Hozzászólások - Byzon

Gratulálok jómagam is akkor D4vid! Melyik világon?

Idézet: Anababa - 2009.08.05. 14:44:58

És ez még csak nem is feltétlenül így van. Hosszú távon egy vadász is nyerhet. A visszafogott fejlődés, és a vadászatok fix LE-ének maximalizálása versenyképessé teszi a vadászokat is a pókokkal. Van a bajnokok között akinek alig félmillió a rabolt LE-je, vesztett is normális mennyiséget, abszolút nem pók taktikán van. Tény hogy ilyen csak magasabb szinteken lesz. De hosszú távon most már a vadász behozhatja a legtöbb vagy simán szintben otthagyhatja az összes pókot.

Na vegyük át mégegyszer, mert nem értem teljesen.
1. Bármikor átadhatsz egy karaktert ismerősödnek, ha az nem játszik, vagy legalább azon a világon nincs karaktere, ellenkező esetben multizásról beszélnénk ami sérti a felhasználási feltételeket.
2. Utána annak sincs akadálya, hogy adott esetben visszaadják a karaktert eredeti tulajdonosának.

Bár technikailag "Wesswlényi Miklós" nevű kormánytag sem volt, de azért csak szebb lenne helyette egy "báró Wesselényi Miklós" ugye?

Faktor! Állatot szerintem azért lövünk, mert ha sikerül kifektetni az elején később nem véd és nem sebez... Ha te nem szeretnéd, akkor javaslom olyan varit néz ami sebez és valamilyen tulit minuszol vagy esetleg visszacsatol...

Idézet: Amena - 2009.08.03. 15:16:45

Első kérdés: Megvan hozzá az 5 szavazatod? Mert anélkül nem fog menni...

Nem vagyok egy nagy optimalizátor, de...
Thrax: sebzés fixen 128 és semmi extra...
Kinetikus detonáció: 92-123 sebzés és a másodlagoson felül +10%-ot tol a jószágba. Szerintem jobban megéri...

És magasról tennél a szerverre

(folytatás, nem fért bele egybe)

A testem megváltozott. Lassanként összeasszott, karó szikárrá lett. Mint egy vénemberé. Izmok, inak tűntek, sorvadtak el. A szemfogak megnyúltak, kihegyesedtek. Egy vámpír kecmergett talpra. Tudatában voltam ennek, de a küzdelem a lelkek között még nem dőlt el. Imbolyogva állt a holttest. Karjai céltalanul repdestek mint partra vetett hal farka. Hatalmas energiamező előtt téblábolt, melyet hiába próbáltak lerontani a Sherwood druidái, kitartott, hisz mint élő manakútból úgy áradt belé az erő Danka testéből. Az ifjú mágus hátravetett fejjel, tébolyultan kacagott. Öblös hangján Daramoulát szólítgatva:
- Gyerünk vámpír. Söpörd el a lelkeket! Találj utat a testbe! Győzz, hogy kaput nyiss nekem! Győzz, hogy uralmam eljöhessen! SZÓLÍTALAK!
Valami megpattan… A küzdelem eldől… Egy új hatalom van születőben…
A vámpír teste lassan megtelik lélekkel. Ugyanazon lassú mozgással lép a megfertőződött ereklyék felé. Hogy kiszipolyozza erejüket, s kaput nyisson a mágust megszállva tartó léleknek. Lassan, remegve nyúlnak ki a karmokat növesztett aszott kezek. Lassan fogják fel a ragadozószemek a látványt. Khetty… Elborzadó arccal az energiafal mögül. S még így is látni a vért, az éltető vért, mi bőre alatt kering. Éhség. Mardosó éhség. Ez maradt hát belőle… Az egykori harcosból. Egy barátai vérére szomjazó torzszülött. Vércsepp gördül végig a ráncos arcon az aszott ajkak felé… Könnycsepp?
Támadásom meglepetésként éri „Dankát”. Vállal robbanok bele a mellkasába és sodrom el az ifjú mágust. Döbbenten emeli a karját, de karmos kezem végigszánt az arcán kioltva jobb szeme világát. Sikoltva ugrik hátra:
- Ez nem lehet! Te gyenge vagy! Nem győzhetted le a lordot! Nem lehet…
- Ez a baj veletek felsőbbrendűekkel – köpök ki. – Keveset feltételeztek másról. És mivel nektek nincsenek barátaitok, a máséval sem számoltok. Ők a barátaim. Eljöttek értem. Megmentettek. Együtt képesek voltak megidézni a szellemek erejét. Sámánná lettem. A szertartás sikerült. Te azonban halott vagy!
A történész hátratáncolt, ajkai közül suttogó leheletként törtek elő a szavak:
- Még nincs vége… Még nem győztetek…
Danka épp szemében is kialudt a narancsszín ragyogás és az ifjú mágus világtalan szemmel, ájultan esett karjaimba. Éreztem az elméje mögött tomboló káoszt. És sok minden egyebet is. Éreztem, láttam a Tébolyodottakat, akik benépesítették a környéket. A szellemeket. A varázsló elernyedő ujjaiból kicsúszott az ősi pergamentekercs mit eddig szorongatott. Egyike az Ősi Tekercseknek. Chara-din tekercse…
- Túl dölyfös volt saját tudásában – rázta a fejét Piciklon. – Olyan rúnákat érintett meg olvasás közben, mik elméjére szabadították Erutol hatalmát. Megszállta a thargodan nagyúr…
Kábán bólintottam, de nem igazán jutottak el a szavak az agyamig. Khetty szemét kerestem a tekintetemmel, s nehézkesen szuszogva szólaltam meg:
- Khetty… Az utóbbi időben… Nos… Eltávolodtunk egymástól… Érzem… De még mindig a barátom vagy… Számomra legalábbis… Gyere kérlek… Valamit látnod kell…
A mágusnő óvatosan közelebb lépett. Éreztem, egykori barátságunk megfakult már. Tart tőlem. Na de mit is várhat a magamfajta? Hiszen mégiscsak egy vámpírsámánhoz közelít…
Jobb kezem karmos mutatóujját Danka kivájt szemébe mélyesztettem, miközben balommal apró szem szimbólumot festettem vérrel Khetty homlokára. Nem tudtam mit teszek. A zsigereimben éreztem a dolgomat. Ahogy a szellemek akarják. Hisz mikor Erutol megszállta Dankát… Az ifjú mágus lelkébe égette a jövőt… Az ő jövőjét… Chara-din uralmát… Amint karomon keresztül elindult a gondolatcsere… Én is láttam, ami kibontakozott Khetty szemei előtt…

Egy világ. Egy világ mit felperzselt a tűz, megnyomorított a halál. Egy torony emelkedik ki a sötét, koromszín ám lángoló homok uralta tájból. Egy gyanúsan ismerős torony. Mely nem fehér már. Éjsötét. Mint minden e világon. Többé nem a Nap kapuja…
Befelé szállunk megállíthatatlanul. Kongó lépteink visszhangot vernek a falak között, de semmit sem látunk. Magunkat sem. Csak üresség van. Visszhangzó, fekete semmi. Mígnem a legfelső szintre egy toronyszobába nem ér tekintetünk. Khetty áll ott. Az ki a jövőben lehet, ha behódol Chara-din hatalmának. Vagy küldötteinek. Látszólag nem sokat változott. Éppoly fiatal és gyönyörű mint volt. Vörös haja lebben a szélben, máguspalástja lassan súrlódik a padlón. Előtte megnyomorított rabszolgák térdepelnek, kétségbeesetten csókolva a köpeny szegélyét, szemükben elemi rettegés ül. A mágusnő kinéz az ablakon, ahol karók sorakoznak. Gyanúsan ismerős alakok rángatóznak rajtuk. Ifjú mágusok, kik bíztak benne, barátok, kik eljöttek hívó szavára… Tekintete lassan visszafordul a szoba mélyére. Undorító, valamiféle genny szerű anyaggal telt tömlőkkel a falakhoz kapcsolva Lia függ ott. Testétől megfosztva, mindössze egy elme, melynek nincs más célja, csupán hogy Khetty kénye-kedve szerint uralja a sötét tornyot. A földön erős kalodába csukva apró, tömzsi alak. Szakálla bozontos, arca verejtékben úszik. Khetty felkacag:
- Te vagy az utolsó Stubb! Téged nehéz volt felkutatni! De végre… A te életenergiáddal együtt… Végre megnyithatom a kaput! És hazamehetek. Ahogy Erutol ígérte…

Elkapom a kezemet a mágusnő arcáról, mely most könnyben úszik… Elhaló hangon kérdezi:
- Mit jelent ez a vízió…?
- Azt, hogy neked van egy döntésed – recsegem, noha most felsőbb erők szólnak ajkaimmal. – Neked kell döntened. Ha elfogadod a sötét ajánlatát… Te leszel Chara-din utolsó kapitánya…
Kimerülten rogyok össze magam is StevZ karjaiba. A druida nehézkesen veszi a levegőt ahogy körbepillant:
- Barátaim. Incut és Dankát bízzátok a mi ápolásunkra. Menjetek… És legyünk készenlétben… Ez még csupán csak az első felvonás volt…”

„Nehézkesen szuszogva néztem fel Piciklonra, aki csendes félmosollyal biccentett:
- Haladunk barátom. Koncentrálj! Meríts a benned tobzódó mágikus energiából!
Lehunyt szemmel mormoltam tovább egy mantrát, kikapcsolva az agyamat, hogy csupán a testem, a tudatalattim érzékelje és irányítsa a mágikus energiákat. Éreztem a testemben felbuzgó manát, éreztem amint ereje végigszáguld a testemen, ahogy lángol a bőröm alatt, ahogy mint a tiszta láng csapna ki a szememen bezárt szemhéjaim mögül.
- Használd a képzeleted – suttogta közvetlenül a fülembe a mágusnő lágy hangja: - lásd magad előtt a képet. Lásd amit teremteni akarsz. Láss a lelkeddel!
Semmi nem láttam, csupán a fekete sötétséget melyben távoli fény gyúl talán. Hagytam, hogy egy emlékkép rajzolódjon ki derengésében, az út egy szakasza, amit táborunkban százszor és százszor megjártam már. Lassan öltött alakot, de már jól láttam a Tharrnak szentelt csarnokot. A hadak urának dicsőségét hordozó építményt. És verejtékező homlokkal koncentráltam, hogy a kép megváltozzon. Apró tornyot láttam a tetejére, szimbólumát a kapu boltíve fölé. Oszlopainak szebb, aprólékosabb faragásait. Mikor már szinte láttam magam előtt a megváltozott, díszesebbé lett építményt szabadon engedtem mágikus erőimet, mindent, ami a testemet felépítő izmokban, inakban és csontokban tombolt. Üresnek éreztem magamat, mint egy üres csigaház, melynek lakója elpusztult, puha testét elhordta az idő s a férgek, s árván, megtört emlékként hever a parton, várva egy lábra, mely reátapos, s elűzi a feledés örök homályába, kitörölve létezésének emlékét is az idő színes szövetéből. Szédelegve kapaszkodtam meg Piciklon vállába, aki elismerően biccentett:
- Átadtam neked tudásom egy szikráját, s te elsajátítottad az anyagmágia titkait. Nézd meg amit alkottál!
Kiszáradt a szám, nem tudtam válaszolni, csupán félrenézni a csarnok felé, mit Tharrnak szenteltünk. Amit elképzeltem, az valósággá lett. Kézzelfoghatóvá, sziklává, faragott kővé vált a mana által. Kis torony, szimbólum, faragványok… Ott volt minden. Megelégedetten bólintottam, majd a házam felé vettem az utamat, hogy kissé megpihenjek.

Nem léphettem be kicsiny házikóm ajtaján, mikor tülkölés hallatszott a híd felöl. Az őrszem barát érkezését jelzi. Remegő vállal álltam meg, s pillantottam a kapu felé. Talkih érkezett gyors vágtában sebes lábú wantuján. Lendületesen ugrott ki a nyeregből, s tisztelettel bólintott:
- Átadtam a pengét a Napkapu mágusainak, akik sztázismező mögé rejtették. Diabolo figyelmeztetett: valami sötét él a Démonölőben, de ő nem elég képzett az azonosításához…
- Már meg sem lepődöm – sóhajtottam fáradtan. – Más?
- Khetty úrnő elhagyta a tornyot… - mormolta Talkih. – Nem tudják mikor tér vissza. Danka beszélni kíván majd veled az Ősi Tekercsekkel kapcsolatban. Legalábbis ez volt az utolsó üzenet tőle, mert ő sincs a toronyban…
- Az ősök átkaira! – morogtam. – Ez egyre szebb lesz! Kayrac?
- Ő is elhagyta a tornyot… Diabolo szerint nem bízik a győzelemben a vámpír ellen…
- Csodás… Pihenj le Talkih, én is azt teszem, majd holnap tiszta fejjel döntünk, mi történjen…
A lovag bólintott és elsomfordált az esővízzel teli dézsák felé, hogy lemossa magáról az út porát, magam csak lerúgtam a bakancsaimat s kosszal, izzadtsággal nem törődve dobtam magamat az ágyra. Hamarosan lecsukódtak elnehezült szempilláim…

…Sötét világ. Köd. Fák. Fenyvesek szaga. Szélben járó alkony csillámlik sötéten tobozzal telt ágak között. Farkas sikolt a holdra. Fekete hold. Fénye nem jár táncot a mezőn. Madár lebben. Test nélküli. Csak szárnysuhogás. Sárga szemek ragyogása. Madárszemek a túlvilágról. Pestises levegő. Szétesik, elporlik. Élve. Égő sebként fájva. Száraz rózsákból fonott kapu. Villámfény van benne, mennydörgés nélkül. Múlt. Jövő. Élet. Halál. Vér. Gyász. Öröm. Kézfogó. Halotti tor. Gurgulázó kacaj az éjben. Látó vakság. Élő álom. Beteljesülő végzet. Titok a hangja. Ígér érthetetlen. Mindent ígér a semmiben. S nem ad semmit, de az lesz a minden. Derengő alakok. Kísértetek. Áttetszőek. Sorsok és végzetek. Kislány. A torka nevet. Átvágták fültől fülig. Öregasszony. Hátában kard. Szájában tekergőző kígyó. Férfi. Nyakán kötél. Szeme sír. Vérkönnyeket. Kiért hullanak? Nem tudom. Nő. Terhes. Sikolt. Karóba húzták. Életek. Kik élték? Mikor? Kivel? Nem fontos. Megszakadtak. Értem jöttek. Semmit adnak és mindent kérnek. Semmit kapnak és mindent adnak. Körforgás. Kihűlő élet. Közelgő halál. S újabb élet. Kárhozat…

…Izzadtságban úszva riadok fel a sötét szobában, s ülök fel az ágyon. Nincs fény. Mint az évszázados kripták mélyén. Éjsötét. Nem akarom a sötétet. Nem akarok egyedül maradni démonaimmal. Kikászálódom és kibotorkálok az ajtón. Csípős, hideg az éjszaka. Északi szél süvít végig a kihalt táboron, mint jégszilánkokat borzongatja meg az izzadtságot mely a bőrömre tapad. Fázom. Élek. Még élek. A parázzsá aszott máglya, az egykori tábortűz felé botladozom. Csupán tűnő árny ez is, mint annyi minden e világban. Még izzik, de melege a múlté, mintha óriás fújta volna el lobogó lángjait, pedig csak mi táplálta, éltette, az fogyott el alóla… Egy alak ül a tábortűz maradványai mellett. Leske. Közelebb lépek, mellé ülök. Szótlanul fogad. Az éjszaka kripta csendjébe merülünk mindketten. Pipámban testvére kél a parázsrakásnak. Füstjébe burkolózva hallgatunk csendesen. Végül rekedt hangom töri meg az éj csendjét:
- Nem tudsz aludni Leske?
- Gondolkozom Incu. És félek.
- Félsz? – kijelentés ez inkább, mint kérdés. De megérti.
- Félek. Miattad. Tőled.
- A véremtől – biccentek.
- Nem – csóválja a fejét. – A lelkedtől.
- A lelkemtől? – vonom fel a szemöldököm.
- Igen. Vezér vagy köztünk. Ne tagadd. Hallgatunk rád. Mégsem vagy itt. Ha meg éppen igen… Ránk telepszel Incu. Hány háborút indítottunk miattad? És verekedtünk végig helyetted? Hányszor kellett végighallgatnunk mit kéne jobban csinálnunk, többet gyakorolnunk?
- De hát – néztem rá döbbenten, - kiképzőnek szerződtem!
- Már nem vagyunk gyerekek Incu. De úgy bánsz velünk. Veszélyt hordozol ránk. És semmit sem adsz…
Elkomorodva néztem ölemben összekulcsolt kezeimre, és rekedten kérdeztem:
- Mind így látjátok?
- Ez az én véleményem – rázta a fejét Leske. – De nem érzed, hogy mostanság a győzelmek után megkeseredett a bor a szánkban? Hamissá vált a dal a torkunkban?
Biccentettem, de nem szóltam. Döntöttem. Sok barátom élt e tábor falai között. Nem hagyhattam őket magukra. De nem is tehettem ki őket veszélynek. El kell mennem. De hová?
Leske eltűnt mellőlem, míg gondolkodtam, talán aludni tért. Én nem tudtam rászánni magamat, hogy a zavaros álmok közé süllyedjek újra. Csak ahogy rágondoltam, már kirázott a hideg. Ösztönösen nyúltam egy ott felejtett pokrócért és beleburkolózva közelebb húzódtam a parázshoz.
- Mióta látod az igazálmokat? – kérdezte egy csendes, kellemes, bársonyos hang. Nem kellett felnéznem, tudtam, hogy Piciklon áll mellettem.
- Kölyökkorom óta – meredtem a parázs izzásába. – A családom tagjai mágusok voltak. Remélték megértik Lord Daramoula átkának természetét. Remélték sikerül úrrá lenniük felette. Én gyáva voltam Úrnő… Nem mertem ezt az utat bejárni. Féltem… Nem az álmoktól, amiket láttam… Hanem hogy mélyükön jelentés lakozik. És az sokkalta borzasztóbb, mint maguk a képek…
- Így inkább a kardforgatók útjára léptél – biccentett a nő.
- Igaz. És ahogy a csatamezők vére, halálhörgése elkezdte kiüresíteni a lelkemet, mikor már nem maradt bennem könnycsepp, mit a halott bajtársakért elhullathattam volna…
- …elmaradoztak az álmok – fejezte be a mágusnő.
- Elhalványultak – javítottam ki merengve. – Nem kísértettek olyan gyakran. De nem tűntek el. Kopóként lihegnek a nyomomban. És nem eresztenek.
- Sohasem fognak – rázta a fejét szomorkásan Piciklon. – Ha szólítanak, nem tehetsz ellene.
- Szólítanak?
- Igen. A szellemek. Ők hívnak a maguk útjára. Menned kell barátom.
- A szellemek?
- A sámánok útja. A szellemek elkárhozott mágiája. Ahol az idő, a halál s a vér köt menyegzőt a pusztító természettel.
- Semmit nem értek…
- Majd fogsz. Megtanítanak rá a szellemek. Én csak az alapokat magyarázhatom el. Döntöttél. Itt hagyod a tábort ugye?
Bólintottam.
- Akkor gyere velem. És azt – bökött a hordajelvényem felé, - azt hagyd itt. A sámán nem a harcos útját járja…
Iszonyodva pillantottam rá, de arca sztoikus és nyugodt maradt. Nem tréfált. Kérges, fegyvertörte kezem remegve nyúlt a vérvörös jelvényért, s óvatos mozdulattal akasztotta le ingemről. Mintha a szívemet vettem volna le. Óvatosan helyeztem el eddigi székemen, majd könnyes szemekkel, gyors léptekkel iramodtam a holmimért…

Alkonyfény még a rácsatolt felszerelés ellenére is könnyedén lépkedett, mellette Korbácsos loholt, vállán átvetett fegyverével. Az én szívemben a hideg süvített végig, ahogy arra gondoltam el kell hagynom a tábort, mely az otthonommá lett… De meg kellett tennem. Így nem lehetett ott élni, Leske kimondta, mit más nem mert. Komoran néztem magam elé, majd felpillantottam a várakozó Piciklonra:
- Merre menjünk?
- Te mond meg! – válaszolta nyugodtan.
- Hogy én? – rökönyödtem meg.
- Te bizony. Illetve csak menj. A szellemek már érzik, hogy őket keresed. Majd ők igazítják lépteidet célod felé.
- Mesélj róluk… - néztem könyörögve a mágusnőre, aki esdeklő tekintetem láttán bólintott.
- A szellemek mágiája – sóhajtott. – Sötét és ősi tradíció. Valaha, ki tudja hány évezrede már, nagyhatalmú démonok érkeztek valamilyen módon Ghallára. Hogy miként és miért? Elhordta már a tudás e homokdombját az idő vihara… Mindenesetre haldokoltak ebben a világban. Nem tudtak életet nyerni esszenciájából. Végül, utolsó reményként egyesültek az állatok szellemeivel. Illetve pontosabb, ha természeti szellemeket mondok. Nem volt egyszerű lépés, de sikeresnek volt mondható. Végül. A természet békés szellemei és a sötét démonok egyesülésével egy torz, ám nagyhatalmú létforma jött létre minden esetben. Öten vannak, de csak négyen járják a világot. Galais, aki széldémonként a Varjúval lett eggyé. Szentségtelen utódai Leah Halálmadarai, s ő maga is a holtak urának szolgál. Nandhakis a jégdémon, ki Krákennel egyesült, létrehozva az aljas vércápák vérvonalát. A vizek jelentik éltüket, így Sheran előtt hódolt meg. Thargan a szikladémon, a kővé változtató. Féreggel olvadt össze, utódai az ongóliantok és a gigaférgek mik a mélysivatagok homokja alatt tenyésznek. Pusztító, harcos lény, aki nem hódolt be Tharrnak, mint gondolhatnánk. Önállóan járja útját. Vigibel, a nősténydémon az utolsó. Ő Farkas lelkébe olvadt, szinte visszasüllyedve az állati létbe. Személyiségei nem keveredtek, váltakozóan uralkodnak. Ha Farkas az erősebb, Sherant szolgálja, ha Vigibel, akkor Leahot. Az utolsó közülük Negarh, az Alvó. Ő a Magma ősszellemével egyesült, de beleőrült. Pusztító hatalma irtózatos, így testvérei örök álmot bocsájtottak reá és bebörtönözték őt. A sámánok tulajdonképpen az ő követőik. Egészen különleges, ősi tradíció. Nem tudni a szellemek miért pártfogolják a sámánokat, s miért választják ki őket, de a hatalom amit nyernek tőlük nagyon is kézzel fogható. A sámánok remek gyógyítók, és szolgál nekik valamelyest a természet. De ennél sokkal többek is. Ősi tradíciójuk ismeri a vérmágia, az idézés s valamelyest a nekromancia, sőt az időmágia rejtelmeit is. Jósok és vajákosok ők. Nem olyasfélék mint Gill. Ők nem befolyásolhatják jósálmaikat. De értelmezhetik azokat. Hatalmukat a szellemi energia adja…
- A szellemi energia?
- Igen. Holt lelkek. A kárpiton túlról. Az árnybirodalomból. Kiszipolyozzák, megsemmisítik őket s az azokat összetartó erőkből építik fel varázslataikat. Eltelít majd téged is a szellemek energiája. Beavatásod után. Látni fogod a Tébolyodottakat. A halottakat, kik nem tudják, hogy meghaltak. Vagy tudják, de nem képesek szembenézni vele. Kiket ide köt valami. S elpusztítod, felzabálod a lelkeket. Hatalmat nyersz belőlük.
- Az ősökre! – hörögtem.
- Ne lázadj harcos. Nem érdemes. Az út választ téged, s nem te azt. Így kell lennie. Azt hiszem megérkezünk, ugye? – mutatott a közeledő fák, az erdő irányába.
- Sherwood – suttogtam.
- A druidák hona – biccentett Piciklon. – Ők segítenek majd az utadon. Hamarosan itt lesz mindenki akinek meg kell jelennie…
- Mihez? – néztem reá.
- A változások szertartásához. Amin a halandó átlényegül, s a halhatatlan eltávozik…
- Rébuszokban beszélsz…
- Közel sem… Átlényegülés. Sámánná a galetki. Halandóvá a vámpír…
Bólintottam. Megértettem. Szótlanul folytattuk az utunkat, míg el nem értük az első őrszemeket. A vörös csuklyás, lombzöld ruhás alakok felemelkedtek, s szó nélkül fogtak közre bennünket. Nem kérdeztek semmit. S amint feltárult előttünk a sherwoodi erőd tölgykapuja… Odabent fél körben állva erdőjárók és druidák álltak. Fejükön csuklya. Arcukon nyugalom. Már vártak reánk. StevZ tiszteletet parancsoló alakja középen. Hangja mint a föld fekete méhének morajlása:
- Évszázadok óta nem taposta ez erdő talaját sámán lába… De tudásunk ép, hatalmunk erős. Segítjük útján az ifjúsámánt a szellemek világában. Vártunk reá.
Derékból meghajoltam köszönetképpen, s egyenként végignéztem Sherwood lakóin. Egyenes derékkal, keményen állták a tekintetem csuklyáik rejtekében. Igen. Itt talán otthonra lelek… Magas, kékes bőrű, vörös hajú nő lépett előre, s szótlanul intett nekem. Apró, sátorszerű kunyhóhoz kísért, bár nem szólt, mintha akaratát a suhogó lombok súgták volna körülöttünk:
- Pihenj le…

Este, sötét este volt, mire pihentető, álomtalan alvásomból ébredtem. Kintről beszélgetés zaja hallatszott csendesen. Lerúgtam magamról az irhát, mivel betakaróztam, majd a sátorkunyhó félhomályából kiléptem az éjszakába. Alakok álltak mindenhol egy laza kört formálva. Hozzám legközelebb esően Fantaghiro egyenes alakja, ezüstös vértezetén csillant meg az éjszakai fáklyák viszfénye. A lovaghölgy aggódónak, de szilárdnak tűnt. Mellette Danka olvasástól görnyedt alakja, csuklya borul az arcára, vékony alakját elfedi csuhája, kezében tekercseket tartva. Az ősi istenek titkai… Örökkön kíváncsi, szertelen történészként az ifjú mágus egy pillanatra le nem tenné őket… Mögöttük Éjszárny szálas alakja. Hóhaja a vállára hull, dagadó izmain feszül a nehéz vértezet. Mellette Atreus. Lovagi sisakja, páncélinge mögé talán még a fáklyafény sem hatolhat be. Talkih lovag kardjára támaszkodva figyeli az eseményeket, haját kontyba fogta, a mellén csillanó horda- és klánjelvény fájdalmas ürességet ébreszt bennem. Tierga… A diplomata arca sztoikus nyugalmat áraszt, de azt hiszem odabenn, a lelkében nagyon is vad viharok dúlnak… Tekintve, hogy horda és klánjelvényét ő is lecserélte… Fantasylia megszeppenve nézett körbe a nagyhatalmú harcosok és varázslók soraiba zárkózva, de ökölbe szorított keze mutatta, a törékeny kis mágusnő ki fog tartani, bármi történjék is. Khetty zárta a sort az újonnan érkezettek közül. A mágusnő egészen megváltozott. Valamiféle ősi vadság honolt vonásaiban, ahogy élvezte, hogy hosszú, vörös haját cibálja a szél, a hatalom ígérete szunnyadt az aurájában. Valahogy megváltozni látszott… Körülöttük álltak Sherwood druidái, StevZ vezetésével, Piciklon hosszú lépteivel középre sétált, és a kicsiny fából eszkábált, oltárszerű emelvényre mutatott. Azon pihentek a Ragyogó Kesztyűk és a Démonölő, mellettük egy kupa friss vér, füvek egy réztálkában, és némi nyers hús.
- Menj az emelvényre Incu. A szertartás a kezdetét veszi…
Bólintottam és a faalkotmányhoz sétáltam. Lábaim alatt nagyokat reccsent a faszerkezet. Ahogy az emelvény tetejére értem egész testemmel próbáltam magamba fogadni az erdőt. Az illatát, a hangját, a látványát a tapintását. Mindenét. Az új otthonomat. Megtámaszkodtam az emelvény szélében és a barátaimra néztem várakozóan. Piciklon lassan az emelvény elé sétált, karjait az ég felé lökte, de mielőtt megszólalhatott volna, Danka lépett elő, s éles hangon kiáltotta:
- Azrawarhh!
A fiatal mágus hangja nem is emlékeztetett most sajátjára. Mély volt és öblös, mintha a hegyek gyomra morajlana. Szemei narancsszín gömbökként izzottak fel. A kesztyűkön és a palloson lilás fény parázslott fel, mely mint villámcsapás mart mellkasomba s lökött hanyatt… Pár pillanatig bután meredtem a füstölgő sebszélre melyen át beleláttam megégett testembe, s tompán hallottam a történész őrült vihogását:
- Ébredj Daramoula! Ébredj s nyisd meg nékem az átjárót! ÉBREDJ!
Tudatom még néhány pillanatig küzdött hiábavalóan az életért, aztán pörögve hullt alá a semmibe…. Lelkem utolsó sikolyával dobbant utoljára szívem is… Elért hát engem is a halál… Leah csontmarka… Halál… Pislogott utoljára a tudatom… Sötétség…. Hideg…

Valami hatalmas erő vesz körbe. Sötét van. Nem látok semmit, csak az erőt érzem, mi reám nehezedik. Nem tehetek semmit. Nem harcolhatok a hatalmával.
- Végül elbuktál hát kicsi harcos – hallom a rekedten nevető hangot. – Ahogy megjósoltam. Nem is tartott nagyon soká.
- Daramoula? – hörögtem.
- Ki lenne más – kacagott vizenyősen a vámpír. – A tested immár az enyéééém…
Igaza volt. Ilyen mérhetetlen hatalommal nem lehet dacolni. Különben is fáradt vagyok. És kimerült. Pihennem kell. Nem harcolni. Láttam, hogy közeleg. Tudtam, hogy elemészti a lelkemet. És utána nem lesz semmi. Nem baj…
- Harcolj! – dörrent egy hang a semmiből.
- Ki merészeli átlépni a túlvilág kárpitjának mezsgyéjét? – hördült fel Daramoula.
- Én – válaszolta egy szilárd hang. – Emirana Sivaris! Kit újabban Piciklonként ismernek e földeken! A hős ágyékából fakadó sarj! Én dacolok a hatalmaddal Lord Daramoula, smaragdvámpírok nagyura!
- Miért tennéd mágus? – hördült fel döbbenten a vámpírlord.
- Egy barátért – válaszolta a lassan fényesen ragyogó testet öltő Piciklon. Körülötte árnyalakok ébredtek, s lassan váltak kivehetővé vonásaik. – Ahogy ők is! Nem győzhetsz Daramoula!
A vámpír aszott, feketés ajka széles mosolyra húzódott:
- Mindnyájatok ellen, talán valóban nem… Megmenthetitek a lelkét… De elpusztul a teste… Örökre…
Ahogy Piciklon szemébe néztem. A kék szemekben csendes fájdalom honolt. A vámpír igazat beszélt. De így kellett lennie. Egy nevenincs harcos pusztulása… Ez nem mérhető ahhoz, hogy elszabadul-e Lord Daramoula…

Vagy itt a fórumon a Felhasználási feltételek megsértése rovatban, vagy pm jelezd itt a fórumon Miklósnak/Baratynak.

Többet ad, ha megtartod.
(Én csak tippelem, hogy ezért, nem én alkottam a szakikat, de ez tűnik logikusnak )

ui. Az kicsit furibb, hogy hordát váltottam rubin -> smaragd, és most 15-ös smaragd gyűlölettel flangászok

Mert nincs értelme. Nem növeli a többi szaki költségét, tök felesleges elfelejteni.

Kezdj el ráfeküdni a tanulásra (4. szinttől tudsz) és meg fog jelenni majd a spektrális manipuláció. Ezen szakértelem minden szintje +1%-ot ad a vadászaton szerzett LE-hez (tudatturbózni lehet).
Másrészt egy magas csapdaállítással gyakran foghatsz be lényt (8% eséllyel). Kicsit magasabbra víve a tanulást (26 asszem) megkapod a lélekenergia sajtolás szakit. Ezzel idomítás helyett halálra kínzod a lényt és minden szakértelemszint után +20% LE jár érte az alaphoz képest (maximuma 60, szintén turbózható).
Áttételesen a vadászati idő csökkentése és a csp növekedése miatt ide sorolnám az elementáris fúziót is. Maximumán (57) 3 és fél perc a vadászat és +10 csp/nap.
Illetve ha lesz akadémiátok, akkor a transzplantáció és az ultraspecializáció segítségével rengeteg LE-t lehet még megspórolni.
Emellé említeném még a kronokompenzáció szakit, amivel gyakrabban lehet sajtolni, turbózni, térkapuzni, nem viszi a csp-t/őskövet, na meg harcolni ami dettó lehet +LE.
Utolsóként a legfontosabb (szintén magas akadémiával): visszafogott fejlődés. Ez maximumán megfelezi a vadászatért kapott Tp-, vagyis arányosan megerősödsz a szinteden.
Lehet válogatni, szakértelmek előre

1. Nem adtad meg melyik világ. Gyémánt szövetséggel Dunát lehet rekeszteni, nem képzeled, hogy pont ezt fogják az emberek elkezdeni keresgélni...
2. Semmitmondó a szöveg. Gyertek... Minek? Célok? Elvárások? Távlati tervek? Valami?
3. Ha olyan nagyon jó a szövi, ne toboroz! Csinálj harci klánt, ott minél kevesebb embered van annál jobb és élvezd!
4. Mielőtt újra írsz valamit fórumra, kérlek, gondold előtte végig.

Idézet: Ákos lord - 2009.07.28. 13:36:09

Marha érdekes... Nekem normális kérdésekkel meglett elsőre minden világon... De csak mert küldi a hulladékot nem fogják beengedni...

Uccsó verzió: TÖ minuszt adó tárgyat (pl átkozott froglok lánc) akasztok magamra, de szerintem a legjobb Morti volt, erős a tippem, hogy ő nyert.

Idézet: D4vid - 2009.07.24. 19:33:45

Kedves D4vid!

Én magam játszom v4-en smaragdként. V1-en bő 50-es szintem, valamint nálam jóval magasabb szintű barátaim valamint az angol bétán kiemelkedő helyezést elért jóismerősök szavai alapján is, ha valaki meg is akarja nyerni ezt a szervert akkor vagy 75%-ban építőkre lesz szüksége a klánban. Hogy neked nem fekszik ez egy dolog, de attól még a Principes egy nagyon is normális szövetség és egy építő karakter (ami pl én is vagyok) elég sok játékélményt feláldoz a szövetségi társai érdekében.
Engem az egyik legkedvesebb játékos hívott el. Én neki bármikor, bármiben. Neki fontos a nyerés, és én ezért bármit meg is fogok tenni. Úgy gondolom nem elítélendő az az áldozatos munka, amit a szövetségünkért teszünk.
Köszi

Hang: Holly Dolly

Na ha már múltkor hoztam hasonlót, hát ez se kis poén.

Jelezném a csákó már nincs nálunk...
Most volt egy hosszas tisztogatás... Már talán nem maradt elmebajos tag... Csak én...