Nem biztos, hogy teljesen ide tartozik, de azt hiszem leginkább az utolsó mondat miatt (mellyel teljesen egyetértek) meg szeretném osztani másokkal a véleményem.
Meglepőnek találom, hogy manapság mennyire erős az ellenségképünk. Gyakorlatilag minden konfliktus során előjön a démonizáció, azaz a másik fél ellentétes véleménye miatt támadásnak érezzük azt amit mond. Aki bennünket támad, az pedig gonosz.
Meglepőnek találom azt is, hogy az emberek mennyire realistának gondolják maguknak egészen addig, amíg nem éri őket veszteség. Ilyenkor megmutatkozik az idealizmus, nem képesek belátni, hogy milyen rendszerben, milyen országban élnek. Pedig azt hiszem, mindenki tudja, hogy itt hogyan mennek a dolgok. Úgy gondolom,
mi magunk is, egyrészről a hallgatásunkkal, másrészről az aktív részvételünk okán a probléma részesei vagyunk. Ha mindenki elítéli a
korrupciót , akkor mégis miért működik annyira - főleg a tanult emberekkel teli nagyvárosokban?
Ma magyarországon az átlagember nem magyar terméket vásárol, mert a külföldi olcsóbb, mégis problémásnak látja a magyar gazdaság helyzetét. Az átlagember szegénynek gondolja magát, minden történelmi és térbeli távlatot figyelmen kívül hagyva. Alig 100 éve még nem járt mindenki télen meleg ruhában, aludt fűtött helyen, kapcsolta fel a villanyt, használt gázt, vagy mikrót ételmelegítéshez, sőt! Még ma is, magyarországon is vannak olyanok, akiknek nincs mit enniük, fagyoskodnak és napról napra élnek. (A KSH szerint legalább 5 szegénység definíció van)
Ma Magyarországon a négy és félmillió magánszemélyből minden harmadik magánszemély (1,43 millió fő) minimálbért vallott be. Nem értem, hogy gondolhatja azt a legtöbb magyar, hogy ezek után ennyi luxuscikkel (természetesen a luxus definíciója viszonylagos) szegények lennénk. Csak a "gazdagok" férhetnek hozzá a következőkhöz: Plazma TV, autó, cigaretta, mikró, rendelt étel? Ezek csak a föld lakosságának kisebbik része szerint NEM luxuscikkek. Mennyire látjuk magunkat és a helyzetünket (társadalmunk helyzetét) reálisan?
Mire is szeretnék kilyukadni?
Szerintem érdemes átgondolni a következőket. A rendszer gyengéinek kihasználása ma elfogadott -sőt, néha dicséretes- dolog. Ha kiderül, ha nagy nyilvánosságot kap, az nem. Ha valaki megkapja azt, amit egy másik ember megkap, természetesnek véli, sőt, tovább megyek, úgy gondolja, hogy őt még a másiknál is több illeti meg.
Platón és Arisztotelész szerint az erkölcsi kiválóság a bölcsesség kedvelő (másképp: filozófus) ember sajátja. Miért várjuk el, hogy a politikusaink, a világunk jobb legyen mint mi vagyunk? Ebben a társadalomban az sikeres, aki minél kevesebb energia befektetésével minél nagyobb eredményt ér el - a cél pedig szentesíti az eszközt. Ilyenkor természetesen ténylegesen szétválik a morál és az etika, az egyén és a társadalom képe jóról és rosszról. Én úgy látom az átlagember addig mer elmenni, míg úgy hiszi, hogy megúszhatja. Felteszem a kérdést: vezetőink miért lennének jobbak? A rendszer miért lenne morálisan jó?
Tisztelettel, abban a reményben, hogy senki sem érzi eszmefuttatásomat támadásnak maradok
Let
Ui: Én úgy látom, hogy egy moralizáló ember ott húzza meg a vonalat, hogy nem akar másnak ártani (ergo egy vállalkozás nem gonosz mert fenn akar maradni). De egyébként belátjuk-e cselekedeteink hatását? Ven-e elég beleérző képességünk, hogy meglássuk, mikor is ártunk a másiknak? És végül: képesek vagyunk-e ezt az egész társadalomra vetíteni?