Hozzászólások - Khetty

Másnap reggel Khettyt izgatott rázogatás ébresztette fel. A nem túl kényelmes fekhelyről felkelve, álmosan toccsant az ágya közepénél összegyűlt tócsába.
- Óóóóó, affene! – morgolódott, majd szakállas barátja vigyorgó arcát látva legyintett egyet.
- Megtaláltam, amit kértél! – suttogta Csirguz, mire Khetty magára kanyarította a köpenyét és elhagyta az alvósátrat.
- Sose gondoltam volna, hogy Camelus így horkol! – ásított és nyújtózott egy nagyott, hogy aztán a hajnali hűvösben megborzongva húzza maga köré a köpenyt.
Az egyszerű tábori konyhaként működő sátorban már ott ücsörgött Stubb és Gill is.
- Nem akarom megrémíteni a többieket még jobban… azt hiszem épp eléggé megijedtek attól, hogy dühös voltam.
- Szó, mi szó, akkor engem is megijesztettél – dőlt hátra Gill egy bögrényi forró teát szorongatva.
- Mindegy… - legyintett Khetty. – Mit találtál Csirguz?
A történész több halomnyi könyvet nyitogatott ki egymás után, miközben lelkesen beszélni kezdett:
- Egész éjjel olvastam, nagyon kíváncsi is lettem, amit mondtál, hogy hogyan lehet ez, hogy a torony belőlünk él. Végülis azt hiszem, megtaláltam, bár nincs egyértelműen leírva, úgyhogy ez csak egy ötlet… - nézett fel bizonytalanul a jegyzeteiből.
- Folytasd csak… - sürgette Stubb a tudóst, miözben forralt bort szürcsölgetett a hidegben.
- Szóval a torony hihetetlen ötletességgel van megépítve és kitalálva. Évezredekig az sem tűnt fel senkinek, hogy ez nem egy közönséges márványtorony. Mágusok költöztek be és úgy alakították az idők folyamán, ahogy számukra kényelmes volt. Gyanítom, hogy a moák nem törték meg a torony szerkezetét ennyi ablakkal például, de mivel nem is volt használatban, ezért a lakószintek kialakítása nem okozott nagy nehézséget.
- Mi van, ha eközben átvágtak egy vezetéket?
- Mit? – pislogott Csirguz.
- Duparmában láttam hasonló dolgokat – sóhajtott Khetty. – Úgy értem, hogy mi van akkor, ha a torony épületét behálózza az átlátszó kemény anyagból kiinduló színes delejes drót tömkelege. Egy-egy nyílás kialakításakor átvághatták a mágusok ezeket, nem?
- De igen, csak nem értem, hogy ez miért fontos… - bólintott a tudós.
- Mi van, ha torony eredetileg nem arra volt programozva, hogy a benne élőktől vonja el az energiát? Hanem volt mondjuk egy tápegys… központi erergia forrás egy kútféleség, amihez hozzá volt csatlakoztatva?
- Mivan?
- A lélekkút kontrollálhatatlan pörgése aktiválta az épületet – dőlt előre Khetty izgatottan.- Annak idején valamiért leállították a moák… Talán nem is a mágusok tehetnek róla, hanem a technokraták vitték túlzásba a fejlesztést és ezért maradt a torony lakatlanul… Az épület elszívta a benne élők energiáját… lezárta a tornyot és tulajdonképpen megölte a lakókat… Ki tudja, mennyi ideig elég neki az energia, amit belőlünk és a kútból nyert, de tegyük fel, hogy elég okos ahhoz, hogy felmérje, ha bajban van… hogyha ő maga kerül veszélybe…
- Azt mondod, hogy kinyitotta az ablakokat és az ajtókat, miután nem volt már elég energia, amit elszívhatott volna? – horkantott Gill.
- Nem válogat az energiák között… mindegy, hogy állat vagy végzetúr kerül a falak közé…
- A kesztyűk! – csapott az asztalra Stubb, miközben megpróbált felpattanni, a nagy sietségben azonban csak a székét billentette meg annyira, hogy elvágódott az üszkös füvön.
- Kayrac egy percre sem ereszti őket… - felelt Csirguz nyugodtan.
- Kell a sztázisvarázs, mert ha a kesztyű erejét felhasználja Aurgar, akkor hamarosan elefánt méretű patkányok fognak rohangálni a vidéken – tette hozzá Gill.
- Kapcsoljuk ki – vetette fel Khetty az üres bögréjét forgatva.
- Mivan, megártott a gyógylöttyöd? – ült vissza a helyére Stubb.
- Kell, hogy legyen egy olyan panel…ühmm… egy olyan része ennek az átkozott szerkezetnek, amivel ki lehet kapcsolni… a moák nem voltak hülyék – legalábbis Csirguz azt mondja! Bizonyára készítettek egy ilyen panelt… egységet… csak nem tudták már használni.
- Hát ez óriási! – sóhajtott fel Stubb kissé bosszúsan.
- Két lehetőség van, vagy leállítjuk a tornyot, vagy keresünk magunknak másik szállást! – nézett rá Khetty.
- Én szeretek itt élni… - szúrta közbe Csirguz.
- Én sem szándékozom máshozvá menni – bólintott Khetty.
- Annyit dolgoztam ezzel az átkozott épülettel, hogy én sem hagyom itt! – tette hozzá Gill.
- Jól van, jól van! – hörpintette le az utolsó korty alkoholt Stubb.
- Csirguz, mit találtál még? – fordult a karikás szemű tudóshoz Khetty.
A tudós elgondolkozva nézett egyik könyvéről a másikra… majd az egyik félig kilógót kihúzta a kupac aljáról és belelapozott. A díszesen megrajzolt könyvben pontos tervrajzok sorakoztak egymás után, leírásokkal, utasításokkal.
- Eddig nem tulajdonítottam nagy jelentőséget ennek. A felét nem is értem, a másik fele meg unalmas volt, de itt…. Nézzétek! – mutatott egy képre, amely egy moát ábrázolt, aki a fémkarmok közepén lévő irányítópult mellett állt, kezében egy díszes, négyoldalú, bár lapos tárgyat tarott.
- Az van ideírva, hogy „Megalkodtuk a legtökéletesebb eszközt, amivel még maga Chara-din sem szállhat szembe…”
- Elég merész kijelentés… - vonta össze a homlokát Khetty.
- „…képes érezni, beszélni, fejlődni. Idejekorán felismeri a veszélyt és gondoskodik a moák védelméről...”
- Jól megvédte őket – jegyezte meg Stubb, miközben Csirguz lapozott párat a könyvben.
- „Utolsó bejegyzés a Sárga Hold 239. évének Csillagász havának Fénysugár napján: Cyla megőrült! Két napja lezárta a kijáratokat, az ablakokat, se ki, se bejárást nem engedélyez! Azt mondja, veszélyt érzékel, betolakodó van köztünk. Lézerrácsot húzott az irányítópult köré, így nem férünk hozzá. Nem tudjuk szétszerelni sem, mert azonnal riadóztatni kezd, és a toronyba szabadít mindenféle lényeket. Fgalyu’lyu már meghalt egy ilyen csatában, Logypoel is megsérült. Én magam csak azt érzem, hogy a testem egyre gyengül, mintha elfogyna az erőm. A központi transzformációs modul segíthetne rajtunk, de Cyla a labirintusba vezető utat is eltorlaszolta. Semmi hajlandóságot nem mutat, hogy megnyissa nekünk… azt hajtogatja idegen életforma került a toronyba, de nincs itt senki rajtunk kívül... Logypoel mesélt egy szerkezetről, amivel kijátszhatnánk Cylát, de hiányosak a készleteink hozzá… Azt hiszem meg fogunk halni… És bár Cyla a legtökéletesebb alkotás, amit valaha készítettünk… büszke vagyok rá! Olyat alkottunk, amilyet moa előttünk még nem alkotott! Cyla képes lesz megvédeni magát és a lakót… csak még tökéletesíteni kell rajta egy kicsit… A transzformációs modullal irányíthatnánk… el kell készítenünk egyet… Cyla azzal, hogy lezárta a labirintust, lezárta a fő energiaforrását is… ígyhát belőlünk él… a mi életerőnk szívja magába… azt hiszem, meg fogunk halni… De legalább megalkottuk Cylát! Jó lenne látni, hogy mennyi energiára van szüksége… Vajon meddig marad életben? És vajon lesz-e, aki újra aktiválja, ha elalszik? Vajon emlékszik-e arra, ami itt történt? Vajon lesz-e, aki képes lesz a kártyát megszerezni?... Mi meg fogunk halni…”
Csirguz felolvasását döbbent csend követte.
- Reggelre, éhgyomorra… ez egy kicsit durva! – nyögte Gill végül.
- Te érted miről beszél? – nézett Stubb Khettyre.
- Lássuk csak… - olvasta végig még egyszer a nő a bejegyzést. - A torony körbevette a fönti villogó asztalt egy piros fénysugárral… mint amilyet a patkány köré is húzott… Van valahol egy labirintus, amit valószínűleg lezárt egy fém ajtóval… gyanítom, ott lehet a központi kútja… és azt gondolják, hogy ha szerkesztenének egy ilyen díszes izét, akkor irányíthatnák a tornyot.
- Miért nem lehet ezt így leírni! – morgott a törpe.
- Hol vannak ennek a Logypoelnek a feljegyzései? – túrt a könyvek közé Khetty türelmetlenül.
A hideg is kirázta az utolsó bejegyzéstől, muszáj volt valamit tennie, hogy lerázza magáról a rémületet.
- Itt van! – emelte fel Csirguz a keresett papírlapokat. – De ezek csak jegyzetek és rajzok… Nem értek belőle semmit… - nyújtotta át Khettynek a terveket.
A nő jó darabig nézegette és forgatta a megsárgult bőrdarabokat, majd bosszankodva a kupac tetejére hajította, hogy Gill is szemügyre vehesse.
Az építész elgondolkodva állt fel a székéről, hogy kezében a rajzokkal a napsütötte szirtre lépjen, ahol egy fadarabbal rajzolni kezdett a gyakorlótér még kissé dagonyás földjébe, miközben magában dünnyögött.
- Megőrült? – kérdezte Stubb néhány pernyi csendes ácsorgás után.
- Szerintem csak gondolkozik! – fordult meg Khetty és az ébredező társasághoz fordult, akik épp kiléptek az alvósátorból. – Ugye, hogy mennyivel jobb a friss levegőn ébredni?
- Nagyszerű! Mikor mehetünk vissza a toronyba? – nézett fel álmosan Csilland.
- A toronyba bármikor visszamehettek… senkinek nem kötelező… ez csupán az edzés része! Hogy a következő támadásnál senkit ne érjen váratlanul, ha úgy ébred, hogy mondjuk nincs meg a fél torony, mert kilőtték, miközben ő aludt…
Khetty csípős megjegyzésére gyilkos pillantások tömkelege volt a válasz.
- Az ugye sejted, hogy ha így folytatod, mindenki megutál! – állt meg Stubb egy pillanatra a nő mellett, majd továbbindult Lia után. – Navégre! Reggeli! – dörzsölte össze boldogan két tenyerét a törpe.
Khetty egyedül állt a kiégett szirten. Jobbra tőle Gill rajzolgatott, majd eltörölve az eddig rajzoltakat újra kezdte a dolgot, balra az alvósátorból elősereglő mágusok és mágustanoncok ásítozva siettek mosakodni, reggelizni, hogy aztán ki-ki a dolgára induljon.
Mycorhea bökte meg csőrével a hátát.
„Valami baj van?”
A nő megsimogatta az állat tollas nyakát.
- Azt hiszem igen… - sóhajtotta Khetty. – És fogalmam sincs, hogy tudnánk megoldani… - tette hozzá csendesen.
„Menjünk vadászni!” – térdelt le a fűbe a griff, mire Khetty szó nélkül felmászott a hátára és gazdag zsákmányt remélve vadászatra indult.

***

Besötétedett már, mire hazaért. A fiatal tanoncok elfáradtak az egész napos tanulásban, a védőfal védelmében, a vadászatban. Gill és Kovi még mindig a toronyban tevékenykedtek, legalábbis ezt mutatta az egyik emeleti ablakból kiszűrődő fény. Khetty beletöltötte a kútba a lélekenergiát, amit az egész napos vadászatból hozott, majd a konyhasátor felé vette az irányt.
- Üdv itthon! – nézett fel Lia, majd egy mély edényt vett elő, amibe levest mert és a fáradt nő elé rakta.
- Köszönöm.
- 47-1 ide! – dobott az asztalra egy gyémánt jelvényt Napmo boldogan.
- Jó is lesz, ha csipkeded magad! Sose érsz utol! – vigyorgott Stubb.
- Miről beszéltek? – nézett Khetty a két alakra értetlenül.
- Reggel fogadtunk, hogy a háború végéig ki üt többet a sörösökön! Még Stubb vezet, de nem sokkal! – csapott elégedetten az asztalra Napmo, miközben felhajtott egy korsónyi habzó italt. – Nem olyan jó, mint a tiéd barátom, de zsákmánynak megteszi! – lapogatta meg a hordót, amin ült.
- Elloptad a sörüket? – vigyorodott el Khetty és elégedetten nyugtázta, hogy Napmo lelkesedése és tudása valóban nagyszerű kombináció, majd néhány kanál leves után Liához fordult: - Aurgar hogy viselkedett ma?
- Nem volt semmi különös. Segített Gilléknek az egyik gerenda stabil behelyezésében. Még mindig azt erősítik a fiúk, de Aurgar számításai szerint, többet nem fog leszakadni a folyosó azon része – vont vállat a lány.
Khetty befejezte a vacsorát, majd felállt és a toronyba indult. Minden idegszála tiltakozott, hogy belépjen az épületbe, de muszáj volt. Közben igyekezett elterelni a gondolatait arról, amire eddig rájöttek, de folyton visszatértek a technokrata szavai „azt hiszem, meg fogunk halni”.
Mielőtt belépett volna a láthatóan megerősített boltív alatt, hirtelen eszébe villant Mandarin, majd Seligen, aztán a gyémánt város kékbőrű harcosa…
„Igen, ez jó lesz!” – nyugtázta magában.
A hangos kopácsolás már a falakon kívül is hallatszott, de ahogy belépett még inkább felerősödtek a zajok.
- Khetty hazatért! – hallatszott a monoton férfihang.
- Üdv Aurgar! – nyögte a nő, majd a szobájába indult. Magához vett néhány ruhadarabot, majd kihúzta Acabo ládáját a folyosóra és beleszórta az összegyűjtött ruhákat, és felfelé indult a lépcsőkön.
- Helló fiúk! – lépett be a mágikus szobába, amelynek falain még mindig villogtak a különös betűk.
- Csakhogy hazaértél! – fordult a nő felé Gill, miközben néhány simítással felszögelte az utolsó padlódarabot is.
- Hallom Aurgar mennyit segít nektek!
- Igen! Nagyon pontos számításai vannak!
- Itt is segített? – nézett körbe a nő a falakon.
- Nem, itt valahogy nem működnek a szenorkái… vagy mik… - felelte Kovi, miközben összeszedte a szerszámokat. – Csirguz azt mondta, hogy ezt a szobát valószínűleg a betelepült mágusok alakították ki és olyan erővel van körbevéve, amely megakadályozza Aurgart, hogy felügyelet alatt tartsa a helyet.
- Igen? És ő mit szólt ehhez?
- Meg kell, mondjam, hogy egy cseppet sem tetszik! – hallatszott a folyosóról a gépies hang, mire Khetty kisétált és felnézett a magasba.
- De hát nincs itt bent semmi – vonta meg a vállát ártatlanul.
- Igen, Lia is ezt mondta! Meg Gill is! De valahogy nem érzem jól magam ettől a helyiségtől! Olyan, mintha a testemen lenne egy fekete lyuk!
- Értem – bólintott Khetty, miközben minden igyekezetével azon volt, hogy Dzsó izmos hátára koncentráljon. – Kitalálunk valamit, rendben?
- Rendben! Mikor költöztök vissza? – kérdezte Aurgar.
- Nem tudom még… elég nagy a por és a kosz… - tárta szét a karját Khetty. – Amint rend lesz, mindenképpen visszajövünk!
- Csak siessetek! – csattant fel hirtelen Aurgar. – Unatkozom egyedül!
Khetty a szoba közepén álló Gillre nézett, majd lefelé indult a lépcsőn, hogy Acabo dobozát magához véve elhagyja a tornyot.
- Nincs még személyisége – érte utol az építész néhány lépéssel.
- Azt látom.
- Minden pillanatban valamelyikünket magára ölti.
- Egyre jobb lesz – húzta el a száját Khetty, majd a ládát bevitte az alvósátorba, hogy a sátrolap mellé állítva oda cipelje az ágyában összegömbölyödött manót.
Mire a konyhába ért, már csak Gill, Stubb, Csirguz volt ébren. Láthatóan rá vártak.
- Jutottatok valamire? – kérdezte, miközben letelepedett az egyik székre.
- Ha vissza tudnánk kötni a kútjára, nem lenne gond azzal, hogy lélekenergiához jusson… vagy tudom is én, hogy miből működött régen… - kezdte Gill fáradtan.
- Mi lehet ez labirintus? És főleg hol van? – nézett gondterhelten Stubb.
- Szerintem a föld alatt… - felelte bizonytalanul Csirguz.
- Hjah! Ott van a térkapu…
Stubb elharapta a mondat felét, majd kis gondolkodás után hozzátette: - Éreztem én, hogy van még ott valami…
- De hát mindenhol föld van, meg gyökerek – nézett rá Gill. – Mikor megtisztítottuk azt a helyiséget, addig ástunk, ameddig csak lehetett. Nincs titkos kijárat sehol.
- A padólapok… - nézett Khetty az építészre. – Némelyik ugyanúgy izzik, akárcsak a szoba falán a jelek.
- Szedjük fel a padlót? Aurgar azonnal rájön, hogy miben mesterkedünk… és már megbocsáss, de nem akarom úgy végezni, mint moa elődeink!
- Kitalálunk valamit!
- Aurgar nem hülye!
- Viszont nem emlékszik arra, hogy mi történt korábban! Nem tudja, hogy Cyla mit művelt! Mikor ő életre kelt, akkor a labirintust lezárt állapotában érzékelte, nem kértük, hogy nyissa meg… ezek szerint azt sem tudhatja, hogy további darabjai vannak odalent!
- Ha már ennyi eszed van, azt is kitaláltad, hogy megyünk le? És hogy mire kell az a lapos izé? – nézett fel Stubb a hordó mellől, ahol épp teletöltötte a korsóját.
- Azt még nem… - dőlt hátra Khetty.
- Apropó lapos izé! Arra nem jöttem rá, hogy hol lehet ilyet találni, de azt hiszem, tudnánk csinálni egy ilyet… Bár én annyira nem értek ehhez, kéne hozzá valaki…
- Na jó, de kit vegyünk rá erre?
- Én arra jutottam – szólalt meg Csirguz is -, hogy ha a lapos bigyó segítségével rákötnénk Aurgart a régi kútjára, akkor egész használható tulajdonságai lennének… akkor mi irányíthatnánk őt és nem ő minket…
- Szóval kell egy kártya, amivel a labirintusban elrejtett energiaforrást aktiválni tudjuk… Miért kellett ezt ilyen bonyolultan megépíteni? – sóhajtott fel Khetty fáradtan.
- A moák ezer lakat alatt őrizték a titkaikat. Cyla vagy Aurgar…vagy minek nevezzem… hatalmas alkotás, amire mindenképpen vigyázni akartak! Talám még ők magukkal sem voltak azzal tisztában, hogy miféle ereje lehet…
- És rájöttél, hogy mi kell ehhez a bigyóhoz? – nézett Stubb csillogó szemmel az építészre.
- Igen – bólintott a férfi. – De meg kell mondjam… szinte lehetetlen hozzájutni az anyagokhoz is… nos… kell hozzá egy fehér és egy vörös immunitáskő, egy árnyékkulcs, egy hibátlan gyémánt… és kell egy jó adag mihlanil… - fejezte be kis szünet után.
Stubb és Csirguz döbbenten néztek egymásra, míg Khetty tökéletesen értetlenül nézett körbe:
- Remek! Hol lehet ezeket beszerezni?
- Elmondom, hogy te is értsd! – hajolt az asztalra Stubb. - A fehér és vörös immunitáskő beszerzése talán a legegyszerűbb, át kell kutatni hozzá egy drakolder csatamezőt...
- Mit?
- Én magam még sosem láttam ilyet… de a könyvekben az van, hogy sok mérföldes körzetben elterülő sivár vidék, a talaj mindenütt simára olvadt, csupán néhány kupac jelzi, a hajdani fák nyomait. Óva intenek, hogy ilyen fertőzött területre lépjen bárki is… feltörő mágikus csóvák, rejtett iszaptenger borítja a vidéket. A leírások szerint az itt vívott ősi csaták mindegyike egyféleképpen végződött: kiéhezett triklem drakolderek lakmároztak áldozataik testéből, a testnedveket szürcsölve üdítő nedüként.
- Pffúújjjj…
- Állítólag még mindig nem képes semmilyen növény gyökeret verni ezeken a fertőző területeken… Nem is beszélve arról, hogy szinte nincs ami megvéd a láva- és energiafolyamokban hömpölygő, mindent szétmaró sav elől – felelte Csirguz, megelőzve Stubb türelmetlen legyintését.
- Hát ez remek…
- A kövek mellett ott a dramoan talizmán és a mihlanil is… ezeket sem sokkal egyszerűbb beszerezni.
- Ezeket rám bízhatjátok! – hörpintett bele a sörbe Stubb.
- Hogy érted ezt?
- Törpe lennék, bányász család sarja… A talizmán készítésének titkát gyerekkorom első élményei között tartom számon… mondjuk a mihlanillal lesz egy kis gond… át kell menni a Sötét Földre…
- Térkapuval nem lehet gond.
- Igen Csi, csak amíg én bányászok kell valaki, aki megvédi a seggem!
- Értem… - mélyedt a régi könyvek lapjaiba a történész.
- Vidd magaddal Napmot!
- Új gyerek még – legyintett a törpe.
- Viszont erős és lelkes!
- Vagy vidd Camel

- Hogy veszíthettük el ezt a háborút?! – csapott az asztalra dühösen Khetty. Kék szeme szikrákat szórt, állán megfeszültek az izmok. A toronylakók még sosem látták ilyennek, kivéve, mikor az ellenséggel kellett szembeszállni, de velük szemben sosem viselkedett még így.
- Higgadj le kicsit, Khetty! – nézett Camelus a nőre.
- Ne nyugtassatok! Elég volt! – nézett végig az asztal körül ülőkön. A mágustanoncok kissé megszeppenve néztek egymásra.
- Miről beszélsz? – nézett a nőre Csirguz értetlenül.
- Kevés dolog dühít fel, ezek egyike, ha visszaélnek a bizalmammal és a megértésemmel!
- A háború még nem úszott el… - nézett körül Stubb.
- Minek neveznéd azt, hogy a tanoncok szinte kézenfogva sétálgatnak az üszkös fatörzsek között, felkínálva a lehetőségek ezeknek az átkozott sörimádóknak!
- No-no… - vetette közbe Stubb.
- Még ezt a szobát se tudtuk rendbehozni rendesen! A torony többi részéről ne is beszéljünk! Jönnek a sörös haverjaid és az amúgy is üres kutunkat akarják?!
- Nem a haverjaim… - vetette közbe Stubb.
Khetty két nagy sóhajjal felállt az asztaltól.
- Elég volt, hogy boxzsáknak néznek minket! Egyszer s mindenkorra elég volt! – a szavakat lassan, tagoltan ejtette ki, egyesével végignézett a toronylakókon.
A könyvtárban vágni lehetett a megülő csendet.
- Mit… mit akarsz ezzel mondani? – nézett Lia a nőre.
- Tudod te azt jól, de hogy ne legyen meglepetés senkinek, a háború után komoly elbeszélgetésben lesz része mindenkinek, aki nem vette elég komolyan a kéréseinket és szövetség érdekeit!
- Elküldesz minket? – Elviz szemeiben ijedt félelem csillogott.
- Nem! – rázta meg vörös fürtjeit Khetty. – Még nem!
- Ez most valami vicc? – fordult Ashwing Liához, mire a fehérhajú lány megrázta a fejét.
- Attól tartok nem! Ilyen dühös még sosem volt…
- Ez valami egoista megnyilvánulás? – nézett körbe Ulrik értetlenül. Az új tanonc mély hangja még a nemrég megtiszított lépcsőkön is zengett.
- Miről beszélsz? – fordult a harcos felé Kovi Zee.
- Ez a nő… mit képzel magáról? Fenyegetőzik itt, hogy elküld minket… node hogyan? Mégis hogyan? Ez a mi otthonunk is? Csak úgy beszélhet így, hogyha biztos abban, hogy ő itt a nagy vezető…!
- Ulrik… ő itt a nagy vezető… - szakította meg a harcos gondolatmenetét Redjens csendesen.
- A támadások jól szervezettek! – hallatszott egy gépies hang.
- Te ne dumálj bele! – mutatott a vakolathiányos plafonra Khetty.
- Optimális védelmi terv a következő…
- Lia! – nézet még mindig szikrázó szemekkel Khetty a fehér hajú lányra.
- Aurgar! Hallgass, kérlek! – üzente a lány, mire a torony kissé sértődött sóhajt hallatott.
- Mi van már itt? Még egy gép önérzetével is törődjek?!
- Nem, csak higgadj le! – nézett a nőre Gill, mire Khetty a törött ablakokhoz sétált.
Az első tavaszi nap melege sütött rájuk. Alig néhány napja még mindent fekete, hullaszagú hó borított be, de miután egy álló napig hullott a sötét hó az égből, a felhők lassan elfogytak, a havazás megszűnt és a nap vidáman olvasztotta fel a komor hideget, hogy a még szörnyűbb valóságot mutassa meg: üszkös fatörzseket, csupasz sziklákat, fekete, kormos falakat.
- Muszáj tovább építenünk és renoválnunk – vette védelmébe a többieket Gill. – Kell, hogy feltöltsük a kutat. A kisülés óta rengeteget termelt a katalizátorunk, de kell, hogy vadásszunk.
Khetty néhány percig nem szólt semmit, csak bámult kifelé az ablakon. Nem véletlenül maradt ki ő Duparmában is ilyen tisztségekből. Nem neki találták ki ezt a vezetősdit, majd nagy sóhajtott és kemény hangon ennyit mondott:
- Aki nem tudja megvédeni magát, az itt marad a toronyban! És a háború után igenis elbeszélgetek a tanoncokkal!
Nem fordult meg, de érezte, ahogy Stubb és Gill helyeslően bólint, de Ashwing, Hell Hidra és Ninja bosszankodva megrázza a fejét.
- Akkor még beszélnünk kell arról, hogy milyen ütemben folytassuk a renoválást? – váltott témát a kínos csendben Gill. – Javaslom, hogy teremtsük meg a feltételeket a katalizátor maximális működéséhez.
- Rendben – bólogattak sorban a nagyobb erejű mágusok.
- Kínzókamránk mikor lesz? – nézett fel Napmo, aki szintén a robbanás után csatlakozott a társasághoz. Még az sem tántorította el, hogy tökéletesen romokban állt a torony, mikor megérkezett.
- Most nem hiszem, hogy ez lenne a legfontosabb épület – nézett rá Kovi kissé meglepetten.
- Jó, csak kérdeztem… - vont vállat a mágus.
- Muszáj rendbe hozni legelőször a lakószinteket! – bólintott Gill is.
- Szerintem a varázs-szobát kellene legelőször renoválni! De hát ezt már százszor elmondtam… – vetette közbe Kayrac kissé nyersen.
- Az a szoba a leghaszontalanabb az egész épületben! – legyintett Khetty unottan, megfordult és felült az ablakpárkányra.
- Szerinted – felelte a lich, majd felemelte a kesztyűket, amiket még Incubus hozott és az asztalra hajította őket.
- Ahhh – nyögött fel a nő. – Meg is feledkeztem róluk…
- Kell a sztázisvarázs! – jelentette ki Kayrac.
- Jól van, jól van! – bólogatott Gill is és azonnal papírt és ceruzát húzott elő a köpenyéből és lázasan számolni kezdett. Pár perc után felnézett és közölte az eredményt.
- Ha a katalizátornak még egy kis teret engedünk, akkor a befolyó energiából rendbe tudjuk hozni azt a szobát.
- Remek! – izzott fel Kayrac smaragd tekintete.
- Szerintem emelni kellene a védőfalon is! – jegyezte meg Csirguz elgondolkodva.
Khetty kicsit meglepődve kapta fel a fejét. A történész-tudóssal annak idején együtt költöztek be a mágustoronyba, mára már csak ketten maradtak a hajdani alapítók közül, mivel azonban a férfi sokat időt töltött a könyvtárban, harci képességei nem fejlődtek annyit az elmúlt hónapok alatt, mint a nőnek.
- Védőfal? – nézett rá Gill elgondolkozva, majd ismét elmélyült a számításokban. – Figyelembe véve, hogy tulajdonképpen elkezdtük építeni… legalábbis a robbanás előtt emeltünk rajta jó fél métert, tulajdonképpen befejezhetjük az újabb szintjét… Egyéb kívánság?
- Igyunk! – sóhajtott fel Stubb, aki máris túl hosszúnak ítélte a tanácskozást.
- Jól van! Akkor munkára! Az lenne a legjobb, ha a tanulók itt maradnának és takarítanának! A védőfal mögött biztonságban van mindenki! – nézett szét Camelus, majd felállt a székről.
- Lia! Maradj itt kicsit! – szólt a fehérhajú lány után Khetty.
Mikor kiürült a könyvtár leugrott az ablakpárkányról és járkálni kezdett fel-alá.
- Az elmúlt napokban Aurgar újabb és újabb tulajdonsággal bővült… nem arról volt szó, hogy ez egy gép?
- Nem tudom… kicsit fura szerkezet az biztos… - vont vállat Lia.
- Honnan veszi ezeket a tulajdonságokat?
- Hogy érted ezt?
- Mikor magához tért, egyszerű parancsszavakat értett csak meg. Semmi összetett, bonyolult mondatot…
- Igen… - bólintott Lia kicsit elnyújtva az utolsó szótagot, miközben figyelt, hogy mit is akar mondani a nő.
- Eltelt alig egy hét… és ma beleszólt a tanácskozásba, minden kérdés és kérés nélkül!
- Ez tényleg furcsa – ráncolta össze a homlokát Lia is. – Nem tudom, miért csinálta… - vont végül vállat a lány.
Khetty fordult néhányat a szobában, majd megállt a lány előtt:
- Lélekenergiával működik igaz, hiszen a kút aktivizálta? Viszont riadó esetén a mágiánk is az ő erejét növeli… Csirguz szerint ez a moák csavaros ötlete… hogy a torony falain belül ne használhassanak mágiát, és így a varázslatok elől védve voltak…
- Nem értem, hogy hová akarsz kilyukadni…
- Mi van akkor, ha…. – Khetty megállt a mondat közepén, majd körbenézett a szobában.
- Mikor mi van? – nézett rá Lia ártatlan szemekkel.
- …ha valahogy becsalnánk ide a támadóinkat és rájuk zárnánk a tornyot… - fejezte be a mondatok végül Khetty.
Lia pislogott kettőt. Nem értette a nő gondolatmenetét, miközben biztos volt benne, hogy Khetty nem ezt akarta mondani, de szóvá tenni ezt már nem tudta, mert az elviharzó vörös tincsek lebbenését látta csak az ajtóban és egy odavetett félmondatot:
- Mindjárt megbeszélem Stubbal!

***
A törpét nem volt nehéz megtalálni, épp a védőfalon csépelte az újabb behatolni próbáló támadókat.
- Stubb! Kellesz nekem!
- Ne most, drágám! Látod, hogy dolgom van! – morogta a vörös szakállú, borvirágos orrú hadvezér, majd néhány pillanat múlva elégedetten emelte magasba vértől csatakos fegyverét. – Most már mondhatod!
- Valami baj van!
- Ne mondd! – felelte megjátszott hitetlenkedéssel a törpe, miközben elrakta megtisztított kardját, hogy azonnal kezében teremjen a mézsört tartalmazó flaska.
- Rájöttél már, hogy mi baja a pálinkának?
- Jah! De nem ezért jöttél most…
- Azt hiszem, a torony elszívja az életerőnket! – telepedett a leomlott kövekre Khetty.
- Ne beszélj már marhaságokat! – legyintett Stubb.
- Gondold végig! A lélekkút aktiválta, de az elsülés után oda építettük az új kutat – mutatott a vörös téglákból körberakott kút felé a nő. – Mivel nincs riadókészültség és nem varázsolunk a falakon belül, ezért valahonnan energiához kell jutnia… hát elszívja tőlünk… ezzel együtt, lemásol minket… úgy értem egy-egy tulajdonságot… és ezért változik napról-napra…
- Hát ezen jó sokáig gondolkoztál! – jegyezte meg az állát vakargatva Stubb. – Mert ekkora hülyeséget nem lehet gyorsan kitalálni!
- Ha csak és kizárólag logikus utasításokat fogad el, akkor miért szólt bele a mai vitába?
- Talán megijedt ő is, mint a kicsik! – nézett fel komoran a hadvezért.
- Te tudod a legjobban, hogy amit mondtam, igaz volt!
- Igaz, igaz… csak mégse jó…
- Mindegy, a tanulókkal meglátjuk, hogy mi lesz! Most koncentráljunk erre az átkozott gépre!
- Kezdettől fogva nem bírod! – vigyorodott el a törpe és a nő felé nyújtotta a flaskát.
- Sosem szerettem az ilyen lelketlen szerkezeteket! – húzott a mézsörből jókorák Khetty.
- Lelketlennek nem nevezheted! – felelte Stubb, majd szélesen elvigyorodott a szóviccen.
- Beszélek Csirguzzal!
- Tedd azt! – vont vállat Stubb egykedvűen, majd a lebontott résen átmászva, az ájultra vert támadók között az erdőbe indult.
- Stubb!
- Mivan még?!
- Ne beszélj a falakon belül ezekről senkivel!
- Hidd el, a falakon kívül sem fogok erről beszélni! – emelte égre a tekintetét és sietve vadászni indult.

***

Csirguz egykedvűen ringatózott egy csónakban a kis öböl partjaitól nem messze. Fejébe vette, hogy halat fog vacsorára és ezt megvalósítandó komótosan üldögélt néhány horgászbot és tucatnyi könyv társaságában.
- Csirguz! – kiáltott Khetty. – Kijönnél?
- Miért mindig ilyenkor jön rá a beszélhetnék?! – sóhajtott nagyot a tudós, miközben összecsukta a poros könyvet, behúzta a zsinórokat és a partra evezett.
Miután a csónakot a partra vontatták és kikötötték egy facsonkhoz a szakállas végzetúr érdeklődő barna tekintettel nézett Khettyre.
- Mi volt ilyen fontos?
- Beszélnem kell veled!
- Igen, azt látom! – és megindult a toronyhoz vezető ösvényen.
- Várj! Itt jó lesz! – szorította meg a csuklóját.
- Mi olyan fontos?
Khetty felnézett a torony falára, amely alsó szintjein már látszott, hogy a fekete koromtól megtisztították, de a felsőbb szintekre még bőven ráfért a takarítás. Végignézett az üszkös, fekete vidéken.
- Mit tudsz a moákról?
- A moákról? Miért érdekel ez hirtelen?
- Csak mondd el, amit tudsz!
- Nos, a moák híres technokraták voltak. Olyan szintre fejlesztették a technikai tudásukat, aminek mi még a felét sem érthetjük. Ez torony is ékes példája ennek. A villogó lámpácskákkal, a színes, áttetsző vezetékekkel, azzal a fura kemény átlátszó anyaggal... Gyűlölték a mágiát, ezért nem is használták, szerintem a torony védelmi rendszere is ezért lett így alakítva. Mivel az ellenfél mágikus képességeit korlátozzák, ezért olyan előnyhöz jutnak egy harcban, amelyet nem lehet behozni. Ha ezt a tornyot ők hozták létre, akkor bizonyosan tele van rejtett csapdákkal… biztos, hogy mágusok ellen is…. – itt abbahagyta a mondatot és barna szemeivel Khettyre meredt. – Mire jöttél rá?
- Azt hiszem a torony belőlünk él… - nyögte ki a nő kis hallgatás után.
- Belőlünk? – képedt el Csirguz, majd elgondolkozva végignézett a szutykos épületen.
- Úgy hiszem, elszívja az életerőnk, a gondolataink, a személyiségünk… persze nem azonnal és nem egyszerre…
- Utána nézek a könyvekben! – bólintott Csirguz megértve a helyzet súlyosságát.
- Ne beszélj senkivel erről! Nem akarom, hogy megrémüljenek!
- És ne is gondolkodjak erről… - szúrta közbe a történész.
- Igen… ne is gondolkodj erről a falak között!
- Huhhh… ez nehezen fog menni!
A csónakból magához vette a könyveit és sietős léptekkel megindult a torony felé, miközben mentális védelmet próbált varázsolni a tudatára.
Khetty nézte egy ideig a vizet, majd a tőle jobbra magasodó szirten álló baljós romok tanulmányozásába kezdett. A valaha volt fekete torony romjai, ahol az a különös alak eltűnt az egyik könyvvel, miután elsült a szerkezet.
„Van ott valami” – nyugtázta összehúzott szemmel, majd sietős léptekkel Gill keresésére indult.

***

Az építész arcára korom, hajára és ruhájára por ülepedett.
- Emeld meg Kovi! Tartsd még! Jó! – utasította a segédépítészt, miközben sietősen igyekezett a helyére szögelni egy tartógerendát.
- Megjöttem! Mit segítsek? – jelent meg Khetty két tenyerét összedörzsölve.
- Ne légy láb alatt! – morogta Gill, szájában szögekkel.
- Idehoznád azt a vasdarabot? – nézett le Kovi az egyik magas gerendáról, amely az egyik leszakadt körfolyosó helyén húzódott.
- Meddig tart még ez? – nyújtotta fel a kampós végű vasdarabot a nő. El se tudta képzelni, hogy mire kellhet.
- Mármint mi?
- Hát ez a renoválás? – vonta meg a vállát.
- A katalizátort felszereltük tegnapelőtt. A gyűlés után megcsináltuk a bővítést is, szóval ha így haladunk, egy-két hét múlva minden a régi lesz! – válaszolta Gill miután az utolsó szöget is beütötte a helyére.
- A védőfalat kiegészítettük?
- Stubb vállalta a dolgot! – bólintott az építész, miközben finoman arrébb tolta az útból Khettyt és a kissé hiányosan deszkázott lépcsőkön felsietett Kovi mellé.
Néhány perc múlva a tartókötél kígyózva hullott a nő lábai elé. Khetty egykedvűen felvette és elkezdte összetekerni.
- Arra gondoltam, hogy fel kéne állítani néhány sátrat a gyakorlótéren – jegyezte meg közben, mire a két építész döbbent arca jelent meg a résben.
- Minek?
- Nagy a por, nem lehet sem pihenni, sem aludni, sem rendesen dolgozni. Lia sem tud főzni még rendesen a konyhában, arról ne is beszéljünk, hogy folyton belehullik a vakolat a levesbe.... És akkor nem ejtettem szót arról, hogy állandó hangzavar van a kopácsolástól és a fűrészeléstől…
- Bocs, hogy nem tudunk halkabban dolgozni! – vágott a nő szavába kissé ingerülten Gill.
- Ne értsd félre, kérlek! Nem az a baj, hogy hangosak vagytok…
- Nem hát! Persze! Ha mondjuk Kayrac is idetolná néha a csontvázképét és segítene vagy Csirguz nemcsak a könyveit bújná... lehet, hogy gyorsabban haladnánk!
- Bizonyára így van! – akasztotta Khetty a lépcsőforduló kis kiálló kődarabjára az összetekert kötelet. – Mégis az a helyzet, hogy engem idegesít a legjobban ez a dolog… - tette hozzá nagy sóhajjal.
- Téged?! – jelent meg Gill dühös arca ismét, majd hangos kopogás a gerendákon, dübörgés a lépcsőként szolgáló léceken és megjelent az építész teljes magasságában. – Éjt nappallá téve dolgozunk! Már megbocsáss, ha ez nem elég!
- Tényleg ne haragudj, Gill! Segítek amiben tudok, de hát ez a folytonos zaj és kosz… egyszerűen nem bírom tovább!
- Ne röhögtess már!
Khetty egy szemvillanására az építész elhallgatott pár percig, majd hozzátette:
- Ha sátrat akarsz, építs magadnak!
- Mindannyiunk érdeke, hogy pihentek és nyugodtak legyünk ebben a helyzetben!
- Kérd meg Camelust! Bizonyára örömmel segít! Még anyagot is találtok a lépcső mellett, hogy a kényes igényetek nehogy sérüljön! – dühöngött Gill, majd sarkon fordult és visszasietett.
- Mi volt ez? – kérdezte Kovi, mikor visszaért hozzá.
- Lehet, hogy Ulriknak lesz igaza! Egoista, intoleráns, hisztis… - kiabálta az utolsó szót jó hangosan, hogy végigzengjen az épületen.
- Kiről beszélsz? – nézett a fiatalabb mágus meglepődve Gillre, mire az építész lemutatott az egyik résen, amelyen jól látható volt, hogy Khetty lefelé tart a márványlépcsőn.
Kovi visszanézett a dühös főépítészre, majd megint a lépcsőfordulóban eltűnő vörös hajra és értetlenül megrázta a fejét.

***

A sátrak felállítása nem vett igénybe többet egy napnál, így a vita utáni napon már mindannyian a gyakorlótéren felállított nagy sátorban ültek, és Lia által főzött jóízű vacsorát fogyasztották.
- Tisztára mint egy kirándulás! – nézett fel Bulcsu lelkesen.
- Tisztára… - morogta a lich elégedetlenül.
- Ti most komolyan összevesztetek? – nézett fel hirtelen Kovi a tányérjából.
- Kik? – kérdezte meglepetten Napmo.
- Hát Gill meg Khetty! Két napja nem szólnak egymáshoz egy szót sem…
- Mi? Dehogy! – legyintett a nő, majd az építészre nézett – Vagy igen?
- Dehogy! Csak nem értettünk egyet a sátorverés fontosságát illetően – jegyezte meg szárazon Gill.
- Minek kell egyáltalán béna sátrakban aludnunk, mint egy buta harcosnak vagy egy lélekenergiaszívó gyémántnak? – csattant fel Kayrac.
- Mintha a csontjaidnak nem lenne mindegy, hogy hol zörögnek… - szúrta közbe Stubb.
- Tényleg! Minek kellett ide kiköltöznünk? – nézett körbe Redjens kérdőn.
- Mert végre tavasz van! Süt a nap és a toronyban nem lehet rendesen pihenni! Minden erőnkre szükség van, különösen, hogy nyakunkon van egy-két háború is! – vont vállat Khetty.
- Tudod, hogy éjjel hatalmas eső lesz, ugye? – nézett fel Elviz.
- Nem lesz semmi baj! – bólintott a nő, mire hangos dördüléssel villámok cikáztak át az égen, hogy aztán néhány perc múlva kövér cseppeket hullatva eleredjen a sátortetőn ütemes kopogó első tavaszi eső.

Könyörgöm töröljük!!!

Idézet: Atreus - 2009.04.06. 14:03:24

Egyetlen Hadnagyom! Pizsiben virítok Csak siess, mert háborúzunk és lecsapnak, ha meglátnak a gaz sörbarátok!

Idézet: Atreus - 2009.04.06. 13:24:57

Azért nincs kiírva kedves Hadnagyom, mert nem szólt róla senki, hogy ezzel küzdene...
De ha gondolod, akkor átvedlek döntetlenesbe...

Idézet: gabcsi - 2009.04.04. 17:18:42

Gabcsi: mivel Ax halála független a Napkapuban folyó eseményektől, ezért nyugodtan bemásolhatod, amit akartál

Engem nyugodtan

1945. AUGUSZTUS 6. Enola Gay B-29-es bombázó ledobja Hirosimára az 1. atombombát.Hány kilotonnás volt ez és mi volt a robbanószere?
33 kilotonnás uránbomba
21 kilotonnás plutóniumbomba
40 kilotonnás plutóniumbomba
15 kilotonnás uránbomba

Értem én, hogy ez egy fontos esemény a világtörténelemben... van is róla vagy 20 kérdés az adatbázisban... de ezt miért kell nekem ennyire részletesen tudni? :o

Ha tudnátok, hogy az egész munkaidőm ezzel telt Még jó, hogy nem volt egy főnök se (nekik nem volt munkanap... ), de így méltó bosszút álltam!

Ja aaaaaaaaaaaaaz!!! Huhhh, már megijedtem, hogy valakitől valamit lenyúltam! A plágium direkt volt! Passzolt a karakterhez!!!

Jesszusom, milyen plágiumot, melyik vadászatnál! Ne őrjíts meg!!! Átírom!!!

Gondolunk rád, mert fontos vagy nekünk!!!

Ahogy haladt az utcán, egymás után csukódtak be a házak ajtajai, hogy a lakók az ablakok mögül kukucskálva figyeljék az áthaladót. Ghal’kyron szinte biztos volt benne, hogy ha az asszonyok egyszerre támadnának rá, akkor esélye sem lenne védekezni, de ahogy elnézte toprongyos ruhájukat, koszos bőrüket, kendő alá rejtett hajukat, bizonyosra vette, hogy egyikük sincs annyira merész, hogy nyílt támadást kezdeményezzen ellene.
Elsétált a legdíszesebbnek tűnő házig, ahol egy terebélyes asszonyság állt az ajtóban, majd végignézett a végzetúrnőnek csúfolt parasztasszonyon:
- Jöttem a szokásos adományért!
- Nem kapsz semmit! – lendített meg az asszony egy sodrófát. – A férfiak már amúgy is úton vannak!
- A mezőről? – pöccintette feljebb a kalapját Ghal’kyron, miközben egy kisebb lángcsóvát küldött útra, amely hamuvá égette a fenyegető fegyvernek szánt sodrófát.
- Dolgozz meg te is az élelemért! – fortyant föl erre az asszonyság.
- Épp azt teszem! – hökkent meg Ghal’kyron. – Szóval, hol az állat? – emelte meg a hangját kissé.
Az asszonyság megadóan intett, mire egy fiatal lány elővezette az állatot, egy mocsári dabaq-ot. Minden lépésénél látszott, hogy a lány attól retteg, a démoni sarj őt emészti el azonnal, az állat helyett.
„Ha tudná, hogy nincs ilyen hatalmam!” – mosolyodott el kajánul a harcos.
- Nocsak! Milyen szép egy darab!
- Reméljük, ezzel megleszel egy darabig! – morrant az asszonyság.
- A lányra gondoltam…
- Ne feszítsd a húrt! – dörögte az asszonyság.
- A kastély lakóinak nevében, köszönet az adományért! – biccentett Ghal’kyron és átvette a dabaq köteleit, hogy kivezesse a faluból.
Lassan kivonult a főutcán, a lakók gyűlölettel vegyes félelemmel néztek utána. Mikor átlépett az eszmélő férfiak teste fölött, az egyik felnyögött:
- Te is csak egy tolvaj vagy!
- Örülj, hogy nem Kerheina jön az adományotokért! – vetette oda Ghal’kyron, mire az őr gyomrát fájlaló keze megállt a mozdulatban, de a démoni sarj nem foglalkozott vele tovább.
Kivezette a dabaq-ot és egyenesen Ködkapu kastélya felé sietett vele. Mikor elhaladt a mezőn, szélesen integetett a munkásoknak, akik kaszáikat lengetve viszonozták a köszöntést. Ghal’kyron nem értette bosszankodásukat…
- Hát nem ér meg nekik ennyit az, hogy épek, egészségesek, nincs törött bordájuk? – nézett a dabaqra, aki kissé egykedvűen csámcsogott.
- Ne nézz rám, ilyen unottan! – morrant Ghal’kyron. – Neked most félned kell! – utasította az állatot, aki erre előre hajolt és a harcos fülébe lihegett.
A kedveskedő mozdulatra egy hatalmas pofon volt a válasz: - Pfuuujj! Soha, de soha ne próbáld meg ezt még egyszer!!! – hadonászott mutatóujjával Ghal’kyron, miután a nyakába lehelt nyálat letörölte.
- Nem leszek olyan kegyes, hogy ezek után gyors halált halsz! Pedig bizonyára a Helytartó örömmel elfogyasztott volna! Engem fogsz szolgálni és védeni életed végéig!

Chera boldog ugrándozással igyekezett a mezőre. Imádta a születésnapokat! Csak jó emlékei voltak ezekről az ünnepekről! Friss, ropogós emberhús, válogatott finom falatok, szülei büszke tekintete.
Biztos volt benne, hogy a Helytartónak is nagyon fog tetszeni a rengeteg ajándék, amivel meglepik majd.
A kis rókadémon kényelmesen elhelyezkedett egy hatalmas bucka mögött, itt biztos talál valamit, ami a helytartó kedvére való. Teltek múltak az órák, és semmi nem mozdult a környéken, Chera már teljesen elzsibbadt, és éppen kezdett lemondani az aznapi zsákmányról amikor mégiscsak megpillantott valamit. Nini, egy mozgó kavics, és még pislog is. – csodálkozott rá az előtte elugráló szürkés bőrű lemurra. Mégiscsak vadászni fogok! De furcsán jár, hmm, ha úgy ugrálok, mint ő, majd azt hiszi, hogy én ő vagyok. – Azzal négykézlábra ereszkedett, és utánozni kezdte a lény apró szárnymozgásokkal kísért, fura, ugráló mozgását.
- Jól látok, hát most rokon, vagy nem rokon? Rókalemúr vagy lemúrróka? – morfondírozott az állatka, majd amikor Chera a közelébe ért, megijedt - Jaj, hisz ez róka! Segítség! - Csak azért is megfoglak! – kiabált Chera a szőkésben lévő lemúr után egy pocsolyából, amin az üldözött jelentősen szerencsésebben ugrott át. Majd újra utána iramodott, de a frissen tanult lemúrmozgással éppen csak azt a pillanatot sikerült elcsípni, amikor üldözöttje kibontva apró szárnyait, felreppent egy lombkoronába.
Aha, szóval itt röppentél fel a fára, itt a lakásod, ne félj, megjegyeztem, ahol felugrottál, ott le is fogsz ugrani, én meg majd megeszlek. - nyalta meg a szája szélét Chera. És várakozó álláspontra helyezkedett, míg a lemúr a tovareppent a fa túl oldalán. Ha nem jössz le, hát nem jössz le, egyszer azért úgyis elkaplak, most már tudom merre van a tanyád, te ugráló kavics - még akkor is ezt motyogta, amikor álomba merült, amiben gyönyörű tűzijátékokkal köszöntötték a helytartót.

Nebet Het a kastély hajdan gyönyörű kertjében pihent. A múmiakirálynő imádta ugyan a napsütést, hajdanvolt élete jutott eszébe róla. Új testére azonban nagyon kellett vigyáznia, ezért nem szívesen aszalódott a napfényen. Egy ősöreg fa lombkoronája alá húzódva gondolt a fényűzés szép napjaira. Amikor milliónyi rabszolga cselekedett utasításai szerint, udvaroncok ugrálták körbe és várták minden kívánságát. Mit nem adott volna egy kiadós szerelmi légyottért… kissé elpirult, hogy eszébe jutott mi mindent művelt az ágyasaival.
- Valami baj van Nebet? – jelent meg Bellydancer egy pohár vízzel a kezében.
- Nem, miért? – nyitotta ki a szemét a múmia. Nem örült neki, hogy megzavarták.
- A bőröd úgy vöröslik, mintha csak a húsod látnám. Ugye nem égtél le napon?
- Dehogy! – fortyant fel Nebet. – Különben is, nem kéne dögöt vadásznod annak az átkos ghoulnak? – terelte el a témát gyorsan.
- Ááááá, ne is mondd! – legyintet Belly és a fa tövébe kuporodott, világossá téve, hogy nem szándékozik egyhamar elhagyni a kertet. – Tiszta izomlázam van! Egész álló nap táncoltam ezeknek a nyomorult állatoknak, de egy se akart megdögleni! Pedig mindent kipróbáltam már! Az összes létező variácót, figurát, népi különlegességeket! De hát egyik táncomtól se akartak meghalni! Csak néztek bután! Úgy felbosszantottak végül, hogy kiszívtam az energiájukat, csak így meg olyan aszottak lettek, hogy semmi hús nem maradt rajtuk!
- Igazán szörnyű! – sóhajtott Nebet Het kissé ironikusan.
- És te? Te nem keresel állatot?
- Én? – csillant meg a harag kéklően a tejfehér tekinteten. – Miután megpróbált megenni az első napokon? Viccelsz?
- De hát azóta jól megvagytok nem?
- Jól elkerüljük egymást! – bólintott a királynő, majd lehunyta a szemét és ismét a fa törzsének dőlt, jelezve, hogy részéről nem kíván több szót erre a témára elfecsérelni.

Vampa kényelmesen nyújtózott egyet. Elhúzta a kis hálófülkéje függönyét, hogy az ízlésének megfelelően díszesen berendezett szobában végiggyalogoljon a puha szőnyegeken. Elhúzta az ablakok elé felakasztott vastag bordó bársonyfüggönyöket is. A fehér hold fénye megvilágította hibátlan, fehér alakját. Miután magára öltötte gazdagon hímzett ruháját, megfényezte fogait, arcára helyezte a szépségpöttyét, magához vette az összes vámpírok ellen használatos fegyver hatástalanításához szükséges felszerelését, kinyitotta az ajtót, hogy vadászni induljon.
Az ajtóban hű kalózkapitányába Lamech-ba botlott, aki épp kopogni akart az ajtón.
- Mi szél hozott erre? – hökkent meg a vámpírhölgy.
- Nagy hírem van! – hadarta a zombi.
- Milyen híred? – kérdezte Vampa, majd néhány lépéssel kituszkolta a küszöbről a zombit és becsukta az ajtót.
Ahogy az udvar felé haladtak a folyosón csak a zombi csizmájának nyikorgását lehetett hallani
- Megmutatom! – indult előre a hajdanvolt kalóz.
- Nézd, Lamech! Sok dolgom van! Még nem kerestem semmit a Helytartónak és éhes is vagyok! Nem érek most rá!
- Még akkor se, ha korlátlan vérforrást mutatok? – húzta el a száját gúnyosan Lamech.
A vámpírlady bosszúsan összeráncolta a szemöldökét. Nem akart szégyenben maradni, mi lesz, ha a többiek már rég átadták az ajándékukat és ő meg semmit nem ad, mert vérre szomjazóan kutatja az áldozatokat?
„Mi lenne? Vérforrást nem mindennap fedezhetek fel! Majd holnap hozok valamit!” – gondolta és követte a zombit.
Majdnem két órát gyalogoltak a kastélytól, mire egy sekély tengerparthoz értek. A zombi mélyet szippantott a sós levegőből.
A parttól kissé romos állapotú stégen keresztül lehetett a mély vízhez jutni, ahol egy hajó vesztegelt.
- Ezt akartad mutatni? – fortyant fel Vampa. – Erre vesztegettem el az értékes időmet?!
- De hát ez egy hajó! – magyarázott Lamech.
- Ez egy rakás korhadt fadarab!
- Majd megjavítom!
- Jó! Majd ha megjavítottad, akkor mutasd meg újra!
- Szóval nem is érdekel, hogy mi van a raktérben? – lépett Lamech lemondóan legyintve az első pallóra.
- Miért? Mi van a raktérben? – sóhajtott nagyot Vampa. Utálta, ahogy a zombi mindig felkelti a kíváncsiságát.
De nem volt mit tenni, követte a hajdanvolt kalózt. Ahogy a nyílt tenger felé közeledtek, a stég egyre erőteljesebben imbolygott, mintha máris a hajón lettek volna.
- Elkorhadt az egész! – dohogott a vámpírlady. – Ha vizes leszek, megfojtlak!
- Ha-ha! – felelte a zombi, majd felmászott a hajóra.
Vampa inkább a lebegést választotta, bár ez igénybe vette mágikus erejét, mégsem sajnálta, hiszen egy nemes hölgynek mégsem volt ildomos csak úgy mászni.
- Mi ez a förtelmes bűz? – takarta el az orrát, mikor szétnézett a fedélzet töredezett pallóin.
- Ajándék – vigyorgott a zombi.
- Kinek?
- A Helytartónak!
- Te itt gyűjtöd a döglött húst?
- Már napok óta érlelem őket! Azt vettem észre, hogy ezeket szereti igazán!
- Annak ellenére, hogy rád is fente a fogát, mintha még kedvelnéd is!
- Rendes gyerek ez a ghoul! Mégha egy kicsit lelkibeteg is! – vette elő százéves kulacsát, hogy húzzon belőle egy jókorát.
- De mindek hoztál ide?
- Várj egy kicsit! – felelte bosszúsan Lamech, miközben szomorúan vette észre, hogy az utolsó csepp rumot is kiitta legutóbb és elfelejtette újra tölteni.
Egyik kezével a tenger hullámzó vizére mutatott, jelezve, hogy Vampa tanulmányozza a vizet, majd akkor meglátja, amit látnia kell, a vámpírlady azonban nehezen tudta elképzelni, hogy egy számára használható vérforrás buzogna fel a tenger vizéből. A kevert vérrel már megjárta párszor, nem kockáztatott.
Bosszankodva nézte Lamech küzdelmét az utolsó cseppekért, majd a csalódottan zsebbe mélyedő kulacsot.
- Megveszem tőled! – jelentette ki hirtelen.
- Mit? – hökkent meg a zombi.
- Ezt a förtelmes húst!
- Nemá’! Ezt gyűjtöm már egy hete! Mondtam!
- Adok érte három hordó rumot!
A zombi elgondolkodott:
- Milyen rumot?
- Még az ősök készítették!
- Akkor nem azt a pancsolt ghallai borzalmat ajánlgatod?!
- Nem! Eredeti, hamisítatlan Puerytaccóról származót!
- És mekkorák azok a hordók? – kérdezgette tovább Lamech.
- Egy akó mindegyik?
Lamech szemei felcsillantak. Ennyi rumért még a hajóroncsot is eladta volna bárkinek, pedig vérbeli tengeri róka volt. A szárazföldön inkább csak imbolygott. Mióta strázsává nevezték borzalmasan gyűlölte ezt a sivár vidéket, épp ezért az volt a legboldogabb nap számára, mikor megtalálta a roncsot és rajta az egy hordónyi rumot…. Ami azóta valahogy elfogyott!
Kinyújtotta a kezét, de mielőtt elfogadta volna Vampa ajánlatát, még összezárta az ujjait:
- Hol van ez a három hordócska?
Ha mást nem is tanult meg Leah-tól, annyit bizonyosan, hogy minden részletre kiterjedően meg kell tárgyalni az alkut. Vampa unottan felsóhajtott:
- Ha idevarázsolom erre a rozzant teknőre, akkor hiszel nekem?
- Tudod, nem lehet megbízni senkiben! – vigyorgott Lamech.
- Én nemes hölgy vagyok! – fortyant fel Vampa.
- Hjaaaa! Leah, meg egy isten!
Vampa lehunyta a szemét, kántált valamit, mire néhány pillanattal később megjelent három hatalmas hordó.
Lamech boldogan indult meg újdonsült tulajdona felé, majd csapra verte az egyiket. Nagyon húzott belőle, majd elégedetten sóhajtott egyet, mintha csak levegőt kapott volna.
- Akkor? – nézett rá Vampa türelmetlenül.
- Viheted! – intett Lamech, mire megemelkedett egy láda.
A deszkák közül bizonytalan színű és állagú bűzös valami csordogált.
- Biztos, hogy ennek örülni fog? – bizonytalanodott el Vampa.
- Mondom, hogy igen! – húzott még egyet Lamech, mire a vámpírlady vállat vonva elindult hazafelé. Tisztes távolságból követve a bűzösen lebegő ládát.

Az eltelt nap végén, az ebédlőben gyülekeztek a toronylakók. Egyre növekvő feszült és kínos csendben néztek egymásra, várva, hogy a másik előrukkoljon egy döggel, de akárhogy is vártak, az idő nem teremtette elő azt, amit ők maguk nem tudtak befogni.
Demonis a köpenyén meglelt kis kórokozóval játszott a maga módján, Ghal’kyron az istállóba kötötte a dabaqot, Kerheina ébredezett a várfalon, Nebet Het elkerülni igyekezett a Helytartót, míg Zhelithas az esti vadászathoz készülődött.
A Helytartó unottan járkált a kastély falai közt egész nap, még Demonis sem tudta jobb kedvre huhogni. A ghoul várta a némán hallgató istent, hátha Leah megszánja imáit és egy napra visszaengedi.
- Karom! – hallatszott a kastély udvaráról, mire a vérmágusnő kisietett az udvarra.
- Ki szólt? – nézett körbe a szólított.
- Itt vagyok! – integetett Vampa az esti szürkületben.
- Mi ez a förtelmes büdös? – fogta be az orrát Karom.
- Ne akard tudni! Nekem is forog a gyomrom! – legyintett a vámpírlady.
- Te legalább találtál dögöt!
- Ti nem?
- Ááááá! Mindenki azt hitte, majd a másik hoz valamit!
- És ennek tényleg örülni fog?
- Lamech szerint! – vont vállat Vampa.
- És én mire kellek?
- Csinálsz rá gyertyákat, meg tűzijátékot?
- Persze! - sóhajtott magadóan a vérmágus és felsietett a szobájába.
Alig néhány perc múlva néhány varázskellékkel, fiolával és gyertyával megrakva közelített a bűzös ládához. Ráhelyezett néhány vaskos gyertyát, majd körbe locsolta egy fiola vérrel, fekete port szórt a vérbe, miközben varázsidét mormolt.
- Akkor essünk túl rajta! – nyögte végül, mire Vampa besietett az ebédlőbe.
Hamarosan mindenki orrot befogva a kertben tolongott.
- Minek jöttünk ide? – nézett körbe a Helytartó aggodalmasan.
- Mert születésnapod van és szeretnénk, ha ezt elfogadnád tőlünk! – mutatott a ládára Vampa, miközben azon izgult, hogy Lamechnak igaza legyen.
A részeges kalózban bizony nem mindig lehetett megbízni.
- Az enyém? – nézett a ghoul egymás után a zavartan toporgó strázsákra. – Igazán? De hát honnan tudtátok?
- Kerh… - Chera száját a gargoyle befogta.
- Tudtuk és kész! – fejezte be.
- Tűz kéne! – suttogta Karom, mire Ghal’kyron megidézte a varázslatát.
A vér és a fekete por lángra kapott, majd a tűzkörben apró lényeket formáztak a láda tetején, egyesével megjelenítve a halott állatok utolsó perceit, ahogy Lamech becserkészte, majd kivégezte őket.
Síri csendben nézték végig a kis jeleneteket. A műsor végén néhány magasra lőtt tűzcsík robbant a kert felett…. A szikráktól azonban lángra kapott az évszázados száraz avar.
- Óóóó, neeee! – kiáltotta Nebet Het, miközben vízért rohant.
A kastély udvarától kőkerítés választotta le a kertet és így a gyorsan terjedő lángokat megakadályozta, de a kerten végigsöprő tűz pillanatok alatt hamuvá égetett mindent, akárhogy is próbálták oltani.
Mire hajnalodott a tűz elhamvadt, csak parázsló fatörzsek és gyökerek maradtak meg. A Helytartó és a többiek visszaóvatoskodtak a ládához, ahol már csak szénné égett tetemeket találtak.
- Mondtam én, hogy flambírozott lesz! – próbálta hátba vágni barátságosan a ghoult Demonis.
- Igazán nagyon… nagyon köszönöm! – ölelte magához az elszenesedett darabokat a Helytartó.
- Most már akkor okíthatsz minket is! – huhogta Demonis.
A Helytartó körbenézett a többieken:
- Hááát, ha igénylitek, szívesen mutatok egy-két trükköt! – próbált mosolyogni maszatos arccal, de hegyes, sárga fogai inkább megrémítették a többieket.
------------------------------------

Boldog Születésnapot Byzon!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

- Valami baja van, biztoooos! – zengett végig Chera csacsogó hangja a kastélyon.
- Már megint kinek van baja? – lépett elő Zhelithas kissé álmosan nyújtózkodva a délutáni pihenője után.
- Ugye nem megint Demonisnak kell szerezni egy bárdot! – jelent meg Ezüst Agyar is a kastély kövezetén. – A múltkori eset után is két hétig bolhás voltam.
- Lehet, hogy gyakrabban kellene fürdened! – jegyezte meg Nebet Het, aki az udvar árnyékos végébe húzódott, mert a napot még lemenő állapotában sem bírta a bőre.
- Hát a Helytartó!
- Az a hullafaló? – hökkent meg Karom. Ruháját legutóbbi kísérletének nyomaként vércsíkok díszítették.
- Ez lesz az új divat? – fintorodott el Chera látva a mágusnőt.
- Még majd lesznek csíkokat is – felelte Karom kissé csípősen, miközben ujjait végighúzta az arcán, megrajzolva a leendő mintákat.
- Mi van a Helytartóval? – tért vissza a témára Zhelithas. A fantom kipihente magát, így esti portyájára indult volna.
- Hát, hogy valami baja van! – vonta meg a vállát Chera és nagy szemeket meresztett a körülötte állókra.
- Chera! És ezért sikítottál ide mindenkit? – nézett a kis rókára Lamech bosszúsan, majd húzott egyet a kulacsából, idegnyugtatásképpen.
- Hát igen…
A nap lebukott a sivár vidék mögött, utolsó erejével ugyan még vörösre festette az égboltot, de nem küzdhetett sokáig a Ghallai holdakkal, akik elfoglalni készültek éjszakai trónusukat. Enyhe légörvény jelezte, hogy Kerheina is megjelent.
- Születésnapja van! – szólt bele a társalgásba rekedten, mintha a hangszálairól még nem pattogott volna le a kőborítás.
- De hát ez nagyszerű!! – tapsolt Chera, miközben aprókat szökkent. – Honnan tudoood?
- Leüssem? - nézett Ghal’kyron a mellette álló Zhelithasra.
- Hagyd! – legyintett a fantom.
- Pont az alvógerendám alatt egyezkedett Leah-val a minap, hogy erre az egy napra vigye vissza a halottak közé, de nem figyeltem, hogy mit akart ott, nem is nagyon érdekelt…
- … akkor csinálunk neki ropogós embertortát, meg gyertyákat meg… tűzijátékot is! Ugye lesz tűzijáték!! – nézett az egymásra meredő élőholtakra.
- Miről hadoválsz? – huhogta Demonis.
- Hátha születésnapja van, akkor azt meg kell ünnepelni!
- Talán ő nem akar ünnepelni! – mutatott rá Nebet Het.
- Miazhogynemakar? – hadarta el Chera egy szuszra és értetlenül nézett egyikről a másikra.
- Talán egy döglött állattal felvidíthatnánk! – vetette fel az eddig csendesen lebegő Vampa.
- Pfúúúj! – nyújtotta ki a nyelvét Chera.
- Inkább, mint véres-ragadós-krémes-húsos tortával… - zárta le Zhelithas a dolgot.
- Jól van akkor – sóhajtotta a kis róka. – De azért tűzijáték lesz? – nézett fel Nebet Hetre reménykedve.
- Persze… beleszúrjuk a döglött állatba, még gyertyát is teszünk rá és az egészet meggyújtjuk! – felelte a múmiakirálynő.
- És egyből flambírozott is lesz a hús! – huhogta Demonis, ami több, mint kísértetiesre sikerült, mivel nevetni is kezdett azonnal, ezáltal olyan hangja lett, mintha sípolna a tüdeje.
- Szerezzünk akkor valami dögöt! – tárta ki a szárnyát Kerheina és a magasba emelkedett.
- Én ugyan nem hajkurászok mindenféle lényeket! – legyintett királynői mozdulattal Nebet Het.
- Kivéve, ha éhes vagy… - szúrta közbe Ezüst Agyar, majd erőteljesen vakarózni kezdett.
- Jól van! Holnap estére valamit csak összehozunk! – bontotta a társalgást Zhelithas és útnak indult.
Ő a maga részéről biztos volt benne, hogy az esti portyán pillanatok alatt beszerez valami döglött dolgot.
A várudvarról lassan elszállingóztak a lakók, ki-ki indult a dolgára. Volt, aki az egész napos vadászatot és fáradalmat kipihenve, nyugovóra készült a végre valahára rendbe hozott szobájában; volt, aki épp az éjszakával kelt életre és most indult útnak zsákmányért.
A kastély lassan elcsendesedett, a gyertyalángok fénye kialudt… egyedül a Helytartó szobájában égett tövig a vaskos fekete gyertya.
- Leah, Holtak Atyja! Engedd, hogy ezen a napon visszatérhessek a halottak közé, hogy emlékezzem, hogy vezekeljek… arra a napra… arra a kegyetlen napra, amelyen születtem… arra napra, amikor önhitten feláldoztam a gyermekeimet… - ismételgette a fekete koponyával díszített oltár előtt.

Az éjszakai vadász kifinomult ösztöneivel indult el Zhelithas, ezért is élvezte jobban az ilyen vadászatokat és portyákat, mert éjjel nem volt a nap világító, segítő fénye. A sötét napszakban igazán szüksége volt minden ügyességére és ravaszságára, hogy megszerezze, amit akar.
De akárhogy is igyekezett ezen az éjszakán, egyszerűen semmi dögnek valót nem talált… illetve semmi olyat, amit jó szívvel a Helytartónak adott volna.
A vörös hold fénye hívta fel a figyelmét arra, hogy elmúlt éjfél, úgyhogy nagyon kellett sietnie, ha a hazamenetel előtt be akart fogni valamilyen állatot.
Az elszáradt bozótos hirtelen megrezzent, ahogy Zhelithas közelített felé. A fémeskék bőrű fantom, olyan gyorsan ragadta nyakon a sunyi manót, amely menekülni próbált, hogy a lénynek esélye sem volt elmenekülni.
Néhány perces szemrevételezés után úgy ítélte meg, hogy a manó tökéletes fogás lenne a ghoulnak. Jobb kezét magasba tartva a manót szemmagasságba emelte:
- És akkor most felszólítalak, hogy halj meg!
A sunyi manónak még a lélegzete is elakadt erre, majd hatalmas szemeket meresztett a fantomra.
- Nem hallod, te állat? – emelte meg a hangját Zhelithas.
A fantom néhány percig várt, hogy az állatnak legyen ideje eleget tenni a felszólításnak, mire a manó hangos sivításban tört ki.
- Az a szakadt ruhájú, koszos, nagy orrú nénikéd!! – dörögte a fantom, és kiszívta a manó lélekenergiáit, hogy elhallgattassa.
Ezzel azonban a manó fényes szárnyai kiszáradtak, összetörtek, az állat bőre testére aszott, húsos, cupákos izmai eltűntek, mígnem egy halomnyi csont maradt csak belőle.
- Idióta állatok! – hajította el a porhüvelyt egy kisebb mocsaras területre az út mellett, majd hazafelé indult. – Talán a többiek találnak valami értelmesebbet…

Demonis Krypthazor lelkesen indult a hajtóvadászatra. Neki nem volt baja a ghoullal, lévén a Helytartó őt nem akarta megenni egyszer sem, és valami különös ok folytán a Helytartónak nem okozott gondot megérteni a huhogását… vagy csak sosem figyelt oda rá… de Demonist nem nagyon zavarta volna ez sem…
Sötéten foszló köpenyében, vöröslő szemeivel lebegett tova az úton.
- Kegyelmezz, szellem! – riasztotta fel gondolataiból egy hang.
Demonis felkapta a fejét és körbenézett, ekkor tűnt fel neki, hogy letért az útról és egy tüskés bozótoson keresztülvágva egy végzetúr táborán lebegett végig, aki épp aludni készült. Mikor lenézett, az is feltűnt, hogy a tűz közepén ácsorog. Nagy sóhajtással arrébb lebegett. Ő maga nem volt tisztában azzal, hogy így csak fokozta a végzetúr remegését.
- Egy állatot keresek – huhogta kedvesen Demonis.
- Kegyelmezz! Ne bánts! – ugrott a végzetúr és leborulva a földre kuporodott.
Demonis tanácstalanul nézett körbe, miközben enyhe szellő lobogtatta meg köpenyét.
- Vidd el mindenem, csak az életem ne vedd el!
- Jó – vont vállat Demonis és elvonult a kis tisztástól, mert úgy ítélte meg, hogy egy ilyen őrülttel nem lehet tisztességesen szót váltani.
Nem kellett sokáig haladnia, mikor förtelmes bűz ütötte meg az orrát. Gondolta közelebbről is megnézi a dolgot, hátha talál valami használható darabot, amit a barátjának adhat.
Furcsán ismerős helyhez közelített azonban. Egy-két megroggyant oszlopot, kidőlt emlékműveket, lerombolt kis épületeket világított meg a vöröslő hold.
Az egyik kis épület különösen ismerős volt számára, bár hamar megállapította, hogy még sosem járt ezen a helyen korábban. Megpróbálta megérinteni az épületet, holott biztos volt benne, hogy a keze átsiklik majd az anyagon. De valahogy mégis érezte a kő hűvösét.
Hirtelen felsikoltott, majd izzó szemmel menekült el… a temetőből… a kriptától… soha többé az életében nem akart ilyen helyen járni.
Ahogy visszafelé lebegett, nem is figyelte, hogy merre tart. Hirtelen valamiben elakadt a köpenye, a temető kapujától nem messze, az erdő bokrai és fái között.
- Ezzel meg mi lett? – nézett le a tágra nyitott szemmel az égre meredő, sápadt fehér arcú végzetúrra, aki az imént még kegyelemért rimánkodott. – Hahó! – húzta végig szellemkezét párszor a nyitott szemek előtt, de azok meg se mozdultak.
Néhány perc tanácstalan lebegés után Demonis megvilágosodott
- Ez tökéletes ajándék lesz! – vidult fel teljesen, majd lehajolt, hogy felemelje a végzeturat, de a keze átsiklott a vérten, ruházaton, kihűlő félben lévő húson.
- Óóóó, affene… - mérgelődött a lidérc, majd az egyik bokorban szűkölő állat felé fordult.
A kis kórokozó remegve figyelte, ahogy halott gazdája körül tevékenykedik a szellemlény.
- Ne félj! Nem bántom… ráadásul neki már mindegy… - huhogta a lidérc és kissé közelített a kórokozóhoz. – No, gyere közelebb! – nyújtotta ki hosszú ujjait Demonis, mire az állat támadásba lendült, hogy teljes erejével a lidércbe vájja halálos méreggel teli hegyes szúrócsövét. Majd a nagy lendülettől halkan koppant az avarban, ahogy átsiklott a lidérctesten.
- Te kis butus! – hajolt le a lidérc.
A kórokozó ezúttal megpróbált elbújni, egyenesen Demonis köpenye alá. A lidérc arrébb lebegett, de a kis állat a köpeny belső oldalába kapaszkodott, így eltűnt a kíváncsi tekintet elől. Demonis szomorúan sóhajtott, majd hazafelé indult, nem is sejtve, hogy új hű társat talált.

Ezüst Agyar imádta a farkas létet. Azt, hogy éjszaka a puszta üvöltéssel rémületbe kergethet falvakat, hogy nem menekülhetett érzékei elől egyetlen lény sem, ahogy erős állkapcsai között roppant a csont… csak ezek a fránya bolhák ne lettek volna, akik mindig a legrosszabb pillanatban marták a húsát, szívták a vérét.
A fehér hold világosságát nem nagyon használta ki, egy sötét, árnyékos völgyben vadászott… vagy vakarózott éppen…
Ahogy megérezte egy mérges nyukmár édes illatát, amelyet a szél felé fújt, összefutott a nyál a szájában, majd bevillant az agyába, hogy ez tökéletes ajándék lenne a Helytartónak… így persze még óvatosabban kellett becserkészni, hogy az állat húsa és íze megmaradjon.
Még párszor beleszimatolt a levegőbe, mire tökéletes kép jelent meg a fejében egy fiatal nyukmárról, alig lehetett idősebb hat hónaposnál.
- Nyaaaam… a legfinomabb! – nyalta meg a szája szélét a vérfarkas. – Nemrég hagyta el az anyját, még érzem a szülői fészek illatát is halványan.
A vérfarkas lassú mozgással indult előre a szag irányába, óvatosan rakta egymás elé a lábait, lapockái ritmikusan mozogtak, ahogy haladt a kiszemelt zsákmány felé.
Tágra nyílt szemeivel hamar meglátta a folyóparton kotorászó nyukmárt. A talajra kushadt, néhány percig hegyes füleit körbe forgatva figyelt, nedves orrával szimatolt.
Majd kirobbant a fedezékből. A nyukmár sivítva pördült meg, éles karmai meglepően erősnek bizonyultak fiatal korához. Agyar pofáján fájdalmasan szivárgott három csíkból a vér. A támadás elől félreugrott nyukmár nem menekült, szembefordult a támadóval, hangosan fújtatva próbálta magát félelmetessé tenni.
Agyar bokáig tocsogott a vízben, ez felettébb felbosszantotta. Nem beszélve a csúfos szégyenről, hogy lesből támadását ilyen egyszerűen kivédték. Felmordulva vicsorgott, majd ismét nagy lendülettel a nyukmár ellen indult. Az állat megpróbált kitérni a támadás elől, de Agyar ezúttal számított rá. Módosította a röppályát, majd teljes súlyával leteperte az állatot, hogy élvezettel a nyukmár torkába mélyesztette hegyes fogait.
Agyar jóllakottan lépdelt hátra az áldozata mellől. Elégedetten felvonyított a holdakra. Ezen este is sikeresen vadászott, csillapította éhségét és még… valamit elfelejtett.. mit is?...
- Óhhh, a búbánatos, ótvaros öreganyját!! – gondolta hirtelen, ahogy a kizsigerelt, véres cafatokban lógó tetem maradékára nézett. – Az ajándék!

Karom szeretett a holdfényben sétálni. A vérmágusnő szerint ilyenkor lehetett a leghatékonyabb dolgokat begyűjteni a varázslatokhoz és abban is biztos volt, hogy a Helytartó ajándékának a beszerzéséhez ez az alkalmas időpont. Magára kanyarított a köpenyét és útnak indult. Őt nem korlátozta sem a napfény, sem az éjszaka sötétje. A kedvenc begyűjtőhelye felé indult, ahol évezredekkel korábban mutathattak be véres áldozatokat az akkori népek. Valójában csak egy kis tisztás volt a domboldalon, itt-ott néhány kisebb buckával, egy kiálló szikladarabbal, és csak ő érezte meg a szakralitás szellemét ezen a helyen, a többieknek csupán egy domboldal volt, ahonnan jó kilátás nyílt a környékre.
Éjfél előtt, még a fehér hold homályosította el a csillagokat és Karom a kiálló sziklán egy rég keresett lényt pillantott meg.
- Ó igen! – sóhajtotta Karom, majd egy ködfelhőt küldött a holdfényben gyanútlanul sütkérező mocsári csápra.
A csáp kábultan hullott a lábszárig érő fűbe, míg a vérmágusnő kényelmesen odasétált a megdermedt lényhez.
Örömtől csillogó szemmel húzott elő egyet a fiolái közül, majd ősi szavakat mormolva belevájta hegyes körmét az áldozat vénájába és egy vékony csíkot húzott benne.
A fiola lassan telt a csáp sűrű halványrózsaszín vérével, miközben Karom a kiálló sziklára folyatott a körméről néhány cseppet, az istenségnek, akit valaha ezen a helyen imádtak.
A csáp lassú halála végeztével Karom megállapította, hogy már a vörös hold fénye vonja körbe alakját.
A csáp élettelen testét a szikla tövébe helyezte, majd lezárt fiolájával elégedetten sietett vissza a kastélyba. Mikor mágikus kellékekkel telezsúfolt szobájába ért, és a becses vért biztonságba helyezte, akkor eszmélt rá, hogy tulajdonképpen a Helytartónak akart ajándékot vadászni.
- Reméljük, a többiek sikerrel járnak! – gondolta fáradtan végül, majd aludni tért.

Kerheina kényelmesen szelte a levegőt. Jóllakott és elégedett volt. A vörös hold jelezte, hogy még van néhány órája az éjszakából, így minden pillanatát kiélvezte a repülésnek, a korlátlan lehetőségnek, amit kapott. Különösebben nem foglalkozott sem a Helytartóval, sem a többiekkel, tudomásul vette, hogy ide küldték, ezentúl itt kell élnie, de ez számára nem jelentette azt, hogy azonnal egymás nyakába kell borulniuk.
Chera nagy lelkesedése pedig, hogy ajándékot vigyenek a hullafalónak? Minek? Adott neki valaha is valamit ez a ghoul? Azon kívül, hogy folyton figyelni kell rá és a többször tapasztalt csetepaté miatt a nappali szunyókálásait meg kellett szakítania… ez azt jelentette, hogy három napig szenvedett az izmaira telepedő zsibbadtságtól. Mindezt azért, mert a Helytartónak kedve szottyant megenni Nebet Hetet vagy éppen nekitámadt a farkasnak…
- …és ennek vadásszak én ajándékot!
Leszállt egy kis tó partján, amely víztükrén vidáman csillantak meg az ezüst haltestek, akik a holdfényből gyűjtötték magukba az energiákat.
Kerheina élvezte ezt a különös bugyborékoló hatást, amit a halak tánca keltett. Leginkább azonban azt élvezte, mikor közéjük gázolva puszta kézzel fogta el őket és a begyűjtött energiáikat magába szívta.
Ahogy guggolva nézelődött a parton egy zöldesbarna varangy ugrándozott el mellette a fűben, majd hangos toccsanással a vízbe vetette magát.
A halak szétrebbentek, csak a víz hullámzása maradt utánuk.
- Átkozott dög! – kapott a varangy után Kerheina és kiemelte a vízből.
A varangy megpróbált védekezni, hosszú nyelvével előre csapott, de a gargoyle számíthatott erre, mert elkapta a varangy nyelvét és annál fogva lógatta egy darabig.
- De egy rusnya dög vagy! – forgatta körbe. – És büdös is! Én bizony meg nem ennélek… szerintem, még a ghoult sem láttam ilyen nyálkás izét falatozni!
A varangy szörcsögő hangon szedte a levegőt, ami tátott száján keresztül inkább kifelé szökött a tüdejéből, mint befelé.
Kerheina hirtelen ötlettől vezérelve némi lélekenergiát áramoltatott a lénybe, majd elengedte a nyelvét, a varangy a vízbe pottyant. Néhány percig nagyokat kortyolt a levegőből, majd kimászott a fűbe a gargoyle lábaihoz.
- Gazdám! – szörcsögte. – Mit parancsolsz?
- Ne légy láb alatt Breki! – támaszkodott a szárnyira a nő, miközben ismét a halak táncát figyelte.

A felkelő nap már úton találta Ghal’kyront. A fehér bőrű harcos fején széles karimájú kalap tarkarta el a kis szarvakat, míg bőrét is védte a gyilkos napfénytől.
Az apai örökség része volt, hogy nem kellett elbújnia nappal, de az anyai démonvér mégsem viselte el a közvetlen napfényt.
Egy kis faluhoz közelített. A határban már sürögtek-forogtak a lakók, úgy tűnt kaszáláshoz készülődnek a réten.
Ghal’kyron a kalapjához érintette a kezét és biccentett a munkásoknak, majd tovább sietett mellettük. Mikor a falu kezdetleges palánkkerítéséhez közelített egy akolnyi kecskebirka rohant ki az útra. Mögöttük néhány gyerek rohant, hangosan kiáltozva.
A falu kapujában két marcona végzetúr ácsorgott. Lenge vászoning takarta izmos testüket, fegyverzetük bőrszíjakon lógott.
- Ki vagy és mit akarsz itt? – morrant az egyik, kezét a csillogó buzogánya markolatára szorítva.
- Semmi különöset, csak nézelődök… - vont vállat Ghal’kyron, magában boldogan elmosolyodott az ismeretlen zsoldosok láttan: „Végre egy jó kis bunyó!”
- No, hordd el magad másfelé, éhenkórász! – felelte erre a másik, kihúzva magát. Így még magasabbnak és nagyobbnak tűnt.
Ghal’kyron kissé meghajtotta magát, majd egy jól irányzott mozdulattal behúzott az erősebbnek saccolt őrnek, pontosan a bordái alatt, a lépénél találta el az alakot, aki könnyezve hullott térdre előtte, a következő ütés az őr meztelen hátát érte, pontosabban a veséjét.
Mire a másik őr ütésre emelte a csillogó buzogányt, Ghal’kyron kezében megvillant a tűzfuvallat vöröslő lángja, amely felhevítette a támadó fegyvert. Az őr fájdalmas kiáltással dobta el a használhatatlanná vált buzogányt, miközben vöröslő tenyerét rázta.
Ghal’kyron egy rúgással meghajlásra kényszerítette a nála termetesebb őrt, majd a tarkójára mért ütéssel az ájulás sötétjébe taszította.
- Parasztok! – lépett át a két test fölött és a rémülten néző asszonyok kereszttüzében végigsétált a falun. Kissé csalódott volt, mert izgalmasabb küzdelemre számított.

Nemtom... Ha tudnám az okát, az jobb lenne

Köszi, hogy folyton dicsértek... de az az igazság, hogy kezdek kicsit kipukkadni... úgy értem, olvasom Dalen meg Seligen meg cirip ötleteit és rájövök, hogy ilyenek nekem sose jutnának eszembe...

Amúgy is rémesen magam alatt vagyok ma...

Khetty fájdalmasan terült el a fűcsomókon. A hó időközben valahogy elolvadt, így a Peps-szel történt találkozás óta egy kisebb tócsában feküdt… a többi vizet felszívta már a ruházata.
Sose gondolta volna, hogy az életenergiák elszívása után több ideig tart regenerálódni, mintha csontja törik.
Fogalma sem volt róla, hogy hol van, csak azt remélte, hogy nem aludt át több napot. Megpróbált négykézlábra állni, de nem nagyon sikerült. Izmai sikítottak, hogy hagyják őket békén. Nagy nehezen elvánszorgott egy fa tövébe, amit melegen sütött a tavaszi nap. Lehunyta a szemét: ~ Csak egy kicsit pihenek! – gondolta.
- Hellóóóó! – hasított egy kissé idegesítő hang a tudatába. A hirtelen fénytől megvakultan pislogott, míg egy fekete hajú, nagy szemű, alacsony termetű lány integető tenyerét meg nem látta.
- Tierga! – nyögött fel fájdalmasan Khetty.
- Mi van? Otthagytad a mágusokat? – nézett a diplomata az összeszorított fogakkal feltápászkodni próbáló nőre, mire a kérdezett csak nagyot nyögött.
- El kell menned a toronyba! – zuhant vissza a fa tövébe Khetty.
- Én? Minek? – hökkent meg Tierga.
- Adj át egy üzenetet nekik!
- Mi lenne, ha te magad mennél?
- Szerinted itt lennék, ha képes lennék rá? – fortyant fel a nő dühösen. Bár nem a Lélekőr diplomatára volt mérges, hanem saját helyzetére, amelyen nem tudott változtatni.
- Mondd meg nekik, hogy: „Egyszer az utolsó csillag is lehullik!”
- Mi? Minek mondjak ilyen sületlenségeket? És különben is? Mi lesz, ha elfognak, megkínoznak… megsütnek?
- Tierga! Mikor legutóbb nálunk jártál akkor sem történt ilyesmi! Mondd meg Csirguznak, hogy a toronyszobából éjfél felé látszó csillagok még mindig gyönyörűen szikráznak!
- Ti ilyen csillagmániások vagytok? – sóhajtott Tierga.
- Menj már, könyörgöm! – nyögött fel Khetty.
Ebben a pillanatban éktelen robaj rázta meg a tájat. A föld, amin álltak remegett a talpuk alatt, mintha kitörni készülő vulkán lenne, az ég hirtelen elsötétült, koromfekete felhők sűrűsödtek a távolban egy pont fölött. A fa törzse mellől láthatták, ahogy fekete-vörös lángcsóva tör a magasba, majd szétterülve olyan gyorsan söpört végig a környéken, hogy lehetetlen volt menekülni előle, jó egy kilométernyi sugarú körben elpusztított mindent maga körül.
Mígnem a fekete tűz lendülete megtört, Khettyékhez már csak szürke hamuval telített levegőt fújt a szél.
- Indulj! – hörögte Khetty a porban prüszkölve.
Nem látta, hogy Tierga mikor és hogyan indult útnak. Négykézlábra állt és hangosan köhögve próbált a porfelhő elől a fa túloldalára húzódni.
Hirtelen szélörvény tépte meg köpenyét, izmos karmok ragadták meg a testét és a magasba emelték.
„Jó lenne, ha a jövőben nem tűnnél el szem elől!” – hallotta Mycorhea feddő hangját.
Khetty nagy sóhajjal ájult el ismét.
***
Másnap reggel szürke hó lepte be a tájat. Khetty a griff szárnyai alatt feküdt. Mikor magához tért a nap éppcsak átcsúszott a horizonton.
„Jó reggelt!”
- Reggelt?! Elkéstem! Úristen! Elkéstem! Dalen! A torony!
„Nyugodj meg! Már úgyis mindegy!”
- Úgyis mindegy?? – pattant fel Khetty, mintha az előző napi szenvedés meg sem történt volna.
A szürke hó látványa azonban elgondolkodtatta.
- A torony! Felrobbant, ugye? – fordult meg, hogy a griff porlepte tollait szemügyre vegye.
„Nem teljesen mondanám azt, hogy felrobbant… mindenesetre elsült!” – bólintott a griff.
- Elkéstem! – sóhajtott nagyot Khetty és szomorúan lehajtotta a fejét.
„Nézzük meg őket!” – állt fel a griff, kinyújtóztatta izmait, majd megrázta tollait, kisebb porvihart előidézve ezzel, majd behajtotta a mellső lábát.
Khetty gyors mozdulattal a griff hátára mászott, ami a magasba emelkedett. A táj innen még siralmasabbnak tűnt, mint a földről.
A hirtelen megolvadt hólébe vastagon ragadta a szürke por, majd ahogy közeledtek a torony felé szerteszét heverő elszenesedett, göcsörtös fatörzsek, fűcsomók, állati tetemek váltották fel a látványt. A torony fehér falakit vastagon lepte be a fekete korom.
- Lia! Bulcsu! Stubb! Camelus!! – üvöltötte Khetty, ahogy leugrott a griff hátáról.
A bejárat előtt néhány lábnyom körvonalazódott az olvadó fekete hóban…
„Valaki csak életben maradt” – gondolta, majd nagy lendülettel a bejárati ajtó felé indult.
- Ez meg mi? – meredt a szürke fémre Khetty döbbenten, majd megkocogtatta az ajtót, amely fémes kongással visszhangzott. Ahogy végignézett a torony magas épületén, akkor látta meg, hogy az összes ablakot is ugyanilyen módon zárták le.
- Hát ez remek! – sóhajtott nagyot.
„Pont, mint a Segar városában– lépett a nő mellé Mycorhea. A város Duparmában, amely a Nagy Háborút is túlélte, mégsem akart senki odaköltözni.
- Remélem, hogy nem! – nyögte Khetty, majd visszamászott a griff hátára: - Vigyél fel!
A griff egyenletesen körözött a torony körül egyre feljebb jutva, mígnem elérték a hajdanvolt kupolát. A fém tartókarmok ugyanúgy álltak, mint korábban, leszámítva, hogy nem volt rajta üveg. Az összetört szilánkok között Lia guggolt egy furcsán villogó plexiasztalka előtt.
A griff néhány pillanatra elég közel került, hogy a karmokon megtámaszkodjon, de ekkor gyengébb áramütés csípett a lábába. Fájdalmasan felvijjogott, mire Lia felnézett a magasba, majd visszafordult az asztalkához, hogy ezután szélesen hadonászva jelezze, leszállhatnak.
„Én ugyan nem!”
- Elég, ha közelebb mész!
Azzal Khetty lecsúszott a tollas hátról, hogy aztán gurulva tompítsa a földet érést.
- Betolakodó! Betolakodó! – hallatszott egy férfihang, miközben a falakon lévő jelek vörösen felizzottak.
- Megsemmisítés elindítva!
- Ne!! – kiáltotta Lia. – Nem betolakodó!
- Vendég?
- Nem! Khetty toronylakó!
- Toronylakó, rendben!
A vészvillogás és az ezt kísérő fülsértő ricsaj abbamaradt.
- Mi a jó fenét csináltok! – üvöltötte Kayrac dühödten, miközben az alsó szintekről csatazaj ütötte meg a fülüket.
- Elég már ezekből a lényekből! – sóhajtotta Lia.
- Védelem visszavonva!
Lia lenézett a kiszakadt padló darabon.
- Jól vagytok?
- Nem tudom, mit csináltál az előbb, de próbálj meg ne ránk szabadítani több ilyen izét! – felelte a legközelebb álló Stubb.
- Khetty itt van! – közölte Lia vidáman.
- Remek! Lejöhetne segíteni, ha már a móka jó részéből kimaradt! – zengte Redjens, majd egy halk nyikkanással a falhoz kent egy denevérszörnyet.
- Mindenki jól van? – hajolt át Khetty is a lyukon.
- Gyengülnek ezek a dögök, de azért elkelne a segítség! – felelte Camelus.
Khetty feltérdelt a lyuk szélén.
- Tierga ideért?
- Igen – bólintott Lia.
- Élőlények beazonosításra várnak! – hallatszott a torony.
- Mi ez? – nézett körbe Khetty.
- Nem tudom. A torony életre kelt. Azóta ránk szabadított már macskákat, denevéreket, mit tudom én miket… és most éppen azt próbáljuk megfejteni, hogy ki kicsoda a toronyban….
- Nagyszerű – húzta el a száját Khetty.
- Mandarin azonosításra vár!
- Mandarin? – kapta fel a fejét Khetty. – Hol?
Kérdésére azonban a torony nem válaszolt, így Lia megismételte a kérdést: - Hol?
Ekkor az asztalka fölött holografikus kivetítőn megjelent a torony. Zöld pontokkal jelölve a toronylakókként azonosított végzeturak, a pontok fölött jelezve a nevük. Sárga pontokkal a vendékeket mutatta a kép, míg a még nem azonosított végzeturakat és élőlényeket piros pontok mutatták. A küzdelemben egyre csökkent a piros pontok száma.
A többiektől elég távol, a pincében szintén egy piros pont pulzált.
- Mandarin azonosításra vár!
Lia tanácstalanul nézett a nőre.
- Ne ölje meg, de ne engedje elszökni! – utasította a fehér hajú lányt, majd lemászott a lyukon.
- Fogoly – válaszolt Lia kissé bizonytalanul, mire a pont fölött megjelent a neve és körülötte egy ketrec holografikus képe.
- És szólj neki, hogy nyissa ki a kaput meg az ablakokat! – húzta vissza magát a lyuk szélén Khetty, majd elindult lefelé a pincébe.

anyukám kérte a maradékot holnapra... de ha gondolod az illatát áthessegetem hozzád

Idézet: Telk - 2009.03.21. 18:25:38

A főzés kúfőből jött, némi éttermi élmény ihletésére Csirkemellet megsütöttem fűszerrel serpenyőben kicsit, aztán beletettem tepsibe, rá gombát és csináltam sajtszószt... kis szalonnadarabokat, oldalra, csak az íze miatt
A látványos gondom a szósszal volt, még csiszolni kell a margarin és a vaj közötti fogalmakat, de fincsi lett

Sziasztok,

Úgy tűnik végeztem a mai napra rendelt tennivalóimmal... többek között főztem is! gondoltam, hogy feljegyzem majd naptárba.... bár vendéget még nem fogadok, mert a látványon még csiszolni kell, de fincsi lett

Örülök, ha tetszett a leírás... muszáj volt valamit, ha már Danka külön szálat indított.. jön a folytatás is, csakhogy izguljatok!