Hozzászólások - Byzon

Köcce!

"Kora hajnalban hagytam el a tábort, hogy vadászni menjek. Már dübörgött a vér az ereimben, tombolt bennem a galetkik ősi vágya. Vadász voltam, akit távoli csatakürtként szólított az ösztön. A mámor élménye amint mohón szürcsöli fel az elmém a prédám lelkének energiáit, miközben édes, meleg vére végigcsordul torkomon és a fogaim húsdarabokat szakítanak ki még vergődő testéből. Igen! Nem véletlen, hogy a galetkik csak ritkán fanyalodnak elkészített táplálékra. A maga nyers frissességében, a vadászat által felkorbácsolt izgalomban... Nos az bárminél jobb!
Lassan kúsztam bokortól bokorig, mert szinte a sejtjeimben éreztem: élő, lélegző lények járnak a közelemben. Lények, akiknek lelke, húsa és vére táplálhat engem. De ezek a lények nagyon óvatosak voltak. Talán másik ragadozó lehet a közelben? Eltöprengtem. Szinte semmilyen lény nem jelenthet ránk veszélyt, csak a magunk fajta. De jobb a biztonság. A növényi fedezékek között húzódtam előre. Bár az erdő növényei kicsik és csenevészek voltak, szerencsére régen megtanultam lehetetlenül apróra összehúzni a testemet amikor még a hegymélyben a kisebb és gyengébb galetkik barlangjaiba akartam behatolni lélekenergiáikért. Amint elértem a tisztás szélét szegélyező páfrányokat óvatosan kilestem közülük és azonnal megláttam kik riasztották meg az állatokat.
Egy kisebb sereg vonult keresztül a mezőn, felszerelésük remekbe szabott vértek, tűzben és mágiában edzett pajzsok, legendákba illő fegyverek. Mellkasukon büszkén villant a gyémánt horda jelvénye. Sokakat ismertem és tiszteltem ebből a nagymúltú és hatalmas hordából, akikkel élmény volt harcolni és dicsőség volt ellenük a győzelem és tisztesség kezükből a vereség. De ezeket, noha a leghatalmasabb szövetségek közé tartoztak, soha nem tudtam tisztelni. Csupán fekete gyűlölet lángolt a szívemben, amikor rájuk gondoltam. Csak ennyi maradt számomra belőlük, a csendes, üszkös gyűlölet a lelkemben.
Láttam a csapat elején a vezetőt. A hórihorgas, barna bőrű, ragadozómadárra emlékeztető tekintetű hadparancsnok volt az egyetlen, aki felé éreztem némi tiszteletfélét. Nem lehet könnyű a démonok kapitányának lenni - húzódott kesernyés mosolyra vastépte ajkam.
A náluk lévő felszerelés és ellátmány alapján egyértelműen egy ostromra induló különítménybe ütköztem. Elhomályosuló tekintetem előtt felderengett egy másik ostrom képe. Amint ugyanezek az alakok vették körül a kaszárnyát, az otthonomat. Nem először, sokadszorra. Hiába volt a becsület, a vitézség, az ő tudásuk ellen nem lehetett esélyünk. Őket nem érdekelték a harc ősi, Tharr rúnáival írott szabályai. Jöttek, raboltak és a lehető legrövidebb idő múlva, amelyet még a hordaparancsnokok szigorú törvényei megengedtek, jöttek megint. Nem érdekelte őket sem főhajtás, sem küzdelem, sem áldozat. Csak a zsákmányolás őrült fénye égett a szemükben minden alkalommal. Nem hajlottak sem egyezségre, sem könyörgésre, sem fenyegetésre. Elvettek mindent az erősebb jogán. Láttam újra lángok közé veszni a kaszárnya vártáját, leperegtek a szemem előtt a mélybe zuhant, halott bajtársak arcai, az elkeseredetten, a jobb világról szóló reményeiktől megfosztottan távozó barátok képei...
Azon kaptam magam, hogy vicsorgok, amint a távozók után nézek, kezem ökölbe szorul a kardom markolatán és dühösen sziszegek valamit magam elé, de én sem tudnám megmondani micsodát. A legtöbb szövetséget, akikkel valaha a csatatéren találkoztam tiszteltem és kedveltem, de ezeket nem tudtam tisztelni...
Aztán gonoszul felcsillant a szemem. Az egyikük lemaradt a sor végéről. Egy hozzám hasonló felszerelésű, fiatal harcos. Nyilván vadászni készül... Hát most a vadászból préda lesz gondoltam. Bárki vagy is ifjú, te fizeted meg a gyűlöletem árát, melynek lángjait szövetséged izzította fel. Utánaeredtem.

Hosszú volt a hajsza, hisz ő is préda szagát érezve vetette előre magát. Mire beértem, egy alacsony sziklafal előtt állt, csizmás lábai előtt a porban egy torzszülött hevert. Arra csak egy pillantást vesztegettem, egy ezer sebből vérző ében halálhajcsár. A vadász már az utolsó csapásra készülődött, amikor meghallotta lépteimet és megperdült. Fiatal volt, de a felszerelése és a mozdulatai alapján elég kiegyenlített küzdelemnek nézhettünk elébe. Meglepetten szólított meg:
- Mit akarsz itt harcos?
- Téged - válaszoltam tömören.
- Nem úgy nézel ki, mint a portyázók... - mormolta. - Akkor nem engem hívnál ki. Nem lehetsz biztos a győzelmedben...
- Nem is. Nekem elég, ha fájdalmat okozok. Minél nagyobbat! Minél hosszabban! Minél inkább gyötrődj!
- De... - kérdezte megdöbbenve a hangomban szikrázó gyűlölettől, - de miért? Mi nem ellenetek harcolunk! A szövetségről, melynek jelvényét hordozod még az életben nem is hallottam! Mi a Napkapu ellen vonulunk!
- Még egy ok, hogy elintézzelek. Egy ellenféllel kevesebb addig is a mágusoknak.
- De... Akkor... Zsoldos vagy? Vagy micsoda?
- Az de nem a Napkapué. Ez most személyes ügy! És most védd magad!
Lassú volt. Végtelenül lassú. Az ujjaim között materializálódó tűzgolyó elől sansza sem volt kitérni. A lángok az arcába robbantak, meggyújtva hosszú barna szakállát, megperzselve a haját. Persze mint minden harcos, ő is legyűrte a fájdalmat és egy plazmacsapás igéit mormolta lángmarta ajkaival. A forró ragacs megnehezítette a mozgásomat, de nem törődtem vele és előrelendültem. Az ősök ajándéka, a megkövült kard érezte a dühömet, a fájdalom, a kínokozás, a pusztítás ősi vágyát és úgy engedelmeskedett akaratomnak, mint soha semmilyen gyilok. Újra és újra lesújtottam. Éreztem, hogy egyszer az oldalamba, egyszer pedig a lábikrámba mar ellenfelem pengéje de nem törődtem vele, a fájdalomérzetet elhomályosította a kéj, amelyet akkor éreztem, amint megláttam a türkizkék szemekben a fájdalom felvillanását. Újra és újra lesújtottam, miközben a már szinte görcsölt a karom a fájdalomtól, az erőfeszítéstől, mert semmivel sem törődve a lehető legnagyobb kínt akartam okozni. Azt akartam, hogy szenvedjen. Úgy ahogy mi szenvedtünk. Nem tudtam megmutatni neki milyen fájdalom elveszíteni egy barátot, de a csataterek minden egyéb kínjával megismertethettem. Végül a földre rogyott, véres arcát kínlódva emelte fel. A markolatgombbal sújtottam bele, az orra bántó reccsenéssel tört szilánkosra, ő pedig hátrahanyatlott. Véres nyálat köptem az arcába:
- Nem győzhetem le legtöbbőtöket, de akiket igen, azoknak megfizetek tisztük szerint.
Utána lassan a prédája felé fordultam. A halálhajcsár a földön hevert, sebei súlyosak, nem képes már védekezni. Tökéletes préda, mosolyodtam el. Felemeltem a pengém.
És abban a pillanatban belenéztem a torzszülött éjfekete szemébe és megláttam valamit. Ez pedig a harcos volt. Nem született ugyan galetkinek, de harcban élte le az életét. Csak ez számított. És védtelen ellenfelet harcos nem támad, rezgett fel még a lelkemben Tharr hadisten harmadik krédója. Megtagadtam a becsületes harcot, mikor elhagytam a kaszárnyát, de ha most ölök, mennyivel leszek jobb ezeknél, mint ez a féreg itt, akit most vertem össze. Undorodva rúgtam bele a gyémánt harcos bordái közé és jóleső elégtétellel nyugtáztam az elfojtott hördülést. Aztán hátat fordítottam a sebesülteknek és elindultam prédát szerezni. Ám megállított egy hang a hátam mögül:
- Ne! Ölni meg! Fáj! Pusztít el!
Meglepetten néztem vissza a halálhajcsárra. Karját a gyomrán tátongó borzalmas sebre szorította és kínlódva nézett rám:
- Öl meg lélekzabáló! Nagy fájdalom!
- Nem ölhetlek meg. Nem lenne tisztességes. De bekötözhetem a sebedet. Pár nap és jobban leszel. Nos?
- Csinál! Csak ne fáj!
Bólintottam és nekiálltam bekötözni a sérülést. Nem vagyok seborvos, de a végére biztos voltam benne, hogy megmarad. A halálhajcsár felmordult:
- Nincs fájás! Vagy nagy sámán!
- Csak egy öreg katona vagyok, aki túl sokat látta munka közben a szanitéceket - mosolyodtam el. - Keveset mozogj pár napig és rendbe jössz!
- Vár! Ti nem eszitek meg egymás szolgái! Én hallani ezt! Kelleni neked szolga? Én menni!
- Nem kell szolga - csóváltam meg a fejem, majd ahogy az elkeseredett tekintetbe pillantottam elmosolyodtam. - Bajtárs kell. Velem tartasz?
- Én megy! Harcol oldalad!
- Mi a neved?
- Én Dtrakowchtiz!
- Hát azt én nem bírom kimondani. Mi lenne, ha... Korbácsosnak szólítanálak?
- Jó! - derült fel az arca. - Van harci név!
- Gyere hát velem - mormoltam és a vállamra támaszkodó sebesülttel elindultam vissza a táborba. Ehh! A vadászat ráér délután is!"

Kora délután sajna megyek.

Megnéztem, igen. Nagyon tetszett mind a kettő!

Sziaaaa!!!

Már írom!

Reggelt!

Vazze, mire én ezt megértettem! Nekem az uccsó hsz kerül felülre...

Egyet kell értenem, ezt nem vettem volna rosszra...

Idézet: Lanmandragoran - 2009.02.15. 21:41:50

Khettynek 1900-ból se...

Azt se tudtam melyikőtök mondta már, te vagy Cave... Illetve én nem is emlékeztem, csak Khetty mondta, mert ő is ezzel szenved szegénykém...

Úgy, hogy a 6 az még szinte nem különbség, az alacsony szintű fegyverek között sincs akkora vészes nagy lépcső. Magasabb szinteken már nem lesz ennyire durva a random, de az első kb 10-12 szintet uralja elég rendesen.

Egyik klántársam megcsinálta már azt mondta, de legtöbben szenvedünk.

Igen annyi. Nálunk én lövöm mindig.

Igen, ezeket én is elmondtam neki a piramist kivéve, aminek nagy előnye, hogy gondolkodás nélkül lődözhető folyamatosan.

Tényleg az átokpiramisra nem is gondoltam, az nálunk elég újkeletű jószág még!

Zsinórban 10 győzelem (ha nem sikerül neki a héten, akkor csatasorba áll neki 3 Betyár, de szerintem Kyron és Fanta is )

Költsd el az összes Vp-t.

Állat 5 szintlépés.

Szerinted tudunk segíteni? Én próbálnék, de csak az elsőben tudok...

OK, bocsi, csak nagyon segíteni akartam. Válaszoltam én is v3-on.

Részleteznéd?

Van nálad 400 LE?