Hozzászólások - Khetty

a tüskés háritópajzs hanyas szinttől van?
12
25
70
10

delete please

..... befejezés az előző íráshoz.....

- Megnyílt az átjáró a holtak és az élők között. Nekünk kell vigyázni, hogy se ki, se be ne lehessen átjárni - magyarázott kezével is mutogatva Shaidar.
- Ahan… - bólintott a lidérc, majd szomorúan körbenézett a társaságon, hogy ezek szerint itt kell maradnia legalább addig, amíg ki nem érdemli Leah bocsánatát.
- Gyere, megmutatom a kastélyt! - próbálta Chera kézen fogni a lidércet, de gyerekkeze átsiklott az anyagtalan testen. - Jéééé, de érdekes!
- Szerintem nem annyira! - sóhajtott a lidérc, kissé szomorúan gondolva a nagy lakomák hangulatára, a sör kesernyés ízére, egy lány kacér csókjára… Most szembesült csak azzal, hogy nem csak a testétől fosztotta meg Leah, hanem mindentől, amit eddig élvezett az életben.
- Ne búsulj barátom! - lépett elé Lamech kedélyesen. A zombi láthatóan már kora reggel nem volt józan. - Van egy isteni pálinka-készlet a pincében!
- Vicces vagy - huhogta a szellem és az előző estéről ott maradt víztócsára mutatott.
- Ugyan-ugyan - legyintett a zombi, mire egyik ujja pár méterrel arrébb repült. - Vedd csak fel azt a jóképű arcodat.
- Mit?
- Hát azt, amiben az előbb álltál az ablak előtt.
A lidérc először a zombira nézett, majd a többiekre.
- Miről beszél ez?
- Hát, amikor meséltél magadról, akkor felöltötted a régi tested - vont vállat Chera.
A lidérc lelkesedéssel felizzó szemmel meredt a kis rókadémonra, majd ismét emlékeibe mélyedt, hogy néhány perc után Atreus képében üljön a padon.
- No, így már mindjárt más! - nyújtott Lamech egy kupicát a hadnagynak. - Leah nevét dicsérjék Ghalla szerte! - kiáltotta a zombi gúnyosan és egy húzásra lenyelte a saját italát.
- Egy új életre! - tette hozzá a lidérc, majd ő is lehajtotta a pálinkáját.
Jóleső érzéssel szorította meg az üres poharat: mégiscsak van egy kiskapu! Leah nem gondolt mindenre! - mosolyodott el elégedetten, majd a következő pillanatban szertefoszlott a hajdanvolt végzetúr teste, hogy ismét a lidérc fekete köpenye lebegjen.
- Kissé megszédültem - sóhajtotta a lidérc, majd imbolygó léptekkel próbált az ágya felé suhanni.
- Még gyakorolnod kell ezt az alakváltást! - nézett Karom a kissé pityókás és a mágiától legyengült lidércre, majd bosszankodva Lamech-hez fordult: - Te meg ne itass le mindenkit azonnal!
- Miért ne? - kérdezte a zombi, majd ő maga is elvágódott a kopott hajópadlón, hogy hangos hortyogással töltse a nap hátralévő részét.

-----------------------------
OFF: Jó utat Atreus! Vigyázz magadra és küldj gyakran képeslapot!!!!!!

DEMONIS KRYPTHAZOR
A fekete várkastély kietlen táj közepén magasló dombtetőn állt. A hegyes tornyok kúpjai még mindig büszkén törtek a magasba, bár a romos épületen nyomot hagyott az évszázados elhagyatottság. A síksággal összekötő átjáró támfala itt-ott megroggyant már, faragott boltívein moha zöldellt, egy nagyobb részen félkörívben le is szakadt, jelentősen akadályozva ezzel a kastély megközelítését.
Nem mintha olyan sokan meg akarták volna közelíteni ezt a helyet. A kastély egykori ura nagyravágyó, gőgös nemes volt, aki hivalkodásként az égig akarta emelni vára tornyait. Majd miután elérte, hogy éjszakánként több mérföldről is látható volt a legmagasabb toronyban égő tűz, újabb ötlete támadt.
Átjárót akart… a holtak birodalmába… zombihadsereget akart, akikkel leigázhatja egész Ghallát. Hiába varázslói, mágusai, boszorkányai intő szava, fegyverrel kényszerítette őket arra, hogy megalkossák a kaput Leah világába.
Az elkészült kapu büszkesége volt a nemes úrnak, aki hivalkodóan mutogatta mindenkinek, hiszen a díszes fogadótermében állítatta fel. A fogadóterem falán drága kézi szőttesek vigyázták a boltíves, fekete mithriloszlopokat, amely közepén a halálisten jelképeként egy fém koponya díszelgett. Csak a készítők tudták, hogy a nemes egy elítélt koponyáját vonatta be a drága fémmel és azt helyezte fel a kapura. A csavart oszlopokon ugyanezzel az eljárással készült csontok díszlettek.
A nemes úgy tervezte, hogy hatalmas ünnepség keretében nyitja meg a kaput, amelyen keresztül zombiseregét szándékozott evilágra hozni.
Az ünnepségre azonban alig jöttek el a meghívottak. A környező falvakból is elmenekültek inkább a parasztok, nemhogy nemesek jelenjenek meg egy ilyen bizarr dolgot ünnepelni. Bár mindenki tudta, hogy nem lehet átjárót nyitni a holtak földjére… mégse akarták megkockáztatni, hogy a közelben legyenek, mikor a bolond nemes megpróbálkozik ezzel.
A halálkapu körül felsorakozott varázslók és mágusok, Leah papjai, egyként kántálták istenük hívó igéjét. Órákig álltak így körben, láthatóan nagy koncentrációt igényelt és kimerítette a papokat ez az igézés. A nemes pedig egyre unottabban és türelmetlenebbül várta a hatást, mígnem az egyik pap a kimerültségtől összeesett.
A nemes erre hirtelen dühében, hogy a megszakított varázskör miatt kárba veszett több órányi próbálkozás, egy mozdulattal elrendelte a földön fekvő kivégzését.
Mikor a katona kardja a padlón koppanva átszúrta a pap testét, a kapu oszlopai között szürkéskék fény jelent meg, amely oldalra úszva elérte a két oszlopot és kifeszült közé. A papok azonnal térdre borultak a jelenség előtt, míg a nemes elégedetten nézte az alakuló ködszerű anyagot.
- Rajtam akarsz uralkodni? - hörögte egy síron túli hang. A teremben álló őröknek is a hideg futkosott a hátán erre.
- Dehogy akarok uralkodni! - lépett át a papok körén a nemes, és reményteljes tekintettel közeledett a hullámzó szürkés massza felé.
- Jól tudom, hogy milyen nagyravágyó vagy! - dörrent ismét a hang. - Megölted egy szolgámat!
- Csak egy újabb lélek a birodalmadba, uram! Előbb ért oda…
A nemes szavaira kis nyúlványok jelentek meg a masszában, szinte azonnal kicsaptak a kapuból és körbefonták az elbizakodott nemes alakját.
- Csak úgy, mint a tiéd! - felelte Leah, majd berántotta a nemes alakját a kapuba.
Amikor a nemes teste eltűnt a masszában, kékeszöldes füst csapott fel a kapuból, elárasztva a termet, elárasztva az egész kastélyt, elpusztítva minden élőlényt, aki a környéken tanyázott. Nem maradt egyetlen pók vagy moha sem életben.

A kastély egykori pompája jócskán megkopott azóta. A falakon már csak foszlányokban lógott a kárpit, a kastély tornyainak jó része leomlott, a halálfelhő felszívódása után maradt rothadó tetemeket már porrá őrölte az idő. Az akkor kipusztított növények helyett újak spóráit hozta magával a szél, amelyek megtelepedve, gyökeret verve bevonták a várfalat.
Hol zöld borostyán levelei tartották egyben a falat, hol zöldellő mohán lehetett elcsúszni. Legyek, pókok, patkányok vertek tanyát az elhagyott épületben, amely falaiból ennyi idő után is sugárzott a pompa és a fényűzés, a nemesség és a gazdagság… ugyanúgy, ahogy a halál szele is végigsöpört a nyitott folyosókon, megforgatta az udvarra hullott elszáradt leveleket, újabb darabokat tépett le a málló kárpitokból. És a kapu, amely a világra szabadította Leah haragját, évszázados némasággal, hullámzó ködös masszával, méltóságteljesen állt a nagyterem közepén.
- Nézzétek! Nézzétek! - harsant a halotti szürkületi csendbe egy lelkes hang. Chera volt az, a különös alakváltó démon, aki nagy szemekkel bámuló, ártatlan kislány képébe bújva nagyobb varázserővel bírt, mint Ghalla leghatalmasabb varázslói. Szerencsére erejének nagyságával ő még nem volt tisztában.
Boldog lelkesedéssel rohant keresztül a kövezett udvaron, hogy tenyerén egy varangyos békát tartva egy többé-kevésbé rendbe hozott helyiségbe toppanjon, ahol különös alakok készültek nyugovóra térni, vagy éppen az éjszaka hívta őket életre.
Ha egy végzetúr közéjük tévedt volna, talán annyi ideje még lett volna, hogy egyesével végignézzen a különös társaságon, hogy aztán egy vámpír vérét vegye, vagy éppen egy vérfarkas darabokra tépje, hogy a végén hulláját egy ghoul tüntesse el.
- Megtarthatom? Ugye megtarthatom… - nézett könyörgő tekintettel a teremben lévőkre.
- Nem! - húzta el a száját Karom, a mágusnő, aki egy rosszul sikerült varázslat után kötött ki a kastélyban.
- Pedig ez még él! - nézett a rókafarkú kislány ártatlanul.
- Ha az segít, akkor rálépek! - felelte unottan a szárnyait bontogató gargoyle, aki a naplementével kelt életre, és a szintén éjszakai életet élő vámpírral, Vampával együtt vadászatra készülődött.
- Juj, ne! - húzta magához szerzeményét Chera.
- Akkor vidd innen azt a nyálkás dögöt!
- Te nem vagy kedves… sosem… - rázta meg a fejét szomorúan Chera, mire Kerheina felhúzta a szemöldökét.
- Keress ehhez mást!
- Ne bántsd szegényt! - jelent meg az ajtóban Nebet Het, egy életre kelt múmia. Összevarrt, bomló bőre, saját szeme helyén egy halottól zsákmányolt szemgolyói, csomókban hulló haja talán a legfélelmetesebb látvánnyal verte meg mindannyiuk közül.
Nem beszélve arról, hogy a ghoul léttel megátkozott helytartó, Baltharog nap mint nap éhes vágyakozással méregette.
Mikor az első napjaikat töltötték együtt, odáig fajult ebbéli legyőzhetetlen vágya, hogy elkapta Nebet Het lábát és rágni kezdte, mire a nő egy keze ügyébe kerülő deszkát felhasználva, a hajdanvolt helytartó hátának püfölésével próbált szabadulni, minden eredmény nélkül. Végül a helyzetet úgy oldották meg, hogy Zhelithas, akinek higanyszerű bőrén visszatükröződtek a környezete színei, Shaidar Haran, a szem és arcnélküli egykori bérgyilkos, Ghal’kyron a fehér bőrű, vörös hajú, kis szarvakkal díszített „szörnyszülött” lefogta a helytartót, míg Kerheina kényelmesen elhelyezkedett a hátán és kővé változott.
Ez idő alatt Lamech, a részeges zombi, a megilletődött Nebet Hetet próbálta megnyugtatni, hogy az ne rohanjon egyből át a kapun, vissza Leahhoz, hogy új élet ide vagy oda, de ő itt egy percig sem marad.
Az is meglehetősen érdekes eset volt, amikor megjelent Ezüst Agyar, a vérfarkas, a kastélyban.
A vérfarkas volt ugyanis, aki Leah hű szolgájaként a túlvilágra küldte a helytartó gondjaira bízott lárvákat, akik harci tapasztalat híján azonnal elhullottak. Ezen óriási hiba miatt kapta Baltharog ezt a büntetést, hogy ghoulként vigyáznia kell az átjáró épségére. Nagyjából hasonló módszerrel bírták nyugodt pihenésre akkor is Baltharogot, mielőtt szokásától eltérően, élőként fogyasztja el a vérfarkast.
Még napokkal később is szükség volt arra, hogy mind a vérfarkas, mind a ghoul kísérővel közlekedjék a kastély falain belül, és ha lehet, egymástól mindig a lehető legtávolabbi ponton tartózkodjanak. Végül kiegyeztek abban, hogy elkerüljék a találkozást a vérfarkas éjszaka vadászik, míg a ghoul nappal próbál élelmet találni magának.
Miután Chera fájó szívvel kivitte a békát az udvarra, hogy elengedje, az egyik torony külső falán végigfutó leomlott lépcsősor tetején különös alakot vett észre.
A fekete, szakadt köpeny csuklyája alól két vöröslő szempár meredt rá. Chera érdeklődve bámulta az új jövevényt, aki „abból” az irányból jött.
A leszakadt lépcsősor ugyanis pontosan ahhoz a teremnek az egyik bejáratához vezetett, amelyben a Ködkapu állt.
- Zhelithas! Gyere! - kiáltott a rókadémon, mire a szólított megjelent az ajtóban és a Chera által mutatott irányba nézett.
Zhelithas szélesre tárta a hirtelen tákolt deszkaajtót, majd bekiáltott:
- Újabb lakó! - bejelentésére mindenki felpattant a helyéről és kisereglett az udvarra.
- Légy üdvözölve nálunk! - lépett elő Nebet Het, de szívélyes mozdulata inkább hátrálásra késztette a lebegő alakot.
- Kik vagytok? - a hang fura huhogáshoz hasonlított, és akik a szobában rekedtek a torlódás miatt, nem is hallották, hogy mondott volna valamit.
- Leah átka…
- Köhömmmm - krákogott Ezüst Agyar.
- Jó, van, akit az áldása küldött erre a helyre - felelt Lamech.
- Ti is Strázsák vagytok?
A kérdésre az udvaron állók felmutatták zafír jelvényüket, amelybe egy koponya volt beleégetve. Volt, akinek a mellkasán díszlett a jelvény, volt akinek a homlokán, volt, akinek a kézfején vagy a vállán. Erre a jövevény elindult lefelé a lépcsőn, de valahogy furcsán mozgott. Tisztán látszott, hogy a lépcsőkön lefelé akar lépdelni, de ez mintha nehézséget okozott volna neki.
Mire az udvarra ért a strázsák utat nyitottak a zsúfolt szobába, amelyben pillanatnyilag laktak, majd az egyik hosszú padon hellyel kínálták.
- Mi a neved? - lépett a ghoul érdeklődve az újdonsült jövevény elé, majd miután megállapította, hogy nem tudja megenni, felhúzott orral otthagyta.
- Dem… nem… Kry… nem..- kezdett bele többször is a jövevény, de úgy tűnt nincs tisztában sem azzal, hogy hol van, sem azzal, hogy mi történt.
Kezét a nyakára téve igyekezett a huhogós suttogásnál erőteljesebb hangot kiadni, de ez a módszer nem hozott eredményt.
Karom egy pohár vizet nyújtott felé, hátha ez javít a helyzeten, de amint megitta a vizet, az halk csobogással kifolyt a pad alá.
- Ooopsz… Sajnálom… én nem is értem… mi történhetett? - nézett körbe a köpenyes.
- No, én éhes vagyok! Szóljatok, ha jutottatok valamire ezzel a szellemmel! - lökte el magát a faltól Kerheina, majd miután kilépett az ajtón, szélesre tárta denevérszárnyait és a magasba emelkedett.
Eközben a többiek, igyekeztek kisegíteni az új jövevényt zavarából.
- Én nem vagyok szellem… - nézett körbe ijedten, amitől vöröslő szemei szinte izzottak. Amúgy is fekete homályba süllyedő arca csöppet sem vált barátságosabbá ettől a látványtól.
A kastély lakói tanácstalanul néztek egymásra, amitől a rájuk telepedő csend egyre kínosabbá és hosszabbá vált.
- Figyelj csak… mi is a neved? - kezdett bele ezúttal Vampa.
A válasz két nagy sóhaj volt, majd egy halk: - Nem emlékszem!
- Jól van! Nincs semmi baj… szerintem pihenj le ide! Itt még pont van egy hely - mutatott Vampa egy szabad fekhelyre. - Majd holnap reggel újra megpróbáljuk.
A szellem készségesen ellebegett az ágyig, bár furcsa lépdelő mozgása megmosolyogtatta a strázsákat.
Mikor úgy tűnt a jövevény elpihent, a többiek döbbenten fordultak egymáshoz.
- Ti már hallottatok ilyet? - kérdezte Vampa.
- Leahról - sokáig áldassék a neve - sok mindent el tudok képzelni - húzta el a száját Lamech.
- Elvette az emlékeit is? - nézett a ghoul értetlenül.
- Szerintem csak összezavarodott… még mindig azt hiszi, hogy ember… - felelte Chera.
- Pihenjük le mi is! Majd reggel talán képes lesz elmesélni, hogy kicsoda és hogy honnan jött! - nyújtózott nagyon Shaidar, majd fekhelye felé indult és kényelmesen elvackolta magát a koszos szakadt, szalmával kitömött matracon.

A reggeli napfény már a szoba egyik magasan lévő, vastag gerendáján találta a gargoylet, csakúgy, ahogy az egyik sarokba kuporodva a vérfarkast, vagy a falba vájt árnyékos beugróban pihenő vámpírt.
Az újonnan érkező strázsa az ablak előtt lebegett és a kietlen tájat bámulta, míg a többiek reggeli ébresztőjük után jöttek-mentek a nagyméretű szobában. A napfényben látható volt, hogy valaha ez is díszes terem lehetett. Talán nagy bálokat rendeztek itt. A szellem kissé szomorúan felsóhajtott, mire csontig ható hideg járta át a levegőt körülötte. Végül alig hallható hangján megszólalt:
- Akkor én most így maradok örökre?
Kérdésére Karom megtorpant, csakúgy, mint Shaidar is.
- Hogy érted ezt? - nézte meglepetten a mágusnő.
- Emlékszem már, hogy mi történt… és csak tudni akarom, hogy ezentúl már mindig ilyen… anyagtalan maradok?
- Ezt nem tudhatjuk - vont vállat Shaidar. - De talán elmesélhetnéd, hogy miért kerültél ide?
A fekete foszló anyagdarab hullámozni kezdett, majd a szellem sóhajtásai miatt egyre hidegebb levegőt keringetett maga körül, mígnem mikor megfordult a fekete köpeny eltűnt és egy jóképű, magas végzetúr állt a helyén. Amikor megszólalt hangja tisztán szólt, hallhatóan betöltötte az egész termet.
- Nem is olyan régen még lélekenergiától duzzadó, dicső, félelmet és kegyelmet nem ismerő végzetúr voltam. Atreusként ismertek barátaim, és ellenségeim. Bár utóbbiak hírhedt kivégzési kedvem miatt inkább csak hóhérnak vagy démoninak hívtak. Egyik átmulatott éjszaka után kapatosan tántorogtam vissza az erődítményünkbe, és feltehetőleg az agyamnak a tájékozódásért felelős részét ihattam el, mert a göcsörtös fenyőnél a szokásos jobb helyett balkanyart vettem, és egy régen elhagyatott temetőben találtam magam. Ráadásul még az eső is eleredt. Nem akartam kívülről is elázni, ezért megpróbáltam bevackolni magam egy csinos kis kriptába. Igen ez volt a baj, kicsi.
Különösen kettő embernek. Naivan úgy gondoltam, hogy baj nem lehet abból, ha a már ki tudja hány száz éve ott porosodó tulajdonost kicsit kirakom friss levegőt szívni, én meg
szunnyadok egy pöttyet a barátságosnak nem, de száraznak mondható átmeneti szállásomon.
Leah morc papjai nem így gondolták. Nemtetszésüket diplomatikusan hozták tudomásomra: elevenen feláldoztak istenüknek. Szerintük csak így vezekelhetek a legszentebb szent helyük megszentségtelenítésért. Úgyhogy Leah előtt találtam magam, aki teljesen érthető módon nem volt felhőtlenül boldog amiatt, hogy holmi részeg végzetúr az Ő kedvenc halottait teszi hajléktalanná, ezért büntetésből a ködkapu lidérc strázsájává avanzsált. Tehát most itt lebegek egy szál foszló lábtörlőbe öltözve, és ijesztgetem a kóbor járókelőket - tárta szét a karját a harcos, mire áttetsző alakja eltűnt, hogy ismét a fekete lepelben jelenjen meg.
A strázsák meglepetten néztek egymásra. Majdnem mindegyikük valamiféle nagyravágyó tett büntetéseként volt itt. Volt, aki belátta tévedését és megbánta, amit tett, ezért vezeklésnek tartotta itt töltött létét, de volt olyan is köztük, aki élvezte az új helyzetet.
- Mondhatom, hogy bajban vagy, barátom! - lépett a szellem mellé egy kupicányi alkoholszármazékkal Lamech. - Leah, sokáig áldassék az ő neve, nem a humorérzékéről ismert… bátran kijelenthetem, hogy nincs neki olyan! - tette hozzá kissé dühös, keserű hangon a zombi.
- Még hogy Leahnak nincs humorérzéke! Extra büntetésként új nevet kaptam. Gúnynevet: a régit meg egy újat. Így legközelebb nem felejtem el jól megnézni, hol hajtom álomra a fejemet! A nevem: Demonis Krypthazor.
- Én Lamech vagyok, a zombi! - nyújtotta ki zöld színű ujjait.
- Karom vagyok, a vérmágusnő!
- Shaidar Haran, bérgyilkos! - emelte reggeli kupáját magasba a kifakult bőrű, szem nélküli harcos.
- Chera vagyok, rókadémon! - pördült középre a kislány és farkát lelkesen csóválta, amivel egy kisebb szélörvényt kavart a szoba közepén.
- Ghal’kyron – bólintott egy fehér bőrű, vörös hajú alak.
- Te mi vagy? - nézett rá a lidérc meglepetten, mire a múmia előre lépett.
- Ne kérdezd a származásáról, ha nem akarod egy nagy pofon kíséretében az egyik faliszőnyeg helyén végezni! Az én nevem Nebet Het, gyönyörű királynő… voltam valamikor, ez most annyira nem látszik rajtam.
- Baltharog vagyok, a helytartó! - biccentett kissé mogorván a ghoul és befejezve a reggeli készülődést gyors léptekkel elhagyta a termet, hogy vadászni induljon.
- Rád emlékszem! - mutatott a lidérc a fémesen-kékeszölden csillogó bőrű fantomra - Zhelithas, igaz?
- Az! - bólintott a sisakos lény.
- Róla még nem tudunk sokat - csacsogott Chera lelkesen.
- És a többiek? - nézett szét Demonis.
- Az ott a sarokban Ezüst Agyar, vérfarkas…
- Azt hittem, az egy kutya! - izzott fel a lidérc vörös szeme vidáman.
- Kutya ám az a megátkozott széplelkű, rühes, jó édes tündérkeresztanyád, hogy Leah vinne el a pokolba! - morrant meg Ezüst Agyar és a másik oldalára fordult.
- Azt hiszem, már ott vagyok! - rázta meg a fejét a hajdanvolt végzetúr.
- Ott az elfüggönyözött beugróban Vampa alszik, vámpír, ezért nappal teljes sötétségre van szüksége.
- Ott fönt pedig az a kőszobor, Kerheina. Nem túl kedves, ne is nagyon akarj barátkozni vele… Állítólag nagy és kegyetlen harcos, de valójában még senki nem látta, hogy ért-e valamihez.
- Azért még hallok! - zengett fentről és néhány kisebb kőtörmelék hullott le a magasból.
A lidérc egy bevetetlen fekhelyre mutatott:
- Ez kinek a helye?
- Amateon… egészen pontosan nem tudjuk, hogy miért van itt. Megjelenik néhány napra, aztán eltűnik. Nem osztotta meg velünk, hogy Leah miért száműzte közénk.
Az ismerkedési kör után lidérc úgy tűnt próbálja memorizálni, hogy ki kicsoda. Furcsa nevek, különös alakok, mintha csak válogatott söpredék lenne az itt összegyűlt társaság.
De hát nem lehet, hiszen van köztük egy királynő, egy helytartó, van köztük egy nemes is, elit harcos… nem lehet akkor ez a túlvilág alja…
- Ahogy végignézek rajtatok, azon gondolkodom, hogy miért vagyunk itt? - emelte fel a foszladozó köpenyét, mintha tanácstalanul szét akarná tárni a karját, ám valójában megnövelte a lepel méretét és egy hatalmas fekete félkörként lebegett a padló fölött.
- Őrizzük a Ködkaput! - mutatott a feje fölé Lamech.
A lidérc felnézett, de csak a gerendákat látta, afölött pedig csak a málladozó plafont.
- A fölső teremben van… ahonnan jöttél… - segítette ki zavarában Karom.
- Aha… és mégis… mit kell rajta őrizni?
- Megnyílt az átjáró a holtak és az élők között. Nekünk kell vigyázni, hogy se ki, se be ne lehessen átjárni - magyarázott kezével is mutogatva Shaidar.
- Ahan… - bólintott

Idézet: Kyol - 2009.03.04. 10:58:55

Vezetőkészség szakértelem emelése szükséges hozzá! 10-es szinten tudsz 3 állatot tartani

Örülj neki, hogy csak ennyivel keseríti az életed! Nekem letiltották magát a játékot... csak a fórumot tudom bent használni...

Az átkozó szövetségének tagjai több LE-t zsákmányolnak tőled, amikor nyernek egy-egy csatában. Az átkot csak az a szövetség tudja megszüntetni aki rád tette, nincs semmilyen módod rá, hogy te magadtól megszüntesd.

Hej, de türelmetlenek és telhetetlenek vagytok! Majd meglátom, hogy mit tehetek...

Melyik darabban van a "Hogyha kell egy tánc" című dal?
Vámpírok bálja
Egyetlen darabban sincs ilyen című szám
Rómeo és Júlia
Elisabeth

Én tényleg szeretem a musicaleket, de azért ez a kérdés enyhén speciális!! Mégha az Éjfélre vagy a Lehetsz királyra kérdezne az illető, amit az is ismer általában, aki csak rádión keresztül hallja ezeket a nótákat...
Kéretik intézkedni

Sajnos nagyon sok egyéb dolog is félbemaradt a toronyban, úgyhogy a romantikus csetepaténk után Dzsó most visszakékül Otthon.... a kis kunyhójában.... Vagy mittoménhol...

Örülök, ha tetszett a folytatás... bevallom, nekem is tetszik Vannak kedvenc részek, mint mondjuk, mikor Peps vortex lesz.

Hali mindenkinek! Vagyok-vagyok, csak ritkán szólalok meg

Atre: jó utat és vigyázz a vad nyugaton!! Számon tartom az nagyikám nyakláncát, amit emlékül kapsz a hosszú útra!

Byzon egész tudósa a japán szavaknak

Örülök a tetszett a folytatás

Hirtelen ennyi komment jutott eszembe

Khetty nem tudott aludni. A félelmetes méretű szörnyek legyőzése és Kayrac gyors leírása a sztázismezőről – amelyből egy szót sem értett -, nem hagyta pihenni… és még valami különös érzés… mintha valaki figyelné őket… a saját otthonukban… mintha ott ólálkodna közöttük és ők nem is veszik észre… az az eltorzult arc a Lélekkútban… a toronylakók kiírtásáról szóló parancs a sose hallott Erutol nagyúrtól… a sorozatos támadások, amellyel nap, mint nap egyre sűrűbben találkoztak…
Acabo békésen sípolva vette a levegőt a ládában, amelyben minden nap összehordott valamit. Egy kavicsot, egy tollat, valakinek a fél pár lyukas zokniját.
A toronylakók azt már megszokták, hogy a manó néha magához vesz ezt-azt, de olyanra még nem volt példa, hogy egymás dolgai összekeveredjenek, vagy ami szegény Elvizzel történt… valaki jár köztük…
Khetty felhajtotta a takarót és megunva az álmatlan forgolódást felöltözött és felsietett a Lélekkúthoz. A kis fénygömb épp csak annyi világosságot adott, amiben a következő lépcsőfokot látta, de tisztán érezte, hogy az árnyékban valami megmoccan, mire azonban odakapta a fejét az árnyjáték megszűnt.
Mikor felért a kavargó kúthoz pár percig némán állt előtte. Lehunyt szemmel egyetlen dologra figyelt csak, hátha megérzi ismét az archoz tartozó lelket.
- Segíts… - suttogta egy hang hirtelen, mire Khetty szemei felpattantak.
A Lélekkútban ugyanaz az arc jelent meg, amelyet előző este látott! Egy kétségbeesetten küzdő lélek, aki nem akart feloldódni az energiaövényben, nem akart eggyé válni a zölden kavargó fénnyel. Küzdelme vörös és lila csíkokat húzott az örvénybe.
~ Akárcsak Peps vortexe – villant Khetty agyába a látványra, bár abban biztos volt, hogy ez az arc nem halott társának a lelke.
- Ki vagy te? – kérdezte.
- Keresd Camelust… – nyögte a lélek, majd arca fájdalmasan megrándult, ahogy az örvény magával ragadta, hogy lilás fénnyel kavarogjon tovább, amíg ereje bírja.
- Hát ez jó! – sóhajtott Khetty, majd az üvegfalhoz lépett és kinézett a csendes fehér tájra.
~ Biztos megőrültem és képzelem az egészet! – rázta meg a fejét végül, majd megfordult, hogy visszatérjen a szobájába, amikor a magasból apró pislákoló fényt vett észre a patkó alakú öböl közelében, pont a szemben lévő szirt tövében. Nem volt messze, sőt a toronyhoz egészen közel vert tábort valaki.
Khetty nem teketóriázott sokáig:
~ Megint egy újabb megfigyelő! – gondolta bosszúsan és nagy lendülettel a bejárati ajtóhoz sietett a lépcsősoron.
Az udvarra lépve azonnal bokáig süllyedt a vastag hóban. Nagy sóhajjal gondolt a lebegésre, amelyet azóta nem alkalmazott, hogy Kayracékat meglátogatta és a Smaragd Rendet meghívta magukhoz. A dolog ezúttal határozottan jobban ment, mint akkor. Hangtalanul tudta megközelíteni a kis barlangot, ami éppcsak attól nyújtott védelmet, hogy a hó ne a benne meghúzódó végzetúr fejére essen.
~ Milyen marha gyújt tüzet egy ellenséges tábor közelében! Mert az nem kétséges, hogy ha barát volna, bekopogott volna szállásért… vagy hozzánk, vagy a Kublások fogadójába…
A kis barlanghoz közeledve narancssárgás fénygömb jelent meg a nő keze körül, de a tűz fényénél nem látott mást csak egy furcsa teremtmény összekuporodott, nyugodtan alvó alakját.
A támadás a fák közül olyan hirtelen jött, hogy hiába készült előre, arra sem volt ideje, hogy megnövelje a fénygömböt, nemhogy arra, hogy elhajítsa.
A támadó a csupasz ágakon várta az áldozatot, nem volt véletlen a tűz sem…
~ Hogy mekkora hülye vagyok! – gondolta azonnal, ahogy az erős kar a nyaka köré fonódott.
Felszegett fejjel próbált levegőhöz jutni, amely pillanatnyilag meglehetősen nehéz feladatnak tűnt.
Könyökével igyekezett jobb belátásra bírni a támadót, de csak saját magának okozott fájdalmat, mert felsajduló könyöke jelezte fémpáncélnak ütődött nagy lendülettel.
Vijjogás és hideg légörvény zavarta meg a fojtogatást, Mycorhea támadására nem számított az illető és egy fa tövében végezte, ahogy a griff megragadt és elhajította.
„Jól vagy?” – kérdezte a griff.
- Megvagyok! – hörögte Khetty és a griff védelmező közelébe kúszott.
- Leszoktatnád erről! – hallatszott a fa tövéből egy bosszankodó hang, fájdalmas sóhajjal kísérve.
- Mivaan? – nézett fel Khetty, ekkor látta meg az ismerős kék bőrű alakot. – Mit keresel itt? – nézett a hóból feltápászkodó férfira kissé rosszallóan.
- Szoktasd le a madarad erről a hajigálásról! – állt fel végül a gyémántváros diplomatája, mire a griff ismét felhorkant a sértés hallatán.
- Meg akarsz fojtani és még én szoktassam le a griffet arról, hogy megvédjen! Vicces vagy! – állt fel Khetty is.
- Fénygömbbel a kezedben rohangálsz! Nem gondolod, hogy engedem, hogy hozzám is vágd! – felelt azonnal Dzsó öntudatosan.
Khetty mélyet sóhajtott, hogy megnyugodjon.
- Mit keresel itt?! – ismételte meg a kérdést, ezúttal tagolva a szavakat.
- Képzeld, a minap járt nálunk egy tolvaj! – lépett el a fa tövéből a férfi.
Khetty ismét megborzongott attól, hogy a legkeményebb hidegekben is ruha nélkül kószál valaki, összehúzta saját köpenyét, mintha ezzel melegedhetne.
- Ne mondd!
- De mondom! És hogy, hogy nem… képzeld… az összes pálinkánkat elvitte!
- Óóóó… - sóhajtott a nő kissé őszintétlenül.
- Nem tudod, hogy ki lehetett?
- Fogalmam sincs! – emelte az égre a tekintetét a nő.
- Tényleg? – emelte meg a holdfényben a vörös grifftollakat a férfi.
Khetty tágra nyílt szemekkel nézett a láncra, majd saját nyakához kapott, mintha csak káprázna a szeme. Fel se tűnt eddig, hogy a láncot elvesztette, bár kétségtelenül volt hiányérzete mióta eljött a városból, de eddig nem tudott rájönni, hogy miért.
- Add vissza! – csattant parancsolóan a hangja, mire a férfi gúnyosan felnevetett.
- Vedd el!
- Nem a tiéd!
- Ahogy a pálinka sem a te tulajdonod...
Khetty nagyot sóhajtott és legyintett egyet a kezével, mire aranyló teremtmény villant az éjszakában, hogy tűhegyes fogaival mélyedjen a férfi karjába. Dzsó fájdalmas kiálltással emelte fel a karját, amelyen egy goblin varázsló csüngött.
- Ez valami vicc? – nézett a nőre.
- Nem… ez méreg… - intett Khetty ismét, mire Acabo elengedte a gyémánthordás karját és halk puffanással megérkezett a hóba.
Tűhegyes fogai helyén vékony vércsíkok indultak el.
- A bőröd nem áthatolhatatlan, bármennyire is azt hiszed! – nézett a meglepett tekintetbe Khetty. – És most add vissza, ami az enyém! – nyújtotta ki kezét.
Dzsó pár pillanatig nem szólt semmit, majd kinyújtott kézzel közeledett a griff biztonságában álló nő felé. Mielőtt azonban a nő kezébe tette volna a felfűzött vöröslő tollakat, meggondolta magát.
- Mégsem – vonta meg a vállát, mire az állata, Rotty hátulról a griffre vetette magát. Az izmos oroszlántest nem sokáig tűrte meg a hátán a támadót, de a köztük kialakult viadal teljesen lekötötte, így megszűnt közelségének fenyegetése. – Ne gondold, hogy olyan okos vagy! – lépett egészen közel Dzsó.
- Kérem a láncot! – ismételte Khetty.
- Kérem a pálinkát!
- Stubb már megitta!
- Nagyon rosszul hazudsz!
- Nem tanított meg rá az anyukám rendesen!
- Hát erre engem se ő tanított!
- Nincs lánc, nincs pálinka! – vonta le a végső konklúziót Khetty, majd a kissé kínossá váló csendben hátralépett.
A férfi utánanyúlt, erős karja nem engedte mozdulni sem. Különös zöldes fény izzott fel körülöttük, ahogy a lélekenergiáik kavarogni kezdtek. Egyik sem akarta elvenni a másikét, mégis mintha lassan egy burokká bővült volna ez a kavargás.
- Mondtam, már, hogy mindig megszerzem, amit akarok! – a férfi halk hangjának bizsergető hatását, a magabiztos mosoly tette tönkre.
- Bizonyára így van – felelte Khetty mély sóhajjal, lehunyta a szemét, mintha valami másra akarna figyelni. Tenyerét a férfi mellkasára helyezte, amely ettől levedlette kék páncélját azon a területen. Mikor felnézett, megszűnt a különös zöldes kavargás is, hogy egy erős légnyomás röpítse hátra a harcost, amely ugyan csak pár méter volt, mégis elég ahhoz, hogy a férfi távolra kerüljön tőle és a hóban kössön ki.
Dzsó meglepetten nézett, majd dühöngésre váltott sértett büszkesége.
- Lehet, hogy mindent elvehetsz, amit csak akarsz, de velem ne szórakozz! – emelte fel mutatóujját a nő, amellyel kis hótölcsért emelt a férfi köré.
- Szóval nem adod vissza, amit elloptál? – kiáltott a férfi az áthatolhatatlan tölcséren keresztül.
- Csakúgy, ahogy te sem! – fordult meg Khetty.
A férfi állata jelentősen megtépázta szegény Mycorheát és Acabo aranyló vére is több sebből folyt, de a harc pillanatnyilag szünetelt, a varázslónő visszaindult a toronyba, bár tisztában volt vele, hogy ennek a párbajnak még közel sincs vége.
Dzsó elrejtette a nyakláncot, majd egymáshoz érintette tenyerét. Elmormolt egy varázsigét, mire szétnyíló tenyerével utat vágott a hótölcséren keresztül. Ahogy kilépett a kavargó hószemek közül, a tölcsér pörgése is leállt, majd a hópelyhek egyszerre zuhantak vissza a földre.
A karján lévő sebhelyek körül ekkor aranyló vérburok jelent meg.
- Mi ez? – nézett gyanakodva a nőre.
- Goblin varázslat – vont vállat Khetty.
A manó ugyan a griff mögé húzódva ácsorgott, de a holdfényben tisztán kivehető volt büszke alakja. Dzsó kérdőn nézett a nőre, mire Khetty ismét kinyújtotta a kezét.
- A nyakláncot?
- Ilyen könnyen nem kapod meg! – vigyorgott Dzsó.
- Ez esetben: akárhányszor varázslásra adod a fejed, gondold végig, hogy kell-e ez a kék páncélod a jövőben is, mert a mágiától a véred lassan megtelik a goblinok aranyló vérével, gyanítom ez a kék páncél csak idő kérdése, hogy eltűnjön – felelte a nő kedélyesen és felettébb elégedetten.
- És még ránk mondják, hogy nem vagyunk tisztességesek! – húzta össze a szemét Dzsó.
- Óóóó, nem hiszem, hogy hirtelen meg foglak sajnálni… bár valami különös ok miatt, azt hiszem, azért kedvellek!
- Veszem észre…
- Nem aggódom miattad! Seligen bizonyára hamar megtalálja rá az ellenszérumot…
Dzsó kissé bosszankodva nézett a nőre, bár mintha valami kis elismerés is csillant volna a tekintetében.
- Szóval csak el akarsz távolítani innen?
- Úgyis visszajössz, ha akarsz, mint ahogy rendszeresen meglátogatnak a társaid is szinte nap, mint nap – vont vállat Khetty és elindult a torony felé.
- Hidd el, csak a pálinkánkat akarjuk! – csatlakozott az ösvényen gyalogló nőhöz Dzsó.
- Ne röhögtess már! Seligen két nap alatt lefőzi a város teljes készletét!
A férfi erre nem válaszolt. Mikor az ösvény elágazásához értek, ahol az út kettévált a fogadó és a torony felé, Khetty még hozzátette:
- Nem tudom, hogy mi a tervetek, de nem fogtok leigázni a Sötét Nagyúr nevében egy újabb világot! Láttam mivé vált Chara-din világa a sivataggal, fekete felhőkkel, a kietlen homokdűnékkel…
- Húha! Ez fenyegetés akar lenni?
- Ugyan, dehogy… Hogy jövök én ahhoz, hogy a gyémántváros diplomatáját fenyegessem, aki épp hivatalos látogatást tett Napkapu mágustornyában… - biccentette oldalra a fejét Khetty egy gúnyos mosoly kíséretében.
- Akkor jó… mert furcsa lenne, ha valaki olyan oktatna ki erkölcsről, aki saját maga is megtapasztalta már, hogy mekkora élvezet a hatalom – bökött Dzsó a nő mellkasán fénylő smaragd jelvényre, mire Khetty tágra meredt szemmel nézett a férfira… aki tudta szégyenletes titkát, gyorsan kapkodott levegővételekkel fordult sarkon, hogy pár gyors lépés múlva már csak a sötét ágak között egy kis tűzgömb mutassa, hogy épp merre jár.
Dzsó elégedetten nézett a távozó alak után, majd megpaskolta hűséges állata fejét, aki erre ökölbe szorított kezét kinyitva jópár fekete grifftollat nyújtott át a harcosnak, aki széles mosollyal csúsztatta a vörös tollak mellé legújabb szerzeményeit.
Majd kissé bosszúsan megrázta a kezét, amelyen az aranyló pontok környékén felszakadozó kék páncél jelezte, hogy a manó tényleg komoly veszélyt hozott rá, ezért szapora léptekkel elindult a gyémántváros felé.

cirip: én már megkaptam ezt a kérdések korábban és nekem nagyon tetszett! én nem töröltetném!!

Híres barátunknak egyszer utána fogok olvasni!

Idézet: cirip - 2009.02.28. 21:26:10

Most gondolkoztam csak rajta, hogy én milyen műveletlen vagyok... Mégcsak nem is hallottam sose Lan nevét, nemhogy olvastam volna róla...

Idézet: Stubb - 2009.02.28. 21:28:31

Teszteld nyugodtan, csak jó lenne, ha megosztanád velem (velünk) a tapasztalataidat mielőbb, hogy ki tudjuk főzni a TGy hódító hadjárata elleni ellenpálinkát!

gargoyle-ost már én is láttam... bánom is, hogy nem nekem jutott eszembe!

V3 fórum... hát mikor egy nap 13 oldalt kell olvasnom összességében, akkor bizony megesik, hogy a csevej jellegű topicokon csak átfutok a szememmel

Idézet: Lanmandragoran - 2009.02.28. 21:12:10

Te is meg vagy örökítve? Meg a többiek is? Én erről nagyon lemaradtam... hiányos műveltségem pótolnád kicsit, kérlek?

Idézet: Lanmandragoran - 2009.02.28. 21:03:20

Lassan mindenki alkesz lesz Napkapuban is!

Melyik F1-es pilóta nyerte meg 2008-as évben a vb-t?
F.Alonso
L.Hamilton
F.Massa
B.Zsolt

Igazán kezdek besokallni ezektől az igénytelen kérdésektől!!!

Ki lett 2008-ban a Forma1-es világbajnok?
Fernando Alonso
Lewis Hamilton
Kimi Räikonnen
Felipe Massa

És ha az előbb nem sikerült volna helyesen tippelnem... itt a második lehetőség!

3 perc+2 óra az mennyi másodperc?
7260
7540
7380
7420

A matekos-számolós számtanpéldákból is elég lehetne már! Azt hiszem bőven megtanultuk használni a számológépet, merthogy fejben ki nem számolom így szombat este 9-kor ezt... pláne, hogy alapvetően az érettségim megszerzése óta nem is vonzanak ezek a feladványok különösebben!

Ki J.R.R.Tolkien legkisebb fia?
Christian Tolkien
R.R.Tolkien
J.R.Tolkien
Christopher Tolkien

Ezt miért kell nekem tudni?

Mi az "E85" (és minek kell 15 karakter a kérdésbe?!)?
vegyszer
repülőgép típus
üzemanyag
gyógyszer

A kérdés zárójeles része egyszerűen felbosszantott

Idézet: Byzon - 2009.02.28. 18:40:13

Igen, de annak célzata más jellegű volt... én vagyok legjobban meglepődve, hogy az a kérdés még mindig nem esett ki!