett.
A gyakorlótér és az aréna kissé elhanyagolt állapotban volt, a torony falait repedések csúfították el, a felsőbb szinteken néhány betört ablak emlékeztetett egy korábbi háborúra.
Gill halála és Kovi távozása óta láthatóan nem túl sikeresen folyt az építőmesteri munka. A Katalizátor olyan volt, mintha krákogott volna a lélekkút fölött, ami színültig volt lélekenergiával… ilyen látványt korábban elképzelni sem tudtam volna…
A tenger felől régen szimatolt sós levegőt hozott a szél.
„Nem lehet!” – toppantottam és elnyomtam az előtörni készülő emlékeket és érzéseket.
A díszes főkapunak nyoma sem volt már. A kovácsoltvas pántokon egyszerű deszkákból eszkábált ajtó lógott, attól féltem, hogy ha megkocogtatom a vaskarikával kettétöröm. Benyitottam hát kérés nélkül.
A torony belülről is ugyanolyan elhanyagolt kinézetű volt, mint kívülről. Az első emelet körfolyosóján egy lyuk tátongott, amely egy szinteken keresztül átütött kődarab nyoma lehetett és amely ugyanott hevert, ahová lezuhant, megtörve a márványpadló poros kövezetét, ki tudja mikor.
A konyha felől nem hallatszott Lia jól ismert csörömpölése, kissé berúgtam a lábammal a lengőajtót, enyhe por kavarodott fel erre a padlóról. Mikor utoljára itt jártam még élénk beszélgetés és jó hangulat áradt a közös étkezés örömeként.
Nagyon sóhajtva elindultam az emeletekre. A kitört kupolát helyettesítő ponyvát meg-megcibálta a szél. Ezt a csapkodást leszámítva nem sok mozgást tapasztaltam.
Hamar elértem a Kesztyűket őrző szobát, előhúztam a nyakamban lógó medált, amellyel könnyedén átléptem a tapintható varázsmezőbe.
És a szobában valóban megállt az idő. Mintha ugyanaz a nap lett volna, amikor a százisvarázs elkészült, mint Napkapu vidám kis hippikommunája most egyként körbefogott volna.
Az asztalra helyezve még mindig ott feküdtek a Ragyogó Kesztyűk. Enyhe viszolygás fogott el a tudatra, hogy hozzájuk kell érnem. Emlékeztem, hogy mire képesek ezek az elátkozott darabok.
Hirtelen ötlettől vezérelve felhúztam őket a kezemre. Nehéz fémkesztyűk voltak, amelyek engem inkább csak akadályoztak volna egy harc közben, nem is értettem, hogy lehetett ezekkel küzdeni.
- Mit csinálsz itt, te tolvaj? – harsant egy hang az ajtó előtt.
Egy fiatal mágustanonc állt a küszöbön túl. Hosszú fehér haját egy sárgászöld színű fejpánttal igyekezett kisöpörni a szeméből. A szeme. Egészen megdöbbentett pirosan izzó tekintete. Úgy tűnt a sztázisvarázson nem tud átkelni, így tehát, ha az emlékezetem megcsalt volna, ebből biztos lehettem, hogy nem volt még itt akkor, amikor az készült. – Tolvaaaaaj! – kiáltotta el magát az mágustanonc.
Kifelé indultam a szobából, mire az tanonc meglepett arckifejezéssel hátrálni kezdett, a szeme továbbra is vörösen izzott, bár mintha egy másik árnyalatban játszott volna most.
Mikor a kesztyűkkel a kezemen átléptem a küszöböt már Napkapu fél lakóközössége ott tolongott. Legtöbbjük mágustanonc, rémülettel telve bámultak rám és bár hiába a tömeg ereje, egyikük sem mert közeledni.
- Khetty! – hallottam meg Danka hangját a lépcsők felől. Végre, egy ismerős arc!
- Danka! – bólintottam kissé kimérten .
- Csakhogy visszajöttél! Félre! Engedjetek! Állj már arrébb… - küzdötte át magát a tudósjelölt az összegyűlteken. - Mostmár…. – Danka lelkesedése elakadt, ahogy megállt előttem. – Te meg mit csinálsz? – suttogta döbbenten.
- Elviszem ezeket! – mutattam fel a kezemet.
- Hogy-hogy? Azt nem… nem lehet…
- Látod, hogy igen! – indultam meg a toronylakók között vágott úton át lefelé.
Úgy tűnt egyikük sem érez indíttatást, hogy utamat állja vagy megtámadjon. Danka utánam sietett:
- Állj már meg! Végre hazajössz…
- Nem jöttem haza! – álltam meg azonnal, mutatóujjammal megfenyegetve a tudósjelölt végzeturat.
Az indulattól felizzottak a kesztyűk is, halványsárga fény vette körbe őket és különös erővel töltöttek el.
- De hát nem azért jöttél, hogy… ? – döbbent meg Danka.
- Miért? Hogy felélesszek egy kriptát? – tártam szét a kezem, hangom gúnyos volt. – Nézz körül… mi ez a disznóól itt? Ezért jöjjek vissza? Eleget vakoltam már ezeket a falakat, köszi! És ezek? Kik ezek? Egy csomó ingyenélő, akinek otthont adsz?
Éreztem, hogy nem igaz, amit mondok, mégis jó érzés járt át, hogy ezeket mondhattam.
- Én próbálom… - hebegte Danka. – Próbálok méltó lenni az emlékedhez… a szép napok emlékéhez…
- Hát… kell még próbálkoznod, úgy látom… - feleltem gőgösen.
Danka úgy állt ott, mint akibe hét tőrt vágtak bele egyszerre. Az igyekezete nem érdemelte meg ezeket a szavakat. Otthagytam a lépcsőn állva és kifelé indultam. Az ajtó előtt utolért és megragadta a csuklómat.
- Akkor sem viheted el őket! Fogadalmat tettem, hogy megőrzöm és megvédem ezt az átkozott tárgyat mindentől és mindenkitől!
- Jajj, ne nevettess már! – ráztam le a kezét.
- Megvédem! Még tőled is! – vonta ki harciasan a kardját.
A kinyitott ajtóban állva lassan felé fordultam, felemeltem a kezem és elmormoltam egy varázsigét. Az ifjú Dankának esélye sem volt védekezni. Körbevonta egy lángoló tűzkör, amely megakadályozta, hogy bármerre is mozduljon.
- Oltsd el előbb a tüzet! – biccentettem gúnyosan, majd kiléptem az ajtón.
Ahogy távolodtam Napkapu tornyától úgy zsugorodott a tűzkör Danka körül mindjobban. Mire felszálltam Mycorhea hátára már egészen közelről égették a bőrét a lángok. Amikor a griff elrugaszkodott a földtől, a tűzkör sisteregve elaludt, Danka kipirult arccal rohant ki utánunk, de már semmit se tehetett.
- A Pókok erődjéhez! – nézegettem még pár percig a kesztyűket, aztán lehúztam őket a kezemről.
Olyan volt, mintha valami álomból ébredtem volna. Emlékeztem mindenre, mégis… mintha valaki más beszélt volna belőlem, nem én magam…
„Elviszlek a Pókokhoz, de nem akarok részt venni abban, amit csinálsz” – hallottam meg Mycorhea hangját.
- Rendben! – bólintottam és keserédes érzéssel visszapillantottam fehér toronyra, amely mellett immáron ott állt fekete párja, hirdetve, hogy Chara-din egyre erősödik.
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.69
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
28. hozzászólás - 2010.01.31. 19:08:44
Az utat hazáig csendben tettük meg. Mycorhea döntése jobban elgondolkoztatott, mint hittem volna. Nem engedhettem, hogy tovább maradjon Ghallán, mint én, de ha elválunk egymástól valószínűleg sosem kerülne haza Eleyranra…
A felhők fölött repülve úgy tűnt, mintha a nyomasztó gondok nem is léteznének, csupán az én kitalációm lenne minden… őszi betakarításra váró gabonatáblák és télre felszántott pihenni hagyott földdarabok váltakoztak egymás mellett, széles erdősávokkal megszakítva. Poros utak vezettek a nagyobb kereskedelmi városok felé, amelyen nyüzsgő parasztok hordták árujukat, hogy eladják.
A magasból láttam néhány egymással harcoló végzeturat is, ahogy éppen egymás lélekenergiáját veszik vagy ahogy állataikat trenírozzák. Néha egy-egy mellettünk elúszó felhő fátyolán átsejlett egy-egy tó vagy folyó csillogó kék víztükre.
Ghalla felperzselt, leigázott földje újra magára talált. Újra élni kezdett… a végzeturak nagyjából felosztották Ghalla földjét egymás közt, ők uralták most a Felszín minden élőlényét.
A távolban felcsillant a tenger kékje, sós levegő és köröző sirályok tették egyértelművé, hogy közeledünk a PÓK-ok erődjéhez.
Mycorhea elzárta előlem a gondolatait, úgy viselkedett, mint egy állat, nem úgy, mint a barátom.
Mikor földet értünk az erőd kövekkel kirakott főterén Mycorhea kissé idegesen megvárta, amíg lecsatolom róla az utazónyerget.
- Várj még egy kicsit! – simogattam meg félelmetesen erős csőrét.
„Mire?” – horkant fel azonnal.
- Kérlek, bízz bennem!
A griff fekete szemei kavarogtak, kissé tanácstalanságot is tükröztek, majd éreztem, hogy vívódását feladja.
„Hajnalig várok!” – bólintott végül, majd a szálláshelye felé lépdelt.
Az erődben szokatlan csend honolt. Néhány percig figyeltem, hátha ellenséges támadók elfoglalták az erődöt, amíg távol voltam… bár ez a gondolat amilyen gyorsan eszembe jutott, olyan gyorsan el is felejtettem. Ez nem Napkapu karcsú és könnyen támadható mágustornya volt. A PÓK-okkal kevesen mertek ujjat húzni.
- Ááááálllj meeeeeg!!! – hallottam Dimorak hangját az epikus emlékmű felől, közvetlenül azután, hogy felharsant Hiéna összetéveszthetetlen kacaja.
- Wááááááooooooáááááááá! – felelte Kyra, majd szinte felborított, ahogy a boltíven átvágtatva tovafutott.
Dimorak néhány pillanattal utána lökött fel.
- Bocs, Khetty! – vetette még oda gyorsan a nagy darab harcos, ahogy nagy lendülettel Kyra után döcögött, valami nagy darab rongyot lóbálva a kezében.
Tágra meredt szemmel néztem az egy szál buzogányt lóbáló Kyrát, ahogy karcsú, meztelenül teste eltűnik egy ajtó mögött.
- Hátöööö… - néztem Ösvényjáróra, aki kinyújtotta kezét, hogy felsegítsen.
- Azt hiszem valami varázsgombát etettek meg Kyrával a többiek… a hecc kedvéért…
- A többiek?
- Leginkább Hiéna…
- Leginkább? – vontam össze a homlokom.
- Szerintem úgy gondolta vicces lesz…
- Nem csak gondoltam… - jelent meg a felső mellvérten Hiéna és fuldokló nevetéssel letelepedett a szélére, miközben semmire sem használható tanácsokkal látta el Dimorakot.
- Beszédem van veled… ha ráérsz… - fordultam Ösvényjáróhoz ekkor.
- Rá – bólintott a pókvezér.
- De nem itt – indultam meg a lakótorony irányába.
Ösvényjáró követett.
Mikor felértünk a szobámba, kissé kifulladva töltöttem magamnak egy pohár vizet, majd Ösvényjáró felé nyújtottam egy másikkal, ő fejét rázva állt a lépcső végében.
- Hogy lehet, hogy még csak szaporábban se veszed a levegőt?
- Levitálás – legyintett unottan a vezér.
Saját eszemet elátkozva az plafonra néztem.
- Sose értettem, hogy miért lépcsőzöl állandóan… azt hittem ezzel tartod formában a feneked! – ült le Ösvényjáró az egyik kényelmes karosszékbe. – Szóval mi az a fontos, amiről beszélnünk kell?
Kinéztem az ablakon. Lassan lenyugodni készült a nap, a fehér és a vörös holdak már feljöttek az égre. Őszbe fordult az idő.
- Hoztam neked valamit! – mutattam az ágyra hajított összehúzott szájú zsákra.
- Nekem? Mit? – hökkent meg Ösvényjáró, de nem mozdult a székből.
Az ágyhoz léptem és a zsákot a pókvezér ölébe hajítottam. Fémes csattanással landolt az ajándék.
- Nézd meg!
Ösvényjáró gyanakodva húzta szét a díszes bársony zsák száját, majd megnyúlt arccal felnézett rám.
- Te… te… te…
- Én?
- Hogy hoztad el a mágustoronyból? Egyáltalán mikor jártál ott?
- Most voltam ott… a hogyan… nos… azt hiszem, az úgysem érdekes…
Ösvényjáró áhítattal húzta le a zsákot a kesztyűkről. Mintha egy gyerek kapta volna meg az évek óta áhított ajándékot.
Végigsimított a lemezeken, a hajlításokon, az összetartó kapcsokon, majd komolyan rám nézett, mint aki hitelen ébredt fel.
- Én tartom a szavam!
- Reméltem is! – bólintottam.
Ösvényjáró felállt a székből és lefelé indult, a lépcső tetején megállt és rám nézett:
- Búcsúmulattság?
Csillogó szemébe nézve elmosolyodtam: - Remélem, van entbogyó pálinkád!
- Nekem ne lenne? – tárta szét a karját, aztán eltűnt a lejáróban.
Néhány perc múlva felharsant a hangja az udvarról, ahogy teli tüdőből ordibálva parancsokat osztogatott a vár népének, miszerint két órán belül olyan lakomát teremtsenek a főtéren, amilyet még nem látott Ghalla.
Eközben összeszedtem a szobában a holmijaimat. Ruhákat, fegyvereket, ékszereket, mindazt, amit itt tartózkodásom alatt gyűjtöttem.
Az ágy alá benézve megtaláltam Acabo rongyát, amit még Napkapuban csent el valakitől és azóta nem volt hajlandó máson aludni, csak azon. Az arany bőrű manó… vajon mi lehet most vele?
Mikor végignéztem az összepakolt holmikon rájöttem, hogy igen kényelmessé váltam. Egyrészt a pókoknál töltött idő alatt rengeteget gyűjtögettem, másrészt hozzászoktam, hogy eddig Mycorhea mindig mindenhová elvitt… engem is és a csomagomat is… eddig…

Az erőd lakói nem igazán tudták, hogy minek köszönhetik a lakomát, vigasságot, de nem is nagyon kérdezgették. A mézsör, pálinka és bor fogyásával egyenes arányosságban eredt meg Hiéna nyelve és hangosodott kacaja. Mire a fekete hold is megjelent az égen, szinte már mindenki részegen dülöngélt a székén:
- Az az egyetlen kívánságom, hogy egyszer Hiéna bundája legyen az ágyelőm! – emelte magasra a korsóját Ösvényjáró.
- Micsodaaa? Az én bundám? Azt lesheted! Előbb lesz a fejed trófea a falon!
- Mint ahogy szegény hörcsögöm! – tette hozzá Dimorak feddő hangon.
- Jól van na! Nem tudtam, hogy a tiéd! De ha megnyugtat, nagyon finom volt!
- Finom volt??? Méghogy finom! Szerinted ki fogja lepisilni az epikusok lábát ezentúl?? – emelkedett fel kissé az asztalra támaszkodva a kopasz harcos.
- Hát majd ő! – mutatott Hiéna szemtelenül az asztal túlsó felén csendben ücsörgő Darára.
- Elmész te a tudod hová! – felelet csendesen a mutatott személy, fel sem nézve a kupájából.
- Ne mondjátok, hogy Kyra harci futása nem volt szórakoztató?! – váltott témát gyorsan Hiéna.
- De mondjuk! – felelte dühösen a megszégyenített.
- Nekünk tetszett a látvány!
- Hogy égjen a retinádba, mert többet ilyen nem látsz! – sziszegte a végzetúrnő dühödten.
Valamivel a csillagok első fénytánca előtt felálltam az asztaltól és a szobámba vonultam. Tudtam, hogy a mulatozás nem tart már sokáig, én pedig mindenképpen útra akartam kelni a hajnali nap első sugaraival.
Hideg marok szorítására és ütemes noszogatására riadtam fel.
- Ébredj! – suttogta egy hang.
Az ágy melletti fáklyatartóban lévő és a hívatlan vendég által hozott fáklya megvilágította az arcát. Ösvényjáró volt az, az bomlásnak indult arc így álomból riadva még gyomorforgatóbbnak tűnt. Ráadásul, mintha némelyik kelés a képén még mozgott is volna… nem akartam tudni, hogy mitől.
- Mit akarsz?! – kérdeztem morgósan, nehezen rejtve el undort.
Próbált minél távolabbra húzódni a rothadó bűzt árasztó pofától. Ösvényjáró boldog mosollyal villantotta ki fogait is, kedvtelve nézve az így keltett viszolygást, majd teátrálisan körbenézve csak ennyit mondott:
- Öltözz, mutatni valóm van a számodra!
- Mi az, ami nem várhat reggelig?
- Azt hittem minden vágyad, hogy elvigyelek az átjáróhoz, de felőlem várhat… – vigyorodott el a lélekszívó, és mosolya csak még szélesebbé vált, amikor egy hirtelen mozdulattal elkaptam a karját és élesen megszorítottam.
Azt hittem fájni fog neki, de olyan érzés volt, mintha málló húst szorítanék, undorom ellenére közvetlenül az arcába sziszegtem:
- Ha az átjáró nem valódi, megfizetsz minden eddigi cselszövésedért! – majd kissé álmatagon már belefogtam az öltözködésbe.
Ösvényjáró addig élvezte a látványt, amíg magamra nem kanyarítottam a ruhadarabjaimat. Mikor az ágy szélére huppantam, hogy a csizmámat is felhúzzam, felsandítottam az elégedetten szemlélődő pókvezérre:
- Rég láttál már ilyet?
- Nem igazán – vont vállat a vezér.
- Akkor, mit bámulsz ennyire?
- A végzetúr kihasznál minden lehetőséget, amit az élet elé sodor – felelte
Néhány pillanat múlva magamra kanyarítottam az utazóköpenyemet, felkaptam a hátizsákot, amibe a holmijaimat gyömöszöltem és néma csendben követtem lefelé a lépcsőn Ösvényjárót.
Útjuk hosszan vezetett, ki a toronyból, át az udvaron megkerülve több építmény. A megcélzott épületben a kínzókamrát, illetve annak lejáratát véltem felfedezni.
Ösvényjáró körülpillantott, majd a legnagyobb csendben elforgatta a nagy vasalt ajtó két szárnyát összefogó vaslánc lakatjában a kulcsot, amit az imént vett elő valahonnan a ruhája alól.
Szinte hangtalanul tárta ki az ajtót és besurrant a nyitott résen.
Kint álltam a félig nyitott ajtó előtt, mígnem megéreztem Mycorhea légvételét a nyakamban.
„Miért hívtál?” – hangja morgós és feddő volt. Ő is aludt.
- Gyere velem! – tártam szélesebbre az ajtót, amelyen szemmel láthatóan nem fért be a griff.
„Hogy mehetnék?!” – horkant fel a griff.
- Tudom, hogy mire vagy képes! Otthon nagyon jól ismerem a néped!
„Otthon…?” – most először éreztem meg, hogy Mycorhea is tisztában van azzal, hogy ha szétválunk, valószínűleg sosem térhet vissza Eleyran világába… mégis ezt választotta inkább, minthogy segítsen valamiben, aminek az erkölcsi helyességét erősen megkérdőjelezi.
- Én tudom, hogy képes vagy az átváltozásra! Csak legalább néhány perc erejéig tedd meg! – simogattam meg a nyakát.
Mycorhea érezhetően remegett. Talán a félelemtől, amit az ismeretlen tartogat számára, talán attól, hogy megmutassa a másik énjét… azt, amelyet Eleyranon minden további nélkül láthatnék… talán attól félt, hogy már nem tudta már, én ki vagyok és mik a szándékaim… ezt sosem tudtam meg.
Aztán éreztem, ahogy a fekete tollak felborzolódnak, az éjszaka sötétjében is fényesen világítottak. Miközben magasba csapta fejét, csőrét néma kiáltásra tárta, összeszorítottam ujjaimat és egy kitépett csomóval a kezembe hátra léptem.
Utazóköpenyem alá rejtettem a zsákmányolt tollakat, majd vártam, míg a különös átalakulás megtörténik.
Ritkán láthat ilyet ember… végzetúr pedig sosem, hiszen a Ghalla földjén élő griffek állatokként voltak tartva… így állatokká is váltak… hogy volt-e valaha képességük arra, hogy átváltozzanak, nem találtam utalást sehol.
A hideg kövezeten térdelő mezítelen férfi zihálva kapkodta a levegőt. Elővettem és ráterítettem a köpenyt, amit neki készítettem be. Fekete éjsötét bársonyt.
A férfi felnézett, különös madárszerű tekintetében olvasni tudtam.
- Hazamegyünk – bólintottam mosolyogva.
- Aztaaaaaa! – lépett elő a nyitott ajtó mögött eddig lopva leskelődő Ösvényjáró. – Sosem láttam még ilyet!
- Nem is hiszem, hogy fogsz! – támogattam fel Mycorheát. – És most mutasd az utat!
Szorosan haladtunk a pókvezér nyomában. Jártam már kínzókamrában korábban, de az erődben lévő felszereltsége és látványának brutalitása megdöbbentett. Ahogy a vár lakói kinézetük által sem hagytak kétséget sötét lelkük felől, úgy a helység is ezt sugalmazta.
Egy hosszú folyosó nyújtózott előttünk, amelyről mindkét oldalon cellák nyíltak. Ezekben, ahogy elhaladtunk előttük, rémségesen eltorzult foglyokat láttam. Némelyik ájultan lógott láncain véresre korbácsolva, mások könyörögve sikoltoztak felénk egy spanyolcsizmából. De voltak olyanok is kiknek testén hatalmas égési nyomok látszottak, volt ki a vallatólétrán feszült és egy, akinek a nyelve alá éles vasat helyeztek. A szájából véres hab csorgott ki, mikor valamit mondani próbált.
Őszinte részvéttel gondoltam azokra a szerencsétlenekre, akik ide kerültek valaha is.
- Ez a kedvencem! – kacsintott hátra Ösvényjáró, mikor megkocogtatott egy vasszüzet, amelyből csak egy fej látszott ki.
A folyosó végéhez érve röviden kopogtatott a falon, majd egy téglát benyomva egy titkos ajtó tárult ki előttünk. Ösvényjáró gondolkodás nélkül belépett, mi pedig sietve követtük a borzalmas hörgések elől menekülve.
A pókvezér gondosan visszazárta az ajtót, majd megfordult és a helység túlsó fala felé világított a kezében lévő fáklyával.
Ott kavargott valami, amit már olyan régóta szeretettem volna látni…
- Ez mindvégig itt volt? – nyögtem ki döbbenten a szavakat lassan tagolva.
- Itt hát – húzta ki magát Ösvényjáró büszkén. – Azt ne kérdezd, hogy került ide!
- És honnan tudod, hogy ez az átjáró a saját világomba?
Az opálszínű örvény átláthatatlan füsttel kavargott a falban… mintha a téglák része lett volna.
- Az biztos, hogy valami átjáró… - vont vállat Ösvényjáró kissé bizonytalanabbul.
- Valami átjáró? – hörrentem fel, mire Mycorhea megragadta a kezem.
Nyirkos volt a tenyere, láthatóan óriási kínokat élt át, hogy embertestbe zárja a griffet… talán évtizedek óta nem tett ilyet. Az átjáró felé húzta a kezem, így eltámogattam odáig.
Úgy tűnt Mycorhea megérzett valamit, amit én nem… vagy amire egyszerűen csak nem figyeltem oda… a tetoválásom… nem jelzett veszélyt… nem égette a bőrömet…
Felkaptam a fejem és az opálos örvénybe néztem… haza… hazamehetek… vége lehetne minden kínlódásnak itt Ghallán.
Mycorhea határozott vonásain könnyek csorogtak végig… kinyújtotta szabad kezét és benyúlt az örvénybe, majd felkapta a fejét és rám nézett.
„Hazamegyünk!” – jelentette ki a griff és szinte új erőre kapva megindult át a falon.
Néhány lépés után látszott, ahogy a bőrt átütik a tollak, a feje kezdett sas formát ölteni újra, egyre nehézkesebben járt két lábon.
Körbenéztem a helyiségben, túl kicsi volt ahhoz, hogy itt változzon griffé.
Kinyújtotta a kezét és ismét megérintette az örvényt, amely azonnal kristálytiszta üveggé változott, mögötte eltéveszthetetlenül Eleyran világa tűnt fel. A griffek hegyekkel körülzárt fővárosa, a Nagy Háború utáni időből. Úgy tűnt az átjáró egy nagyon széles barlang bejáratába vezet, amelyről be lehetett látni a felperzselt vidéket.
Mycorhea kissé értetlenül fordult vissza hozzám. A Nagy Háborúban elpusztult a főváros, szinte a népük is kihalt, a sárkányok felfalták gyermekeiket, leégették falvaikat, Mycorhea akkor tűnt el.
Én sem igazán értettem a dolgot:
- Talán kaptál egy esélyt, hogy jóvátedd a hibádat és megmentsd, akit lehet! – vontam meg a vállam.
„Te nem jössz?”
- De, mindjárt! – bólintottam, mire Mycorhea visszafordult az átjáróhoz és torz alakjával átmászott az üvegtisztaságú burkon.
Láttam ismét griffé válni, boldogan a levegőbe emelkedni, körbe repülni, majd visszatért a barlanghoz.
Előhúztam a köpenyem alól a griff tollát, az még mindig feketén csillogott a kezemben, odasétáltam az vízszerű üveghez.
- Tedd, amire rendeltek az isteneid!
„Az Isteneim?” – kapta fel a fejét a griff.
- Légy az a vezér, akit Eleyran történelmében úgy emlegetnek, mint a remetét, aki a pusztulás után eltűnt a világ szeme elől megsiratni népét, de újjáépítette a griffek országát és hű szövetségesévé vált a Duparmai királyoknak!
„Duparmai királyok?” – fordította el a fejét Mycorhea. Szinte láttam, ahogy agyában gyors egymásutánban cikáznak a gondolatok. A griffek nem voltak túl barátságos lények, magukba zárkózott, kissé arisztokratikus elkülönülésük Eleyranon sok népben visszatetszést keltett.
Én mindig rajongtam értük…
Mielőtt Mycorhea bármit is tehetett volna, felemeltem a kezem, varázsigét mormoltam. Egymáshoz tartott tenyereim közül elemi erővel tört fel varázslat, amely apró szilánkokra törte az átjáró üvegét.
Ösvényjáró a karomhoz kapott, hogy megakadályozza ezt, de túl messze állt ahhoz, hogy időben közbe tudjon lépni.
A szilánkok beterítették az egész szobát, a szétrobbanó üveg felsértette, szétszaggatta ruháinkat. De különös módon nem hullottak a földre, hanem lebegve megálltak a levegőben, mintha megfagyott volna a pillanat.
- Miért csináltad? – lihegte Ösvényjáró.
- Muszáj volt! – álltam fel eltökélt tekintettel. Arcomból vér szivárgott, ahogy egy darabka üveg csíkot vágott rajta.
- De hát mi van, ha én is át akartam volna kelni? – őrjöngött Ösvényjáró.
- Pont ezért volt muszáj!
- Óóóó, hogy az Istenek verjenek meg átokkal bőven!
- Köszi, megtörtént már! – indultam meg a kijárat felé.
Figyeltem, hogyan nyitotta ki Ösvényjáró a titkos ajtót, így nem volt különösebben nehéz megtalálni a helyes kombinációt. Olyan gyorsan vágtam át a kínzókamrán, ahogy csak tudtam.
A szabad levegőre érve a nagy, csiszolatlan kövekből épült falnak dőltem és szaporán szedtem a levegőt.
Néhány perc múlva Ösvényjáró utolért, visszaláncolta a kínzókamrát és mintha mi sem történt volna, hűvös nyugalommal felém fordult.
- Nem láttad Hype-ot valahol? – kérdezte tárgyilagosan. – Egész este nem bukkant fel sehol.
- De.
- Tényleg?
- Muszáj volt felfrissítenem a sormintákat az Arénában, mielőtt elmegyek.
- És mégis hová fogsz innen menni?
- Nem tudom – hajoltam le az épület tövébe ejtette csomagomért.
- Még találkozunk! – emelte fel fenyegetően a mutatóujját Ösvényjáró.
- Ebben nem is kételkedem! – bólintottam kissé hűvösen, majd hátamra vettem a csomagomat és nekiindultam.
Ismét egyedül… csakúgy, mint akkor, amikor megérkeztem erre az átkozott földre…
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.69
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
29. hozzászólás - 2010.02.06. 12:43:17
Lassan haladtam előre a poros úton. Nem nagyon volt se motivációm, se uticélom, így aztán kényelmesen sétálgattam előre az orrom után, lehetőleg minél messzebb Ghalla tengerparti vidékétől.
Éjszakára meghúzódtam egy-egy csöndes faluban, vagy egy mégcsöndesebb barlangban, esetleg egy fa tövében.
Nappal élvezettel vetettem bele magam egy-egy nyüzsgő piaci főtérbe, vagy lelkesen alkudoztam az utamba kerülő lélekkufárral.
Néhány napnyi ténfergés után egy gránitszürke hegy lábánál találtam magam. Égbenyúló, csipkés oszlopok álltak olyan sűrűn egymás mellett, hogy egy lepke sem fért volna át a réseken. Amint hozzáértem a szürke anyaghoz, az szétmállott az ujjaim közt fekete hamuval vonva be mindent, amihez hozzáért.
Körbenéztem, hogy melyik irányból lehet egyszerűbben megkerülni ezt a különös hegyet, de a tövében állva teljesen mindegynek tűnt.
„Megmászni?” – villant eszembe Acabo. A manó bizonyára idegesen toporgott volna a lábam mellett, kezeit tördelve, miközben hosszú füleit a fejére lapítja, minden sejtjével jelezve, hogy a lehető legrosszabb ötletnek tartaná ezt a lehetőséget.
Ujjaimat dörzsölgetve ismét felnéztem a magas oszlopokra.
- Miért ne? – vontam meg a vállam.
Hátamra erősítettem a zsákomat, letörtem egy kiálló darabot, szétmorzsoltam a kezemben, majd megindultam fölfelé.
A mászás nem volt olyan nehéz, mint az lentről tűnt, inkább csak arról kellett megbizonyosodni, hogy az újabb és újabb kapaszkodók valóban elbírnak-e és nem omlik le alattam egy-egy oszlop, hogy maga alá temessen.
Néhány óra múlva Sanyinál feketébb arccal, mocskos ruházattal húztam át magam az utolsó oszlop peremén.
Kissé zihálva lecsatoltam magamról a hátizsákot és elterültem a szürke hamuban, amely kissé felkavarodott mellettem.
Tiszta őszi égbolt nézett szembe velem, a lemenő nap vöröslő sugaraival megvilágítva néhány felhőt, hűvösödő levegőt hozott magával a késő délután. Felültem, hogy körbe nézzek, tulajdonképpen hová is másztam fel. A magaslatról jól kivehető volt néhány végzetúr vára, a hozzájuk tartozó falvakkal, a látóhatár szélén még látható volt a tenger kéksége.
Majd felálltam, hogy tovább induljak a magaslaton. Szürke hamu borított mindent. Mintha egy vulkán közelében lettem volna, ami bármelyik percben kitörhetett… azzal a különbséggel, hogy sehol sem láttam a jól ismert csúcsos krátert, csupán egy szürke, sík terepet, amely elterült előttem.
Néhány bátor lépés után hamar rájöttem, hogy mégsem volt annyira jó ötlet felmászni a magaslatra, mivel az oszlopok teteje éppolyan törékeny volt, mint az oldaluk. A jobb lábam alatt úgy szakadt össze az egyik, hogy megkapaszkodni is alig volt időm. Alattam néhány száz méternyi mélységbe rogyott össze a grafitoszlop.
A naplementében való gyönyörködés helyett így kénytelen voltam a lábam elé nézni és nagyon lassan haladni előre. Úgy szakadt rám a sötétség, mintha egy függönyt húztak volna el.
„Remek!” – gondoltam bosszúsan, bár igazából csak magamat okolhattam a hülyeségemért.
Letelepedtem egy alkalmasnak vélt helyen, előkotortam némi élelmet és vizet a zsákomból, majd köpenyemet magam köré csavarva aludni tértem.

Éles fényre ébredtem. Nem olyan volt ez, mint a napfelkelte… inkább valami olyan, ami szinte egyenesen a szemembe világított. Irritáló volt.
Kinyitottam a szemem és alig néhány méterre tőlem tábortűz fénye világított. Kissé meglepődve pislogtam párat.
A tábortűz mellett egy csinos nő ücsörgött, ruhája meglehetősen hiányos volt, így testén látszott, hogy valódi közelharcos, aki nem riad meg semmiféle támadástól.
„Ó, remek!”
A tábortűz megvilágított fényénél látni lehetett a gomolygó szürke port, ami felhőszerűen úszott a talajon, de mintha a fényt kikerülte volna. A tűz körül zöldellő fűcsomók kaptak lélegzetet.
Valami felmordult a sötétben, a nő mögött.
- Ne aggódj, nincs itt senki! – nézett a háta mögé a nő kedvesen mosolyogva, mire a morgás megismétlődött.
Kicsit erőltetnem kellett a szemem, és akkor feltűnt, hogy a tűz fényén kívül nem egy hegy körvonalazódik, hanem valami mozgó lény.
- Ugyan ki járna ide rajtunk kívül? – nevetett fel a nő. – Nincs még olyan eszement végzetúr, aki itt érezné magát biztonságban!
Úgy érzetem, ez lehet a megfelelő pillanat arra, hogy felkeljek a földről.
- Jó estét! – hajtottam fel a köpenyem.
A nő olyan gyorsan kapta fel a kardját a földről, amilyet még sohasem láttam. Villogó szemmel meredt rám, de nem akart megtámadni.
Az állat a háttérben megmozdult. Sokkal nagyobb volt, mint amilyennek gondoltam. Úgy hiszem egyetlen álkapocs-csattintással kettétörte volna a gerincem, mégsem mozdult. Mintha megsérült volna. Úgy tűnt, hogy a nő is inkább az állat felé hátrál, mintha őt akarná megvédeni.
- Mit akarsz itt gonosz szellem? – kiáltotta a nő.
Nem nagyon értettem, hogy miért kell kiabálni.
- Nem vagyok szellem…
- Hogyne lennél, a halál hamujából keltél életre, a ruhád szakadt, az arcodon a bőr bomlik.
- Mivaaan? – kérdeztem értetlenül a nőtől és felé léptem.
- Ne közelíts! Sárkány van velem, aki fél attól, hogy széttépjen!
- Ugyanmár! – legyintettem, majd a tűz mellé ültem.
Így közelebbről kivehető volt a sárkány teljes alakja, aranyló pikkelyeiről halvány csillogással verődött vissza a tűz fénye.
A nő már teljesen a sárkányhoz simult, bár kardját még mindig nekem szegezte. Kis szél támadt, amely elsöpörte kissé a szürke hamut a környékről, mire az állat felmordult.
Hosszú nyakát előre nyújtotta és megszagolt, majd így szólt:
- Mi a jó fenét keresel te itt?
Meglepetten néztem a sárkány hatalmas fejére, hegyes fogaira, tiszta tekintetébe.
- Erre jártam… - vontam vállat kissé zavartan.
- Pont erre? – lengette meg a farkát kissé idegesen, felkavarva a szürke hamut.
- Ghalla szabad ország tudtommal! Oda mehetek, ahová akarok!
- Tudod, hogy mekkora hülye vagy?
A párbeszéd hallatán a nő leeresztette a kardját és érdeklődve figyelt minket.
- Nem, de szerintem mindjárt elmondod! – billentettem oldalra a fejem.
- Altemyr! Keress már neki egy tükröt! – morrant a sárkány.
Úgy tűnt, hogy a korábbi bágyadtsága elszállt. A nő engedelmesen beletúrt egy utazótáskába és egy darab fényesre polírozott sisakot húzott elő belőle, majd átnyújtotta.
Értetlenül néztem hol egyikre, hol a másikra, majd a sisakra… A tűz fényénél is jól látszott, hogy miért is néztek szellemnek.
- Mi a franc… - nyögtem ki, majd az arcomhoz nyúltam.
- Legalább ne piszkáld, süsd meg! – morrant rám a sárkány.
A fekete grafit nyomán a bőröm bomlásnak indult, a köpenyemet, ruhámat az enyészet kezdte ki, amúgy is rövid hajam, mintha csomókban hullott volna ki.
- Pont ide kellett felmásznod? A halál szigetére?
- A fene se tudta, hogy mi ez a hely! – nézegettem magam tovább egyre idegesebben a sisakban.
- Mert neked mindig csak a baj kell! – mordult a sárkány, majd mintha hirtelen nagy fájdalom hasított volna belé, visszahanyatlott.
- Különben is, ti is itt vagytok! – fordultam feléjük.
Altemyr aggódva simogatta meg a sárkány oldalát, míg a sárkány csak fáradtan nyögött egyet.
- Mi baj van?
- EmTybnek... pihennie kell… – felelte a nő.
- Azt látom… De miért pont itt?
- Itt nem zavar minket senki… - vont vállat a nő és keresgetni kezdett a zsákban.
- El is hiszem – vetettem még egy pillantást magamra, majd visszanyújtottam a sisakot. - Titeket nem érint ez az átkos valami?
- Védővarázs – kuncogott a nő. Kinyújtotta a kezét, mire halvány kéklő fénynyaláb kúszott elő az ujjai közül, amely visszatáncolt egy kupoláról.
- Azt mondd meg nekem, hogy hogyan tudtál eddig túlélni? – nyögött fel EmTyb.
- Inkább te mondd meg nekem, hogy mit kerestek ti itt? – feleltem azonnal.
- Minek kell neked mindent tudnod? – fordította felém a fejét EmTyb kissé gúnyoros tekintettel.
- Mert kíváncsi vagyok – vontam vállat.
- Ez fog egyszer Leah világába vinni!
EmTyb megjegyzésére felnevettem: - Hogyne! Egy halhatatlant mégis hogyan visz el a halál ura?
- Ne nagyzoljunk! Ne nagyzoljunk! Te is csak egy végzetúrnő vagy, semmi más… mindenkit elér egyszer a halál…
Altemyr eközben vizet melegített, majd mindenféle gyógyfüveket hajigált bele. Fűszeres illat terjedt szét, ami mintha megtisztította volna a levegőt körülöttünk.
- Nem vagyok végzetúrnő… csak egy kíváncsi kalandor, aki valahogy ide került… – vontam vállat a tűzbe bámulva.
Hirtelen rám tört, hogy mekkora marhaságot csináltam azzal, hogy nem mentem el Mycorheával és hogy összetörtem az átjárót. Ki tudja, mikor találok egy másikat? Ki tudja, hogy egyáltalán találok-e másikat? Merthát Leah ugyan ígéretet tett arra, hogy hazajuttat, de már régen megtanultam, hogy ne bízzak meg egy hatalomvágyó isten szavában.
- Valahogy? – nevetett fel a sárkány furcsa gurgulázó torokhangon. – A hegy mélyéből leginkább!
- Nem! – néztem rá keményen. – Én nem vagyok közületek való!
Ahogy ezt kimondtam azonnal rájöttem, hogy mi is a legfőbb gondom ezzel a világgal.
Néhány percig csendben bámultam a tüzet, csak EmTyb szuszogását lehetett hallani és Altemyr ténykedésének halk neszeit.
- Szóval mit kerestek ti itt? – néztem fel végül a nőre és a sárkányra.
- Örülj neki, hogy erre jártunk és megmentettünk a zombi élettől!
- Nagyon örülök – bólintottam. – És tényleg hálás vagyok érte!
Néhány percig csendben néztünk egymásra. Altemyr nem érezte úgy, hogy mesélnie kellene, hiszen nem is ismert, EmTyb viszont láthatóan vívódott kissé, hogy válaszoljon-e vagy sem.
- Ha bárkinek elárulod, megkereslek és elevenen felfallak! – emelte fel végül a fejét.
- Legalább vége lenne a halhatatlan életnek – feleltem kissé gúnyosan.
- Nem viccelek! – nézett rám kemény tekintettel.
Ahogy így végignéztem a hegyes, erős fogakon, valahogy mégsem tűnt vonzó lehetőségnek, hogy valóra váltsa a fenyegetését.
- Rendben! – bólintottam.
EmTyb nagyot sóhajtott, halvány szikrák pattogtak ki a fogai közül.
- Altermyrt még a Hegy mélyén ismertem meg… Harcos család sarjai vagyunk mind a ketten… nem is volt kérdés, hogy a Felszín visszafoglalásában mind a ketten részt veszünk… - ahogy EmTyb mesélni kezdett a nő mozdulatai kissé lelassultak. A főzetből valamiféle kenőcsöt készített.
- Aztán valahogy senki sem számított arra, ami történt… Nem voltam ám mindig sárkány… valaha nekem is rendes testem volt, mint nektek… - Altamyr arcán megrándult egy izom, mintha az emlék fájdalmasan végigszaladt volna az egész testén. – Óvatlan voltam és mindenképpen bizonyítani akartam, hogy nálam jobb harcos nem létezik. Hiába esketett meg Altamyr, hogy vigyázok magamra… természetesen a hősi halottak első sorát gyarapítottam…
- Mikor megláttam, ahogy a teste összecsuklik, mint egy rongydarab, azt hittem szétszakad a lelkem – meredt a tűzbe Altamyr, ahogy hirtelen átvette a szót. – Hiába verekedtem át magam ezernyi támadón, mire odaértem, már csak az üveges tekintetébe nézhettem bele. Nem is nagyon emlékszem, hogy a csata mikor és hogyan ért véget… az egyetlen dolog, ami belém égett a néma csend, ami körülvesz… Körülöttünk halottak… szerteszét heverő testrészek, a barátaink, az előljáróink, az Ellenség… mindenhol csak halottak, vér és a dögevők… Ekkor jelent meg egy férfi… nem is nagyon fogtam fel, hogy mit mondd, csak egy szót hallottam meg, hogy visszaadja nekem EmTybet… gondolkodás nélkül bólintottam… Elképzelhetetlen fájdalom járta át a testem… Aztán már csak az elégedetten felizzó tekintetet látom magam előtt…
Altamyr itt elhallgatott. Néhány percig néztem, hogy a sárkányra, hol a nőre, hogy valamelyikük elmesélje, hogy mi is történt.
- Leah vicces kedvében lehetett, mert egy sárkány testét kaptam, ami csak akkor élhet, ha Altamyr mellettem van… nem, ez így nem helyes… ha bennem van…
- Mi? – nyögtem ki döbbenten.
- Nem tudom elzárni az élettől, ezért kerestük meg ezt a helyet, ahová a madár se jár… itt biztos nem érhet minket váratlan támadás…
A történet mesélése közben Altamyr elkészült a kenőccsel, amit készített. Egy részét kis tégelybe töltötte, amit lezárt és a zsákba süllyesztett, másik részét átnyújtotta nekem:
- Segíti, hogy rendbe jöjj – mondta.
Amikor átvettem, láttam, hogy a bőröm bomlása megállt, de a megszokott regenerálódás, amit olyan természetesnek vettem már az évek során, nem indult meg.
- Szóval, ha jól értem, Leah összekötötte az életeteket?
Kérdésemre összenézett a sárkány és a nő. Altamyr megsimogatta a sárkány nyakát.
- Így is lehet mondani – bólintottak.
Meg kell hagyni, még mindig nem értettem, hogy mi is az átok azon kívül, hogy EmTyb sárkány testet kapott… ez a része viszonylag könnyen orvosolható bajnak tűnt… legalábbis nem tudtam elképzelni, hogy valamely istenség, mondjuk Elenois, ne tudta volna visszaadni a férfi testét.
Bekentem a kezem és az arcom a kenőccsel, de nagyon hamar megbántam. A kenőcs égető-viszkető érzéssel marta a bőröm.
- Mi a jó fene ez? – hajítottam le a földre mérgesen.
- Segít, hogy túléld! – úgy tűnt EmTyb számára szórakoztató, hogy tehetetlenül szenvedek az érzéstől.
- Ezen a fennsíkon más törvények élnek, mint Ghalla egyéb tájain. Ez a terület Leah fennhatósága alá tartozik… a halál, az elmúlás helye ez… de legalább a varázslatai itt nem élnek…
Altamyr lassan összepakolt mindent a zsákba és a sárkány hátára erősítette azt.
- Máris? – kapta fel a fejét EmTyb.
Altamyr letérdelt a sárkány elé, majd megsimogatta a fejét. Tekintetemet a tűz pattogó szikráira fókuszáltam… kínosan nem volt közöm a búcsújukhoz…
A magasból egy csillag fénye vonta körbe a sárkányt és a nőt, amely áthatolt a varázskupolán is. Altamyr felállt majd lassú léptekkel a sárkány mellkasa felé sétált, hogy aztán egy megvonagló mozdulattal eggyé váljon vele.
Kitágult szemekkel néztem ami történt… amint a nő alakja EmTyb pikkelyi mögé olvadt a sárkány felsóhajtott, mintha eddigi erőtlensége azért lett volna, mert Altamyr rajta kívül volt.
Ekkor értettem csak meg, hogy Leah segítsége mekkora átok a számukra.
EmTyb felállt, meglengette szárnyit, mintha kirázná belőlük a zsibbadtságot. A légáramlatra elaludt a tűz, ezernyi szikrát hányva szerteszét, megperzselt a porszag terjedt szét.
- Leviszlek innen! – hajtotta be egyik lábát.
- Hátöööö… - nyögtem ki nagy hirtelen, felkaptam a hátizsákom és a köpenyem, majd gondolkodás nélkül felkapaszkodtam a hátára.
- És ahogy ígértem, ha valakinek elárulod, amit itt láttál, hallottál, meghalsz! – fenyegetése most valóban elgondolkoztatott.
- Bízhatsz bennem! – bólintottam, mire elrúgta magát a földről és a magasba emelkedett.
A hajnal pírja felbukkant a látóhatár szélén, talán ezt érezhette meg Altamyr is. Felnéztem az égre, a csillag halványodó fénnyel táncolt még az égen.
EmTyb néhány szárnycsapással maga mögött hagyta a fennsíkot.
- Hová akarsz menni? – kérdezte.
- Fogalmam sincs – vontam vállat.
- Hozzánk? – hajtotta hátra a fejét kérdően.
- Nem köszi… egyelőre elég volt, amit láttam ott… - ráztam meg a fejem.
- Akkor kiteszlek itt! – vett egy mély ívet hirtelen, majdnem leestem a hátáról, ahogy egy megfelelő méretű tisztást közelített meg.
„Mycorhea sosem csinált ilyeneket…” - morogtam kicsit magamban mikor lekászálódtam a sárkányról, mire EmTyb a korábban már hallott gurgulázó hangon felnevetett.
- Egy griff? – felelte becsmérlően.
- Mi bajod a griffekkel?
- Ugyanmár! – lendítette meg a farkát unottan.
- Többre képesek, mint hinnéd! – feleltem harciasan.
- Semmi kétség, hogy szembe szállhat egy sárkánnyal, node azért legyünk tisztában az esélyekkel!
- Maradjunk annyiban, hogy láttam én már griffek elől kétségbeesetten menekülő sárkányhordát!
- Ugyan hol?
- Annyit mondhatok, hogy itt Ghallán lehet, hogy viszonylagos békességben megéltek egymás mellett, de más világokon bizony nincs ilyen… Emlékszem az I. Sárkányháborúra…
- Mire? – nézett rám EmTyb meglepetten, nagyjából, mintha egy elmebajost látna maga előtt.
- Legyen elég annyi jó tanács, hogy ne becsüld le a griffeket! Köszönöm, hogy lehoztál!
Majd a tálkát megemelve Emtyb mellkasa felé fordultam: - Köszönöm a kenőcsöt!
Úgy tűnt ezen a sárkány szintén jót derül, de nem nagyon érdekelt.
- Ne kódorogj túl sokat olyan helyeken, amiket nem ismersz! – bólintott EmTyb és néhány szárnycsapással a magasba emelkedett.

----------------------------

EmTyb: remélem kárpótoltalak ezzel!
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.72
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
30. hozzászólás - 2010.02.27. 15:42:26
Néhány napig még kóvályogtam csak az orrom után. Jóleső céltalan lődörgéssel… volt időm kicsit élvezni a szabad életet, de még inkább sokat agyalni az elmúlt és az eljövendő dolgokon…
Esős hajnal ért utol végül. Akármilyen szorosan is tekertem magam köré a köpenyem, befolyt a víz… kicsit megviselte már az elmúlt két év Ghallán… bár a hangulatomat így is remekül tükrözte, árnyszürke színével.
Hátra simítottam csurom vizes hajamat, ami csak a ’pont rossz hossz’ néven futott nálam, mivel már nem volt rövid, de még nem volt elég hosszú ahhoz sem, hogy összefogjam. Idegesített, és ilyenkor százszor is Leah szent kebelére kívántam Dalen lelkét a szerinte remek mókáért!
Hátizsákomból előhalásztam egy kis szárított húst, és nekiláttam elrágcsálni, miközben egészen a fa odvába húzódtam… Sós reggelim végeztével elhatározásra is jutottam, miszerint vizet kell szereznem, de gyorsan.
Kiürült kulacsomat egy ág alá tartva, összegyűjtöttem a lecsorgó esővizet, majd felhörpintettem a kemény munka gyümölcsét.
A csupasz ágak között ekkor tűnt fel egy fekete kúp alakú toronysisak. Úgy egy napi járóföldre lehetett, nem lobogott rajta zászló, nem forgott rajta szélkakas. Ahogy csak ránéztem, kirázott a hideg és eszembe jutott a néhány héttel korábbi találkozó Lord Erutollal.
Aztán ahogy kissé balra fordítottam a fejem és megpróbáltam átlátni a fák között, megpillantottam az ikertorony párját, a fehér tornyot.
„Akármit csinálok, mindig itt kötök ki?” – morfondíroztam kicsit bosszúsan, majd rendbe szedtem magam, köpenyem alá rejtettem a hátizsákot és kiléptem a fa védelme alól, hogy elinduljak Napkapu felé.
Nem siettem el az gyaloglást. Estére értem a Kubla Kánság fogadójához. A valahavolt jó kapcsolat és baráti viszony megromlott már ahogy teltek-múltak a hónapok, de mégiscsak egy fogadó volt, ami a naponta megforduló vendégek lélekenergiáiból, kristályaiból és dukátjaiból tartotta fenn magát.
Benyitottam hát és a hangoskodó vendégek között a pulthoz igyekeztem. Meglehetősen jól ment az üzlet, bár Ghalla válogatott söpredéke múlatta itt az időt és energiát. Viszont a legjobb hírforrásoknak mindig a söpredékek bizonyultak.
Két csapos szolgálta ki az italra szomjas végzeturakat, miközben három pincér sürgött-forgott, hogy az éhezők ne hangoskodjanak olyan nagyon. A konyha felől néha heves szitkozódás és káromkodás szűrődött ki.
A kánság lakrészének bejárata előtt kissé meggörnyedve egy troll őrködött, nehogy az éjszakára szállást igénylők ’véletlenül’ eltévedjenek. Álmosan nyújtózkodva sétált el egyik Kublás a hatalmas troll mellett, miközben barátságosan megpaskolta az állat vaskos lábát és a külön számukra fenntartott sarok felé vette az irányt.
Egyetlen Kublást sem ismertem már közülük, viszont ez pont kapóra jött, hiszen ők sem tudták, hogy én ki vagyok.
- Entbogyó pálinkát! – szóltam oda a kámzsa alól a pultosnak, mikor felém fordult, majd csillogó aranydukátot helyeztem a pultra.
A pultos mohón rátenyerelt, majd szó nélkül kiszolgált. Régen megtanulta már, hogy ne kérdezősködjön idegenektől.
A kocsmában félhomály uralkodott, a világításról a barlangot alkotó halványkék kristály gondoskodott, így a falakból áradt a fény, nem volt egyetlen központi világítótest sem.
Az alkoholtól emelkedett hangulat egyre erősödő hangzavarával vegyülve ez a sejtelmes fény jótékonyan elrejtett mindenkit… vagy legalábbis majdnem mindenkit.
Hirtelen elmosolyodtam, majd egy közeli asztal felé indultam, ahol egyedül ücsörgött egy végzetúr, pont úgy megfigyelve az összegyűlteket, mint ahogy én pásztáztam körül az imént.
Kérdés nélkül leültem mellé.
- Jó ideje követsz már! – néztem a bomló arcot eltakaró kendőre.
- Azt hittem már sose veszed észre – felelt kissé sértődötten a szólított.
- Dehogynem vettelek… de úgy gondoltam, ha akarsz valamit, majdcsak odajössz – vontam vállat, miközben hátamat a barlang falának vetve kényelmesen elhelyezkedtem a padon. Tökéletes testhelyzet a kocsmában összegyűltek kielemzéséhez.
- Jól éreztem, hogy meg kell néznem, hogy mégis hová indulsz – fordult vissza Ösvényjáró is a végzeturak tanulmányozásához. – Bár sejtettem, hogy itt fogsz kikötni… csak nem hittem, hogy ennyit kóvályogsz még előtte – sandított rám kissé bosszúsan, mire elmosolyodtam.
- Ugyan-ugyan… ne mondd, hogy nem élvezted az új tájak felfedezését…
- Nem mondom… de nem élveztem…
Ezt követően csak ültünk csendben, Ösvényjáró az arcát takaró kendő mögé rejtőzve, én a fejembe húzott kámzsa mögül figyelve az iddogáló vendégsereget.
Hirtelen éles fehér fény villant. Az áldásos félhomály után mindenkit elvakított. Még a becsukott szemem elé tartott karomon keresztül is szinte kiégette a szemem a fény.
Néhány pillanat múlva úgy éreztem, mintha szűnne a vakító világosság, óvatosan kinyitottam a szemem, hogy körbenézzek és megkeressem Ösvényjáró jól van-e, de nem láttam magam körül semmit… csak a nagy fehér semmit…
Ijedten pattantam fel, azt hittem megvakultam… ekkor tűnt csak fel, hogy nem a kocsmában vagyok, talpam alatt nem éreztem a döngölt padló keménységét, orromban a kocsma füstös-bűzös levegőjét… arcomat lengedező szél simogatta…
Becsuktam a szemem, majd ismét kinyitottam, hátha az illúzió eltűnik, ehelyett azt tapasztaltam, hogy a fehér köd, ami körbevesz szűnni látszik, a talpam alatt pedig nemhogy föld nincs… egyáltalán semmi nem volt… hihetetlen magasságban a levegőn ácsorogtam …
„Mi a rossebb?” – gondoltam összevont szemöldökkel a mélybe tekintve. Alattam kicsinyke szürkésfehér pöttynek tűnt csak Napkapu mágustornya, tenyérnyi kékségnek a szirtek alatt elterülő tenger.
- Dornodon miért nem jött el? – nyávogta valaki a ködben.
- A tűz leghatalmasabb ura bizonyára jó indokkal késik és majd megfelelő magyarázattal fog szolgálni számunkra, ha kegyeskedik megérkezni – felelte egy hang, amely bármilyen határozott volt is, furcsa cirkalmassággal zengett.
- Muszáj volt ilyen látványosan? – ütötte meg a fülem egy ismerős reszelős hang, mire felkaptam a fejem és az oszladozó ködbe hunyorogtam.
- Azon kívánalmatok elhangzott szentséges istentársaim, hogy látni kívánjátok eme szépséges ifjú hajadont, kinek híre már messzire megelőzte, ezért hát intézkedtem arról, hogy a lehető legrövidebb úton idekerüljön szent színünk elé! – felelte ismét a határozott, kimért hang.
- Te akkora tökfej vagy! – fortyant fel egy harmadik.
- Hogyan merészelsz így nevezni, fényességes Fairlight! – háborodott fel az egyre irritálóbb hang.
- Ne veszekedjetek már… nem látjátok, hogy vendégünk van? – csacsogott ismét a nyávogós, őszintén szólva ettől is felállt a szőr a hátamon.
Szavaira a fehér köd teljesen szétfoszlott körülöttem, egy trónusokból álló kör közepén találtam magam. Még mindig olyan volt, mintha kristálytiszta üvegen ácsorognék, a trónusok mögött még mindig csak a gomolygó ködöt láttam.
Hosszadalmas, várakozásteljes csend következett, mialatt a lassan oszladozó légkörből előtűnt a háttér is. Mindegyik istenség trónusról mustrált, mögöttük pedig lassan teret nyert a saját világuk részletének egy-egy képe is.
Végül Leah jól ismert izzó piros szemébe néztem. Fekete koponyákból emelt trónusán ült, a háttérben vörös és fekete fényben izzó barlang látszott, amelyben áttetsző lelkek szálldogáltak sietve, mintha dolgukat végeznék. Kis hunyorgás után egy kavargó rést is észrevettem a barlang falán, amelyen mintha egy sötét színű, soktornyú várkastély képei váltakoztak volna, hol egy rókadémon, hol egy ghoul tűnt fel, hol valami szakadt lepedő suhant végig a képen.
Megráztam a fejem és végignéztem Leah arcán, kissé beesettebb volt, mint legutóbb.
- Helló… - kezdtem esetlenül, majd gyorsan hozzátettem: - Beteg vagy?
Halk kuncogással nyugtázták a többiek kérdésemet, de a halál istene nem értékelte szikrázó humoromat.
- Egyetlen dolog miatt vagy most itt…
- Jajj, neeee…. már megint ez jön? – emeltem fel a tekintetem, furcsa mód olyan érzésem támadt, mintha a világűrből kiszakított kis területen állnék, éjsötétségben szikrázó csillagokat láttam szinte karnyújtásnyira…
„Istenek illúziója” – sóhajtottam nagyot és alaposan végignéztem Ghalla istenein, akik láthatóan meglepődtek ezen és mintha nem is vették volna túlságosan jó néven ezt.
- Tiszteletlen betolakodó! – öblös férfihang köpte a szavakat. Megfordultam, hogy lássam kit bosszantottam fel.
Tharr térdén nyugodott szarvas sisakja, így dühtől vöröslő fejének minden izommozdulatát láthattam. Testének hatalmas izmait a fényes-díszes páncél sem tudta eltakarni. Fegyverekből kovácsolt trónusa csaknem olyan vörös színben izzott, mint az idegességtől eltorzult arca.
Trónusa mögött egy különös hely izzott. Bal oldalon, mintha egy kovácsműhely lett volna, válogatott fegyverek díszlettek a falon, jobb oldalon egy terepasztal Ghalla kicsinyített másával és háborús térképekkel körbe véve.
- Jobb, ha nem bosszantod fel! – fordult hozzám jóindulatúan egy középkorú nő zöld köpenyben.
Trónját acélnál is keményebb zöld indákból szőtték, amelyek mégis ruganyosan mozdultak együtt a természet istennőjével. Úgy tűnt a trónus szinte a háttérben növekvő buja őserdőből nőtt ki, kifejezetten erre az egy alkalomra és csak azért, hogy Sheran kényelmesen elhelyezkedjék rajta. A háttérben majmok lógtak indáról-indára, pillangók rebbentek fel olykor, hogy újra megpihenjenek egy széles levélen, színes, hosszú tollú madarak suhantak át a képen. Olyan érzésem volt, mintha ezek a lények hallgatóztak volna, gyorsan megráztam a fejem, hogy ez lehetetlen.
- Én… én nem bosszantom… - visszakoztam kissé.
- Miért kell neked mindig, mindenkit rendre utasítanod? – zengett fel a csacsogó hang.
A mézszőke hajú nő szinte feküdt a vérvörös pamlagszerű trónuson. Ruhával nem bajlódott, csupán valami lenge anyag volt a testére ejtve. A háttérben félmeztelen férfiak ácsorogtak gyümölccsel megrakott tálcákkal, széles wantutollból készült legyezőt ringatva, tekintetükben rajongás csillogott, láthatóan az istennő egyetlen intésre vártak csak.
- Te meg láthatnál tovább is az ágyad szélénél! – csattant Sheran kemény válasza.
- Ugyanmáááár…. neked lenne szükséged egy jó kis éjszakára, mondjuk vele – csettintett az ujjával Elenios, mire az egyik férfi megmozdult és előre lépett. – Biztos nagyobb élvezetet találnál a karjaiban, mint a zöldségeid között… - kacsintott a zöld köpenyes nőre.
Sheran válaszul kinyújtotta az ujját, folyondár tört elő, amely néhány pillanat alatt körbeölelte és elnyelte a férfit.
Elenios tágra nyílt tekintettel meredt szerelmes alattvalója hűlt helyére, szemében könnyek jelentek meg.
- A természet adja az életet Ghallán! Miután majdnem kipusztított az Ellenség mindent, mi hoztuk vissza az életet, mi hoztuk vissza a reményt a világba… nem a te szeretőid…
- Nono… - szólt közbe a két istennő között helyet foglaló Raia, a lovag férfi oldalra sem sandított, egyenes háttal, merev izmokkal figyelt engem, miközben két kezét a földre szúrt kardja markolatán pihentette.
A háttérben fehérség ragyogott csupán, úgy tűnt, hogy mintha egy templom szentélyének vonalait látnám, néhány fehér csuhással, akik egy stilizált napkorongszerű szimbólum előtt térdeltek, de a sok fénytől alig bírtam kivenni valamit. – Kérlek, bocsáss meg szavaimért, gyönyörűséges Sheran, de az élet újrateremtése talán nem csak egyedül a te érdemed volt… bár el kell ismernem, hogy az odaadásod valóban felbecsülhetetlenül nagy segítség volt… de ez a nap fényessége nélkül semmit sem ért volna!
- Te meg ne játszd azt, hogy te vagy a vezető közöttünk! – csattant fel erre Sheran, de némileg visszahúzódott, furcsa, de mintha a széke még inkább körbeölelte volna az istennőt.
- Jajj, Raia… köszönöm, hogy megvédtél… tudod milyen… milyen agresszor tud lenni Sheran… - nyújtotta ki a kezét Elenios hálásan. Arcáról letörölte a korábbi könnyeket.
- Khöm… muszáj ezt nekem végighallgatnom? – néztem félve Leah-ra, remélve, hogy ismeretségünk okán kiment ebből a huza-vonából, de a halálisten meg se rezdült.
- Mégiscsak egy idegennel van dolgunk, Leah! – köszörülte meg a torkát egy kékruhás, hosszú, ősz szakállú, kámzsás köpenybe burkolódzó alak, aki eddig nem szólalt meg, csak figyelt.
Trónusa ezernyi színben játszott, teljesen anyagtalannak tűnt, mintha egy darabka manahálóból szőtték volna, mégis arannyal, zafírral, rubinnal, smaragddal, gyémánttal díszítetten csillogott. Az isten mögött ugyanilyen különös fényben játszott Ghalla egy részlete, mintha felülről mutatta volna a világot, de ezen a különös mágiával átszőtt légkörön keresztül. Ravasz tekintetében fondorlat örvénylett, néhány arcvonása kegyetlenséget tükrözött.
Azonnal felsejlett bennem, hogy jó lesz vele vigyázni.
- Segíteni fog! – bólintott hidegen a szürke, szikár isten válaszul.
- Örülök, hogy ilyen biztos vagy benne – mosolyogtam kissé gúnyosan vissza.
- Segíteni fog, mert a mi meg tudjuk neki adni, amit Lord Erutol nem! – szavai nyomán nem maradt kétség senkiben afelől, hogy a halálisten sokkal előrelátóbb mindannyiuknál, engem pedig érdekelni kezdett, hogy mégis milyen ötlettel állnak elő a vitatkozó istenek.
- És mégis mi lenne a ti ajánlatotok? – mondtam ki hangosan a gondolataimat.
- Szerintem nem annyira egyértelmű, hogy ez a kedves, fiatal nő valóban feltárta már előttünk a titkait – mosolyodott el Raia kissé okoskodóan, azonnal tovább kaptam a tekintetem róla. Egyre jobban irritált ez a behízelgő modorosság.
- Azt gondolom, hogy az az örök tisztelet, amelyet Ghalla adhat, amiért segített a természetnek tovább élni... nos ez elég motiváció mindenkinek!
- Leginkább neked! – hördült hirtelen egy mély hang, aki újonnan csatlakozott a beszélgetéshez.
- Csakhogy ideértél! – nézett Tharr szúrósan a késve érkezőre.
- Volt egy kis dolgom! – tekintett körbe Dornodon pökhendien a tanácson. Láthatóan csak egyetlen indok miatt jelent meg közöttük, mivel a fenyegető veszély az ő hatalmi pozícióját is érzékenyen érintette.
Első pillantásra magával ragadó volt a kisugárzása, termete, arcéle. Valamifajta távolságtartás, megközelíthetetlenség lengte körbe, mégis sokkal vonzóbb volt, mint a fény folyton udvarló lovagja, de amint a szemébe néztem megborzongtam. Hideg számítás, megtörhetetlen büszkeség és mohó birtoklási vágy áradt belőle.
Lángokból emelt trónusa szinte túlragyogta mindegyik istenét, messziről hirdette a hatalmat és fényűzést. A háttérben lobogó tűzoszlopokból formázott boltíves kapu mintha őrködött volna. A köztük lévő füstös homályból alig lehetett kivenni valamit.
- Úgy hiszem, nem maradtam le semmi fontosról! – legyintett végül Dornodon.
- Valóban nem – nézett kissé rosszallóan Fairlight.
- Nos, akkor ott tartottunk, hogy mi lehet az, amivel megszerezhetjük ennek a nőnek a támogatását Lord Erutol ellenében?! – folytatta Dornodon.
- Csakis a büszkeség adhat elégedettséget, hogy harcolhat a mi oldalunkon! – dörögte Tharr.
- Ugyaaaaan! – emelkedett fel a pamlagról Elenios, lehullott az eddig a mellét takaró anyag a csípőjére.
Néhány pillanat múlva felemelte az ujjait és halkan igéket mormolt, szavaira a levegő sűrűsödni kezdett, mígnem embermagasságú oszloppá nem vált, végül elégedetten elmosolyodott. Egy csettintésére eloszlott a köd, hogy helyén a jól ismert kékbőrű hasonmás álljon.
Felnyögtem a látványtól.
- Én biztos vagyok benne, hogy ezt akarja leginkább! – fészkelődött az ágyszerű trónuson elégedetten. – Mondjuk Leah segíthetne kicsit… - nézett szúrós szemmel a halálistenre, jelezve, hogy a megalkotott lény, életképtelen a lelke nélkül.
- Hagyjátok már a holtakat békében nyugodni! – toppantottam dühödten.
- De hát ezt akarod… - nézett rám most Elenios szúrósan. – Láttam a lelkedben!
- De MEGHALT! Nem tudom, hogy érted-e ezt a szót egyáltalán? Gondolom meglehetősen nehezen, de próbálom átadni a jelentését: meghalt, eltűnt, nincs, nem is lesz, sem most, sem máskor! És ne kutass a lelkemben az engedélyem nélkül!
Olyan düh ragadott magával, amelyet ritkán tapasztaltam, és amely meglehetősen meglepte a körülöttem ülőket.
A következő pillanatban Elenios legörbülő szájjal, patakzó könnyekkel vágódott végig a szerelemdíványon.
„Na ezt neeeeee!” – gondoltam ismét a csillagos égre tekintve.
- Megsértettél egy istent! – dörögte Tharr azonnal.
Sisakja olyan hirtelen került vissza a fejére, hogy csak pislogtam, hatalmas csatabárdot kapott fel a trónusa mellől és megtorolva a szégyenteles sértést felpattant, hogy halálra sújtson vele.
Néhány lépést ösztönösen hátráltam. Ekkora erővel szemben semmi hatalmam nem volt.
Mielőtt lecsapott volna azonban, fehér fénnyel felvillant Raia kardja előttem, amellyel megakasztotta és feltartotta Tharr támadását.
Tharr olyan gyorsan mozdult újabb lendületes támadásba, amilyet még nem láttam korábban soha. Raia készülhetett erre, gyanítom nem először fordult elő, hogy Tharr felforrt vérét le kellett hűtenie, eközben azt éreztem, hogy a hátam mögül valamiféle furcsa háló kerít körbe.
Tharr néhány csapás után kijátszotta Raiát és egy hirtelen ott állt előttem, félelmetes csatabárdjának markolata a karomnál is vastagabb volt.
Végigfutott bennem a tudat, hogy most biztos meghalok, a csatabárd éles szikrákat hányva siklott végig mellettem, alig néhány centire a nyakamtól.
Tharr értetlenül felém sújtott még egyszer, ezúttal a karom mellett száguldott végig a pengeél.
Meglepetten, lélegzetvisszafojtva pislogtam csak, ahogy a halál szele újra és újra elszáguldott mellettem.
- Abbahagynád végre? – szólalt Fairlight unottan.
Tharr ekkor felkapta a fejét, zavartan tisztuló tekintettel fogta fel, hogy minden ereje kevés ahhoz, hogy a mágusisten varázslatát megtörje.
Bosszúsan, magában dörmögve visszalépkedett a trónjához és kissé sértődötten lezöttyent a helyére.
Az incidens ugyan véget ért ennyivel, de Dzsó hasonmása még mindig élettelenül-tudattalanul állt Elenios trónja előtt.
- Sajnálom, hogy megbántottalak – mondtam ki a szavakat erőltetett nyugalommal. – Megtennéd, hogy visszacsinálod innen ezt az izé… testet… kérlek?
Elenios erre abbahagyta a hüppögést, majd kegyeskedett megmozdítani az ujjait és a hasonmás erre eltűnt a tanácskozás színhelyéről.
- Köszönöm.

/folytatás a következő hsz-ben/
A hozzászólást Khetty módosította 2010.02.27. 16:32:13-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.62
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
31. hozzászólás - 2010.02.27. 15:46:57
- Először is tudnunk kellene, hogy Lord Erutol milyen ajánlattal állt elő? – nézett rám Fairlight ekkor.
- Nekem is tudnom kéne, hogy mit keresek itt egyáltalán? – feleltem neki.
- Nos… - simított végig szakállán, úgy tűnt valójában ő a vezetője az isteni tanácsnak, ahogy oldalra sandítottam láthatóan ez bosszantotta is Dornodont.
Fairlight végignézett először a tanácstagokon, majd néhány percnyi csend után válaszolt:
- Nem titok előtted sem, hogy Chara-din ismét a visszatérni igyekszik, egyre több sikerrel feszegeti börtöne rácsait…
Bólintottam csak, jelezve, hogy volt már néhány keserű tapasztalatom ezügyben.
- Namármost az sem titok, hogy ezt mi egyáltalán nem szeretnénk… senkinek nem fűződik semmilyen érdeke ahhoz, hogy Chara-din visszatérjen!
Erre is bólintottam, mivel ez is teljesen egyértelmű volt.
- Gondolom az is foglalkoztat, hogy miért lettél olyan fontos ebben a hatalmi játszmában? – nézett rám Fairlight.
Nem kellett felelnem sem, hiszen tökéletesen rátapintott a lényegre.
- Nos, idegen vagy ebben a világban. Nem rohantál egyik isten szentélyéhez sem menedékért, sőt azt hiszed, ha kigúnyolsz mindannyiunkat az a legjobb számodra…
- Csupán arról van szó, hogy szeretném, ha békén hagyna mindenki! – vágtam a kékköpenyes szavába.
- Namost az a gond, hogy ez lehetetlen…
- Remek… - nyomtam el magamban egy hitetlenkedő megjegyzést.
- … mivelhogy Chara-din valamiért felfigyelt rád! – folytatta Fairlight ügyet sem vetve a nem tetszésemet kifejező arckifejezésre. - Ha neki fontos vagy, nekünk is az vagy! – összegezte végül könyökét a trónra támasztva, hosszú ujjait egymásnak feszítve a mágusisten.
Néhány percig eltartott, mire végiggondoltam az összes jelentését ennek a tömör mondatnak, majd körbenéztem az isteneken.
- Szóval ez azt jelenti, hogy én vigyem a vásárra a bőröm, helyettetek?
Az utolsó szónál kifejezetten Dornodonra néztem, mivel hatalmas öntudata szinte tapintható volt a légtérben. A tűz istene állta a tekintetem, számára természetes volt a válasz.
Eszembe jutott Lord Erutol zsarolása, a Ghallán megismertek életével és a kissé nevetséges alkuja egy elmúlt szerelem felélesztésére… gúnyosan elhúztam a számat és visszafordultam Fairlighthoz:
- Hát ehhez valóban olyan ajánlatot kell tennetek, ami miatt nekem is megéri bevállalni a kettős játékot!
A mágusisten számíthatott arra, hogy nyíltan kimondom a gondolataimat, úgy sejtettem, hogy a kezdeti hallgatása pont azt a célt szolgálta, hogy csendben megfigyeljen és kiismerjen.
- Köztudott, hogy pénzért, ami mostanság inkább lélekenergiaként, kristályként és dukátkén nyilvánul meg, mindenkit meg lehet venni, de úgy hiszem, téged ezekkel nem tudunk motiválni.
Erre is csak bólintottam, jelezve, hogy helyes a meglátása.
- Mint ahogy Elenios próbálkozása is bebizonyította, az érzelmi motivációval sem megyünk sokra.
Erre azért összeszalad a homlokom kissé:
- Mit is kezdhetnék egy bomló zombival, akinek a lelke az alvilág uránál dekkol? – vágtam közbe hirtelen. – Nem is beszélve arról, hogy aki meghalt, azt mégis hogyan akarod visszahelyezni az életbe?
Fairlight kissé elmosolyodott a közbeszúráson, mire rájöttem, hogy provokációjával pontosan valami hasonló reakcióra számított.
- Én úgy gondolom, de kérlek, javíts ki, ha nem így van – nyújtotta ki a kezét az öreg mágus néhány másodpercre -, hogy neked alapvetően nem szimpatikus Chara-din… így természetedből adódóan inkább támogatsz minket, mint őt…
Hibátlan eszmefuttatásába nem is tudtam belekötni, bár egyre inkább erősödött a gyanúm, hogy akárhogyis, de ebből a ghallai-kalandból én sehogy sem tudok jól kijönni már.
- Namármost, azt hiszem, nem is az a kérdés, hogy mivel tudnánk a mi oldalunkra állítani, hanem hogy mivel tudnánk segíteni téged ebben a veszélyes és pengeélen táncoló játszmában, amely Ghalla egészéért folyik…
Fairlight ismét kis szünetet tartott, az istentanács tagjai várakozásteljesen néztek hol rám, hogy a vezetőjükre. Leahra pillantottam, elvégre őt mégiscsak ismertem már, de arcán semmilyen érzelem nem tükröződött.
Hirtelen összehúzott szemmel meredtem Fairlightra, a bölcs varázsló kezében érezte már a győzelmet, egész testtartásán látszott, hogy teljesen elégedett a végkifejlettel, lassan bólintottam hát, mire azonnal lecsapva válaszolt:
- Úgy hiszem méltányos az ajánlatunk, miszerint segítségedért cserébe megnyitjuk az átjárót, amelyen keresztül hazakerülsz a te világodba!
Az istentanácson halk moraj futott végig. Az istenek döbbenten néztek Fairlightra, bár pontosan nem értettem, hogy miért, hiszen az átjárók a mágia természetéből fakadóan néha önmaguktól is megnyíltak, elég volt a néhány héttel korábbi esetre gondolnom, ahogyan Mycorhea hazakerült. Úgy tűnt a halk pusmogásból, hogy nem is arról van szó, hogy a mágusisten ajánlata olyan hirtelen ötlettől vezérelt, általuk nem jóváhagyott döntés lenne… valami más volt a háttérben…
- Nem! – húztam ki magam. – Ez nem elég jó ajánlat nekem…
Kijelentésemre erőteljesebb moraj zúgott végig az isteneken. Mivel Tharrnak háttal álltam, ezért csak sejtettem, hogy keze ismét harci bárdja nyelére kulcsolódott azonnal, bár abban is biztos voltam, hogy a mellette ülő Sheran nyugtató érintésére elengedi azt.
Fairlight láthatóan meglepődött.
- Namármot, úgy hiszem – kezdtem szándékoltan a mágusisten mozdulatait és szavait utánozva -, hogy mivel az én életemről van szó, én szabok árat!
- Hogy merészeled? – lobbant Tharr hangja azonnal.
- Mélységes hódolatom szép hölgy, de ezzel túlságosan is messzire merészkedik… – szúrta közbe Raia.
- Chara-dintól mindannyian féltek… hiszen az alapvető léteteket veszélyezteti a visszatérése… Kellek nektek, bár nem értem, hogy miért nem magatok sétáltok le a börtönéhez és összefogva megerősíthetnétek azokat a lazuló rácsokat…
Szavaimra ismét elégedetlenkedő morajlás futott végig.
- Bár látom, hogy szerintem soha az életben nem lesztek képesek arra, hogy összefogjatok!
- Súlyosak a szavaid, idgen! – dőlt hátra Fairlight a székében.
- De igazak… - vágtam rá azonnal.
Némi zavart csend állt be, végül Fairlight ismét előrehajtotta magát kissé és megszólalt:
- És mégis mit akarsz tőlünk akkor?
Forgattam magamban a gondolatot… mikor rájöttem, hogy ez az istengyűlés nagyon is eltervezett alapokon nyugszik, legalábbis Fairlight, Leah és Dornodon elég jól ismerték a többi istent ahhoz, hogy tudják, mikor mit fognak csinálni és ezt kihasználva akartak rám hatni is, ismét magával ragadott a düh… legszívesebben magára hagytam volna az egész tehetetlen, civakodó bandát és nagyon sürgősen kerestem volna egy másik átjárót Eleyranra…
Valamiért mégis inkább játszani kezdtem… játszani a gondolattal, hogy hogyan lehetne kissé megmutatni ezeknek a felfuvalkodott, valahavolt galetkiknek, hogy ők maguk is rá vannak szorulva másokra…
- Az erőtöket… - húztam ki magam végül.
- Mit? – hördült fel egyszerre szinte mindenki, még Leah arca is megnyúlt kissé a döbbenettől.
Dalen alakja rémlett fel előttem, aki a maga zakkant őrültségével már egyszer majdnem túljárt az istenek eszén.
- Segítsetek az erőtökkel, úgy ahogy a papjaitokat, papnőiteket segítitek, amikor szükségben vannak!
- De hát ez… - kezdte Fairlight, majd néhány pillanatnyi szünet után ismét megszólalt.
Ezúttal határozottabban, láttam rajta, hogy gondolatai sebesen cikáznak még aközben is, hogy beszélt.
- Nem volt még példa korábban arra, hogy egy halandó kezébe ekkora hatalom kerüljön, és semmiképpen sem látom okát, hogy ezt most megtegyük! Veszélyesebb lennél még magánál Dornodonnál is!
- Ez így van! – bólintottam én is.
A mágusisten ismét kicsit elcsöndesedett, láthatóan hamar rátalált a kompromisszumra a váratlan helyzetben is:
- Halld hát az Istentanács döntését, Idegen! – csendült a hangja végül. – Végiggondoltuk a kérésedet és látjuk is az okát, amiért merészeltél előhozakodni vele, viszont nem támogathatunk egy ilyen őrült tervet, mégha sikerrel is kecsegtet! Olyan nagy a kockázat, hogy egy halandó nem bírna ekkora erővel, hogy semmiképpen nem engedhetünk Ghallára egy ilyen veszélyforrást! De! Mivel azt is látjuk, hogy enélkül az erő nélkül nyilvánvalóan nem lennél képes szembeszállni Chara-dinnal, ezért az alábbi feltétellel mégiscsak engedélyezzük!
„Feltételek! Imádom őket!” – suhant át az agyamon, mert ilyenkor mindig valami teljesíthetetlen korlát szokott következni.
Fairlight tartott egy kis hatásszünetet, majd folytatta:
- Megkaphatod az erőnket, de egyszerre legfeljebb csak kettőnkét és azt is mi döntjük el, hogy mikor kiét!
Néma csend következett, még Sheran állatai is mozdulatlanokká dermedtek a háttérben.
Forgattam Fairlight szavait magamban, mire végül válaszoltam:
- Sajnos azt meg én nem engedhetem, hogy úgy játszatok velem, ahogy éppen az aktuális civakodási állapotban jónak látjátok…
Fairlight kissé felhúzta az orrnyergét, láttam, hogy nincs ínyére ez a válasz:
- Ne felejts el, hogy nem egy piacon vagy, ahol almára alkudozol! – szűrte sárga fogai között.
- Nem felejtem el… tekintve, hogy az életemről alkudozom, ami nekem meglehetősen fontos! – válaszoltam hasonlóan hűvösen.
A mágusisten végül bólintott, majd fennkölt szóval kihirdette:
- Megkaphatod az erőnket, egyszerre legfeljebb csak kettőnkét, és te döntöd el, hogy éppen kinek az oltalmát kéred!
- És siker esetén az átjárót… - szúrtam közbe csendesen.
Fairlight majdnem felnyársalt a tekintetével. Éreztem, hogy erősen az istentanács tűrőképességének határait feszegetem szemtelenségemmel, de a kékköpenyes végülis így szólt:
- … és siker esetén biztosítjuk az átjárót a saját világodba!
Nagyon sóhajtottam, hiszen innen már végképp nem volt visszaút.
- Rendben! – bólintottam.
Mintha csak erre a válaszra várt volna körülöttem minden, az éktelen robaj majdnem szétszakította a dobhártyámat, a hirtelen előtörő fényesség majdnem megvakított, jobb oldalról tűz égetett, miközben a bal oldalamat hatalmas erejű hullám áztatta el, az arcomat szél csípte, miközben a hátizmaimon különös bizsergéssel erő futott végig, az orromat bomló hűs bűze csavarta és szinte minden sejtemben éreztem, ahogy végtelen erejű mágia áramlik át rajtam.
Felnyögtem a hirtelen végigszántó érzésektől és térdre rogytam.
Amilyen hirtelen végigkavargott rajtam mindez, olyan hirtelen vége is szakadt. Levegőért hörögtem.
- Csakhogy sejtésed legyen arról, hogy mit is kértél… - hallottam meg Fairlight elégedett hangját.
Kinyitottam a szemem, még mindig a levegőben voltunk, mikor felnéztem a tanács tagjai kissé félve tekintettek rám, nem azért meg tőlem féltek, hanem inkább azért, mert a következményeket nem látták még kristály tisztán.
Egy pillanatra megakadt a tekintetem Dornodonon. A férfi elégedetten ült a trónusán, a feje fölötti faragott kiterjesztett szárnyú denevér kajánul vicsorgott.
Majd Leahra néztem. A sebhely, ami szent helyének illetéktelen látogatása következtében keletkezett kissé lüktetett, végigsimítottam rajta az ujjaimmal.
- Igazán eltüntethetnéd róla, Leaaaah – szólalt meg Elenios, miközben felálltam. – Annyira elcsúfítja, egészen irtózatossá teszi…
- Magának kereste a bajt – vont vállat a halálisten.
- Akkor majd én! – csapta össze a tenyerét a szerelemistennő, mire a tenyerembe elviselhetetlen fájdalom nyilallt, éreztem, ahogy végigáramlik rajtam valami furcsa érzés, miközben a húsomba ágyazott kristály rózsaszínűre vált.
- Arról volt szó, hogyha én kérem! – nyomatékosítottam Eleniosban az alkut, mire a rózsaszín ragyogás visszahúzódott, hogy szivárványszínű kavalkádnak adjon helyet.
„Tele leszek már kristályokkal!” – nyúltam önkéntelenül a mellkasomhoz, ahová már régen bekerült a kristály… ami megmutatja a többiek érzelmeit…
Ahogy Elenios ereje visszahúzódott úgy éreztem meg, hogy a sebhely lüktetése erősödik a nyakamnál.
Leah nem szólt semmit ezután, csak a tekintetében láttam a gondolatait:
„Nehogy elfelejtsd, hogy melyik oldalon állsz, és hogy kit segítesz!”
Néhány pillanatig még tanulmányoztam az isteneket, majd fejemre húztam a csuklyámat és Fairlight felé fordultam:
- Akkor kezdjünk hozzá!
A mélyből zöldes sugarak törtek fel, fényük egyre erősödött, miközben a magasból jégkék fényoszlop vett körül, összekapcsolódtak és szinte lerántottak a földre.
Alig egy szempillantás alatt földet éreztem a talpam alatt, sós tenger illatát az orromban, szürkésfehér torony magaslott előttem, ismerős alakok bontakoztak ki a hirtelen homályból.
Elmosolyodtam és kiléptem a fénykörből:
- Árnyak vesznek körül a múltamból, s egyben barátok a jövendőből. Jó újra köztetek!
A hozzászólást Khetty módosította 2010.02.27. 16:33:25-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.62
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
32. hozzászólás - 2010.05.14. 21:54:17
Sok idő telt el, mióta Ghalla isteneivel alkut kötöttem. Az első sokk után, amit erejük használata okozott igyekeztem ritkán felizzítani a kristályt a tenyeremben.
Bár szinte napról napra erősebbnek éreztem magam így is. Napkapu mágustanoncai Incubus vezetésével valóban harcosokká fejlődtek. Szeretettel néztem végig egy-egy csatájukat, amely számukra szinte ujjgyakorlattá vált az utóbbi időben. Segíteni ritkán tudtunk az ő szintjükön folyó háborúban, ám valószínűleg pont ezért, látványos fejlődésnek, erősödésnek indultak. Lassan megállták a helyüket bármelyik nagyobb harcos szövetségben.
- Khetty! Beszélnem kell veled! - kopogott be a könyvtár ajtaján Kovi.
Kihúzta magát, feszes katonai pózban várakozott.
- Nem Incu vagyok, nem kell így állnod – mosolyogtam rá, mire csak leheletnyire engedte ki magát.
- Komolyabb felkérést kaptam egy szövetségtől! - a mondatot érthetően bár kissé idegesen hadarta el,.
Meglepetten néztem végig rajta. A kölyök, aki két éve jelentkezett a torony falai közé észrevétlenül férfivá érett.
„Mikor történt mindez?” - villant az eszembe. Hirtelen képek ezernyi sora futott át az agyamon, hogy a végén tekintetem megállapodjon ezen a tűzlelkű harcoson, aki valóban bizonyított annyit, hogy megérdemelte azt, hogy komolyan vegyük.
- És én miben segíthetek?
Kovi csak ekkor engedte ki az eddig mellkasában tartott levegőt.
- Harci tapasztalataimat szeretném felhasználni és bővíteni!
- Hol?
- A Smaragd Végzet környékén nagymértékben elszaporodtak az epikus szörnyek. Valahogy nem tudják irányítani az emlékművet.
- Gill mellett sokat tanultál az építkezésről, Incu mellett pedig a harcról! - bólintottam, jelezve, hogy folytassa.
- Liával megbeszéltem, nem lesz gond! A tanítását tudom folytatni távolról is! - szabadkozott a végére.
Néhány percig nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretne... talán ő maga is bizonytalan volt egy kicsit. Zavartan elmosolyodott.
„Hány végzetlány dobja el magát azonnal erre a mosolyra már!!” - gondoltam, majd néhány percnyi csend után megkérdeztem:
- Tanácsért jöttél vagy engedélyért?
Kovi felkapta a fejét. Tekintete néhány percig az enyémet kereste. Lázasan gondolkozott, aztán kissé kiengedett tartását ismét katonás rendbe húzta:
- Engedélyért! - felelte határozottan.
Pontosan ezt vártam tőle! Az észrevétlenül felnőtt végzetúrtól, akiben van elég bátorság és erő ahhoz, hogy vezesse Napkapu mágusait, ha én már nem leszek itt.
- Rendben! Járj sikerrel! - bólintottam.
Kovi sarkon fordult és elhagyta a könyvtárat. Sokáig néztem eltűnt alakja után. Gondolkoztam... Bőven volt min...
Elhagyni készültem Ghalla világát és ezt jól tudta az a néhány végzetúr és végzetúrnő is, akikkel együtt kellett végigjárnom az utat. Az utat, amely visszazárja Chara-dint a börtönébe.
Felfénylett a kristály. Tűz lobogott benne. A hatalom tüze... A hatalomé, amellyel felperzselhetném Ghallát, ahogy egykoron Dornodon tette...
Visszafordultam az ablakhoz és Napkapu sötét párját néztem... amely napról napra erősebbé és csillogófeketébbé vált.
Hirtelen jó ötletnek tűnt, hogy egy hatalmas tűzgolyóval szénné égessem, vagy a földrengés erejével a mélybe süllyesszem a Chara-din visszatérésére szánt helyet, némi erőfeszítésbe telt, hogy a rám törő érzést ne kövesse tett.
Amúgy is nehezen kezeltem a haragomat, de mióta az istenek alkujába belementem, mindig éreztem, hogy egyik-másik megpróbálja áthágni a szabályokat és a maga hasznára fordítani a helyzetet.
Elenios próbálkozásait viseltem legrosszabbul. A nyafogó, buta, szerencsétlen nő szerepjátszását sosem tudtam megérteni. Bár kétségtelen tény, hogy rendkívül hatásos olyan férfiaknál, akik magukat a föld legdögösebb szívtiprójának tartják... mégis... a rózsaszínre festett szerelmi álmokat nem sokra lehetett használni Chara-dinnal szemben...
Elmosolyodtam a gondolatra, hogy hátha Elenios elcsábíthatná a legsötétebb gonoszt és akkor mindenki mehetne békében a dolgára, mert a sötétség ura el lenne foglalva valami mással a világ meghódítása helyett...
- Miért nem mehetnek a dolgok ilyen egyszerűen? - sóhajtottam, majd a kikészített pergamenekhez fordultam, megemeltem a wantutollat és írni kezdtem. Búcsúzást, jótanácsokat, végrendeletet... mindent, amit az ezen a világon maradó barátaimra hagyni akartam...
Mire végeztem jó pár teleírt oldallal, lassan lement a nap. A fehér hold már rég az égen világított, a vörös hold korongszéle pedig már kibukkant a dombok mögül.
Hallottam, ahogy az egész napi harcoktól, vadászatoktól, munkától kissé fáradt társaság némi zajjal, élénk beszélgetéssel megérkezett és a konyhaajtó lengőszárnyait csapkodva vacsorát követelnek Liától.
A fekete tinta lassan száradt a lapokon. Sose tudtam jól használni ezt a folyékony, csöpögős anyagot. Tenyeremből némi sárga fényt árasztottam a lapokra, mire a száradó tinta eltűnt a lapokról.
Összetekertem a pergamenket, és lepecsételtem, majd az egyik magasabban fekvő könyvsorra raktam.
„Megtalálják majd, ha kell!” - nyugtáztam, és én is a konyhába indultam.
- És te láttad, hogy mekkorát repült, mikor mellbe vágtam a kataklizmával? - ecsetelte éppen StevZ lelkesen, mikor beléptem a konyhába.
- Ahan, de az se volt semmi, mikor a méregfelhőbe belefutottak a bénák... csak köpködtek, mintha nem láttak volna még sose ilyet, aztán jött Sárkány és simán rájuk fújta a saját kataklizmáját! - kontrázott Danka.
- Incu nagyon jól méri fel az ellenség gyenge pontját és jól használja ki, a mi erőinket – dörmögte Fekete Sárkány a nyitott ajtón keresztül az udvarról csendesen, de annál büszkébben.
- Na engedjetek engem is ide! - ült le néhány korsó sörrel a kezében Ghost, de mielőtt leült volna elkapkodták előle a korsókat. - Héééjhóóóó! Ezeket magamnak hoztam! Menjetek le a pincébe és hozzatok fel magatoknak, ha inni akartok! - háborodott fel a végzetúr, majd bosszankodva visszaindult, hogy újabb adagot szerezzen magának.
- Danka, segíts neki! - intett a fejével StevZ.
- Éééééénnnn???? - háborodott fel a fiatal tanonc.
- Gyere, segítek! - ragadta vállon Kovi és Ghost után battyogtak a pincébe, hogy sört hozzanak.
- A Kublával most mi van? - fordult hozzám hirtelen Incu. Kérdésére némileg elszállt a jókedv, arcomról is lefagyott a mosoly.
- Mi lenne?
- Hát... a múltkori balhé után megpróbálkozunk némi baráti csapkodással?
- Csapkodja őket Fairlight villáma! - feleltem hirtelen indulattal.
- Jól van, jól! - emelte fel Incu a kezét védekezően. - Csak kérdeztem.
- Ott van a kezedben! Csapkodd meg vele őket! - vigyorgott Lia a serpenyők fölött.
- Amúgy is inkább ők csapkodnak minket... - húzott jókorát StevZ a söréből.
- És a Velim?
- Mi van velük? Most hoztuk tőlük a sört... máris elfogyott? - szaladt fel a szemöldököm meglepetten.
Ahogy végignéztem a társaságon kissé zavart pillantásokat láttam és egyértelmű söröskorsóba bámulást.
- Értem... Úgy hiszem, kénytelenek lesztek megtanulni sört főzni, vagy előrángatni Stubbot a Sungate katakombájából, mert megállapodás alapján a Velim sörét egyelőre nem isszuk...
- Pedig finom! - nyújtotta felém a korsóját Incu.
- Bizonyára – fintorodtam el kissé.
- És akkor mit fogunk csinálni? - nézett át a válla mögött Lia. - Én harcolni szeretnék!
- Te csak főzz inkább! Ahhoz nagyon értesz! - vigyorodott el StevZ kajánul.
- Harcolni is meglepően jól tud! - lökte be a lábával Kovi a lengőajtót. Dankával és Ghosttal egy közepes hordót cipeltek. - Még van néhány, de már nem sok! Kéne pótolni a készleteket! - porolta le a kezét Kovi, mikor a helyére tették a hordót, amit Ghost végre csapra verhetett.
- Mi is arról beszéltünk éppen, hogy honnan lehetne elcsenni néhányat... - nyújtott az ifjú harcos felé egy üres korsót Lia.
- És mire jutottatok?
- Még semmire! - emelte magasba a kupáját Incu és mindannyian jót húztak a sörből.
Szerettem az ilyen esti beszélgetéseket. Élet volt a fehér falak között. Tervek. Megvalósítható tervek.
- Éhes vagyok! - jelent meg Camelus az ajtóban. Vállán némi vakolatmaradék szürkéllet.
- Renováltál eddig? - húzódott arrébb a padon Bulcsú, hogy helyet adjon az apjának.
- Nem, dehogy! - legyintett Camelus. - Összefutottam egy óriássünnel!
- Megkövesedett fajtával? - tett le Ghost egy hatalmas kupát Camelus elé.
Ez volt Napkapuban a legnagyobb korsó, Camelus direkt magának csinálta.
- Miért van másmilyen is?
- Mindegyik rusnya! - borzongott meg Bulcsú.
- Viszont mindegyik ehető! - nevetett fel gurgulázóan Fekete Sárkány.
- Neked – morrantak rá egyszerre a többiek.
Mire Lia az asztalra tette a vacsorát, meglehetősen spicces állapotú mágusok ücsörögtek már a konyhában, akik hevesen vitatkoztak arról, hogy mágikus erőket felhasználva lehet-e szaporítani a sört.
Ekkor hagytam el a mágustorony falait nagy titokban másodszor is.
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.67
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
33. hozzászólás - 2010.05.16. 13:25:59
A holdak fénye elég világosságot adott ahhoz, hogy fény gyújtása nélkül megtegyem az utat. Lesétáltam a szirtről, a kis öbölbe. A tenger hullámait hallgattam, a tiszta csillagos égboltot néztem, a távolban összeért az ég a vízzel, beleszippantottam a sós levegőbe.
„Pont, mint otthon!” - gondoltam. Kényelmesen nyújtóztak egyet a tetovált griffjeim a gondolatra. Napkapu ablakaiból fény szűrődött ki, a nyitott konyhaajtón keresztül kihallatszott egy-egy felszabadult nevetés hangfoszlánya.
- Nem tudsz tőlük elszakadni, igaz? - krákogta mögöttem oszló bőrű barátom.
- Inkább nem akarok... - vontam vállat.
- Hát pedig máshogy nem fog menni... - erélyes hangjára felkaptam a fejem.
Ösvényjáró bőrét, húsát, izmait mintha elvásta volna az idő. Sosem látszott rajta, hogy mit gondol, de a szeme... a szeme most keménységet és határozottságot sugárzott.
- Tudtad, hogy mit vállalsz!
- Tudtam-tudtam... csak nem sejtettem... - dünnyögtem válaszul.
- Ne siránkozz már ennyit! - legyintett bosszúsan. Kezén megcsillantak a harci kesztyűk, amelyeket Napkapuból vittem neki hónapokkal ezelőtt.
- Feloldottad rajta az átkot? - intettem a fejemmel.
- Fel.
Ennyiből tudnom is kellett volna, hogy mi történt pontosan... néhány pillanatig vártam, hogy esetleg elmeséli, de Ösvényjáró elfordította fejét. Felnézett a fekete toronyra, amely egyik ablakában halványan fény pislákolt.
- Kezdjünk neki! - dörmögte.
- Mi lesz, ha nem sikerül? - tartottam vissza a karjánál fogva.
Meglepődve fordult meg. Először a karját szorító kezemre nézett, aztán a szemembe. Láthatta benne mindent, amitől gondoltam, amitől féltem.
- Ha nem sikerül, egyszerűen megölünk! - közölte tényszerű hangon.
- Érdekmentesen... - tettem hozzá csípősen.
- Mindig vannak érdekek – vigyorodott el kajánul Ösvényjáró, majd elindult a fekete toronyhoz vezető keskeny járaton, amelyet burjánzó növények hada takart el az avatatlan szemek elől.
Nem szóltunk többet egymáshoz. Ösvényjáró haladt elől, én néhány méterrel később követtem. A fekete torony kapujához vezető kikövezett téren áthaladva, a kapunál őrködő rusnya szobrok, mintha vicsorba rántották volna a pofájukat, ahogy elhaladtam mellettük.
Az ismerős csigalépcsőkön haladtunk felfelé a gyertyavilág felé.
- Uram! - lépett be a nálunk könyvtárszobának használt helyiségbe Ösvényjáró fejet hajtva.
A csupasz falak mellett nem sorakoztak könyvespolcok, a fényt adó kis pislákoló tűz a levegőben lobogott.
A szobában egy ismeretlen külsejű férfi állt, de ahogy beléptem Ösvényjáró mögött, tudtam, hogy már találkoztam vele. Ugyanebben a helyiségben, csak más alakban.
„- Hozd el nekem ennek a kártyának a párját!
- Mit?
- A császár egykori főmágusa őrzi! A Halál Lehellete! Meg fogod ismerni, ne aggódj!
- Minek hoznám el?
Mert a barátaid egytől egyig meghalnak különben! – dörrent a férfi, miközben gúnyos mosolyra húzta a száját...” - villant az eszembe az akkori beszélgetés.
Néhány hosszú percig csak álltunk egymás mellett az ajtóban, mire a férfi nagy kegyesen megfordult és végignézett rajtunk.
- Minek hoztad ide? - nézett rám megvetően Lord Erutol. Ezúttal egy nemes testét öltötte magára. Tekintélye és hatalmas ereje betöltötte a szoba levegőjét, még berendezés nélkül is túl szűknek tűnt a tér.
- Mondtam, hogy képes lesz megszerezni az istenek hatalmát! Még ha kicsit több időbe is telt, mint sejtettük... - felelte Ösvényjáró tisztelettel, bár hangjában némi elégedett gúny bújkált.
- Valóban? - vonta fel a szemöldökét Lord Erutol kétkedően.
Ösvényjáró bólintott és hátralépett egy lépést, ettől úgy éreztem, mintha egyedül hagyott volna.
Szóval te megszerezted az istenek hatalmát... mindegyik istenét... - nézett rám szúrós szemmel Lord Erutol.
- Igen – bólintottam.
- Higgyem el, hogy egy ilyen senkiházi képes volt arra, amire a leghatalmasabb varázslók és harcosok sem? - lobbant haragra hirtelen Lord Erutol.
Tekintetéből irigység sugárzott... mintha ő maga is próbálkozott volna hasonlóval korábban, csak nem sikerült neki?
Válaszul felemeltem a jobb kezem és az eddig viselt ujjatlan kesztyűt lehúztam róla, majd felé fordítottam a tenyeremet.
A kristály nyugodt volt, sokszínűen kavargott, mint olyankor szokott, amikor egyik isten sem akart éppen megszállás alá vonni és én magam sem használtam egyikük erejét sem.
Lord Erutol néhány pillanatra elképedve nézte a tenyerem, majd a szemembe fúrta szúrós tekintetét. A cselszövés nagymesterét sokként érte ez a hír, de hamar úrrá lett döbbenetén.
- És higgyem el, hogy ezzel Chara-dinnak akarsz segíteni? - intett a fejével pökhendien a tenyerem felé, mire visszahúztam rá a kesztyűt.
- Nem várhatom, hogy elfogadd, hiszen elképzelhetetlen fordulat lenne, ha Napkapu főmágusnője hirtelen Chara-din kiszabadításának szentelné az életét! - húztam ki magam büszkén.
Lord Erutol sokáig nézett velem farkasszemet. Éreztem, ahogy a gondolataim közt próbál olvasni, ahogy az érzéseimet próbálja meglátni, majd éreztem, mikor visszavonult az elmémből.
- Az istenek hatalmával jól elrejted valódi terveidet! - összegezte végül.
- Az istenek hatalmával segíthetek neked! - hajtottam meg a fejem ekkor Lord Erutol előtt. - Elhozom a neked a Halál Lehelletét!
Lord Erutol nem válaszolt azonnal. Már nem éreztem magam kicsinek és védtelennek vele szemben.
- Tedd azt! - intett fennhéjázóan, mire fejem lehajtva gúnyosan elmosolyodtam.
A Lord már nem láthatta ezt a mosolyt, mivel intő mozdulatával egy időben elpárolgott a szobából. Mikor megfordultam Ösvényjáróba ütköztem. Meg is feledkeztem róla, hogy mögöttem állt.
Mosolyomat látva, néhány másodpercig ő is arcomat tanulmányozta, majd megragadta a csuklómat, felemelte és lerántotta a kezemről a kesztyűt.
Vöröslő köd kavargott a kristályban. Dornodon ereje és hatalma. Kissé oldalra biccentettem a fejem és még szélesebben és még gúnyosabban elmosolyodtam:
- Ezt akartátok, nem? - azzal visszahúztam a kezem és kikaptam kezéből a kesztyűt, majd elsétáltam mellette.
„Hol keressem ezt a császári főmágust?” - gondolkoztam. - „Mindegy is, először ennem kell valamit!”
Kissé fáradtan és farkaséhesen estem be a Kubla fogadójának ajtaján. Kevéssé érdekelt a szinte azonnal mozduló eddig a falat támasztva vigyázó szemekkel pásztázó troll és néhány jelentőségteljesen váltott tekintet a fogadó üzemeltetői között.
Lezöttyentem egy közepesen tiszta, üres, fal melletti asztalhoz és vártam.
- Hogy merészeled ide dugni a képed? - harsant egyszerre egy ismerős hang.
A szokásos kocsmai nézeteltéréseknek tudtam be az üvöltést, nem is nagyon foglalkoztam a dologgal, amíg az asztalom mellett meg nem állt két erélyesen csípőre tett bőrszíjas kesztyűbe bújtatott kéz, feltehetően izmos hasán idegesen doboló ujjakkal.
Ahogy végigfuttattam a tekintetem a jóság köpenyét viselő végzetúron, halkan felnyögtem.
- Hogy merészeled ide dugni azt a beképzelt képedet!!! - harsant a csuklya alól ismét.
Mindig szerettem volna látni a Kubla Kánság vezetőjének arcát, de erre sosem nyílt módom, mivel MasterV állandóan fehér álarcot viselt a csuklya alatt. Talán a Kánság többi lakója ismerte már, de a külvilág számára sosem fedte fel kilétét. Talán úgy hitte, ezzel titokzatos marad a többiek előtt.
- Hátööö... - feleltem bölcsen.
- Azok után, amit műveltél, te... te... - tajtékzott tovább MasterV.
- Mivel ez egy fogadó, gondoltam, betérek ide úton hazafelé... tekintve, hogy éhes vagyok...
- Téged itt nem szolgálunk ki! - mutatott azonnal az ajtó felé MasterV.
A jelenet hatására immáron a kocsma teljes vendégsereglete, teli korsó mézsörökkel és egyéb párlatokkal a kezükben, jókedélyűen figyelte a vitánkat.
- Namármost csak azt nem értem, hogy az én lélekgyémántom miért ér kevesebbet, mint mondjuk Dark Meloné?
- Engem hagyjatok ki belőle! Én csak inni jöttem! - emelte fel a kezét védekezően a sötét bőrű végzetúr, miközben egy lépést hátrált az azonnal mozduló troll elől.
- Mert te egy jellemtelen, üresfejű, hatalommániás liba vagy! Azért! - felelte MasterV.
Ebben a pillanatban halvány rózsaszínű fény jelent meg a kiabáló férfi mellett és Elenios öltött alakot, bár az istennőt nem látta más csak én.
- Szegény fiúúú - nyávogta Elenios miközben MasterV vállára könyökölt.
Felnyögtem kínomban, hogy hangosan fel ne nevessek. A szerelem istennője hiányos öltözékében hozzásimult a férfihoz és hosszú szempillák alá rejtett tágra nyílt, epekedő kék szemekkel megszimatolta MasterV nyakát.
A végzetúr idegesen legyintett egyet, mintha legyet akarna elhessegetni maga mellől.
- Nagyon jó illata van... Lehet, hogy segíthetnél neki! Lehet, hogy csak arra lenne szüksége, hogy kicsit kiengedje a gőzt... - kuncogott a szerelemistennő vidáman. - Talán te segíthetnél neki! - fordult hozzám.
- Az ki van zárva! - feleltem hangosan, mire Elenios megvonta a vállát, aztán rózsaszín felhőjébe bújva, elpárolgott.
- Hogy mondtad? - nyögte MasterV.
Csak sejtésem volt arról, hogy a maszk mögött immáron lángoló vörös fejjel bír a Kubla vezetője.
- Ne haragudj, elismételnéd, amit az imént mondtál? - próbáltam menteni a helyzetet, bár teljesen biztos voltam benne, hogy semmi esélyem nincs erre, viszont fogalmam se volt arról, hogy miről beszélt az elmúlt percekben.
A vendégek csendesen próbálták elnyomni előtörő mosolyukat, én pedig veszett gyorsasággal igyekeztem felidézni, hogy mit is mondhatott MasterV. Abban biztos voltam ugyanis, hogyha nem vágom ki magam nagyon gyorsan a helyzetből, akkor egy korábbi meddő és értelmetlen vitához nagyon hasonló fog kialakulni hamarosan. Ezt semmiképpen sem szerettem volna.
- Felajánlottam a Kubla Kánság békejobbját... - szűrte a fogai között MasterV. - De úgy tűnik, felfuvalkodottságodban még a társaidra sem vagy tekintettel! Nem látod tisztán, hogy harcosaim három óra alatt szétkapják az ósdi és nevetséges mágustornyodat? Gondolom pont annyira nem törődsz a társaiddal, mint ahogy semmibe veszed az ősi törvényeket, az ősi szövetségeket, amiket te magad kötöttél!!
A folytonos sértegetésektől kezdtem elveszíteni kissé az önuralmamat:
- Először is, felejtsük már el kicsit a személyeskedést... úgy hiszem én nem bántottalak téged eddig sem. Csupán enni szerettem volna valamit...
- Takarodj innen kifelé, te szajha! - süvöltötte MasterV, mire megfeszültek arcomon az izmok.
Kihúzott háttal kényelmesen hátradőltem a széken:
- Pénzért sosem háltam senkivel sem... - majd a pillanatnyi döbbent csendben hozzátettem: - Lehet, hogy neked ez a bajod? Hogy veled sosem? Mélyen, a lelked legmélyén ezért utálsz ennyire?
A kocsmában csak a tulajdonosok nem nevettek. Ők egyként igyekeztek biztonságos fedezékbe húzódni, mivel már ismerték a vezető tomboló haragjának megnyilvánulásait.
MasterV nem felelt. Azt hittem, a szoborrá merevedett vezető egyszer csak eldől a padlón, mivel jó ideje nem vett levegőt, vagy talán szívrohamot kapott... csak a tünetek lassabban jelentkeztek.
- Hogy... jössz... te... ehhez...? - szűrte végül egyesével a szavakat
- Mihez? - néztem fel ártatlan zöld szemekkel.
- Nem kértem segélyszolgálatot a lelkemhez!
- Akkor jó! Tőlem nem is kapnál, inkább szolgálj ki, elvégre ez egy fogadó! - fordultam vissza az asztalhoz és kékes színben csillogó falakat néztem.
Eszembe jutott az első alkalom, mikor az éppen csak megnyílt kocsma ajtaján betértem egy jó fűszeres wantuhúsra. Nagyon régen volt már, mikor kedélyes barátsággal eltársalogtam a fogadó akkori tulajdonosaival.
- Uram! - lépett ekkor elő Archibald Cunningham, a katonai vezér és igyekezett MasterV-et rávenni, hogy hagyjon ott.
- Éppoly erkölcstelen, mint a híre! - köpte a szavakat MasterV lenézően, figyelembe se véve hadvezére próbálkozásait. - Semmibe veszi a százéves békeszerződéseket, tudatlanul vagdalkozik és úgy hiszi néhány szóból megítélheti a másikat!
- Ha megbocsátasz, MasterV! - feleltem erre. - Kissé nevetséges egy olyan békeszövetséget felemlegetni ennyi idő után, amelyet éppen ti rúgtatok fel egykoron elsőként és amelynek a nevében, utoljára talán Sztavroginnal beszéltem a klánotokból. Nem tudom, neked mondd-e valamit még ez a név? Mint ahogy az is elég mókás, hogy mióta beléptem, te csak üvöltesz... és ha nem haragszol meg, ezzel épp saját magad adod a megítélésre vonatkozó alapot!
Szavaimra általános csend ült a fogadóra. A troll feltehetően már fél kézmozdulatokból ismerhette a Kubla Kánság lakóinak gondolatait, mivel az utolsó szótag elhangzásakor azonnal elmozdult a fal mellől, ahol eddig őrködött és az asztaoml felé indult.
Olyan gyors mozdulattal kapott fel a székkel együtt, hogy pislogni se nagyon volt időm, majd székestől áthajította a csukott lengőajtón. Nem esett jól.
Végigcsúsztam a sáros udvaron. Letaroltam néhány frissen ültetett virágot, köpenyem beleakadt pár bokor ágába és rojtosra szakadt.
Kétségtelen, hogy nem lepett meg a vita ilyen irányú rendezése.
- Se te, se a klántársaid nem tehetik be ide a lábukat soha többé!! - zengte MasterV.
- Mindenesetre annyit mondhatok, hogy Napkapuban mi sosem üvöltözünk egymással... lehet, hogy egoista vagyok, de senki sem fél tőlem... és ami a legszánalmasabb benned, az az, hogy tényleg komolyan veszed magad... - feleltem, miközben feltápászkodtam és leporoltam kissé szétszakadt ruhámat, hogy aztán elinduljak a mágustoronyhoz vezető úton.
- Mert mindig tiéd kell legyen az utolsó szó, igaz? - kiáltotta utánam MasterV, mire csak elmosolyodtam magamban:
„Látod, hogy most is a tiéd lehetett!”
Mikor már eltakarta alakomat az éjszaka sötétje, de a fák közül még jól lehetett látni a fogadó fényeit, megfordultam.
Tekintetem vörös fénnyel izzott fel a sötétben, majd egy mozdulatomra denevérek hada tört elő a fák közül és a nyitott ablakokon és az ajtón keresztül beözönlöttek a kocsmába.
A vendégek sivítva, hadonászva, kardjukkal csapkodva rohantak ki a kocsma előtti térre, miközben a varázslók megpróbálták mágiahálóba vonni az elszabadult állatokat.
- Lehet velem szórakozni... csak nem érdemes... - vontam meg a vállam a fák között elégedetten, hogy aztán magára hagyjam az uralmam alól szabadult denevéreket és a velük hadakozókat.
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.61
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
34. hozzászólás - 2010.05.28. 19:55:25
A mágustoronyban már aludni tértek a lakók, mire visszaértem. Igyekeztem hangtalanul felsietni a könyvtárba és a történelmi feljegyzések között keresgéltem.
Most jöttem csak rá, hogy ígéretem, hogy megszerzem a Halál Lehelletét, mennyire merész volt, tekintve, hogy fogalmam sem volt róla, hogy hogyan is kezdjek hozzá.
- Azt hittem megint végleg leléptél! - jelent meg Lia nagyot ásítva egy gyertyát szorongatva.
- Még nem – válaszoltam sietősen.
- És elmész?
- El.
- Nem is jössz vissza?
- Nem tudom, Lia! - kaptam fel a fejem bosszúsan.
A fehérhajú lány ijedt tekintettel nézett rám.
- Megváltoztál... nagyon... - suttogta.
- Előfordul.
- Van hús a konyhában, ha éhes lennél – lépett hátra az ajtóból a lány és magamra hagyott.
Nem válaszoltam neki, lázasan kerestem az iratot, amit a császárról és a császári főmágusról jegyeztek fel az elődeink.
Hajnalodott már, mire tengernyi jegyzetet átolvasva némi használható információhoz jutottam.
- Egész éjjel fent voltál? - nézett be gyűrött arccal Incubus.
- Már felkelt a nap? - néztem körül kissé zavartan.
- Órák óta – nevetett Incu.
- Nem vettem észre...
- Azt látom... - közelebb lépett és a hatalmas asztalok kiteregetett kódexek, könyvek és pergamenek közé túrt. - Menni készülsz valahová? - nézett rám aztán.
- Dolgom van.
- Veled megyünk – jelentette ki.
- Nem!
- Nem?
- Egyedül megyek!
- A császári főmágushoz? - emelte fel az egyik tekercset felém fordítva.
Felnéztem a kódexből, amit éppen olvastam:
- Hozzá.
- Értem – sóhajtott egy nagyot Incubus.
- Remek – fordultam vissza a könyv olvasásához.
- Biztos, hogy nem kell segítség?
„Hagyjál már békén!!!” - üvöltötte egy hang a fejemben. Kissé ingerülten felnéztem:
- Incu! Egyedül megyek, van elég erőm, hogy végre ne szoruljak rá mások segítségére! - emeltem fel kesztyűs tenyerem és megmozgattam az ujjaimat.
- Hogy is felejthettem el... - nyögte Incu. Tekintetéből némi szomorúság áradt.
„Mit szánakozik ez rajtam?!” - hördült fel ismét a hang belül.

Jó ideje úton voltam már. Meleg déli szél fújt, a napkorong lassan átcsúszott már az estébe a délutánból. Magam mögött hagytam városokat, falvakat... két teljes napja egy lélekkel sem találkoztam ezen a kietlen vándorúton. Biztosan éreztem, hogy jó helyen járok, azonban a kezemben szorongatott térképdarabbal sehogy sem boldogultam.
- Itt kell lennie! - néztem körbe immáron századszorra.
A könyvből kitépett lap szerint egy hatalmas hegy lábánál kellett volna állnom, de egy kisebb halom sem volt előttem, nemhogy hegy.
- Átok sújtsa az összes történészt és feljegyzésgyártót! - dörmögtem bosszúsan.
Kiszemeltem egy kiálló vörös szikladarabot, amely mögött hatalmas szétterülő koronájú fa vetett árnyékot.
Bosszús voltam. Talán a bosszús nem a legkifejezőbb, találóbb, hogy a csendes őrjöngés határán voltam.
- Mi olyan nagy dolog egy császári főmágusban, könyörgöm? - csaptam a tarisznyám a földhöz, majd elővettem belőle egy darabka szárított húst és kenyeret. - Idejövök, elveszem a kártyát, visszamegyek és kész... ennyi... de nem! Mindig kell lennie valami átkozott csavarnak! Hócipőm tele van a csavarokkal!!!
- Khö...khö... felettébb mérgesnek tűnik, kisasszony... - jelent meg az útkanyarulatban, a fák takarásában egy öreg galetki.
- Nem csak annak tűnök...
- A zsörtölődés nem visz előrébb...
- Viszont segít kiengedni a gőzt...
- Ej-ej... ideges és sietős fiatalok... - telepedett mellém egy sima kőre az öreg.
Úgy tűnt, mintha minden lélegzetvétele az utolsó lenne számára, levegőért küzdő tüdeje szörcsögő-krákogó hangot adott ki magából.
- Okom van a sietségre – nyújtottam az öreg felé némi húst és kenyeret.
- Mind ezt mondják... - sípolta válaszul, miközben nagy élvezettel elfogyasztotta az szegényes ételt.
- A nevem, Khetty, Napkapuból jöttem.
- Valóban? - vonta fel a szemöldökét az öreg, kis ideig hitetlenül bámult rám, majd folytatta: - A nevem Orowo Rasa.
- Örvendek – bólintottam, majd visszafordultam az előttem elterülő mocsaras vidék felé.
A gyalogút jó nagy kerülővel vezetett el mellette, és mégis... a mocsár helyén egy hegynek kellett volna lennie... vagy legalábbis valami dombnak...
- Látom megbabonázott a táj – mosolygott az öreg.
- Dehogy babonázott meg... csak nincs itt, amit keresek...
- Mit keresel?
- Egy kobudera kolostort... ami hegy, de minimum egy domb tetején áll... - sóhajtottam bosszúsan.
- És minek az neked?
- Tanulni – füllentettem.
- Kobuderák már nem élnek vagy ezer éve... a felszínen még régebben kihaltak...
- Nekem elég az épületük is...
- Az új nemzedék nem akar kolostorokban tanulni már jó ideje... - révedt el Orowo. - Sőt! Egyáltalán nem akarnak tanulni... - az öreg hangja bosszúságot tükrözött.
Feltápászkodott a szikláról, ahol megpihent és útnak indult. Néhány lépés után megállt és visszafordult.
- Mit akarsz te a kolostorban? - mért végig gyanakodva.
- Ghalla nagy veszélyben van tiszteletre méltó öreg! Mindent meg kell tennem, hogy segítsem annak a maroknyi elszánt harcosnak és mágusnak az elkeseredett és szinte reménytelen harcát, akik szembeszállnak az elképzelhetetlen veszéllyel!
- Szép – bólintott Orowo. - Na és mi az a veszély?
- A Káosz rettegett nagyura meg akarja nyitni börtöne ajtaját, előkészített már szinte mindent, hogy a holdak együttállásának éjjelén kitörjön rabságából. Nem engedhetjük, hogy Rhatt és Bufa nélkül Chara-din a világra szabaduljon és felégesse otthonainkat vagy elpusztítsa szeretteinket!
Az öreg felköhögött, majd miután levegőhöz jutott, bizalmatlanul méregetni kezdett.
- Gyorsan változol – összegezte meglátásait.
Nem feleltem. Nagyot sóhajtottam és útnak induláshoz szedelődzködtem. Bíztam benne, hogy Raia szent jósága némileg meggyőzi az öreget, hogy elárulja, amit szemmel láthatóan titkol, de nem így volt. Kissé megborzongtam, ahogy a tömény jóság ereje elhagyta a testemet.
- Ne keress olyat hiába, ami sosem lehet a tiéd! - az öreg szavaira megfordultam, de már nem láttam senkit az úton.
Mintha a fáradt öregember sosem létezett volna, még a lábnyomát sem találtam az út porában.
- Mi az ördög? - néztem összehúzott szemmel előre, de a mocsár kigőzölgő páráját láttam csak.
Szél kerekedett mögülem. Jól ismertem már az illatot, amit hordozott, egy vortex közelgett.
Dühösen a sziklára csaptam. Ezzel persze csak annyit értem el, hogy felszakadt a bőr a kezemen és vékony csíkban vér szivárgott belőle.
Nem érdekelt a vortex, elvégre bírtam az istenek hatalmát. Az öreg nem tűnhetett el csak úgy, mintha a föld nyelte volna el. Biztos voltam benne, hogy jó helyen járok és mégis csak egy mocsár terült el előttem. Az öreg is pont itt tűnt el... nem lehetett véletlen.
Behunytam a szemem, és mélyet lélegezve igyekeztem megnyugodni. Dornodont hívtam segítségül.
Mikor ismét kinyitottam a szemem széttártam a két karom:
- Hatalom ura, jöjj a lángokkal! Mutasd meg nekem, mit e nyomorult lélek elrejt a világ elől! - kiáltottam előre.
Az út szélén vöröslő lángnyelvek csaptak fel, fehér füstöt eresztve a magasba, megmutatva a valóságot. A mocsár gőze helyett, a hegyvonulat nyúlványát!
- Átkozott főmágus! - mosolyogtam gúnyosan. - Átverhetsz mindenkit, de engem nem!
A meredek sziklák között, keskeny járat nyílt csak. A járatot mindkét oldalról őrépületek figyelték. A megcsillanó fényből biztos voltam, hogy őrség is figyel a falak közül.
A szél egyre erősödött mögöttem, faágakat, leveleket, kisebb köveket repített el mellettem... hirtelen ismerős illatot éreztem.
- Te itt? - fordultam hátra meglepetten, pont időben ahhoz, hogy lássam a kavargó vortex félelmet keltő felhőit.
- Hát hol máshol lehetnék? - hallottam a régi ismerős vidáman csengő hangját.
- Peps?
- Miért ismersz mást, aki segítene neked ilyen formában? - nevetett fel szívből jövően.
Hangjára elfoszlottak a felhők és az ismerős tisztáson találtam magam. Dornodon erejét még jelezte a vöröslő kristály, de mintha nem lett volna hatalma ezen a helyen.
Az ismerős, régen látott faház tornácán Peps ücsörgött békésen egy hintaszékben billegve.
Mikor legutóbb láttam összetört világának képeit szedegette-rendezgette azután, hogy Dalen teljesen értelmetlenül összezúzta.
- Látom jól vagy – mosolyogtam őszintén.
- Már egy ideje – bólintott Peps és kinyújtott kezével a tornácra invitált a virágok közül.
Miközben fölfelé lépdeltem a lépcsőkön, egy asszony lépett ki az ajtón. Még sosem láttam ilyen boldogságtól ragyogó asszonyt, Peps feleségét.
Mikor felértem a tornácra, Peps elégedetten kinyújtotta a lábait:
- És akkor lássuk a főhelyről, hogy mi történik?
Ahogy visszanéztem, úgy tűnt, mintha lebegnénk, mintha csak enyhe szél fújna minket előre. Miközben a táj előttünk csak nyögött az áthaladó votex szelétől. Láttam, ahogy alacsony, vágott szemű harcosok húzódnak fedezékbe a szoroson áthaladó szélvihar elől.
- Miért segítesz nekem? - néztem Pepsre, aki épp mézsöréből kortyolt egyet.
- Sejtheted, hogy nem önzetlenül – vigyorgott a varázsló.
- Igen, sejtem... pont ezért kérdezem...
- Nos, jártam a jövőben... láttam sok mindent... leginkább azt, hogy amire készülsz az helyes lépés...
- Óóóóó, tudod, hogy mire készülök?
Peps csendben bólintott csak válaszul.
- És mi van, ha mégsem jól sül el? - szorítottam meg a korlátot.
- Azt hiszem, ha nem tetted volna fel a kérdést, simán kihajítottalak volna a vortexből! - állt fel a mágus szélesen vigyorogva.
- Miért? - néztem rá meglepetten.
- Szerinted melyik isten bizonytalanodik el abban, hogy amit csinál, az helyes-e vagy sem? - könyökölt mellém Peps és átnyújtotta a sörét, mire fintorogva megráztam a fejem.
- Ezen a helyen nincs hatalma az isteneknek, hogy csináltad?
- Nem árulhatok el minden titkot – vigyorgott továbbra is Peps.
- De legalább jó kedved van! - néztem körül a kis világon, amit megteremtett magának.
Peps nem felelt erre, csak az áttetsző felhőkön keresztül a kanyont nézte, amelyen átvágtunk. Néhány perc múlva a szűk járat kiszélesedett. Zöld mező terült el előttünk, a mező jobb oldalán kis tó vizéről fehér hattyúk rebbentek fel, ahogy a vortex szélvihara megállt a járat végében.
A velünk szemben lévő sziklafalon egy ezeréves kobudera kolostor falai álltak. A sziklafal oldalához rögzítve homokkőkockából épített átjárók, folyosók, erkélyek mutatták csak, hogy a kövek mögött hol húzódik a kolostor maga.
- Ezt kerested, nem? - hörpintette fel Peps az utolsó korty sörét is.
- De igen! - bólintottam némi gyomorgörccsel.
- Hát akkor üdvözöllek a rejtett kolostorban – intett előre Peps.
Lassan indultam el a lépcsőkön lefelé.
- Cserébe annyit kérek, hogyha ennek az egésznek vége... ölj meg!
- Mivaaaan? - torpantam meg és fordultam sarkon azonnal.
- Szép ez az illúzió, de Dalen óta nem élvezem igazán. Rettegek, hogy mikor töri össze valaki megint. De nem akarok a feleségem nélkül élni sem tovább...
Láttam Peps szemében a fájdalmat, láttam az utolsó remény szikráját.
- Ha többiek jól végzik a dolgukat...
- Szerintem emiatt ne aggódj! Időben megállítanak!
- Honnan vagy ilyen biztos ebben?
- Láttam... És most add a szavad! Ígérd meg, hogy elpusztítod ezt a vortexet, ha meglesz hozzá a hatalmad!
Fájó szívvel, lassan bólintottam a mágus kérésére válaszul: - Ígérem!
A következő pillanatban eltűnt a kis tisztás szilárd talaja a talpam alól. Lebegtem, majd lassan földet értem a kanyon szélénél.
Felizzott tenyeremben vörösen a kristály, dühödten, mintha Dornodon nem viselte volna túl jól, hogy valaki akarata ellenére korlátozta.
- Itt vagyok hát mégis! - mosolyogtam gúnyosan tekintetemmel az öreg főmágust keresve, aki olyan ügyesen elrejtette ezt a helyet a világ elől, majd a kolostor felé indultam.
A hozzászólást Khetty módosította 2010.05.28. 20:07:21-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.67
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
35. hozzászólás - 2010.06.18. 21:36:05
- Hatásos belépő, kedvesem! De az őröket nem kellett volna halálra rémíteni... - sétált le a kolostor lépcsőjén Orowo Rasa, az öreg, akivel az út szélén ülve beszélgettem.
- Hatékonyság törekszem, nem a hatásosságra – vontam vállat.
- És miért törtél rám, felfedve gondosan őrzött titkomat? - állt meg a lépcsősor közepén Orowo.
Halk, rekedtes hangja mit sem változott, nehezen vette a levegőt megfáradt tüdejébe.
- Beengedhettél volna, akkor nem jövök a barátommal – fordultam a bejáratnál kavargó vortex felé.
- Barátod? Egy vortex? - vonta fel a szemöldökét a főmágus. - Éreztem mikor beszélgettünk, hogy valami nincs rendben veled. Nagyobb hatalom birtokában vagy, mint sejtenéd.
- Ez esetben, gondolom minden gond nélkül megkaphatom a Halál Leheletét!
A főmágus néhány percig tágra meredt szemekkel bámult rám. Átfutott az arcán, a lelkén minden érzés, mintha az életét kértem volna tőle, amiért még itt a halál küszöbén is foggal-körömmel ragaszkodott.
- Nem tudod, hogy mit kérsz... - hörögte végül.
- De igen. Pontosan tudom! Ugyanannyira tisztában vagyok vele, hogy a kártyát elviszem, mint te! A kérdés az, hogy odaadod-e harc nélkül? - billentettem oldalra a fejem, a kristály barnán felfénylett.
Tudtam a válaszát. Már akkor tudtam, mikor Peps behozott a kis térre. Mégis... jóleső érzés áradt szét a sejtjeimben arra a gondolatra, hogy próbát tehetek az isteni erővel, amelyet birtoklok.
Nem egyszerű galetkikkel harcolok, tanoncokkal, vagy szerencsétlen próbálkozókkal, szánalmas jóakarókkal, akik megmenteni igyekeznek a világot... nem... ezúttal egy hatalmas mágus állt velem szemben, akinek hajlott kora csak megtévesztette az óvatlan utazót, de nem engem.
- Te is tudod, hogy nem adhatom oda a Kártyát! - rázta meg a fejét Orowo.
- Ó, dehogynem! - sóhajtottam, miközben legyintettem egyet.
Mozdulatomra megremegett a föld. A zöldellő fűcsomók dudorodni kezdtek, a kéklő tó vize magas hullámokat vert, ahogy kiszorult a víz és kicsorgott a járaton keresztül.
Orowo felfelé hátrált a lépcsőn és az egyre magasló dudurokat nézte. A kobuderák harcra készen gyülekeztek körülöttünk.
- Nem viheted el – suttogta az öreg az emelvényről.
- Dehogynem – bólintottam, mire a dudorok egy utolsó lüktetéssel szétrobbantak.
Fűcsomók és agyagdarabok röpködtek szerteszét, néhány kobuderát fejbe vágott néhány kődarab.
Kezdtem élvezni a helyzetet. Még sosem volt ilyen könnyű dolgom, még sosem éreztem ennyire biztosnak magam abban, hogy nyerni fogok, még sosem láttam ennyire sebezhetőnek és könnyen legyőzhetőnek az ellenséget.
Egy földkolosszus emelkedett ki a mélyből. Végtagjaiból gyökerek lógtak, fekete teste szinte betöltötte az egész mélyedést, hátán fatörzsek sorakoztak, a lombkoronák minden mozdulatára megrezdültek.
- Lenyűgöző... - suttogta az öreg meglepetten.
A kolosszus megragadta az egyik fát ami a karján volt, széles ívben meglendítette, mire tíz kobudera harcos repült neki a sziklafalnak.
- Ne gyilkold a harcosaimat feleslegesen! – emelte fel a kezét a főmágus. Erre szinte a semmiből szakadó eső hullott a magasból. Olyan erővel zuhogott a kolosszus fölött, hogy néhány perc alatt sárrá mosta a félelmetes kolosszusomat, ami elszivárgott a rögök között, mintha sosem létezett volna.
- Add ide a kártyát! – amúgy sem kérni jöttem, hanem elvenni, ezúttal a hangom ereje és mélysége nem hagyott kétséget efelől.
Orowo nem válaszolt. A lépcsősor tetején húzókorlátra támaszkodott és körbenézett a sziklamélyedésen. A kis tó vize kiömlött, mocsárrá változtatva a közvetlen környékét, a kolosszus nyomán a zöld pázsitot sár borította mindenütt, kifacsarodott holttestek feküdtek szerteszét.
A bejáratnál pedig egy vortex várta az események végkifejletét.
Amíg a főmágus szemrevételezte eddigi életének maradványát, felsétáltam a lépcsőn. Ahogy közeledtem Orowóhoz, úgy szűkült a kobudera harcosok köre a lépcsősor körül. A főmágus egészen törékenynek tűnt, ahogy felnézett rám. Ősz haja, aszott bőre, szörcsörgő tüdeje mind azt mutatta, hogy már nem sok van neki hátra az életből. Kinyújtottam a tenyerem és vártam. Orowo visszafordította a fejét.
- Nem tudod, hogy mit kérsz – mondta végül. – Évtizedek óta tanulmányozom, de még én sem jutottam megoldásra. Istenek hatalmát rejti ez a kártyalap… még az én erőm is kevés volt ahhoz, hogy feltörjem, hogy az uralmam alá hajtsam… hát még a tiéd…
- Majd megbirkózom valahogy a feladattal – feleltem kissé türelmetlenül.
- Különösen vibrál körülötted a levegő – nézett fel rám ismét Orowo. – Érzem Fairlight erejét benned, de érzek valami mást is… valami megfoghatatlan… valami zavaró…
Kezdett nagyon untatni Orowo szónoklata. Mintha ezt megérezte volna a főmágus is. Vizenyős kék tekintete hirtelen keménnyé vált, sötétkékké, haragossá. Arcán a vonások megkeményedtek, a levegőt nem szörcsögve vette.
- Vedd hát el, ha tudod!! – suttogta olyan erővel, hogy magam is meglepődtem rajta.
Hangjára szélvihar tölcsére jelent meg a semmiből, ami Peps vortexe felé tartott, eközben nem figyeltem, hogy a mágus elengedte a korlátot. Varázsigét mormolt magában, ujjaiból zölden világító manaháló röppent elő.
Védekezőn felemeltem a kezem, de ez csak arra volt elég, hogy a ragacsos, zöld masszaszerű háló ne közvetlenül az arcomba csapódjon. Az lökés erejétől végigcsúsztam a terasz kövezetén, egészen a sziklába vájt bejáratig.
Meglepett Orowo támadása. Nem számítottam rá, hogy ebben a haldokló testben ekkora mágikus erő lakozik.
Zöldre váltott a kristályom, ahogy feltápászkodtam a kövezetről, a mozdulataimra szétfoszlott a háló, csak a ruhámon és a bőrömön maradt ragacsos csíkokban nyoma.
Miközben Orowo rám figyelt, nem vette észre az égnek törő indákat, amelyek a mellvéden átnyúlva a lábai mellett tekeregtek. Mire ellépett volna, késő volt. Az indák szorosra fonódtak Orowo lába körül és felrántották a magasba. Az öreg fehér tunikája a nyakába csúszott, fehér lenvászon nadrágja lobogott, ahogy az inda megrángatta a testét, haja hullámként követte a mozgását. Rekedt kiáltására a kobuderák egyszerre mozdultak az indás zöld növény felé, hogy fegyvereikkel kivágjákt, de minden csapásra savas folyadék tört elő, amely szétmarta a támadó testét.
Orowo intésére és a zöld növényem indái és levelei mozdulatlanná kövesedtek, ami néhány kobudera támadás hatására darabjaira tört. A főmágus nem zuhant alá a magasból, mikor milliónyi darabra robbant a kőnövény, lebegve a talpára fordult és néhány pillanatig nem mozdult. Varázsolt. A hátam mögüli sötétből förtelmes bűzt hozott elő a légáramlat, a szörcsögő hangra sarkon fordultam és kardomat védekezésképp magam elé emeltem.
A terasz megingott alattam, a díszesen megmunkált korlát összetört darabjai a mélybe hullottak.
Orowo a levegőben lebegve törökülésbe húzta a lábát és békésen nyugtatta a térdén a kezét. A kobuderák összeszokott csapatként menekültek hátrébb.
„Remek” – húztam el a számat, mikor a föl rezgéseitől a lépcsősor kidőlt a terasz mellől.
- Na, akkor gyere csak! – húztam össze a szemem, miközben vörösre váltott a kristály a tenyeremen.
Olyan erő töltötte el a testem, amelyet korábban soha nem éreztem. Nem a mágia hatalma, nem a tudás vagy a csábítás vonzereje, hanem az izmokban rejlő nyers és féktelen erő.
Meg is feledkeztem a mágikus hatalomról, amellyel talán egy pillanat alatt elsöpörtem volna a felém közeledő lényt. Előhúztam a hátamra szíjazott hüvelyből a kardot, megszorítottam… éreztem, ahogy a sejtjeimben szétárad a győztes csata mámorának különös érzése… pedig még éppcsak megvilágított a napsugár valami zöld tollas lényt, amely éles, sárga csőrével fenyegetően csattogtatott felém.
Oroszlánlábaival puhán lépdelt, mozgása, mint egy macskáé, a hátán hosszú, kék-sárga-zöld tollakkal díszített szárnya nyugodott. Fején lilásbordós kemény taréj meredt az égnek. Sosem láttam mégcsak hasonlót sem korábban.
Meglengettem a kardomat, majd támadóállásba helyezkedtem, válaszul a lény kitárta szárnyait és éleset vijjogott. Hangja olyan erővel taszított hátra, mintha valaki megtaszított volna.
„Hát így állunk!” – gondoltam, majd gúnyosan elhúztam a számat.
Az állat újra kitátotta a csőrét, ezúttal hirtelen mozdulattal előre lépett és felém kapott. Oldalra vetődtem, a karddal hárítva támadását… de mintha pont ezt szerette volna elérni. Csőrét rázárta a pengére, majd kitépte azt a kezemből, hogy egy mozdulattal kettéroppantsa azt.
A padlón fekve különös érzésem támadt… mintha az a lény belelátna a gondolataimba… Felpattantam és futni kezdtem, be a kolostor sziklafala mögé, a félhomályba, vissza ahonnan a lény jött.
Kevés időm volt megcsodálni a kolostor tükörsimára dolgozott falait, a díszes mintákkal szőtt hatalmas falikárpitot, ami a belépő vendéget első látványként magával ragadta vagy a padló finom részletességgel kirakott kőcsempéit. A sima falakra erősített dísznek szolgáló fegyverekhez rohantam és szinte letéptem onnan egyet. Az állat, otthagyva a teraszt, követett a tágas fogadóterembe. Mintha kacagott volna magában, szerencsétlen próbálkozásomon. Ismét támadóállásba álltam és a szörny szemébe néztem.
Ezúttal már biztos voltam benne, hogy Orowo valamilyen különös kreálmányával van dolgom, akit nemcsakhogy megteremtett, de teljesen irányítja is.
Ismét futásnak eredtem, ezúttal a szörny felé. Kardomat kissé oldalra tartottam, hegye a padló felé mutatott.
A madár ismét kiáltáshoz készülődött, itt nem volt azonban akkora helye, hogy kitárhassa a szárnyait, mint az erkélyen. Megzavarta a készülődésben a fogadóterem plafonja, ez a néhány másodperc elég volt arra, hogy mellékerüljek.
Meglendítette a farkát, néhány centivel a testem mellett csattant el bojtos vége, a hangra megremegett a levegő is, mintha egy ostort suhintottak volna meg.
A szárnyát oldalra nyújtotta, így szinte betöltötte a teljes teret, nem tudtam volna elfutni mellette.
Ismét vijjogott egyet. A zárt térben szinte beszakította a dobhártyámat a magas hang, de nem törődtem vele… az utolsó néhány méteren már csúszva értem el, ahová akartam.
A madár idegesen felém kapott a csőrével, de csak egy energiaburkon koppant a támadása. Felrántottam a kardot és olyan erővel toltam a fejem fölé, amilyennel csak tudtam.
Az orosztántest megremegett fölöttem, a zöld tollak szinte egyenként hullámozva váltottak kék és sárga színbe.
Az állat döbbent morgással vergődött felettem, a vércsatornán keresztül halványzöld folyadék folyt végig a markolaton, rá a kezemre. Hamarosan egész kis tócsában feküdtem.
Az állat néhány pillanatig dühödten rángatózott, megpróbálta valahogy kitaszítani a testéből a pengét, amely a halál leheletét hordozta.
„A Halál Lehelete” – gondoltam ironikusan. „Ezért vagyok itt, nemdebár!” – majd erre a gondolatra, ha lehet még mélyebbre toltam a pengét, ezzel véget vetve ennek a gyönyörű és csodás állat életének.
A rám zuhanó súlyra nem voltam felkészülve. A védőpajzs tartotta távol a nehéz testet attól, hogy ne nyomjon agyon. A zöld ragacs kezdett megszilárdulni és így valamiféle nyúlékony ragaccsá válni.
Nem akartam megvárni, hogy milyen, mikor végleg kihűl.
Kimásztam az állat alól és kissé ziláltan, de győztesen visszabotorkáltam az erkélyre, mikor a vállam fölött visszapillantottam a terembe, nem láttam semmit. Az állat teste, mintha elpárolgott volna, mintha csak illúzió lett volna… A kezemre néztem, a zöld ragacs még mindig rajta volt.
Felnéztem a főmágusra, Orowo még mindig a levegőben törökült.
- Furcsa vagy…
- Nem először hallom ezt… - lihegtem. – És most akkor lesz szíves a kártyát! – csettintettem türelmetlenül.
- Nem! – felelte a főmágus.
Nyoma sem volt a krákogásnak, a köhögésnek, hangja olyan tisztán és erősen csengett, mint egy fiatal harcosé.
- Ne akarj velem harcolni! – húztam össze a szemem.
- Miféle mágus az, aki a kardjához nyúl a mágia helyett? – felelte pökhendien Orowo. – Te engem nem tudsz legyőzni! – jelentette ki végül.
- Szép dolog, ha valaki tisztában van a tudásával… - sóhajtottam nagyot.
Az adrenalin, ami még mindig tombolt a véremben, nem hagyta, hogy ne fogadjam el a főmágus kihívását.
A sziklafalak megremegtek, kisebb-nagyobb kődarabok gurultak le a magasból, kavicsok mállottak az erkélyből.
A földön sorfalat álló kobuderákra néztem, akik rettenthetetlen védelmezőként meredtek rám.
- Szállj ki az agyamból! – kiáltottam hirtelen, tenyeremben rózsaszínűre váltott a kő, kinyújtott kezemből pedig széllökések indultak meg Orowo felé.
Az alig látható légmozgások körülvették a főmágust és kibillentették az egyensúlyából.
- Nem kell a közeledbe kerülnöm, hogy összetörjelek! – zártam kissé össze a nyitott tenyeremet. Ezzel szorosabbra húztam a légkört az öreg körül.
- Ki vagy te?? – hörögte a főmágus alig hallható hangon levegőért kűzdve.
- A Kártyát! – parancsoltam ellentmondást nem tűrő hangon. Kezdett untatni már ez a makacsság.
- Nem adhatom! – rázta meg a fejét Orowo, mire elforgattam a kezem, a főmágus ismét fejjel lefelé függött, vöröslőn torzuló arcán a halál árnyéka suhant át.
- Leah biztos nagy örömmel lát majd… - eszembe jutott a mindig egykedvű, sótlan, humortalan halálisten. Megpróbáltam elképzelni, hogy milyen az, amikor Leah örül, de csak torz, erőltetett vigyorok jutottak eszembe.
A magasból fekete, éles karmok csaptak le. Nem láttam a támadót, nem láttam, hogy honnan jött és hogy hová tűnt. A karmok nyomán vöröslő sebhelyekből vér serkent. Visszarántottam kinyújtott karomat, mire Orowo levegőhöz jutott és olyan messzire lebegett, ami szerinte már biztonságos távolság volt.
- Újabb trükk? – szűrtem a fogam között bosszúsan.
Hátrébb léptem kissé, a bejárat felé húzódva, hogy ne nyújtsak olyan tökéletes célpontot. Körbekémleltem a levegőben, de nem láttam semmit. Furcsa lüktetés töltötte be a légteret, mégsem láttam sehol a támadót, aki Orowo védelmére sietett.
Sejtésem szerint valamelyik kiszögellés mögött bújt meg, vagy egy sziklafal repedésében.
Ismét zöldre váltottam a kristályt, felhők gyülekeztek az égen, egyre sötétebb felhők. Éreztem, ahogy haragom is szinte kézzelfoghatóvá válik a készülő sötétséggel.
„Hát gyere!” – húztam össze a szemem, ahogy a szinte éjjeli sötétség belepte a völgyet.
Egy árny ekkor megmozdult, elrúgta magát a sziklafaltól és zuhanórepülésben olyan ívet írt le, amely nem hagyott kétséget afelől, hogy ezúttal teljes testével nekem akar támadni.
Láttam a lény csonka denevérszerű szárnyait, éles karmait a lábán, kezében kétélű bárdot szorongatott. Nem gargoyle volt, akit az éjszaka kelt életre, de valami ahhoz hasonló lehetett. Az oroszlánszerű madárral ellentétben ez azonban nagyon is élt, nemcsak illúzió volt.
Az utolsó pillanatban vetődtem hasra, elszámítottam magam a lény gyorsaságát illetően. Halomnyi hegyes, apró kavicsba tenyereltem, a bárd pengéje végigszántott a hátamon, szétszakítva a ruhám egy részét. Ismét vér bugyogott fel a bőröm alól.
Csak szárnysuhogást hallottam, a levegő surlódását. Hangtalan gyilkológéppel volt dolgom.
- Ne mozdulj! – mélyről jövő hang utasított erre.
Nyakamon az acélpenge hideg érintését éreztem.
„Hogy került ez ide?” – kérdeztem magamtól döbbenten.
A felhők tisztulni kezdtek, az éjfekete harcos alakja így már felsejlett előttem. Meg akartam fordulni, de a penge maradásra késztetett.
- Sokan képzelték már azt, hogy legyőzhetnek engem! – hallottam Orowo hangját egészen közelről. Úgy sejtettem, az erkély előtt lebeghet. – Kétségtelen, hogy előtted csak egy valaki jutott el odáig, hogy Myanrát kelljen előhívnom.
- Megtisztelő…
- De sajnos, nem engedhetem meg, hogy akár egy valaki is hatalmasabb mágussá fejlődjön, mint én! Még nem jött el az a nap, hogy elhagyjam Ghallát!
Nagyot sóhajtottam.
- Szerintem épp most jött el az a nap! – kinyújtottam a kezem magam mellett, ujjaimból láthatatlan pókhálók indultak útnak.
- Ugyan! – legyintett Orowo. – Legyőztelek!
A mozdulatra Myanra felemelte a bárdot, hogy lefejezzen, nekem ennyi elég volt, hogy megforduljak. Az útnak indított pókhálókat megrántottam, mintha abba kapaszkodnék, mire a denevérszárnyú harcos egy gubóba került.
Halálsikolyára a hideg futkosott a hátamon, a gubóból vér csöpögése jelezte, hogy több támadás nem fog érni részéről.
Orowo döbbent bénasággal meredt rám. Jól tudta, hogy őt is körülvontam egy ugyanilyen hálóval és az élete csak egyetlen mozdulatomtól függ.
Szinte képtelennek tűnt arra, hogy felfogja: legyőzetett és a sorsa csak azon múlik, hogy átadja-e a kártyát, amiért jöttem.
- Mágikus szobába rejtettem, hogy ne vihesse el, illetéktelen személy! – dadogta félelemmel teli hangon az öreg.
- Hol van?
- Fent, az emeleti varázslószobában, ahol a csillagvizsgáló van...
Amíg beszélt feltápászkodtam a kavicsok közül. Lesöpörtem a ruhámról néhány darabot.
- Megspórolhattál volna egy csomó fáradtságot, ha ezzel kezded! – néztem rá a főmágusra.
Nehezen lélegzett, szörcsögte a levegőt.
- Nekem még dolgom van! – nézett rám kétségbeesetten.
- Nem, neked már rég nincs dolgod ezen a világon! – hajtottam oldalra a fejem és összezártam az ujjaimat.
A gubó fehér fonalakkal láthatóvá vált és elnyelte a főmágust.
Elégedetten mosolyogva néztem körül a romos kerten, a rettegő kobuderákon.
- Csillagvizsgáló… persze… - legyintettem a főmágus szavaira.
Mozdulatomra kis rés nyílt a terasz alatt a földben, egy lépcsősort rejtve, amely a föld mélyére vezetett.
Gondolkodás nélkül lesiettem, egy sziklaoszlopokkal megtámasztott kis szentélyszerű terembe értem. A magasból gyökerek lógtak, amelyeken apró fénylő gömböcskékből áradt a fény.
Egy kerek márványasztal fölött pedig ott lebegett Halál Lehelete. A kártyalap, amelyért oly sokat fáradtam.
Nem védte különösebb varázslat, legalábbis semmi olyasmi, amit ne tudtam volna eltüntetni néhány pillanat alatt. Két ujjam közé fogtam a lapot, majd megforgattam:
- Mitől olyan különleges ez a papírdarab? – néztem meglepetten, aztán kifelé indultam.
Mire a felszínre értem a kobuderáknak már nyoma sem volt.
Vagy azért tűntek el, mert féltek, vagy azért, mert már nem volt kit védelmezni. Az erkély közelében ott függött a két vérrel vörösre festett gubó.
Elégedetten mozgattam meg az ujjaimat, a kristály a tenyeremben színesen örvénylett.
Peps vortexéhez siettem: - Vigyél haza… kérlek!
- Parancs, Hatalmasságod! – bólintott Peps.
Meglepetten néztem rá, kis gúnyt éreztem a hangjában, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy foglalkozzak ezzel.
A hozzászólást Khetty módosította 2010.06.18. 21:53:48-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.67
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
36. hozzászólás - 2010.06.21. 19:14:56
Peps nem vitt el hazáig, jó darabon gyalogolnom kellett. Mikor elhaladtam a Kubla fogadója mellett, hangos mulatozás, jókedvű beszélgetés zajának hangjai szűrődtek ki. A fogadó előtt hátasállatok várták a gazdáikat. Ahogy elhaladtam mellettük idegesen horkantak fel, toporogni kezdtek, fejüket kapkodták. Pont úgy viselkedtek, mint a vadászatokon azok az állatok, akinek az energiáiból éltünk.
Ahogy közeledtem a fehér mágustoronyhoz egyre nagyobb gombócot éreztem a gyomromban. Valahogy másnak tűnt az épület. Mikor a fehér hold fényében megláttam a torony falait, különös csillogás tűnt fel, amelyet korábban nem vettem észre. A falakból áradt, de egyáltalán nem úgy tűnt, mintha most csináltak volna valamit a lakók… inkább csak eddig nem vettem észre ezt.
Megsimogattam a zsebembe rejtett kártyalapot. Eszembe jutott az utolsó kép, amely a sziklába vájt kolostorból megmaradt az emlékezetemben: felszaggatott fűcsomók, elárasztott termőföld, partra vetett, vergődő halak, szétszórt kobuderák kicsavarodott holttestei és a két gubó, amelyek az erkély fölé lógatva horrorisztikus látványt nyújtottak. A fehér gubókból csöpögő vér elfolyt a feltört kövezeten.
„És ezt tényleg én csináltam?” – borzadtam el a gondolatra. Az utolsó bokor takarásában meg kellett állnom néhány pillanatra, mielőtt a tornyot körülvevő megtisztított térre léptem volna.
Hiába éreztem a tenger tiszta, sós levegőjét, úgy éreztem, hogy megfulladok.
Az ikertoronyra néztem, Napkapu sötét mására és hirtelen vágyat éreztem, hogy oda térjek haza. Ahol nem kell szégyenkeznem azért, amit tettem, ahol nem fognak elítélni azért, mert megszereztem, amit akartam.
Lassan úrrá lettem a rám törő rosszulléten, ismét természetesen lélegeztem, bár a gyomorgörcs és a nyomás a mellkasomban nem múlt el.
„Még dolgom van itt!” – néztem előre leszegett fejjel és kiléptem a bokor mögül.
- Khetty! – közeledett felém Danka lelkesen. Hórihorgas termete mellett egészen kicsinek tűntem, jó ha az ifjú mágus válláig értem. – Merre jártál? Jó régen útnak indultál! Ha sietsz még van vacsora! Lia igazán kitett ma magáért… - kacsintott, ahogy egészen közel ért hozzám.
- Az jó, egészen éhes vagyok – feleltem.
Danka hirtelen megingott, ösztönösen kinyújtotta a kezét, hogy megkapaszkodjon bennem, majd térdre rogyott.
- Mi baj van? – néztem rá összevont szemöldökkel.
- Nem… nem tudom… - kapkodott levegőért az ifjú tudós. – Úgy érzem, elszáll az erőm…
- Szólok Liának! – indultam előre a torony felé.
Nem akartam elhinni, hogy jól érzem, de azzal egyidőben, ahogy Danka térdre esett, mintha átszállt volna az ereje belém. Mintha én szívtam volna el az erejét.
Mikor a fehér hajú mágusnővel és a torony fél lakosságával visszatértünk, Danka még mindig a földön térdelt.
- Mi baj van? – kérdezgették egymás után.
- Nem tudom… - nyögte Danka. – Az előbb egy kicsit jobb volt, de most… most megint úgy érzem, hogy összeszorul a tüdőm! – támaszkodott a kezére, majd lassan elfeküdt a gyér fűcsomókon. – Mintha… mintha valami elszívná az erőmet…
„A Halál Lehelete!” – villant be. Tágra nyílt szemmel meredtem Dankára, majd a többiekre. Óvatosan hátrálni kezdtem, igyekeztem nem túl feltűnően a csoportosulás mögé kerülni.
- Vigyük fel a szobájába! – rendelkezett Diabolo.
- Csinálok gyógyteát! – indult meg Lia is.
- Körbenézek addig az erdőben! – húzta össze a szemét Hidra és Fekete sárkány kíséretében a fák közé indult, hátha megtalálják a támadót.
Figyeltem Dankát, miközben hátráltam, úgy tűnt minél messzebbre kerülök tőle, annál inkább visszanyeri arcszínét és mintha könnyebben lélegzett volna.
Mikor elhaladtak mellettem, néhány pillanatra megint kapkodva szedte a levegőt.
A toronylakók sürgölődve vonultak be az épületbe. Mindannyian aggódtak a fiatal tudósjelöltért.
„Nem mehetek így közéjük!” – gondoltam. „Akárhogyis, de megölni nem akarom őket…”
Úgy ítéltem meg, hogy Fairlight erejére van szükségem. Kisétáltam a szirt széléhez, ahol néhány fa és bokor elég takarást nyújtott.
Előhúztam a zsebemből a kártyalapot. A figurák fekete csillámlással mozdultak a holdak fényében.
Őszintén szólva fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálok… csak tartottam a kártyalapot és arra koncentráltam, hogy ne működjön... vagy legalábbis csökkentett intenzitással tevékenykedjen a környezetemben.
- Jól vagy? – jelent meg Incubus hirtelen. Olyan hangtalanul és nesztelenül osont mögém, hogy megijesztett.
Tenyerembe simítottam a kártyát, majd gyorsan zsebre vágtam, ahogy megfordultam.
- Jól! – vontam vállat.
- Nagyon megváltoztál… - hullámoztatta meg az ujjait egymással szemben.
Sóhajtottam egyet: - Őszintén szólva, kicsit unom már, hogy mindenki ezzel nyaggat! – indultam el a torony felé bosszúsan.
- Csak aggódunk érted! – követett Incu.
- Ne aggódjatok! – csattantam élesebben, mint szerettem volna. – Jól vagyok! – hirtelen megtorpantam, szembefordultam vele, mélyen belenéztem a szemébe, azt a barátot kerestem, akit két éve megismertem. - És hidd el, még jobban leszek, ha vége lesz ennek az egésznek!
Incubus nem szólt semmit, de tudtam, hogy érti, hogy miről beszélek.
- Nem gondoltam, hogy ez lesz ebből… - felelte végül.
Láttam rajta, hogy szomorú, hogy nehezen fogadja el a változást. Láttam az arcán, ahogy az átsuhanó gondolat ledöbbenti, elborzasztja.
- A legelső galetki vagy, akit a barátommá vált ahelyett, hogy megölni akart volna! Örökké hálás leszek azért, hogy mellettem voltál, hogy segítettél az elmúlt években! Nagyon sokat köszönhetek neked, ezért kérlek fogadd meg, amit most mondok, mert most még tudatában vagyok annak, hogy mire készülök! Nem akarok neked ártani! Sem neked, sem azoknak akiket eddig megismertem és megkedveltem! Tudom, hogy nem fogod hagyni, hogy Chara-din visszatérjen Ghallára és ez így is van jól… de… semmilyen körülmény között ne akard megakadályozni, amit éppen tenni készülök…
- Hogyne akadályoznám meg, ha…
- Incu! Tudom, hogy miről beszélek! Ne akard, hogy én végezzek veled! Én sem akarom ezt...
Szavaimtól Incu láthatóan kissé összerezzent. Ismét csak álltunk a sötétben.
- Mikor úgy döntöttünk, hogy felvesszük a harcot Chara-din ellen, sejtettük, hogy nem lesz könnyű… De most már tudom is, hogy olyan útra indultam, ahová nem jöhetsz velem… ahol nem tudsz megvédeni…
- Ne becsüld le a sötét mágiát – szúrta közbe Incu.
- Tudom, hogy mire vagyok képes… és ez most még elborzaszt, Incu! De érzem, hogy közelít az idő, amikor már Napkapu fehér tornya nem a megnyugvás helye lesz számomra.
Elnéztem a sötétlő ikertorony felé.
- Már most is szívesebben lennék amott!
- Értem – nyögte ki Incubus nehezen.
Ránéztem még egyszer, majd bátorítóan mosolyogni próbáltam:
- Mindig hálás leszek a segítségedért! És kérlek, fogadd meg, amit mondtam…
- A legjobb barátom vagy, Khetty… nem gondolod komolyan, hogy minden küzdelem nélkül hagyni fogom, hogy megölesd magad!
Láttam a makacsságot megvillanni a szemében. Az utolsó leheletig való küzdelem hősies szikráját.
Hirtelen ötlettől vezérelve felemeltem a jobb kezem, a kristály hidegét a koponyájához szorítottam.
Felvillant a kolostor romos képe, a halott harcosok, a vértől csöpögő gubók. Incubus felnyögött a látványra, mikor elengedtem a halántékát döbbenten nézett rám.
- Ne akard így végezni… - ráztam meg a fejem szomorúan.
- Ez nem lehettél te! Te nem tudsz ilyen gonoszságot hidegvérrel végigvinni! – bizonygatta Incubus, bár hangjába jó adag bizonytalanság vegyült.
A nyakamban lógó grifftollakhoz nyúltam, ahogy végigsimítottam rajtuk átfutott rajtam az otthonom hiánya. A békés diplomata életmód, ahol semmi hasonló küldetésbe nem futottam bele soha… ahol az uralkodó tanácsadója voltam, mégis valahogy minden áskálódás, háborúskodás, hatalmi intrika sokkal egyszerűbben és nyugalmasabban zajlott…
Letéptem a láncról egy vörös tollat és átnyújtottam Incubusnak:
- Remélem, az emlékeidben a normálisabb énem képét őrzöd majd meg – próbáltam mosolyogni.
- Így lesz! – bólintott Incubus csendesen.
Nagyon sóhajtottam és mágustorony felé fordultam. A torony ablakaiban lassan kialudtak a fények, ahogy Dankát ellátták és aludni hagyták.
- Van még vacsora! – fordult felém Lia, mikor beléptem a konyhába.
- Köszönöm – léptem mellé és a tűzhelyről valami főzelékfélét mertem a tányéromba, bár egyáltalán nem voltam éhes.
- Van sült hús is.
- Ennyi elég lesz! – igyekeztem a konyha legtávolabbi sarkába húzódni.
Lia elkészítette a gyógyteát, majd nagyot nyújtózott:
- Annyira elfáradtam, hogy megyek aludni! – ásította.
- Rendben.
- Ahogy néztem, a többieket is meglepte az álomkór – vigyorgott széles jókedvvel.
- Pihenjetek csak! – bólintottam.
- Jó éjszakát! – emelte fel a gyógyfüves edényt és elhagyta a konyhát.
A vacsora végeztével kimentem a konyha elé, a szirtre. Az ikertorony egyik ablakában nagyon halványan pislákolt egy gyertya. Éreztem, ahogy Lord Erutol figyel, pedig nem láttam senkit.
Letelepedtem a padra, amelyről régebben gyógyteákat iszogatva szemléltem a hajnali ködös tájat. Nagy sóhajjal meredtem az éjszakába, hallgattam a tenger morajlását. Jó ideig csak ücsörögtem és néztem magam elé. Mikor felálltam, letöröltem a könnyeket az arcomról, csak a holdak állásából sejtettem, hogy órák teltek így.
Végigsimítottam a kártyalapon, a szomorúság helyett elégedettség töltött el, hiszen megszereztem a főmágustól. Legyőztem egy hatalmas varázslót, szabadjára engedtem a tudást, amellyel rendelkeztem, ahelyett, hogy folyton azon dilemmáztam volna, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Némi büszkeséget éreztem, hiszen mindezt én vittem végbe… egy betolakodó kontár, aki mégcsak nem is ezen a világon született.
Egy sóhajjal elengedtem az eddig marcangoló érzéseket.
Nem akartam többé megbánást érezni, azért, amit tettem, nem akartam tovább bűntudattal élni. Nem akartam tovább a mindig helyesen és felelősséggel döntéseket hozó „jókislány” lenni.
Ezzel az érzéssel vonultam fel a szobámba, hogy utoljára álomra hajtsam a fejem ott, ami eddig az otthonom volt.
A hozzászólást Khetty módosította 2010.06.21. 19:38:42-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.70
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
37. hozzászólás - 2010.07.26. 15:34:17
Egészen pontosan nem tudnám felidézni, hogy a veszélyre éles fájdalommal vonagló griffek vagy a agyamat szétrobbanással fenyegető lüktető csillaglátás volt amire magamhoz tértem.
Hosszú percekig nem láttam mást csak vérgőzös vöröset, hangfoszlányok szűrődtek át az ajtón túlról:
- Betörtek?
- Úgy tűnik…
- De kik?
- És miért?
- Aurgar! Mondd meg, hogy kik jártak itt! – hallottam Lia parancsolóan csattanó hangját, amelybe jó adag félelem vegyült.
- Tegyük fel, hogy akik itt jártak őket úgy hívták, hogy Aranyalma, Wurgolx és Trublood – felelte a gépies hang.
Felpattantam az ágyból a régen halott végzeturak neve hallatán, de ugyanazzal a lendülettel visszazuhantam az ágyra.
Szűnni nem akaró zsongással zúgott a fejem, az orrom iszonyúan fájt és valami fura fémes ízt éreztem a számban. Az orromhoz nyúltam, mire alvadt vért ragadt az ujjaimhoz.
„ A betörők!” – villant eszembe egy fekete maszkos alak, aki mintha túlságosan is ismerős lett volna… orrbavágott, mikor megébredtem… és ELTÖRTE AZ ORROM!!!! Nekem!!! Hogy merészlte!!!
Tajtékzó dühvel téptem fel a szobám ajtaját.
- Nem ezek a hullák törtek be! – léptem ki a folyosóra.
- Khetty! – sikoltott fel Lia.
- … azt mi is tudjuk, hogy… Szentéletű Fairlight!! – akadt a mondat StevZ-ben.
- Mivan? – néztem rájuk értetlenül.
- Vérzik az orrod! – húzott elő Lia azonnal egy zsebkendőt, hogy segítsen.
- Eh! Elmúlik – taszítottam félre a kezét.
A törés már akkor összeforrt, mikor kiléptem az ajtón. A fájdalmas zsongás is múlóban volt. Kívülről szörnyűbb volt, mint ahogy valójában éreztem magam.
Kettesével szedtem a lépcsőket, hogy felérjek a valahavolt üvegfalú kupolába.
- Aurgar! Aurgar! – üvöltöttem dühödten.
- Igen, asszonyom! – felelte a gép egyhangon.
- Miért nem jeleztél, hogy betörtek?!
- Megfigyeltem mindent, és nem szóltam, mert azt az utasítást kaptam, hogy ne zavarjak és a toronylakók észre se vegyék a jelenlétem.
- Áááááhhhh… - pördültem meg idegesen.
- És mit figyeltél meg, Aurgar? – folytatta a kérdezést Lia csendesebb hangon.
- Betolakodók… Elvitték, amit akartak…
- De mit vittek el? – vágtam erőteljesen a gombokkal teli pultra.
Aurgar néhány percig nem válaszolt, majd gépies hangon így felelt:
- Elvitték, amit akartak.
Érezhetően részéről ezzel befejezettnek tekintette a társalgást. Dühösen kikaptam Lia kezéből a zsebkendőt és a vért törölgetve leszáguldottam a saját szobámba. Nagy lendülettel felöltöztem és összepakoltam.
- Hová mész? – kérdezte Lia, mikor uticsomagommal kiléptem az ajtón.
Néhány pillanatra megtorpantam, mikor megéreztem Lia ki nem mondott gondolatát: „Hová mész már megint?”
- Meglesztek nélkülem is – feleltem.
Nem akartam ilyen kimért és hűvös lenni vele… aki annyi kedvességet, vidámságot és törődést hozott a mágustorony falai közé, de minden próbálkozásom ellenére, nem bírtam kedvesebben megszólalni.
- Akármi is lesz, maradj itt a toronyban! – néztem rá hirtelen.
- Mivan? – kapta el a tekintetét.
- Ne gyere utánam! Ne menj a többiekkel! Maradj itt!
Lia néhány pillanatig döbbenten nézett rám, majd ártatlan tekintettel így válaszolt:
- Ezt nem ígérhetem meg.
- Ahogy gondolod… - vontam vállat és kimért léptekkel elhagytam a mágustornyot.
Szó nélkül elsétáltam StevZ, Incu és Danka mellett, nem búcsúzkodtam egyik lakótól sem.

Ahogy kiléptem a torony ajtaján azonnal tudtam, hogy halvány fogalmam sincs, hogy hol keressem a betörőket… sőt még azt se nagyon tudtam, hogy miért is kellene egyáltalán keresnem.
Szemmel láthatóan nem okoztak nagy kárt, nem volt olyan érzésem, hogy elloptak volna bármit is… és mégis… elvittek valamit, amit nagyon, de nagyon nem kellett volna…
Gondolataimba merülve indultam meg a fekete torony felé. Találkoznom kellett Lord Erutollal, hogy átadjam neki a főmágustól elhozott kártyalapot.
A bejáratnál meglepetésemre Ösvényjáró ücsörgött egy kövön. Hátát a torony falának vetette, jobb lábát felhúzta és egy éles késsel farigcsált valamit.
- Csakhogy ideértél – mordult fel, mikor közelebb értem.
- Nem tudtam, hogy sietnem kellett volna – feleltem hasonló hangszínnel.
- Megszerezted a kártyát? – emelte fel a fejét. A széles kalap nem hiába takarta az arcát. Borzongás futott végig rajtam, ahogy ránéztem.
Ösvényjáró, mintha megérezte volna ezt, szélesen elvigyorodott: - Nem, mi?
- De – húztam a mutató és középső ujjam között elő a lapot.
- Nocsak-nocsak… - csúsztatta helyére a kését és felállt. – Ne várassuk tovább akkor a Lordot.
- És miért is kellesz te nekem kíséretnek?
- Mert a végén még valami hülyeséget csinálsz! – taszított előre a kapu felé enyhén.
- Szoktam én olyat? – néztem rá kihívóan, miközben megindultunk a széles lépcsősoron.
- Csak azt szoktál – bólintott. Várakozásaimmal ellentétben nem vigyorgott, nem lehetett a hangjából viccelődést érezni.
Felnéztem a folyosóra, a könyvtárszobából halvány fény szűrődött ki. Önkéntelenül is megéreztem Erutol türelmetlenségét, amellyel jöttömet várja.
Ahogy beléptem az ajtón a megszokott kopár-rideg falakat láttam magam körül. Lord Erutol kinézett az ablakon, nekem háttal állt, kezét összekulcsolta a háta mögött. Ruházata nemes eleganciát sugárzott. Még sosem láttam ilyennek.
- Végre ideértél! – kezdte kimérten.
- Uram! – hajtottam meg magam illendően.
Erutol kissé felém fordult.
- Elhoztad a kártyát?
- Igen – tettem a tenyeremre a lapot és közelebb léptem, hogy átnyújtsam.
- Megszerezted hát? – hangjából éreztem, hogy nem várta, hogy sikerrel járok.
- Ahogy ígértem! – feleltem büszkén.
- Mert te mindig megtartod az ígéreted? – kérdezte kissé gúnyosan.
Nem tudtam mit válaszolni neki. Vághattam volna büszkén a képébe, hogy „igen, mindig megtartom, amit ígérek!”, de magam is tudtam, hogy ez nem lenne igaz. Ha így lenne, most Napkapu tornyai között próbálnék rájönni arra, hogy ki és miért tört be az éjjel.
Erutol kinyújtotta fekete kesztyűs kezét és megsimogatta a kártyalapot. Az érintéstől zöldes fénycsíkok jelentek meg a lapon. Néhány pillanatig kutatóan a szemembe nézett, majd a hátam mögé az ajtó mellet maradt Ösvényjáróra, végül ismét rám.
- Megszerezted hát a császári főmágustól… bizonyára nem volt könnyű…
- Halnia kellett… - feleltem a ki nem mondott kérdésre.
- Halnia? – húzta fel a szemöldökét Lord Erutol. – Kellett? Tehát megölted, mert nem akarta odaadni, amit megkívántál?
Néhány pillanatig nem feleltem. Vártam, hogy szavaira bűntudatom támad, hogy elszégyellem magam, de semmi ilyesmi nem történt.
- Igen, így van! – bólintottam végül.
- Hahh! – mosolyodott el kissé gúnyosan Lord Erutol. – Napkapu főmágusa tehát megtért volna a sötét oldalra? Segítené azt, akinek alig egy éve azt kiabálta a szirten, hogy minden erejével azon lesz, hogy elpusztítsa? – hangjából nem gúny, hanem kétkedés csendült.
- Megszereztem a Halál Lehelletét, ahogy kérted! Megszereztem az istenek teljes támogatását, ahogy kívántad… mivel bizonyítsam még, hogy megváltoztam? – kérdeztem csendesen.
- Mivel bizonyítsd? Mivel bizonyítsd? – ismételgette a Lord.
Láthatóan kétkedéssel fogadta a jelenlétem, a fordulatomat. Olyan érzésem támadt, hogy szüksége van rám Chara-din visszatéréséhez, talán használná az erőt, amit birtoklok, mégis oly bizalmatlansággal fordult felém, amely nem engedte, hogy megossza velem a terveit, amely nem engedte, hogy rám bízzon olyan titkokat, amelyek a káosz istenének pusztulását is eredményezhetik.
- Vedd el hát a lapot és engedj utamra! – feleltem hirtelen, szinte elé tolva a kártyalapot.
Meglephettem Lord Erutolt a határozottságommal, mert néhány percig hezitált, majd nagyot sóhajtva ennyit mondott: - Legyen hát!
Kinyújtotta a kezét és tenyerét a kártyalapra borította. Úgy éreztem, mintha egy mázsás kőszobrot kellene tartanom.
- Chara-din által rám ruházott hatalmamnál fogva kinevezlek Lord Daramula utódjának, a vámpírhadak vezetőjének, a mélységi árnyelfek úrnőjének, Chara-din Nagyisten kapitányának! Ezzel a kártyalappal biztosítod és igazolod helyedet ezentúl gyűléseinken és Nagyisten előtt!
Hangja mennydörgésként töltötte be a szobát, éjsötét felhőket gyűjtve a torony csúcsa felé, erős szél kelt a tenger felől, amely végigsöpört a két tornyok partvonalán. A szoba hirtelen tágulni kezdett, a kövek mintha osztódtak volna, a talpam alatt a padló mintázata áttetszővé vált, feneketlen, lángoló mélység tárult fel előttem, nem bírtam tovább tartani a Lord kezét, térdre rogytam előtte.
- Feltétlen hűséggel tartozol ezentúl Chara-din felé és szó nélkül teljesíted a parancsaimat! – fejezte be Lord Erutol a kapitányi kinevezést. Utolsó szavaira, mintha zuhanni kezdtünk volna, a lángoló mélységbe, miközben a falak vonagló mozdulatokkal suhantak el mellettünk.
- Hát ő lenne az utolsó, Lord Erutol? – mély, krákogó hang tört fel a mélyből. Az a hang, amely annak idején a szörnyből tört elő, aki elragadta Mortazort.
- Minden jel szerint, Uram! – felelte a Lord mély alázattal.
- Hozd közelebb!
Ha lehet félelmetes zuhanást megélni, akkor az elkövetkező néhány másodperc az volt. Sokszor éltem meg csatában, hogy a velem harcoló griffet megsebesítették, kilőtték alólam, de ilyen eszeveszett zuhanást még akkor sem éltem meg.
Valahol a föld mélyén ért véget az út. Izzasztóan meleg volt, a falakon lávafolyt végig, megkövesedett szikla sehol sem volt. Mi is inkább lebegtünk, nem sétáltunk.
A lávafolyosó végül szélesedni kezdett egy nagy fekete homályba. A homály előtt függőleges rácsszerűen folyt a láva, mintha ott akarna tartani valamit vagy valakit.
Éreztem, ahogy a gyomrom egyre jobban összeszorul. A hatalmas sötét istenség, aki a Ghalla elpusztítására vágyik, akiben akkora a bosszúvágy, hogy tapintani lehetett a levegőben.
- Mégiscsak te lennél az utolsó kapitány – hallottam a homályból.
- Úgy tűnik, Uram! – feleltem meglehetősen csendesen.
- Pedig sok borsot törtél már az orrom alá! Miért higyjek neked? Miért ne pusztítsalak el most azonnal, mint egy pondrót?
Chara-din szavai szinte a lelkemben dobbantak. Parancsoló, öntudatos hangja sokáig visszhangzott a fülemben.
- Azért, mert azzal végképp elveszítenéd az esélyt arra, hogy megszerezd az istenek hatalmát! – néztem fel még mindig térdelve, miközben felé fordítottam a tenyerem. A bőrömbe ágyazott kristály ezer színben felizzott. Éreztem, ahogy az istenek még így is milyen írtózattal viseltetnek Chara-din iránt. Túl közel érezték magukhoz a legfőbb ellenségüket.
- Ügyes… - áradt a homályból. Némi füstgombolyag átszállt a rácsok közt, mire a lávafolyamból kinyúlt egy csáp, körbefonta a gomolyagot amely így sisteregve semmivé vált.
- Segíts hát! – rendelkezett Chara-din parancsolóan.
- Igen, uram! – feleltem továbbra is féltérdre ereszkedve.
Néhány percnyi csend után, ugyanolyan szédítő sebességgel tértünk vissza a toronyszobába, mint ahogy elhagytuk azt.
- Foglald el hát a helyed és várj a jelre! – intett öntudatosan Lord Erutol.
Felálltam a kövezetről, zsebembe tettem a kártyalapot, amelyen immáron az én nevem díszelgett, mint kapitány, mint Chara-din kapitányáé.
Ösvényjáró néma csendben kísért ki a toronyból. A szabad levegőn tett néhány lépés után megszólalt: - Nem számítottál rá, hogy idáig eljutsz?
- Szerintem inkább te nem számítottál erre – fordultam felé kissé gonoszul megvillanó tekintettel. – Azt remélted, hogy te veheted át Lord Daramula helyet?
- Ugyan – legyintett, mire néhány bomló húscafat lehullott az tenyeréről. – Elég nekem a magam kapitányi tisztsége.
- Bizonyára – feleltem, hangomban azonban semmi meggyőződés nem volt.
- És most hová mész?
Körbenéztem a tájon, mélyet szippantottam a sós, tengeri levegőből.
- Úgy hiszem jó ötlet meglátogatni a Tyrantot és kissé elbeszélgetni Tiergával…
- Tiergával? – nézett rám Ösvényjáró.
- Csak amolyan baráti csevejre gondoltam… éjszakai látogatásokról, betört orrokról… ilyesmikről… - vontam vállat egykedvűen.
- A nagy csevej közben ne feledkezz meg a feladatodról! Magad köré gyűjteni a vámpírokat és az árnyelfeket.
- Nem felejtem! – bólintottam és gondolatban hozzátettem: „Amint meg tudom, hogy kik azok az árnyelfek és merre vannak harcképes vámpírok Ghallán!”
Néhány lépés után felötlött bennem a Chara-dinnál tett látogatás utolsó pár másodperce.
„Kövesd minden lépését!” – parancsolta az isten Lord Erutolnak, nem sejtve, hogy olvasok a gondolataikban.
Lassan csatlakoztak hozzám az új csataállatok, három óriásmammut és két óriási kősün. Ők ugyan nem tudtak repülni, mint az elődjük, de nem is barátnak kellettek, pillanatnyilag csupán elrettentő testőrségre volt szükségem, akik minden gond nélkül kiszűrik Lord Erutol megfigyelőit.
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.64
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
38. hozzászólás - 2010.08.13. 12:40:04
A Tyrant főterére vezető főutca kihalt volt. Hangos dobolás és vidám énekhang töltötte meg a házak közötti légteret, az utcákat, az éjszakai csípős levegőt. A vidáman táncoló csillagok, mintha a végzeturak és végzetúrnők jókedvét tükröznék, a holdak tiszta fénye minden baljóslattól mentesen világította be a tereket, mintha csak ezen az estén az ég is mulatni akarna.
Különös érzéssel a lelkemben haladtam a kocsma felé. Valahogy túl könnyűnek tűnt bejutni a vastag főkapun. El kellett ismernem, hogy a mágiával ötvözött ötletes csapdákkal amivel levédték a főbejáratot, régebben az erőd közelébe se kerülhettem volna, de most, hogy Fairlight ereje bármikor a rendelkezésemre állt, könnyű ujjgyakorlat volt csupán átjutni a bevehetetlennek vélt városfalon.
Nem volt elképzelésem vagy előre gyártott tervem arra, hogy mit fogok tenni a Tyrantnál. Hiába pihent az istenek minden hatalma a tenyeremben, mégiscsak Ghalla legerősebb harcosainak és mágusainak a főhadiszállásán jártam.
Ahogy elhaladtam Sanyi jégbe fagyott szobrának talapzata előtt, elmosolyodtam a tényre, hogy Sanyi szobra már megint nincs a helyén: „Egy jó kis entbogyópálinkának még te sem tudsz ellenállni!” – gondoltam.
A kocsma mindkét széles-magas ajtaja a csípős hideg ellenére tárva-nyitva állt, fáklyafény áramlott a főtérre, a hosszú asztalok mellett nagy össze-visszaságban dülöngéltek a Tyrant lakói. Egymás hátát csapdosták széles jókedvükben, az padokra terített állatbőrök egy része már a döngölt padlón hevert, csakúgy, mint egy rongyokba bugyolált végzetúr az egyik fal mellett. Úgy sejtettem, ő bírta legkevésbé a tivornyázást.
- Nicsak, egy Khetty! – jelent meg a kocsmaajtóban Cloud szélesre tárt karral, csillogó szemmel. Egyik kezében agyagkancsót tartott, amelyből a lendületre kilöttyent néhány csepp alkohol.
- Üdv, Cloud! – biccentettem.
- Ne hülyéskedj már folyton! Gyere, inkább igyál! – hallottam bentről Lord of Destiny hangját.
- Nem hülyeség! Tényleg itt áll… Sanyi talapzata előtt… - kiabált be a válla fölött az ezermester.
- Már azt hittem, hogy a talapzatomon! – hangzott fel Sanyi mély hangja.
- Ki lenne olyan bolond, hogy jégbe fagyva akarna ácsorogni a Tyrant főterén? – röhögött fel Amwerion.
- Na mégis ki? – kérdezett vissza Sanyi, mire jókedvűen meghúzták a korsókat.
- Jó estét! – léptem be ekkor a kocsmába.
Hangomat hallva szinte egyszerre köpte ki mindenki az italát, néhányan fegyverüket keresgélték, kevés sikerrel.
- Én szóltam, hogy itt van! – lépett mellém Cloud, majd elégedetten belehörpintett a borába.
- Mit-mit-mit keresel te itt? – állt fel Tierga és némi vonakodással közelített felém, hogy üdvözöljön.
- Betörtek hozzánk az éjjel… - néztem rá összeráncolt szemöldökkel.
- Ne mooond… tééényleeeg? Kik és mikor? – állt meg előttem végül, átnyújtva egy alig használt kupát.
- Nem tudom… reméltem, hogy megmondod – vontam vállat.
- Éééén? Hát én nem tudok semmit! – pislantott oldalra jelentőségteljesen.
Yashát vettem észre, ahogy kissé távolabbra húzódik tőlem.
„A vámpír” – ötlött eszembe hirtelen, majd elégedetten elmosolyodtam. „Nem is kellett olyan sokat kutatnom utánuk! Végre valami jó irányba alakul…”
- Entbogyó pálinka? – emelt fel egy barnás folyadékkal töltött üvegkancsót Darksol. – Ha már megint ellátogattál hozzánk!
Elsétáltam a végzetúrig és hagytam, hogy teletöltse a kupámat.
- Éljen sokáig a zsarnokság! – vigyorgott szélesen Lord of Destiny.
- Éljen! – kiáltott fel egyszerre körülöttem mindenki.
A padon összehúzódtak ketten, hogy engedjenek leülni, majd heves vitába kezdtek az asztal túlfelén helyet foglalókkal azon, hogy levadászható állatnak számítanak-e a közelben letelepedő parasztok.
- Lbla! Lblaaaaaa! – jelent meg Michel Jordan mellettünk, mire a szólított felnézett a vitából.
- Mivan?
- Ezt próbáld kiiiiiii!
- Mit?
Mire a zöld béka odaevickélt hozzánk félúton elhagyta a kalapját valahol.
- Most mutatta Gray! Ez oltári jó! Ezt nézd!
A következő pillanatban egy negyed kanálnyi pálinkát szívott fel az orrába, hogy aztán könnyeivel küszködve nézzen fel Lblára.
- Hát te tiszta hülye vagy! - nyögte ki a szólított.
- Szívd fel az orrodba, vazzeg! – vigyorgott Jordan.
- Nem szívom fel, vazzeg!
- De, szívd fel az orrodba! Ez nagyon ütős, vazzeg!
- Hülye vagy! – vágta hátba Lbla a zöld békát, aki éppcsak kitörölte a könnyeit. – Gyere, igyál egy rendeset, öcsém!
- Még csak az kéne, hogy az öcséd legyen! – röhögött fel a térdét csapkodva Dzsohar és Bernhaal.
- Elég belőle egy ilyen kis zöld ugrabugra is! – csatlakozott Darksol, majd ismét jókorát húzott mindenki a kupájából.
Ahogy a fáklyákkal megvilágított kocsmaépületen végignéztem, megállapítottam, hogy józan állapotban ez lehet a szövetségi fogadóterem is. A falakon szépen egymás mellett sorakoztak az eddig legyőzött szövetségek címeres pajzsai, zászlói. Fő helyen az Azúr Légió címere díszelgett.
Kicsit meglepődve néztem körbe, segítségül hívtam Eleniost és ekkor tűnt csak fel, hogy némelyik Tyrantos nem a szokásos halvány zafírfénykörrel van körbevéve, hanem zöldes árnyalat vonja őket be, így már érthetővé vált a Légió címere mellé felvésett névsor és a nevek melletti strigulák.
Elenois mintha megérezte volna a lehetőséget, azonnal megpróbált az uralma alá vonni és azt használni a végzeturakkal szemben, amihez a legjobban ért… csábítani…
Némi elfogyasztott entbogyó pálinka hatása alatt magam is azt gondoltam, hogy ez tulajdonképpen felettébb szórakoztató ötlet. Hiába a lustán mozduló tetoválások, ezúttal nem törődtem a veszély lehetőségével.
Belehörpintettem a kupámba, miközben a pereme fölött gyorsan körbenéztem, hogy kiszemeljem éjszakai hálótársam.
- Már megint nélkülem tivornyáztok? – EMTyb döngő léptekkel állt meg a nyitott kocsmaajtó előtt, hogy a fejével eltorlaszolja azt.
- Gyere be! – intett neki Destiny, mire ismét mindenki felröhögött.
Nyilvánvaló volt, hogy a sárkány nem fér be az ivóba.
„Szeretik egyáltalán a sárkányok az alkoholt?” – futott át a fejemen, de a következő pillanatban már mással voltam elfoglalva.
- Van valami oka a mai ünneplésnek vagy ez csak a szokásos esti napnyugta dicséret? – kérdeztem a körülöttem ülőktől.
- Tierga születésnapja van! – kiáltotta Darksol. – Éljen soká a zöld hajú diplomatánk!
- Ééééljeeeeen! – lendültek a magasba a kupák.
- Születésnap… - hümmögtem csendben, majd felálltam és lassan Tiergához sétáltam.
Bár jó barátság volt közöttünk, mégis úgy éreztem, hogy a diplomata inkább elhúzódna a közelemből, csak úgy, mint Yasha.
- Ilyenkor illik valami ajándékkal kedveskedni az ünnepeltnek…
- Áááááá… Neeeeeeem… nem szükséges… - legyintett Tierga.
- De… úgy érzem, hogy valamit adnom kellene neked… ha már barátok vagyunk… - vigyorodtam el.
Tierga arcáról leolvashattam, hogy vigyorom nem volt szívderítő. Hirtelen meglendítettem a kezem, mire a végzetúrnő szinte automatikusan félrehajolt és az arcához emelte a karját védekezésképpen.
Nem állt szándékomban bántani, de legalább a gyanúmat beigazolta a mozdulata.
A kocsma egyik sarkába állított hordókra mutattam:
- Ha már valami varázslat folytán úgyis idekerültek Napkapuból Stubb utolsó söröshordói, akkor tekintsd őket ajándéknak… - biccentettem oldalra a fejem.
- Jaaaaaah… hogy azooook? – nézett meglepetten Tierga, ismét egy jelentős pillantás Yashára és egy másik végzetúrnőre.
- Igen, azok.
- Hátööö…. Köszönöm…
- Nincs mit – vontam vállat és visszasétáltam a helyemre.
„Méghogy Aranyalma meg Wurgolx járt Napkapuban és törte el az orrom…” – gondoltam közben.
- Na mi van EMTyb? Mégse jössz be? – kiabált ki közben Lbla.
- Hogy mennék be, hülye! – jött a mormogó válasz.
- Pedig igazán jó ez a pálinka!
- Főleg, ha felszívod az orrodba! – kontrázott Jordan.
- Maragggyááá’ mááááá’ ezzel a baromsággal! – ordítottak a zöld békára egyszerre hárman.
- Hogy bírod ezt a sok dinkát? – fordultam Bernhaalhoz, aki viszonylag csendben ücsörögve iszogatott mellettem.
- Remek szórakozás, hidd el! Még az Azúr Légió irtásánál is jobb!
- Bizonyára az! – mosolyodtam el.
- Tényleg, Khetty! – túrt helyet magának Destiny a többiek között. – Akkor most azért jöttél, hogy csatlakozz a Tyranthoz?
Döbbenten meredtem a végzetúrra.
- Nem hinném… - feleltem kissé összeráncolt homlokkal.
- Deeee, szerintem te pont azért jöttél! – töltötte föl a kupámat mézsörrel Destiny.
- Nem, nem azért jöttem! – feleltem kissé élesebben, mint szerettem volna.
- Nézd meg Darksol! Látod, ilyen egy lelkes végzetúrnő, aki csatlakozni akar a leghatalmasabb zsarnokokhoz! – verte hátba barátját egyik kézzel Destiny, míg a másik kezében tartott kupáját felém lendítette.
Nagy gyakorlatról tett tanúbizonyságot, hogy a mozdulat közben nem ömlött ki az összes sör, ami a kupájában volt.
- Nézd… - kezdtem volna, de EMTyb a szavamba vágott:
- Még egy holdkórost akarsz felvenni közénk? – morgott.
- Nem vagyok holdkóros! – vágtam rá kissé meghökkenve.
- Dehogynem! Mi mind azok vagyunk! – felelte teljesen természetes hangon Destiny, majd hirtelen elkiáltotta magát: - Éljen soká Tiergaaaa!
- Ééééljeeeen!!!
- Kicsi vagyok én ide… – legyintettem zavartan, miközben lázasan cikázott az agyam, hogy mi lehet az ajánlat mögöttes szándéka.
- Majd megnősz! – vigyorgott Destiny. – És akkor jobb, ha közénk tartozol, mintha ellenünk jössz!
- Ahan… - feleltem kétkedően.
- Tényleg maradhatnál néhány napig – nézett rám Bernhaal, csillogó barna szeme hamar meg is győzött arról, hogy tulajdonképpen nincs is okom sietségre, legalább lesz időm kényelmesen elbeszélgetni Yashával a vámpírokról és talán egyéb kellemes időtöltésekre is lesz lehetőségem…
- Nem sok időm van pihenésre – feleltem.
- Ki mondta, hogy pihenni hívunk? Kell egy gyakorlózsák az Arénába – vigyorgott Tibiazállat.
- Oh! – mosolyodtam el az ajánlatra.
- Mesélj valamit, Khetty! – dőlt előre az asztalon Cloud.
- Mit meséljek? – hökkentem meg a kérdés hallatán.
- Nem tudom… csak tudsz valami vicces történetet – vont vállat az ezermester. – Mi történik a nagyvilágban?
Tucatnyi vicces történet jutott eszembe, de Ghalla lakói egyiket sem értették volna meg órákig tartó leírások nélkül, így viszont a humoros történetek elveszítik szórakoztató jellegüket. A végzeturak és végzetúrnők várakozásteljesen néztek rám, mintha valóban produkálnom kellene valami szórakoztatót. Nem kedveltem ezt az érzést, ezért inkább a pálinka legurítását igyekeztem hatékonyabban végezni.
- Jössz táncolni, EMTyb? – ittam ki a kupámba töltött pálinkát hirtelen.
- Mi? – morrant a sárkány a kocsmán kívül.
- Én jövök! Én jövök! – pattant fel Jordan és lelkesen ugrálva csatlakozott hozzánk.
A dobosok közben gyors ritmusú ütemre váltottak. A sárkány döbbenten megnyúlt arccal nézett rám, még akkor is, mikor megálltam előtte.
- Te ezt nem gondoltad komolyan – rázta meg a fejét minden szót jelentőségteljesen lassan kiejtve.
- Dehogyisnem – mosolyogtam.
Nem kellett volna meginnom az összes pálinkát, főleg nem így egyszerre. Éreztem, ahogy Ghalla nyomasztó sorsának gondja egyszerűen kikúszik a sejtjeim közül, ahogy elhagyja a lelkem Chara-din visszatérésének problémája, ahogy elfelejtettem az összes gyilkosságot, amelyet az utolsó ügyért hoztam itt Ghallán.
Mosolyogtam és táncolni akartam. A dobok kellemes ritmusához vidám dallamot húzva hegedű hangja vegyült. Egy végzetúrnő kezében láttam meg a hegedűhöz hasonlító zeneeszközt.
- Panna, te ilyet is tudsz? – képedt el Jordan.
- Persze, hogy tudok! – bólintott a nő vigyorogva a világ legtermészetesebb hangszínén válaszolva.
EMTyb lassan hátrált a térről. Sokmindent szeretett volna, például a karmai közt széttépni, aztán a fogaival megcsócsálni, de a tánc, az sehogysem fért bele az elképzeléseibe.
- Na, majd velem táncol! – állt meg Jordan a sárkány előtt és lelkesen ugrálni kezdett előtte, mire EMTyb, ha lehet, még értetlenebbül nézett körbe.
- Ki jön táncolni? – néztem vissza a kocsmában ülőkre csípőre tett kézzel.
- Én jövök! – állt fel Destiny, még egyet kortyolt a kupájából és már előttem is állt. – Hölgyem, megtisztel! – vigyorgott a végzetúr, miközben kinyújtotta a kezét.
- Uram, jelzem, nem tudok táncolni – vigyorogtam vissza, megfogtam a kezét, majd megmozdultunk zenére.
Kifulladva, levegő után kapkodva álltam meg, mikor elhallgatott a dob.
- Méghogy nem tud… – lihegett Destiny.
- Nem is… vizet! – támaszkodtam meg az asztal szélében.
- Vizet? Ne kísértsd az isteneket vízzel, mikor egy kocsmában vagy! – csapott az asztalra Otoaak egy ujabb kupa pálinkát előttem.
- Ezt nem tudom meginni – feleltem.
- Akkor szomjanhalsz…
Úgy tűnt az asztalnál ülők rendkívüli módon élvezik az ugratást.
- Tierga szintén táncolni akar! – mutattam a szélesen vigyorgó nőre.
- Mi? Hogy én? – köpte ki a sörét a végzetúrnő, de elkésett, egyszerre négyen ugrottak fel, hogy táncra kérjék az újabb dal ütemére.
A felszabadult helyekről elcsentem egy kis sört és azzal enyhítettem a szomjúságomon.
- Akkor hát maradsz nálunk?
- Egy kis ideig talán… vendégnek… - feleltem Destinynek.
- Innen nem könnyű szabadulni! – felelte sejtelmesen mosolyogva.
A kupám fölött Bernhaalra pillantottam: „Remélem is!” – gondoltam.

A felkelő nap fénysugarai egyenesen a szemembe tűztek. Kissé kóválygó fejjel és farkaséhes gyomorral ébredtem. Egy pillanatra régi emlék töltötte be az agyam… állatszőr ágytakaró… kőház… fapadló… fa gerenda… asztal, szék a szoba közepén….
- Jó reggelt! – ölelt át egy erős kar.
- Jó… reggelt… - fordultam hátra. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az elmúlt hónapok nem történtek volna meg, mintha minden ott folytatódott volna, ahol abbamaradt, mintha a Bosszantó Kékség még mindig élne…
Bernhaal csillogó szeme nézett rám.
- Éhes vagy?
- Az – nyögtem ki, majd felültem az ágyban.
- És mit kérsz enni? – pattant fel az ágyból, némi vásznat maga köré kanyarítva. - Nem mintha sok mindennel tudnék szolgálni...
Néhány percig nem tudtam mit mondani. Kissé képlékeny emlékeimet próbáltam formába rendezni.
- Ho-hogy kerültem ide? – kérdeztem végül.
- Szerinted hogy? – vigyorgott a férfi roppant elégedetten.
- Értem…
Hirtelen belémhasított, hogyha ilyen képlékenyek az emlékeim, akkor vajon mennyit mesélhettem el Chara-din terveiből pont azoknak, akiket felhasználni készültem a terveimhez… de hát ilyen kérdést mégsem tehettem fel a férfinak.
- Hogy érzed magad? – fordult vissza a szekrénytől, ahol sejtésem szerint valami elemózsiát tartott.
- Pocsékul – feleltem őszintén.
- Hát igen… őszintén szólva nem gondoltam, hogy így bírod az alkoholt… de hát a hordaváltás még józanállapotban is megviseli a végzeturat, nemhogy ittasan.
- A micsoda? – néztem le a mellkasomra, ahol eddig Fairlight zöld kristálya jelezte a varázslók kasztjához tartozásomat. – Ez meg mi? – nyögtem fel rémülten a kék fényben izzó kristály láttán.
- Mégsem akarsz a Tyrant tagja lenni? – nézett rám Bernhaal döbbenten.
- Nem! Illetve, de… vagyis… hol a ruhám?! – pattantam ki az ágyból és idegesen kapkodtam magamra a szerteszét szórt ruháimból azt, ami épp a kezembe került.
- Nem vagy éhes mégsem? – nézett rám a harcos kissé tanácstalanul.
Egy pillanatra megálltam, körbenéztem. Felidéztem az estét, amelyen olyan jól mulattam, mint már régen nem… az gondtalan nevetésekre, a vidám ugratásokra, a táncokra, az élettel teli társaságra.
- De éhes vagyok… - bólintottam végül és kihúztam egy széket, hogy az asztalhoz üljek.
„Nem kell rohannom sehová” – gondoltam és várakozásteljesen néztem, ahogy Bernhaal az asztalra pakolja a reggelinek szánt ételt.
A hozzászólást Khetty módosította 2010.08.13. 13:06:34-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.77
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
39. hozzászólás - 2010.08.18. 19:30:48
Zavart csendben fogyasztottuk a reggelit. Ahogy a lila színű folyadékot kortyolgattam, úgy múlt el fokozatosan az émelygésem, fejzúgásom. Akármi is volt az italban, kétséget kizáróan bizonyította, hogy gyakorlott mulatozó volt a házigazdám. A gondolatra elmosolyodtam. A fiatal, jóképű, ártatlan arc mögött nem sejtettem volna ilyen rutint és jártasságot.
- Miaz? – nézett rám Bernhaal.
- Szép kavicsok – intettem a fejemmel a polcokon sorakozó színes kövek felé.
Mint valami díszes kiállítás úgy hivalkodott a sok kipakolt tárgy teljesen elfoglalva a szoba egyik falát.
- Azok nem kavicsok! Kristályok! – hördült Bernhaal felháborodottan. – A Térkapun túlról! – tette hozzá nyomatékkal, büszkén kihúzva magát.
- Értem… és a többi… kacat? – ingereltem a végzeturat tovább jókedvűen.
- Kacaaat?? – villant Berhaal szeme még felháborodottabban.
Mindig is imádtam bosszantani a büszke férfiakat.
- Ezek ősi kultúrák becses tárgyai… vagy legalábbis a tárgyak maradékai! Némelyiket majdnem az életem árán hoztam el a gyűjteményembe! Ősi relikviák, nem kacatok! – az utolsó szavakat egyesével tagoltan ejtette ki a nyomaték kedvéért, gondolván, hogy így biztos belevésem az agyamba a különbséget.
- Akkor szerezted? – mutattam a karján végigfutó sebhelyre egy letört kenyérdarabbal az ujjaim közt. – Mármint akkor sérültél így meg, mikor az egyik becses kincsre vadásztál? – fejtettem ki bővebben a kérdésem, majd elmajszoltam a falatot.
Kérdésemmel láthatóan újabb érzékeny témára tapintottam.
„Ha így folytatom, horribilis reggel lesz a csodás éjszaka után… „ – futott át az agyamon.
Bernhaal jó ideig nem válaszolt. Ez alatt megtanulmányoztam a szoba másik jellegzetes pontját, ahol szép sorban hat teljes vértezet, karvédő, lábszárvédő és köpeny sorakozott csillogóra polírozva, mindegyik, mint egy-egy csatára kész harcos. A páncélok fölött futó polcon a vértezetekhez illő sisakok díszelegtek. A páncélok tulajdonosa végül lassan bólintott.
- És hogy történt? – folytattam a kérdezősködést zavartalanul.
- Ha elmeséled, hogy került és miért a tenyeredbe a kristály, akkor én is elmesélem a sebhelyem történetét – nézett rám Bernhaal kihívóan.
- Tulajdonképpen annyira nem is érdekel – vontam meg a vállam és hátradőltem a széken, miközben összezártam a magam mellé engedett tenyerem.
- Óóóó, dehogyneeem! A világra te is éppannyira kíváncsi vagy, mint én! – vágta rá azonnal kijelentő hangon.
- Ezt honnan veszed? – biccentettem oldalra a fejem.
- Ugyan! – legyintett, mintha csak egy bogarat akarna elhessegetni. – Nem lennél itt, nem járnád a világot, nem kérdeznél, nem keverednél egyik bajból a másikba, ha nem így lenne.
- Bajba? – lepődtem meg.
- Hogy mást ne említsek, szerintem majdnem mindenki hallott arról az esetről, mikor Sanyi egy kútba hajított Dalen kérésére… a hajad egész jól visszanőtt azóta…
- Aham… - kortyoltam a lila italba, hogy zavarom leplezzem. Úgy éreztem, mintha rajtakaptak volna, mintha kitudódott volna egy titkok, amire nem voltam büszke.
- Szóval a kristályod is egy kaland emléke?
„Hazudj! Hazudj bármit!” – mormolta Dornodon azonnal a fejemben, miközben vörösen pislákolt a tenyeremben a kristály.
- Eltaláltad – vágtam rá végül. – Napkapuba költözésünk után nem sokkal történt. Az egyik elhagyott szobában találtunk egy lezárt ládát. Perszehogy mindenáron tudni akartam, hogy mit is rejt... Valójában nem sok mindenre emlékszem abból, ami azután történt, hogy a láda fedele felpattant… egy nyálkás dög rémlik, ami rám támadt, meg néhány varázslat-villanásra… Mikor magamhoz tértem a kristály már a tenyeremben volt, a többiek azt mondták, hogy ezzel hoztak vissza az életbe.
Kissé elferdítettem az eredeti eseményeket, de a lényeg, hogy hihetően hangzott és nem kellett túl sokat gondolkozni rajta.
Bernhaal kis ideig csendben nézett. Azt gyanítom, hogy hosszabb és színesebb történetre számított. Aztán hirtelen belekezdett a saját meséjébe:
- Esős nap volt… utálom az esőt… A Serpents of Destiny látnokai szerint a keleti határvidéken, a tengerek találkozásánál, Leah sötét és átkozott kastélyának közelében egy igen ritka és értékes relikvia volt elrejtve. Mindenképpen meg akartam szerezni, így hetekig gyalogoltam, kutattam, kérdezősködtem, mire egy sűrű, bozótos erdőbe jutottam. Már rég nem vezettek ösvények utamon, mikor egy kis tisztáson meghúztam magam… gondoltam, megvárom, míg elvonul a vihar, megpihenek addig kicsit… - révedt el Bernhaal tekintete. – Még le sem telepedtem a fa tövébe, mikor őrjöngő üvöltés ugrasztott talpra, harcra készen. Egy féktelenül, megállíthatatlanul csörtető végzetúr tört magának utat a cserjéken át… A nyomában egy csapat sipítozó, öklüket rázó aranybőrű goblin loholt… korábban még sosem láttam ilyen csillogó bőrű goblinokat – pillantott rám, majd folytatta: – Első pillantásra látszott, hogy a fickó ellopott valamit tőlük. Néhány pillanatig eltartott, mire felfogta, hogy csapdába került. Mögötte a sípoló goblinok, előtte én álltam kivont karddal. Egy szempillantásra megmerevedett, úgy hiszem, felmérte, hogy merre könnyebb menekülni és úgy ítélte meg, hogy velem küzd meg inkább. Félelmetes őrülettől torzult el az arca, a szeme mintha vörösen izzottak volna.
- „Ez itt az enyém!” – emelt fel egy zsákot fél kézzel. A ficánkoló, sipító zsák láttán egyértelmű volt, hogy a goblinok egyik társa az áldozat.
- „Engedd el… mit akarsz azzal a szerencsétlennel?” – kérdeztem tőle, de a sejtjeimben éreztem azt a gyűlöletet, amivel a fickó rám nézett, értelmetlen is volt minden más rábeszélés.
- „Nagy titkok tudója ez a kis bestia! Kotródj az utamból!” – húzta elő a kardját a rabló. -Látszott rajta, hogy a Fertőzés teljesen elvette az eszét, elborította a tudatát, szerintem fogalma sem volt arról, hogy hol van vagy hogy mit is csinál. Az összecsapásunk nem volt túl heroikus vagy küzdelmes. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy a vizes füvön, megcsúsztam valami nyálkán és elvágódtam a sárba, akkor hasította végig a karomat és a combomat. Kivégezni is megpróbált, de arrébb gurultam… követett és akkora hévvel lendítette meg a kardját, hogy ő is elcsúszott ugyanazon a nyálkás talajon, amin én. Ahogy elvágódott a füvön, kiejtette kezéből a zsákot. A nyíláson keresztül csontos kis aranyló ujjakat láttam megvillanni és némi sárgás szikrát becsapódni a végzetúr mellkasába. A sárga szikrák utána, mint valami áramlat lassan visszahömpölyögtek a goblin ujjaiba… a végzetúr pedig élettelenül feküdt csak a sárban… Nem láttam még ilyet, hogy egy goblin ilyen erőre tegyen szert… - Bernhaal itt elhallgatott.
A mesélésből úgy tűnt számomra, hogy nem mostanában történt meg vele ez a kaland, mégis emlékezetes maradt számára minden pillanata.
- A következő emlékem annyi, hogy szikrázó napsütés vesz körül. A tisztásról eltűnt az őrült végzetúr és a goblinhadat se láttam sehol. A karomon és a combomon valamiféle gyógynövényes pakolás szaglott.
- „Jó, hogy felébredni!” – úszott ekkor a goblin képe a látóterembe… mondhatom, hogy ritka rusnya egy jószágok ezek a goblinok. Gondolom, hogy a többiek azért sipárogtak annyira, mert ez lehetett a vezetőjük… ez viselt egyedül egy kopott bőrmellényt… és az is furcsa volt, hogy viszonylag érhetően beszélt hozzám, eddig többnyire csak sipárgást, mormogást hallottam még goblinoktól. Felültem és egy fának dőltem.
- „Adni ajándék, amiért segíteni!” – állt meg a kis rusnyaság előttem és átnyújtotta ezt.
Miközben mesélt Bernhaal felállt és levett a polcról egy fekete bársony szalagra felfűzött ezüstszínű kör alakú medált. A medálon finoman, gondosan megmunkált egymásba fonódó indák futottak körbe. Az indák mentén négy színtelen, csiszolt kő helyezkedett el egymással szemben, közrefogva a középre helyezett ötödik társukat.
- És ezt csak úgy neked adta? – néztem a csodás medálra. Amikor megláttam, azonnal megmagyarázhatatlan érzéssel rám tört, hogy akarom ezt az ékszert.
- Azt mondta, hogy egyszer majd jó hasznát veszem…
- Szóval egy goblin vajákos neked adott egy ilyen értékes darabot… csak úgy… - vontam fel a szemöldököm kétkedően.
- Egyrészt nem csak úgy… megmentettem a rablótól… - húzta ki magát büszkén Bernhaal -, másrészt meg nem értékes. A többi drágakövemhez képest ez csak üveg.
Ahogy a kezembe vettem a medált és az a kristályhoz ért, alig észrevehetően halvány színes fények futottak át a színtelen kövek belsejében.
- Nekem adod? – tört ki belőlem azonnal.
- Öööööö…. Tulajdonképpen az volt a szándékom vele, hogy majd annak a végzetúrnőnek adom ajándékba, akit meg is kérek arra, hogy éljen velem…
Elmosolyodtam a romantikus ötleten, a mosollyal egyidőben rózsaszínűre váltott a kristály a tenyeremben.
- És van olyan végzetúrnő, akinek mostanság odaadnád?
- Hátöööö….nincs… - felelte zavartan.
- Óóóó, dehogy nincs… - mozdultam lassan közelebb felé még mindig mosolyogva.
Sose gondoltam volna, hogy Elenios hatalma ekkora, azt meg pláne nem gondoltam sosem, hogy valaha használni is fogom.
Egészen Bernhaalhoz simultam, majd lassan megcsókoltam. Éreztem, ahogy némi zavart értetlenkedés után végülis enged a csábításnak. Hosszú csók után léptem csak kissé hátra:
- Nekem nagyon tetszik ez a medál – néztem a szemébe.
- A tiéd lehet! – vágta rá gyorsan, miközben visszahúzott magához.
- Biztos vagy benne? Igazán nem szeretném, ha úgy adnád nekem, hogy valójában nem akarod – feleltem ártatlan hangon, továbbra is a szemébe nézve.
- A tiéd lehet! – bólintott. – Teljesen biztos vagyok ebben! – csókolt meg újra, majd az ágy felé tolt.
Elégedetten zártam a tenyerembe a medált és csak minimális lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, ahogy megszereztem.
A hozzászólást Khetty módosította 2010.08.18. 19:59:11-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.70
kedvencKhettyNő
Végzetúr mester
1135 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Egy utazás krónikája
40. hozzászólás - 2010.09.01. 18:28:15
Kora délután ébredtem ismét. Bernhaal még békésen szuszogott mellettem. Végigsimítottam a sebhelyén, néhány percig megengedtem magamnak a békesség illúzióját, majd felkeltem és csendben felöltöztem.
A medál ezúttal nem fénylett, mikor felvettem a földről.
„Lehet, hogy csak képzeltem az egészet?” – futott át az agyamon a gondolat, amit gyorsan el is hessegettem.
Kellemes meleg levegő fogadott a házból kilépve. Néhány vastagtörzsű fa megkerülése után szélesebb, kövezett utca tárult elém, felismertem, hogy jobbra a hegyen felfelé vezető ösvény egy barlangba torkollik, ahol már jártam korábban, míg balra lefelé a főtérre értem volna. Az ösvényről belátható volt a főtér és a város jó része.
Egy kis kiszögellés felé indultam, letérve az ösvényről, a lábszárig érő hullámzó, zöld fűben hamar elértem a szélére. A kiszögellés tövében helyezkedett el az egybeépített Gyakorlótér és Aréna. Úgy tűnt a kora délutáni időpont senkit nem vonz különösképpen gyakorlatozásra, így leereszkedtem a meredek domboldalon.
Az Aréna falaival nem bajlódtak túl sokat az építők, néhány fa palánkot egymás mellé állítottak körben, majd tetőt húztak a palánkok fölé, hogy megvédjék a rájuk erősített dárdákat, hálókat, kardokat, láncokat, alkarvédőket, sisakokat, lábszárvédőket, mellvérteket az időjárás viszontagságaitól, a küzdőtér azonban szabadon maradt. A porondot két részre osztották, egyrészt gyakorlatozásra alkalmas kúszó-mászó és erősítő alkalmatosságokat helyeztek el, míg a másik részét homokkal szórták fel.
Amennyire nem sokat törődtek a falakkal, annyira odafigyeltek a fegyverekre, amelyekhez bárki szabadon hozzájuthatott. A legnemesebb acélból készültek, Ghalla legügyesebb kovácsainak mestermunkái voltak.
„És ezeket csak gyakorlatozásra használják?” – simítottam végig egy vörösen izzó lávapengén. Napkapuban hatalmas dolog volt, ha valakinek ilyen minőségű felszerelésre sikerült szert tennie, itt pedig a levetett, elhasznált kacatok közé került.
- Na mi van, kijózanodtál? – hallottam egy kajánul vigyorgó hangot a hátam mögül.
- Ki - feleltem tömören és megfordultam.
Egy csapott homlokú, kissé hüllőforma fejű lény állt velem szemben. Erősen gondolkoztam és igyekeztem felidézni, hogy láttam-e az este folyamán, de minél inkább gondolkoztam, annál biztosabb voltam benne, hogy nem.
- Tibiazállat vagyok, korábban Linducnak hívtak, de átkereszteltem magam.
- Örvendek – feleltem kissé távolságtartóan.
- Nem emlékszel rám, mi? – vigyorodott el. Hegyes, szabálytalan fogsora még kevésbé volt bizalomgerjesztő, mint a kinézete.
- Nem – ráztam meg a fejem.
- Mindig ez van – legyintett. A mozdulat kissé nőiesre sikerült, még jobban összezavarva az eddig sem egyszerű képet: – Ott ültem a sarokban, de szerintem odáig nem világított be a fáklya, ezért nem is vettél észre.
Ezúttal próbáltam felidézni a kocsma sötét sarkait.
- A halvány zöld fényben?
- Ott – bólintott, majd kissé unott hangon megszólalt: - Na, mi legyen? Megküzdünk?
- Most??? Itt?
- Hát ez a szövetségi Aréna – tárta szét kezét, ruhájának vörös ujja lebegett a mozdulatra.
- Nem gondoltam, hogy azonnal ki is próbálom… - visszakoztam kissé.
- Eh… ezen könnyen segíthetünk! – még be sem fejezte a mondatot, már repült is felém egy kisebb káoszsújtás.
Hörögve kapkodtam a levegőt, ahogy a varázslat a mellkasomnak vágódva leterített, szinte beledöngölt a porba.
- Bocsi, kicsit erős volt? – kérdezte Tibi azonnal halvány aggodalommal a hangjában, bár nem törte magát, hogy a segítségemre siessen.
- Nem, dehogy – köhögtem ki valahogy ezt a két szót.
Meglepetten tapasztaltam, hogy hiába az istenek ereje és támogatása, van azért még Ghallán olyan végzetúr(nő?), aki képes arra, hogy legyőzzön.
- Szórakoztok nélkülem? – jelent meg Dzsohar szakadt vörös kámzsa mögé rejtve arcát.
- Dehogy – legyintett Tibi azonnal, nőies mozdulata egyre szembetűnőbbé vált.
- Felsegítselek? – nyújtotta ki a kezét Dzsohar. Hangjában kedvesség bújt meg, míg arcát megmagyarázhatatlan sötét fedte el.
- Kösz, nem… - köhögtem még mindig, és gyors regeneráció ide vagy oda, kifejezetten nehezemre esett feltápászkodni a homokból.
- Hogy nem tudsz a hölgyekkel rendesen bánni!! – förmedt Dzsohar Tibire és egy hatalmas dörgés közepette az Aréna falához kente. A palánkok kicsit megremegtek, a fegyverek, láncok, megcsörrentek, majd elült a hullámzás.
"Mégiscsak tudott valamit az építész!" - gondoltam.
- Bunyóóóóó vaaaaaaaan! – harsant valahonnan kintről, mire válaszul szinte azonnal trappoló lábak zaja töltötte be a légteret.
- Ezt most miért kelleeeett? – nyújtotta el Tibi az utolsó szótagot, így félelmetes, állatiasnak szánt hörgése kissé mulatságosnak hatott.
Eközben kék fény villant Dzsohar felé, aki egy vetődéssel félregurult, a varázslat azonban így is átszakította amúgy is rongyos köpenyét. A rejtélyes arcú nem habozott, azonnal viszonozta a támadást, amit ezúttal Tibi is felkészülten várt.
Én eközben, igyekeztem az Aréna széléhez kúszni. A villámló fények tüzében úgy gondoltam, hogy a földön a legbiztonságosabb. Mikor elértem a palánkot és talpra húztam magam két bárd között egy hálóba kapaszkodva, oldalba kapott Dzsohar varázslata.
A fájdalomtól felkiáltottam és rosszallóan néztem a végzetúrra... a porból.... ismét...
- Olyan aranyos vagy, mikor megpróbálsz felkelni! – nézett rám a porond közepéről bocsánatkérően a szakadt köpenyes, míg Tibi varázslata őt is le nem terítette.
„Eh… hová kerültem én? Önszántamból?” – gondoltam, miközben ismét megpróbáltam felhúzni magam.
- Én is akarok harcolni Khettyveeeel! – rohant be Jordan lelkesen ugrálva.
Oldalra fordítottam a fejem és csaknem elsírtam magam a fájdalomtól, ami a bordáim közé nyilallt, ahogy felnevettem.
A zöld béka, lecserélte a kalapját egy rostélyos lovagi sisakra, amelynek a tetején fekete hattyútoll lengedezett. Vézna karjával a termeténél ötször nagyobb kardot vonszolt maga után a homokban.
- Ez igazán remek móka! – csapta össze a tenyerét Tierga csillogó szemmel, majd a Gray által elé nyújtott papírzacskóból elvett egy maréknyi tökmagot, miközben keresztbe vetett lábbal, a palánknak dőlve figyelték a műsort.
- Én nem akarok veletek harcolni – fújtam ki a levegőt lassan, mikor végre felálltam.
Válaszul csak egy fényvillanást kaptam, ami ismét sípolva távozó levegőt eredményezett a tüdőmből.
- Hát nem aranyos, ahogy feltápászkodik? – vigyorgott Dzsohar, oldalba böködve Tibit.
- De, tényleg! Baromi jó ötleteid vannak! – lelkendezett tovább Jordan, kiröppenő varázslatát inkább csak sejtettem, mint láttam. Magam elé kaptam a fal tövébe döntött csatapajzsot, amelynek közepén egy tűzgyöngy vöröslött. A varázslat narancssárga nyúlványokkal mosódott szét a csatapajzs fémveretes díszítésén, miközben a mágia ereje rám borította azt.
- Na ebből elég! – morrantam dühösen a pajzs alól tagolva ejtve ki a szavakat.
- Segítsek? – hallottam EMTyb hangját valahonnan a magasból. – Bár tulajdonképpen nem is, remekül szórakozom! – ezzel a rólam leemelt pajzsot visszaejtette a porba, úgy fél centire a fejemtől.
Rosszallás, düh, csalódottság és némi arrogáns gőg áramlott végig az ereimben, a tenyeremben vörösre váltott a kristály.
Nem éreztem tovább a fájdalmat, nem láttam semmit, csak vérgőzös bosszút. Felkaptam a pajzsot és tiszta erőből a porond közepén állókhoz vágtam.
- Húha… ideges lett… - nézett össze Dzsohar és Jordan, miután félreugrottak a repülő pajzs útjából.
Tibi csak lebiggyedő csuklóval legyintett: - Ugyanmáááár, sima ügy!
Őt kapta telibe először a tűzgömb, amelyet elhajítottam. Végigszántotta az aréna porát, a palánk állta csak útját. A felerősített fegyverek közül egy lehulló buzogány tömörfa nyele kólintotta fejbe, ezzel kis időre kioltva harci kedvét.
- Ezt meg hogy csináltad? – nézett rám Dzsohar. Arcát még mindig nem láttam, de a hangjából érezhető volt minden döbbenete.
- Így már nem vagyok olyan édes? – hangom mélyebbnek tűnt, mint amilyen egyébként lenni szokott.
Nem is nagyon tudtam, hogy mit művelek, csak Dzsohar lebbenő köpenyét láttam, amivel eltakarta a csuklyát, hogy a lángnyelvek helyén egy fekete folt maradjon a helyén az Aréna porában.
Jordan felnyitotta a sisak rostélyát. A hattyútoll már nem lengedezett olyan vidáman, mint mikor délcegen besétált. Békalábai remegtek ahogy kigúvadó szemmel meredt Dzsohar hűlt helyére.
- Akarsz még párbajozni Khettyvel? – billentettem oldalra a fejem cseppet sem kedvesen.
- Szerintem nem – hallottam meg a karcos hangot a magasból.
„Affene, a sárkány!” – villant eszembe, majd mielőtt bármit csinálhattam volna, az ájulás sötétsége borult rám.

- Dobjuk ki innen!
- Nem lehet!
- De kinek kell egy ilyen veszedelem?
- Itt legalább felügyelet alatt van…
- Tierga! Ne fárassz már! Egy őrülttel akarsz egy falon belül lenni?
- Nem őrültebb, mint ti!
- ... vagy te!
- Mindegy! A lényeg, hogy nem veszélyes…
- Nemeeeee??? Láttad a köpenyeeeem? Éppcsak meg tudtam szökni az átkozott tűzgömb elől…
- Amúgy is ideje volt lecserélni azt az agyonfoszlott, divatjamúlt darabot!
- És a fejem? Nézd meg ezt a púpot! Még szálkát is szedett ki belőle Panna!
- A jó fenének kellett provokálni!
- A jó fene tudta, hogy ha bepöccen, akkor egy kezelhetetlen állat lesz?!!
- Khöööömmmmm… Mondod ezt te?!
- Jóóóó, te tudod kezelni, EMTyb!
- Vagy inkább pöccinteni…
- Ahan! Lesből pöccinteni!
- Na jó, szegény Khetty ájultan fekszik itt, mi meg kiröhögjük!
- De hát akkor iiiissss!
Az általános röhögésre végképp felébredtem. A korábban a sötétségen átszűrődő hangok visszahívtak a valóságba, míg a jókedvű káröröm fel is ébresztett. Ahogy megmozdultam nehéz lánc csörgése szakította félbe a jókedvet.
- Felébredt…
- Jól vagy, Khetty? – hallottam Tierga kissé aggódó hangját néhány lépés távolságból.
- Aham – nyögtem, majd kinyitottam a szemem… de nem láttam mást, csak vak sötétséget.
Pislogtam párat, de továbbra is csak a sötétség vett körül. Kissé nyirkos, dohos levegőt éreztem, a jobb bokám körül hideg fém fagyott a bokámhoz. Ahogy megmozgattam a lában, a lánc ismét megcsörrent.
- Mit csináltatok? – hörrentem döbbenten azonnal és felültem.
Ekkor tűnt fel, hogy egy sötét, boltíves, ráccsal elzárt folyosóvégben vagyok. Talán a helyi börtön lehetett.
- Csak egy kis óvintézkedés – vont vállat ártatlanul nagy szemekkel Tierga. A falakra erősített fáklyák fényében felismertem még EMTybet, Darksolt, Destinyt, Dzsohart, Tibiazállatot és Gray Byssust.
- Kis óvintézkedés? – próbáltam felállni a szalmafekhelyről, amin eddig pihentem, de megszédültem és így visszazuttyantam rá.
- Hát eléggé bevadultál… - hallottam Dzsohar rosszalló hangját.
- Ha nincs ott EMTyb… - sóhajtott közbe Tierga -, hogy… hoooooogy kipöccintsen…
- Mit csináljon?
- Hidd el, igyekeztem nagyon finom lenni… Csak alig három napot aludtál…
- Csaaak???
- Figyelj! Nyugodj meg! Ki fogunk innen engedni... ha teljesen biztosak leszünk benne, hogy nem ragad magával még egyszer ilyenfajta őrület… - próbált megnyugtatni Tierga.
- ... legalábbis a szövetség falain belül – tette hozzá Destiny.
- És ha bocsánatot kérsz – szólalt meg Tibiazállat.
- És ha nem cikizel többször a sárkánylét miatt!
- És ha nem csábítgatsz el mindenkit halomra! – morogta Darksol.
- És ha megtanulsz főzni… – toldotta meg Gray, mire mindenki hátra sandított a válla fölött. – Most mi vaaaan? Nekem nem lehet kívánságom?
Néhány másodpercig eltartott, mire végignéztem a társaság minden tagján, majd felsóhajtottam:
- Ünnepélyesen mindent megígérek! – emeltem fel a bal kezem, miközben a jobb tenyeremet a szívemre tettem. Néhány csendes másodperc után megemeltem a lábam: - Most már leszeditek?
- Hátöööööö… - nézett kissé zavartan Tierga Darksolra.
- Mit hátööööö? Perszehogy NEM! – a Statáriális Bíróság elnöke ezután sarkon fordult és jelezte, hogy indulni kíván.
- Hát bocsi… kell még idő, míg megemésztik, ami történt… - nézett rám Tierga és elsétált az ítélkező vezér mellett.
Darksol zárta a sort, bár nem értettem, hogy miért kellett ilyen méltósággal kivonulni... mintha valami bírósági elnök lenne, a látványhoz ugyan hiányzott a jellegzetes parókat és a fekete talár, bár ha úgy veszem a köpenye végülis felfogható volt talárnak. Ahogy elindult kifelé a folyosón a fáklyák fénye úgy aludt ki sorra mögötte.
- Hééééé! – kiabáltam. – A fáklyákat vissza kapcsolhatnád! Héééééééééééééééééééééééééé!
Úgy tűnt azonban, hogy senki nem hallja a hangomat. Néhány méterre vasajtó nyikorgásából arra következtettem, hogy nagy bajban lehetek, mert egy igen ritkán használt helyre zártak be.
- Hátezremek! – fújtattam dühösen, majd egy csettintéssel lángot varázsoltam a tenyerembe és kiküldtem azt a folyosói fáklyákra, hogy a rám telepedő sötétséget eloszlassam.
A hozzászólást Khetty módosította 2010.09.01. 20:58:00-kor
Khetty, Napkapu és a A Zöld Pókok Exkluzív Hálójának arculattervezője (V1)
Kerheina, Ködkapu Strázsái szövetség (V3)
"Több okom van gyűlölni, mint bárkinek... és én mégis hinni kezdtem Benned!"
Pontszám: 9.68
Oldal: 123
Dobókocka - a sokoldalú kiegészítő