"Dermedten bámulok magam elé, ahogy nehézkesen kimászok fekhelyemen a nehéz állatbőrök alól. Az utóbbi időben szinte éjszakai életmódot élek. Érzem, ahogy tombol az ereimben, a véremben, az elmémben az átok. Az átok melytől nem szabadulhatok. Iszonyodom magamtól, de nem tudom levetkezni ezeket a bilincseket. Hisz a véremben van, ott tombol bennem, a részem. Ahogy családom minden tagjának a része volt eleddig és lesz ezután is. A végzeturak többsége az őrülettel, az Ellenség fertőzésével harcol, az elméjükre boruló tébollyal. Nekem kettős küzdelem jutott osztályrészemül. Ha elbukok...
- Incubus! Jó estét! Megint átaludtad az egész napot.
A vidám, barátságos hangra megperdülök. Picur az. Az IQ Betyárok kapitánya. A vezérem. Alacsony, de megkapó, vonzó nő, hosszú barna hajjal, zöld szemekkel. Fiatal korához képest remek harcos és jó vezér. Sokáig idegenként támolyogtam a táborban, amikor a kaszárnya végleg összeomlott, de ő segített, hogy otthonomként gondoljak erre a helyre. És valódi társakként a betyárokra. Rekedt, karcos hangom mintha nem is a sajátom lenne:
- Igen. Ma még vadásznom kell. Hogy áll a portya?
- Óh, remekül. Legfeljebb egy nap és a gyémánt kősárkányok kincsei is a mieink lesznek.
- Picur. Én sajnálom, hogy...
- Ne mondj semmit. Nem vehetsz részt ebben a harcban, te ehhez túl tapasztalt vagy, nem engedik a hadurak ősi törvényei. Nem tehetsz róla barátom.
- Igen... Nézd, nekem most... Most mennem kell vadászni.
Picur sokáig néz a szemembe, érzi, tudja, hogy van valami, amit nem mondok el neki, de végül csak bólint és elindul a tábor másik oldalára, hogy tartsa a lelket a többiekben, lelkesítse őket, mint egy igazi vezérhez illik. Tekintetem végigsiklik a táboron. Legtöbbjük már tudja, hogy az elméjüket megfertőzte a téboly, de még nem tudnak harcolni ellene. És arról végképp fogalmuk sincs, hogy a legnagyobb veszély itt ólálkodik a táborukban. Ha nem tudom legyőzni a véremben hordozott átkot... Ha a metamorfózis teljessé válik... Nem! Erre nem is gondolhatok! Muszáj legyőznöm ezt az iszonyatot!
Préda után rohanok, sebesen ugrálok át a bokrokon, gödrökön, orromban érzem a préda szagát. Tudom, hogy valahol előttem rémülten rohan az a valami. Nemsokára fel is tűnik előttem, ahogy sebesen igyekszik vissza az erdő mélyén megbúvó tóba, ahol eltűnhet a szemem elől, de amíg a szárazföldön van, addig én vagyok előnyben. Távoli rokonom hiába próbálja hat ízelt lábát fürgén szedegetni, semmi esélye, ezeket a lábakat nem erre tervezték. Végül a sahran rák is belátja, nincs remény, hogy időben elérje a fészkét, így szembefordul velem. Ollóit erőteljesen csattogtatja. Szomorú mosolyra húzódik vastépte ajkam. Szerencsétlen! De nem te tehetsz róla, hanem ostoba őseid, akik elhagyták a galetkik világát, hogy egy ősi tengeristennek hódolva a szent állatok képére formálják magukat. Ha nem tették volna, akkor távoli leszármazottjuk ma Végzetúr lenne, nem csak prédaállat. Fellegszürke szemeim kigúvadnak, bár nem látom, de tudom, hogy sárgásan izzó árnyalatot kapnak, mert meglátják a kitinpáncél alatt vértől lüktető ereket. Elveszítem az önkontrollt. Nem is emlékszem, hogy miként végzek a szerencsétlennel, csak arra, ahogy szinte fergetegként csap le rám lélekenergiája. Ez az az érzés, ami szinte függővé teszi a legtöbb fajtársamat. Ahogy egy elpusztított lény lelkének maradványait mohón zabálják fel elméjük éhes csápjai. Ostobák! Mit tudnak ők a valódi mámorról?! Arról, amit a szemfogak alatt felszakadó sebből kitörő vér okoz, ahogy az istenek nektárjaként végigcsúszik a torkon...
Tharr szent nevére! Mit beszélek?! Mit művelek?! Hiszen egy végzetúr hússal és lélekkel táplálkozik, nem vérrel! Nem adhatom meg magam ennek a förtelemnek. De... De mit tegyek? Hiszen... Hiszen még a tekercsek sem...
Eszembe villannak az emlékképek, ahogy belopózok a kaszárnya apró könyvtárába és kicsempészem az Ősi Tekercsek egyikét. Azt amelyen a fekete szalag és a koponyás pecsét volt. Reméltem, hogy a Holtak Urának tekercseiben útmutatást találok, segítséget erre az őrületre. De csak a bizonyosságot találtam meg... A bizonyosságot, hogy nincs segítség...
Elszörnyedve bámulok a lábaim előtt heverő tetemre, amelyet már szinte teljesen szárazra szívtam. Nem! Segítség kell! De ki? Kihez fordulhat egy magam fajta... Tharr segíts!
Igen! Ő talán... Talán... Talán segít... A Napkapu úrnője. Ő varázsló és nagy a hatalma. Ha őszintén elmondom mi ez, ami feszíti elmémet, akkor, esetleg ő tud majd megoldást... Vagy elpusztít azért, amivé lehetek... Nem számít! Így vagy úgy, de vége lesz! Nem hordozhatok veszélyt a társaimra. El kell mondanom mindent Khetty úrnőnek.
Hirtelen megérzem az újabb préda szagát, a frissen kiontott vér semmivel össze nem téveszthető, édesen fémes illatát.
Igen! Mindent el kell mondanom. De majd holnap, gondolom még és a vérszag után vetem magam. Újra leereszkedik szemeim elé a vörös köd..."

"Itt állok Leah ősi, idő koptatta oltáránál és csendesen fürkészem a környező bokrokat. Várom azt, akitől sokat, mindent remélek. Napkapu főmágusnőjét. Ha a varázslók sem tudnak rajtam segíteni, akkor senki... De kell legyen segítség, nem születhet újjá ez a förtelem! Az lehetetlen! Csendesen zördülnek meg mögöttem a levelek és én az érkező felé perdülök. Khetty mosolyog rám, kezében nem is tart fegyvert. Bízik bennem. Hisz barátok vagyunk. Pedig lehetne ez másképp is. Mohó szemeim előtt kirajzolódnak a kecses nyak bőre alatt az erek, amelyekben a mámorító, édes vér kering. Lelkemben felbőg a fenevad, jussát követeli, hogy kielégítse véghetetlen mohóságát. De ez alkalommal könnyedén csendesítem le, hiszen nem ostoba. Jól tudja, Khetty ellen nem küzdhetne, ahhoz teljessé kell váljon a metamorfózis. Ez a test nem dacolhat a mágusnő hatalmával.
- Hívtál barátom és én eljöttem. Bár érdekes, hogy miért az ősi oltárromhoz hívsz, hiszen szívesen látott vendég vagy Napkapuban is, te is tudod.
- Ez alkalommal szó sem lehet arról, hogy Napkaput felkeressem. Négyszemközt kell beszélnem veled, úrnőm.
- Mi a baj? - kérdezi Khetty, szeme megtelik aggodalommal.
Mindig csodálattal töltött el, ahogy Khetty ráérez mások érzelmeire, persze jelenleg nyilván látszik is az arcomon a szenvedés és a fájdalom.
- Ennyire nyilvánvaló?
- Mágus vagyok - mosolyodik el a nő. - Sok minden nyilvánvaló előttem, különösen az érzelmek - nyúl önkéntelen mozdulattal a szíve tájékára. - De nem kell mágusnak lennem ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen számomra, komoly bajban vagy. Segítségre van szükséged Incubus?
- Igen - hajtom le a fejem szomorúan. - Könyörögni jöttem a segítségedért...
- Könyörögni nem szükséges. Kedvellek barátom, ha tudok, segítek neked. Mit kívánsz?
- Arra kérlek... Ha már nem lesz más mód... Akkor... Akkor... Akkor kérlek pusztíts el engem...
- Micsoda? - hőköl hátra döbbenten Khetty. - Azt hiszem, ezt azért meg kéne magyaráznod barátom!
- Veszélyt hordozok. Veszélyt mindenkire. A barátaimra. A társaimra. Mindenkire. Átkozott véremmel küzdve, nem biztos, hogy győzhetek. Ha elbukok, neked kell megmentened őket! Kérlek!
- Semmit sem értek... A fertőzés borítja el elmédet? Gyere velem, ismerem a mentort, aki megtaníthat, hogy küzdj meg vele...
- NEM!!! Nem a fertőzés! Az csak gyengíti az elmém ellenállását az átokkal szemben! De az átkot a vérem hordozza.
- Még mindig nem értem barátom... Sőt, egyre kevésbé értem...
- Mond neked valamit az a név, hogy Lord Daramoula?
- Semmit.
- Valaha a régi időkben a vámpírok legerősebbjei a feljegyzések szerint a smaragdvámpírok voltak. Ezek a különös vérszívók csillogó zöld bőrükről könnyen felismerhetőek voltak. A legenda szerint egyenesen Leah birodalmából érkeztek, de ezzel valamiért feldühítették a Halál Urát, aki azonban bosszúállás helyett alkut kötött velük. A részletek homályosak, de valószínűleg az volt a dolguk, hogy lelkeket küldjenek az árnyékbirodalomba... Mindenesetre az ő uruk volt Lord Daramoula a leghatalmasabb smaragdvámpír. Róla ma már nem lehet túl sokat tudni... Az biztos, hogy sokáig egyszerű vámpírként tengette halálon túli életét, aztán valamikor elpusztult és az Árnyékbirodalomból tért vissza. Teste ugyan összefonnyadt, de sokáig szinte legyőzhetetlennek tűnt. Bár sok kalandozó próbált szerencsét, sokan menekülésre is kényszerítették, sőt néha olybá tűnt el is pusztították Lord Daramoulát, az mindig egyre hatalmasabbként tért vissza. Végül egy alakváltó kalandozó aki jól ismerte az ősi legendákat és emlékezett rá, a vámpírok valamiért gyűlölik a fokhagymát. Emellett hosszú próbatételek után megkapta Raia egyik legszentebb lovagjától, Sir Rasolphiustól a Démonölőt, egy szent ereklyét. Ez a pallos fókusza és hordozója volt a fény, a nap és a jóság erejének. Ezekkel legyőzte a sötét vámpírt. Mint kiderült a fokhagyma Sherannak, a természet istennőjének áldását hordozza magában, így folyamatosan kapcsolatot jelent az éltető Istennő felé és ez a kapcsolat meggyengíti a nekromantikus mágiát. A Démonölő szent kisugárzása pedig elpusztította a vámpír nagyurat. Ám ő végpusztulása előtt sötét átkot mormolt és mindörökre legyőzőjére szabadította Leah átkát...
- És hogy jön ez az ódon mese ide?
- A Lord pusztulásával a vámpírok végtelenül legyengültek, ma már csak árnyéka a hatalmuk az eredetinek. De Lord Daramoula gondoskodott népe túléléséről, amikor az átkot megfogalmazta. "Ágyékodból támad az a magzat, kit újra képére formál Leah vérrel terjedő hatalma, amint enged a gyász és az éhség hatalmának, a smaragdvámpírok újra e földön járnak!" És az az alakváltó harcos az én ősapám volt...
Egyre nehezebben szedem össze a gondolataim, érzem ahogy remeg a kezem, a testem minden ina, amint arra gondolok, miféle harcot vívtak őseim ezzel a förmedvénnyel, s hogy én talán nem leszek képes méltó lenni hozzájuk...
- Folytasd - kérlel Khetty és én lassan rendezem a légzésem és belevágok:
- A családom minden férfi tagjának meg kellett küzdenie ezzel az átokkal...
- Csak a férfiaknak? - kérdezi meglepetten Khetty.
- Igen. Egy nőt, akiben jelen van az új élet ígérete, azt nem lehet a halál képére formálni. Mert a családom tagjai a metamorfózissal küzdöttek, melynek végén smaragdvámpírrá lettek volna és kaput nyitnának az Árnyékbirodalomba, hogy újra Ghallára szabadítsák fajtársaikat nagyuruk hívása szerint.
- Azt akarod mondani, hogy a véredben fel akar támadni Lord Daramoula, egy évezredek óta halott vámpír?
- Nem egészen. Nem ő, csak hatalmának lényege, esszenciája. Egy új vámpírnagyúr, aki a smaragdvámpírok vezérévé lehet. Ha életünkben nem alakultunk át, akkor halálunk utáni harmadik éjjelen vámpírként, de csupán egyszerű vámpírként keltünk ki a koporsóból. Ezért vált szokássá a családomban, hogy a férfi halottakat átadják az örökkön éltető tűznek.
De aztán eljött az Ellenség és a bújkálás kora. A Hegy mélyében őseink galetkikké alakultak, akik maguk is szabadon formázhatták a testüket, végtagok tucatjait növeszthették, többlet szemeket, vagy csápokat, vagy éppen belső szerveket, amelyek képessé tehették őket savat, vagy tüzet lehelni, de ezeket úgy is tudod, hiszen magad is galetki vagy, még ha humanoid alakra is formáltad magad...
- Azért csak folytasd - mosolygott sejtelmesen Khetty.
- Nos mivel úgy alakítottuk a testünket ahogy akartuk, immuninsakká váltunk a lychantrophiára és az egyéb átalakító átkokra. De a családom nem felejtette el, mi él a vérében. Szinte minden galetki ősöm mágus volt, akik ezen átok feloldására tették fel egész életüket. De egy sem járt sikerrel... Mire én megszülettem, a családi legendára ugyan még emlékeztünk, de tanítása már megkopott, hiszen úgy gondoltuk, már nem jelent veszélyt. Tévedtünk... Mint tudod, az ellenség átkos fertőzése óta nem vagyunk képesek a testünk alakítására és oly sok évszázadnyi szunnyadás után hihetetlen erővel tört fel bennem Lord Daramoula átka. És elmémet elgyengíti a fertőzés, nem tudom, képes leszek-e dacolni vele...
- Mennyire súlyos a helyzet?
- Nagyon. Már időnként elveszítem az önkontrollt, nem csak lélekenergiáját, hanem vérét is veszem a prédáimnak, veszélyessé lettem... Ha a metamorfózis a táborunkban következik be, akkor... a társaim...
- Nem állíthatnak meg, ők még túl gyengék ehhez - bólintott Khetty.
- Félreérted. Ha Lord Daramoula hatalma újjáéled bennem, akkor senki nem állíthat meg, csak a Démonölő! És ez az ereklye elveszett még az Ellenséggel folytatott háborúnk alatt... Éppen ezért, ha az elmémben folyó csata végét érzem, el fogok jönni hozzád. Akkor meg kell ölnöd engem és el kell égetned a testemet! Muszáj!
- Incu... Hiszen barátok vagyunk... Hogy kérheted ezt tőlem?... Én... Én nem...
- Azért kérlek, mert a barátom vagy - saját hangomra rá sem ismerek, olyan színtelen, halk és fásult. - Te képes vagy erre. nagy erő rejlik benned Griff!
- Mit mondtál? - kerekedik el a szeme. - Griff?
- Én... Én nem értem... Nem tudom miért mondtam... Csak néha a szemem előtt... Mintha... Mintha megváltoznál... Szárnyak bomlanak a hátadon, és egy griff szeme tekint reám... Nem értem...
- Semmi baj! Hogyan tudok segíteni?
- Nem tudom... Ma már szinte semmit nem lehet tudni a smaragdvámpírokról és Leah fekete átkáról... Nem tudom mi segíthetne a pusztító hatalmadon kívül...
- Várj még egy kicsit. Én ugyan erről semmit nem tudok, de talán Danka rendelkezik részletesebb információkkal erről az időszakról. Vagy talán...
- Vagy talán? - kapok a szón, mint fuldokló az utolsó szalmaszál után.
- Hmm. A Smaragd Rend egyesült velünk nemrégiben. A vezetőjük egy ősi élőholt lich, aki talán emlékezik még egy s másra. A neve Kayrac smaragdszem.
- MICSODA??! - a név hallatán a félelem elemi erővel tör fel a lelkemben. Hiába tudom, hogy ez nem az én rettegésem, hogy Lord Daramoula lelkének véremben lüktető foszlányai rettegnek ősi ellenségétől még évezredekkel a halála után is, nem tudok uralkodni rajta. Sikoltva rohanok el, faképnél hagyva a döbbenten utánam bámuló Khetty és nem törődve az arcomba csapódó ágakkal, a gödrökkel, a portyázó ragadozókkal rohanok és rohanok, minél messzebb attól, kinek még az említése is a félelem őrült tébolyába hajszol. Minden ez után már csak egy örült rémálom emlékképei a téboly kaleidoszkópjában..."

"Fáradt vagyok, végtelenül fáradt. Amíg a nap perzselő tüze emésztette a tájat én itt a hűs barlangban hevertem, de az álom elkerült. Folyamatosan hallom a suttogást a fejemben. A suttogást, mely a véremből szól hozzám. A lelkembe bilincselt fenevad rekedt morgását, ha a társaimat, a barátaimat látom. A fenevad nem ismeri ezeket a szavakat... Társ? Barát? Préda! Folyamatosan édes vérükről, a gyilkolás jól eső, mindent feledtető katatóniájáról az igazi szabadságról és a végtelen hatalomról mesél... És arról, hogy nekem nem is kell megtennem, csupán el kell eresszem a bilincseit és ő megteszi... És engem is naggyá és erőssé tesz... Nem leszek többé mindenki prédája, tőlem fognak rettegni a...
Megrázom a fejemet. Ez egyre rosszabb. Egyre jobban elhatalmasodik rajtam ez az őrület... A barlangban csörgedező kis érhez lépek és ahol egy nagyobb szikladarab előtt felgyűlt egy tócsában belemeríteném a kezemet... De egy idegen arca néz vissza a fodrozódó tükörből... A szakállamat alkotó csápok szinte visszahúzódtak az államba, az arcom beesett, a szemem az írisz körül sárgás színezetet kapott... Kétségbeesetten mosom le a hideg vízzel ezt az idegen arcot, miközben nagyon is jól sejtem ki nézett reám a víztükörből...
- Incubus?
Megfordulok. Herceg az, a vezetőink egyike. Magas, egyenes tartású férfi, rövidre nyírt szénfekete hajjal, táncoshoz méltó alkattal. Oldalára szíjazva fegyvere, vértje viseltes, de látszik, hogy karbantartja, ahogy tanítottam nekik.
- Mit akarsz?
Ha meg is hökken durva hangomon nem mutatja, nyugodtan, barátságosan válaszol:
- Van itt egy alak. A fiúk bekísérték a táborba.
- Miféle alak?
- Hát olyan varázslófélének tűnik...
- És? Mi dolgunk velük? Verjétek össze és dobjátok ki!
- Ez azt mondja, téged keres... A Napkapu jelvényét hordozza...
- MI??!
Kirohanok a nyálkás szürke alkonyatba. Khetty nyilván beszámolt a kis találkozásunkról és most Kayrac eljött, hogy bosszút álljon. Vagy küldött valakit. Mindegy. Dühösen fordulok a mágus felé, de kicsit meg is nyugszom. Hat mindenre elszánt bandita áll körülötte, akik, bár szemtől szemben nevetségesek lennének vele szemben, de így tömegben nem győzheti le őket. Egész jóképű, feltűnően komoly férfi, kék kámzsában. Köpenye alól négy keze kandikál ki, vékony alkata és a fél tucatnyi elszánt martalóc ellenére meglepően nyugodt. Ez nem tetszik... Nagyon nem...
- Meglep, hogy téged küldött el Kayrac! - mordulok felé. - Azt hittem tudós és nem bérgyilkos vagy Danka!
- Nem értem miről beszélsz - ingatja a fejét a fiatalember. - De az biztos, hogy sokkal rosszabb állapotban vagy, mint ahogy Khetty elbeszéléséből gondoltam.
- Ne játszadozz velem mágus! Azt akarod elhitetni, hogy Kayrac, ahogy értesült felőlem nem akar elpusztítani?! Nevetséges!
- Ide figyelj harcos! Lassan meg kéne már tanulnod megbecsülni a mágusok bölcsességét. Khetty nem ostoba. Ahogy látta a reakciódat amit Kayrac neve kiváltott azonnal tudta, hogy nem beszélhet erről a lich előtt! Csak nekem mesélte el. Ezért vagyok itt.
- Mit akarsz?
- Segíteni, ha tudok. Részletesebbek az ismereteim erről a korszakról mint neked. Nem ígérhetek segítséget, de esetleg nyújthatok támpontot. Már ha igényt tartasz a történelemleckére...
- Miért bízzak benned?
- Ne bízz bennem. Bízz Khettyben. Ha már nem bízol meg a barátaidban, akkor add fel a harcot, mert nincs értelme!
Lassan bólintok, majd a legközelebbi martalóc felé fordulok:
- Engedjétek át Csacsabby! Négyszemközt kell beszélnem vele.
Az arcát magas gallér mögé rejtő, hegekkel borított koponyájú, hajítótőrökkel teleaggatott férfi biccent és int Dankának, hogy kövessen. A lakóbarlangom mélyére vezetem és fáradtan ledobom magam egy priccsre, míg ő némi tanácstalanság után egy halom állatbőrön foglal helyet törökülésben. Négy karját széttárva csendesen mesélni kezd:
- Nem sokkal tudom kiegészíteni az információidat, meglehetősen sokat tudsz harcos létedre, nyilván a családi legendáriumból. Nos hát... A smaragdvámpírok az árnytündér engedetlenség során szabadultak a világra...
- A mi során?
- Óh igen! Valóban! Bocsáss meg, túl gyorsan akartam előre szaladni... Az árnytündérek valaha megpróbáltak szembeszegülni Leahhal a Halál Istenével, hogy elnyerjék az örök halhatatlanságot. Persze az istenek hatalmával senki nem dacolhat, de Leah megadta nekik a halhatatlanságot. Élőholt szolgákká alázta őket... Mindenesetre ezen incidens során szabadultak erre a világra a smaragdvámpírok, közöttük Lord Daramoula is...
- Ennyi?
- Hát ezek olyan ódon emlékek és történetek már, hogy erről nem sokkal lehet többet tudni. Viszont a Démonölő, a varázslatos penge... Nos arról jóval többet tudok nálad.
- És pedig?
- Ezt a hatalmas ereklyét valaha Raia személyesen kovácsolta egyszerre két másik tárggyal: a Ragyogó Kesztyűkkel és a Hullámvérttel. Mindhárom tárgy Raia elemi esszenciáját, az éltető fény, a jóság és a hit erejét hordozta magában és mind a három egyik legnemesebb szent lovagjának Sir Rasolphiusnak készült. Ő mindhárom ereklyét elajándékozta halála előtt olyan tiszta szívű és becsületes kalandozóknak, akiket méltónak tartott Raia áldását hordozni...
- Igen, a kardot az ősapám kapta, ezt már tudom magamtól is! Azt mondd hol keressem azt a pengét?
- A Démonölő? Nos jó. A Démonölőt ősatyád a halálos ágyán egy vándorló lovagra bízta, akit szent esküje a Sötét Földre szólított, hogy ott harcoljon a thargodan hordák ellen. Ott is esett el, a Démonölővel a kezében. Ezt a fegyvert az olyan gonosz démonok mint a thargodanok meg sem érinthetik, így valószínűleg ugyanott hever, ahol a lovag elesett...
- Csodálatos! Akkor hát nincs remény?
- Nem figyelsz rém Incu, vagy ostobább vagy még a harcosok átlagánál is! Azt mondtam mindhárom ereklye hordozta Raia esszenciáját és lényegét. Mindhárom!
- De egy kesztyűvel, vagy egy vérttel nem lehet megölni valakit! - kiáltok fel döbbenten.
- Barbár! - csóválja a fejét Danka. - Ki beszél megölésről? Egy varázslónak sok egyéb eszköz is a kezében van, amennyiben sikerül megszerezned az ereklyét, bármelyik ereklyét, akkor azt hiszem találunk módot arra, hogy segítsünk neked!
- De hol keressem?
- Azt biztosan lehet tudni, hogy a Hullámvértet az Ellenséggel szembe szálló őseinket vezető tábornok hordozta. A mai napig a Császár egyik legféltettebb kincse...
- Tharr szakállára! Lehetetlen megszereznem a Császártól!
- A Ragyogó Kesztyűket ellopták valaha régen. Még a Nagy Háborúnk előtt. Méghozzá a Sikátorok Fényessége tolvajklán egy Chara-dint imádó szekta megbízásából. A szekta leszármazottai úgy tudom még ma is léteznek. Ők Chara-din a Káosz Ősistene egyetlen aspektusát, az őrületet imádták. Ma az elménkre telepedő fertőzést. Nem tudom ők őrzik-e még ezt az ereklyét, de csak tőlük tudhatsz meg közelebbit a hollétéről. A Rothadás Papjaitól.
Ezzel feláll, leporolja a kámzsáját és kifelé indul. Rekedten szólok utána:
- Danka!
- Igen? - veti hátra a válla felett.
- Én... Nagyon hálás vagyok! És sajnálom a korábbi szavaim...
- Súlyos terhet kaptál barátom, amit viselned kell. Nem haragszom. De jobban tennéd, ha beszélnél Kayrac smaragdszemmel. Az ő ősi tudása esetleg más megoldással is szolgálhatna...
- NEM!!! Én nem...
- Miért rettegsz Kayractól?
- Nem... Illetve nem én rettegek, hanem valami a véremben...
- Nos, te tudod, de ha az őrülettel meg tudsz küzdeni, akkor a félelem sem lehet akadály.
Ezzel nyugodtan kisétál én pedig némán, elgondolkodva állok a szobában. Hirtelen könnyű kéz érintését érzem a vállamon.
- Mi volt ez az egész Incu? Mi a baj?
- Egyszer majd talán elmesélem Picur... Legyen elég annyi, hogy vagy építek egy térkaput, vagy megölöm a Császárt, vagy ostrom alá veszem egy őrült szekta központi szentélyét. Ellenkező esetben elveszítem a lelkemet...
Picur arcán látszik a megdöbbenés, de az is, hogy megértette az ügy fontosságát. Hirtelen elmosolyodik és tettet vidámsággal a hangjában válaszol:
- Hát nagy kőművesek nem vagyunk, tehát kaput azt nem építünk. És annyian nem vagyunk, hogy lemészárolhassuk a Császár összes testőreit vele együtt. Tehát: mikor kezdjük a szentély ostromát?
- Micsoda? Ez az én harcom Picur, az én problémám. Nektek nem kell...
- Társak vagyunk Incu! Mi is számíthattunk rád, te is számíthatsz ránk! Ez nem vita téma! Szóval hol kezdjük?
- Azt hiszem beszélek egy barátommal...
Igen! Beszélek Fantaghiroval... Ők régóta küzdenek a bejutásért a szentélybe... És néhány mindenre elszánt Betyárral az oldalukon, talán könnyebb dolguk is lesz..."

"Már vagy egy napja vándorlunk és a fény egyre jobban bánt napról napra. Valami sötét és kimondhatatlan tenyészik az elmémben, ami nem a rég halott vámpírúr de nem is külön álló tőle. A hatalma, az esszenciája a lelkének egy szilánkja az, ami éjsötét csápokat növesztve zabálja fel az elmémet nap nap után és érzem, hogy lassan a testem is kezd átalakulni. Muszáj tennem valamit! De hisz ezért is jöttünk ide.
Önkéntelen tisztelettel pillantok fel a Sárkányok Ősi Rendjének kastélyára. A vár masszív falai ritkán adták meg magukat harc nélkül, a kapun kevés ellenség jutott be anélkül, hogy a vérét áldozta volna a győzelemért. És még többször láttak ezek a falak zsákmánnyal megrakott szekereket befelé haladni, mint kifelé igyekezni. A kapu felett hatalmas sárkányszobor pillant az érkezőkre, mintha a régi legendák jóságos és bölcs aranysárkányainak, a griffek testvéreinek, Raia legnagyobb szolgáinak egyike lenne ott kőbe fagyva, de készen rá, hogy szárnyaival védelmezze a közösséget, mely jelképének és őrzőjének választotta.
A kapu jöttünkre kitárul és gyémánthordás végzetúr lép elénk. Picur válik ki közülünk és siet hozzá:
- Üdv néktek Sárkányok Ősi Rendje! A vezetőhöz NimFához és a bajnokotokhoz Fantaghiróhoz jöttünk.
A férfi csendesen bólint és befelé int, amikor megindulnánk mögötte, akkor azonban csendes hangon, de ellentmondást nem tűrően szólal meg:
- Csak három.
Nem vitatkozunk. Rablók vagyunk, miért bíznának bennünk. Picurral és Herceggel követjük, a többiek az udvaron maradnak. Hamarosan kisebb trónterembe jutunk, ahol ketten várnak ránk. A trónuson ül NimFa, a rend vezetője. Magas, halk szavú nő, de ha megszólal, annak súlya van. Látszik rajta, megszokta, hogy neki nem szokás ellentmondani, de ugyanakkor jó vezető hírében áll, aki felelősen gondoskodik ővéiről. Mellette áll a rend bajnoka, Fantaghiro. Teljes harci díszben van, magam kevés végzeturat ismerek, aki szívesen akasztaná össze vele a pengéjét. Az utóbbi hónapokban félelmetesen sokat fejlődött, lévén folyamatos harc az élete. NimFa diplomatikus üdvözlésre emelkedik, de Fantaghiro nem sokat törődik a protokollal és széles mosollyal elém siet, majd erősen átölel. Megérzem testmelegét és rögvest tudom, hogy a bőre alatt gazdagon csordogál az éltető vér. Érzem, ahogy a szemfogaim finoman megnagyobbodnak és tudatom mélyéről hideg árnyékként kúsznak elő a bestia érzelemcsápjai, a mohó vágy, hogy a vérébe kóstoljak. Szinte hallom, ahogy a fülembe nyüszíti miféle édes élvezet lenne a lány még forró vérét inni, a nektárt amivel sem emberi sem isteni nedű nem érhet fel...
- Incu! Drága barátom, oly régen nem láttalak! De örülök neked!
Azonnal megerősödik belső ellenállásom. Hiszen a barátom van a karjaim között. Őt nem bánthatom! Megrázom a fejem és magam is elmosolyodom:
- Én is örülök, hogy látlak Fanta! Fontos ügyben jöttünk - válaszoltam, majd NimFához fordultam. - Ő itt Picur, a kapitányunk és Herceg a klán kamarása. Hivatalosan érkeztünk a Sárkányok Ősi Rendjéhez!
- Szívesen meghallgatjuk mondandótokat - bólintott NimFa. - Népünk szokásai és törvényei szerint a tárgyalások idejére a vendégek jogát megadom nektek birtokainkon.
- Köszönöm magam és embereim nevében - hajtotta meg magát szertartásosan Picur.
- Miért kerestetek minket?
- Közös ellenség okán.
- Kire gondoltok?
- Mindketten a Rothadás Papjainak fészkére akarunk lecsapni. Van ott kincs mindnyájunknak elég.
- A papok gyengék és kevesen vannak. Győzni fogunk nélkületek is...
- Igaz. Ez nem is nektek, nekünk lényegesebb, nem tagadom. Nekünk sokkal inkább a papok tudására mint a kincseikre van szükségünk, ugyanakkor nektek sem jönne rosszul a mi fegyvereink támogatása úgy hiszem...
- Van igazság a szavaidban... - gondolkodott el NimFa. - Jöjj parancsnok, beszéljük meg a részleteket.
Picur és Herceg közelebb sétáltak én pedig Fantaghirohoz fordultam:
- Nos, hogy álltok?
- Nehézkes - csóválta a fejét a nő. - A szentély bejáratát valamilyen tébolyvarázs védi, aki megközelíti, annak elborul az elméje. Gyere, megmutatom.

Néhány órával később elértük a Rothadás Papjainak szentélyét. A hegy oldalába vájt barlang volt, amelynek nyílását állatbőrökkel fedték le csupán. Körülötte táboroztak az Ősi Sárkányok harcosai, két fiatal végzeturat ellenben gúzsba kötve láttam, szájuk habzott, a szemükben pedig eszelős rettegés honolt. Kérdőn biccentettem feléjük.
- Megpróbáltak behatolni - mondta Fantaghiro szomorúan. - Ez lett a vége... Minden alkalommal...
- Van segítség az őrületükre?
- Néhány nap alatt elmúlik... De behatolni így lehetetlen...
Bólintottam, de aztán felfigyeltem a barlangnyílásban a mozgolódásra. Alacsony, fekete kámzsás alak bukkant elő, mire Fantaghiro rezignáltan felsóhajtott:
- Már megint kezdik...
- Mit?
- Minden nap előjön prédikálni...
Nem folytatta, mert a kámzsás belekezdett a mondandójába:
- Testvéreim! Miért táboroztok a mezőn? Miért hagyjátok, hogy a nap és a szél kikezdje elszántságtokat? Hisz amiért jöttetek idebent van! Itt van minden felhalmozott energiánk! Gyertek, vegyetek belőle! Ne féljetek átjönni az őrület falain, mert bizony mondom nektek, ki azokat átlépi, megtapasztalja az igazi erőt, hatalmat és fenséget, mit csak az Ellenség áldása nyújthat. Megtapasztalhatjátok az igazi szabadságot. Ellentmondhattok a természet könyörtelen szavainak, a hagyományoknak, a vezetőknek, a krédóknak, mindennek! Szabadok lehettek! Erősek, hatalmasak, korlátok és szabályok nélkül! Gyertek, merüljetek bele örök hullámaiba! Hiszen csak ócska láncaitokat veszíthetitek, de mindent megnyerhettek! Gyertek testvéreim! Gyertek!
- Elmebeteg - csóválta a fejét Fantaghiro.
- Az - bólintottam a távozó pap után fordulva. - De lehet, hogy kezünkbe adta a kulcsot a szentélyhez.
- Ezt hogy érted?
- Olvastam már ezeket a sorokat, vagy legalábbis nagyon hasonlóakat... De biztosat kéne tudnom...
- Kifejtenéd?
- Az Ősi Tekercsekben, melyeket valaha őriztünk, Tharr tanításaiban szó esik ezen szekta őséről. Legalábbis úgy hiszem. Az a kár, hogy erről többet csak olyasvalaki mondhatna, aki jól ismeri az ősi istenek közül Sheran hitét.
- Talán... - kezdte bizonytalanul Fantaghiro.
- Igen? - kérdeztem mohón.
- Miért akarjátok a szentélyt Incu? - kérdezte a lány váratlanul. - Ez most nem egyszerű rablóportya. Mi folyik itt?
- Nézd... Fanta... Egyenlőre legyen elég annyi, nagy a baj és az ő tudásuk nélkül nem lehet megoldani.
- Kinek a baja?
- Ezt hogy érted?
- A tiéd, vagy a kláné?
- Az enyém - suttogtam erőtlenül.
- Ennyi nekem elég. Segítek. Sheran valami ősi természetistennő ugye?
- Igen. Papjait valaha druidáknak nevezték, képesek voltak parancsolni a növényeknek, állatoknak. Nagyon értettek a gyógyításhoz.
- Akkor irány Sherwood.
- Tessék?
- Van egy mágus barátom, aki egy furcsa, virágot formázó szimbólummal a nyakában mászkál. Azt mondta családi örökség, mely apáról fiúra száll. Mert a család ősapja valaha...
- Druida volt - fejeztem be helyette a mondatot. - A virág volt Sheran szent jelképe... Hálás vagyok Fantaghiro, nem is tudod mennyire!
- Majd útközben elmondod - mosolyodott el a lány.
- Út közben? - viszhangoztam döbbenten.
- Miért, mit gondoltál? Egyedül mész? Én meg aggódjak egy jó barát miatt, ahelyett, hogy az oldalán küzdenék? Felejtsd el! Veled megyek! Hozom a wantukat!
- Igazi barát vagy Fanta - válaszoltam csendesen.
- Akkor remélem útközben megtisztelsz azzal, hogy elmondod mi a baj.
- Elmondom. Ígérem.
Ezzel elkezdtem felcsatolni a felszerelésem a futómadárra. Hosszú és kemény út lesz. És csak remélhetem, hogy a végére nyerek és nem veszítek egy barátot. De meg kell lennie. Mindenképpen."

"Több napja vándorlunk, s mostanra mindenről beszámoltam Fantaghironak. Látszólag nyugodtan fogadta a hírt, de azóta is óvatosabban viselkedik velem, figyel a szeme sarkából. Már nem mer teljesen megbízni bennem. Álmatlanok az éjszakáink. Én a véremmel harcolok, ő nem mer elaludni mellettem. De közel már a célunk. Itt van előttünk az erdő, amelynek mélyén vár minket StevZ, a druida mágus. Fantaghiro szerint ő segítségünkre lehet, legalábbis ismeri Sheran anya ősi tanításai egy részét... Hirtelen a lány felé fordulok és kimondom, ami napok óta nem hagy nyugodni:
- Miért vagy még mellettem Fanta? Hisz most már tudod ki vagyok.
- Nézd Incubus. Nem mondom, hogy nincs bennem ez ügyben félelem hogy nem pont most uralkodik-e el rajtad a vámpírizmus, nem mondom, hogy nem aggódom...
- Akkor?
- Barátok vagyunk. És a barátok számíthatnak egymásra.
- De veszélynek teszed ki magad Fanta...
- Amikor a klántársaim oldalán hadba vonulok, minden alkalommal veszélynek teszem ki magam. Lehet, hogy nem vagyunk klántársak, sőt még csak egy hordába sem tartozunk. De barátok lettünk. Jó barátok. És én nem hagylak magadra a bajban!
Bólintok, hisz nem tudnám szavakkal kifejezni, mit is érzek. Miattuk harcolok a véremben élő démonnal. Csak miattuk. És nem veszíthetek! Semmiképpen!

Néhány óra múltán elérjük az erdőt, a wantuk lassan, fáradtan lépegetnek alattunk. Lépéseik nyomán felkavarodik, elkárhozott lelkek sóhajaként zörög az avar. A bokrok közül két zöld ruhás, vörös csuklyás galetki emelkedik fel megfeszített íjakkal. Megdermedünk mindketten, lassan oldalra tárjuk a kezünket. Az egyik íjász megszólít minket:
- Tiltott birtokra tévedtetek!
- Kinek a birtokára?
- Ez itt a Sherwood erdeje.
- Akkor jó helyen járunk - biccent Fantaghiro és előrehajol a nyeregben. - Nem ismertek meg?
- Ismerős az arcod - töpreng el az egyik fickó.
- Fantaghiro vagyok. StevZ-t keressük.
- Elkísérünk a táborig, majd ő eldönti akar-e látni titeket - dönt az őrparancsnok.
Közrefognak minket és eladdig láthatatlan ösvényeken vezetnek tovább. Hamarosan fából készült fal előtt állunk, de ez valahogy nem szokványos. Ezt nem gerendákból emelték. Itt élő fák csavarodtak úgy, hogy a klán szállását övező falat alkossanak. És nem fiatal fák, hanem évszázados korú egrewi tölgyek. Mögöttük két fa magasodik, koronájuk igazi íjász leshely, mindkettőben áll egy-egy vörös kámzsás, íjas fickó. A falat alkotó fák szó szerint félrehúzódnak jöttünkre, belépve hatalmas kövek által határolt gyűrűbe lépünk, melynek közepén apró kőoltár áll. Körülötte ezerszámra nőnek a különböző virágok. Smaragdzöld csuklyát és nehéz páncélt viselő alak áll előtte. De mindezekkel kevésbé foglalkozom, mert szörnyű görcs rántja össze a gyomromat és fájdalmasan görnyedek össze. Patakokban folyik az izzadtság homlokomról és hallom ahogy kínlódó, fájdalommal telt hangok törnek elő a torkomból, de mintha másvalaki hörögne nem én. Szédülök és émelygek, hányinger fog el. Nem soká bírom ezen a helyen, mert mintha az anyatermészet maga akarna kitaszítani magából...
Hűs kéz simul a homlokomra és egy kellemes bariton, mint az erdő lélegzete susog a fülembe:
- Miért jöttél ide, halálon túli? Ezen csarnokban Sheran óvja a békét. Miért hívod ki az ő haragját?
- StevZ... - zihálom. - Beszélnem kell... StevZ...
- Én vagyok StevZ. Mi dolgunk egymással élőholt?
- Nem... Én nem... A vérem... Én... Harcos... Nem halott... Segíts...
- StevZ! - kiáltja Fantaghiro. - Segíts neki! Mindjárt elpusztul!
- Nem - csóválja a fejét a mágus. - Csak elgyengül és szenved. Mi dolgod a sétáló halottal Fanta?
- Ő nem halott. Még nem. Ezért vagyunk itt. Segítség kell.
- Nem tudom mit gondoljak...
- Akkor... - hörgöm kétségbeesetten. - Akkor... Tekints belém... Van rá... képességed... nem?
- Ez igaz... - válaszol lassan. - De a holtak elméjét nem lehet kifürkészni...
- Menni... fog. Csináld!
Bólint, majd a szemembe néz. Írisze mintha örvényleni kezdene és egyre nő. Egyre hatalmasabbá válik, míg végül már csak egy óriási szem tekint reám, körülötte zölden kavarog a világ. Iszonyú érzés. Mintha rétegenként fejtené le rólam a bőrt, aztán a húst, majd a csontokat, míg végül csak egy pőre, megkínzott, remegő lélek reszket előtte, és a szem még annak szívébe is behatol...
- Élet Teremtője! - suttogja a férfi. - Gyere, gyere ki a szentélyből.
StevZ vállára támaszkodva elhagyom a béke szentélyét és azonnal jobban leszek. Jobban? Tombol a véremben a szörnyeteg, hogy pusztítsam el azt aki ilyen kínoknak tett ki engem, de nem akarom és erőtlen is vagyok ehhez. A mágus beszélni kezd:
- Sohasem találkoztam még hozzád hasonlóval Incubus. De láttam mire képes a véredben élő szörny. Muszáj megacéloznod a lelkedet! Nem engedheted szabadjára! Semmiképpen!
- Be kell jutnunk a szentélybe druida. Az ereklye nélkül, nem tehetek semmit. El fogok bukni.
- Tudom miért kerestél fel. De ez a rege ősibb mint maga Lord Daramoula, azt hiszem.
- Milyen rege? - kérdezi Fantaghiro.
StevZ a távolba néz, szeme üvegessé válik és csendesen mormolja:
- Állítólag az ősi időkben Sheran druidái voltak a világ legnagyobb gyógyítói. Egyszer hatalmas csata zajlott az Istennő egy szent helye, az ő áldását hordozó Aranyforrás körül. Egy térkapun keresztül idejutó thargodan sereg egy nekromanta démonúr, Ouitmlen vezetésével összecsapott a Ghallát védő emberi seregekkel, melyeknek Lord Fezmin parancsolt. A tábornok ostoba volt, lebecsülte a thargodan herceg hatalmát, aki az elesett embereket zombikként animálta újjá. Fezmin vert serege az Aranyforrás körüli erdőkbe rejtőzött. A démonsereg legszörnyűbb fegyvere Ouitmlen élőholt tábornokai, a lidérckirályok együttes ereje által létrehozott őrületfelhő volt. De mikor a démonok benyomultak az erdőségbe a Földanya is felvette a harcot és az ő áldása megóvta a katonákat az elméjüket sújtó varázstól. Azon csata óta Sheran szimbóluma megóvja hordozóját az őrülettől...
- Tudsz nekünk ilyet készíteni?
- Ezeket a szimbólumokat maga az Úrnő készítette papjainak. De birtokolunk belőlük kettőt, amely az óidőkből maradt ránk. Ezeket nektek adom. Mindannyiunk érdeke, hogy ne éledjen újjá a vámpírnagyúr!
- De én viselhetem a szimbólumát? - kérdezem. - Hiszen a szentélyében nem voltam szívesen látott vendég...
- A szentélyben koncentrálódik valamennyi az Istenek esszenciájából, de a szimbólumok csak áldásukat hordozzák. Meg fog óvni, bár bizonyosan elgyengít, hiszen Sheran irtózik a nekromanciától, amit te a véredben hordozol...
Ezzel leakasztotta a nyakából az egyszerű fából faragott virágszimbólumot és nekem nyújtotta, egy másikat pedig Fantaghironak adott. Ő a nyakába akasztotta, én egyenlőre zsebre tettem az enyémet.
- Hálásak vagyunk neked druida!
- Mutasd ki azzal, hogy legyőzöd a benned tenyésző szörnyet! Induljatok most, de készüljetek fel, hogy a Rothadás Szentélye nem galetkinek való hely!
- Holnap meglátjuk! - válaszolom mosolyogva. - Holnap meglátjuk..."

"Itt vagyunk hát, mormolom a szentélykapuban állva. Ujjaim közt félelemmel forgatom Sheran virágszimbólumát, kétkedve gondolok arra, mi lesz, ha a nyakamba akasztom... Fantaghiro biztatóan szorítja meg a kezem és halkan odasúgja:
- Nem lesz baj! Te nem vagy vámpír! Küzdesz ellene és ezt a szimbólum is érezni fogja. Nyugodj meg!
Bólintok, majd nehéz sóhajjal kötöm a nyakamba. Nem olyan rossz, mint ahogy vártam. Csak egy gyenge émelygést érzek, de azt elnyomja az elégtétel jóleső érzése, ahogy a vámpír felvinnyog a fájdalomtól tudatomban. A falra pillantok. Fantaghiro is. Opál feketén, mégis kissé áttetszően csillog előttünk az őrület fala. Reméljük StevZ jól ismerte az ősi legendát és megóv majd minket a Földanya hatalma. Mély sóhajjal lépjük át a szentély küszöbét. A fal azonnal elménknek feszül, de érezzük az áldott erőt, amely eltaszítja sötét hatalmát, tiszta elmével jutunk át rajta. Odabent egy rövid folyosó után belépünk a szentélycsarnokba. Mindketten a döbbenettől földbegyökerezett lábbal tekintünk körbe. Undor, harag és szánalom birkózik bennünk, ahogy felmérjük a helyet.
A barlangcsarnokot gömb alakúra mintázták, ám falait be is borították. Galetkik, orkok és egyéb kreatúrák vannak a falakra feszítve, bőrük hosszú lebernyegekként terül el testük mellett és tapad a falakhoz, olvad össze a mellettük szenvedő bőrével és az erek finom hálózata tisztán kivehető ahogy lüktet bennük a vér ezen különös tapétában. A tetőn hatalmas, kúp alakú képződmény, amelyből hosszú szálak nyúlnak ki és minden egyes felfeszített fogoly szájában végződik egy-egy. Nyilván ezen keresztül táplálja őket valamivel a szentély. A túloldali fal előtt oltárszerűség helyezkedik el, inkább tűnik hatalmas parázstartónak, mint valódi oltárnak, de egy hatalmas, sárgás íriszű szem gúvad ki belőle, amely minden lépésünket követi. Az oltárban kisebb máglya ég, de a lángok színe éjfekete és sötét lila, amint a lángnyelvek birokra kelve egymással összeolvadnak, majd újra szétugranak. Az oltár mellett magas férfi áll fekete talárban, ujjain lila sújtással. Arca lárvaszerűen kivehetetlen, fején mintha első pillantásra tüskés harci sisakot hordana, de aztán rájövök, ez csupán egy különlegesen növesztett csonttaréj. Nyilván ő Popand, a szentélyőr. Hozzánk közelebb ül a földön a sötét kámzsás fickó, akit prédikálni hallottunk. Testén ezerszámra nyüzsögnek a nerub kórokozók amikből amúgy is kisebb hadseregnyi van a teremben, a földön mászkálnak, a falra feszített lények bőrét és húsát csípik véresre. A szerpap lágy hangon, szinte duruzsolva beszélget a rovarokkal.
- Incu! Nézd a falakat... A szemük... Ez... Ez... Embertelen... - suttogja nehézkesen zihálva Fantaghiro.
- Praktikus - morgom válaszul.
- Praktikus?!
- Igen. A fal él. És a testmelegük biztosítja a barlangszentély fűtését emellett állandó táplálékforrás a kórokozóknak.
- Ki képes ilyesmire? - suttogja Fantaghiro. - Ezek végleg kivetkőztek magukból. Nem is galetkik... Nézd ezeknek a szerencsétleneknek a szemét... Az ősökre... A szemük...
Tudom, látom mire gondol a társam. Azokban a szemekben nem emberi kínok visszhangja tükröződik az őrület pamacsos ködfelhőin át. De nem akarok és nem is tudok ezzel foglalkozni. A szerpap felé lépek, aki felpattan és kitárja karjait:
- Végre, testvéreim, végre! Végre hallgattatok énetek legerősebb hívószavára, hiszen a mohóság, az önzés az ősi szabadságvágy kifejeződése. Ti átléptétek az őrület falát, megismerkedtetek az igazi szabadsággal! Ti testvéreim...
- Mi ezt viseltük - mordulok rá és előhúzom a páncélom alól a virágszimbólumot. A szerpap sikoltva ugrik hátra:
- Szentséggyalázók! Hogy hozhattatok be a szentélyünkbe egy ilyen iszonyatot! Ez...
- Fejezd be, Chammaqul! Bejöttünk a védelmed ellenére. Most beszédünk van veled!
A szerpap hátrálni akar, így utána kapok és a mozdulatom lerántja a fejéről kámzsáját. Egészen furcsa, torz végtag bukkan elő. Mintha egy csupasz koponya lenne, ám a szemüregek nem üresek, azokból két hatalmas, osztott rovarszem bukkan elő. A nyak szinte csak a nyakcsigolyákat és a rájuk száradt bőrt jelenti, az alsó állkapocs nagyobb része hiányzik, de beszédszervei nem is ott, hanem a szegycsont felett helyezkednek el. Ujjaim acélpántként feszülnek a tar koponyára és felemelem a földről az aprócska papot, hogy szemeink egy vonalba essenek.
- Nem érdekel mennyire uralta el a fertőzés az elmédet Chammaqul, én...
- Fertőzés? Miféle fertőzésről beszélsz, barátom? Ez áldás, csodálatos áldás. Végtelen út a káoszba, a pusztulásba. Az univerzum végül visszazuhan önmagába, és mi hozzájárulunk ehhez. A világunkat átitató mágikus erők sem éreznek kegyelmet, szótlanul pusztítanak, és hát létezik-e fenségesebb a mágiánál? Ez...
- Ide figyelj Chammaqul! Nem harcolhatunk a hadurak ősi törvényei szerint, ám ha nem fejezed be, akkor határozottan ki fogsz hozni a béketűrésből. A rended a múltban megszerzett egy csodálatos ereklyét, a Ragyogó Kesztyűket. Ezeket keresem.
- Bah! Ostobaság! Ne semmi tárgyakat keress barátom, hanem a szabadságot. A téboly adta hatalmat! A vérünkben keringő áldást! Igen! Az adhat igazi erőt, nem az ereklyék! Abban rejlik a hatalom! Az erő! A tudás! A...
Undorodva hajítom el a papot és kétségbeesetten pillantok Fantaghirora.
- Ez már teljesen hülye. Végleg megadta magát a tébolynak. Mit csináljunk?
A nő elgondolkodva néz körül, majd hirtelen elmosolyodik. De ebben a mosolyban van valami sötét és fenyegető, ahogy Chammaqulra pillant.
- Szépek az állatkáid, papocska - mondja neki mosolyogva. Majd felemeli a lábát és az egyik nerub kórokozóra tapos. Hallom a kellemetlen reccsenést, ahogy a kitinpáncél szétroppan a lány talpa alatt. A hatás egészen megdöbbentő. A pap szinte felvinnyog és Fantaghiro lábához veti magát és leginkább húsos, lila férgekre emlékeztető ujjaival körbefogja a lány bokáját és kétségbeesetten próbálja felemelni a lábát. De nem dacolhatott a nő testi erejével. Eközben fejhangon sikoltozta:
- Ezt nem teheted! Ők szentek! Szent állatok! Magukban hordják a betegségek, a fertőzés esszenciáját! Segítenek beleolvasztani az univerzumot a téboly szent egységébe! Nem szabad!
Fantaghiro csendesen szólalt meg:
- Egyrészt engedd el a bokámat, különben legközelebb nem egy kórokozóra, hanem a fejedre taposok. Másrészt nem érdekelnek a vérszívó pajtásaid, felelj a kérdéseinkre és már itt sem vagyunk.
Chammaqul elengedte a lány bokáját és hadarni kezdett:
- Ebben a szentélyben, a mi tanításunkkal megismerhetnétek az igazi, a mindent elsöprő hatalmat, és ti mégis egy anyagi tárgy után vágyakoztok? Mondjátok meg miért? Miért nem akarjátok magatokba fogadni a szabadság igéjét? Miért?
- Tudod, kezdenek untatni a prédikációid - sóhajtott fel Fantaghiro. - Azért csak folytasd. Én addig elfoglalom magam. Szerencsére ehhez elég sok rovar tenyészik itt.
Ezzel újabb kórokozó kenődött szét a talpa alatt. Chammaqul osztott szemei mellett valami sárgásfehér, sűrű váladék kezdett szivárogni. Könnyek?
- Szent állataink mártírhalála sem állíthatja meg az igazság igéit! Fogadjátok el az ősi tanítást! Ha megismeritek a káosz lobogó lángjait, megértitek majd ti is. És a téboly máglyája újabb kórokozókat hív majd ide, hogy terjesszék az őrület hatalmát!
- Ez tényleg túl van már minden ésszerűség határvonalain - csóválta a fejét Fantaghiro.
- Várj csak - mormoltam és Chammaqulhoz fordulva kérdeztem: - Azt mondod a téboly lángjai éltetik a szentélyedet?
- Úgy van! Igen! Végre kezdesz megérteni testvérem! Igen! És ha megismeritek e lángokat, rájöttök, marásuk nem öl meg, csupán láncaitokat perzseli le és felszabadít a hagyományok, törvények és krédók rabigájából. E lángok éltetnek minket.
Az égő oltár felé fordulok. Összemosolygunk Fantaghiroval.
- Mond Fanta, hogy állsz a vízmágiákkal?
- Óh. Úgy gondolom egy-két fagycsóva elég lesz a kioltásához.
- Igen. Én addig kiszúrom azt a rusnya szemet, azt hiszem...
- MI???? Ezt nem tehetitek! Ne! Könyörgöm! Ne!!!
- Akkor beszélj végre! Hol vannak a Ragyogó Kesztyűk?
- Odavesztek - zihálja rémülten Chammaqul. - Vagy századéve már. Egy idióta harcos rend a Fekete Kos eretnek szektáját kereste a hegymélyben, de reánk akadtak. Szörnyű csata volt, de a mi mágiánk sem birkózhatott meg azokkal a különlegesen kiképzett orvgyilkosokkal. A szentély elpusztult és a kesztyűket elragadták. Hogy mit csináltak velük később, nem tudhatom...
- Kik? Mely rend ez?
- Úgy nevezték magukat Draconus Rend. Avagy a...
- Avagy a Sárkány Testvérisége - bólintok. - Igen. Akkor arra folytatom utamat.
Kifelé indultunk erről az átkos helyről, melynek miazmája egyre fojtogatóbbá vált. Lelkünkben szinte tombolt az iszonyat, hogy menjünk, csak el erről az átkozott helyről. Minél messzebb. Az ajtóig jutva Fantaghiro hirtelen megállt. Szánalom söpört végig a lány gyönyörű vonásain, ahogy a falra szegezettekre pillantott, majd hirtelen megperdült. Ujjaiból vaskos villámnyaláb robbant, végigcikázott a termen vérsalakká robbantva a nerub kórokozók hadseregét. Fantaghiro elmosolyodott, ahogy az üvöltve összerogyó szerpapra pillantott. Csendesen súgta:
- Érzed? Látod?
Bólintottam. Tudtam mire gondol. Tudtam amint a legközelebbi fogoly arcába néztem. A szemeibe. A fájdalom és az őrület mögött felsejlett a hála melege. Kimentünk a szabadba és meglepetten láttuk, hogy a fal gyengült, vesztett az erejéből. Levettem a szimbólumot a nyakamból.
- Kérlek ezt...
- Igen. Visszaadom StevZnek.
- Köszönöm. Indulnom kell. Messze még a Testvériség erődje.
Kezet ráztunk és indultam, amikor Fantaghiro utánam szólt:
- Útba esik az Ígaznagyúr Lovagvára, ugye?
- Igen, úgy tudom.
- Akkor add át üdvözletem Talkihnak. Régi barátom. Ismeri az erdőket mint a tenyerét, hasznodra lehet, ha elkísér.
- Beszélek vele. Köszönök mindent Fanta. Én nem is tudom...
- Ne mondj semmit. Csak gyere vissza épségben és ha segítség kell, szólj!
Bólintok és a démonnal gyürkőzve, de új reménnyel a szívemben indulok a Testvériség főhadiszállására."

"Hosszú lovaglás áll mögöttünk, a wantuk már fáradtak. A nap vörös korongja lassan a láthatár mögé esik, beteges, sápadt fénye nem bántja tovább a szemünket. Társaimra pillantok és elvigyorodom. Picur aggódik értem, nem engedett el egyedül, ezért kísért el a zömök, erőteljes Saje és a magas, hosszú hajú, arisztokratikus Kuma. Kedvelem őket, remek bajtársak és jó harcosok. Ők is érzik, hogy valami nincs rendben velem, keveset beszélnek, általában rám sem néznek, csak az utat figyelik. A táj halott, nincs mit rajta nézni, de gondolom egy folyamatos belső harcot vívó fosztogatónál bármi jobb...
Éjszakára táborhelyet keresnénk éppen, mikor a távolban pislákoló fény ötlik a szemünkbe. Mivel a környék leginkább csak kősivatag, aligha bozóttűz pusztít arra. A társaimra pillantok és felvonom a szemöldököm. Saje vállat von, Kuma viszont megszólal:
- Tűz és akkor ott élet van. Messze nem lehet. Hárman vagyunk, ez meg valószínűleg egy magányos portyázó. Ha így van egymás után agyonverjük és még a tüzifa gyűjtéssel sem kell szenvedni. Menjünk tovább azt mondom.
Sajéra pillantok, aki beleegyezően bólint. Arra ügetünk hát. Nem is kell sokat wantugolni, és elérjük a tábort. Illetve a közelébe. Lepattanok a futómadárról és lassan közelebb lopózok. Egy nagyobb szikla takarásából szemügyre veszem a helyet. Aprócska tábortűz és fölötte frissen sülő bolhedor comb ragadja meg a tekintetem. A levegőt ínycsiklandozó illatok ülik meg. De a figyelmemet elsősorban a tűz mellett ülő alakokra fordítom. Az egyikük szinte áttetsző alak, hosszan lobogó hajjal, koponyára száradt bőrrel, de az egész teste áttetszően dereng és mintha valahogy ki lenne fakulva. Egy lidérc. A másik viszont végzetúr. Hatalmas termetű, nagydarab harcos, nehézpáncélban, hatalmas, pallosszerűen kialakított trollagyarral a hátán. Mellkasán a rubin horda jelvénye, ujjai között egy másikat forgat, egy szövetség jelképét, de innen nem látom melyik rubin kláné az. A lidérc felkapja a fejét, egyenesen felém bámul. Üres, sötét szemüregei nem árulkodnak érzelmekről, de mintha idegesen húzódna hátrébb. A harcos reszelős hangon szól rá:
- Nyugodj meg Sanyi! Én is tudom, hogy vendégeink vannak. Ha akarnak, majd idejönnek.
Meglepetten emelkedek fel és intek a társaimnak is. Bár azt látom, hogy hárman sem bírnánk le ezt a fickót, de persze mivel ő is a rubin hordába tartozik, szó sem lehet összecsapásról. Biccentek felé:
- Megmelegedhetünk a tűznél?
- Van elég hely - bólint a férfi. Most már látom a kezében tartott jelképet. Elders szövetség. Erős és nagy klán, ahogy ez az alak is tapasztalt harcos.
- A nevem Incubus. Ők itt a társaim Kuma és Saje. Az IQ Betyárok közé tartozunk.
- A nevem Bhl_. Az Elders... - hirtelen elharapja a mondatot és egyetlen határozott mozdulattal a lángok közé hajítja a klánjelvényt. - Klánnélküli rubin harcos.
Összenézünk a társaimmal. Ritkaság, hogy egy rubin harcos hátat fordítson a fegyvertársainak. Egy ilyen komoly döntést a magunk fajta nehezen hoz meg és mindig megsínyli. De persze nincs jogunk ilyesmiről faggatni őt. De úgy tűnik Bhl_ sem nagyon akar beszélgetni, csak bámul a tűzbe. Aztán nehéz sóhajjal megszólal mégis:
- Merre mentek?
- Jelenleg az Ígaznagyúr lovagvárába tartunk.
- Magunkfajták?
- Rubinok, igen.
- Lehet én is megnézem majd azt a várat... Mi dolgotok velük?
- Az egyik tagjukkal kell csupán beszélnem - hanghordozásomból megérti, nem akarok erről beszélni.
- IQ Betyárok... - mormolja maga elé a klánjelvényeinket nézegetve. - Nem sokat hallottam rólatok.
- Mi csak egy vagyunk a számtalan fosztogató csapat közül - vonja meg a vállát Saje.
- Fosztogatók? Úgy érted harcosok?
- Ha muszáj és nem adják anélkül, akkor igen, persze. Harcolunk ha kell.
- Érdekes... És merre van a táborotok?
- Úgy egynapi járóföldre wantuháton keletnek. Miért?
- Nem akarok egyedül lenni. Magányosan. Nem akarok - mormolja szomorkásan. - Harcos vagyok. Pusztító. De ez nem jelenti azt, hogy nem akarok egy helyet, ahol szívesen látnak... Ahol befogadnak... Ahol nyugodtan hajthatom álomra a fejemet... Amit otthonomnak nevezek...
- A te képességeiddel bizonyosan lenne helyed nagy és erős szövetségekben is... - válaszolom megrökönyödve.
- Ez igaz. Hívtak is. Nem is egyszer. De nem értek egyet az elveikkel. És főleg nem akarok fegyverhordozó lenni. Én nem szolgának születtem - mondta büszkén.
- Nálunk sem lennél azonnal vezér, csak ha kiérdemled!
- Ez igaz. De egy nagy szövetségben csak egy katona lennék a sok közül, nálatok viszont igazi elit harcos. És ez nem mindegy...
- De mi nem állunk valami jól a táborhellyel sem. Néhány földhányás védőfalként, egy nagyobb füves tér kinevezve gyakorló terepnek, egy kicsiny torony a mágikus feljegyzéseknek, meg néhány sátor és kész.
- Ha befogadtok, majd együtt felépítjük amire szükségünk van - mondja és felém nyújtja páncélkesztyűs mancsát. Belecsapok, ahogy válaszolok:
- Úgy legyen. A kapitányunk dönt a felvételed felől, de bizonyosan kedvező lesz az elbírálás - vigyorgok rá. - Üdv a Betyárok között. Első hozzájárulásként elfogadnánk pár darabkát abból a bolhedor combból.
Összevigyorogtunk Bhl_-el. Hasznos csapattárs lesz, ebben biztos vagyok.

Másnap elbúcsúztam Sajétól és Kumától, akik elkísérik a táborhelyre újsütetű társunkat. Én magam folytattam az utamat, hiszen amiért megyek fontosabb, mint az apróbb események. Az én küzdelmemen sokak élete múlhat. Ezért is töröm magam előre órákon át a kősivatagban. A nap heve itt szinte perzselő, életre teljesen alkalmatlan. Talán éppen ezért is derülök jobb kedvre, amint megpillantom a távolban a magasba törő bástyákat. A lovagvár! Végre! Körülötte ameddig a szem ellát sátrak mindenhol. Ostromló csapatok veszik körbe a várat. Legalább három különböző klán zászlaját tudom összeszámolni. Mitshubishi, A kör, Dawn of fire... Nem irigylem a védők mindenre elszánt kis csapatát, akik elszántan védik ami az övék. De ez nem az én ügyem, rántom meg a vállam gondolatban, de nem tagadhatom meg egykori önmagam a katonát és szakértő szemmel veszem szemügyre az eseményeket. A vár védői elszántak lehetnek, hogy eddig kitartottak, de előbb-utóbb meg fogják vívni a várat. A gyémántok már felállították az ostromgépet, a mágusok csapásainak nyoma is tisztán kivehető a falakon. Megcsóválom a fejemet és a Mitshubishi sátrai felé kerülök. Hamarosan egy griffszürke bőrű, izzó szemű gyémánt harcos pattan elém, keze fenyegetően fonódik a trollagyar markolatára.
- Ki vagy? Csak nem zsoldost béreltek azok odabent?
- Incubus vagyok - hajtok fejet tisztelettel. Bár lebírhatnám a fiatal harcost, de egyrészt sok a társa körülötte, másrészt nem akarok belefolyni a helyiek háborúiba. - Nincs dolgotok velem. Ugyan a várba tartok, de célom nincs összefüggésben a hadi eseményekkel.
- Miért higgyek neked? - húzódnak össze gyanakvóan izzóvörös szemei.
- Mert nem hazudok - válaszolom egyszerűen.
- Incubus! Rég láttalak zsoldos! - kapcsolódik be a beszélgetésbe egy új, fiatalos, kellemes női hang.
- Charma! - fordulok felé mosolyogva. - Bármikor állok szolgálatodra, ha továbbra is oly jól megfizetsz.
A szürke bőrű harcos megnyugszik a barátságos hangnem hallatán. Charma közben odaér hozzám és kezet rázunk.
- Mi dolgod abban a kőhalmazban Incu? - kérdezi mosolyogva Charma.
- Az egyikükkel kell beszélnem magánügyben.
- No? Csak nem toborzol? - mosolyog szélesen, én meg egyszerűbbnek látom meghagyni a hitében.
- Olyasmi. Átengedtek?
- Ez csak természetes - mosolyog és int a társainak, akik szabad utat hagynak a kapuig. Gyors búcsút veszek Charmától és odasietek. Kopogásomra kipillant az őrszem és hordajelvényem láttán résnyire nyitja a kaput, amin gyorsan be is surranok. Odabent széles udvar fogad, a fal tövében egy szanitéc ápolja a sebesülteket. Velem szemben pedig magas, vékony, jóképű férfi áll, talpig vasban, kardja kivonva, homlokán némi alvadt vér, nyilván nem sok ideje jutott mosakodni és egyéb világi hívságokra. Lágyan zengő hangon szólít meg:
- Üdvözöllek az Ígaznagyúr Lovagvárában hordatárs! A nevem FafniR. Vezér az enyéim között. Miben lehetünk a segítségedre?
- Üdvözlöm az Ígaznagyúr szövetséget. A nevem Incubus. Egyik lovagodat, Talkiht keresem.
Bólint és intésére egy újabb harcos lép mellé. Középmagas, jellegtelen arcú, barna hajú, szakállas férfi, nehéz páncélban, hárítópajzzsal. Oldalán nehéz, vérhez szokott penge, kezében hosszú, erős visszacsapó íj. Lánccsuklyája hátravetve.
- Én vagyok Talkih, de nem ismerlek téged.
- Engem nem. De nekem Fantaghiro azt javasolta, keresselek fel téged...
- Fantaghiro? Akkor állok szolgálatodra! Ő nagyon jó barát és bajtárs. Miért küldött hozzám?
- Nos állítólag segítségemre lehetsz, hogy megtaláljam a Sárkány Testvériség fészkét.
- Mi dolgod a mestergyilkosokkal?
- Egy ereklyét kutatok, amiben úgy hiszem segítségemre lehetnek. Elmagyarázod az utat?
- Hiába tenném - csóválta a fejét a harcos. - Sok a rejtekösvény, amit csak az talál meg, aki tudja mit és hol keressen. El kell kísérjelek.
- Nem szívesen veszítek katonát ilyen időkben - szólt közbe FafníR. - Azonkívül veszélyes is lenne áthaladnia az ostromlók között...
- Megfizetem a katonád szolgálatát - hajítottam a hadúr lába elé egy teli erszényt. - És átjuttatom az ostromgyűrűn biztonságban.
- Háborúban állunk... - mormolta FafníR.
- A háborút mindenképpen elveszítitek - válaszoltam ridegen. - De a pénzből oktatót fogadhatsz a következő háború előtt a katonáidnak, vagy kőművest a falakhoz. Dönts!
- Talkih? - nézett a katonájára a hadvezér.
- Én vállalom - bólintott a lovag. - Fantaghiro kérését nem szoktam visszautasítani.
- Legyen - bólintott FafníR.
Talkihhal az oldalamon kiléptünk a lovagvár masszív kapuján közben a fegyveres fülébe sziszegtem:
- Rejtsd el a klánjelvényedet.
Értetlenül pillant rám, de bólint és köpenye alá dugja az aprócska ékszert. Charma lép elénk két társával:
- Sikerrel jártál Incu?
- Úgy van - mosolygok. - Talkih mostantól velem tart.
- Több szerencsét a betyártáborban mint a várban Talkih - mosolyog Charma és kezet nyújt, amit a lovag kelletlenül elfogad és valami köszönésfélét morog az orra alatt. Hamarosan magunk mögött hagyjuk az ostromgyűrűt, a harcosok ügyet sem vetnek ránk.
- És most merre lovag? - kérdezem, amint biztonságos távolságba érünk.
- Gyere utánam - válaszolja. - Holnapra talán elérjük a Sárkány Testvériség rendházát."

"Nos, Talkih nem túlzott azzal, hogy rejtekösvényeken kell járnunk, az biztos. Amikor először pillantottam fel a hegyre, meggyőződésem volt, hogy annak tetejére csak szárnyak segítségével lehet feljutni, de a lovag hihetetlen érzékkel találta meg az utat a sziklák között, hamarosan felfelé kapaszkodtunk a kopár, évszázadok esőitől koptatott kövek útvesztőjében. Órákig tartott amíg felértünk, közben nem is szóltunk egymáshoz, csak a saját zihálásunkat és szapora szívverésünket hallgattuk. A vége felé azért határozottan könnyebbé vált a kapaszkodás, hamarosan felértünk az aprócska fennsíkra amelynek közepén egy nem túl nagy, ámde masszív és erős épületegyüttes állt. Valamiféle komor méltóságot sugárzott magából az egész hely. Fenséges volt és valahogy megkapó a maga jellegtelenségében. Semmi valóban különleges nem volt sem a falakban, sem a tornyokban, sem az erős, kétszárnyú kapuban, de volt valami megfoghatatlan, ami egészen egyedi, a maga vészterhességében is lenyűgöző aurával vonta körbe a halott köveket. Mellettem csendesen suttogta Talkih:
- Káprázatos, nem?
- De igen - bólintottam. - Köszönöm a kíséretet lovag.
- Itt az ösvénynél megvárlak - biccentett felém.
A kapuhoz sétáltam és erőteljes mozdulatokkal bekopogtam. Bár a hangot valószínűleg még a holtak is hallották volna, nem tárult fel a kapu. Magamban vállat vontam. Tehát türelmesen kell várakoznom, amíg méltónak találnak a bebocsájtásra. Noha időm van a legkevesebb, mindenképpen szükségem van a bentiek segítségére és ehhez olybá tűnik gyakorolnom kell a türelem erényét. Eközben eltöprengtem az erőd lakóin. A Draconus Rendről keveset lehetett hallani. Egyesek fanatikus orvgyilkosoknak ismerték őket, de biztosat nem tudni róluk. Az biztos, hogy mesterei a lopakodásnak, a cselvetésnek és a harcnak fegyverrel avagy puszta kézzel. Titokzatos, ősi rend... Nagyjából két órát kellett várakoznom, mikor hideg fém érintését éreztem meg a tarkómon és egy jeges hang suttogása ütötte meg a fülemet:
- Kitartó vagy harcos. De itt nem kedveljük a te fajtádat áruló...
- Nem értelek. Nem ismerjük egymást és én nem árultalak el titeket...
- Te nem. De a hordád igen... Ugyanolyanok vagytok mind. Hálátlan fattyak, akik szolgálatainkért halállal fizettek...
- Nem tudom miről beszélsz Draconus - morgom csendesen. - De én ide nem harcolni jöttem, békések a szándékaim.
- Na persze! Mond, harcos, láttál már valakit, akinek nem békések a szándékai, ha egy 5 hüvelyk hosszú döfőkés feszül a tarkójának?
- Nem, olyat még nem láttam. De láttam viszont olyan klánt ahol illő tisztelettel bántak a békésen érkezőkkel!
- Bátor vagy, harcos. Emellett türelmes és kitartó... Legyen hát! Megnyitom előtted a kaput, saját felelősségedre bemehetsz, ha akarsz...
E szavak után a nehéz kapuszárnyak széttárultak én pedig magam mögé pillantottam a vállam felett, de legnagyobb megdöbbenésemre nem láttam ott senkit... De hát ez lehetetlen! Itt nincs semmi, ami elrejthetné az őrszemet! Megcsóváltam a fejem és beléptem a kolostorerőd udvarába. Ahogy beléptem azonnal elém lépett egy magas férfi. Arcát hiába is kutattam volna, maszk és csuklya fedte el előlem, de a mozgása mindent elárult egy értő harcos számára. Egy táncos kecsessége keveredett benne a tigris erejével, inaiban olyan robbanékonyság rejtezhetett, mint az ősi kobudera szerzetesek legjobbjaiban a feljegyzések szerint. Ikerpengék a hátán keresztbe vetve, a szeme összeszűkülve, gyanakvóan méreget. Derékból meghajlok felé:
- Üdvözöllek. Incubus vagyok.
- Nevezz Kyronnak - hajtja meg magát a maszkos férfi is. - Mi hozott eme falak közé harcos?
- Egy ősi legenda nyomait kutatom, reméltem, ha még nem felejtettetek el mindent a fertőzés okán, talán segítségemre lehettek.
- Elfeledni? Jöjj velem.
Más választásom nem lévén a nyomába szegődöm. Jól felszerelt gyakorlótér mellett haladunk el, már-már azt hiszem fegyveres próbára akar tenni, de tovább irányítja a lépteit. Kicsiny kertbe jutunk ahol mindenféle növények nőnek, nagyon nem vesztegetem az időt a megszemlélésükre, ám ő megáll és az ágyásokra mutat:
- Felismered ezeket?
Jobban szemügyre veszem hát a növényeket. Van közöttük mindenféle. Zöldségfélék, virágok, gombák. Láthatóan gyakran gyomlálják, gondozzák őket. Hirtelen villámként csap belém a felismerés jópár növény láttán:
- Mitulen fű... Velparaj... Mátekel gomba... Ezekből a hegymélyben a legnagyobb hatású gyógy és varázsitalokat főztük...
- Igen. Jól tudod. És mond, hol láttál ehhez hasonlókat ebben a megkínzott világban?
- Sehol - csóválom a fejemet. - De ez lehetetlen. Ezek a növények a föld alatti élethez alkalmazkodtak! Ezek nem élhetnek meg a szabadban! Főleg nem a magas hegyekben!
- Tévedsz - csóválja a fejét Kyron. - Mi, a Sárkány Testvériség tagjai büszkék vagyunk hagyományainkra és gyökereinkre. Bár valóban sokat felejtettünk sajnos, klánunk egyes feljegyzései még a nagy háború, a Száműzetés Kora előtti időkre is visszanyúlnak... Nézd ezeket a növényeket és pillants ide. Felismered ezt a növényt?
- Nem. Ilyet azthiszem még sohasem láttam...
- A neve fojtóbürök. Gyomnövény. Elég agresszív fajta. Megtelepszik a haszonnövények között. Amíg azok növekednek, hasznosítják a tápanyagokat a földből és az éltető napsugarakat az égből, addig a fojtóbürök gyengécske léggyökereit a lágy szárakba vájja és elszívja azok munkájának gyümölcsét, élősködik rajtuk, elpusztítja őket. Ilyenek a rubin, smaragd és zafír horda tagjai. Mi pedig olyanok vagyunk mint ezek a gyógynövények. A mi rendünk élen haladt, amikor beteljesítettük népünk bosszúját és visszahódítottuk a felszínt az Ellenségtől. Képességeink lehetővé tették, hogy számolatlanul csapjunk le az Ellenségre. Mikor munkánk véget ért akkoron a többi horda összefogott ellenük. Mint a fojtóbürök, úgy vonta körbe átkos gyökereivel rendünket, hogy learassa munkánk gyümölcseit. Aljas módon veszejtették el Nagymesterünket és rendünk legtöbb mesterharcosát. Mond, mit keresel hát nálunk?
- Segítséget - válaszolom egyszerűen. - Sok ronda dolog történt az őrület tüzében égve a háború végnapjaiban. De egy új fenyegetéssel is szembe kell néznie sokaknak, ha nem segítetek nekünk.
- Miért tenném - von vállat Kyron. - Már ismerjük a népünk háláját. Mindenkinek magának kell felelősséget vállalni a sorsáért.
- Talán igen. Ám ha így gondolkodsz, magad is egyedül maradsz a harcokban.
- Soha többé nem is bíznám másra az életemet!
- Nagymestered megtette valaha...
- És az életével fizetett érte!
- De vajon az ő öröksége amit képviselsz? Vagy elutasítod az ő elveit?
- Ő nagyszerű vezér volt... És én az ő útján terelem a klánomat.
- Értem. És ő magára hagyná a népét egy új fenyegetéssel szemben?
Kyron lehajtotta a fejét és gondolataiba merülve hallgatott. Hosszú perceken át nem szólalt meg, aztán végül megtörte a csendet:
- Mi lenne a fenyegetés?
Elmosolyodtam és a szemébe néztem:
- Valaha az a legenda járta, hogy a Draconus Rend tagjai utolérhetetlenek a mentális tudományokban...
- Ez nem legenda. Nagyon hosszan képezzük erre tanítványainkat.
- Akkor láss belém Kyron. Emlékezem. Emlékezem de nem csak magam, őseim szemével is. Gyere hát.
Tekintetünk összefonódott és ő elmerült az én és korokkal ezelőtt élt ősapáim emlékeinek zegzugos labirintusába...

Órákkal később szólt hozzám újra ott a kertben:
- Ez valóban nem tűr halasztást - recsegte fáradtan és kimerülten. - A nagyúr ereje hatalmas és az újjáéledő smaragdvámpírokat nem tudom megállíthatjuk-e... De van valami... Valami furcsa...
- Micsoda?
Úgy néz rám, mint aki álomból ébred, mint akinek most tűnik fel, hogy magam is jelen vagyok. Tanácstalanul csóválja a fejét:
- Az a valami benned nem a halál esszenciáját hordozza... Valami mást... Valami sokkalta idegenebb dolgot... Nem tudom behatárolni, mert mindig változik... Mint egy sötét tó, melynek vízét örökké fodrozzák a szelek... Nem tudom... De, most gyere velem!
- Hová?
- A krónikásunkhoz. Rá kell akadnunk a feljegyzésekben, hová is kerültek a Ragyogó Kesztyűk.
Bevezet az épületbe és nemsokára egy kicsiny szobában kötünk ki, ahol rengeteg pergamentekercs hever a tartókban az asztal mögött pedig egy alacsony, koponyafejdíszes nő fogad minket. Meglepetten vonja fel szemöldökét, ahogy megpillant, de nem szól. Kyron hozzám fordul:
- Incubus, ő itt Neliel Tu Oderschvank, rendünk krónikása. Ő esetleg kideríthet valamit az ősi iratokból - mondja, majd Nelielhez fordul: - Incubusnak engedélyt adok, hogy megismerkedjen rendünk krónikáinak egy részével. A Testvériségünkhöz kerültek valaha a Ragyogó Kesztyűknek nevezett ereklyék. Ma már bizonyosan nem birtokoljuk őket. Van valami utalás a krónikákban, mikor és hol vesztek el?
A nő bólint majd gyorsan lapozni kezd a pergamenek között. Hamarosan kézbe veszi az egyiket és zengő hangon belekezd:
- "És akkoron Fthar Graman főpap, a Dicső, a Rendek Oszlopa magához hívatá Dolnion nagymestert, ki vala azon időkben az első közülünk, és megbízá őt, hogy pusztítsa el a Fekete Kos eretnek szektájának egy újabb televényét, mire rábukkantak vala a Hegy mélyének egy elfeledett járatában. És Dolnion elküldé akkoron kilenc legjobb harcosát, kik átkeltek az Ezer Tű Csarnokán, a Lávák Tengerén és a Sóhajok Járatain, megküzdöttek a mélységi törpék korcs népével és a káoszmágusok dögletes mágiájával és áthatolának az Árnyak Temetőjén, de mikoron odaértek, nem a Fekete Kos rendjére, hanem a Rothadás Szentélyére akadának. És megküzdének akkor a sötét papokkal és felszámolák azok hegymélyi fészkét és közben hármuk lelke távoza a felszínre. Ott a szentélyben rátalálának egy fényes ereklyére, mit a papok átkos mágiája már beszennyeze és az neveztetik a Ragyogó Kesztyűknek. Elvivék azt Fthar Graman főpapnak, ki nagy dicséretében részesíté a rendet és reájuk bízá az ereklyét, hogy így őriztessék meg az az eljövendő korok számára. A Sárkány Testvériség pedig helyezé a Ragyogó Kesztyűket csarnokának kőoltárára és ott őriztetik az mind a mai napig..."
- Ezek szerint a rendünk hegymélyi várában van a mai napig - mondta Kyron. - Amikor mi a felszínre jöttünk az ahhoz vezető járat beomlott. Talán az egykori tárnavadászok valamelyike ismer odavezető utat...
Reménnyel telt szívvel bólintottam, hisz végre tudtam hol keressem az ereklyét.
- Hálásan köszönöm a segítséget Kyron nagymester! Igyekszem megszolgálni bizalmadat.
- Ha eljutsz oda valaha, akkor ott találsz néhány pergamentekercset, melyek rendünk történetének egy részét hordozzák. Hozd el azokat nekünk és számíthatsz harcodban a Testvériség segítségére.
Elbúcsúztunk és kifelé indultam. Odakint Talkih várt, kissé idegesen és nagyon meglepetten. Nyilván nem számított rá a lovag, hogy élve térek vissza az orvgyilkosok rendházából. Magamban azonban már a következő úti célon töprengtem. Tárnavadászok? Nos egyet ismerek közülük... Meglátogatom Atreus barátomat..."

"Lefelé haladni a hegyről már nem volt olyan megerőltető. Hamar leértünk a kihalt síkságra, ahol kezet nyújtottam Talkihnak:
- Köszönöm a segítséget lovag! Hálás vagyok!
- Fantaghiro barátai az én barátaim is - biccentett Talkih, de nem engedte el azonnal a kezemet, hanem érdeklődve az arcomba nézett: - Amit a lovagvárban mondtál FafniRnak...
- Mire gondolsz?
- Hogy a vár hamarosan elesik... Miért gondolod? Mi minden erőnkkel védjük a birtokunkat!
- Tudom. De ez nem számít, lovag. Katona vagyok. Méghozzá veterán. És valaha tiszt voltam... Meg tudom állapítani, mikor van remény a sikerre és mikor nincs már esély.
- De FafniR...
- Megbocsáss, hogy ezt mondom, de a parancsnokod ostoba! Halálba hajszolja a lovagjait a semmiért. Nem győzhet. Rég fel kellett volna adnia a várat, menekíteni a kincseit, de ostoba büszkesége megakadályozza a tisztánlátásban.
- FafniR jó vezér!
- Meglehet. De csapnivaló stratéga.
- Azt akarod mondani, hogy nincs remény?
- Azt mondom Talkih, hogy ha zsoldos lennék, nem lenne az a pénz amiért elszegődnék abba a várba.
- Kifizetné a béredet. Becsületes ember. Sőt elég magas összegeket ajánlottunk, de nem jött senki... - mondja szomorúan.
- Temetésre nem kell sok - rántom meg a vállam.
- Téged ennyire nem érdekel senki más? - kérdezi Talkih villámló tekintettel.
- De igen. A társaim. A barátaim. De egy gőgös lovag bukása, aki a dicstelen végbe hajszolja az övéit hidd el, nem hat meg. Ha a társaimról van szó, az utolsó csepp véremig küzdök értük, de FafniR nekem senki!
- Néha már azt hiszem, ti fosztogatók több becsülettel birtok, mint némely lovag.
- Nem érdekel minket a becsület Talkih. De a társainkért kiállunk, ennyi az egész.
- Hidd el - válaszolta keserűen a lovag, - már ez is több, mint amit a lovagok jórésze elmondhat magáról...
- Ha ez a véleményed a rendtársaidról, akkor miért maradsz ott?
- Kinek kéne egy bukott lovag? - hajtotta le a fejét szomorúan a fegyveres.
- Akiknek egy bukott tiszt - válaszoltam egyszerűen. - Ha akarod, nálunk lesz helyed, ebben biztos vagyok.
Elgondolkodva nézett maga elé a lovag, hosszan és sokáig, de végül felemelte a fejét és a szemembe nézett:
- Meggondolom még Incubus, de köszönöm a meghívást. Könnyen lehet, élek vele...
Kezet rázunk, aztán ki-ki indul a maga útján.

Néhány órát kell csupán gondolataimba mélyedve ügetnem, ilyenkor, a nap forrón perzselő hevében még a küzdelem is gyenge a véremmel. Amíg fenn ragyog a nap, addig a szörnyeteg is meghúzódik a lelkem legmélyebb szegleteiben. De az én fejem is üres, mint egy sötét tó éjközép idején. Fekete űr, de ez nem üres, ebben mindig él, tenyészik valami... Egyre gyakrabban gondolok a kardomra mint a megoldás eszközére... Egyetlen pontos szúrás kell csupán... Pont a szívembe... Gyakorlott fegyveres vagyok, nem jelenthet gondot... De a barátaim csalódnának bennem... Méghozzá hatalmasat... Nem tehetem, küzdenem kell hát tovább, még ha ez egyre kilátástalanabb is...
Ahogy az órák leperegtek az élet hatalmas homokórájában végre feltűnt előttem a kastélyerőd sziluetje. Egy pillanatra őszinte csodálattal szemléltem meg az égbe törő bástyákat, a széles gyilokjárót, az erős falakat, a masszív kapurácsot, de tekintve, hogy már csak néhány szűk óra állt rendelkezésemre alkonyatig gyorsabb ügetésre ösztökéltem a wantut. Hamarosan a kapurács előtt álltam, mely közeledtemre azonnal felemelkedett, a bentiek nyilván nem tartottak egy magányos harcostól. Meg is lepett volna, ha feltartanak kérdezősködéssel, elvégre sokat hallottam már a Lélekvadászokról...
Ez a veszett hírű alakulat valaha a hegymélyben a tárnavadászok legjobbjaiból alakult, az ismeretlen járatokat térképezték fel, a leghatalmasabb torzszülöttekkel végeztek, párjukat ritkító harcosok voltak és a mélységi járatokat senki sem ismerte náluk jobban. Bátrak és nemesek voltak, sajátos, ám mindig tisztességes becsületkódexük szerint éltek és harcoltak. A legtöbb galetki portyázó tisztelettel és csodálattal nézett fel rájuk, hogy a győzelem utáni őrületben mindezt átadja az irigységnek és a gyűlöletnek...
Beléptem a kastélyerőd udvarára, ahol fiatal, sötét ruhás nő sietett elém, hosszú kardja az oldalán pihent. Meghökkenve néztem rá:
- Üdvözöllek Dark Mule! Nem is oly régen találkoztunk, ámde...
- Ámde nem itt - mosolygott szikrázóan. - Én is üdvözöllek Incubus. Most már ez az otthonom.
- Értem. Örülök, hogy új otthonra találtál - mondtam udvariasan. - Atreus osztagparancsnokot keresem.
- Várakozz kérlek, megkérdezem, kíván-e veled találkozni.
Bólintottam Dark Mule pedig elsietett. Alig fertályórát lehetett távol, amikor már ismerős alakkal az oldalán tért vissza. A magas, széles vállú, erős, ámde atlétikus testalkatú, szögletes állú, magas homlokú férfiban azonnal fel is ismertem Atreus barátomat, aki ölelésre tárt karokkal lépett elém és keményen megcsapkodta a lapockáimat.
- Incubus! Ezer éve nem láttalak barátom! De örülök neked!
- Az öröm kölcsönös Atreus! Jó látni téged!
- Mi hozott ide Incu? Azt hittem a fosztogatóknak mindig dolga van és gondolom nem a mi várunkat szemeltétek ki! - vigyorgott szélesen.
- Hát nem igazán - mosolyogtam. - Segítségért jöttem.
- Mit szeretnél? Ha tudok, segítek!
- Az ismereteitekre lenne szükségem. Meg kell találnom a hegymélyben a Sárkány Testvériség régi rendházát... Nálatok jobban senki nem ismerte a járatokat...
- Én nem jártam arra, de talán Éjszárny bővebb információkkal szolgálhat... - mormolta Atreus. - Gyere velem, elvezetlek hozzá a Palotába. Legalább találkozol egy újabb régi baráttal.
- Egy régi barát?
- Tierga van éppen vendégségben nálunk.
- Na őt mindig szívesen látom.
Vidámabb hangulatban követtem Atreust, a lehetőség, hogy újfent találkozom Tiergával, örömmel töltött el. Egy zsoldos munka kapcsán találkoztam valaha a Lélekőrök Szövetségének diplomatájával, akkoriban csak annyit tudtam róla, hogy nemesi származású lány, nagyszerű harcos és magasan képzett diplomata. Eleinte gőgösnek tartottam, de hamar megkedveltem okos és lényeglátó természetét.
A palotában hosszú folyosókon vágtunk át, nyilvánvalóan a központi lovagterem volt a cél. A padlókon drága szőnyegek, a falakon letűnt korok hőseit, ősi csatákat bemutató csodálatos domborműábrázolások gyönyörködtették el a szemet. Nyilvánvalóan nem csak a vendégek kényelme, hanem a lenyűgözésük is cél volt.
Hamarosan egy vasalt pántú ajtón átjutva beléptünk a lovagterembe. Elsőként Éjszárnyat pillantottam meg. Valóságos óriás volt, még így ültében is. Hosszú, őszes haja a válla alá ért, mellkasa széles mint egy akós hordó, karjai vastagok, irtózatos izomkötegek ültek meg a bőre alatt. Széles vigyorral fordult felénk.
És akkor pillantottam meg Tiergát... Láttam, hogy széles mosollyal int felém, észrevettem a hosszú, sötét hajat, a smaragdzöld szemeket, de amint a nyakában függő pók alakú szimbólumra esett a pillantásom... Nos onnantól én már csak szemlélője maradtam az eseményeknek a saját testemben.
Láttam a megdöbbenést az arcokon, ahogy felbődültem és asztalt borítva ugrottam Tiergának. A lány hamar leküzdötte megdöbbenését és évtizedek rutinjával kiérlelt reflexekkel vetődött félre. Én ekkor kezdtem felocsúdni, de semmit sem tehettem. A véremben élő szörnyeteg teljesen átvette az irányítást a testem felett. Még sohasem volt ilyen erős. Semmit sem tehettem... Ahogy megpillantotta azt a medált, a vámpírban érzelmek egész sora villant fel, mindenek felett parttalan gyűlölet és ez olyan erőt kölcsönzött neki, amivel még sohasem kellett szembeszállnom. Főleg nem a saját testemben...
Két vastag kar fonta körbe a a karjaim és préselte azokat a testemhez, Éjszárny érkezett vendége segítségére. Ám ő sem arra számított, hogy az én izmaim helyett egy tomboló smaragdvámpír erejével kell birokra kelnie... Mint a száraz gallyakat ráztam le magamról halálos ölelését és keresztülhajítottam a szobán, aztán újult dühvel fordultam Tierga felé... Illetve, dehogy is én... Én a döbbenettel a szívemben próbáltam megérteni, egyáltalán mi folyik itt... Éreztem, ahogy a szemfogaim megnyúlnak, és dühösen rohanok Tierga felé, de hát ez nem az én dühöm... Tierga újfent elugrott az útból, de láttam, hogy kezdi felismerni, valami itt nincs rendjén... A kiáltása a két lélekvadász felé igazolta is a sejtésemet:
- Megszállott! Nem ura a testének! Valami átvette felette az irányítást!
Mint egy jól begyakorolt csapat azonnal szétváltak és három oldalról fogtak körbe, ha bármelyiket megtámadom, kettőnek a hátamat kell mutassam... Ilyen helyzetben én persze kettő között próbálnék kitérni az ajtó, vagy ha az nem megy akkor legalább a hátamat védő sarok felé menekülni, de szerencsére az öntudatra nem ébredt, csak vak gyűlölete által vezérelt vámpír azonnal Tiergára rontott...
A lány csupán a védekezésre koncentrált a két lélekvadász pedig a figyelmetlenséget kihasználva pányvát hajított a nyakamba és a földre rántott. Éreztem, hogy még ketten is erejüket megfeszítve küzdenek, hogy a földön tartsanak... Tierga a fülemhez hajolt és nyugtató hangsúllyal súgta:
- Nyugodj meg! Incubus! Figyelj rám! Küzdj, ahogy mindig küzdöttél! Tedd amire neveltek! Amire képeztek! Katona vagy! Bármi lettél is, a szíved még mindig a katonatiszt szíve! Ne hagyd, hogy a bajtársaidnak ártson! Küzdj ellene! Harcolj!
- A lánc... - hörgöm kétségbeesetten, irtózatos küzdelmet vívva az elmémben. - Tedd el... Takard el... Ne lássa... Az táplálja... a dühét... A pók...
Tierga megértette szerencsére zavaros szavaimat a pókszimbólumot azonnal mellpáncélja mögé rejti, a fejemben pedig lassan elkezd csökkenni a vámpír ereje, de még közel sem vagyok ura önmagamnak... Tierga szavaira koncentrálok... A bajtársak... Akikért felelőséggel tartozom... A barátok... Akikért harcolnom kell... Akiket tisztelek... Lelki szemeim előtt szinte látom a finom, szemmel nem látható érzelemszálakat, melyek a barátság, vagy a tisztelet erős érzelmeivel kötnek össze másokkal és ezek a szálak most megrezdülnek... Mint egy hívás... Mint egy üzenet nekik... Látom magam előtt szinte...
Picur megmerevedik séta közben a táborhelyen...
Danka felpillant az ódon fóliánsokból...
Kyron felkapja a fejét a gyakorlótéren...
StevZ elgondolkodva bólint Sheran oltára előtt...
Khetty kényelmetlen mozdulattal simít végig a griff tetoválásokon...
Talkih döbbenten száll le a nyeregből...
Fantaghiro felemelkedik vadászleshelyéről...
És tudom, hogy épp úgy hallják az utolsó szavakat, miket még józan tudattal ejtek ki, mint azok akik éppen lefogni próbálnak:
- Nap... kapu... tornya... Kay... rac... smaragd...
Tudatom aláhull az eszméletlenség fekete ködébe, csak remélhetem megértették a hívást akiknek szólt..."

"Az elkövetkező órákról, vagy netán napokról nincsenek emlékeim, csak néhány töredék, amikor elmém, mint zavaros vízben a fuldokló néha a felszín közelébe emelkedett. Csupán képtöredékek, bár még akkor sem voltam magamnál teljesen, nem tudtam az irányítást átvenni a testem felett... Csupán szilánkok maradtak meg...

... Éjszárny és Atreus vastag erős láncokkal kötöz meg, homlokukról patakokban folyik az izzadtság, a vámpír ereje folyamatosan küzd a láncokkal, de azok egyenlőre még kitartanak. Tierga aggódó hangját hallom:
- El kell vinnünk őt a Napkapu ősi tornyába. A szavai alapján csak az a Kayrac segíthet.
- Igen, de ki ő? - kérdezi Atreus.
- Ha odaérünk, megtudjuk...

...Forrón perzsel a nap a puszta felett és a vámpír kétségbeesetten rángatja a kötelékeit, szabadulni akarván ősi ellensége, a fény hatalmából, noha az még nem árt neki, mert a test még él, a szív még dobog...

...Napkapu tornyának nehéz kapuja kitárul és Khetty siet elénk aggodalommal telt arccal ahogy megpillant habzó szájjal rángatózva a kötelékeimben a két tárnavadász között.
- Yahwen segíts! Mi történt vele?!
- Fogalmunk sincs - csóválja a fejét Éjszárny. - Valami megszállta a testét. Nem tudunk rajta segíteni.
- Lord Daramoula átka beteljesedik rajta - suttogta rémülten a mágusnő.
- Lord Daramoula?
- Később elmondom. Most hozzátok be. Gyorsan!
- Mielőtt teljesen elveszítette az öntudatát, még a Napkaput és Kayracot említett... - mondja Tierga, miközben a két tárnavadász befelé rángat.
- Azonnal szólok Kayracnak!...

...Fantaghiro hajol fölém aggodalomtól terhes arckifejezéssel. Valamilyen szobában vagyok, immár nem láncok, hanem mágia tart bilincsben. A gyémánt harcosnő arca eltorzul a fájdalomtól:
- Segíthetünk valahogy neki?
- Nem tudom - feleli szomorúan Khetty. - A vérében tenyésző szörny nagyon erős, ősi hatalom birtokosa. Mi nem törhetjük meg az átkot. Kayrac megpróbál ma este kapcsolatba lépni Incubus lelkével, mely testének mélyére van most börtönözve, reméljük sikerrel jár...
- Miért várunk olyan soká? - vág közbe aggódva Fantaghiro.
- Kayrac lich. Éjszaka bír a legnagyobb hatalommal és minden csepp erejére szüksége lesz...

...Saját elmém fogja vagyok, mindenhonnan fojtogató sötétség vesz körül. Már esélyem sincs a felszín közelébe érni... Ez a fekete miazma, mint köd ül meg mindent körülöttem, a bőrömön, a pórusaimon át szivárog belém, legalábbis ehhez tudnám hasonlítani az élményt. Mintha korbácsolnának, minden pillanatban fájdalomhullám vág végig a lelkemen... Egyre kilátástalanabbnak érzem a küzdelmet a gyűlölettől megerősödött vámpírral. Kezdem feladni a reményt. Ehhez én nem vagyok már elég. Hisz én csak egy nyomorult rabló vagyok, nem hős, nem hatalmas mágus, nem mentalálisan kiképzett diplomata nemes... Fantaghiro, Khetty vagy Tierga biztosan szembe tudnának szállni vele, de én csak egy fosztogató vagyok... Csak egy senki! Miért nekem jutott ez a teher, aki mindenképpen érdemtelen a súly elviselésére?! Miért??!
- Harcoooos! Harcooooos! Figyeeelj a hangomraaa!
Megborzong a lelkem, ahogy e szavak elérnek hozzá. Mintha egy kripta mélyéről törne fel jeges fuvallatt, mely ódon idők óta várakozott ott. Mégis erősen koncentrálok, hogy megtaláljam a forrását. Lassan egy ponton oszlani kezd a sötétség és egy rémalak bontakozik ki előttem. Magas, nagyon magas, de hihetetlenül vékony lény, valaha talán galetki volt, talán más lélegző, szerető, élő lény, de mostanra csak egy élőholt kreatúra maradt, az élet torz karikatúrája. Csak a puszta sárgás csontok villannak előttem az évezredes páncél eresztékeiből, a sisak felcsapott rostélya alól egy puszta koponya vigyorog rám örök halálmosolyával, de a szemgödrökben egy-egy tökéletes, kör alakú smaragd izzik. Körülöttünk hullámzani, rángatózni kezd a sötét miazma, de az élőholt nem foglalkozik vele, egyenesen rám néz, hozzám beszél:
- Harcooos! Figyelj ráááám!
- Ki... Ki vagy te?
- A neveeeem Kayrac smaragdszeeeem. Lich ősmágus vagyooook... Én segíthetek nekeeeed!
- De... Te... Te is élőholt vagy! Ti... Nem... Nem vagytok...
- Neeeem! Lord Daramoulaaaa nem az én szövetségeseeeem. Bár valaha az voooolt. Koncentrálj katonaaaa! Mit tudtál meg eddiiiig?
- Nem... Nem sokat. Lord Daramoula lelkének egy kis szilánkja, lényegének esszenciája kering a családom vérében, amely újra a világra akarja szabadítani a smaragdvámpírokat. Akkor erősödött meg, talán a dühe által vezérelve, amikor megláttam Tierga nyakában azt a pókszimbólumos láncot... De nem tudom, hogy miért...
- Kapcsolatba tudsz vele lépniiii? - int körbe a sötétség felé.
- Nem igazán... Régebben folyamatosan suttogott hozzám... Hatalomról mesélt, bosszúról, szabadságról... De én nem tudtam vele beszélni... Nem tudok kérdezni tőle s ő nem is válaszolna azt hiszem...
- Ráááá kell kényszerítenüüünk... Kyron szavai alapjáááán, nagyobb a veszély, mint gondoltuuuuk... Nagyon komoly a helyzeeeet...
- Ezt hogy érted?
- Talán az átok nem is aaaaz, aminek gondolnáááánk... Beszélnünk kell azzal ami benned éééél...
- De... hogyan?
- Létezik egy ősi szertartáááás... De kockázatoooos... Megidézhetjük a testedbe a Lord szelleméééét... És kikérdezhetjüüüük... De miután távoziiiik, nyomot hagyhat a testedeeeen... De sokak élete múlhat a bátorságodoooon...
- Nem tudom mit gondoljak... Én nem vagyok hős...
- Nekem Khetty azt mesélte hősiesen védted az erődöt ahol éltéééél... Meghalt volna a szívedben immáron a katonaaaa? Nem kockáztatnád már az életed a barátaidéééért?
- De! Értük igen! Értük megteszem!
- Ők is segítenek majd tégeeeed... Holnap végrehajtjuk a szertartáááást...
Ezzel a lich rémalakja kifakul a homályba és én újra egyedül maradok a sötétségben...

...Leah ősi oltára tűnik fel előttem, mely nem messze fekszik a Napkapu tornyától. De most valahogy olyan más... Először csak azt hiszem, hogy az éjszakában fényt adó fáklyák lángja által keltett torz árnyalakok mutatják másnak, ám hamar rájövök, gondos kezek állították helyre az időtől megkopott köveket. Én pont előtte állok, csupán lábaimat béklyózza meg valamilyen varázslat, az oltár mögött, velem szemben Kayrac smaragdszem áll és lassan körbehordozza a tekintetét. Ahogy követem a mágikus smaragdok fényét rájövök, hogy valaki szabályos nyolc ágú csillagot rakott itt ki fáklyákból, a csillag közepén az oltárral. Kayrac hideg, reszelős hangon szólal meg:
- Ti akik itt álltok, nagy kockázatot vállaltok. A szertartás, amelyre vállalkoztunk, hatalmas erejű. Halandó máguspapként ismertem meg valaha, az ősi pecsét titkainak egyike ez. Ghalla egére az ősidőkban a világunkat teremtő ősistenek kilenc örök csillagképet helyeztek, mely a kilenc örök erő szimbóluma, ezekkel még az isteneket is kényszeríteni lehet, noha az árát mindig meg kell fizetnünk. Mindannyian megtestesítői vagytok ezen örök szimbólumok egyikének és most az ő erejüket hívjuk, hogy világunkra kényszerítsük újra Lord Daramoulát. Meg kell tennünk, mert különben elveszíthetünk mindent, miért népünk küzdött. Bizonyságot kell szereznünk. Készen álltok?
A kilenc alak egyike sem szólalt meg, csupán fejet hajtottak, mire Kayrac levegőbe lökte hústalan karjait és kántálni kezdett:
- Hívlak téged oltárodnál, ősi nagyúr figyelmezz rám. Figyelmezd most akaratom, amit kérünk add meg nekünk! Ősi Pecsét, régi áldás, hatalma ad erőt nekünk, kapuidat tárd fel nékünk. Árnyékokból eljöjjön egy, kilenc csillag hívja ide. Erőmet adják a jelek, szólítom hát, tegyenek hitet!
A csillag északi csúcsát határoló fáklyák fénykörébe e pillanatban Talkih lépett be, keze kardja markolatgombjára fonódott, hangja tisztán csengett:
- Képviselem a Szalamandrát, az örök Harcost. A Tűz ereje a tiéd Kayrac!
Láng lobbant e szavakra a kard markolatán és lángok csaptak fel Kayrac csontujjai között is. A déli csúcsba StevZ alakja lépett be:
- Képviselem a Delfint, az Életadót. A Víz ereje a tiéd Kayrac!
Magasra tartott kezének ujjai közül víz csobogott a földre és csorgott el Kayrac felé, körülfolyva a lich lábait. A keleti csúcsban Khetty jelent meg:
- Képviselem a Griffet, a Szabadság örök szimbólumát. A Szél ereje a tiéd Kayrac!
E szavakra vad szélvihar kezdte tépni a mágusnő köpenyét és borzolta össze hosszú, vörös haját, s az élőholt mágus alakja körül is széltölcsér kelt. A nyugati csúcs volt soron, ahová Atreus lépett:
- Képviselem a Gólemet, az örökké való Kitartást! A Föld ereje a tiéd Kayrac!
Ahogy kiejtette a szavakat futóhomok nyílt a lábai alatt és felfelé térdig elfedte a harcost, miközben a lich csontjai a szemem láttára gyakorlatilag megkövesedtek. Talkih és Khetty közé a következő csúcsba Fantaghiro lépett be:
- Képviselem a Szirént, aki maga a Csábítás. A Szépség ereje a tiéd Kayrac!
Fantaghiro bőre mintha felragyogott volna, vonásait időn túli nemesség, tiszta ártatlanság ülte meg. Az ősmágus körül, mint egy aura fehér csillámlás kelt. A Fantával ellentétes csúcsban Éjszárny jelent meg, kivont kardját tenyerein emelve:
- Képviselem a Hadurat, az ősi Pusztítót. Az Erő ezennel a tiéd Kayrac!
A gyémánt nagyúr mintha megnőtt volna, lábai alatt megrepedezett a föld. Az élőholt oldalán fekete lángnyelvek kezdték nyaldosni a fegyverét. A Talkih és Atreus által határolt csúcsba Danka lépett be:
- Képviselem a Sárkányt, a Bölcsek legnagyobbikát. A Tudás hatalma a tiéd Kayrac!
Áttetsző aura vonta körbe e szavakra mindkettejüket, és a máguspap szemgödreiben felragyogtak a smaragdok. Az utolsó csúcsba Tierga lépett be, kezeit maga előtt összekulcsolva és tiszta erős hangon mondta:
- Képviselem a Galambot, a Viszályok Oldóját. A Béke ereje a tiéd Kayrac!
Aranyló köd kavargott fel erre a lány lábánál, s lassan alakja nagy részét elfedte, a lich koponyája körül aranyló glória ragyogott fel. Utolsóként Picur sétált be a csillag közepére és balját Kayrac vállára tette:
- Képviselem a Tanítványt, a Tudásra Vágyót. A Hűség ereje téged támogat Kayrac smaragdszem!
Ahogy e szavakat kimondta, minden eddigi természetfeletti megnyilvánulás egyetlen aurába olvadt, mely folyamatosan változtatta a színét és óvón ölelte körbe a hullamágust. Kayrac valamiféle ősi erőtől duzzadó, irtóztató hangon mennydörögte az ég felé:
- Leah, holtaknak ura! A Pecsét erejével kényszerítelek! Küldd el közénk Lord Daramoula lelkét!!!
Az éjszakai égből éjfekete villámok csaptak be mellettem a földbe, s valahol a mélyben, messze a kéreg alatt, korokkal ezelőtti csatákban elveszett, elfeledett harcosok kárhozott lelkei üvöltöttek, Leah árnybirodalma remegett körülöttünk, szinte éreztük, de az Ősi Istenek Legszentebb Pecsétjével még a holtak Ura sem dacolhatott. Véremben lélek ébredt. Ősi lélek. Mint fekete fergeteg tört felszínre félresöpörve a dühből élő lélekkezdeményt és egyszerű megfigyelővé alázva engem is. Lord Daramoula megérkezett...
- Hatalmunk idézett újra e világra, smaragdvámpírok legöregebbike - dörögte Kayrac. - Szolgálnod kell akaratunk, kérdéseink meg kell válaszolnod.
- Szánalmas féreg - köpte a vámpírlord undorral. - Valaha az én köpenyem sarkába kapaszkodva kívántál magasba törni, s most TE akarsz parancsolni NEKEM?!
- Változnak az idők Daramoula. S aki nem változik velük, az megreked és elpusztul. Te még mindig csak Leah pusztító arcát látod, azt akarod képviselni, hatalmat akarsz mutatni, de csupán egy szánalmas féreg vagy, ki retteg urától, s bármit megtesz, hogy elkerülje árulása következményeit. Még mindig csak a világ egyik felét veszed észre! Leah nem csak pusztító...
- Ne emlegesd nekem azt a szánalmas, felkapaszkodott feketemágust! Ő nem az én uram! Soha többé!
- Kit szolgálsz Daramoula? Válaszolj! Hatalmunk kényszerít!
- A hatalmatok?! Ezeknek a korcsoknak a hatalma?! - intett körbe és végignézett a csillag csúcsaiban állókon. Még Tierga és Khetty is megrogyni látszottak hatalmának súlyától, a többiek szinte egész testükben remegtek. - Nézz rájuk! Hisz még meg sem tapasztalhatták az erőmet, s máris reszketnek! Nevetséges!
- De amíg a csúcsok őrei a helyükön állnak, addig az Ősi Pecsét hatalma töretlen s azzal nem dacolhatsz! KIT SZOLGÁLSZ LORD DARAMOULA?
- A változások ősi urát, kinek nevét hamarosan újra rettegve emlegetik e földeken. Őt szolgálom! S ha ez a nyomorult féreg elbukik a harcban, visszatérek eme porhüvelybe és elhozom a népemet, hogy terjesszék az ő igéjét. Nem állíthatsz meg Kayrac smaragdszem!
- Valóban - bólintott a lich. - Ám, egy valamit megtehetek. Az Ősi Pecsét erejével mondom szavaimat: te kárhozott lélek, ki ezen testet uralni vágyod! Rettegd a csillag őreinek hatalmát! Egyesített erőnk adja a hatalmat, hogy elmossa sötét erőidet, mindünk akarata erősíti meg Incubus lelkét, hogy harcoljon ellened!
- Ezzel nem állíthatod meg a visszatértemet - kacagott fel Lord Daramoula. - Legfeljebb lelassíthatod.
- Egyenlőre nekem ennyi elég is. Lord Daramoula, kárhozott lélek, térj vissza oda, honnan hatalmunk hívott!
- A Tanítvány elbocsájt téged - zihálta kimerülten Picur.
- A Galamb elbocsájt téged - suttogta rekedten Tierga.
- A Sárkány elbocsájt téged - nyöszörögte vérkönnyei mögül Danka.
- A Hadúr elbocsájt téged - mormolta Éjszárny.
- A Szirén elbocsájt téged - mondta azonnal Fantaghiro is.
- A Gólem elbocsájt téged - nyögte féltérden Atreus.
- A Griff elbocsájt téged - lihegte Khetty.
- A Delfin elbocsájt téged - bólintott StevZ is.
- A Szalamandra elbocsájt téged - mondta ki végül Talkih is.
- Az Ősi Pecsét elbocsájtott, távozz hát e világból! - üvöltötte Kayrac. Éreztem, hogy a fekete lélek azonnal elkezd elpárologni a testemből de még utoljára megszólalt:
- Visszatérek...
Visszanyertem az uralmat a testem felett, éreztem, hogy barátaim szeretete védőpáncélként vonja körbe a lelkemet, de nagyon kimerült voltam, zsinórjait vesztett marionettbábúként rogytam a porba. Khetty Kayrachoz vonszolta magát:
- Mit jelent mindez?
- Chara-dint, a káosz ősistenét nevezik a Változások Ősi Urának... Ez az ősi, pusztító istenség kíván visszatérni a feledésből, hogy hatalmával újra káoszba fojtsa a világunkat. Lord Daramoula elárulta Leahot, Chara-din seregeiben akar visszajönni, a káoszisten kapitányaként...
- Meg kell akadályoznunk a visszatérését!
- Igen... És nem csak a Lordét... Hatalmas az ereje, de ő is legyőzhető... Regenerálódnom kell...
- Térjünk vissza a toronyba - bólintott Khetty és körbepillantott. - Legyetek a vendégeink, amíg kitaláljuk mit tegyünk. Sok múlik rajtunk!
Nagy nehezen összeszedtük magunkat és elindultunk a torony felé, ám Kayrac még megszólalt:
- Khetty! Amikor birtokoltam a csillagjegyek szimbólumainak erejét, a Sárkány bölcsessége mondott nekem valamit, amit meg kell osztanom veled.
- Igen?
- Chara-dint valaha úgy is nevezték: A Sötét Nagyúr. Nem tudom mindez mit jelent...
- Én igen - suttogta sápadtan Khetty. - Elmesélem majd nektek s te is megosztod velünk a tudásod Chara-dinról és Lord Daramouláról. És együtt kitalálunk valamit. Hiszen barátok vagyunk. De nem most. Most pihennünk kell..."

"- Igen - mormolta Kayrac. - Sajnos ez egy nagyon is valószínű, fennálló lehetőség. Chara-din a régi időkben is az erősek és a befolyásosak lelkére vetette ki a hálóját, hogy rajtuk keresztül szerezze meg szolgáikat, követőiket is...
- Én őszinte voltam Kayrac - mormolta Khetty. - Most viszont neked kell annak lenned!
- Mit értesz ezen? - mordult fel Kayrac.
- Ismeritek egymást a Lorddal. Sőt! Jól ismeritek! Daramoula úgy fogalmazott: "Valaha az ő palástján akartál felkapaszkodni." Mi folyik itt Kayrac?
- Ez nem tartozik ide...
- De igen! - csattant fel Gill Bates is. - Én még annyira sem értem, mi folyik itt, mint ti, de az biztos, hogy fontos. Márpedig akkor mindenről, ami segíthet, tudni akarok! Most, Kayrac!
- Biztosíthatlak - válaszolta a lich hidegen, - semmilyen előnyünk nem származna, ennek a régi történetnek a felemlegetéséből.
- Ezt inkább mi szeretnénk eldönteni - mondta Csirguz is határozottan.
- Ez egy elég régi és ronda dolog...
- Kayrac - vágott közbe Khetty. - Mi bíztunk benned, amikor odaálltunk a varázskör csúcsaiba, miközben te Isteneket zabolázó erőket idéztél meg rajtunk keresztül. Szerintem rászolgáltunk a bizalmadra!
- Igaz - válaszolta halkan Kayrac. - Legyen. Mesélek hát. Először is Lord Daramouláról. Valaha nemes ifjú volt, aki csak a léha gyönyöröknek élt, kihasználta megdöbbentően vonzó vonásait és az éjszakákat szép lányok karjaiban, a reggeleket dühös apákkal és férjekkel szemben a párbajtereken töltötte. Imádta az életet. Éjjel bor folyt, reggel vér. Ő volt a legvonzóbb és a legjobb párbajozó, az irigyelt aranyifjú, a nők bálványa. Aztán egy bálon természetfelettien gyönyörű nővel találkozott. A felelőtlen, minden kalandra kész fiatalember számára nem lehetett kérdés: még aznap éjszakára a lány övé kell legyen. Ám akkor, életében először, csalódnia kellett tökéletes küllemében és modorában... A lány nyilvánvalóan nem érdeklődött iránta. Daramoula utána ment aznap éjjel és egy sötét kapualjban erőszakkal szakította le a rózsát, mit önként nem adtak neki. A lány elment, szégyennel és fájdalommal a szívében, nem sokkal később öngyilkos lett. De halála napján az öntelt ifjú éjjeli látogatót kapott. Magas, sápadt férfi vonta felelőségre nevelt lánya halála miatt és büntetésből párbajra hívta. És újabb csapás érte akkor az önérzetét Daramoulának, mert az idős férfit le nem bírhatta... Életét vette, de létezését nem, vámpírrá tette. Miközben átalakult a földön vonaglott, üvöltött, a férfi odavetette neki: "Vezekelned kell. Ha már tudod miért, keress meg és segítek." Egy vámpírnál döntő az első pár éjjel, hiszen iszonyodik magától, mindattól, amivé vált. Ha néhány napig nem megy önszántából a fényre, akkor lassanként feltámad benne a gyilkos ösztön és megbékél saját magával. Daramoula nem ilyen volt. Ő azonnal élvezte, hogy vámpírrá lett! Hogyne élvezte volna! Hiszen szépsége, ereje, ifjúsága örökkön megmarad. Tobzódott a vérben és az újonnan szerzett hatalmában. Városról városra vándorolt, mindenfelé feltépett torkú hullákat hagyva maga mögött. Aztán egy nap áldozata rokonai követték és karót szúrtak a szívébe. Daramoula elpusztult...
- És honnan tudsz te ennyit róla? - szűkült össze Gill szeme gyanakvóan.
- Elég rendesen utánanéztem, mielőtt szövetséget ajánlottam neki - válaszolta egyenesen Kayrac.
- Micsoda??? - hördültek fel egyszerre többen is.
- Nos akkor jöjjön az én történetem - bólintott Kayrac. - Valaha a Kyorg Birodalomban éltem. Ez egyike a négy ősi birodalomnak, melyek egymással háborúztak az ősidőkben. A kyorgok hüllők voltak, hatalmas mágikus tudással, amely elsődlegesen az anyag és elemi mágia terén nyilvánult meg. Elsődlegesen a szomszédos Bo'adhun Birodalommal háborúztak, de a szinte legyőzhetetlen triklem drakolderek megteremtése után a barbárok nem voltak többé igazi ellenfelek. Az Esthar Császárság addigra már haldokolt, azonban az elzárkózó Árnytündér Birodalomban sötét fenyegetés kezdett testet ölteni. A kyorg papok nem ismerték közelebbről, csupán annyit tudtak, nekromantikus természetű. Bo'adhun rabszolgafiúkat képeztek ki a nekromanciára, mert a barbároknak ezen mágiaformához természetes affinitásuk volt. Egyike voltam ezeknek a rabszolgafiúknak. Nem csak nekromanta mágus lettem, hanem Leah halálisten felszentelt papja is. A hatalomvágyam elragadott, sötét szertartások erejéhez fordultam, élőholttá változtattam magamat, így remélve, hogy lassanként mindenekfeletti hatalmat szerezhetek. Közben persze kiderítettük azt is, miben mesterkednek az Árnytündérek. Halhatatlanságot akartak. Meg akarták törni Leah hatalmát. Valóságos lázadást robbantottak ki az Árnyvilágban. E közben a smaragdvámpírok az árnytündérek mellé álltak a harcban és valahogyan Ghallára szabadultak a ködkapukon keresztül. Az ősi birodalmak elpusztultak, de az árnytündérek sem győzhettek a halálistennel szemben. Elbuktak ők is és Leah korcs, élőholt létre kárhoztatta őket. Rettegtek a smaragdvámpírok is árulásuk következményeitől, de Leah mindössze egy feladatot bízott rájuk: küldjenek lelkeket az ő birodalmába. Hatalmas háborúk dúltak akkoriban, Lord Daramoula élőholt hadúrként vett részt ezekben, mindent megtett, hogy bizonyítsa hűségét Leah felé. Én akkoriban csatlakoztam hozzá csatamágusként, majd ahogy a hatalmam nőtt magam is hadúrrá lettem, noha közel sem oly erőssé, mint Daramoula. Mindenesetre fegyvertársak voltunk évszázadokig. Amíg meg nem értettem, hogy Leahnak nem csak egy arca létezik, nem csak a pusztító. Egy halandó pap magyarázta ezt el nekem és én megértettem szavai igazát. Akkor elhagytam a katonai szövetséget, a harcmezőt és a halál művészetének szenteltem magam. A nekromantikus kutatásaimba mélyedtem. Természetesen értesültem Daramoula többszöri haláláról és végleges pusztulásáról is, de ez akkor már nem foglalkoztatott.
- De most már elment végre, nem? - kérdezte Picur fázósan.
- Aligha - csóválta a fejét Kayrac. - Daramoula nem fogja feladni, kell neki ez a test, hogy visszatérhessen és előkészíthesse az utat mestere számára. Ami jelenleg Incubusban él, az csupán egy lélekkezdemény, amely főképpen érzelmeket tartalmaz. Vágyat, haragot, gyűlöletet, bosszúvágyat. Ha ez eluralkodik rajta, kilöki a testből Incubus lelkét, akkor megnyílik az út Lord Daramoula számára. Jelenleg ugyan az erőtök segíti a harcost, de meg nem óvhatja. A lélekcsíra így is egyre erősebb lesz benne, végleges megoldást kell hát találnunk. De sajnos van nagyobb gondunk is...
- Nagyobb? - mordult fel Csirguz.
- Igen, nagyobb - bólintott Kayrac. - Daramoula Chara-din kapitánya. Nem az ő visszatérése a veszélyes, hanem az uráé! Márpedig ez a sötét isten pontosan erre készül!
- Mit tehetünk? - kérdezte Tierga.
- Figyelünk és várunk. Megpróbálunk információkat szerezni, hogy kiket próbál meg bűvkörébe vonni a Káosz Nagyura. És figyelünk ezekre - ezzel előre intett és a szoba közepén magas, éjfekete kőoszlop illúziója derengett fel, oldalán kékesen izzó varázsjelekkel és szimbólumokkal. - Ez itt Chara-din monolitja. Az ősisten ereje ezeken keresztül áramlik és áramlott a világban. Ha feltűnnek újra, akkor a Káosz Ura sem lehet messze! Viszont neked Incubus más dolgod van! Először is szerezd meg a Ragyogó Kesztyűket, az ereklyék hatalma nagy segítségünkre lehet. De a Hegy gyomrában társakra lesz szükséged!
- A hagyományos felderítő csapat - mosolyodtam el. Ahogy népünkben mindig is szokás volt: egy tárnavadász, egy harcos és egy mágus. - Normális esetben természetesen Éjszárnynak és Khettynek a segítségét kérném, de jelenleg a klánvezérekre a helyükön van szükség, hogy irányítsák a társaikat és szervezzék a kutatást.
Kayrac némi meglepett elismeréssel bólintott:
- Igazad van harcos! Tehát?
- A tárnavadász tehát Atreus lesz, ha elvállalod barátom...
- Na ez csak természetes! - vigyorodott el a Lélekvadász.
- Mágus? - mormoltam. - StevZre is otthonában lesz szükség... Így hát: Danka, elkísérnél?
Az ifjú mágus bólintott ugyan, de ekkor egy csendes, ám határozott női hang szólt bele a beszélgetésbe:
- Nem jó ötlet. Danka tud a legtöbbet az ősidők történéseiről (persze Kayracot leszámítva), emellett sok összefüggéssel van tisztában világunk dolgait illetően. Jobb lenne, ha a kutatásnak szentelné most magát. Így, ha nem bánod Incu, én leszek a kísérőd!
- Lia, ez veszélyes - vágott közbe aggódva Khetty.
- Az - bólintott Fantasylia. - De nem veszélyesebb, mint arra várni, mikor szabadul a világunkra az az iszonyat. Vagy mikor pusztítja el a szemünk láttára egy barátunk lelkét. Megyek. Eldöntöttem.
- Reggel induljatok - bólintott Kayrac. - A többiek pedig térjenek vissza otthonaikba, de mostantól a kristálygömbökön keresztül maradjunk kapcsolatban. Ha valamely szövetség nyomra bukkan, összehangoltan kell cselekednünk!
Mindannyian bólintottunk, majd elszéledtünk, hogy megkezdjük a készülődést.

Aznap éjjel a könyvtárterem erkélyén állva az éjszakai eget bámultam, nem a másnapon, hanem az eddig történteken merengve. Barátokra leltem, miközben majdnem elveszett a lelkem. Most is éreztem, hogy a hozzájuk fűző kapocs óvó burokként öleli a lelkem és tartja távol a vámpírlélek támadásait. Hirtelen csendes, surranó léptek zaja ütötte meg a fülemet, Khetty könyökölt mellém az erkélyre. Hálóruhában volt, mezítláb, fáradt tekintettel. Sokáig nem szólalt meg egyikünk sem. Végül a mágusnő törte meg a csendet:
- Vigyázzatok Liára, kérlek!
Bólintottam, majd rövid gondolkodás után válaszoltam:
- Úgy lesz, de azt hiszem nem szorul gyámkodásra.
- Erős. De ez csak a felszín. Ő... sebezhető...
- Ahogy mindenki - vontam meg a vállam. - Mindenkinek van gyenge pontja, de mindenkié más. Vigyázunk rá, ígérem.
- Nagyon megszerettem őt... Igaz barát...
- Tudom - bólintottam. - És ha nem mondtam volna, hálás vagyok Khetty!
- Hisz barátok vagyunk - mosolyodott el a varázslónő.
- Nem. Nem csak azért. Azért is, amit a világunkért teszel.
- Ez csak a ti világotok. Nekem nem Ghalla az otthonom. Én csak a barátaimért küzdök.
- Az otthonodért - biccentettem.
- Az otthonom távol van innen Incu...
- Innen távol is van egy otthonod - javítottam ki. - A Hegymélyben egy barlangban éltem és azért harcoltam, amikor a felszínre léptünk, mert erre okítottak, erre neveltek. Amikor a harc lecsendesedett és én beléptem a Rubintok Kaszárnyájába, akkor találtam először otthonra, majd annak pusztulása után másodszor a Betyárok táborában. Az otthon nem kőfal, föld vagy tető Khetty. Az otthon az, ahol olyanok vesznek körül, akik szeretnek. Mint itt téged a társaid. Ha visszatérsz valaha a saját világodba, akkor hazamész. De otthonról mész haza...
- Ez... - mormolta zavartan a mágusnő. - Ezen még gondolkodnom kell...
- Tedd azt - bólintottam. - Nem feltétlenül kell velem egyet értened, de én így gondolom...
Khetty bólintott és elindult a szobája felé, de én még utána szóltam:
- Mindenesetre most Ghalláért is küzdesz És ezt köszönöm neked!
Khetty szótlanul, nagyon lassan sétált el, mint aki még mondani akar valamit én pedig a másnapi utazás tervezésébe merültem..."

"Reggelre ébredve nekiálltunk felszerelkezni az útra. Atreus és én is könnyű felszerelést vettünk, hátunkra szíjaztuk a kardot, pajzsot és rongyot kötöttünk az arcunkra. Ahogy Fantasyliára néztem rosszallóan csóváltam meg a fejem. Lábait könnyű szandálba bújtatta, díszes mágusköpeny borult a vállára, kezében vörös fénnyel izzott a mágusbot, haját fémpánt fogta hátra. Bár nem szóltam semmit, úgy tűnik észrevette a rosszallásom:
- Valami baj van?
- Miért nem olvasod ki a fejemből? - kérdeztem vissza vigyorogva.
- Nem megy - csóválta a fejét Lia. - Mióta véget ért a szertartás ellök az elméd. Mintha... Mintha egy halott gondolatait akarnám fürkészni...
- Hát igen - vontam meg a vállam. - Kayrac megmondta, hogy lesz utóhatása annak, ha csak egy kis időre is Daramouláé lesz a testem...
- Szóval - mondta Lia, talán inkább hogy elterelje sötét gondolataim, - mi a baj velem?
- Így akarsz jönni? Egy homoksivatagon fogunk átkelni. Arra gyakoriak a vortexek. Nem mehetünk wantu háton. Futnunk kell.
- Akkor futunk - bólintott Lia, de nem mozdult.
- Így akarsz jönni egy gyalogútra?
- Miért ne?
- Egyrészt az a helyes kis szandál legfeljebb néhány óra múlva ronggyá szakad, a talpad tele lesz vérhólyagokkal, le fogsz lassulni egy vortexekkel teli területen. A ruhád alja elakad majd a nagyobb sziklákban, száraz növényekben. A fejpánt átforrósodik és az alól könnyen kiszabadul a hajad. A mágusbot a kézben megnehezíti a futást. Inkább öltözz át a csatamágusok felszerelésébe.
- Én azt nem ismerem - csóválta a fejét Lia.
- Azt hittem azt minden tanoncnak elmagyarázzák a Mágusok klánjában...
- Én sohasem tartoztam abba a klánba, mindössze csak az elsődleges fegyverem a mágia volt, utólag ezért a smaragd hordába soroztak. Én Bárd voltam.
- Békepárti? - kérdeztem meglepetten. - Hagyjuk, megoldom.
Lia intésemre leült én pedig lehúztam és félredobtam a szandálokat majd valamivel a térde alatt lemetéltem a köpenyt és az anyagdarabot csíkokra hasogattam amelyekkel betekertem a lábait, hogy a puha rongyokon könnyebben járjon, majd Fantától kölcsönöztem egy pár bocskort még neki. A fejpánt is lekerült helyette egy darab erős kötéllel fogta rövid copfba a haját, a mágusbot az övre lett kötve, és egy darab rongyot ő is az arcára kötött. Khetty a végeredmény láttán felkacagott:
- Szinte banditának látszol Lia!
- Lehet - mondta Atreus, - de sokkal könnyebb lesz így az útja.
- Atre - vágott közbe Éjszárny, - azon az úton juthattok csak el a Sárkány Testvériség régi rendházába, amelyet a Legendák Völgyében fedezett fel a klánunk. Volkron akadémikus megmutatja majd nektek. Induljatok.
Mindannyian elbúcsúztunk a Napkapu tagjaitól, megköszönve a szívélyes vendéglátást majd ki-ki a maga útján indult.

Meglepően sima utunk volt a sivatagon át, amíg elértük a Teron hegyet. Bár kijutott a homokviharokból és a vortexekből is, szerencsére találtunk bőségesen zsákmányt is és nagyobb nehézségek nélkül léptünk át a barlang bejáratán. Ez a járat is egyike volt azoknak, amelyeken keresztül visszatértünk a felszínre, hogy megküzdjünk az Ellenséggel. Alig néhány órányi séta után beléptünk a galetki lakószintek egyikére. Nem volt valami kellemes látvány, egyikünknek sem...
A központi csarnokba lyukadtunk ki, tőlünk jobbra a torzszülött aréna, szemben a palota balra lakóbarlangok sora nyílt. Mindenfelé galetkik járkáltak, akik termetünk és felszerelésünk láttán ijedten húzódtak a nagyobb cseppkövek mögé. Ők voltak a mi népünk, akikért küzdöttünk és most... Mivé lettünk, hogy rettegve kell ránk pillantaniuk... Irtózatos volt a szegénység. Hideg barlangokban laknak, a napi élelemért küzdenek a csatornaszinteken, örömtől remegve szorítják magukhoz a megtalált fegyvereket melyeket még a gyengébb végzeturak is nevetve hajítanak el... És nem azért élnek ilyen körülmények között, mert ezt élvezik. Nem! Hanem mert itt nagyobb biztonságban vannak mint a felszínen... Nem az Ellenségtől kell már tartaniuk, hanem saját bajnokaiktól, kik népük hősei helyett maguk lettek a fenyegetés... Láttam, hogy ez jár társaim fejében is. Atreus szomorúan szegezte maga elé a tekintetét, Lia szemében pedig két könnycsepp csillant ahogy végigpillantott a sovány, koszos rongyokba öltözött alakokon, akik még a pillantása elől is menekültek volna, csupán mert a lány erősebb volt náluk és ki tudja milyen kedvében van...
- Hogy miért nem tudod a két vánnyadt szemedet csipagyűjtésen kívül egyébre is használni! - rikácsolt fel mellettünk egy borízű hang.
A gondolataiba mélyedt Lia véletlenül felrúgta a központi csarnokban üldögélő egyik énekes kalapját amelyből néhány aranypénz gurult szerte. A dühös kis fickó mérgelődve pattant fel, de azonnal ijedten hátrált egy lépést amint felmérte Liát, ám szavait már nem szívhatta vissza. A mágusnő végigmérte a könyökéig érő, kövérkés kis alakot, aki kezében mandolint tartva idegesen pislogott. Noha borvirágos arca egyértelműen mutatta, hogy ma már túl van néhány gombapárlaton, jól láthatóan gyorsan kijózanodott. Lia biztatóan elmosolyodott, amint válaszolt:
- Az én szemeim a világ ezer csodáit látták már, csupán azért rúgtam arrább azt a koszos fejfedőt, nehogy meg kelljen hallgatnom orgling disznókat megszégyenítően gyönyörű hangodat!
Vigyorogva néztünk össze Atreussal. Az átkozódás mindig is népünk legkedvesebb hagyományainak egyike volt és két ékesszóló bárd párbaja igen szórakoztatónak ígérkezett... A kis fickó is látta, hogy Liának van kedve az átkozódáshoz maga is belelendült:
- Hogy meri minősíteni az én hangomat az, akinek násztáncot járnak a fején a tetvek?!
- Tudod, csak addig volt Népünk legnagyobb tragédiája az Ellenség támadása, amíg meg nem született a te szájszagod!
- De az Ellenség el sem jött volna, ha meglátják az arcodat, mert rögvest szörnyet halnak!
- Úgy hiszem rossz közérzeted oka, hogy igazságtalannak érzed, hogy talajmenti fagynál nekem a lábam fázik, neked meg a füled!
- Legalább nekem van annyi eszem, hogy meg tudjak különböztetni egymástól egy költeményt és egy ételreceptet!
- Óh, igen! És a sok eszeddel mekkora élmény volt rájönni, hogy a végtagjaid nem csak az orrod túrására használhatóak?!
Az alacsony, köpcös fickó feje elvörösödött, levegő után kapkodott, de semmilyen frappáns válasz nem jutott eszébe. Megadóan sóhajtott:
- Te vagy a jobb...
Megnyitotta elméjét, hogy lélekenergiáiból elvehesse a győztesnek járó részt Lia, de a lány mosolyogva megcsóválta a fejét:
- Erre nem tartok igényt. A nevem Fantasylia, a társaim Atreus és Incubus. Gratulálok, nagyon ügyes átokszóró vagy!
- Köszönöm - pirult el a dicséret hallatán a férfi. - A nevem Rivaz, a trubadúr. Örülök a szerencsének.
- Hát még mi - válaszolta Lia. - Végre valaki, aki hajlandó meghallgatni minket, nem menekül rögtön. Egy Volkron nevű akadémikust keresünk. Tudnál segíteni?
- Volkron? Természetesen. Volkron akadémikus, mikor hallotta, hogy micsoda szörnyűségek zajlanak a felszínen és minden galetki harcos elmebeteg örültté vált... - hirtelen ijedten akadt meg. Atre szomorúan válaszolt:
- Sajnos így van, folytasd csak!
- Szóval Volkron akkor úgy gondolta segíthet, ha közelebbi tanulmányozásnak veti alá azon lény lakhelyét, akit az Ellenség teremtett, hátha jut valamilyen felfedezésre az őrület ellenszerével kapcsolatban. Felkereste hát a Legendák Völgyét, az Uralkodó Citadelláját...
- A Legendák Völgyét? - kérdeztem.
- Ti nem hallottatok róla? - csodálkozott Rivaz.
- De. Azt hiszem igen. De olyan sok minden homályos még...
- A Legendák Völgyében éltek a leghatalmasabb torzszülöttek egy különös lény uralkodott felettük. Nem sokat lehetett tudni róla, csupán az volt biztos, hogy az Ellenség teremtménye. Ám egy napon, évtizedekkel ezelőtt egy csapat galetki lerohanta a lakótornyát és elpusztította a hatalmas torzszülöttet.
- És mit talált ott Volkron?
- Sajnos fogalmunk sincs - rázta meg a fejét a Bárd. - Sohasem tért vissza. Talán Dexkill, a Tisztogatók klánfőnöke közelebbit tud róla, mert vele konzultált indulása előtt. Ennyit tudok mindössze...
- Nagyon köszönjük neked, Rivaz, a trubadúr! - válaszolta Lia. - Kérlek fogadd el ezt.
Ezzel nagyobb csomagot dobott a Bárd kalapjába, amely tele volt aranypénzekkel. A felszíni világban már csak a lélekenergiának és az ősköveknek volt értéke, d a hegymély fizetőeszköze még az arany maradt. A Bárd hálás vigyorral intett búcsút és indult rögvest a kaszinó irányába. Mi a Tisztogatók Klánjának épülete felé vettük az irányt. Atre beszélni kezdett:
- Az ősök szent nevére! Találkozhatunk Dexkillel! Micsoda megtiszteltetés!
- Ki ez a Dexkill? - kérdezte zavartan elpirulva Lia.
- Dexkill a Pusztító. A Tisztogatók legnagyobbika! Hatalmas harcos volt, egy élő legenda. Rengeteg hadjáratot vezetett az értelmesebb, szervezett társadalomban élő alsóbb rendű lények, például a törpék és a goblinok erejének megtörésére.
- Nem értem - csóváltam a fejemet. - Egy ilyen legendás hős, hogy hogy nem hadúrként vezette valamelyik hordát?
- Nos egy hadjáraton, amelyet a goblinok ellen vezetett súlyosan megsérült egy goblin orvgyilkos pengéjétől amely mindörökre megnyomorította. Olyan idegeket vágott át, amelyek nélkülözhetetlenek a testalakítás és a regeneráció szempontjából. Emellett nagyon öreg már és a galetkik velünk ellentétben nem örökéletűek!
Eközben odaértünk a hatalmas cseppkőből kifaragott épülethez amelynek kapuja felett ott díszlett a Tisztogatók híres klánjelvénye, a szörnykoponya. A strázsa tisztelgett és félrelépett, mi pedig beléptünk az épületbe, ahol hamarosan a hadúr színe elé vezettek minket.
Valóban nagyon öreg férfi várt minket a szobájában egy zsákon fekve, maga alá húzva elsorvadt, nyomorék lábait. Szőrzete megőszült már, bőre megráncosodott, mégis volt valami a testében, a szemében, az egész kisugárzásában ami tiszteletet parancsolt. Ez a harcos egy életet küzdött végig népe szolgálatában, amikor megnyomorodott, akkor pedig tudását kiképzőként hasznosította, nem elvesztett képességei felett kesergett. Ő valóban népünk hőse volt és mi végtelen tisztelettel hajtottunk fejet előtte. Csendesen szólítottam meg:
- Dexkill, a Pusztító, hatalmas hadúr. Azon osztagok tagjai vagyunk, amelyek a felszínre távoztak. Most azonban vissza kell térnünk, mert népünk érdeke így kívánja. Segítségedért folyamodunk.
- Százkilencvenhét év - válaszolta reszketeg hangon az öreg galetki. - Ennyi ideje élek és ezt mindig népem szolgálatában töltöttem. Ez alkalommal sem tagadom meg a segítséget. Mit tehetek értetek?
- Nagyon fontos lenne beszélnünk Volkron akadémikussal.
- Ő fontos küldetésben jár a Legendák Völgyében.
- A mi feladatunk is fontos Uram...
- Legyen hát. Van térképem a járatrendszerről amelyen haladt és hogy a Völgyön belül mely területeket vizsgálja át. Bejelölöm nektek az utat.
A hadúr hamarosan végzett, mi pedig átvettük a térképet és a galetkik egyik legősibb testjelét mutattuk felé. Ökölbe szorított kezünkkel ütöttünk a mellkasunkra. A végtelen tisztelet jeleként. Dexkill megszólalt:
- Fáradtak és kimerültek vagytok. Legyetek ma éjszakára a vendégeink.
- Köszönjük hadúr - fogadtam el az ajánlatot.
- És meséljetek nekem majd addig a felszínről. Én sohasem láthatom meg a saját szememmel, hiába éltem le ennek szolgálatában egy életet, az Ősök nem tartottak rá méltónak... Kérlek ne utasítsátok el egy vén harcos utolsó kérését, meséljetek arról amit visszaszereztünk, amiért éltünk, ami hitünket és erőnket adta. Kérlek titeket...
Bár mindannyian fáradtak és kimerültek voltunk, nem tagadhattuk meg a kérését. Hosszú órákat regéltünk a szövetségekről, háborúkról, őrületről és barátságról, s közben készültünk a másnapra..."

"Reggelre ébredve elhagytuk a Tisztogatók Klánjának méltóságteljes épületét és a csatornaszint homályába vetettük magunkat. Atreus magabiztos léptekkel sétált előttünk, szemei a legapróbb nyomokat is észrevették, léptei sokszor szinte észrevehetetlen járatokban visszhangzottak előttünk. Lassan kapkodtunk a levegő után, hisz egyikünk sem először járt a csatornaszinten, ahol minden árnyék halált fialhatott. Torzak járták a hegymély tárnáit és bármikor vaddá válhatott a vadász is. Keményen koncentráltam, hogy a bőröm átvegye a külső hőmérsékletet, megzavarva ezzel az infralátással rendelkező lényeket, Lia a lábbeliktől szabadult meg, nyilván azok közé tartozott, akik puha, párnás talpat növesztettek maguknak, mert teljesen hangtalanul járt. Atreus viszont gyakorlatilag teljesen alkalmazkodott a mélységi körülményekhez, nem látszott a hőképe, a szeme kitágult, valószínűleg a legcsekélyebb fény, vagy meleg is kirajzolódott a tárnavadász retináján. Mindennek ellenére is csak nagyon lassan és megfontoltan haladtunk. Egy nagyobb lorni gombatelepnél Atreus megállt és kigöngyölte Dexkill térképét.
- Nemsokára elérünk egy nagyobb barlangcsarnokot, azon átvágva mélyebb járatokba ereszkedünk és úgy egy órányi séta után elérjük a Legendák Völgyét.
Biccentettünk mire a tárnavadász felpattant és folytatta az utat. Mögötte kapaszkodtunk, egészen amíg el nem értük az említett barlangcsarnokot. A foszforeszkáló gombák kísérteties árnyékként vetítették a falakra a cseppköveket. A levegő pedig szokatlanul fagyossá vált. Lia megtorpant és fázósan szólalt meg:
- Valahogy... Rossz előérzetem van...
- Nekem is - bólintott Atreus. - Ez a hideg nem természetes. Nem messze van ide egy lávafolyam, ennél sokkalta melegebbnek kéne lenni...
Bizonytalanul pillantottunk körbe és nagyon lassan kezdtünk átmerészkedni a csarnokon. Sajnos a cseppköveket nem használhattuk fedezékként, mivel fogalmunk sem volt, hogy mi elől kell bujkálnunk. Idegtépő percek voltak. Térdig érő szürkésfekete ködben barangoltunk előre, a levegőben csupán ideges zihálásunk hallatszott. Aztán...
A csendet gyenge rongyként tépi szét Lia sikolya, a mágusnő még a tapasztalt veterán tárnavadásznál is hamarabb érezte meg a mágia fodrozódását. De alig néhány pillanattal később Atreussal mi is döbbenettel vegyes rémülettel bámultuk, ahogy előttünk lassan alakot ölt a köd. Halvány, kivehetetlen körvonalú alak materializálódott, teste rezgő ködpamacsok elegye, de két vörösen lángoló szem tekintett reánk. Hátrahőköltünk.
- Mi... Mi ez? - nyögte Lia.
- Fogalmam sincs - válaszolta síri hangon Atreus, én magam csupán a fejemet ráztam.
Az alak megindult felénk és a ködgomolyag változni kezdett, lassacskán egy jól kivehető alakká állt össze. Alacsony, széles vállú harcos, vállvért, tüskés sisak, nehéz, két kézre tervezett penge. Hosszú, hollófekete haja a vállát verdesi, vaskos izomkötegektől díszlő karján hegtetoválások futnak végig. Mellkasán a rubin horda jelvénye. Egy tipikus harcos, semmi különös. Mégis Lia úgy kezdett el remegni a láttára, mint aki a pokol legszörnyűbb démonával találkozott... Elkerekedett szemekkel hátrált a barlangcsarnok faláig és alig hallhatóan suttogta:
- Nem!... Te nem lehetsz!... Ne!...
- Eljöttem érted is kicsi lány - válaszolta reszelős hangon a férfi. - Már csak te maradtál, de most te is elpusztulsz!
- Ne! Ne!!! - Lia csupán sikoltozni tudott, mi döbbenten néztünk össze Atréval, majd a tárnavadász felemelt pengével a harcos és a lány közé pattant:
- Nem tudom ki vagy - köpte a rubin zsivány felé, - de ha csak egy ujjal is bántod a társamat, véged van!
- Ne Atre! - sikoltotta Lia. - Ő... Ő nem lehet az... Nem...
- Ki nem lehet? - kérdeztem összezavarodva.
- Ez a zsoldos egyike azoknak, akik felprédálták a falut ahol laktam. Borzalmas volt... Mindenkit megöltek... Ez nem lehet!!!
- Pedig itt vagyok - vigyorgott fölényesen a harcos, majd Atreus szemébe nézett. - S te, osztagparancsnok, nem ismersz fel?!
- Én nem... Vagyis...
A harcos lassan megváltozott valamelyest, hollóhaja eltűnt, tarkopasz fejének tetején irtózatos ütés nyoma, mellkasából immár három nyílvessző bukkant elő, vértje tépett, egyik mancsa hiányzik.
- Hát ennyire nem jelentettünk neked semmit, igaz?
- Wranagh? De... De az nem lehet! Én... Hiszen a saját szememmel... Én... Láttalak meghalni! Ez...
- Igen! Láttál meghalni! Ott hagytál meghalni!
- De hát... Küldetésen voltunk... Vissza kellett térjek az információkkal... Ha maradok... Akkor... Magam is ott veszek...
- Helyette hagytál engem megdögleni!
- Hisz már halott voltál!
- Mert te csapdába vezettél! Óh, a hatalmas osztagparancsnok első tiszti bevetésére is veteránokat vihet... A halálba!!
Mintha rugóra járnának az izmaim pattantam előre a fickó felé, mert láttam, hogy az iszonyat bénítja meg Lia és Atreus tagjait. A férfi azonban felém perdült és addigra újra megváltozott. Magasabb lett, nyúlánkabb, hosszú kecskeszakállal, négy izmos csáppal, irtózatos égési sérülésekkel a testén. A döbbenet, az önvád és a félelem egyszerre csapott le rám.
- Te? ... Curuphan?... De hát...
- Én! A bajtársadnak neveztél valaha te féreg, aztán pedig hagytad, hogy a Napkapu mágusai megöljenek!
- Ez nem igaz! - csattant fel Lia. - Mi soha nem öltünk meg senkit!
- Nem? - kacagott fel keserűen régi harcostársam. - Akkor meséld csak el Incubus, hogyan is haltam meg?
- Baleset... - suttogtam. - Az baleset volt...
- Baleset?! - kérdezett vissza gúnyosan Curuphan. - Érdekes baleset, ha villámot idéznek a fejedre!
- Ugyan már! Nem téged célzott! Véletlenül ment oda és gyújtotta be a rőzsehalmot, amely alatt rejtőztél!
- És miért is ment félre az a villám?
- Mert... Mert én félrevetődtem előle... - hajtottam le a fejem szégyenkezve.
- Inkább hagytál engem elpusztulni! S most a gyilkosaimat vallod barátaidnak... Pedig valaha bajtársadnak hívtál...
- Nem vagyunk gyilkosok! - kiáltotta Lia.
- Mit tudsz te arról, mik vagyunk? - kérdezett vissza a jelenés jóval magasabb hangon mint eddig. És hirtelen újra megváltozott. A szakáll visszahúzódott, a kopasz koponyából hosszú, vörös hajzuhatag tört elő, az acélszürke szemek jégkékre váltottak. Mindhárman csak pislogni voltunk képesek...
- Khetty? - suttogta Lia.
- Igen. Én. Hogy merészelsz te nyilatkozni a Napkapuról? Mit tudsz rólunk? Mikor leszel te elég jó hozzánk? Befogadtunk, de a főzésen kívül mi hasznod? Mit gondolsz, hányszor bántuk már meg a döntésünk?
- Khetty a barátom - suttogta Lia könnybe lábadt szemmel. - Ő sohasem mondana ilyet... Még csak nem is gondolna...
- Ne áltasd magadat! - kacagott fel Khetty. - Türelmes voltam, de semmit érő vagy!
- Ki a fene vagy te?! - bömböltem fel.
- Khetty vagyok - villant rám a jégkék szempár. - És ne cselekedj elhamarkodottan harcos! Emlékezz hányszor zuhantál a porba, hányszor feküdtél kiszolgáltatottan a lábaim előtt! Újra meg akarod ízlelni a vereség keserű ízét?!
- Nem tudom ki vagy, de takarodj innen! - zokogott fel Lia és ujjaiból energiagömbök kezdtek záporozni Khetty felé, ám a mágusnő könnyedén félreütötte őket, egyenesen a döbbenettől tehetetlenül álló Atreus felé, aki már nem volt képes kitérni. A varázslat ereje a legközelebbi cseppkőnek csapta a lélekvadász testét. Lia sikoltva futott a sebesülthöz én pedig artikulátlan üvöltéssel, kivont pengével estem neki, ám könnyedén elkapta a pengém és emberfeletti erővel kezdte kicsavarni a kezemből. Közben azon vettem észre magam, hogy immár nem Khetty bájos arcába, hanem egy hosszú szemfogait vicsorító, aszott vámpírkoponyába bámulok. Elengedtem a kardot és döbbenten tántorogtam hátra...
- Lord Daramoula...
- Úgy van! Nem megmondtam, hogy visszatérek?!
- De... Ez... Nem lehet... Még a saját testemben vagyok...
- Én pedig szereztem egy másikat. Most pedig...
- Miért? - a halk, csendes ám határozott hangra Lia felé fordultunk. A lány elborult tekintettel emelkedett fel Atreus mellől és lassú, kimért léptekkel, tekintetében valami dimenziókon túli megfoghatatlan fájdalommal és erővel indult a vámpír felé, aki lassan hátrált egy lépést. Majd még egyet.
- Miért? - ismételte Lia hangosabban. - Miért tetted ezt velem?
Lord Daramoula alakja elmosódott, újra a rubin fosztogató tűnt elő.
- Megöltem a családodat, a szeretteid, azt hiszed tőled fogok megijedni?!
Lia azonban csak közeledett, pillantásától a bajnokok szívébe is gyökeret vert volna a rémület. Hangja valamely égi érzelem foszlányaival telítődve, mint manától terhes vortex tombolása söpört végig a termen, amely hatása alól nem vonhatta ki magát senki, pedig továbbra sem emelte fel a hangját:
- Azt kérdeztem miért?! Én nem ölök, nem állok bosszút. Védem az életet - bizonytalanul Atreus felé intett. - Miért tetted ezt velem?!
A fosztogató a falig hátrált, majd újra Khettyként állt előttünk.
- Csak nem képzeled, hogy legyőzhetsz? - kérdezte Liát dölyfösen. - Sohasem lehetsz elég jó hozzám képest.
- A kérdésemre felelj te átkozott! MIÉRT??!!! - Lia hangja most már mennydörgött, magam is legszívesebben hangya méretűvé húzódtam volna össze érzelmeinek hulláma előtt. Az ifjú mágusnő keze belemélyedt ellenfele mellkasába, egyszerűen csuklóig eltűnt, a lény pedig vadul kezdte váltogatni az alakjait...
...Lord Daramoula kiabált hagymázas átkokat a lány fülébe...
...Curuphan kérte számon a halálát a Napkapu mágusain...
...Háborúkban legyőzött, megalázott ellenfelek sora idézte fejére átkait...
...Hogy a következő pillanatban már egy óriási torz pók csáprágóiba bámuljon...
...Mely szinte azonnal változott gigantikus skorpióvá, fenyegetően meredező méregtüskével...
Lia azonban szenvtelen arccal és indulatai szőtte aurájába burkolózva nézett szembe a rémlátomásokkal. És az alakok lassan kezdtek elfogyni, hamarosan már csak a képlékeny, izzó szemű köd lebegte körül a lány alkarját, s az is eloszlóban volt, hogy végül csak egy kicsiny, puha, áttetsző testű, aprócska lény maradjon ott, amely tehetetlenül vonaglott a mágusnő markában. A szorítás nem enyhült és az aprócska lény teste megroppant, férgekre emlékeztető tekergése egyre groteszkebbé vált. Lia undorodva hajította földre a pondrószerű valamit és már emelte a lábát, hogy eltapossa, amikor a lényecske maga fölé kapta két cérnavékony karját és felnyüszített:
- NE! Kérlek! Irgalmazz!
Lia lába lassan az aprócska testre ereszkedett, de végül nem taposta el a teremtményt, csupán a földhöz préselte.
- Ki vagy te?
- Félelemdémon vagyok. Kisebb hatalmú thargodan... Kérlek ne ölj meg... Könyörülj!... Nekem nincs lelkem... Ha testem elvész, a feledés kebelez be... Ne tedd!...
- Thargodan? - mormolta elgondolkozva Lia. - Keveset tudok a fajtádról, de azt biztosan, hogy alkut lehet veletek kötni, mely kötelez...
- Alku? - sikoltotta a félelemdémon. - Bármit megteszek! Csak könyörülj!
- Elmondod miért jöttél és beforrasztod a társam sebeit. Ez az alku!
- S mit kapok én? - nyöszörögte a démon.
- Az életedet.
- Elfogadom!
Amint kiejtette a száján a szót, Atreus szinte azonnal felült, testén nyomai sem látszottak a sérüléseknek.
- Mit akarsz tudni?
- Kisebb hatalmú thargodan vagy, tehát nem jöhettél a mi világunkra magadtól. Ki küldött? És miért?
- Erutol a thargodan nagyúr küldötte vagyok, ki egykoron elbukott Chara-din színe előtt a Sötét Földön, s most azzal kívánja visszaszerezni istene bizalmát, hogy segíti visszatértét ezen a világon. Ő a hét kapitány egyike.
- Hét kapitány?
- Chara-din hét kapitányt kíván eme világra küldeni, hogy hatalmának alapjait megvessék. Ezek egyike Lord Daramoula, egy másik pedig Erutol.
- És a többi?
- Nem... Nem tudom... De egy már itt van, ezen a világon... Úgy nevezik, a Rejtőzködő... Ő csellel és hazugsággal, nem erővel kövezi ki Chara-din útját.
- S mi volt idézésed célja?
- Meg kellett volna öljelek titeket, ha több nem megy, legalább téged Fantasylia...
- Engem? Mi olyan különleges bennem, hogy felkeltettem Erutol nagyúr érdeklődését?
- A Napkapu tornya... Nem tudom miért de fontos... És annak lakói is... Akadály Chara-din előtt... Erutol nagyúr a pusztulásotokra tör... De a toronynak sértetlennek kell maradnia! Ennyi... Csak ennyit tudok! Esküszöm!
- Nincs köze az ereklyékhez melyekért indultunk?
- Azokat, bár nagy a hatalmuk, megszentségtelenítette a Rothadás Papjainak átkos mágiája. De van valami a rendházban ami veszélyes lehet, amit nem szabadna megszereznetek, de Erutol nem mondta meg mi az, csupán annyit, még az előtt pusztuljatok, hogy a rendházat elérnétek...
Lia bólintott és levette a lábát a démonról.
- Távozz szabadon, az alku betartatott!
A démon bólintott és eltűnt. Mi hárman pedig döbbenten néztünk egymásra, végül Lia törte meg a csendet:
- Gyerünk tovább! Hamar meg kell szereznünk amiért jöttünk, mert ezeket mihamarabb el kell mondanom a társaimnak. Erutolnak ez a dög csak egy szerényebb szolgája lehetett, márpedig akkor elég komoly bajt okozhat a démon a jövőben..."

"Órákat barangoltunk szótlanul a kietlen járatokban a magunk gondolataiba mélyedve. Mindnyájunkat megrázott a félelemdémon támadása és az az alatt átéltek. Különösen Lia zárkózott mélyen magába, csendesen haladt, a földet nézve, láthatólag komoly megrázkódtatáson ment át, de egyikünk sem volt olyan állapotban, hogy segítséget nyújthassunk. Lassacskán elértük a hatalmas barlangot, melyet a Legendák Völgyének nevezett el népünk valaha. A gigantikus nyílás mint egy óriásféreg szája ásított ránk cseppkőfogaival, benn a lorni moha foszforeszkáló telepei ellenére is sötétség uralkodott, a növények árasztotta gyenge fény csak torz árnyképeket csalogatott elő a mélysötétből. Sohasem tudhattuk, hogy az előttünk rebbenő árnyak csupán fáradt elménk szüleményei, avagy a közeledő halál küldöttei.
De szerencsére az itt élő torzak is felmérték az erőviszonyokat, hogy most nem egyszerű galetki portyázókkal van dolguk. Bántódás nélkül értük el az Uralkodó egykori citadelláját. Néhány galetkit láttunk a környékén akik fegyverrel a kézben őrjáratoztak és ugyancsak megdöbbentek, amikor eléjük léptünk. Szemükben félelem csillant, ahogy felmérték, hogy mi hárman fentről jöttünk, a felszínről. Talán örült gyilkosoknak, talán tombolásra kész vadállatoknak láttak minket, mindenesetre önkéntelenül szétrebbentek. Megszólaltam:
- Üdv nektek kutatók! Nem ártó szándékkal jöttünk!
- Mi hát a szándékotok? - szedte össze a bátorságát egy csatabárdot markoló szakállas darabont.
- Volkron akadémikussal kéne beszéljünk.
- Kérlek várakozzatok, megkérdezem fogad-e titeket az akadémikus.
Bólintottam a csatabárdos pedig elsietett. A többiek túlságosan ijedtek voltak, hogy beszédbe elegyedjenek velünk, mi pedig hálásak voltunk a nyugalomért. Hamarosan visszatért az őrszem és biccentett:
- Az akadémikus szívesen lát benneteket! Kövessetek!
A citadellát láthatólag régen elpusztították népünk hősei, akik felesküdtek az Ellenség csatlósának az Uralkodónak halálba taszítására. Csak a puszta falak maradtak, az egykor dicsőséges csarnokból, mint kiszáradt héj az elpusztult sahran rákból. És ha ez egy kiszáradt héj, akkor a benne tekergőző lépcsősor, melyen felfelé kaptattunk volt a gerincoszlop, mely az egész vázat tartotta. A felső szint egyik szobájában fogadott minket a nagyon alacsony, látüveges, hosszú szakállú, hegyes fülű magiszter.
- Üdvözöllek titeket végzeturak, úrnő - hajtott fejet egyenként mindenki felé. - Úgy hallottam szolgálatotokra lehet a tudásom!
- Fogadd mélységes tiszteletünket Volkron akadémikus - hajoltam meg magam is. - Iránymutatásra volna szükségünk. A Sárkány Testvériségének hegymélyi erődjéhez keressük az utat. A segítségedet kérjük mester!
- Mi okból keresitek azt a várat?
- Egy ott őrzött ereklye a célunk, a Ragyogó Kesztyűk és az iratok, melyeket a Testvériség ott őrzött. Hatalmas szükség szólít minket értük. Létünk, barátaink élete a tét.
- Értem. A citadellát elhagyva haladjatok a völgy keleti oldalához és ott a kettős cseppkő alatt tudtok lejutni egy tárnába, az odavisz. Akiket küldtem eleddig nem jöttek vissza, így gyanítom az orvgyilkos mesterek komoly csapdákat helyeztek el otthonuk védelmére...
- Köszönjük mester - hajtottunk fejet és távoztunk.

Néhány óra múltán elértük az említett barlangrendszert és annak végén a Testvériség tanyáját jelentő barlangot. Az ajtót valamilyen varázslattal robbantották be, Lia csendesen elkezdett maga elé mormogni, majd határozottan félretolta az útból Atreust.
- Én megyek előre. Ez a jósmágia felfedi előttem a csapdákat, de neked már nem lenne időm szólni.
A tárnavadász kelletlenül bólintott, majd a mágusnőt követve mindannyian beléptünk a barlangcsarnokba. Teljes sötétség fogadott minket, gyengécske hőlátásunk viszont azt mutatta, hogy a terem közepén viszonylag meleg van, ott hatalmas hőfolt terült el. Talán valamilyen természetes artézi hőforrás, találgattam. Mindenesetre az ismeretlen terepen nem haladhattunk teljes sötétségben így elővontam és nagyobb fényre bűvöltem a milgandomat. Az aprócska üveggolyó szerű varázstárgy a legalapvetőbb varázsszer volt a hegy mélyén, már a galetki gyerekek is képesek voltak elkészíteni és évszázadok óta világította meg a fáklyák helyett őseinknek a kietlen csarnokokat. A varázseszköz hideg fényében már kirajzolódott mi pihen a barlang közepén...
- Az ősök szent nevére - suttogta Lia, - ez meg miféle teremtmény?
...A fényben ugyanis hatalmas húsmassza rajzolódott ki. Alaktalan sötét lila hústömeg, amely szabálytalanul állkapcsokban végződő kacsokat fialt magából. Ám a mérete... Egyszerűen gigantikus volt az a valami...
- Ez egy agglomerátor - válaszolta nyugodtan Atreus.
- Ez? - mordultam fel döbbenten. - Egy agglomerátor tized ekkora sincs. Bár a méretét leszámítva...
- Igen - bólintott a tárnavadász. - Ez egyszerűen csak túl nagyra nőtt. De attól még csak egy agglomerátor.
- De hogyan?
- Talán valamelyik orvgyilkos mester háziállata volt és a mestere mellett bőségesen nyert lélekenergiából... - válaszolta bizonytalanul Atreus.
Tudtam, hogy ebben ő maga sem hisz. A népünk megveti és alsóbbrendűként kiközösíti, állattá degradálja még az értelmes fajokat is, amelyek nem galetkik, például a törpéket vagy a gnómokat, nemhogy egy gondolkodásképtelen, alapvetően vegetatív amőbát! Lehetett valakinek az állata, de sohasem juthatott volna annyi lélekenergiához, hogy ekkorára nőjön. Végül is mindegy! Az utunk keresztül vezet rajta és afelől sem lehetett már kétségünk, merre tűntek el a korábbi kutatók. Dühödt kiáltással vetettem magam előre, a mithrill hosszúkarddal a lény puha testét célozva, ám nem sok eredményt értem el. Hiába szaggattam minden erőmmel, a massza fel sem vette, de újabb és újabb kacsokat növesztett és a szájacskái utat kerestek vértem eresztékei között. Az egyik a lábikrámba mart, dühödten csaptam le a kacsot, közben hálát adva az ősöknek, hogy nincsenek a dögnek méregfogai, ám rögvest két másik kacsot növesztett. Fogcsikorgató dühvel csapkodtam tovább.
- Incu vissza! Semmi értelme!
Atreus hangjára hátraszökkentem, majd kérdőn néztem rá.
- Nincs strukturális pontja, az egész testét fel kéne szabdalnod, hogy győzz...
- Akkor mi legyen?
- Jöjjön az én módszerem - mosolygott Lia.
Szorosan egymás mellé állva egyszerre kezdtük kántálni a tűzgolyó igéit, ujjaink között egyszerre materializálódtak a lángok, amelyek másodpercekkel később egyszerre borították be a hatalmas agglomerátort. Percek alatt szénné sült a gyakorlatilag mozgásképtelen lény. Immár miénk volt a csarnok.
Lia hamarosan ráakadt a könyvtárszobára és összeszedte a Kyron által kért iratokat, míg Atreus a kőoltárról zsákjába tette a hófehér fémből vert lánckesztyűket. Az én tekintetem egy magas, szürke kőszobor ragadta meg, amely nehéz kardot emelt maga elé. Valamilyen erő afelé vonzott. Lassan odasétáltam és megszemléltem. A szobor hirtelen felém nyúlt, mire ijedten ugrottam hátra, hogy felvegyem a harcot az esetlegesen rám rontó gólemmel. Ám a szobor mindössze kőkardját nyújtotta felém. Csodálkozva emeltem fel az első ránézésre vagy tonnás súlyúnak látszó pengét, amely valójában igen könnyű, félkezes fegyver volt. Meglepetten pillantottam a társaimra. Lia szemében csodálkozás honolt ám Atreus nyugodtan szólalt meg:
- Ez a szobor egy ősi galetkit ábrázol, a kezébe helyezték halála után a fegyverét, amely megkövült a szobor kezében. Valamiért méltónak talált arra, hogy a kőkardját forgathasd, s most neked adja. Nem lenne illendő elutasítanod...
Bólintottam, majs mélységes tisztelettel hajoltam meg az ős emléke előtt. Magamban suttogtam:
Megpróbálok rá méltó lenni!"

"Órákkal később értünk vissza a galetkik lakószintjére. Csendben behúzódtunk egy üres lakóbarlangba és megszemléltük a zsákmányunkat. Én büszkén nézegettem csodaszép kőkardomat, de a figyelmem az Atreus zsákjából előkerülő kesztyűkre irányult. Valamilyen mithrillre hajazó, ámde hófehér fémből készült, a kézfejeken gyémántból faragott napkorong mintákkal. A tenyér kialakításnál vörös bársonyborítással. Még én, a harcos is érzékeltem, hogy döbbenetes erejű mágikus aura vibrál körülöttük. Lia megcsóválta a fejét és őszinte tisztelettel szólt:
- Hatalmas erőt hordozhattak valaha...
- És most?
- Nem tudom - csóválta a fejét a lány. - Az erő most is ott vibrál bennük, de... Valahogy tompítva... Attól tartok a Rothadás Papjainak tisztátalan szertartásai beszennyezték az ereklyéket... Nem tudom képesek leszünk-e semlegesíteni...
- Mindenesetre vidd el kérlek Kayracnak - válaszoltam.
Lia bólintott majd saját oldalzsákjába rejtette az ereklyéket. Visszaindultunk a felszínre, ám Atreus hirtelen megtorpant.
- Valaha a Tisztogatók közé tartoztam... Nekem... Ha megengednétek...
- Felkeressük mégegyszer Dexkillt - bólintott Lia.

A Tisztogatók Klánjának épületében gyakorlatilag haladéktalanul Dexkill elé vezettek minket. A vén harcos borzasztó állapotban volt. Még az ő hihetetlen életereje is a végét járta már, teljesen lesoványodott, már ülni sem tudott, csak lázasan, izzadtan feküdt a gyékényen. Az ágy szerűség mellé térdeltünk és hallgattuk a Pusztító erőtlen suttogását:
- Megtaláltátok az akadémikus?
- Sikerrel jártunk, hála útmutatásodnak Uram - hajtott fejet Atreus.
- Most mentek hát... Vissza... Vissza a Felszínre... Hamarosan... Az én lelkem is... oda száll... Ti áldottak vagytok... Nektek meg... megadatott... Láthatjátok amiért... őseitek küzdöttek... Ti...
Lia csendesen szólalt meg, mintha vastag fátyol mögül jönne a hangja:
- Hadúr! Életed lángja hamarosan elenyész, ez ellen nem tehetünk semmit... Ám... Ha gondolod, elviszünk magunkkal, hogy megláthasd amiért küzdöttél egy életen át. Ott nyugodhatsz, abban a földben, amit kivívni a te karod is szolgált...
- Megtennétek? - emelkedett fel Dexkill lázas, tágra meredt szemekkel. - Komolyan megmutatnátok nekem még így utoljára a felszínt? Megteszitek ezt a... szolgálatot?
- Jöjj velünk - bólintottam és karjaim közé vettem a lesoványodott, vékony testet.
Tiszteletteljes csendben haladtunk végig a lakószinten, a galetkik körénk vonultak és csendes tisztelettel adóztak a távozó hősnek. Bár senki sem szólt, mind éreztük, ez így helyes, hisz szavakkal nem tudnánk kifejezni, mit és mennyit tett népünkért Dexkill, nem tudnánk méltóan megfogalmazni nagyságát.

Ahogy a felszínre értünk, a vén hadúr körbeforgatta a fejét, mintha hályogos szemének retinájába akarná égetni a látványt. Kihalt pusztaság volt ez, Dexkill mégis mosolygott. Csendesen suttogta:
- Gyönyörű. Egy napon... majd mindezt... a ti utódaitok népesítik be... Ők öröklik majd... teszik élővé... és virágzóvá... Meséljetek, kérlek... merre vannak... a ti városaitok...
Egymásra néztünk, végül Lia kezdett bele napkelet felé intve:
- Arra áll a Napkapu tornya, egy ősrégi rom, melyet mi építettünk újjá. Falai láttak már sok ellenséget, kapuin léptünk át győzelemtől mámorosan, ahogy kellett már megnyitnunk győzedelmes ellenség előtt is, de mindig fejlődtünk, tanultunk a hibáinkból, egységes, egymásra mindenben számító varázslókörré váltunk.
Dexkill nehézkesen bólintott:
- A régi időkben... a harci klánok urai... ostoba módon lenézték... és megvetették a mágiát... Pedig hatalmas fegyver az... És az ilyen erős szövetségek... lesznek az élen járók majd... hatalmas tudásukkal... a halott világ feltámasztásában.
Atreus lassan belekezdett:
- Északnak haladva elérnénk az én otthonomat, a Lélekvadászok fellegvárát. Oda gyűlnek az egykori tárnavadászok. Harcosok és erdőkerülők vagyunk, mindenkor a tisztességes, nyílt sisakos harc hívei. Fejet hajtunk, ha nálunknál jobbal találkozunk és azok tisztességgel vívják ki a jogot kincseink elbitorlására. Soha nem nézzük le, vagy vetjük meg az ellenfelet, nem számít, hogy gyengébbek esetleg nálunk, tiszteljük bennük a lehetőséget, hogy kemény munkával, ésszel és kitartással beérhetnek minket. De szörnyű a haragunk, ha valaki a csatamezőn becstelen eszközökhöz folyamodik.
- Ti testesítitek meg... népünk büszkeségét... egyenes gerincét... A legnemesebb hagyományok hordozói... a szilárd elvek mellett kitartó... nehézségek között is állhatatos őseink... méltó leszármazottai vagytok...
Kissé szégyenkezve hajtottam le a fejemet:
- Innen délnyugatnak kell fordulni, hogy elérd az IQ Betyárok táborát. Kicsiny rablóbanda a miénk. Elvesszük az értékeket azoktól, akik nem képesek megvédeni azokat, abból gyarapítjuk saját készleteinket. Nem kenyerünk a becsületes harc, a gyengébbtől vesszük el, mit megvédeni nem képes. Rablók vagyunk - fejeztem be szégyenkezve, de meglepetésemre a hadúr nem vetett meg ezért.
- Ti képviselitek a minden helyzetben megélő,... minden körülmények között győzelemre törekvő,.. szívós... túlélő népünket... Ne szégyenkezz, hát... Harcos vagy... harcosok sarja... Őseid is büszkén... szemlélnek...
Az ezután következő szavai mindannyiunknak szóltak:
- Ti... ifjak... hatalmasak... egy hódító nemzedék... kik bevégezték... amit őseink elterveztek... ti vagytok a jövő... ti leheltek majd... életet-e kihalt... világba... Ti együtt... Harcosok... Vadászok... Mágusok... Ti vagytok... a jövőnk zálogai...
Vad köhögési roham tört Dexkillre, melynek csak az enyhet adó halál vetett véget. A vén hadúr feje oldalra billent, megüvegesedő tekintetében azonban még ott csillant a hála és a büszkeség...
- Úgy illene - mondta Atreus vontatottan, - hogy népünk legnagyobb vezetői együtt adják meg neki a végtisztességet...
- Mi lenne abból? - csóváltam a fejemet. - Vért ontanának szent sírja felett...
- Igaz - hajtotta le a fejét Atreus. - Akkor én temetem hát el.
- Nem - válaszolta Lia. - Mi temetjük el. Megérdemli, hogy a hordák képviselőiként búcsúzzunk el tőle.

Én megástam a szokásos galetki sírt, míg Atreus elkészítette a tárgyak polcát, melyet a nemes halott fejénél helyezünk el a temetés után. Miután a sír mélyébe fektettük a testet, Lia védő aurát bocsájtott a sírra, amely távol tartja majd a dögevőket. Atreussal szótlanul betemettük a sírt. Egymásra néztünk, majd a Lélekvadász felém biccentett. Bólintottam és a sírhoz lépve belekezdtem az ősi formulába, amellyel népünk legnagyobb hőseitől búcsúzik:
- Harcos köszön el most a harcostól, kinek emléke sohasem fakulhat, ki fegyverét népünkért emelte, ki őseinek nemes utóda volt. Mind akiket fegyverforgatására okítanak példaképként emlékezzenek őrá, mind akik szívében az övével egy vér lüktet, tisztelettel szóljanak róla.
Ezzel felemeltem Dexkill kardját és a tárgyak polcára helyeztem. Atreus következett:
- A felderítő búcsúzik a vadásztól, ki népünk otthonát védelmezte a torzszülött hordáktól. Oldalán nyert biztos menedéket népünk minden tagja, bölcsességgel formálódott keze alatt a galetkik összes sarja. Míg csak felderítők szolgálnak a seregekben, neved tisztelettel ejtik, emlékedet megfakulni nem engedik.
E szavak kíséretében a könnyű vértet helyezte a tárgyak polcára. Lia lépett elő most:
- Mágus mond örök búcsút most a hadúrnak, kinek pajzsa mögött mindig menedékre leltünk. Harcosként álltál a csaták forgatagában, óvtad, vigyáztad enyéim, saját testeddel, envéreddel fogtad fel a nekik szánt csapásokat. Példád mindörökre mutassa a mágia tanoncainak, népünk valaha az egységre épült, egységre galetkik és galetkik között, mert kard és varázslat örökkön kiegészíti egymást.
E szavakkal helyezte a máguslány a polcra Dexkill pajzsát. Utána hármunk hangja összekapcsolódott, s együtt fejeztük be a szertartást:
- Őseid fogadjanak tisztelettel, csarnokukban foglalj előkelő helyet, az eljövendő nemzedék hajtson előtted fejet, miként mi is megőrizzük emlékedet.
Szótlanul sétáltunk el a sírtól, majd egymásra pillantottunk:
- Lia, Atre, hálás vagyok a segítségért! Ideje most visszatérnünk otthonainkba. Köszönöm nektek, hogy mellettem álltatok.
- Nincs mit köszönj, a barátunk vagy - mosolygott Lia. - Megtérek a Napkapu tornyába és értesítem a többieket a félelemdémon szavairól. Kayracnak pedig átadom a Ragyogó Kesztyűket.
- Magam is megtérek a Lélekvadászok fellegvárába - biccentett Atreus. - De ha utad újra a hegymélybe szólít, fordulj hozzánk újra!
Kezet ráztunk, majd mindannyian elindultunk. Szívemben magasra csapott a vágy, rég láttam már régi bajtársaimat!"

"Hosszú lépteim már a Betyártáborba vezető hídon visszhangzanak, szívemben magasra csap a honvágy lángja. Levelek zörgésére kapom fel a fejemet, a híd végénél a szegényes mocsári tölgyek közül alacsony, széles vállú harcos kerül elő számszeríjjal a kezében. Dobermanus. Végre! Végre itthon! Vigyorogva intek neki, ő is szívélyes mosollyal integet:
- Jó, hogy újra itthon vagy Incu! Menj a táborba, a többiek már várnak.
Bólintottam és a tábor felé vettem az utamat. Meglepve meredtem az előttem feltűnő vaskos kőfalra. Amikor elindultam még csak egy alacsony sárral tapasztott valami volt itt... Ahogy beléptem a kapun megmerevedtem a döbbenettől. Eltűntek a szegényes sátrak és néhány nem túl hivalkodó, ámde masszív kőépület uralta a látványt. Kis kör középen néhány gyakorlóbuzogánnyal és szalmabábuval, a tábor közepén lévő sziklaorom, amelynek barlangjába a lélekkutunkat helyeztük, mostanra nem egyedül határozta meg a panorámát. Mellette nem túl magas, sötét kövekből épült piramis emelkedett, amelynek aurája torzan és betegen örvénylett szemeim előtt. Megilletődve sétáltam beljebb és hamarosan Kumába ütköztem. A fiatal harcos örömmel rázta meg a kezem, majd a lélekkúthoz küldött, hogy beszéljek Főboszival, már vár reám. Sietve az orom felé vettem az irányt, majd beléptem a barlangba. A sziklabarlang mélyén ott helyezkedett el a lélekkút, a benne kavargó lélekenergia zöldes fénybe burkolta a barlangot. Ám valami furcsa volt. A levegőben egy kocka alakú, meglehetősen nagy méretű tárgy lebegett, nyilván valóan tele volt kiégett őskövekkel. A tárgyból ezek porrá tört maradványai hullottak az energiaörvénybe. Hihetetlen látvány volt, amint a zöldes fénysugárban felvillantak kékesvörös fénnyel a kút felett.
A klánunk legfontosabb épülete előtt állt alvezéreink egyike, Főboszi. Magas nő volt, hosszú, copfba fogott vörös hajjal és lágy, kék szemekkel. Arcán mint mindig, most is barátságos mosoly honolt, ahogy felém pillantott. Testhez álló sötét bőrruházatot, és erős, kétszeresen is áldott vértet viselt, valamint egy csuklyával is ellátott damaszt köpenyt. Döbbenten álltam meg mellette:
- Chara-din fekete poklára! Miféle átok ez?
- Ez barátom egy Katalizátor. Hosszas kutatásokat folytattam a régi gnóm szerkezetekkel és mágiával kapcsolatban, amiről azt a poros fóliánst vettük a mágustornyunk legutóbbi szintjének felavatására a lélekkufártól. Megpróbáltam modellezni... Hát nem a legjobban sikerült, de azért valamelyest hatékony... Még mindig tökéletesítjük... Remélem egyszer igazán olyan hatékonnyá válik, mint ami a régi feljegyzésekben szerepel...
- Hívattál - hajtottam fejet tisztelettel. - Mit tehetek érted?
- Gyere velem. Összehívjuk a Tanácsot. Ott a te szavadra is kíváncsiak vagyunk.
Bólintottam és gyakorló térre igyekeztem, ott szoktak ezek jobb híjján zajlani.

Alig fertályórán belül összegyűltünk mi betyárok és körben ültünk a kicsiny gyakorló téren. Középen három széket helyeztek el a fiúk, azokon foglaltak helyet klánunk vezérei, a Vének. Középen Picur ült, jobbján Herceg, míg balján Főboszi. Herceg emelkedett szólásra:
- Fiúk! Túl vagyunk már néhány rablóhadjáraton és önvédelmi harcon is. Volt részünk győzelemben és kudarcban. Mostanra le kellett vonnunk ezekből a tanulságokat! Először is, minél jobb fegyveresekre van szükségünk és mi hárman már így is elég felelősséget birtoklunk. Erre a posztra valakit közületek szeretnénk jelölni. Kit akarnátok ti?
- Bhl_! - vágtam rá habozás nélkül.
- Egyet értek - bólintott Talkih. - Bhl_ a legjobb jelölt!
Hamarosan biztató, barátságos kiáltások töltötték meg a levegőt és Bhl_ könnyedén meghajolt felénk. Fesztelen arca ellenére a hangja elárulta, komoly érzelmek dúlnak most benne:
- Köszönöm a bizalmatokat! Ígérem, mindent megteszek, hogy méltó legyek reá.
- És még egy hivatalt akarunk kijelölni - emelkedett fel most Picur. - Szükséges, hogy a harcunkat koordináltabban, fegyelmezetten vívjuk, ne pedig ötletszerűen, mint eddig. Egy stratéga kinevezése is fontos lenne. Ki vállalja?
- Incubus! - mondta Talkih határozottan.
Döbbenten kaptam fel a fejem:
- Micsoda? Én? Hisz én gyakran vagyok távol. Nem a legjobb ötlet...
- Képzett katona vagy, tiszti szalag ide, vagy oda - replikázott Bhl_. - Én megbízom benned. Rád szavazok.
A betyárok zajosan doboltak fegyvereikkel pajzsaikon, egyetértésük jeleként. Fejet hajtottam:
- A lehető legjobban megpróbálom megszolgálni a bizalmat!
A tanácsülés véget ért, én pedig belemerültem a haditervekbe.

Késő éjszaka sétáltam csak ki a házikómból, pillanatra el is tűnődve, milyen furcsa, hogy immár nem egy sátrat mondhatok otthonomnak. Egyenesen a baljóslatú átokpiramishoz sétáltam és homlokomat a hideg kövekhez fektettem. Furcsa érzés kerített a hatalmába. Ez az épület meglepően vonzott valamiért, noha működési elvével talán csak Főboszi volt tisztában közülünk, mégis az aurája, ez az örökkön váltakozó, sötéten kavargó miazma szinte beleolvadt az enyémbe és ettől vált az teljessé... Nem értettem, nem fogtam fel, csak a nyugalmat éreztem... Aztán szinte megmerevedtem.
A tarkómhoz jéghideg penge nyomódott, fülem mellett mint gyenge lehelet hangzott fel a suttogás:
- Üzentél értem, eljöttem kicsi harcos.
Néhány mély lélegzetvétellel rendeztem az érzelmeim és csendesen válaszoltam magam is:
- Üdvözöllek a táborunkban Kyron. Mit tettél az őrszemmel?
- Semmit. Csupán alszik. Még nagyon hosszan. Mit akarsz tőlem?
- Gyere velem. Van számodra valamim.
A mestergyilkos csak kis ideig tétovázott, végül elvette a pengét a tarkómtól én pedig visszasétáltam hajlékom falai közé. Ott ledobtam magam az ágyra és egy szék felé intettem:
- Foglalj helyet!
Kyron megrázta a fejét:
- Inkább állok. Gyorsabban tudok mozdulni, ha szükséges.
Megvontam a vállam és bort töltöttem magamnak, majd kérdőn pillantottam vendégemre, de újabb fejcsóválás volt a válasz:
- Az alkohol eltompít és lassúvá tesz. Aki élni akar, nem él vele. Víz van?
Szívből jövően felröhögtem:
- Nem nagyon találkoztam még magadfajtával. Le sem ülsz, csak vizet iszol... Gondolom emellett talpig vasban is alszol... No mindegy! Én bizony iszok! És te meg tölts magadnak akkor a fal melletti asztalkán álló kancsóból és a mellette lévő viaszosvászon zsákocska is a tiéd!
Kyron odalépett és a kancsóra ügyet sem vetve a táska tartalmát vette szemügyre. Gyorsan átfutotta a papírokat majd meglepetten hajtott fejet:
- Hát megszerezted! Rendem elveszett feljegyzései! Köszönöm nektek!
- Nincs mit - biccentettem bort kortyolgatva.
Sokáig csendben néztük egymást, de ez sokszor többet mondott a magunk fajtának minden szónál. Ő pengeművész volt én kardforgató. Most felmért engem, megpróbált belém látni, értékelni. Én pedig megnyíltam előtte szavak nélkül is, engedtem, hogy belém lásson. Nagy sokára kelt újra hang a maszk mögül:
- Ajánlatom van nektek!
- Picur a diplomatánk, ha klánod nevében szólsz! Vele kell beszélned!
- Téged ismerlek, te tetted a szolgálatot, veled beszélek.
- Legyen hát úgy!
- Egyezményt ajánlok! Klánom nagy és erős, a tiétek is gyorsan fejlődő, de ez a hely még nem elég jól kiépített, hogy komolyabb ostromokat kibírhasson, noha sokat dolgoztatok vele, ez látszik. Az ajánlatom: ha lebírhatatlan ellenség táborozik le a falaitoknál fivéreim és nővéreim is eljönnek és segítik a harcotok. Ha segítségre van szükségetek, mellétek állunk.
- És az IQ Betyárok szabadosai táborba szállnak, ha ti kéritek Kyron, s pengéink egy úton járnak, pajzsaink a tiétekkel alkotnak falat!
A mestergyilkos bólintott:
- A kontraktus megköttetett, ha klánod bölcsei is így látják.
- Efelől nincs kétségem.
- Ha személy szerint neked van szükséged segítségre...
- Hozzád fordulok majd!
Kyron bólintott és kifelé indult, de még utána kiáltottam:
- Mond, melyőtöknek volt a hegymélyben az a ronda nagy agglomerátora?
- Agglomerátor? - kérdezte meglepetten. - Mi olyat nem tartottunk. Szükséges volt, hogy magunkfajta, lopakodásra is kiképzett lények szolgáljanak minket, az agglomerátoroknak pedig nincs agyuk...
- Hát mindenesetre befészkelte oda magát egy ronda nagy jószág ebből a fajból... El kellett pusztítanunk.
- Nem ért minket veszteség - rántotta meg a vállát, majd újra elnyelte a sötétség és én egyedül maradtam a gondolataimmal.
Ha nem a Sárkány Testvériségé volt az a monumentális dög, akkor honnan került oda? Hogy nőtt ekkorára? Talán figyelmeztetnem kéne a Napkapusokat erre... De annyira nem lehet fontos. Most a háborúkra kell felkészülnöm..."

"Kora hajnalban hagytam el a tábort, hogy vadászni menjek. Már dübörgött a vér az ereimben, tombolt bennem a galetkik ősi vágya. Vadász voltam, akit távoli csatakürtként szólított az ösztön. A mámor élménye amint mohón szürcsöli fel az elmém a prédám lelkének energiáit, miközben édes, meleg vére végigcsordul torkomon és a fogaim húsdarabokat szakítanak ki még vergődő testéből. Igen! Nem véletlen, hogy a galetkik csak ritkán fanyalodnak elkészített táplálékra. A maga nyers frissességében, a vadászat által felkorbácsolt izgalomban... Nos az bárminél jobb!
Lassan kúsztam bokortól bokorig, mert szinte a sejtjeimben éreztem: élő, lélegző lények járnak a közelemben. Lények, akiknek lelke, húsa és vére táplálhat engem. De ezek a lények nagyon óvatosak voltak. Talán másik ragadozó lehet a közelben? Eltöprengtem. Szinte semmilyen lény nem jelenthet ránk veszélyt, csak a magunk fajta. De jobb a biztonság. A növényi fedezékek között húzódtam előre. Bár az erdő növényei kicsik és csenevészek voltak, szerencsére régen megtanultam lehetetlenül apróra összehúzni a testemet amikor még a hegymélyben a kisebb és gyengébb galetkik barlangjaiba akartam behatolni lélekenergiáikért. Amint elértem a tisztás szélét szegélyező páfrányokat óvatosan kilestem közülük és azonnal megláttam kik riasztották meg az állatokat.
Egy kisebb sereg vonult keresztül a mezőn, felszerelésük remekbe szabott vértek, tűzben és mágiában edzett pajzsok, legendákba illő fegyverek. Mellkasukon büszkén villant a gyémánt horda jelvénye. Sokakat ismertem és tiszteltem ebből a nagymúltú és hatalmas hordából, akikkel élmény volt harcolni és dicsőség volt ellenük a győzelem és tisztesség kezükből a vereség. De ezeket, noha a leghatalmasabb szövetségek közé tartoztak, soha nem tudtam tisztelni. Csupán fekete gyűlölet lángolt a szívemben, amikor rájuk gondoltam. Csak ennyi maradt számomra belőlük, a csendes, üszkös gyűlölet a lelkemben.
Láttam a csapat elején a vezetőt. A hórihorgas, barna bőrű, ragadozómadárra emlékeztető tekintetű hadparancsnok volt az egyetlen, aki felé éreztem némi tiszteletfélét. Nem lehet könnyű a démonok kapitányának lenni - húzódott kesernyés mosolyra vastépte ajkam.
A náluk lévő felszerelés és ellátmány alapján egyértelműen egy ostromra induló különítménybe ütköztem. Elhomályosuló tekintetem előtt felderengett egy másik ostrom képe. Amint ugyanezek az alakok vették körül a kaszárnyát, az otthonomat. Nem először, sokadszorra. Hiába volt a becsület, a vitézség, az ő tudásuk ellen nem lehetett esélyünk. Őket nem érdekelték a harc ősi, Tharr rúnáival írott szabályai. Jöttek, raboltak és a lehető legrövidebb idő múlva, amelyet még a hordaparancsnokok szigorú törvényei megengedtek, jöttek megint. Nem érdekelte őket sem főhajtás, sem küzdelem, sem áldozat. Csak a zsákmányolás őrült fénye égett a szemükben minden alkalommal. Nem hajlottak sem egyezségre, sem könyörgésre, sem fenyegetésre. Elvettek mindent az erősebb jogán. Láttam újra lángok közé veszni a kaszárnya vártáját, leperegtek a szemem előtt a mélybe zuhant, halott bajtársak arcai, az elkeseredetten, a jobb világról szóló reményeiktől megfosztottan távozó barátok képei...
Azon kaptam magam, hogy vicsorgok, amint a távozók után nézek, kezem ökölbe szorul a kardom markolatán és dühösen sziszegek valamit magam elé, de én sem tudnám megmondani micsodát. A legtöbb szövetséget, akikkel valaha a csatatéren találkoztam tiszteltem és kedveltem, de ezeket nem tudtam tisztelni...
Aztán gonoszul felcsillant a szemem. Az egyikük lemaradt a sor végéről. Egy hozzám hasonló felszerelésű, fiatal harcos. Nyilván vadászni készül... Hát most a vadászból préda lesz gondoltam. Bárki vagy is ifjú, te fizeted meg a gyűlöletem árát, melynek lángjait szövetséged izzította fel. Utánaeredtem.

Hosszú volt a hajsza, hisz ő is préda szagát érezve vetette előre magát. Mire beértem, egy alacsony sziklafal előtt állt, csizmás lábai előtt a porban egy torzszülött hevert. Arra csak egy pillantást vesztegettem, egy ezer sebből vérző ében halálhajcsár. A vadász már az utolsó csapásra készülődött, amikor meghallotta lépteimet és megperdült. Fiatal volt, de a felszerelése és a mozdulatai alapján elég kiegyenlített küzdelemnek nézhettünk elébe. Meglepetten szólított meg:
- Mit akarsz itt harcos?
- Téged - válaszoltam tömören.
- Nem úgy nézel ki, mint a portyázók... - mormolta. - Akkor nem engem hívnál ki. Nem lehetsz biztos a győzelmedben...
- Nem is. Nekem elég, ha fájdalmat okozok. Minél nagyobbat! Minél hosszabban! Minél inkább gyötrődj!
- De... - kérdezte megdöbbenve a hangomban szikrázó gyűlölettől, - de miért? Mi nem ellenetek harcolunk! A szövetségről, melynek jelvényét hordozod még az életben nem is hallottam! Mi a Napkapu ellen vonulunk!
- Még egy ok, hogy elintézzelek. Egy ellenféllel kevesebb addig is a mágusoknak.
- De... Akkor... Zsoldos vagy? Vagy micsoda?
- Az de nem a Napkapué. Ez most személyes ügy! És most védd magad!
Lassú volt. Végtelenül lassú. Az ujjaim között materializálódó tűzgolyó elől sansza sem volt kitérni. A lángok az arcába robbantak, meggyújtva hosszú barna szakállát, megperzselve a haját. Persze mint minden harcos, ő is legyűrte a fájdalmat és egy plazmacsapás igéit mormolta lángmarta ajkaival. A forró ragacs megnehezítette a mozgásomat, de nem törődtem vele és előrelendültem. Az ősök ajándéka, a megkövült kard érezte a dühömet, a fájdalom, a kínokozás, a pusztítás ősi vágyát és úgy engedelmeskedett akaratomnak, mint soha semmilyen gyilok. Újra és újra lesújtottam. Éreztem, hogy egyszer az oldalamba, egyszer pedig a lábikrámba mar ellenfelem pengéje de nem törődtem vele, a fájdalomérzetet elhomályosította a kéj, amelyet akkor éreztem, amint megláttam a türkizkék szemekben a fájdalom felvillanását. Újra és újra lesújtottam, miközben a már szinte görcsölt a karom a fájdalomtól, az erőfeszítéstől, mert semmivel sem törődve a lehető legnagyobb kínt akartam okozni. Azt akartam, hogy szenvedjen. Úgy ahogy mi szenvedtünk. Nem tudtam megmutatni neki milyen fájdalom elveszíteni egy barátot, de a csataterek minden egyéb kínjával megismertethettem. Végül a földre rogyott, véres arcát kínlódva emelte fel. A markolatgombbal sújtottam bele, az orra bántó reccsenéssel tört szilánkosra, ő pedig hátrahanyatlott. Véres nyálat köptem az arcába:
- Nem győzhetem le legtöbbőtöket, de akiket igen, azoknak megfizetek tisztük szerint.
Utána lassan a prédája felé fordultam. A halálhajcsár a földön hevert, sebei súlyosak, nem képes már védekezni. Tökéletes préda, mosolyodtam el. Felemeltem a pengém.
És abban a pillanatban belenéztem a torzszülött éjfekete szemébe és megláttam valamit. Ez pedig a harcos volt. Nem született ugyan galetkinek, de harcban élte le az életét. Csak ez számított. És védtelen ellenfelet harcos nem támad, rezgett fel még a lelkemben Tharr hadisten harmadik krédója. Megtagadtam a becsületes harcot, mikor elhagytam a kaszárnyát, de ha most ölök, mennyivel leszek jobb ezeknél, mint ez a féreg itt, akit most vertem össze. Undorodva rúgtam bele a gyémánt harcos bordái közé és jóleső elégtétellel nyugtáztam az elfojtott hördülést. Aztán hátat fordítottam a sebesülteknek és elindultam prédát szerezni. Ám megállított egy hang a hátam mögül:
- Ne! Ölni meg! Fáj! Pusztít el!
Meglepetten néztem vissza a halálhajcsárra. Karját a gyomrán tátongó borzalmas sebre szorította és kínlódva nézett rám:
- Öl meg lélekzabáló! Nagy fájdalom!
- Nem ölhetlek meg. Nem lenne tisztességes. De bekötözhetem a sebedet. Pár nap és jobban leszel. Nos?
- Csinál! Csak ne fáj!
Bólintottam és nekiálltam bekötözni a sérülést. Nem vagyok seborvos, de a végére biztos voltam benne, hogy megmarad. A halálhajcsár felmordult:
- Nincs fájás! Vagy nagy sámán!
- Csak egy öreg katona vagyok, aki túl sokat látta munka közben a szanitéceket - mosolyodtam el. - Keveset mozogj pár napig és rendbe jössz!
- Vár! Ti nem eszitek meg egymás szolgái! Én hallani ezt! Kelleni neked szolga? Én menni!
- Nem kell szolga - csóváltam meg a fejem, majd ahogy az elkeseredett tekintetbe pillantottam elmosolyodtam. - Bajtárs kell. Velem tartasz?
- Én megy! Harcol oldalad!
- Mi a neved?
- Én Dtrakowchtiz!
- Hát azt én nem bírom kimondani. Mi lenne, ha... Korbácsosnak szólítanálak?
- Jó! - derült fel az arca. - Van harci név!
- Gyere hát velem - mormoltam és a vállamra támaszkodó sebesülttel elindultam vissza a táborba. Ehh! A vadászat ráér délután is!"

"Visszaérve a táborba nyugodt fekhelyet kerestem Korbácsosnak, hogy pihenhessen én magam pedig néhány órával később értem vissza a vadászatokból és magam is lepihentem. Néhány óra alvás után Herceg ébresztett fel:
- Bocsáss meg Incu, de azt hiszem látnod kéne amit Éjfarkas szerzett... Fontos lehet...
Érdeklődve a fiatal harcos után indultam. Éjfarkas, egyike újoncainknak a ciszternánál állt és mosakodott. Izmos, női szemek számára bizonyosan gyönyörködtető felső testén megcsillantak a vízcseppek a friss sebszájak körül. Egyértelműen csatából jött a fiatal fegyveres. Hozzá léptem:
- Van valamid nekem Farkas?
- Akad - biccentett fáradtan a fiú és egy lapos követ nyújtott felém. - Ezt északon találtam.
Megszemléltem a kődarabot és rögtön tudtam miért tartották fontosnak a vének. A lapos kődarabban egy tárgy lenyomata látszott. Egy nagyon is ismerős tárgyé. Egy pókot mintázó amulett láncon...
- Honnan szerezted ezt?
- Egy fickó övéből. Először azt hittem talán kiégett őskő, csak később néztem meg jobban...
- Mondj el mindent!
- Északon portyáztam amikor egy várkastélytól nem messze egy különös, magas kőre találtam...
- Különös kő? - vontam fel a szemöldököm.
- Ja. Obeliszk vagy mi a csoda a nevük... Mindenféle faragványok voltak rajta, de nagyon nem néztem meg... Mindegy. Szóval térdelt előtte egy alak. Valami különös nyelven mormogott valamit...
- Hogy nézett ki a fickó?
- Hát sok nem látszott belőle a lila csuhája miatt... Elég vékonyka volt. Gondolom valami mágusfajzat... Az ősök átkaira! Nem gondoltam, hogy fontos lesz, nem nagyon néztem meg...
- Semmi baj Farkas, mondd tovább!
- Hát sokat nem mondhatok. Hátulról megleptem, utána már nem volt nagy kaland elintézni. Kevés energia volt az elméjében. Valamit kiabált is nekem valami Sötét Úrról, de nem igazán figyeltem oda... Utána elvettem a kövét, itt meg azt mondták fontos és beszéljek veled. Hát ennyi...
- Oda tudsz vezetni ahhoz az obeliszkhez?
- Naná - vigyorgott Éjfarkas.

Egy óra múltán indultunk Éjfarkas meg én és csatlakozott hozzánk Picur utasítására Dobermanus is. Vigyorogtam magamban. Naná! Félt engem a tanács. Megkedveltem ezt a csapatot, sokkal inkább, mint hittem volna a rubintoktól való távozásom idején.
Csendesen haladtunk Éjfarkas nyomában aki a dombság szívébe vezetett minket, ahol néhány óra séta után feltűnt a távolban az általa említett várkastély. Farkas meglepetten állt meg:
- Nem értem. Itt volt az obeliszk. De most...
- Nézz a földre - válaszolta Dober. - Elvonszolták.
- De hova? - kérdezte meglepetten Farkas.
- Oda - biccentettem a kastély felé.
Erőltetett menetben indultunk odáig. Éreztem, szinte sivított az érzés a tudatomban, meg kell vizsgálnom azt az obeliszket!

A várkastély kapuján bekopogva lánccsuklyás őrszem pillantott ki a kémlelőnyíláson. Bizalmatlanul szűkült össze a szeme:
- Mit akartok?
- Incubus vagyok az IQ Betyárok várnagya. Hivatalos ügyben jöttünk. A vezéreddel kell szót váltanunk.
- Várjatok itt.
Hamarosan kinyílt a kapu és fegyveresek gyűrűjében állt előttem egy nálam majd fejjel alacsonyabb, de izmos, a maga módján egész megkapó lány, talpig vasban, ám keze ügyében nem nehézkard hanem egy könnyű rubinfejű mágusbot pihent. Éles hangon szólalt meg:
- TiCsi vagyok a Véres Gyémántok klánvezére. Mi dolgotok itt?
- Van a birtokodban valami, amit tanulmányozni szeretnénk. A mai nap folyamán idevontattatok egy faragott kőobeliszket. Erről lenne szó.
- Az obeliszk a miénk. Miért engednék ismeretlen fegyvereseket a birtokomra? Nevetséges!
- Attól tartok nem értettél meg. Ha nem engedsz be a birtokodra, erővel nyomulunk be és úgy veszem szemügyre azt az szikladarabot!
- Fenyegetni merészelsz a saját váramban?
- Nem. Tényeket soroltam. De ha neked az úgy jobban esik, vedd annak.
- Na akkor most te figyelj rám harcos! Nem mi vagyunk Ghalla leghatalmasabb harcosai. De nem is ti. Ez itt a mi földünk. És a mi várunk! És nem engedjük, hogy bárki hívatlanul betegye ide a lábát. Megvédjük ha kell! És igen harcolunk érte! Most pedig távozzatok!
Fejet hajtva sarkon fordultam és társaimmal a nyomomban visszaindultam a táborba. Mellettem Dober csendesen kérdezte:
- Győzhetünk?
- Igen - sóhajtottam. - Győzni fogunk. Tudom mi a vár gyenge pontja.
Két társam erre bizakodó mosollyal nézett össze és kezdett vidám, tréfálkozó beszélgetésbe. Én magam azonban komor gondolataimba mélyedtem. TiCsi Maxot, korábbi klánvezéremet juttatta eszembe, ahogy egykor ő állt a kaszárnya kapujában ugyanígy, fogcsikorgató elszántsággal nézve lehetetlen háborúk elé... Mennyivel vagyok jobb vajon mit azok, akik velünk tették ezt? Mit ártott nekünk ennek a kastélynak a népe? Szomorúan csóváltam a fejem. Mindegy! Az obeliszket meg kell szereznünk!
De ennek ellenére a dombtetőn kissé lemaradtam társaim mögött és szomorúan néztem vissza a magányosan álló kastélyra. Holnap kezdetét veszi az ostrom... De ma, most még adózhattam egy elismerő tisztelgéssel a távoli falaknak és elszánt védőiknek..."

"Órák óta táboroztunk a várkastély előtt, a védők bátor kis csapata intézett néhány hősies kirohanást, de rendre könnyedén kergettük őket vissza a falak mögé. Ugyanakkor ezzel a módszerrel hónapokig fog tartani, amíg bevehetjük végre, ennyi időt pedig nem akartunk itt tölteni... Picur gondterhelten lépett hozzám és finom mosollyal kérdezte:
- Akkor hogyan tovább most várnagy?
Újsütetű rangom minden felelőssége mázsás sziklaként szakadt a mellemre, de bólintottam:
- Támadunk, de nem egységesen. A fal a kapu oldalán és az azzal ellentétes oldalon a legmagasabb. A csapat erős támadás alá veszi ez utóbbit. Ez alatt egy kis csapat, legfeljebb három fő, akik harcban a lehető legjobban állják meg a helyüket bemászik az egyik oldalfalon és belülről kinyitja és megrongálja a kaput. Utána frontális támadást indítunk!
- De kik lesznek a különítményben?
- Bhl_! Te vagy az egyik! - kiáltottam rá az ott várakozó emberrablóra, aki nyugodtan bólintott. A mellette ülőre pillantottam: - Leske! Te vagy a második! Én magam a harmadik.
- Nem! - mordult rám Picur. - Én vagyok a betyárkapitány! Nem engedem az embereim veszélybe, hacsak nem én vezetem őket oda!
- Te ugyan nagyszerű harcos vagy Picur - csóváltam meg a fejemet, - de épp ez az, hogy te vagy a betyárkapitány! Ha nem te irányítod az elterelő hadműveletet, akkor gyanút fognak és akkor a behatoló csapat kerül veszélybe.
- Igazad van - hajtotta le a fejét Picur, de nehéz sóhaja elárulta, nem lesz könnyű a lelke, amíg épségben vissza nem kapja az embereit. Jó parancsnok, talán az egyik legjobb, aki alatt szerencsém volt szolgálni.
Felkészültünk a környező kövek mögött a behatolásra. Hamarosan meghallottuk a csatazajt. Vártunk még egy kicsit, hogy a várvédők meggyőződjenek róla, egyszerű frontális támadásról van szó, aztán Bhl_ maga elé sziszegte:
- Most?!
- Most - leheltem, és már rohantunk is a falhoz. Leske kampós kötelet csavart le futtában a válláról amelyet már fel is hajított a várfalra. Az erős kötélen villámgyorsan kapaszkodtunk fel. Bhl_ ért fel először, villámgyorsan körbepillantott, kardja már a kezében, de nem talált ellenfelet. Melléértünk. Sürgetően szólaltam meg:
- Minden a gyorsaságon múlik! Irány a kapu!
Rohantunk, de ismeretlen terepen, csak az irányt sejtve, épületek érrendszereként jelen lévő sikátorokban, ahol minden sarok ellenséget rejthetett. Közel járhattunk már, amikor riadókürt harsant és meghallottuk a mögöttünk vágtázva érkező csapatot. Észrevettek! Inunk szakadtából rohantunk! Már láttuk a kaput, de ahogy Bhl_-re pillantottam biztos voltam benne, hogy a vén martalóc is tudja, nem érhetjük el az üldözők előtt. Tekintete megértésről árulkodott, szinte egyszerre perdültünk meg kardot és pajzsot szegezve a mögöttünk érkező acélförgetegnek. Leske döbbenten torpant meg és fordult volna vissza, szinte egyszerre kiáltottunk rá Bhl_-el:
- Rohanj! Az az egyetlen esélyünk! Rohanj!
Leske megértette, a kapu irányába iramodott, mi pedig pajzsainkat egymáséhoz támasztva, fogcsikorgatva néztünk szembe az ellenséggel. Az első érkezőt a pajzsommal ütöttem halántékon, Bhl_ pedig kardlappal ütött az arcába a támadójának, aztán egyszerre támadtunk ki az érkezők felé rövid időre meghátrálásra kényszerítve őket. Mögöttünk sűrűsödni kezdett a manaháló. Leske idegességében hatalmas erejű varázslatot készült megidézni, olyat, amivel rubin jelvényes harcos nem nagyon próbálkozik meg... Nos ha túlbecsüli az erejét, abból egy csúnya nagy robbanás lesz, meg egy mindent elemésztő vortex, gondoltam, de nem foglalkozhattam ezzel, épp eléggé lefoglalt a lassan félfalanxba rendeződő ellenség. Vicsorogva vártuk Bhl_-el a mindent elsöprő támadást, amikor mögöttünk egy borzalmas, fülsüketítő robbanás hallatszott és Leske brutális varázslata nyomán szilánkjaira robbant a kapucsörlő, a csapókapu pedig lezuhant. Mennyi idő lehet amíg idevágtatnak a társaink? 2 perc? 3? Nem tudunk addig kitartani... Leske kimerülten vigyorgott, igazán büszke lehetett magára egy ilyen erejű varázslat megidézése után, ám késlekedés nélkül csatlakozott az oldalunkhoz. Őszinte tisztelettel néztem a harcosnőre, mind tudása, mind kitartása okán. Egy gladiátor már feladta volna, de ő még mindig kardot, pajzsot emel az ellenséggel szemben, a társai oldalán. Elszánt ereje minket is lelkesedéssel töltött el. Előrelendültünk, szembe a megdöbbent félfalanxszal. Bhl_ szúrása nyomán a kardja egy harcos combjába fúródott az eldőlő test kirántotta kezéből a fegyvert ám ő puszta kézzel ütötte össze két támadó fémsisakos fejét... Leske a pajzsát vágta egy meglepett támadó arcába, majd szinte követhetetlen gyorsasággal vagdalkozott tovább... Én magam hagytam, hogy a kőkard megérezze a csata fontosságát, hogy a barátaimért, a testvéreimért harcolok. Vadul támadtam előre, hárman is meghátráltak elborult tekintetem láttán... Ám végül el kellett buknunk. Először én buktam féltérdre, térdemet roncsolta egy penge, mellettem Bhl_ zuhant hátra, mellén széles sebszáj köpködte a vért, a fáradt Leske minden oldalon ellenséges harcosokkal nézett szembe, nem tarthatott ki. Mindennek vége...
Mögöttünk füttyszó harsan, támadóink védekező alakzatba rendeződnek. Megjöttek a többiek nézek hálásan az ég, majd Picur felé. Atyám, hogy nézett ki! Kipirulva, haragtól, aggodalomtól és harci láztól fénylő tekintettel, kivont pengével és kibomlott hajjal mintha maga a háború fekete angyala állt volna a csatamezőn. Mit állt? Rohant! Egy felém csapó pengét nehéz pajzs állított meg, Talkih magasodott felettem, Bhl_ sebesült teste felett villámló szemekkel állt Főboszi, a betyárok pedig előrecsaptak. A csata innen már nem tartott sokáig. Védőfaluk előnye nélkül a Véres Gyémántok bátor kis csapata nem tarthatta magát, végül hadúrnőjük felemelte a karját:
- Elég! A csatának vége! Vesztettünk.
Emberei szomorúan engedték le a fegyvereiket, TiCsi pedig Picurhoz sántikált:
- Győztetek kapitány! Tiétek az energiánk...
- És az obeliszketek - mondta ellentmondást nem tűrően Picur.
- Igen... - mormolta TiCsi szomorúan, - az obeliszk is... Vigyétek...
- Remek harc volt - nyújtott kezet Picur elismerően.
- Még találkozunk úgy hiszem - fogadta el a jobbot TiCsi.
- Óh, abban biztos lehetsz! - mosolygott Picur. - Hozzatok pár izmosabb bányászvorthagot és kössétek mögéjük az obeliszket. Incu, hogy akarod tanulmányozni?
- Én? Én sehogy. Segítséget kérek azoktól, akiknek bölcsességük is megvan ehhez.
- A Napkapuból - bólintott Picur. - De így nem lovagolhatsz el, megsebesültél. Witcher! Te vagy a leggyorsabb vágtatóm. Eredj a Napkapu tornyához és kérj egy varázslót, vagy tudóst, vagy bárkit aki jó az obeliszktanulmányozás nem tudom milyen nevű tudományában...
- Hinni fognak nekem?
- Látni fogják a klánjelvényedet, úgyhogy igen, hinni fognak. Eredj!
A fiatal harcos bólintott és wantuján elvágtatott.

Másnapra ért vissza Witcher, addig én magam az ágyat nyomtam csúnya térdsebemmel. A vágtató mellett magas, vértbe öltözött férfi állt, elsőre nem néztem volna varázslónak, de emlékeztem, hogy találkoztam vele a toronyban, de a nevére nem emlékeztem... A bőre egészen furcsa volt, a hegyi kristályokat juttatta eszembe, a szeme égkéken villant rám. A hangja, egészen lágy bariton, határozottan zengett:
- Diabolo vagyok, Napkapu varázstudóinak egyike. Üdvözöllek várnagy.
- Légy üdvözölve a betyártáborban - biccentettem.
- Van valamid a számomra?
- Tarts velem - válaszoltam, és egy fadarabra támaszkodva felkeltem. Diabolo bőrének színe megváltozott, halványzöld árnyalatot kapott, a szeme megvillant, és döbbenten éreztem, hogy a térdsebem begyógyult, alig sajgott. Döbbenetes erejű varázslat volt, de a mágus sztoikus arcán nem látszott büszkeség avagy szerénység. Nyugodtan követett az obeliszkhez.
Amint megpillantotta a majd háromgaletki magas, szénfekete, faragott rúnákkal teli oszlopot ő is kizökkent ebből a nyugalomból. A bőre lángvörössé vált. Lassan a kőhöz sétált és megérintette, de mintha fertőző beteghez nyúlna. Korábban lágy baritonja most rekedtessé vált:
- Igen, jól gyanakodtál... Ez valóban nem egy egyszerű obeliszk... Ez Chara-din monolitja, amelyre Kayrac smaragdszem figyelmeztetett titeket. Ezek visszatérése, az ősi káoszisten hatalmának újjáéledését jelenti...
- És mit csinál ez a valami?
- Nos, akik nem Chara-din hívei, azok elméjéből lassanként megcsapolja a mágikus energiákat...
- Elpusztítsuk?
- Nem javasolnám. A monolitok hálószerűen helyezkednek el Ghalla felszínén. Csomópontokat alkotnak, ahol megtalálhatjuk Chara-din híveinek fészkeit, sőt válaszokat is kaphatunk sok kérdésünkre... A monolitok között mágikus kapcsolat van, és azthiszem képesek leszünk olyan rituálét alkotni, amelynek segítségével felderíthetjük a többit és a csomópontokat...
- Magaddal akarod tehát vinni?
- Nem. Az alapján, amit Lia mondott Erutol fenyegetéséről, nem kockáztatnám meg, hogy a toronyba ilyen súlyos átkot hordozó tárgyat vigyek...
- Nem tudom elég erősek vagyunk-e a megvédéséhez - csóváltam a fejemet.
- Meg kell próbálnotok.
- De mihez kezdjünk vele?
- Állítsátok a mellé - mutatott az átokpiramisra. - Átka megerősíti annak erejét, amint megértitek a működését.
- Úgy lesz. És most Diabolo, élvezd a mai éjszakára a betyárok vendégszeretetét.
E szavak kíséretében méregerős pálinkával teli butéliát húztam elő a köpenyem alól és a tűzrakóhelynél sülő sziklaskorpió felé biccentettem. A mágus kicsit habozott, majd egy különös félmosollyal bólintott és elvette a butéliát."

"Hajnalig szórakoztunk a tábortűz körül ülve és vígan adomázgatva. Láthatóan Diabolo a sztoikus nyugalmú varázstudó is feloldódott a vad betyárok között, öröméről és jó hangulatáról apró félmosolya, csillogó szeme mellett árulkodott az is, hogy bőre világoskékre változott. Vidáman hallgatta az adomákat és a pajzán dalokat, s bár nem vett benne részt szélesen mosolyogva nézte az akrobatikus tűzugró táncot is. A csatákban, a győztes harcban, zsákmányolásban sikeres portyázók így adták ki magukból az elmúlt időszak feszültségét, fájdalmát. Ez az öröm ideje volt, amely a mágust sem hagyta hidegen, noha hiába biztattuk, saját magát nem próbálta ki ebben a megmérettetésben, de velünk nevetett, amikor hatalmasat estem a a talpra érkezésnél, hiába ez nem az én termetemnek kitalált tánc, s velünk együtt tapsolta meg az est legjobbját Herceget. Már jócskán elmúlt éjközép mikor felé hajoltam egy újabb korsó erős gombapárlattal, amit vonakodás nélkül el is fogadott, és rákérdeztem:
- Bennem mindig az a kép élt a varázslókról, hogy elzárkóznak az ilyen durva mulatozástól...
- Előítéleteid vezérelnek, melyek mindig rossz tanácsadók barátom. Asztrálmágus vagyok...
- Aha... Hát tudod ez tőlem orglingul s lehetett volna...
- A mágiám elsődlegesen az érzelmek megfejtése és befolyásolása. Jelenleg ez olyan nekem, mint egy királyi lakoma. Itt mindenki tobzódik az érzelmeiben, amelyek, egy győztes háború után nem meglepő módon, örömteli, vad, erős, szenvedéllyel teli érzések, megkönnyebbülés, bajtársiasság, barátság uralja ezt az érzelmi káoszt... Nos ez engem, az én elmémet is feltölti... Abban igazad van, hogy a mágusok jobban uralják az elméjüket és az érzelmeiket, éppen ezért érzem most magam úgy mint egy igazi lakomán. Itt mindenki szabadjára engedi magát...
- No, talán értem - válaszoltam az alkohol adta megfontoltsággal, - de hogy mágust még nem láttam, aki így bírja az ivást, az is biztos...
Diabolo ez alkalommal, az est folyamán először, szívből jövően felkacagott:
- Nos, ez valószínűleg azért van, mert a varázslók nagy többségének nincs része Stubb "kiképzésében"!
Összenevettünk és a vidámság folytatódott hajnalig...

Hajnaltájban enyhén zúgó fejjel támolyogtam a fekhelyem felé, amikor hangok ütötték meg a fülemet. Bár a szavakat nem tudtam kivenni, de nyilvánvaló volt, hogy indulatos vita folyik a közelben. Vártam, hogy valamelyik tanácstag igazságot tegyen, de miután úgy tűnt, egyik sincs a közelben, fáradt sóhajjal arrafelé indultam, hogy rendet csapjak közöttük. Ahogy a máglya fénykörén kívül beszélgető alakokhoz léptem, azonnal megértettem, miért nem szólt rájuk senki. Vezetőink álltak ott, és csendesen vitatkoztak. Picur hangját hallottam meg először:
- Napkaput gyakorlatilag, ha nem is hivatalosan, de szövetségesnek, vagy legalábbis baráti klánnak tekintem. Ahogy azthiszem mindannyian! El kell nekik mondani!
- De a hadúr parancsa... - ellenkezett csendesen és érezhetően félszívvel Főboszi.
- A hadúr rég halott! És vele a parancsa is! Nekünk egy kihalt és ellenséges világban kell élnünk és harcolnunk minden átkozott napon a puszta fennmaradásért! Nekünk még nincsenek fényes városaink, mint a hatalmasoknak. Fosztogatók vagyunk az igaz, de én azt mondom, többre becsülöm a barátokat, főleg ebben a világban, mint egy rég halott hadúr politikától és ármánykodástól bűzlő parancsát!
Herceg eddig nem szólt, de most egyetértően bólintott, én pedig hozzájuk léptem:
- Miről maradtam le?
Lassan összenéztek, majd Főboszi csendesen válaszolt:
- Azt hiszem informálnunk kéne valamiről varázstudó barátainkat...
Főboszi első néhány mondata után bólintottam és félbeszakítva megkértem, készüljön az útra, hazakísérjük Diabolot és beszélünk Csirguzzal...

Másnap kemény útjuk volt a meghajszolt wantuknak, mi magunk is kimerültek és szomjasak voltunk, ahogy átkeltünk a sivatagos tájon. Diabolo nem kérdezett semmit, amikor szóltunk neki, hogy elkísérjük, mert információink vannak Csirguz számára, és út közben is inkább csak Főboszival beszélgetett pár szót, akinek legalább esélye volt megérteni a mágiáról szóló eszmefuttatásokat. Számomra érthetetlen szavai ellenére határozottan kezdtem megkedvelni mindig kiegyensúlyozottnak és nyugodtnak tűnő varázslót. Hosszú órák kaptatása után feltűnt a távolban a torony kecses sziluettje. Nemsokára a kapu előtt álltunk, ahol egy csodálatos lény állt előttünk. Hatalmas, kecses test nyújtózott tekintetünk kereszttüzében, a nagymacskák minden kecsessége keveredett benne a sasok büszke fenségével. Fején és szügyén ébenfekete tollak, teste többi részén sötét, puha szőrzet hívta fel magára a figyelmet. De a legmegkapóbb a szeme volt. Ebben a tekintetben több bölcsesség és tudás rejlett mint azt sok fajtársamról feltételeztem volna. Ám ez a tekintet közel sem barátságosan méregetett minket, Korbácsos csendesen vinnyogva húzódott a hátam mögé, ösztönei ezer szólamban sikolthatták a veszélyt fülébe. Az előttünk magasodó griff tollai felborzolódtak, nyilvánvaló volt, hogy csak Diabolo jelenléte tartja vissza a támadástól. Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy egy tapodtat se mehetünk közelebb... A patthelyzetet végül egy kellemesen csilingelő, jól ismert hang oldotta fel, Khetty érkezett:
- Mycorhea nyugodj meg! Ők barátok!
A griff ellágyult tekintettel pillantott az érkező felé és mélyen a szemébe nézett, esküdni mertem volna, hogy beszélgetnek egymással... És Khetty következő szavai is ezt látszottak megerősíteni:
- Nem, nem veszélyesek. Azt ugyan még eddig azt hiszem nem láttam, de barátokkal jött, biztosan nem veszélyes.
A hangtalan kommunikáció tovább folyhatott, amit én döbbenten figyeltem, nem hittem volna, hogy ezek a lények intelligensek... Bár az is igaz, hogy ilyen nagy és gyönyörű példánnyal sem találkoztam még... Újfent Khetty hangja zengett:
- Démon? Aligha. De kérdezd meg Incut!
A griff felém fordult és a fejemben egy igen kellemes, férfias bariton hangzott fel:
- Üdvözöllek harcos! A nevem Mycorhea. A korcsdémonért, ott mögötted, felelősséget vállalsz?
Kiszáradt szájjal válaszoltam:
- A halálhajcsárra gondolsz?
- Úgy van. Mersz érte felelősséget vállalni?
- Igen - bólintottam. - Ő a harcostársam. Valóban démonok az ősei, de meggyőződhettem már róla az oldalamon töltött csatákban, hogy semmivel sem démonibb, mint bármely harcos.
Mycorhea sokáig méregetett, aztán beleegyezően prüszkölt egyet. Khetty mosolygósan lépett hozzánk:
- Örülök, hogy megint vendégül láthatlak Incu! És klántársad jelenlétének is.
- Khetty, szeretném bemutatni klánvezéreink egyikét, Főboszit.
Mindannyian meglepődtünk, amikor az ősi tiszteletadással, lehajtott fejjel, oldalra tárt karokkal és megrogyantott térdekkel, és csendesen suttogott szavakkal köszöntötte a főmágusnőt:
- Mic therana, ad cortocana!
Khetty zavarodottan vonta fel a szemöldökét, Diabolo csendes szavakkal segítette ki:
- Tisztelet a bölcsnek, míg vérvonalam él. A harcosok és a mágustanoncok ősrégi tiszteletadási formulája a nagytiszteletű mágusok felé...
Khetty enyhén piruló arccal fordult klánfőnököm felé:
- Örömmel üdvözöllek Napkapu tornyának ősi falai között Főboszi, itt nincs szükség a régies és felesleges tiszteletadási formulákra. Lépjetek be, legyetek a vendégeink.
- Csirguzzal kéne beszélnünk, ha ez lehetséges, és nem volna rossz, ha Kayrac is jelen lenne...
- Szólok nekik, addig Redjens felkísér titeket a könyvtárba.
Az udvaron álló fekete csuklyás csontmágus elénk lépett, hogy a könyvtárba kalauzoljon minket. A nyomába eredtünk.

A könyvtárban rácsodálkoztunk a csodálatos szőnyegekre, a csodálatos faragásokkal díszített asztalkára, az ősi tudást árasztó, roskadozó könyvespolcokra... Mennyire más hangulat ülte meg a mágusok ősi tornyát mint a betyárok vad táborát... Láttam, hogy kiemelt helyen őrzik a könyvtárban a tekercseket, melyekért valaha, talán évszázada már oly réginek tűnik, jó bajtársaim vére hullott... Vállrándítással űztem el az emlékeket, de a szívem táján melegséget éreztem, hogy jó helyre került az általuk hordozott bölcsesség. Lia lépett be némi süteménnyel megrakott tálcákkal és teával, majd a nyomában Csirguz és Kayrac smaragdszem érkezett. Főboszi szaporábban kapkodott a levegő után a lich mágus láttán, én azonban Csirguzra pillantottam csodálattal. Ez a magas, díszruhába öltözött, érdeklődő arcú varázsló még a nagy hatalmú élőholt ősmágus mellett sem vált jelentéktelenné, háttérbe húzódóvá. Legalább olyan erős aurát sugárzott, mint a lich. Ők is helyet foglaltak az illendő köszöntések után, majd miután Lia udvariasan teát töltött mindnyájunknak, Csirguz törte meg a csendet:
- Ha jól tudom, beszélni kívántok velem.
Főboszira pillantottam, aki mély sóhajjal kezdett bele:
- Hallott már Ön az ónix barlangi csatáról?
- Igen, de keveset. A Rothadás Papjainak ott volt talán a legnagyobb katedrálisa a hegymélyben. Egy elit osztag füstölte ki őket, amelynek részesei voltak klánom tagjai is, de odavesztek az ütközetben, utána meglehetősen szűkszavú jelentést kaptunk csak a dologról...
- Nos - válaszolta Főboszi, - én hadapródként részese voltam a csatának. A papok kevesen voltak, mi rengetegen. Az akciót irányító Katona hadúr, Bambéró, bizonyos volt a győzelemben, félvállról vette az ellenfelet. Súlyos hiba volt... A papok valóban nagyon kevesen voltak, ám szolgáik, a hegymélyben összefogdosott torzszülöttek rengetegen. És ezek egyike sem volt szokványos. Mutáns lények voltak, eltorzultak, hatalmasra nőttek. A katedrális közepén álló oltárból kékesfekete fény sugárzott, amelynek forrását akkor még nem tudtuk megállapítani. A harcosok nem bírhatták le azokat a borzalmakat, noha sokat levágtak közülük, meg kellett hátrálnunk. Bambéró őrjöngött, személyes sértésnek vette, hogy nem képesek a katonái győzelmet kivívni, félt, hogy ez foltot ejt a hírnevén. Előreparancsolta a mágusokat a vezetőjük intelmeivel nem törődve, akik saját életerejük felhasználásával irtózatos jégvihart idéztek meg. Belepusztultak maguk is, ám a hideg elpusztította a torzszülötteket. A főpap felkapta azt a valamit, ami az oltáron az energianyaláb forrása lehetett. Akik közel jártak akkor, ők azt mondták egy pár különleges kesztyűt...
- És miért nem tudtunk erről eleddig mi mágusok? - kérdezte Csirguz súlyosan.
- Bambéró magának akarta a dicsőséget, nem a Mágusoknak, így remélve megerősíteni politikai pozícióját, hát hallgatást parancsolt nekünk, akik ott voltunk. S eddig hallgattam is, de most... - Főboszi eleddig ölében összekulcsolt kezeire meredt mereven, ám most lassan, esdeklően emelte fel a tekintetét a diplomatára. Csirguz meleg hangon válaszolt:
- Nem a te hibád volt harcos, és nem a te bűnöd. Köszönöm, hogy végül az igazságot és a barátságot többre tartottad mint rég porladó parancsnokod utasítását.
Főboszi hálásan pillantott Csirguzra. Kis ideig csend borult a teremre, a megértés csendje. Végül megköszörültem a torkom:
- Kiderül ebből számotokra valami fontos?
- Sajnos igen - recsegte Kayrac. - Nagy a baj. Egy mágikus szobába helyeztem a tárgyakat, amelyet ősi védőrúnák óvnak, ám ezeket az ereklyéket isteni mágia hatja át... Az ellen nem sokat tehetnek...
- És vannak abban a szobában élőlények? - kérdezte riadtan Főboszi.
- Esetleg néhány patkány akik befészkelték magukat a falakba. Miért? - kérdezett vissza értetlenül Kayrac, ám Csirguz már felpattant:
- Nem te nevezted Chara-dint a változás urának akinek ereje megfertőzte az ereklyéket? Nem ezek alakították át az ónix barlang torzszülötteinek testét, ahogy valószínűleg az agglomerátort is? Meg kell néznünk, nem okozott-e már is visszafordíthatatlan károkat!
A mágusok kifelé siettek, Főboszival mi is felpattantunk, Csirguz meglepetten állt meg:
- És ti?
- Az oldalatokon a helyünk - válaszoltam kijelentő hangsúllyal. - Amint azt őseink megálmodták, amire kiképeztek minket. Az ősi módon.
- Az ősi módon? - kérdezte a mindeddig csendben hallgató Khetty.
- Nem rossz az ötlet - biccentett elismerően Csirguz, majd Khettyhez fordult: - Amit most látni fogsz, az a galetkik ősi küzdő felállása, már ha sor kerül harcra. Tarts velünk, de ebbe most ne avatkozz bele, érdekes élménnyel leszel gazdagabb! Ti ketten vagytok a harcosok, én magam és Diabolo leszünk a varázslók. Lia! Te vagy látnok! A többiek ne avatkozzanak be, többet árthatnak, mint használnak!
Mindannyian bólintottunk és elindultunk mögötte a következő szintre vezető lépcsőn.

Az ajtó előtt felállt a híres-hírhedett galetki harci ék. Mi Főboszival előre léptünk, pajzsaink fedezékébe görnyedve, mögöttünk a két varázsló, hátul Lia egy egyszerű levitációs varázslattal kissé felemelkedve a talajról. Az ajtó kinyílt, és mi beléptünk a sötét szobába, ahol nem volt meggyújtott fényforrás. Lia hangja csattant, most nyoma sem volt benne a megszokott kedvességnek, szinte éreztem, hogy mázsás súlyként nehezedik rá a felelősség, hisz neki, a látnoknak kell koordinálni az egész csapatot, így most a máskor lágy hang kemény, parancsoló élt kapott:
- Diabolo! Fényt!
A szólított gondolkodás nélkül idézett a szoba falaira tündérfényt. A hirtelen kitisztuló terem megelevenedett borzalmakat tárt fel. Valaha, nem is oly régen kobaltpatkányok lehettek, mostanra két lábra tudtak állni, másfél galetki magas, karmokkal és fogakkal felfegyverzett szörnyszülöttekké. A szoba plafonján pedig egykori grákó denevérek elborzasztó mutáns kreációi, vámpírfogakkal és humanoid testalkattal rendelkező szörnyek visítottak fel. Immáron az elmémben csattant Lia hangja, ahogy biztos voltam benne, hogy Főbosziéban is:
- Harcosok! Feltartó támadás!
Egyszerre mozdultunk Főboszival előre, pajzsaink fedezéket képeztek testünk és az általunk védelmezett varázslók teste elé a patkánylényekkel szemben, kardjainkkal a denevérszörnyeket céloztuk, hogy ne férjenek át kétszemélyes frontunkon. A teremtmények visongva tértek ki, de nem tudtak a már mormoló varázslók felé áttörni. Lia elméje felé tapogatózott gondolataim csápja, mint korbácsütés csattant a kérdés, hiszen a lehető legrövidebben, leggyorsabban kellett kommunikálnunk:
- Célpont?
- Denevérszörnyek. Várj a parancsomra!
Biccentettem és támadtam tovább, ám mindvégig készen álltam a parancsra. Keményen kellett küzdenünk, de szerencsére nem sokáig, élesen harsant a fejünkben Lia utasítása:
- Kitérés!
Mintha marionettbábuk lettünk volna, melyet egyetlen kéz mozgat, úgy vágódtunk hasra Főboszival, s egy másodperccel később már hatalmas fekete savfelhő árasztotta el felettünk a légteret. A lények vísítottak, ahogy a maró anyag roncsolni kezdte szöveteiket. Magamban elismerően gondoltam Liára. Kiváló látnok, csak az utolsó pillanatban küldött mentális parancsot nekünk, így a varázslat képes volt meglepni ellenfeleinket. Fogcsikorgatva feküdtünk, vártuk az utasítást, amely hamarosan fel is hangzott:
- Fel! Támadj! Három ellenfél!
Mielőtt felemelkedtünk volna már tudtuk, hogy három ellenséggel nézünk majd farkasszemet, sőt Lia az agyunkba sugározta a szoba képét is, így azonnal, még talpra állás közben kitámadtunk, mindketten az általa meghatározott célpontra, így véletlenül sem akadtunk össze közös ellenfélen. Éreztem, hogy a kőkard csontot és inakat vág, és bár nem láttam, a látnokon keresztül tudtam, hogy Főboszi is sikerrel járt. Az utolsó patkánylény már nem volt ellenfél. Az egész csata lezajlott mindössze félperc alatt, magamban újfent fejet hajtottam a taktikát kidolgozó őseink előtt. Ahogy megfordultam döbbent csodálatot vettem észre Khetty szemében, kissé rekedtes hangon szólalt meg:
- Ezt... Ezt hogyan?
- Erre képeztek minket Khetty - válaszolt Csirguz. - Az együttműködésre, amely sikerre visz.
- De ez akkor is döbbenetes volt!
- Évszázadok bölcsessége által kiérlelt taktika ez.
- És most? - tettem fel a kérdést.
- El kell zárnunk a kesztyűk erejét - válaszolta Kayrac.
- De ezek isteni ereklyék - replikázott Csirguz. - Ilyen ősi erőt hogy bírhatnánk le?
- Sztázismező - mondta egyszerűen, mégis súlyosan Kayrac.
- Micsoda? - hördült fel Csirguz. - Sztázismező? Arra nem vagyunk képesek!
- De azok vagyunk - válaszolta Kayrac. - Bár nem ezzel a hozzáállással...
- Mi az a sztázismező? - érdeklődött Khetty.
- Egy mező, amelyen belül a mágia megállítja az időt... - válaszolta lassan Csirguz.
- Azt hiszem, ezt még meg kéne beszélnünk - mondta nagy szemeket meresztve Khetty.
- Majd megtanítom nektek a varázslatot - válaszolta Kayrac. - Menni fog, higgyetek nekem!
- Mindenesetre ránk van még szükségetek? - kérdeztem.
- Azt hiszem nincs - mosolyodott el Csirguz. - Köszönjük a figyelmeztetést és a segítséget.
- Ahogy magam is köszönöm.
Rövid búcsú után elindultunk. Főboszi hazafelé, én pedig megkeresni Tiergát. Másodszor tűnt fel a pókszimbólum, meg kell tudnom a történetét. Mert még mindig zsákomban őriztem a követ, melyet Éjfarkas talált. És én nagyon is jól tudtam, mi hagyta a kőben a lenyomatot. Reméltem, hogy a lélekőr azt is tudja, mi a medalion története..."