"Nehéz út várt rám a Lélekőrök Szövetségének kikötővárosáig. Ez a híres gyémánt klán egészen egyedülálló módon tengerpartra építette lakóhelyét, sőt egyes híresztelések szerint újra felfedezték az ősök rég elfeledett tudományát és puszta fadarabokból ácsolt valamiken meglovagolják a hullámokat és lapos végű rudakkal hajtják előre magukat... Senki nem tudta ebből mi az igazság, de meglehetős hírnevet, tiszteletet és némi idegenkedést vívott ki a Lélekőröknek. Lassan feltűnt előttem a messzi távolban a félsziget és a város épületeinek sziluettje. Égbe törő torony, nyilván a mágusok fészke és mellette hatalmas oszlop, melynek a tetején valamiféle szobor áll, ilyen messziről kivehetetlen még, mit is ábrázol. A félszigetet mindössze egy vékony földnyelv kapcsolta össze a szárazfölddel, az elhalt kagylók, moszat és hínármaradványok arról tanúskodtak, ha jön a dagály a félsziget szigetté válik. Lassan sétáltam a magas védőfalak felé, kezemet jól láthatóan eltartottam a kardom markolatától. Csizmám alatt kagylóhéjak roppantak bántóan, arcomba sós tengeri levegő csapott. Mély sóhajom az ég felé szállt. Kedveltem Tiergát, felnéztem rá brilliáns elméje okán, de mindig elnehezült a szívem ha találkozásra gondoltam közöttünk, a nő fanyar és erős stílusa hamar leizzasztott. A kapu tárva nyitva, de nem csodálkoztam, egy ilyen hatalmas szövetségnek már nem nagyon kellett ostromlóktól tartani. Reméltem őrszem azért van, mert mire én egyébként egy ekkora városban megtalálom Tiergát...
Fellélegeztem, amint megpillantottam az őrszemet. Egy enyhén zöldesbe hajló bőrű, szőke hajú nő támaszkodott unottan a kapunak, válla felett egy koponya lebegett. Kezében vékony pengéjű, de veszedelmes kinézetű, nyilvánvalóan varázserejű tőr... Közelebb léptem, a mágusnő unottan mért végig:
- Harcos! Kihez?
- Tessék? - kérdeztem vissza döbbenten.
- Kihez jössz? Kivel akarsz megverekedni?
- Megverekedni éppen senkivel... Tierga nevű lélekőrt keresek...
- Áh! Még egy diplomata - sóhajtott még unottabban. - Menj végig ezen a széles utcán, az levisz a tengerpartra, ott gyakorol éppen az állatával.
- Köszönöm.
Az említett út az epikus emlékmű mellett vitt el, így közelről már megszemlélhettem a szobrot, amely egy az ég felé nyújtozó, tökéletesen kidolgozott tüskés ktoraidot ábrázolt. Több kisebb oszlop volt körülötte, jól láthatóan ezek alját is el ellepte néha a tenger vize. A másik oldalon a palota fenséges épülete uralta a látképet innen, de kilátszott mögüle az akadémia monumentális csarnoka. Kissé elveszetten kóboroltam az utcán, az időnként feltűnő gyémántjelvényesek meglepetten pislantottak vörös klánjelvényemre, de aztán szó nélkül siettek a dolgukra. Nagy nehezen megtaláltam a tengerpartot végre, ahol Tierga állt és barátságosan biztatta repülésre hűséges Csibecsőrét. Lassan a nőhöz sétáltam, magamban felkészülve a következő szópárbajra. Tierga híres volt arról, hogy mélységesen hű a hordájához, ezt kevésbé finoman a gyémánthorda felsőbbrendűségébe vetett sziklaszilárd gőgnek tituláltam volna... Mély sóhajjal értem mellé és fejet hajtottam:
- Üdvözöllek Lélekőrök diplomatája.
- Az ősök hoztak harcos - biccentett mosolyogva. - Minek köszönhetem ritka látogatásaid egyikét?
- Emlékszel a nyakláncra? A pókszimbólummal?
- Persze. De mint láthatod, immár egy sokkalta értékesebb lóg a nyakamban...
- Igen. Nagyon szép... - mormoltam gépiesen.
- A nyakam? - mosolygott a nő.
- Nem a nyaklánc...
- Szóval nem tetszik a nyakam? - húzódott fel Tierga szemöldöke.
- Nem... Illetve igen... De most nem erről van szó...
- Tipikus harcos - legyintett lemondóan a diplomata. - Hiába figyelek, egy épkézláb mondatot sem bír összerakni.
- Na jó - morogtam. Ez már megint szórakozik velem és beleköt minden szavamba! De próbáltam nyugodt maradni: - Nagyon szép a nyakad is, meg az új láncod is, de én éppenséggel a régiről kérdeznélek...
- Miért? Vásárolni szeretnél?
- Mit? - kérdeztem döbbenten.
- Hát mivel egyes hordák nem igazán kifinomultak a tárgyalásokban, gondolom üzletet szeretnél rá kötni...
Na jó! Lehet, hogy így könnyebben szabadulok...
- Jó! Mennyi?
- Na! Mondom én... Hol marad a kifinomultság? - sóhajtott.
- Ehh... Most alkudozni akarsz?
- Éppen megtehetjük, de nem lenne sok értelme, lévén a nyaklánc már nincs a birtokomban?
- De akkor miért akartad eladni? - kérdeztem döbbenten.
- Én? Nem te akartad megvenni? - csodálkozott.
- Na jó! Felejtsük el, hogy itt jártam!
Visszafelé indultam az utcán. Kell, hogy legyen máshol is válasz a kérdéseimre, mert én ezt tovább nem bírom. A diplomata modora enyhén szólva is csípős, mint mindig. Tierga hangja állított meg:
- Várj Incu! Semmi humorérzéked, mindig komolyan veszel - mondta teljesen más hanghordozással, jóval melegebb hangon mint eddig, melyből eltűnt a gúnyos él is. Megfordultam és fáradtan, kissé rezignáltan válaszoltam:
- Én nem diplomata vagyok Tierga. Nincs érzékem a szócsatákhoz. Veled szemben amúgy sincs esélyem ilyesmire. Én csak egy várnagy vagyok.
- Egy micsoda?
- Amolyan hadvezér. Betyárcsapatoknál ez a rang nem illeti meg, így maradt a várnagy.
- Gratulálok - vigyorgott. - És most mond már el miért jöttél?
- A nyaklánc érdekelne...
- Miért?
- Nemrég erre bukkantunk - válaszoltam a nő felé hajítva a követ, melyet kecses mozdulattal kapott el. Megszemlélte a kőbe ágyazódott lenyomatot, melybe tökéletesen illet volna egykori nyakéke. Meglepetten pillantott rám:
- Ez mit jelent?
- Ennek próbálok utánajárni... De jelentős lehet... Egyrészt a hatás miatt, melyet a vámpírlélekre gyakorolt, másrészt azért, mert ezt a követ egy monolit mellett találtuk...
- Chara-din monolitja? - kapott levegő után a gyémánt diplomata.
- Igen, az.
- Tehát az ősi isten közelebb van mint gondoltuk... Ez baj... Miben segíthetek?
- Kérlek mondj el mindent arról a nyakékről.
- Hmm... Sokat nem mondhatok... Mint tudod mi már rendelkezünk térkapuval, mely számotokra csupán még a legendák közé tartozó építmény. Nos nem sokkal a felállítása után magam is kipróbáltam az eszközt és átléptem egy más világra...
- Hová?
- Fogalmam sincs... Sötét, majdnem feketébe hajló homokkal felszórt sivatagos vidék, ahol a távolban is csak megégett, kicsavarodott fák csonkjai törték meg az egyhangú, szürke ég által határolt horizontot. Nem igazán erre számítottam előtte... Elindultam körülnézni, felderíteni a környéket. A sivatag egyhangúsága nem változott néhány óra alatt sem, amíg egy kis szürke kövekből tákolt oltárféleséget nem találtam. Előtte egy lila csuhás férfi teste hevert, felette meg valami megelevenedett borzadály ácsorgott és a halott férfi belső szerveiből lakmározott. Sokat nem haboztam. Leöltem azt a pók és oroszlán keverékére emlékeztető valamit, majd a férfihoz fordultam, de már nem volt benne élet... Kezében görcsösen szorított egy apró növényi sarjat, valószínűleg éppen elültetni készült, amikor az a dög megtámadta. Több kis palánta is virágzott ott, szerintem az a furcsa, kopottas oltár sugárzott életenergiát a kis hajtásoknak, életet víve ebbe a sötét sivatagba... Úgy éreztem, megérdemel a halott férfi elszántsága amivel kincsként védelmezte a növényi sarjat annyit, hogy magam ültettem el a növénykét. Amikor visszafordultam a munkám végeztével a holttest felé, hogy eltemessem, akkor már nem volt ott... Egyszerűen eltűnt... De ott maradt a helyén ez a nyakék... Valami azt súgta a halott ajándéka ez nekem utolsó szolgálatomért cserébe, így eltettem.
- Azt mondtad, már nincs meg a nyakék...
- Igen... Különös história... Mikor megtaláltam ezt amit most hordok, akkor lecseréltem a pókos amulettet, ennek nagyobb volt a hatalma. Ám néha néha a régi amulettet akasztottam a nyakamba. Egy alkalommal egy ismeretlen, csuklyába burkolózó végzetúrral csaptam össze. Hosszú küzdelem volt, minden tudásomra szükségem volt, hogy legyőzzem szótlan és komor ellenfelemet. Végül összeesett és hihetetlenül bőséges zsákmányt szívtam ki elméjéből... Az amulett hirtelen jéghideg lett a nyakamban. Nem tudom megmondani hogyan, de éreztem, hogy a férfihez kívánkozik... Levettem és az ájult harcos mellére tettem. Fel akartam lebbenteni a csuklyáját, hogy megnézzem nemes ellenfelemet, de olyan mély borzongás fogott el, testem minden porcikája annyira sugározta az iszonyatot, hogy végül remegő kezem nem engedelmeskedett kíváncsiságomnak... Később kérdeztem a társaimat is, de egyikük sem találkozott vagy akár csak hallott erről az alakról...
- Nagyon köszönöm Tierga, hogy elmondtad... Nem volt valami jellegzetesség azon a holttesten az oltárnál? Bármi amin elindulhatnék?
- Jó kérdés... Először is elf volt... A korát meg nem tudnám mondani... Arcra jellegtelen, a hosszú barna haj is elég átlagos... Viszont volt egy tetoválás a jobb arcfelén... Két kéz mely kelyhet tart, a kezeket pedig tövises ágak fonják be, de nem sebzik meg...
- Érdekes... Remélem talál Danka erre valamilyen utalást...
- Óh és még valami! Egy elég jellegtelen, fából faragott virágszimbólum lógott a nyakában...
Elvigyorodtam és fellélegeztem.
- Akkor már tudom hová forduljak. Nagyon hálás vagyok neked Tierga!
- Remélem ha jutsz valamire velem is megosztod! Valahol én is részese vagyok ennek az egésznek...
- Természetesen!
Rövid búcsú után magam mögött hagytam a Lélekőrök Szövetségének csodálatos városát és hazafelé indultam, hogy onnan Sherwoodnak forduljak majd. Sokáig néztem az út menti fák között játszó macskapárduc kölyköket, feléjük suttogtam gondolataimat:
- StevZ! Benned és tudásodban áll minden bizodalmam!"

"Hazaérve amint átkeltem a korhadt hídon az őrszem azonnal elém perdült és kissé szemrehányóan köszöntött:
- Ideje volt! - morogta felém Saje. - Vendégeid vannak, nem illik várakoztatni őket!
- Vendégek? Kik?
- Honnan tudjam? Reggel jöttek, én őrségben vagyok, nem értem rá velük foglalkozni - füstölgött tovább az őrszem. - Menj a palotába, ott megtalálod őket.
- A hová menjek? - kérdeztem vissza döbbenten.
- A palotába! Tudod amíg egyesek kóborolnak a világban, mások dolgoznak is! De azért örülünk, hogy lesznek díszvendégek az aréna avatáson.
- A micsodán?
- Na jó, hagy te nekem békét! Van elég dolgom! Nem azért kapok részesedést a zsákmányból, hogy veled bájcsevegjek! Bent majd mindent megtudsz.
Csendes döbbenettel léptem át a táborunk kapuját és azonnal megértettem, hogy nem viccelődött velem Saje. A gyakorlótér mellett a földbe hatalmas kör alakú lyukat ástak, melynek falait lépcsőzetesre alakították ki, amely nyilván ülőhelyként szolgál, az egyik oldalon magas díszpáholyok voltak berendezve, melyeket láthatólag szépen kidíszítettek selymekkel és faragott bútorokkal az eddig felhalmozott zsákmányból. Maga a tér, amit körülöleltek a lépcsős ülőhelyek, homokkal volt felszórva, és a falai mentén több helyen is ácsolt fegyverállványok helyezkedtek el.
Emögött egy nem túl nagy, de igen tetszetős kis épület állt fehér kövekből. Két szintes, inkább csak nagyobb házikó, amolyan nemesi udvarház féle, de erősen megkülönböztette környezetétől, hogy függönyök borították az ablakokat és vasalt pántos, faragott ajtaja volt. Az épület előtt külön őrszem vigyázta a bent lévők nyugalmát. Hát a "palota" mindenképpen fellengzős név ennek, de tény, hogy egész szép lett. Arra irányítottam a lépteimet. A kapuban az őr, Dobermanus, megállított:
- Üdv újra itthon várnagy! Megkérdezem, hogy vendégeink kívánják-e Önt fogadni?
- Tekintve, hogy állítólag a vendégeink engem keresnek, úgy hiszem erre nincs szükség! - morogtam és belöktem a palota kapuját. Bent széles tárgyalóterem fogadott az alsó szinten, nyilván az emeleten kerültek kialakításra a hálószobák, amelyet egy erős asztal uralt. A falakon pajzsok és néhány felállított viseltes páncél, kitűzve rájuk a rubin horda jelvénye. A szemben lévő falnál díszzászló. Vörös alapon egy ágaskodó fekete burástya. Az asztal körül öten foglaltak helyet. Hozzám közelebb Talkih és Picur ült, mellettük szertartásos komorságába visszavonulva Kyron, vele szemben Fantaghiro foglalt helyet, míg az asztalfőn StevZ ült. Rég látott barátaim felszerelésük alapján még hatalmasabb harcosok és mágusok lettek, tetteik híre eljutott még ebbe az ősök feledte helyre épült táborba is... Vidám szívvel biccentettem nekik:
- Jó titeket újra látni!
- Mi is örülünk a találkozásnak - bólintott barátságosan StevZ. Kyron rövid meghajlással üdvözölt, míg Fanta örömmel pattant fel és barátságosan megölelt. Magam is asztalhoz ültem. StevZ ragadta meg a beszélgetés fonalát:
- Susog a szél, az erdő állatai rólad suttognak...
- Nem igazán értem...
- Azt suttogják, hozzám készültél...
- A természet nem hazudott StevZ.
- Sohasem teszi. Mit kívánsz?
- Tudásodra lenne szükségem, de előbb... Fanta! Kyron! Minek köszönhetem megtisztelő látogatásotok?
- Majd ha végeztetek - csóválta a fejét Kyron és Fantaghiro is egyetértően bólintott.
- Nos ez esetben tanácsra volna szükségem StevZ. Egy, valószínűleg Sheranhoz közel álló rendet keresek. Lila csuha és egy különös tetoválás a jobb arcfélen. Kelyhet tartó kezek, melyeket benőnek tüskés indák, ám meg nem sebeznek... Azt hiszem kötődhet Sheranhoz ez az egész... Tudsz minderről valamit?
- Nem igazán - csóválta a fejét a mágus. - Az biztos, hogy egyértelműen természetszimbólum, bár lila csuhát semmilyen Sherant imádó szekta nem hordott emlékeim szerint... Bizonyosan Sheran híveiről van szó?
- Nos Tierga találkozott eggyel, egy idegen létsíkon ahová a térkapu vetette... Valami furcsa oltárnál, mely mellett egy növényt akart elültetni mikor elérte a végzete. Tierga azt mondja, az oltár képes volt annyi erőt sugározni a köré ültetett hajtásoknak, hogy megeredjenek abban a fekete homokú sivatagban is... A férfi fából faragott virágszimbólumot hordott a nyakában...
- Igen ez utóbbi Sheran isteni jelképe és azt hiszem akkor tudom hol járt Tierga... A Sötét Földön... S egy életsziklára bukkant...
- A démonok létsíkján egy életsziklára?
- Tudom, nehéz elképzelni arról a sötét, halott világról, hogy valaha épp oly virágzó volt mint egykoron Ghalla, de így van... Az életsziklák Sheran természetes oltárai voltak, melyek a természetanya érintése által lettek szentté... Amikor Chara-din elfoglalta azt a létsíkot és végleg uralma alá hajtotta, elpusztítva és eltorzítva lakóit, az életsziklák, melyek a világ életenergiájának kivetülései voltak, lassacskán elvesztették a hatalmukat, de Sheran érintése örökké nyomot hagy bennük. Az úrnő druidái, kik legközelebb állnak a természethez, illetve Fairlight papjai, akik a legcsekélyebb mágikus energiát is felfedezik, még képesek lehetnek elérni a kőoltárok lelkét. S a természet még mindig folytatja kilátástalan harcát, hogy újra életet vigyen Chara-din fekete pusztaságába...
- S a tetovált képű pap?
- Erre sajnos nem tudok válaszolni.
- Ám lehet, hogy én igen - szólalt meg csendesen Kyron. - Rendem tagjai nemrég felfedeztek egy romvárost. Feljegyzéseink alapján arra következtetünk, hogy ezek Fehérbérc romjai...
- A tűzvihar túlélőinek egykori városa? - kérdeztem döbbenten.
- Így van. Ezért jöttem el, hogy beszámoljak róla neked! Hisz ne feledd, a legendák szerint onnan nyílott egy állandó kapu a Sötét Földre, ahol ugye elvileg az egyik ereklyéd pihen... Viszont most a történetet hallva eszembe jut, hogy egy házromon én láttam ott ezt a jelképet... Meg nem tudnám mondani mi volt egykor az épület, de a jelkép, ha meg is kopott, azért még jól kivehető... S még valami. Találtunk ott egy monolitot is, amilyet Kayrac mutatott...
- Még egy monolit? Az ősökre! Chara-din közelebb lehet, mint hinnénk...
- Valóban - bólintott nyugtalanul Fantaghiro. - Ez az amiről én akarok beszámolni éppenséggel.
- Úgy látom felgyorsultak az események - sóhajtottam.
- Nagyon úgy néz ki. Nemrégiben egy háborús győzelmünk kapcsán a legyőzött klán vezére alkut ajánlott. Elmondta, egy ősrégi barlangot találtak, melynek mélyén hatalmas mágikus ereklyéket rejtettek el az ősök. Mivel ők maguk nem képesek felhasználni, mágusaik véleménye szerint a tárgyak puszta ereje hamuvá égetné őket, így felajánlja őket, megmutatja a barlang helyét, ha eltekintünk a zsákmányolástól. Jó üzletnek tűnt, így hamarosan aláereszkedtünk a barlangjáratokba... Nos nem akarom részletezni, mert még ma is kiver a víz, ha rágondolok, de csapdák, mágikus akadályok, és néhány torz és elvadult szörny állta közben utunkat. Kevésen múlt, hogy ott nem vesztünk. Már lefelé tartva megértettük, a klánvezér ravasz módon akart minket elveszejteni. Megtalálták ugyan a barlangot, de megismerték halálos csapdáit is, ezért nem ereszkedtek alá. Természetesen utána tisztük szerint megfizettünk nekik, ma már az a klán nem létezik... Mi megtaláltuk az utolsó barlangcsarnokot. S ott egy oltárt, melyet Chara-dinnak szenteltek, vagy legalábbis a káoszszimbólumot vésték reá... Az oltáron friss vér volt. És találtunk egy táblát, különös, régi írással... Először a Napkapuba kívántam vinni, hátha Danka közelebbit tud róla mondani, de senki nem nyitotta meg a kaput, noha bizonyos, hogy a torony nem vált lakatlanná... De valami komoly baj lehet... Így végül idehoztam...
- Akkor azonnal indulok! Ha a mágusok bajban vannak, mellettük a helyem! - pattantam fel.
- Csillapodj! - nézett rám Kyron feddően. - A mágusok hatalma mellett mit sem számít a te kevéske erőd, ha csak szabadjára nem engeded magadban a vámpírt. Akkor meg semmi értelme... Viszont ha kis kerülővel mész a Napkapu felé, akkor megnézheted a romvárost, hátha bukkansz ott valamire, ami segítségükre lehet.
- Igazad van - sóhajtottam, aztán Fantaghiro felé fordultam: - Én valóban semmi vagyok a napkapu mágusai mellett, te viszont nagyszerű harcos... Arra kérnélek...
- Veled tartok - bólintott a nő.
- Picur! Gratulálok az új épületekhez, de kérlek nézd el nekem...
- Ne is folytasd - mosolygott a klánvezérem. - Menj csak utadra! Mi mindig visszavárunk, várnagy!
- Tudod úgy illik, hogy azt a birkózó gödröt, amit arénának kineveztünk, tornával avassuk fel - mormogtam, miközben felcsatoltam a kardomat. - Nos kérlek várjatok vele egy hetet. Mert fogadom, ha vissza tudok térni, akkor azon a tornán Khetty, Diabolo és Lia lesznek a díszvendégek, vagy magam is ott veszek mellettük!
Picur bólintott én pedig Kyron hevenyészett térképét nézegetve úgy számoltam, holnapra elérjük Fehérbérc romvárosát..."

"Az út tovább tartott, mint vártuk, magamban csendesen szitkozódtam a késedelem miatt, de nem volt mit tenni. Fantaghiro is nyugtalan volt, láttam rajta. Hisz mindkettőnk barátairól van szó. Egymással sem sokat beszéltünk, mindketten a feladatunkra koncentráltunk. Minél előbb el akartuk érni Fehérbérc romjait, s talán találni ott valamit, ami segítségünkre, s barátaink segítségére lehet... Ám hosszú időre a sziklák védelmébe kellett menekülnünk egy vortexvihar elől. Itt kellett napokat vesztegelnünk, miközben éreztük, tudtuk, barátaink bajban vannak s oldalukon lenne a helyünk...
Amint a vihar elvonult folytathattuk utunkat, míg végre, követve Kyron térképét, feltűnt a távolban az egykor virágzó város épületeinek kiégett csontvázai megjelenítette furcsa sziluett. Megilletődött tisztelettel léptünk be őseink híres városának határain és csodálkozó tisztelettel adóztunk az áldozatok emlékének és az építészek nagyságának. Hányan és hányan dolgozhattak itt lelkesen, míg kifaragták a mára összeomlott katedrálisok, paloták, arénák köveit, hogy újra élhető világot teremtsenek maguknak a tűzvihar után, mint ahogy mi is tesszük a saját kataklizmánk nyomait eltüntetendő... Csendesen próbáltunk rájönni, mely rom valaha mi célt szolgálhatott, hogy festhetett teljes pompájában? Itt egy hatalmas központi hajó két mellékszárnnyal, vajon katedrális lehetett? S mely istennek szentelték fel? Amott egy szobor, melyből már csak két vascsizmás láb látszik... Vajon kinek az emlékét őrizte? Egy nagy harcosét? Egy hős lovagét? Vagy egy rettegett rablóvezérét? Nevét és történetét a talapzatába vésett betűkkel együtt megrágta és kiköpte a kegyetlen idő... Káprázatunkból én ocsúdtam előbb, kelletlenül mordultam Fantaghiro felé:
- Gyere! Keressünk valamit, ami segítségünkre lehet. Talán tényleg maradt valami eme ősi romok között...
A nő bólintott és mi egyre beljebb hatoltunk átnézve a romokat, de ősrégi, rozsdaette fegyvereken kívül még csak segítőre hasonlító tárgyat sem találtunk... Ugyanakkor megülte a lelkünket egy különös, ódon miazma, a múltunk, tiszteletre méltó őseink közelségének semmihez sem hasonlító élménye. Szinte éreztük jelenlétüket... Aztán Fantaghiro felkapta a fejét. Meglepetten pillantottam rá:
- Mi az?
- Nem tudom... Valami furcsa érzés... Mintha hívna valami... Minden sejtemben érzem...
- Merre?
- Arra.. - mutatott bizonytalanul észak felé. - Valahol arra...
Biccentettem és északnak irányítottam lépteimet. Fanta a nyomomban volt, majd lassan, mintha transzban lenne, meg is előzött. Messze előttünk egy barlang szája ásított sötéten, én pedig aggódva fogtam meg társnőm vállát, hogy visszatartsam attól, hogy vakon rohanjon a végzetébe. Ahogy megfordult, elállt a lélegzetem is. A szemei... A szemei vékony, függőleges pupillájú, sárgászöld színű gyíkszemekké lettek, körülöttük aranysárga pikkelyek ütköztek ki...
- Mi a...
- Nyugodj meg Incu! Közel járunk!
- De... De mihez...?
- Nézz oda! - mutatott a barlangfal mellé.
Azonnal megértettem miről beszél. Egy hatalmas lapos kő hevert a barlang szája mellett, rajta, az idővel is dacolva, ismerős véset: kelyhet tartó kezek, melyeket nem sebeznek a tüskés indák... Szaporán verő szívvel követtem megváltozott barátomat, akiből most írtózatos hatalom sugárzott. Szinte késztetésem volt a lába elé hullva meggyónni bűneimet... Az aurája... Sohasem láttam ilyen gyönyörű, tiszta aurát... Mélyen elgondolkodva és szorongva léptem át a barlang küszöbét.
Azonnal elállt a lélegzetem... A kívülről sötét barlang odabent tiszta, hófehér fényben fürdött, mely szinte a falat alkotó kőfalból sugárzott. Hatalmas termet világított meg ez a ragyogás, amelynek hátuljában egy kapu állt. Finoman faragott kövekből álló félkörív, melynek felszíne mintha aranyszínben fodrozódott volna. De valahogy nem ez ragadta meg elsőre a figyelmemet, hanem az a lény, amely a fél barlangot betöltötte... Óriási test, mintha színaranyból verték volna a pikkelyeket, melyek fedték, két szárny, mely most ugyan a hátára simult, ám mégis valahogy a régi tekercsekben olvasott, hajónak nevezett építmények vitorlái jutottak eszembe... És a szemek... Ezeket a szemeket alig néhány szívdobbanásnyi ideje társnőm arcán láttam... Önkéntelenül, ám remegve kaptam kőkardom után, amikor a hatalmas hüllő megnyugtató, lágy hangja dörrent a fejemben:
- Ne aggódj harcos! Semmilyen veszély nem fenyeget a barlangomban!
- Ki?... Ki vagy te?
- A nevem Aurgar. Az e világot járó aranysárkányok utolsója vagyok.
- Aurgar? Aranysárkányok?
- Igen. Mi Raia leghatalmasabb követői vagyunk, a fény és a jóság megtestesülései. Évezredekkel ezelőtt elhagytuk e világot, ám a világégés után egy csapat kalandozóból álló szövetség elért s hívott minket. Ők rólunk nevezték el magukat, Aranysárkányok... Én visszatértem, hogy lelki mentoruk és tanítójuk legyek. A közös tudat kipusztult az Ellenségnek nevezett lényekkel szembeni harcban, s én elmagányosodva itt maradtam, mert dolgom van még e világon.
- Mit műveltél a társammal?
- Semmit – válaszolt, s én esküdni mertem volna, hogy mosolyog. - Az ő szövetségének lelkesedése, becsülete és tiszta jelleme megérintett engem, s én figyelemmel kísérem sorsukat, idővel talán majd tanítani is fogom őket.
- Fanta... - néztem lehunyt szemmel, transzban álló társamra.
- Ne zavard. Álmodik.
- Álmodik?
- Igaz álmot. Látja mindazt amit keres, s mindazt ami elmúlt ám egyszer újra jelenné formálhatja az örök leviathán, az idő...
- Rejtélyekben beszélsz...
- Neked nem is kell értened. Viszont valamiért felkerestél engem. Kérdések és félelmek kavarognak benned, barátok, bajtársak iránti aggodalom... Kérlek. Bízz. Bízz mint őseid. S mond el, mi bánt?
- Egy jel... Itt a barlangod előtt... A kelyhet emelő kezek... S valami... Valami veszély, mely barátaimra les...
- Értem. Beszélj a vendégemmel.
- Kivel?
- Velem – csendült egy kedves, ám határozott hang a sárkány mögül, s egy végzetúrnő lépett elő.
Humanoid alkatú volt, középkorú, érett szépség. Kicsit talán alacsony volt, gesztenyebarna hajában elől egy őszes, ezüstös tincs derengett. Haja nem volt túl hosszúra engedve, de azt is virágokból font tiarával rögzítette. Szürkészöld szeme beszédes volt. Arról mesélt, hogy a nő már sokkal többet látott s tapasztalt, mint amit teste mutat. Ősi, tiszta bölcsességről mesélt. Kecses lábait prémes, magasszárú csizmába bújtatta, vállairól bíborszegésű világosszürke mágusköpeny hullott alá, mellén a smaragd horda jelvénye. Nem volt igazi, feltűnő szépség, de igen kellemesnek volt mondható a megjelenése. A klánjelvénye viszont teljesen ismeretlen volt előttem... Tisztelettel biccentettem felé:
- Incubus, várnagy az IQ Betyárok közül.
- Én nem vonzódom a címekhez harcos. Nevezz Niennának. Mit kívánsz Sheran úrnő jelképéről tudni?
- Mindent hölgyem! Mindent!
- Legyen hát. Valaha az ősidőkben egy Chara-dint imádó szekta, máig ismeretlen körülmények között úgy döntött, elhagyja urát és a természet istennőjének szolgálatába lép. A káosz isten árulásáról, cserben hagyott, feláldozott rendtársakról suttognak ezzel kapcsolatban, de biztosat nem tudok... Sheran elfogadta a bűnbánókat, ám hosszú vezeklésre kötelezte őket, a természet, az élet helyreállításáért folytatott áldozatos munkát kért bocsánatáért. A papok vállalták mindezt. Ezen druidaközösség jelképe volt a kéz, tövisek és a kehely, melyet jobb arcfelükre tetováltak. A legenda úgy tartja, egy vámpír volt a szekta vezetője, aki évszázadok fájdalmas küzdelmével győzte le önmagát, és úgynevezett megtért vámpírrá vált, akit nem kötnek többé a vérszomj, s a sötétség órái... A közösség hatalmas feladatot vállalt, a Sötét Földre próbálták az életet visszacsempészni. Az életsziklák erejét felhasználva növényeket ültettek, melyek virágzásnak is indultak...
- Hol találom meg ezt a közösséget?
- Ma már sehol – válaszolta szomorúan Nienna. - Évszázadokkal ezelőtt kipusztultak... Bár a legenda szerint a vezető még él s a mai napig tanítványokat toboroz, mert nem adta fel örök harcát. Úgy mondják, ha győzni fog, akkor Sheran véglegesen leoldja átkát s maga mellé veszi, örök békében élhet majd az Úrnő erdeiben...
- Mit tudsz erről a vámpírról?
- Nagyon keveset... Még a nevét sem... Állítólag nemes úr volt, aki először Chara-dinnak adta el a lelkét, de megtért a Földanya szolgálatára. Állítólag családja címere a pók volt, s ő maga azt mondta, eleddig mérges pók volt, a pusztító, mostantól az élet részét képező vadász csupán...
- Egy pók, azt mondod? - gondolkodtam el. - Nem hordott ez a vámpír egy ezt ábrázoló amulettet a nyakában?
- Honnan tudod? - kérdezte meglepetten a mágusnő.
- Úgy néz ki a legenda igaz. Találkoztunk egy ilyen tetoválást viselő férfival... Pontosabban már csak a holttestével... Neki ilyen medálja volt...
- S miért jöttél a romvárosba harcos? - érdeklődött Aurgar.
- Nos, barátaim, a Napkapu mágusai hatalmas bajban vannak...Legalábbis úgy hisszük... Reméltük, az ősök hagyatékában e város kiégett falai között találunk valamit, amivel segítségükre lehetünk...
- Ne aggódjatok! Ismerem azt a tornyot. Ősibb, mint e város falai... S amire épült, az... Nos ez az ismeret még sok lenne nektek... Idővel... Ha eljő az ideje... Most valóban kemény küzdelem folyik a toronyban, ám mire odaértek, véget fog érni... Viszont vigyetek valamit, ami később jó szolgálatot tehet. Vegyétek.
Mindkettőnk kezében ebben a pillanatban egy egy apró, aranyfényű pikkely jelent meg. Meglepetten néztem Aurgarra:
- S ez, hogyan segíthet?
- Ez testem, a megtestesült fény része, s hatalmam szikrájának hordozója. Nagy szolgálatot tesz majd nekik. Mycorhea érteni fogja, s elmondja majd a mágusoknak. Mond meg Khettynek: "Nem kerülhetik el, hogy a múlt tükrében fodrot vessen a felszín, s ki belenyúl túlvilági veszedelmet szabadítson el, ám akkor használja majd fel hatalmamat, hatalmas fegyvert kap akkor kezébe!" Add át, ahogy mondtam!
Értem Aurgar és hálásan köszönöm.
- S az én pikkelyem? - kérdezte Fantaghiro.
- Tartsd magadnál lányom, később nagy szükséged lehet rá. Jövőd még ködbe vész, de harcosként, egyenes derékkal, s becsülettel állsz majd az élet erődjének vártáján.
- S most lépj közelebb hozzám Incubus – mormolta Nienna, - és nyújtsd a kezedet.
Megtettem, mire két keskeny, fehér bőrű kezét az én fegyverforgatástól kérges tenyeremre fonta, s csendesen mormolni kezdett. Zöldes fény éledt ujjai közül, s olyan érzésem volt, mintha valami bemászna a bőröm alá, mégsem volt kellemetlen. Inkább amolyan langyos melegség kúszott fel a karomban. Amint elvette kezeit, csuklómon tetoválásszerű ábrát vettem észre, virágzó indák keretezte csukott szem. Nienna csendesen szólt:
- Leah hatalma él testedben, Sheran mégis áldásában részesített. Mostantól a természet ereje valamelyest segíteni fog harcaidban.
- Nem tudom eléggé megköszönni magisztressza – bólintottam.
- Nincs is rá szükség. Nem az én adományom, hanem Sherané. Most menj, induljatok, hiszen mindkettőtök fejében zakatol a gondolat, hogy elkéstek bajtársaitoktól. Pedig nincs miért aggódnotok. De megértem, hogy indulni akartok.
Meghajoltunk és kifelé indultunk, miközben az aranysárkány és a druidanő elhelyezkedtek egy sakktábla mellett. Láttam Fantaghiron is a türelmetlenséget. Irány a Napkapu. Az istenek adják, hogy ne késsünk el!"

"Gyors vágtában haladtunk, hiszen nem lehet már messze a torony, bár erről az oldalról még sohasem közelítettük meg, a romváros felől. Még csak néhány óra és odaérünk. Csak néhány óra... Mindenesetre a táj ugyanolyan halott volt, mint amilyennek a szívemet éreztem. Por, a tájat nehéz ködként megülő csendes homokszél, néhány fa mely kétségbeesetten dacol a természettel a túlélésért... Más, hasonlóan kétségbeesett küzdelmet juttatott eszembe, mely nem a sivatagos természetben, hanem egy sivár lélekben zajlott, egy becstelenné vált katona, egy kiüresedett fosztogató, egy erkölcseit vesztett rabló lelkében. Egy zsoldoséban, aki sohasem akart olyan felelősséget, mit az istenek s egy sötét lélek rakott a vállaira, aki már régen ereje végére ért, s csupán azért küzdhetett tovább, mert barátokat szerzett, kik nem engedték elveszni őt. Fantaghiro csendes volt a barlangban tett látogatás óta, de újra megszokott meleg tekintete pásztázta a kihalt tájat. Nem tudom mit mutatott neki Aurgar, de mélyen elgondolkodónak tűnt...
Megrezzentek és szétszaladtak előttünk a sivatag csúszómászói ahogy egy szikla mögül csuklyát viselő végzetúr lépett elénk. Fejét lehajtotta, így az arcát nem láthattuk, csak sötét csuháját, kezében azonban kihívóan tartott egy varázstőrt, s csillogó vértje is harckészültségről árulkodott. Nagyon tapasztaltnak tűnt, nem sok esélyt adtam volna magamnak... Fantaghiro előrelépett harcra készen, ám az alak megcsóválta a fejét és rám mutatott. Fáradt sóhajjal kászálódtam ki a nyeregből... Még egy erős ember, aki rajtam akar gyakorolni... Fejcsóválva léptem közelebb, ám valahogy rossz érzésem támadt... Nagyon rossz... Iszákomba nyúltam és az aranypikkelyt Fantaghiro felé nyújtottam:
- Vidd el a Napkapuba, ha valami balul ütne ki...
- Hogy érted ezt? - kérdezte meglepetten társnőm.
- Nem igazán tudom elmagyarázni... Kérlek... Vedd el!
A nő megrázta a fejét, elém lépve, hogy felvegye a harcot, ám én vállára helyeztem a kezem. Ez az én küzdelmem, a csuhás engem akar s ő nem vállalhatja fel ezt helyettem. Láttam a szemében az aggodalmat, de azt is, hogy megértette, s lassan, bizonytalanul bólintott, én pedig a csuhás elé léptem. Valahogy ismerős volt ez az alak... De honnan? Mindegy. Előreszegeztem a kardomat és mintegy láthatatlan jelre egymásnak estünk. Én csatakiáltással ugrottam felé, ő pedig felém intett... Valamiféle tűzgolyó csapódott felém a kezéből, ez a tűz azonban jéghideg volt... Megdermedtek az izmaim nem voltak képesek engedelmeskedni az akaratomnak... Vacogó fogakkal rogytam térdre, nehézkesen zihálva... Az alak fölém tornyosult, s ahogy felpillantottam, megláttam az arcát...
...Aszott koponya nézett reám üres szemgödrökkel, itt-ott száraz bőr zizegett az ódon csontokon, koponyájához némi haj tapadt még, mely tovább nőtt a sírban s azon túl is... Láttam már zombit eleget, de ezt... Ezt felismertem!
- Te? - hördültem fel.
- Velem jössz - recsegte, csonttenyerébe fogva a fejemet. A világ egyetlen nyúlós fekete masszává változott körülöttem...

...Egy udvaron tértem magamhoz, a hullamágus felettem állt s sötét tüzű szemével pillantott le reám. Kínlódva megszólaltam:
- Te?! Te ölted meg azt a felcserlányt! Emlékszem rád!
- Ha már ilyen szépen összejöttünk - recsegte a lich, - had mutatkozzam be: Axonise Flass. Mestermágus. Amiről beszélsz, annak nincs már jelentősége. Csupán egy üzlet volt.
- És most mit akarsz tőlem?
- Hozzátok! - dörrent mögém s két oszladozó kar nehezült a vállamra, s kettő a lábamat ragadta meg. Két vortexzombi, ismertem fel a dögbűzű lényeket miközben utána cipeltek az épületbe amely előtt eddig álltunk. A varázslattól még homályos volt a látásom, így nem igazán érzékeltem hová tartunk, de valami sötét és nyirkos hely volt az biztos. Erős láncok kerültek a csuklómra és a bokámra melyek a falhoz szorítottak. A nekromanta elzavarta a zombikat és elém lépett. Lassan tisztuló látásom előtt egy kicsiny cella rajzolódott ki, hideg, nedves, penészes falakkal, egy hosszú asztalon pedig érfogók, csipeszek, nehéz csonttörő kalapács, parázstartó, benne hegyes vasrudak tüzesednek... Egy kínzókamra... Nagyot nyeltem, ahogy az elkövetkezőekre gondoltam, de megpróbáltam határozottan szólni:
- Mit akarsz tőlem?
- Tőled? - kuncogott vizenyős hangon Flass. - Nem vagy egy kicsit rátarti? Tőled? Miért érdekelnél engem kicsi féreg? Nem... Az érdekel, ami benned tenyészik...
- Te... Te tudsz a vámpírlélekről?
- Óh igen... Tudok róla... Hogyne tudnék... Leah árulója, a vámpírlord. És terveim vannak vele...
- Ő soha nem fog e világra szabadulni! SOHA!
- Ő egy ezredéves lélek, hatalma ésszel alig felfogható. Csak nem hiszed, hogy képes lehetsz győzni ellene? Már elbuktál volna, ha Kayrac meg nem óv! De ez sem fogja visszatartani... Csak lelassítja... De ennyi nekem pont elég is. A te testedbe fog visszatérni... Ez tesz érdekessé számomra...
- Mit akarsz velem tenni? - kérdeztem riadtan.
- Veled? Mindig csak veled? Veled nem sokat... Tulajdonképpen nem is lesz ennek sok hatása rád nézve, abban a rövid időben még, míg ezt a porhüvelyt szánalmas lelked uralja... Majd azonban, ha visszatér Lord Daramoula, reá annál több hatással lesz, biztosíthatlak. S nekem kiterjed a hatalmam, ha rabszolgáim között tudhatom a visszatérő káoszisten egyik kapitányát.
- Te tudsz Chara-din visszatéréséről is?
- Igen. Ezt senki nem akadályozhatja meg. De hasznot húzhat belőle – vigyorog Flass.
- Te... Te vagy az! Te vagy a Rejtőzködő! Chara-din kapitánya!
- Talán igen... Talán csupán egy nagyravágyó nekromanta. De ez téged ne érdekeljen kicsi harcos. Véges az időm, kezdjünk neki.
Azt hiszem sokkot kaphattam akkor, mert csak gyéren emlékszem vissza, mi történt... Azt tudom, hogy Axonisse közelített felém egy vörösen izzó végű kampóval, amit a mellembe vágott... Lassan húzta végig remegő mellkasomon, vérpatakok indultak meg lefelé az izzadtságcseppek között... Éreztem, hogy valami formát vág a mellemre, de bőröm annyira iszamós volt a vértől, hogy nem láttam, mi is lesz az... Úgy tűnt nem zavarja éles sikolyom, mint aki ehhez van szokva... Fájdalmasan remegett a testem és irtózatos fájdalomhullámok törtek reám, felfordult a gyomrom, s közben szinte éreztem, hogy valami hideg folyadék áramlik be a sebeken keresztül az ereimbe... Az ájulás határán álltam s biztosan tudom, a nekromanta mester hatalma nem engedett el a könnyű öntudatlanságba... Nem tudom megmondani mikorra végzett, mindenesetre egyszer csak hátralépett, megszemlélve a művét és elégedetten bólintott:
- Tökéletes. Mint minden, amit készítek. Ezt megtartom belőled – mutatott kezében egy lenyúzott bőrdarabot. - Ezen keresztül a hatalmamban vagy harcos. Rész belőled. Jól egyezd meg! Küzdj a vámpírátokkal, küzdj mint még soha. Ne feledd, el fogsz bukni. De szerezz nekem időt! Minél többet. S mostantól a szolgám vagy, ha parancsolok valamit, bármit, megteszed, mert nem tehetsz mást! Ne feledd, egy részed nálam van. Persze, amíg élsz, aligha lesz szükségem rád. S most takarodj innen!
Intésére elpattannak a bilincsek, s miközben a kőpadló felé zuhanok újra körülvesz a fekete, nyúlós miazma...

A porban térek magamhoz Fantaghiro karjai között. Mellkasomat immár lemost a vértől és valamiféle borogatást tett a fejemre is. Rekedten és gyengén kérdezem:
- Nem... Nem mentél a Napkapuhoz?
- Nem. Nem hagyhattalak itt amikor az a fickó elragadott magával.
- A pikkely! El kell vinnünk oda! - tápászkodnék fel, de társnőm visszanyom a földre szelíd erőszakkal:
- Ehhez még gyenge vagy. Pihenj. Aurgar megmondta, nem fogunk elkésni! Higyj neki!
- Ha e mondod – adom meg magam, majd szakadt ingemet félrehúzva megszemlélem a nekromanta "munkáját". Egy tökéletes, lefelé forduló pentagramma, csúcsai között szimbólumok, közepében valami ismeretlen hieroglifájú írás...
- Ez micsoda? - kérdezi Fanta.
- Valami azt súgja, jobb nekünk, ha nem tudjuk..."

"Kimerülten dőltem neki a falnak, elegem volt a macskalényekből, denevérszörnyekből és egyebekből amik eddig a toronyban ránk szabadultak... Szerencsére kezdtek kifogyni, legalábbis percek óta nem tűnt fel újabb. Fáradtan dőltem le a fal aljába, mellettem Elviz mosolyogva nyújtott felém egy teli kulacsot, hálásan kortyoltam bele, hideg vízre számítva, de a fanyar bornak kétségtelenül jobban örültem. Fantaghiro velem szemben a pengéjét tisztogatta, Tierga lassan sétált el az előcsarnokban a többiek után akik az alagsorba tartottak, csak most tűnt fel milyen érdekesen lép a diplomata, szinte csak a lábujjaira nehezedik a testsúlya... Futó lábak? Hmm... Mindenki másképp alakította a testét vonom meg a vállam. Mivel az elejtett félszavakból úgy vettem ki, bármi is van odalent, azt Lia csapdába ejtette a toronnyal, így nem igazán éreztem szükségét, hogy velük tartsak. Nehézkesen talpra kecmeregtem, és mivel jobb elfoglaltság nem jutott eszembe az utolsóként lefelé óvakodó Redjenshez fordultam:
- Használhatnám a könyvtárat?
- Hát, ha maradt belőle valami... - rántotta meg a vállát a csontvarázsló.
Biccentettem és felfelé indultam a harmadik szintre, a könyvtárszobába. Hamarosan meg is találtam. Mint ahol egy kisebb tornádó söpört végig, mindenfelé hevertek a papírok, megszaggatott könyvek... Nehéz sóhajjal kezdtem őket összeszedetni a padlóról és kihüvelyezni, vajh mi melyik polcra való? Legtöbbjük históriás avagy mágikus tanokkal foglalkozó irat volt, nagyobb részükből egy hangot nem értettem, igaz nem is nagyon vágytam erre a tudásra. Nekem kölyökkoromtól azt tanították: "ha nem tudsz a karod erejéből győzni, inkább vágd el a saját torkodat, s ne légy népünk kárára!" Sohasem foglalkoztam hát igazán a mágikus tanokkal. Lassan végzek a pakolással, kéne keresnem valami históriás munkát, hátha találok valamit a letűnt korok háborúiról is, nem csak rég elporladt mágusok értekezéseit...
- Itt vagy hát? - dördül egy hang mögöttem.
Megperdülve Kayracot látom.A lich érdeklődve billenti oldalra a fejét és bámul rám, majd reszelős hangján megszólal:
- Idegen kisugárzást érzek rajtad...
- Bizonyosan ezt – húzom szét mellkasomon az inget, felfedve a pentagrammát, amit Axonisse karcolt bele. Kayrac zöld szeme nagyot lobban:
- Hűségbéklyó? De... Nem a te neved áll benne... Hanem...
- Hanem Lord Daramouláé – biccentek. - Egyesek hatalomvágya nem ismer határokat.
- De ki?
- Egy nekromanta mester. Most úgy hiszem nem ez a legfőbb gondunk. Amíg Daramoula nincs itt, ebben a testben, a béklyó nem számít. Viszont nekem folytatnom kéne az ereklyék felkutatását. A császártól elragadni... Nos... Legalábbis nehézkes az ilyesmit...
- Mindenre van megoldás – mormolta Kayrac smaragdszem. - Ez a tekercs itt a törpék és a gnómok tudományáról szól. Ők együtt alkották meg a régi térkapukat...
- Na és?
- Nem valami bonyolult dolog, ha jól készítitek el a véseteket, még a harcosoknak is menni fog. Azon keresztül a Sötét Földre juthatsz. Ha ott expedíciót akarsz indítani, hogy megtaláld az ereklyét, javaslom vigyél majd magaddal néhány fegyvertársat. Vidd a tekercset. Magam a legrövidebb időn belül előkészítem a sztázisvarázst!
Fejet hajtottam Kayrac előtt, majd kifelé indultam az iszákomba mélyesztett tekercsekkel. Ahogy az ajtóhoz értem még visszapillantottam a csatatérré vált tornyon, a valahol a mélyben szorgoskodó mágusokra és az emeleten a furcsa, átlátszó, Khetty által "plexinek" titulált anyagból készült asztal előtt görnyedő Liára gondoltam, magamban kesernyésen mosolyogva állapítottam meg, nem ez a megfelelő időpont, hogy vendégségbe hívjam őket az arénaavatónkra, ne de az ráér még. Ujjaim még végigsimították a moák, egy több évtízezrede kipusztult civilizáció utolsó hagyatékát, a torony falát, majd hazafelé iramodtam. A táborba, ahol nincs sem elfeledett népek megelevenedő borzalma, sem lebírhatatlan ellenfelek, se egy túlzott érdeklődést mutató ősgonosz isten, csupán barátok, harcostársak és végre talán egy percnyi nyugalom a derékaljamon.

Főboszi gondterhelten meredt az iratokra, mostanra elkészültünk már a kapuval, amit a palota mellé terveztünk. Hálásan gondoltam új társainkra, akik szorgos munkája lehetővé tette, hogy nem várt gyorsasággal készüljön el ez az építmény. Most azonban Főboszira hárult, hogy a halott faragványokat mágikus erővel töltse fel. Félkörívben álltunk várakozóan a kapu előtt, középen lassan kántálni kezdett alvezérünk. Ujjai gyorsan fonták a mana láthatatlan szövedékét, ha nem is oly elegánsan, mint egy igazi mágus, de hatékonyan. Vérvörös izzás kelt a testén, ujjain szinte feketébe hajló lángok táncoltak. Egyszerre kezdtünk kántálni, megnyitva elménket Főboszi előtt, hogy meríthessen varázsenergiáinkból, s azokkal ruházza fel a kaput. A hatalmas építmény kőtestébe metszett rúnák egyenként elkezdtek felizzani. Az életé, a halálé, a hité, a tagadásé, majd az erőé és a hatalomé s végül a legfelső rúna, az utazásé... Recsegett, ropogott körülöttünk a világ, hisz a térmágiák egyik leghatalmasabbikához folyamodtunk ez alkalommal, mely rést üt a dimenziók között s oly falakat bont meg, melyeket még az ősi istenek emeltek... Például Chara-din gondoltam kesernyésen. Örvényleni kezdett a levegő a kapu boltívei között, s hamarosan csillogó, kékesfekete víztükörnek látszott, melyen keresztül közlekedni lehetett világok között. Ha mindent jól csináltunk. Főboszi kimerülten hanyatlott hátra, ajkai zihálva mormolták az ősi igék utolsóit, biztosítva, hogy a kapu csak ezen oldalról legyen megnyitható. Komoran néztük egymást, a szemekben bizonytalanság, félelem, várakozás s talán kalandvágy honolt... Picur határozott mozdulattal kilépett a félkörből s a kapu felé sétált. Vékony alakját hamarosan elnyelte a sötét tükör. Nemsokára tépetten, sebekkel borított karral tért vissza, de arcán diadalmas mosoly ült:
- Nagyszerű harc volt! Az egyik legjobb amiben manapság részem volt – mondta.
Lassan egyre többen tettek próbát, végül magam is a kapuhoz léptem. Mély levegőt véve gondoltam Khetty tanácsára a távoli múltból. "A térkapuk az ősi mágusok bölcsességét hordozzák magukban, megérzik vágyaid és gondolataidat. Erősen koncentrálj a helyre, hová megnyissa a dimenziók kapuit, s érteni fogja azt!" Felidéztem magamban mindazt, amit a Sötét Földről valaha is olvastam, s reméltem, hogy a kapu ez alapján be tudja majd határolni célomat.

Döbbenten néztem körül, mert maga az utazás szinte semmi mással nem járt, mint hideg, fagyos érintéssel a bőrömön, de ez a hely... Ez nem egyszerűen visszataszító, hanem valahogy idegen... Sötét a homok amely a csizmám alatt serceg, mélylila, kavargó égbolt tölti be a tekintetem, költözik fáradt szemeimbe és gyökeret ver a fejemben, mintha ki akarna szorítani a testemből... A láthatárt sötéten gomolygó köd üli meg, feketébe hajló, kavargó, mint az éjszaka, de ez nem olyan mint a végtelen űr, hanem inkább mint a tenger mély öle, amiben az a legfélelmetkeltőbb, hogy ez a sötétség nem üres, hanem ebben él, tenyészik valami... Valami idegen...
Lassan roppan a csizmám alatt az apró csontokkal vegyes fekete homok, hideg, csipős, kénszagtól terhes levegőt fúj a szél, melynek hangja az elkárhozottak gyenge sikolyait juttatja eszembe. Előttem hatalmas, quwarg bolyra emlékeztető képződmény, vajh e világot miféle rovarok lakják?, merül fel bennem a kérdés... Azután ezzel nem foglalkozhatom tovább, mordulás hallatszik a bolyképződmény mögül és valami vékony, lilás bőrű förmedvény robban felém kimeresztett karmokkal, sárgás fogai, mint egy egy tőr villannak pofájában, mögöttük fekete, kelésekkel teli nyelv csapódik jobbra-balra. Fegyverem után kapok, amikor megérzem a bizsergést a tenyerem felől. Nienna, jutott eszembe. Sheran áldását hordozom, azt mondta... Ösztönösen emelkedik fel a kezem, s ujjbegyeimből lilászöld magvak, vagy valamiféle növényi spórák robbannak elő, s a förmedvény mellkasába vágódnak. A lény felbömböl, mozgása kicsit lelassul, a sebekből apró hajtások bukkannak elő, s elkezdik vékony ám erős szálaikat a lény végtagjai köré tekerni. Üvölt felém valamit, mire csápokból font szakállam azonnal az arcom elé csapom, valami hatalmas fényvillanást érzékelek, de ez már nem jut el hozzám igazán. Azután a varázslatok ideje lejár, s mi puszta karommal-karddal esünk egymásnak. Fekete karma a vállamba mar, az én pengém a nyakát keresi, de csupán a vállát találja meg. Marni készülő szájába a pajzsommal ütök bele, mire hátratántorodik, én pedig kihasználom az esélyt és a torkába döfök. Sok vért veszít, de még mindig él, nekem ront, egyre kétségbeesettebb védelembe vonulok vissza, még csak esélyem sincs támadást indítani ellene, de végül szerencsémre győz a vérveszteség, s a lény összeroskad. Bőségesen áramlik belém a lélekenergia, de magam is szédelgek a vérveszteségtől. Ha ide kívánok visszatérni, nos akkor alighanem valóban szükségem lesz bajtársakra. De most... Most vissza a táborba. Nyögdécselve indulok vissza a kapuhoz."

"A Sötét Földön tett látogatásom után kimerülten aludtam majd egy teljes napot. Igencsak fáradt voltam, ráadásul az a miazma, az az idegen világ... Megborzongtam, amikor csak eszembe jutott. Fáradtan hajítottam félre a takarómat és bizonytalan lépésekkel tántorogtam a vizes dézsához, hogy a fél napja ott poshadó vízzel kicsit felélénkítsem magam. Undorodva köptem vissza azt ami a számba került belőle, majd nadrágot és csizmát húztam, s kifelé indultam. Alacsony házikóm ajtajából valami döbbenetet láttam magam előtt. Egy hatalmas oszlop emelkedett immár a tábor közepén, a tetején már büszkén nyújtotta ki a karját valami csuklyás alakot ábrázoló szobor, a másikat egy gnóm daru segítségével éppen a helyére illesztették a csuklyás mellé. Ez utóbbi szarvsisakos, csatabárddal felfegyverzett férfi szobra volt, aki ha jól néztem éppen a kapu felé lengeti majd a bárdot... Mi ez az őrület már megint? - morogtam magamban s Picurhoz lépve hanyag tisztelgésre emeltem a karomat, ő hasonlóképpen, ám velem ellentétben széles mosollyal viszonozta:
- Hát nem gyönyörű? - intett az oszlop felé.
- Mármint micsoda? - kérdeztem vissza. - Már úgyis kérdezni akartam, mi a Chara-din pokla ez?
- Emlékmű – válaszolta mosolyogva.
- Aha... - válaszoltam buta pillantással. - És mi az ördögnek állít emléket?
- A mi hősi harcainknak.
- A miknek? - azt hiszem, most minden eddiginél butábban nézhettem. - A hősi harcainknak? Nyakunkon a VY Canis Majoris... Már mozgolódik a felderítők szerint ellenünk a Jó szerencsét klán is... És ezekben a harcokban számunkra semmi hősies nem lesz...
- Majd minden klán állított már saját dicsőségére ilyen szobrokat. Még a Napkapus barátaid is. Miért maradnánk ki ebből?
- Ehh – legyintettem fáradtan, aztán inkább a kötélhez léptem, hogy segítsek felemelni a szobrot a többieknek a helyére. Ha ez a csapat akarata – dörmögtem. Közelebbről már jobban láttam, hogy Dornodont és Tharrt ábrázolják a szobrok. Hatalomvágy és harc? - vigyorogtam. Jobban nem is választhattunk volna! Tharr szobra lassú csikordulással érkezett meg Dornodoné mellé, s együtt "néztek" fenyegetően bármely érkezőre. Magamban azért el kellett ismernem, egész csinos lett...

Ahogy a szobor a helyére csusszant, s mi megálltunk egy pillanatra, hogy elgyönyörködjünk a látványban, hirtelen éles kacagás hasított a levegőbe, s tündérfény kelt a szobrok felett... Döbbenten hátráltunk, ki kardért, ki páncélért nyúlt. Lassan formálódni kezdett a tündérfény, alakot ölteni... Vékony, magas alak bontakozott ki a levegőben, amint a föld felé lebegett, hatalmas, írisz nélküli kék szemek villantak felénk, hosszú hegyes fülek, s egy kopasz fej bontakozott ki a csillogásból. Egyszerű, ám mélyen dekoltált bőrruha fedte az érkező nőalakot, karjain égszínkék fény ragyogott, hangja élesen, gúnyosan csengett:
- Esendő szánalmas bolondok! Hogy merészelitek Tharr és Dornodon alakját a magatok dicsőségére felhasználni?! Ostobák!
Magamban az esélyeket latolgattam... A klán legerősebb harcosai közül a legtöbben épp vadászni vagy portyázni vannak... Egy maréknyi ifjonc, Leske és Picur az akikre számíthatok... Itt van Alfréd, Kissólyom, Piszkos Fred, Mikrocsip... De vajon mennyit várhatok tőlük? Mire képesek? Rekedten üvöltöttem vissza a jelenésnek:
- Ki a pokol vagy és miért ártod magad a dolgunkba, s az istenek dolgába?
- Xytletaal vagyok – válaszolta éles hangon, - a mágiamorfáló. Ti pedig halottak!
- Farkasfalka-taktika! - üvöltöttem a többieknek, mire azonnal elkezdtek széthúzódva kört formálni a mágiamorfáló körül. A lény bizonytalanul fordult körbe, közben egy pillanatra a hátát mutatta Kissólyomnak... A bátor lány azonnal előrelendült, kezében felizzott a zafír mágusbot, baljából tűzgolyó robbant. Xytletaal felüvöltött a fájdalomtól ahogy a lángok a hátába martak s közvetlenül utánuk a mágusbot is csapást mért reá... A mágiamorfáló dühödten perdült támadója felé, karomszerűen görbülő ujjainak tánca nyomán valóságos lángtenger robbant a zsoldoslány felé, akit a lökéshullám egy közeli hordónak hajított. Súlyosan sérültnek tűnt... Alfréd viszont késlekedés nélkül cselekedett, immár ő került a lény hátába, s egy szédületes ugrással a hátának vetette magát, páros tőrei átütötték a bőrvértet míg kígyófarkából Xytletaal vállába fecskendezett nagy adag mérget. Ahogy a varázstudó megperdült ujjaiból energialöket robbant a fiú felé, én viszont cselekedtem, hiszen pont a háta került elém. Előrerontottam, s újból hálát éreztem az Ős iránt ki megajándékozott pompás kardjával, balomban a legendás tőrömet emeltem szúrásra s megéreztem a kellemes bizsergést a csuklóm felől is, Sheran hatalma ez alkalommal is megsegített, mérgező spórák záporoztak a mágiamorfálóra, utána pedig kardcsapások és tőrszúrások. Láttam, hogy már több sebből vérzik, ám ahogy megfordult minden erőmre szükségem volt, hogy kitartsak a helyemen, nem csak test feszült itt testnek, s acél az acélnak, de elme is az elmének. Xytletaal hibázott amikor csak egy ostoba harcosnak nézett. A magamfajták általában valóban nem dacolhatnak vele, ám engem megedzett egy nálánál sokkalta veszélyesebb és hatalmasabb lénnyel a mentális párbaj. A mágiamorfáló egy pillanatra megingott s Mikrocsip tökéletesen használta ki az alkalmat. A torzszülött lába felé vetődött, trollagyarával sima mozdulattal szelte át a térdhajlat inait. Xytletaal irtózva sikított, majd egyszerűen eltűnt... Ám a következő pillanatban már meg is jelent a palota tetején, s kékes színű energianyaláb vágódott ki a karjából a falnak lökve Mikrocsipet, hogy a félájult fiú rongybabaként csuklott össze. A mágiamorfáló újabb csapása az életébe kerülhet – villant belém a felismerés, de már semmit sem tehettem. Nem úgy mint Leske! Ő is észrevette, hogy Xytletaal újabb csapása az Ősök elé küldheti Mikrot, s dühös fúriaként kiáltotta:
- Na csak azt próbáld meg! - s már gördült is át a vállán, s saját lendületét is beleadta az erőbe, amellyel legendás tőrét markolatig állította a lény mellkasába. Hitetlenkedve néztem. Legalább harminc lépésről hajította a fegyvert... Xytletaal sikolyára felröppentek a mocsári fákról is a mirgek, s rémülten rohantak el az aljnövényzetben vadászó kobaltpatkányok. Majd újfent eltűnt, csupán a tőr maradt egy pillanatra a levegőben, majd hullott csendülve a palota tetejére. Utálom a varázslókat és a trükkjeiket! - vicsorogtam.
A dög a központi tér szélén jelent meg, egyenesen Picur mellett, ujjaiból már törtek is elő a lángok. Kapitányom döbbenetes reflexekkel szaltózott előle félre, miközben a háttérből feltűnő Piszkos Fred halászhálót hajított a megdöbbent bestiára. Picur és Fred fegyvere egyszerre mártózott meg a testében, de a mágiamorfáló szívós fajzatnak bizonyult... Lángaura lobbant a testén elemésztve a hálót, s hátrálásra kényszerítve a két harcost, s egyenesen felém tört ki. Megvetettem a lábamat, s közben döbbenten láttam, ahogy folyamatosan zárulnak be a sebek a testén, szűnik meg a vérpatakok forrása... Xytletaal tanulékony volt, nem pazarolta az időt most közelharcra, hanem szekérderéknyi lángcsóvát lövellt felém amely valósággal elhajított onnan. A fájdalomtól elhomályosuló tekintetem előtt már nem láttam pontosan ki keveredik újabb párharcba a villámgyors bestiával, talán Fred volt az...
Lassan kezdett kitisztulni a látásom, de hamar megállapítottam, üszkösre égett jobbomnak már nem veszem hasznát. Ahogy pillantásom feljebb tévedt tekintetem összekapcsolódott Kissólyoméval. A nő súlyosan megsérült, de közel sem vált tehetetlenné... Övéből gyógyitalt bűvölt elő mostanra, s lassan, a saját harcát vívó Xytletaal előtt holtnak tetetve magát már az ajkaihoz húzta. Felismerés villant a szemében, néma egyezségre jutottunk. Ahogy kiitta a gyógyitalt felpattant, sima mozdulattal egy másik üvegcsét hajított elém, majd sikoltva rontott a mágiamorfálóra, hogy felhívja magára a figyelmét. Én az üveg után kaptam. Keserű volt mint az élet, karcos mint a bőröm s erős mint a lórúgás, de azonnal éreztem jótékony hatását. Bár a jobbom még használhatatlan volt, balomba fogtam a kardom s felemelkedtem. Láttam, hogy Kissólyom csak a védekezésre koncentrálva ugrál ki a mágiamorfáló csapásai elől, de egyre inkább fárad, már nem bírhatja sokáig. Viszont a dög pontosan háttal van nekem. Csak két lépés. Két hosszú, térdet reccsentő lépés, s félfordulatból, minden erőmet beleadva megsuhintom a nehéz pengét... Xytletaal feje hosszú ívben repült le a torzóról, vére gejzírként lövellt elő, lélekenergiája fergetegként csapott le reám... Ez... Ez túl sok... Nem bírom... Ám mielőtt megkezdődhetett volna a vortexé alakulás fájdalmasan küszködő tudatom kapcsolatot talált a lélekkúttal, s abba irányította a mágiamorfáló energiáit. Majd félholtan zuhantam a porba, ahogy néztem, nagyrészt a társaim is.
Xytletaal teste villámgyorsan indult oszlásnak, sárgásbarna porként omlott össze, a homokban azonban valami csillant. Picur vette fel vontatott mozdulatokkal, majd szeme áhítatosan meredt ki:
- Ez itt Tharr gyűrűje. Tessék – nyújtotta felém, ám én a fejemet ráztam:
- Nem. Nekem már... - torkomba keserű gombóc gyűlt, de végül kimondtam a szavakat: - Nekem már nincs közöm a hadak urához. Tharr gyűrűje nem engem illet.
- De akkor ki érdemli leginkább? - kérdezte Picur.
Mint vezényszóra néztünk mindannyian Kissólyomra, s a fiatal harcosnő zavart mosollyal, de boldogan vette el Kapitányunk tenyeréből Tharr hadisten megszentelt varázsgyűrűjét. Tisztelettel nézte pár pillanatig, majd kissé pirulva bólintott:
- Köszönöm nektek, hogy engem választotok, hisz mindannyiunké e győzelem.
- Igaz – dörmögtem. - Mindnyájatokra büszke vagyok!
Magamban megállapítottam, nem kell többé kételkednem abban mit tud Alfréd, Fred, Mikrocsip és Kissólyom. Harcolni tudnak. Mint minden igazi rubin. S lehet rájuk számítani. Igazi bajtársak.

Néhány óra múlva, és vagy tíz font gyolcskötéssel nehezebben kezdett újra olyan formám lenni mint egy igazi harcosnak, s nem mint egy kriptaszökevény zombinak. Jobbom még fájt, de ahogy próbálgattam használhatónak tűnt. Könnyű kéz érintette meg a vállamat:
- Mész? - kérdezte Picur.
- Már nem tudom – ráztam a fejemet az emlékmű felé biccentve. - Nem hiszem, hogy ez a dög volt az utolsó, s talán nem is a legerősebb...
- Megoldjuk – mosolygott biztatóan Picur. - Kerítsd elő mihamarabb azt a kardot.
- Kéne egy harcos – mormoltam zavartan. - Mágusnak StevZ-t, felderítőnek Atreust hívom, remélem Kyron is ad mellém egy orvgyilkost, de még egy kardnak örülnék...
- Kit akarsz vinni? - kérdezte Picur.
- Talkihra gondoltam...
- Ha beleegyezik, tőlem viheted. Csak siessetek vissza, lehetőleg épségben.
- Még ma elindulok összeszedni a maradékot. Kérlek addig mond meg Főboszinak, szedje össze mit tud az illúziókról.
- Az illúziókról?
- Igen... Konkrétan, thargodannak kéne majd látszanunk... Na, de indulnom kell."

„Amikor reggel elindultam a Sárkány Testvériség várerődje felé szívemet kétség mardosta. Magára kell hagynom a barátaimat, mikor ilyen erejű lények támadják meg őket, mint Xytletaal… Éppen ezért a lehető leggyorsabb vágtára ösztökéltem a wantut, amelynek nyergében ültem. Alig fél nap múltán, melyet a száraz, sós sivatagban töltöttem már mászhattam is fel a bérctetőre, ahol immár, mint szövetséges klán tagját, könnyebben engedett át a posztos mint amikor utoljára itt jártam. Még mindig megdöbbentett az a fegyelmezettség, ami a falakon belül élőket jellemezte. Kyron, a magas, maszk mögé rejtőző klánvezér személyesen sietett elém:
- Üdvözöllek falaink között várnagy!
- Az Ősök áldása legyen rajtad vezér!
- Kerülj beljebb s mond el, miért kerested fel rendünket.
Ezzel a palotájuk fogadótermébe kísért, ahol megszemlélhettem az elesett szövetségek általuk elragadott dicsőségzászlait, s a klán által dicső harcokban legyőzött hatalmas szörnyek trófeáit. Valahogy éreztem, hogy ez a terem egyszerűen túl fellengzős, túl rátarti a szövetséghez képest. Talán a leendő megbízóikat akarják így elkápráztatni? Hmm… Kyron várakozásteljesen nézett rám sötét szemeivel, én pedig megköszörültem kiszáradt torkomat s csendesen kezdtem bele:
- Nos, a múltkor azt hiszem meggyőztelek a feladatom fontosságáról – kivártam a bólintást, majd folytattam: - Mint tudod a Ragyogó Kesztyűk immár biztonságban vannak a Napkapu tornyában. Legalábbis azt hiszem… Már ha sikerült lefojtaniuk az erejét valami sztázisvarázzsal, vagy mi a csodával… Mindenesetre, úgy néz ki, lehetőség lenne megszerezni az ereklyék közül a másodikat is, a Démonölőt, a legendás pengét, mely utolsó hordozója csontjai mellett pihen eltemetve… A Sötét Földön…
- S miért keresel minket? – reccsent az erős hang a csuklya rejtekéből.
- Nos… Úgy gondoltam társakra lenne szükségem… Felderítőnek elhívhatom a Lélekvadászok egyik legjobbját Atreust, mágusnak pedig StevZ mestert a Sherwoodból, a harci fedezetet én és Talkih adnánk, de… Kellene az egyik orvgyilkosod, aki elég jó a Sötét Földre…
- Fejvadász – válaszolta Kyron fojtottan.
- Hogy mondod?
- Fejvadász. Nem orvgyilkos. Nagy különbség. De a kérésed igen figyelemre méltó ráadásul a feladat fontos, amellett a Sötét Föld miatt meglehetősen nehéz is. Hogy akarsz rábukkanni arra a pengére?
- Érdeklődöm a helyi lakosoknál – vigyorodtam el.
- Hogyan? – most először látszott az őszinte döbbenet Kyron szemében.
- Erről majd Főboszi gondoskodik – mosolyogtam. – Nos? Adsz mellém egy fejvadászt?
- Igen. Méghozzá saját magamat – bólintott. – Ezt a feladatot nem bízom másra.
- Megtisztelsz Kyron mester – hajtottam fejet szertartásosan.
- Térj haza Incubus. És készülj fel. Atreust és StevZ-et magammal hozom. Három nap múlva ott leszünk.
Bólintottam, és elhagytam a helyiséget. Kyron a kapuig kísért ahonnan vágtába fogtam a wantumat. Balsejtelmekkel teli vágtattam haza, vajh miféle szörnyszülötteket szabadít rá a táborra az az átokverte hivalkodó építmény? Elnehezült szívvel nyeltem a port a mocsár felé vágtatva…

Amikor az őrszemet nem találtam a helyén, már tudtam, nagyon nagy a baj! Mikrocsip megbízható, jó harcos volt, nem hagyja el felelőtlenül az őrhelyét, ha csak nincs valami nagyon nagy baj! Rémülten pattantam le a wantu nyergéből és rohantam át a korhadt hídon, hogy mihamarabb a táborban legyek. Már messziről hallottam a csatazajt, valamiféle torokhangú morgást és egy fájdalmas sikolyt… Az aggodalom megacélozta a lépteim és berohantam a nyitott kapun, hogy meglássam mi folyik odabenn. Ahogy elhagytam a kaput és sietősen átvágtam a gyakorlótéren az aréna mellett és a palota oldalfalánál megértettem a sikolyt. Kissólyom küzdött keményen az életéért valamiféle nagymacskával, nem is igazán tudtam kivenni az alakot. Valahogy torz volt. Csíkos bunda, de valami nincs rendben vele… De nem foglalkozhattam ezzel, fegyvert rántani sem maradt időm, csak rohantam feléjük, hiszen az a dög már elkapta a bajtársam bokáját irtózatos fogaival. Talán négy lépésre voltam, amit egyetlen hatalmas ugrással hidaltam át és minden erőmet beleadtam egy csontot repesztő ütésbe. A kufártól vásárolt új páncélkesztyűm, valami Gigantosz karmának nevezte, most kifejtette jótékony hatását, borzalmas ütést mértem a lényre, csak a szerencséjén múlt, hogy nem a gerincét találtam el. Jó pár bordája bizonyára így is eltörött. A nagymacska fájdalmasan mordult fel, s eliramodott. Kissólyom mellé térdeltem:
- Mi a nyavalya volt ez a borzalom?
- Fogalmam sincs – nyöszörögte a lány. – Olyan volt… Mint… Mint egy különösen nagy északi tigris… Talán maga Fangrrr, a legöregebb északi tigris falkavezér…
- Nem volt időm nagyon megfigyelni, de valami furcsa volt rajta – méláztam.
- Óh igen! Nem láttad a csontnyúlványokat a testén? A megnagyobbodott agyarakat?
- Azt akarod mondani…?
- Valaki, vagy valami, talán mágia megváltoztatta, kiforgatta önmagából…
- Már találkoztam ilyesmivel – morogtam. – Ki van itthon? Kit lehet hadra fogni?
- Kevesen – nyögte Sólyom. – Talkih, Mikrocsip, Leske, Fred, Alfréd és Picur talán…
- Mindegy! Meg kell állítsuk ezt a dögöt! És rá kell jönnünk mi forgatta ki önmagából…
- Nektek! – sziszegte villámló szemekkel a harcosnő, sérült bokájára pillantva. – Én lábtörlőként akarom látni a bundáját a szobám előtt!
- Megszerezzük neked – bólintottam csendesen.
Betámogattam Sólymot az első épületbe és adtam a keze ügyébe kötszert, hogy lássa el magát, majd a tigris után iramodtam. Ismertem a nagymacskákat. Sérült, tehát meg van vadulva. Veszélyesebb, mint valaha… Hamarosan innen is, onnan is rövid csatazajt hallottam. Mire odaértem, csak sebesült társaimat találtam. Leske és Fred is elriasztották ugyan Fangrrr-t, de pl Mikro és Alfréd súlyos sebeket szedtek össze. Szerencsére többen vadásztunk rá az épületlabirintusban, mint hittem, találkoztam a véres és megtépett Zizivel és a fiatal Joxerrel is, akik szintén további sebeket ejtettek a nagymacskán. Lassan laza kört húztunk az épületek köré és módszeresen egyre beljebb szorítottuk a megvadult állatot. Többször is megpróbált kitörni, de egymást segítve mindig sikerült egyre beljebb szorítanunk. Tudtam, hogy a végén a bérc lábánál fog kikötni, s akkor nem lesz tovább. Legtöbben már hálókat helyeztünk készenlétbe erre az esetre. Hirtelen egy hatalmas, csíkos test robbant ki előttem a fal mögül, testén félelmet keltően ágaskodtak a csontnyúlványok, agyarain rászáradt vér feketéllett. Előre lendültem magam is és teljes testemet beleadva a lendületbe a pofájára ütöttem, de ahogy a szemébe néztem, már tudtam, hibáztam. Mégpedig nagyot! Talán végzeteset is! Mert Fangrrr szemeit már az őrület felhői vonták be… Ezt már nem lehet visszakozásra kényszeríteni, a fájdalom, s talán valami más is eszét vette… Fangrrr dühöngve mart bele a felkaromba, s hatalmas húsdarabot szakított ki belőle, miközben én acélkarmaimmal végigszántottam a pofáját, kioltva a jobb szeme világát, de tudtam, a megvadult falkavezérrel szemben már nincs esélyem. A tigris fölém tornyosult, arcomon éreztem meleg, hússzagú leheletét, éreztem a nyálát végigcsordulni a nyakamon mely a szeméből patakzó vérrel keveredett, s láttam szétnyílni tőrnagyságú agyarakkal teli pofáját a nyakam előtt… Aztán minden átmenet nélkül a tigris szeme fennakadt, nyelve kilógott, s rám zuhant…
Erős kéz segített ki Fangrrr teste alól, s én hálásan ráztam meg:
- A legjobbkor érkeztél Bhl_!
- Bocsánat a késésért – recsegte az emberrabló, - dolgom volt. Mi volt ez a dög?
- Ha jól gondoljuk Fangrrr, a legöregebb falkavezére az északi tigriseknek.
- Na de mik ezek a csontnyúlványok rajta?
- Ezt még mi sem tudjuk…
- Nézzétek! – kiáltotta a dög mellé éppen letérdelő Picur. Ujjait követve már mi is észrevettük, hogy a dús nyaki bunda mögött valamilyen lánc lóg. Kapitányom határozott mozdulattal szakította le s mutatta felém. Nehéz acélláncon egy lefelé fordított félholdat mintázó medál… A káoszszimbólum! Chara-din jele! Vérvörös fényt árasztott magából. Szomorkásan biccentettem:
- Ismerős…
- Mi ez?
- Chara-din szimbóluma… Azt hiszem a sebek mellett ez vadította meg Fangrrr-t.
- Na de ez véletlenül nem kerülhetett a nyakába – kerekedett el Picur szeme is.
- Nem. Valaki ránk szabadította ezt a tigrist.
- Na de ki?
- Megtudjuk – morogtam sötéten. – Megtudjuk és megfizetünk neki érdemei szerint!
- És addig mi az ördögöt csináljunk vele?
- Helyezd biztonságba kérlek. Amint visszajövök megvizsgáltatom a Napkapu varázslóival, veszélyes-e, és ha igen, mennyire ez a lánc.
Picur elvitte a láncot a kincseskamrába, mi pedig teljesítettük az ígéretünket, megnyúztuk Fangrrr-t, s a bundáját Kissólyomnak adtuk. Közben félrevontam Talkiht:
- Barátom! Holnapután felfedező útra indulok barátokkal a Sötét Földre, Sir Rasolphius elveszett pallosa, a Démonölő után… Megtisztelnél, ha pengédet mellettem tudhatnám…
Az egykori lovag habozás nélkül bólintott:
- Ez természetes! Veled tartok!
- Köszönöm. Mi akkor pihenjünk, komoly próbatétel vár reánk!


Két nappal később megérkeztek a vendégeink. Kyron páros pengékkel felfegyverkezve, Atreus könnyű felszerelésben, futáshoz öltözve és StevZ, aki körül szinte ragyogott a mágikus aura. Tisztelettel köszöntöttem barátaimat, majd a Pusztítás Citadellája elé kísértem őket, ahol Főboszi és Talkih várt ránk. Klánunk magas, sötét hajú csatamágusa mindnyájunk kezébe apró bőr amuletteket csúsztatott:
- Dornodon, a pusztítás, hatalomvágy és álnokság istene talán mellettünk állt, mikor megalkottam ezeket a tárgyakat, melyek hatalomhoz segítenek, s álnokul rászedik majd a thargodanokat. Ha csuklótokra húzzátok egy órán át maguk közül valónak látnak majd titeket. De csupán egy óra. Utána megsemmisülnek…
Biccentettünk, majd a térkapuhoz sétáltunk. Felidéztem magamban a tájat, hogy a kapu tudja az úti célomat, majd láncot alkottunk, s beléptünk a homályalagútba…”

"Idegesen repkedett a tekintetünk a Sötét Földet járva... Valami hideg, borzongató érzés vett rajtunk ilyenkor erőt. A komor tájat megülő sötét miazma szinte a retinánkba égett, karunkon égnek meredtek a szőrszálak, izzadó tenyerünkben meg-megcsúszott a fegyver. Bizonytalan, ijedt mirgként rebbenő tekintetünk egymást kereste, kérdőn pillantottunk össze. Atreus gyors léptekkel előre indult felfedezni a környéket, mi zárt, a mágusunkat, StevZ-t védelmező alakzatban követtük. A kiváló tárnavadász hamar felmérte a környéket, s nemsokára felemelt karral mutatott a távolba:
- Arrafelé nagyon sok nyom vezet. Szinte biztos vagyok abban, hogy ott egy városnak, vagy legalábbis valamilyen településnek, vagy olyan helynek kell lennie, ahol sokan laknak.
- De vajh, miféle teremtmények lakják ezt a világot? - borzongott meg Talkih.
- Thargodanok - recsegte egykedvűnek tetszően Kyron.
Több szó nem esett, a mondott irányba indultunk. De alig haladtunk valamicskét, mikor valami furcsát éreztem. Nehéz papírra vetve megfogalmazni ezt az érzést... Valami... Valami bizsergett bennem... Valami hideg és fojtogató érzés szorította össze a mellkasomat... Valami fájdalmas... S mégis vonzott. Valahonnan ismerős volt az az aura, amit éreztem. Egy jelenlét. Egy személyiség. Egy lélek? Vagy csupán egy lélek árnyéka? Létének korcs hagyatéka? Érzelmeinek viszfénye, mi áradt felém, s ismerősként köszöntötte lelkemet? Nem tudtam. De éreztem, hogy hív engem.... Magamra, a lelkemre, az emlékeimre fókuszáltam, hogy megleljem bennük a választ. A választ, hogy ki volt az, kinek satnya emlékképe is ellenállhatatlan erővel szólít magához... Aztán megértettem...
- Arra - suttogtam vizenyős rekedtséggel, a hívás irányába lendítve karomat. - Arra... Arra kell mennünk...
- Képtelenség - horkant fel Atreus. - Arra szinte semmilyen nyom nem visz!
- Mégis arra kell mennünk! Ott - mutattam a távolba, noha a szürke ködpárán át nem láthattunk semmit. - Ott van. Hív engem.
- A Démonölő? - kérdezte StevZ.
- Nem. Nem a Démonölő. Hanem Ő.
- Ő?
- Igen... Arra... Ott a messzi távolban... Ott érzem Lord Daramoula kezének nyomát...
- Csapda - sziszegte Kyron.
- Nem feltétlenül - csóválta a fejét StevZ. - A vámpír is tudja mi pusztíthatja el őt. Bizonyosan biztonságba helyezte... Meg kell kockáztatnunk.
- Biztos vagy benne? - pillantott rám bizonytalanul Atreus.
- Igen. Muszáj. Muszáj odamennem...
Több szó nem esett köztünk, órákon át csupán a fekete homokot nyeltük, s arcunkat a rideg homokkristályok, mint éles pengék szabdalták a csontig hatoló szélben. Szélmalomharcot vívtunk a Sötét Föld elemeivel, hogy védjük magunkat, de a barátságtalan táj nem nyújtott menedéket. Mígnem megpillanthattuk egy a ködből hirtelen felsejlő hegyorom lábában ásító barlangszájat, s az azt elfedő nehéz vasajtót. Megdöbbenve léptem oda, kimarjult ujjaim végigsimítottak az acéllemezt díszítő rúnákon. Valahogy olyan érzésem volt... mintha... mintha ismerősként fogadna...
- Terribitate eth rethe kataraha, vatha ach amatha, messere Darmoula tarkaha - suttogta StevZ. - A föld mit rejt ez ajtó, nem vándor pihenője, Daramoula úr akaratából...
Kábán bólintottam, ujjaim ösztönösen mozdultak a rúnákon, melyek mintha egy-egy pillanatra haloványan felizzottak volna fegyverforgatástól kérges tenyerem alatt... Halk kattanás... S a nehéz acélszerkezet kitárult előttünk...
- Honnan az Ősök bánatából ismerted a nyitó kódot? - hördült fel döbbenten a sherwoodi mágus.
Megráztam a fejem, s milgandomat elővonva beljebb léptem a sápadt fénykörbe. Hisz mit mondhattam volna? Hogy fogalmam sincs? Nehéz csizmáim évezredes port kavartak fel, társaim szorosan a nyomomban lépkedtek.
Nem volt nagy, s végképp nem volt természetes a barlang, ahová beléptünk. Mágia vájta ki a sziklából, de valahogy nem a gnóm szerkezetek munkáit juttatta eszembe, hanem a szanitécet, ki a haldokló testébe vájja ujjait... A falak mellett vaspolcok sorakoztak, rajtuk sárgásra száradt, aszott koponyák sötét szemüregeiből vigyorgott ránk a kárhozat. Nagyon sok koponya volt. Talán félezernél is több... Középen pedig korhadt, kiszáradt, málló koporsó, fedlap nélkül tárta az érkezők elé őrzött kincsét. Egy mumifikálódott holttest feküdt ott. Karjai keresztezve mellkasa előtt, lábai párhuzamosan elrendezve, testéről az idő vasfoga rágta le a húst, s száraz pergamenné aszalta a bőrt, koponyájából kiszárította a szemeket... Megfeketedett ajkai mögül hosszú szemfogak tűntek ki, arcáról sem halál, sem idő nem törölhette el a tébolyult rettegés vesét remegtető grimaszát...
- Egy vámpír? - suttogtam. - Egy halott vámpír?
- Nem - válaszolta lassan, súlyosan StevZ. - Egy alvó vámpír. Egy vámpír, ki ezredévek óta nem ízlelhetett vért...
- De... Ki? Ki ez? S miért van itt?
Kyron lassan a koporsó mellé térdelt s elolvasta a vert acél tábla sorait:
- Adarick con Treweci. Nemes s históriás ember. Mást nem ír.
- De... Miért rejthették vajon ide? S miért Daramoula pecsétje az ajtón?
- Ki tudhatja - csóválta a fejét Atreus. - Itt nincs keresni valónk. Induljunk.
Társaim egyetértően bólintottak s indulni készültek, engem azonban valami nem hagyott nyugodni... Már tudtam, már értettem mi vonzott ide. A mágus saját pecsétjében lelke is ott lakozik. Legalább egy szikrája. S ez találkozott egy másik szikrával, mi bennem lakozott. Daramoula által hagyott lélekszilánkok... S mivel ezek szinte sikoltottak az ellen, mit tenni készültem, ez csupán megerősített elhatározásomban. Mielőtt bárki bármit tehetett volna kegyelemtőrömért kaptam, s eret vágtam a csuklómon. Pillanatnyi fájdalom villant csupán bennem, de annál a harctéren éreztem sokkal rosszabbat is. A sötét folyadékot mi ereimből feltört, a bíborszín vérem a férfi szikkadt, megfeketedett ajkaira csorgattam. Hallottam magam mögül a döbbent, rémült kiáltásokat, de ezzel most nem foglalkoztam. Azt figyeltem, ahogy az üres szemüregek megtelnek vérrel, ahogy az összeszikkadt kar recsegve megemelkedik, ahogy a megfeketedett ajkak mögül véremtől gurgulázva buggyan elő a szó:
- Daramoulaaaaa!
- Nem, nem egészen - recsegtem. - Beszélnünk kell Adarick.
- Daramoulaaaaa! Megismereeeeem! Megismerem a véred ízééééét!
- Beszélnünk kell Adarick - ismételtem nyomatékosan. - Nem Daramoula vagyok.
- Mééééég... Szomjazoooom! Mééééég!
- Talán... De mint mondtam, beszélnünk kell..."

"- Kérdeeeezz! - hörögte Adarick.
- Mi ez a hely? - mondtam ki az első eszembe jutó kérdést.
- Börtöööön!
- Börtön?
- Igeeeen. Ide zááááárt. Ide záááárt engeeeeem.
- Lord Daramoula?
- Igeeeeen!
- De miért? Ki vagy te?
- Adariiiiiick. Adariiiick con Treweciiiiii.
- Jó. Ezt eddig is tudtuk. De ki vagy te? Miért zárt ide Daramoula?
- Adj innoooom.
- Később.
- De szomjazooooom!!!
Felsóhajtottam. Semmire sem megyek vele, ha az agyát elborítja a kínzó szomjúság. Ilyen hosszú mély álom után az is megdöbbentő, hogy egyáltalán épelméjű... Újabb nagy adag vért csorgattam száraz ajkaira, s a vámpír lassan megváltozott. Bőre már nem volt olyan száraz, újra szemek csillantak tompán a koponyában, a sírban tovább nőtt őszes haj visszább húzódott és megfeketedett. Adarick lassú, fájdalmas mozdulatokkal felült. Társaim készenlétben várakoztak, de láttam, hogy ő nem lenne ellenfél nekünk. Még nagyon gyenge...
- Nos Adarick? A válaszodra várok.
- Legyen hát - mormolta sokkal tisztább hangon. - Adarick con Treweci vagyok. Histórikus. Leah históriása. Lejegyzem mindazt, ami a világban történik. Sok ősi titkot ismerek. Nagyon sokat. Hatalom szunnyad a múlt ismeretében. Ezt Daramoula jól tudja. Nem akarta, hogy ez a tudás elvesszen. Hát elzárt engem s a könyvtárat a világ elől. Aztán a szomjúságtól lassanként kiszáradtam, félőrült módjára kerestem a kijutás útját, de nem találtam, s végül halálálomba merültem...
- Azt mondod elzárta a könyvtárat is? - mormogta állát simogatva StevZ. - S azt nem tudod, hogy hová?
- A könyvtár közepén állsz - recsegte szárazon Adarick.
- Micsoda? Itt egy fia könyv nincs... - nézett körbe tanácstalanul a mestermágus, aztán felismerés villant a szemében: - Óh, Sheran szentséges nevére...
- Látom megértetted - biccentett Adarick.
- Én még nem - rázta a fejét Talkih.
- A koponyák - suttogta StevZ.
- Valóban - bólintott a vámpír. - A koponyákba szenvedő lelkeket börtönöztem, ők őrzik Leah szent tudását. Szinte mindent, mi fogságomig történt.
Hirtelen valami eszembe jutott, s magamban kétségbeesetten próbáltam felidézni Lia szavait, s mindazt, amit meg kellett tudnom:
- Akkor néhány kérdésem lenne...
- S miért segítenék? - vonta fel a szemöldökét Adarick.
- Nos egyrészt, mert én ébresztettelek fel a halálálomból. Másrészt közös ellenség ellen harcolunk, Lord Daramoula az én ellenségem is. Harmadrészt mert különben újra halálba merülsz. Ez alkalommal végleg. És nagyon lassan - néztem rá összeszűkűlt szemekkel.
- Nos semmire sem megyek azzal hogy felkeltettek. Ha nem tudok kijutni újra végem lesz vér nélkül. S a halál sem fenyegetés Leah híveinek kicsi harcos! Ám... A közös ellenség gondolata meggondolandó... Kössünk egyezséget!
- Miféle paktumra gondolsz?
- Hmm... Látni akarom, hogy valóban van-e hatalmatok szembeszállni a nagyúrral... Nem messze innen van egy város. Sárkánytorok városa. Egy thargodan lord országol felette. A thargodanok Hercegének nevezi magát. Van a birtokában egy ereklye. Egy ősi varázstárgy, amit vérmágiás szertartásokhoz készítettek Chara-din papnői. A Vérkehely. Ez mindig tele van vérrel, akármennyi is ömlik ki belőle. Nekem ez az életben maradást jelentené... Nos, ha megszerzitek, beszélhetünk a szövetségről. S tudásom átadásáról...
- Sokat kérsz, miközben fogalmunk sincs, mit tudsz ajánlani - csóváltam a fejemet.
A vámpír lehajtott fejjel gondolkozott körülbelül egy percig, majd felkapta a fejét, mint csataló, ha távoli harci kürtöt hall:
- Legyen hát! Egyetlen kérdésre megfelelek neked, bármi legyen is, hogy lásd mit ér a tudásom!
Elgondolkodtam, hisz annyi minden lehetett az ősi tudásból mi a hasznunkra válhatott volna... Olyan sok minden... Lord Daramouláról, az ősi szekta uráról, a megtért vámpírról, vagy éppen T'harchar nagyúr hírhedett tornyáról... Esetleg kérdezzem meg a Démonölőről? Aztán rájöttem a megoldásra. Nem Daramoula a legfontosabb. Ő csak egy szolga. A Napkapu mágusai az ő urával harcolnak, s egy másik szolga őket veszélyezteti. Ez fontosabb lehet, mint egy vén zsoldos élete vagy halála. Erős hangon szóltam hát:
- Erutol thargodan nagyúr és a Napkapu tornyának kapcsolatáról beszélj nekem!
- Napkapu? - nézett rám zavarodottan Adarick.
Na igen. Aki halálálomban töltötte az elmúlt néhány ezer évet nem ismerheti ezt a nevet - kaptam észbe.
- Erutol thargodan nagyúr és T'harchar moa nagyúr tornyának kapcsolatáról. Miért akarja megszerezni azt magának Erutol?
Adarick bólintott, majd a polcok előtt sétálva ujjait lágyan húzta végig a koponyák seregén. Végül kiválasztott egyet s az asztalra helyezte. A koponya szája elnyílt, s rekedt hangon ősi történet bontakozott ki előttünk:

'Erutol nagyúr évezredekkel ezelőtt hatalmas volt Chara-din előtt. De a káosz ősi urának hívei örökkön harcban állnak egymással, hogy kiemelkedett voltukat a hozzájuk hasonlók kiömlő vérével igazolják Uruk előtt, s csak annak utasítására fognak össze valaha is. Erutol Diandire thargodan Hercegnő ellen tört ekkoron, s Grangarhtól, a démon ősmágustól megtudta az erő létét, melyet neveztek Ghalla vérének. Ezek a világot átszövő, s mozgásban tartó energiák, miket még a három nagy helyezett a földbe, s mint emberben a vér, úgy keringnek benne. Ki kiaknázhatja, az hatalmassá válhat, hozzáférhet oly energiákhoz, melyek egy világot formáltak ki, s alakítanak mindmáig kiapadhatatlanul. Ghalla véréhez nem lehet bárhol hozzáférni, csak a csomópontokban. S ezek helye már évtízezredek óta titkos helyeken pihen. T'harchar nagyúr később épp e pontok egyikén építette fel tornyát. Noha a moa nem értett a mágiához, technokrata tudománya bizonyította számára a hely különleges voltát. De kettejük története nem fonódik össze, Erutol cselszövése megbukott, mielőtt hozzáférhetett volna vágyai erejéhez Diandire megállította, megalázta, eltiporta, s száműzetésbe kényszerítette...'

- Ami nem jelenti azt, hogy le is mondott a tervéről... - suttogtam, majd a társaimra néztem: - Bármi legyen is a továbbiakban, valakinek el kell menni a toronyba, s beszámolni Khettyéknek minderről!
Társaim bólintottak, s komor gondolatokba mélyedtünk mindannyian, melyet néhány perc után Adarick durva torokköszörülése zavart meg:
- Nos hát? Mi a válaszod? Elégedett vagy?
- Igen - bólintottam. - Áll az alku. Megszerezzük azt a kelyhet..."

“Komor gondolatoktól terhesen, nehéz szívvel távoztunk Adarick barlangjából, s nyeltük tovább a sötét világ keserű porát. Valahol a távolban viharok tomboltak, hatalmas, zöldeskék hurrikántölcsérek, melyek olyannyira emlékeztettek minket a vortexekre. Mert ezek a viharok is ezer s ezer kárhozott lélek fájdalomtól terhes üvöltését küldték felénk. Szentséges Ősök! Ha elbukunk, ha a Napkapu, s a mi s még talán néhány társunk küzdelme hiábavaló lesz, a mi világunk is ezzé a borzalommá válik? S vannak is talán olyanok, kik ezt ha csak tudják előre mozdítanák – jutott eszembe a Sötét Ösvény elmebeteg nekromantája... A kesernyés érzés úgy tapadt a lelkünkre mint a gyűrűs testű piócák fekete nyálukkal a folyókon átkelőkre. Borzongva haladtunk tovább...
Néhány óra gyaloglás után feltűntek a látóhatáron egy város körvonalai. Furcsa összképet nyújtottak a házak torz, kifacsarodott sziluettjei a piszkosszürke égbolt előtt. Ahogy közeledtünk egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a thargodanok kifacsart gondolkodása építészetükben is megnyilvánul. A házak, melyek körvonala a távolból furcsának tűntek, közelről egyértelművé váltak, hogy meglehetősen bizarr lakóházak ezek. Falaikat csontokból építették, helyenként kiálltak közülük a bordák, vagy éppen a gerinccsigolyák nyúlványai, de nem ez döbbentett meg igazán, hisz a barbárok is az elejtett zsákmányállatok csontjaiból építenek sátrat. De ezek a falak éltek... Mintha a kolosszális méretű lényt, melynek csontjaiból készültek, nem pusztán megölték, hanem egyszerűen megnyúzták volna... Láttam az inakat megfeszülni a csontokon, a bordák között tekeregni a sötét, sűrű folyadéktól terhes ereket... Atreus rekedt hangja törte meg a csendet:
- Hát... Gondolom ez Sárkánytorok városa...
- Magam is azt hiszem – bólintottam sokkal határozottabban, mint ahogy éreztem magamat. – Ideje használnunk azokat az amuletteket...
Egységesen húztuk elő a kicsiny bőramuletteket s kötöztük a csuklóinkra. Kicsiny vérvörös villanást láttunk csupán, ám ahogy egymásra néztünk... Kis híján kardot rántottam a velem szemben tornyosuló thargodan légiósok és a thargodan mágus láttán... Remekül sikerült az illúzió. Kifacsarodott testek, hatalmas agyarak, torz, gyilkos kinézetű karmokkal terhes, pikkelyes karok... Bólintottam, s befelé indultunk. Határozottnak látszó léptekkel tartottunk befelé a város utcáin, s a thargodanok nem álltak az utunkba. Az egyik “thargodan légiós” lépett mellém, s én Kyron fojtott hangját hallottam:
- Hová? Szorít az idő...
- A Démonölőről talán leginkább a tudósok, vagy mágusok valamelyike szolgálhat információkkal...
- Viszont a Vérkehely a Herceg birtokában van, s akkor a palotában kell keresnünk...
- Ehh... Nem bízom Adarickban... Ha tudjuk, megszerezzük a kelyhet, de a kard fontosabb!
- Te tudod – vonta meg a vállát a “thargodan”.
Ennek megfelelően a hatalmas, égbe nyúló, fekete csontok alkotta torony felé indultunk. Abban különbözött ez az épület a többitől, hogy felszínén folyamatosan nyíltak a sebszájak, hogy vért könnyezzenek, majd zárultak újra össze. Tetején egy hihetetlenül nagy méretű, több méteres átmérőjű áttetsző drágakő állt. Körülötte hatalmas, sötét villámok csapkodtak. Megmondom őszintén láttam már csaták poklát épp eleget, de most remegő lélekkel léptem be, a haldoklók sikolyát idéző nyikorgással kitáruló ajtón.
Odabent egy alacsony, lila csuhát viselő, pikkelyes gyíkbőrű mágusféle fogadott minket, vöröses szemeit reánk meresztette:
- Mit akartok itt?
- Tudod kivel beszélsz? – mennydörögte vissza Talkih, majd StevZre mutatott: - Ez a mestermágus itt Erguthur nagyúr parancsára érkezett ide, hogy kutatásokat folytasson. Ki vagy te, hogy az utunkba állsz?!
- Én... – remegett meg ijedten a démonmágus. – Semmi ilyesmi... Csak... Tudunk valamiben segíteni?
- Esetleg – biccentett leereszkedően StevZ. – A kutatásaim célja egy iszonyú ereklye, a Démonölő. Egy mágikus penge. Mely valahol itt pihen a mi világunkban...
- Na de azt mindenki ismeri...
- MI? TE merészeled megmondani NEKEM mit ismer mindenki?! A Sötét Föld hatalmas, s én egy távoli birtokról érkeztem, nem ismerem minden kacat lelőhelyét. S a te feladatod nem a kompetenciám kétségbe vonása, hanem, hogy segítsd a munkámat!
- Igen... Igen... Bocsánat... Én...
- Erre nincs időm!
- Hogyne... A Démonölő nevű penge azon lovag holtteste mellett pihen, ki idehozta a Földünkre. Nem lehetett elmozdítani onnan, halál várt mindazokra, kik csak meg merészelték érinteni... Ezredéve már, hogy Vagaton az őrült Herceg, ki akkoron országolt Sárkánytorok felett oda menekítette a kard mellé kincseit, s lélekviharral zárta le, hogy senki a közelébe ne férjen. Vagaton elbukott nagyurunkkal, Thergonissal szemben, de kincsei még mindig ott hevernek a lélekvihar tölcsérének ölelésében...
- Nem került véletlenül a kincsek közé egy régi ereklye? Az úgynevezett Vérkehely is?
- Őőő... Igen... Ez egyike volt a jelentéktelenebb mágikus kincseknek, melyeket Vagaton oda rejtett...
- Jól van. Távozhatsz.
Ezzel sarkon fordulva távoztunk, s szapora léptekkel elhagytuk a várost. A szemünk elé kerülő házfalakat látva kételkedtem, hogy ez csupán az álcavarázs korlátozott voltának volt-e betudható. Jó darabon elhagytuk már Sárkánytorkot, mikor a társaimhoz fordultam:
- Zseniális kis színjáték volt. Honnan tudtátok, hogy működni fog?
- Készültünk – vont vállat Talkih. – A fellelhető iratokból megtudtuk, hogy a thargodanok szigorú hierarchiában élnek. Valószínű volt, hogy nem kérdőjelezi meg a hatalmunkat.
- Mindenesetre remek volt. S most lássuk azt a lélekvihart...”

„Északnak tartottunk, hogy elérjük a lélekvihar határolta szentelt pengét. A táj egyhangú komorsága nem akart változni, ahogy a lelkünkre telepedő sötét érzés sem. Lassan haladtunk. A sötét homokot arcunkba csapta a szél, amely elől sálaink mögött kerestünk menedéket. Sisakunk, vagy csuklyánk izzadt arcunkra tapadt, kesztyűink nyírkossá váltak remegő ujjainkon. Tekintetünk már rég nem kereste egymásét. Túlélni akartunk csupán. Végezni a dolgunkkal, s magunk mögött hagyni ezt az átokverte földet. Éjszaka, mikor a sötétség nyúlós ragacsként lepte el a tájat, mi is menedéket kerestünk a csorba, törött, csipkés szélű kövek határolta barlangok egyikében. Tüzet nem gyújtottunk, hogy a fény ne legyen árulónkká, majd bevackoltuk magunkat a fekhelyeinkre, őrt állítottunk, s nyugtalan, zaklatott alvásba merültünk, mely során a pihenés helyett inkább lavíroztunk az ébrenlét határán, ahol még utolértek minket nyomasztó érzéseink…
Nem emlékszem zavaros, és gerincborzoló érzést hátrahagyó álmaimra, arra emlékszem, hogy Kyron finoman megrázza a vállam, és fojtott hangon sziszegi:
- Valami zajt hallok… Szerintem csata…
- Biztos vagy benne? – kérdeztem rekedten.
- Elég sokszor hallottam a vérontás hangjait. Túl sokszor is – mormolta beszédes tekintettel. – Harcolnak a környéken.
- A többiek?
- Talkih őrködik, a többiek alszanak, nem ébresztettem fel őket.
- Ne is szólj nekik, szükség lesz az erejükre. Én megnézem mi ez, és jelent-e számunkra fenyegetést…
- Megnézzük – recsegte keményen, majd kérdő tekintetem láttán gyorsan sziszegte: - én vagyok a jobb felderítő. És ha baj van, egyikünk mindenképpen visszaér, és figyelmezteti a többieket.
- Rendben – hajoltam meg érvei súlya alatt.
Gyorsan szedelőzködtünk, intettünk Talkihnak és kiléptünk a barlang sötétjéből, az éjszaka árnyvilágába. Először semmit sem hallottam, de ahogy koncentráltam, hiszen megbíztam a társamban, s hamarosan meghallottam mindazt, mi eddig sem lehetett rejtve a mestergyilkos éles füle elől. Hördülések, távoli fojtott szitkok, zuhanás… Harc! Villámgyorsan másztunk felfelé a kaptatón, figyelve, hogy a sziklákhoz lapuljunk, nehogy a küzdő felek véletlenül észrevegyenek minket. Nem volt szándékunk beavatkozni a konfliktusba, ha csak nem érint minket. A sziklatetőre érve lehasaltunk, s óvatosan kikémleltünk a kicsiny katlanba, s megdöbbenten néztük a szemünk elé táruló látványt…
A katlanban négy thargodan harcolt éppen. Kékeslila testük, vörösen villogó szemük, csápjaik, s karmaik, furcsán kaotikus, mégis egyetlen cél érdekében rendezett képet mutattak, ahogy összedolgoztak, hogy legyűrjék ellenfelüket, amely viszont keményen harcolt az életéért. Egy kvazársörényű pegazus volt, gyönyörű, ám furcsán veszélyt sugárzó aura lengte körül. Ketten is pányvát hajítottak már a nyakába, de még nem tudták leszorítani a földre, egy harmadik éppen ezzel próbálkozott. A negyedik thargodan karmos mancsában gonosz kinézetű, hajlított, fekete penge villant. Nem tudhattam miért akarják vérét, s még ki tudja miét venni a pegazusnak, de az életét akarják.
- Nem hiszem, hogy fenyegetést jelentenek – recsegte Kyron fojtottan.
- Így van. Ezek begyűjtők. Valami mágus küldte őket – válaszoltam csendesen. – Nem tudom, sőt nem is akarom tudni, mire kell valamely testrésze egy thargodan varázstudónak, de amint megszerzik, visszatérnek hozzá.
- Akkor jó. Kússzunk vissza.
Bólintottam… Aztán mégsem indultam. Valami ott tartott… Nem tudok róla számot adni ma sem… Talán az elkeseredett harc… Ahogy az életéért harcolt a nemes állat. Talán azokat a küzdelmeket juttatta mindez eszembe, melyeket magam s társaim vívtunk hiábavalóan? Ahogy a gyémánt horda jelvényét viselő martalócok másznak a falakra, melyeket magunk építettünk, s most lángok emésztik el? Netán egyszerűen a harc szépsége fogott meg? Nem tudok rá választ adni… Ahogy arra sem, miért tettem amit tettem…
Emlékszem, ahogy felpattanok, mint érzékeny íj idege, s lerohanok a katlanba, nem törődve az utamba kerülő szikladarabokkal. Ahogy meglódítom a tridentet, mely hátulról szaladt a megdöbbent kardos fickó vállai közé. A három hegy inakat, izmokat, verőereket tépett át, s a halál jeges sikolya szárnyalt az éjszakában. A másik három egyből rám figyelt, s amelyik eleddig pányvát dobott volna a pegazus nyakába, most felém lendült, a kötelet elengedve kést ragadott. De a fegyverem adta elérési előny bőven elég volt, hogy a támadóm végét jelentse. A trident három döfőága a nyakán haladt át, s a nehéz vas izmokat, inakat tépve szakadt ki az oldalán. A másik két támadó is érzékelte a veszélyt, eleresztették a pányvákat és felém rontottak. A pegazus elszabadult, s rögvest az ég felé tört. Én pedig a két begyűjtő irányába. Az egyiknek a gyomorszájába vágtam a trident nyelével, s egy gurulással kerültem el a kardcsapást. Aztán döftem, s a másik begyűjtő lehanyatlott. A gyomron vágott közben összeszedte magát, de nyilván felmérte, egy szál késsel nem győzhet egy szigony ellen. Eliramodott, s tekintve testfelépítésünket, s a magamon lógó felszerelés súlyát nem is reménykedhettem, hogy beérem. Tehát nemsokára a nyakunkon lesznek. Mozogni kell. A thargodan már majdnem kiért a katlanból, mikor egy sötét árnyék vált le a katlan faláról, s lendületesen levetette magát. Egyenesen a menekülőre. Mindketten összeestek, s már csak az egyikük állt fel…
- Mi a nyavalya volt ez? – sziszegte Kyron. – Mit művelsz? Ha én nem kapom el az utolsó alakot, már rég a nyakunkon lenének!
- Tudom, Kyron, tudom… Magam sem tudom mi történt… De a pegazus… Úgy éreztem ezt kell tennem…
- Ha élni akarsz, ne az érzelmeidre hallgass – vetette oda, ahogy kifelé indult, s én csendesen követtem.

Másnapra értük el a vortexbörtönt. Legalábbis mindnyájunknak ez a szó jutott azt hiszem eszébe első alkalommal. Lélekvihar tombolt a tájon, kísérteties, zöldes színek árnyékát vetítve a környék torz, bizarr szikláit. Mi fegyveresek őrt álltunk már órák óta, miközben StevZ, a druida komor koncentrációba mélyedt. Hosszú, hosszú órák teltek el így, míg végül az ősz szakállú mágus lassan felemelkedett:
- Nincs út. Nincs megoldás. Legalábbis semmi olyan, amit én ismernék. Ezt a börtönt egy nagy erejű mágus emelte, sokkal erősebb mint én. Sokkal erősebb, mint amit valaha láttam…
- Akkor más megoldás kell – bólintottam. – Nézzünk körül, van e esetleg valamilyen alagút a környéken…
- Ha lenne, már rég kifosztották volna azt a helyet – jegyezte meg szkeptikusan Atreus.
- Ha kell, akkor magam ások alagutat, de nem hagyom, érted? Nem hagyom, hogy egy energiafüggöny miatt dögöljek meg! És főleg azt nem hagyom, hogy ez sodorja veszélybe a barátaimat! – sziszegtem az arcába.
Atreus zavartan bólintott, s elhátrált. Senki nem mondta ki, de ott vibrált a levegőben: Ha lehetne alagutat ásni, akkor is bejutottak volna már…
El voltam keseredve, de nem adtam fel a reményt és a harcot. Nem adhattam fel. Ahhoz túl sok forgott kockán. Sokkal több, mint egy vén zsivány nyomorult élete. Sokkal több. Elkeseredett erőszakkal próbáltam valamit kitalálni. A gondolat nem segített. S a fájdalom sem, noha meztelen öklöm már hatodszor sújtott az éles sziklákra, s vér csorgott a kezemen, de ilyenekkel nem törődtem.
Sokadszorra tört rám a gondolat, hogy nem vagyok én erre a feladatra alkalmas. Én csupán egy öreg zsoldos vagyok. Én nem vagyok olyan erős mint Éjszárny… Nincs meg az a tapasztalatom, mint Tiergának… És nem vagyok bölcs mágus, mint Khetty, vagy Nienna…
- Ne becsüld alá magadat száznagy – hallottam egy halk, kedves hangot a hátam mögül. – A sors csak annyi terhet rak a vállunkra, amit el tudunk viselni. Elég erős vagy e szikla hordozásához, hidd el.
Megpördültem, majd csendesen, tisztelettel bólintottam. Már meg sem lepett, hogy itt látom, a mágia csodákra képes, megtanultam régen.
- Nienna magisztressa… Attól tartok, hogy téved – morogtam csendesen. – Ugyanis én csak egy harcos vagyok. Mostanra már száznagy sem.
- De az vagy – válaszolta a druida, csuklyáját nem rángatta a szél, köpenyes sem lebbent, mintha itt sem volna fizikai alakjában… Mintha csupán megérezte volna, hogy segítségre van szükségem. – Hiheted magadat martalócnak, vagy rablónak, de még mindig tiszt vagy. Mert úgy érzel, s úgy gondolkodol.
- Még, ha így is volna – kezdtem elkeseredetten. – Mit tehet itt egy katona?
- Jó döntéseket hozhat – válaszolta egyszerűen. – Amint azt te is tetted. Ahol nem lehet erővel átmenni, s a föld sem nyitja meg méhét előtted, ott a levegőn keresztül vezet az út.
Furcsán pillantottam felé, nem igazán értettem. A mágusnő vékony alakja egy pillanatra elmosódni látszott, noha csupán egy sötét árnyék vetült reá. Mely lassan a földre ereszkedett mellette, s megrázta sűrű sörényét.
- Jó döntést hoztál száznagy. S ő meghálálja ezt neked. A neve…
- Alkonyfény – suttogtam.
- Így van. Bejuttat majd a nyergében. Jól döntöttél. Ösztönösen, de jól. Bízz magadban száznagy, bízz magadban – hallottam még susogó hangját, ahogy elnyelte a ködpára, melyből alakját megidézte, s én ott maradtam a pegazussal, az újjá éledő reménnyel…”

"Csendesen lépek oda az állathoz, sötét szemeibe fúrom a tekintetem, de nem látok benne ellenséges szándékot. Lassan, óvatosan kinyújtom a kezemet és végigsimítom a nyakát, mire orrával barátságosan böki meg az arcomat. Bólintok és lassan a hátára kapaszkodom. Közel másfélmázsás testsúlyom meg sem kottyan a hatalmas állatnak, néhány nehézkes szárnycsapással a levegőbe emelkedik, majd döbbenten bámuló társaim előtt leereszkedtem. Egyedül a bölcs druida, StevZ biccentett mindent tudóan. Kérdőn pillantottam rá:
- Mi a poklot csináljak, hogy megszűnjön az energiafal?
- Odabent kell lenni egy tárgynak, ami fenntartja. Valami, ami sugározza az összetartó energiáit. Valamilyen kristály, vagy ilyesmi. Az a védőburok szíve. Semmisítsd meg és a fal elpusztul.
- Számíthattok rám - biccentettem, majd a levegőbe emelkedtünk újra.
A magasból már felmérhettem, hogy ez a hely, amit a vortexbörtön védelmez elég kicsi, akkora sincs mint a táborunk, de rengeteg ilyen-olyan lom van szerteszórva. Néhány megfeketedett, félig elporladt csontváz a környéken, de ebből a magasságból a mágikus erőforrást nem látni. Alkonyfény lassan ereszkedett velem lefelé, én pedig libabőrös tarkóval pillantottam körül, minden idegszálam veszélyt jelzett. Elővontam a mithrill tridentet és óvatosan körbekémleltem. Semmi mozgás... Lábammal magam előtt tapogatózva indultam el a rengeteg tárgy között, melyek jó részéről azt sem tudtam volna megmondani, mi a csoda is? És vajh miért jelentett kincset Vagatonnak, a thargodanok korábbi Hercegének? De ez nem is az én dolgom. Harcos vagyok, nem valami istenek verte fekete mágus...
És ha már harcos vagyok, akkor hallgassak az ösztöneimre, döntöttem el, márpedig az ösztöneim élesen sikították a fülembe: Veszély! De még nem tudtam honnan fenyeget. Tekintve, hogy léteznek thargodan varázslók és röpképes fajták is, nem tűnt elhamarkodott következtetésnek, hogy ezek itt az ő csontjaik. Na de ki végzett velük?
Nagyon lassan, körözve haladtam előre, szemem sarkából figyelve minden veszélyforrást, minden mozduló árnyat, füleimet hegyezve hallgattam a szél tombolásán keresztül a homok éles csikordulását csizmám alatt. Kezemben meg-megrezzent a trident...
Valami megváltozik, a tarkómon felborzolódik a szőr, hajam csapzottan hullik a homlokomra, egész testemben érzem, hogy valami közeleg. De honnan? Egy csatában a bizonytalanság bármilyen ellenségnél veszedelmesebb...
Egyszerre csak megéreztem. Itt van! De még mindig semmit sem láttam. Hol vagy? - dübörgött halántékom mögött a gondolat.
Mázsás teher csapódik a mellkasomnak, hogy hátrazuhanok, de még mindig nem látok semmit. Kábán rázogatom a fejemet. Hogy harcoljak valami ellen ami láthatatlan? Előhívom a hőlátásomat, de semmit, még a legapróbb foltot sem érzékelem. Egyszer csak ösztönösen kapom magam elé a tridentet, mire irtóztató csapás töri ketté a varázsfegyver nyelét. Döbbenten hátrálok elhajítva a csonkokat s hátamról gyors mozdulatokkal akasztom le az ősök ajándékát, a kőkardot. Már régen nem használtam a kiváló, ám nehézkes pengét, most eljött újra az ideje.
Azonnal megérzem tenyeremben a melegséget s vicsorogva forgolódok, de semmit sem látok, mígnem hatalmas ütés talál arcul, hogy a földre rogyok. Érzem ahogy a nyelvem sós véremben fürdik, s érzem ahogy a vérem lecsorog a homlokomról és kibuggyan az ajkaim mögül. Érzem, de nem fáj. Már nem a galetkik világában vagyok. Ez valami más. A katona, a mindig gyilkolni, ölni, halni, harcolni kész zsoldos világa, aki nem érez fájdalmat, akinek nincs szenvedés, és nincs habozás.
De sajnos célpontom sincs. Márpedig anélkül semmit sem ér a gyakorlás és a tapasztalat. Kétségbeesetten kezdek halálos táncba, magam körül forgatva a pengét, de a nehéz kőfegyvert így sokáig nem lehet használni, ez nem fog menni. Amint azt a hátamba maró fájdalom hamar tudatosítja is.
Féltérdre küzdöm magamat, homlokomat a kőkard markolatának támasztva suttogom elharapott nyelvem miatt torzan ejtett szavakkal:
- Ősök! Kik e pengét adtátok, ti járjatok közben az érdekemben. A ti véretekért is harcolok. Mindnyájunkért. Ne hagyjatok elveszni egy ármány ellen! Hozzátok könyörgök népünk hite és akarata!
Miközben suttogok a számban forgó vér fröcsögve kis pontokat köp a kard markolatára, de valami mást is érzek. Hogy a kard átmelegszik a tenyeremben. Egyre forróbb és forróbb lesz, míg végül már tartani is alig bírom. Egyszerre hajszálrepedések jelennek meg felszínén. Majd dobhártyaszaggató reccsenéssel lehullanak a kődarabok és kiszabadul börtönéből a kard, mi eddig fogva tartotta. Az ősök által megszentelt pengét tartok immár a kezemben. Nem kételkedem, hogy ez a válaszuk imámra.
Érzem a világ változását, de nem tudom megmagyarázni, vagy leírni. Valahogy élesebbé vált minden. Érzem a bőrömet nyaldosó apró lila lángnyelveket. Érzem a kard melegségét a markomban. Érzem az Ősök áldását. És ezzel a hatalommal fordulok meg lassan, s egyenesedem fel. Az Ő erejükkel felvértezve fogadhatom majd a bestiát.
Már látom őt. Hosszúkás, elmosódott árnyék, hatalmas szemekkel, melyek nem élettelenek, de nem is csillog bennük az élet lángja. Inkább csupán hiány a fekete árnyékban. Hosszúkás alakja elmosodó, karjai végén irdatlan karmok meredeznek. Díszes vért és energiakisülésektől terhes pajzs a fegyverzete. Egy asztrális elmemarcangoló!
De milyen furcsa... Mindenfelől csillámló, alig látható energiafonatok húzódnak a mellkasa felé, hogy valahol a remegő feketeségben érjenek véget.
"Az a védőburok szíve. Semmisítsd meg és a fal elpusztul."
Hát persze!
Az elmemarcangoló magabiztosan támad, abban a hiszemben, hogy még mindig nem láthatom őt. Tévedésére csak a gyors keresztcsel után jön rá, mikor az áldott penge lecsapja fekete karmait. Sikoltozva tántorog hátra, én pedig könyörtelenül ugrok utána, hogy visszafizessem az eddigi csapásokat. Második ütésem tőből metszi le fekete karját, a különös pajzs sisteregve hull a fekete homokba. A lény szenvedve guggol magzati pózban, fejét felveti. Bár lárvaarcán nem látni érzelmeket azok mint éjfekete köd csapnak meg, ahogy felém hullámzanak. Harag és félelem.
- Nem ölhetsz meg egy Herceget! Én Vagaton vagyok, e vidék ura!
- Dehogy vagy! - köpöm felé. - Te csupán egy mohó dög vagy, ami felzabálta Vagaton lelkét! Az emlékeit és a személyiségét talán felvehetted, de a hatalmát nem!
Egyetlen szúrást indítok, egyenesen oda, ahol a dögletes fekete mellkasban az energiaháló gócpontját sejtem. Az elmemarcangoló sikolya talán mérföldeken át hallatszik, ahogy még lassanként kiszenvedve is undorító féregként dobálja magát a fekete földön, mígnem lassan elkezd elporlani, egyesülni a talajjal, melynek sötétjében elveszhet, elolvadhat a sajátja. S ahogy kiszenved a lény, úgy gyengül körülöttünk a vortexbörtön, mígnem lassanként kihúny, eltűnik. Társaim hozzám rohannak, tekintetükben aggodalom és kérdések, de csupán a fejemet rázom és kifejezéstelen tekintettel mutatok a földön heverő, immáron üres páncélra és pajzsra. StevZ elismerően bólint:
- Szép ereklyék. Akárcsak az a penge - néz rám kíváncsian.
Sem erőm, sem kedvem most a pengéről beszélni, inkább a vértezetre mutatok:
- Ismerős?
- Igen. Ez a Diabolica. Démoni kovácsok készítik. Úgy tartják kevés jobb vért létezik ennél, mit halandó kikovácsolhat.
- És a pajzs?
- Grebatusz, a védelmező. Illetve a legendás törzsfő, Grebator pajzsának egy másolata. Az eredeti egy vulkán gyomrában végezte. Hasznos varázseszközként ismert. Úgy hiszem, mint hadizsákmány megilletnek téged.
Vontatottan bólintok és koponyapáncélomat, meg a Vischiratát a földre helyezem, és helyettük felöltöm a Diabolicát, karomra pedig felcsatolom a Védelmezőt. Elönt az erejük, szinte a sejtjeim lángolnak a hatalom érzetétől, amit hordoznak. Hüvelyébe hajítom a pengém és a társaimra nézek:
- Keressük meg, amikért jöttünk.
A kutatás szerencsére sok időt nem vesz igénybe. A Vérkehely egy ősi, mára kivehetetlen szimbólumokkal díszített oltár maradványain pihen. Nehéz, ónix kehely, melynek talpán körben koponyák és denevérek váltogatják egymást. Amint csendesen a zsákomba rejtem, miközben a többiek boldog kiáltását hallom:
- Megvan! Ez lesz az!
Hozzájuk sietve a földön egy egykor talán hófehér, mostanra elkoszlott lovagi vértet látok, melyből itt-ott még kilógnak az egykori bajnok csontjai. Ezek mára fehérebbek, mint istene szimbóluma, gondolok cinikusan a lovagra, majd tovább nem is törődve vele a pengére siklik a tekintetem.
Hatalmas, kétkezes lovagi pallos, keresztvasán griffek ágaskodnak, markolatgombja napkorongot mintáz. Ösztönösen nyúlók érte, de ujjaim nem érinthetik meg, mikor már hófehér lángok csapnak fel a pengéből. Nem közönséges tűz ez. Nem csupán a húsomba, a lelkembe is belemar. Fájdalmas üvöltéssel kapom vissza a kezemet és döbbenten meredek az elszenesedett csonkra, ami jobbomból maradt. Nap is beletelik, mire újra használhatom...
- Mi ez? - hörgöm dühödten.
- A thargodanok azért nem vihették el innen, mert csak az érintheti, akinek a lelke tiszta. Olyan tiszta, amilyet Raia megkíván. Sajnálom Incu, de egy fosztogató zsoldos... - von vállat StevZ, majd megértő biccentésemre folytatja: - Ezért is javasolnám, hogy Talkih emelje fel és hozza azt a pengét!
- Én? - kérdezi döbbenten az egykori lovag. - Hiszen magam is martalócnak álltam...
- Van becsületed, ami Raia előtt a jóság kapujának kulcsa. Van hited és bizalmad egy jobb jövőben, amiért teszel és munkálkodsz. Mindegy hogy várkastélyban vagy rablótáborban vagy, a lélek számít.
Talkih lassan, kissé felbátorodva nyúl a nehéz pengéért, mely hűségesen simul a lovag tenyerébe. Lassan felemeli, s az ég felé tartja, mire a pengén néhány pillanatra aranyszín ragyogás kél, majd enyészik el...
- Remek - recsegi Kyron. - Most?
- Visszamegyünk Adarickhoz és meghallgatjuk, mit tud még nekünk mondani. Aztán haza... Végre haza... - nézek a távolba, a vámpírkrónikás börtöne felé, s azon túl is talán. Egy más világba. Ahol a barátaim élnek."

„Az út elég hosszú Adarick börtönéig, de szerencsénkre határozottan eseménytelen. Az emberidegen, lélekölő táj már szinte a sejtjeinkbe ivódott átkos miazmájával és kipárolgásával. Már oda sem figyeltünk, hogy a szürke köd miként szivárog belénk, a csontunkig hatoló jeges szél is megszokottá vált. Ahogy a komor, szótlan menetelés is, az állandó készenlét, a felbukkanó árnyakra a harci alakzat is.
De ez alkalommal nem kellett mitől tartanunk, senki nem akadt az utunkba. Gyanítom, a thargodanok nem népesítik be nagyon a Sötét Földet, talán folyamatos belharcaik miatt, melyek sok áldozatot szednek. Honnan is ismerős ez nekem – gondoltam keserűen, saját népemre gondolva.
A barlangbejáratot megtaláltuk annak rendje és módja szerint, nyitva ahogy hagytuk. Még mindig remegett a gyomrunk ezen a helyen. Az enyém legalábbis mindenképpen. Nem könnyű koponyák ezreinek figyelő tekintete előtt gondolkodni és beszélni, főleg ha tudtában vagyunk, hogy ezek a koponyák mi mindent láttak már, s miket tudnak mesélni…
- Visszatértetek hát! – köszöntött minket Adarick sípoló légzéssel, ahogy az aszott test felemelkedett fektéből s imbolyogva felénk indult. A krónikást megviselte a vér hiánya az elmúlt napokban. Száraz, vékony test, remegő végtagok, megfeketedett ajkak mögül hördülve hangzó nedves, lepedékes szavak, melyek megtapadnak az ember fülében, s csak lassan, mint híg sár csorognak le a tudatába.
- Itt vagyunk Adarick – bólintottam, s iszákomból előhúztam a tárgyat, amely neki most a legnagyobb kincs, a túlélés lehet. – És az alku ránk eső felét teljesítettük. Íme a Vérkehely.
- Add! Add nekem! – tágultak ki vöröses szemei.
Biccentettem, s a kezébe nyomtam az ereklyét. A vámpír mohón tapasztotta fekete ajkait a szélére, s hosszú kortyokban nyelte tartalmát, ajkai széléről hosszú patakokban csorgott a sötétvörös vér, melyhez éhsége vezette. Lassan leengedte a kelyhet, s kezdett élettelibb kinézetűvé válni. Nehéz pontosan leírni, hisz nem láttuk a változást pontról pontra, de olyan volt, mintha lassanként megfiatalodna a férfi. Sötétebbé vált a haja, a szakálla, kisimult a bőre, lassanként egy fáradt, negyvenes éveit taposó ember állt előttünk.
- Valóban teljesítettétek az alku rátok eső részét – bólintott elgondolkodva Adarick. – S talán valóban van esélyetek az előttetek álló háborúban. Mint mondtam én sokat tudok. Nagyon sokat. S mostantól a tudásom a rendelkezésetekre áll. De egy valamit jó ha tudtok! A kérdéseket nektek kell megfogalmazni. Én csak a válaszokat ismerem, a kérdéseket sohasem.
- Ám legyen – biccentettem. – Raia ereklyéi. A Ragyogó Kesztyűk, a Démonölő és a Hullámvért. Kettő a birtokunkban van. Egyet még keresünk. A Hullámvértet hol találjuk meg?
- Évezredekig pihent itt a testem kiszáradva – csóválta a fejét Adarick. – Az ereklyék múltjával megismertethetlek, de a jelenükkel nem.
- Mesélj hát a múltjukról.
Adarick lassan felemelkedett, s hosszú, göcsörtös ujjaival keresgélni kezdett a koponyák között, kiválasztva végül egyet. Lassú, kimért mozdulatokkal helyezte az asztalra, s a koponya recsegő hangon szólalt meg:

„Mikoron Raia, a lovag az istenek sorába emelkedett, s megjelentek legelső követői, közülük is a legnemesebbnek és legelhivatottabbnak, Lord Elronor Sivarisnak Raia személyesen készített ajándékként nemes életéért egy lovagi páncélzatot, melyhez más istenek segítségét is kérte. 4 páncéldarab készült el, elsőként az Angyalsisak, mely magában hordta Elenios áldását is, s emberfeletti szépséggel ruházta fel azt aki fejére illesztette, s megóvta elméjét a mágikus támadásoktól. Másodikként a Ragyogó Kesztyűk kerültek le az istenek varázsüllőjéről, mely Tharr érintését is viselte, s ki felhúzta részesülhetett a hadisten mindent lebíró erejéből. Harmadikként készült el a Démonölő, a megszentelt pallos, mely Sheran leheletét hordozva, az élet erőivel vette fel a harcot a sötétség teremtményeivel. Végül a Hullámvért is teljes pompájában csilloghatott, melyet Fairlight maga bájolt el. A hatalmas ereklye megóvta viselőjét a mágikus támadásoktól, és ősi bölcsességeket súgott neki, míg csak hordja. Úgy tartják egyes legendák, készült egy 5. ereklye is, melyet Leah áldott meg csontkezével, a Féregöv. De ez olyan sötét volt, oly gonosz, hogy Raia inkább elzárta a halálisten ajándékát, nem merte bajnokának adományozni azt. Ezt azonban ellopta a mágikus börtönből Marlana a hárpiák sötét királynője.
Lord Elronor egész életében hűen szolgálta Raiát, s számolatlan hőstettet hajtott végre a jóság dicsőségére, megszabadítva a világot a gonosz szolgáitól. Egyszer aztán úgy adódott, hogy Lord Goomb, a dombi óriások királya elrabolta menyegzőjéről Ariana hercegnőt, kit Lord Elronor már régóta szerelmes szemekkel nézett. A lovag azonnal a hercegnő nyomába eredt, s bár átvágott minden veszedelmen, ami csak fenyegethette, egyre inkább érezte, nem érhet oda időben, s Goomb ki tudja mit tenne akkor imádottjával. Éjszakai táborhelyén aztán szárnysuhogásra ébredt, s ott állt előtte Marlana. A hárpiák királynője alkut ajánlott: ha a lovag odaadja isteni páncélzata valamely darabját neki, akkor a hárpiák céljához viszik azonnal, megmentheti szerelmét. Lord Elronor, habozott, de végül úgy döntött rááll az alkura, szerelméért a szerelmesek úrnőjének áldását hordozó sisakját adta.
Marlana szavának állt, s Lord Elronor három napig dúló küzdelemben legyőzte Goombot, s elnyerte Ariana hercegnő szabadságát, szerelmét és kezét is.
Három gyermekük született, s Lord Elronor halálos ágyán mindnyájuknak adott egyet legendás páncélja darabjaiból.
Legidősebb fia Thulun, a hadúr birtokolhatta a Ragyogó Kesztyűket.
Kisebbik fia, a nemes Lorgar forgathatta a Démonölőt.
Egyetlen lánya, Emirana, a bölcs mágus ajándéka a Hullámvért volt.
Marlana azonban nem tett le a páncél megszerzéséről és egyesítéséről. Egyenként, gonosz csapdák során át üldözte a testvéreket, s megölte előbb Thulunt, majd Lorgart, elragadva tőlük páncéljaikat.
Emirana végül kétségbeesésében hatalmas idéző mágiához folyamodott, megidézte a dzsinnek legöregebbikét, s az ő hatalmának segítségével bebörtönözte egy idegen létsíkon a hárpiák királynőjét. A három páncéldarabot elrejtette a világ három különböző pontján, mert az Angyalsisakhoz hozzá nem férhetett, azt Marlana saját lelkéhez kötötte.
Idővel persze az ereklyékre kincsvadászok, hadurak, mágusok és tolvajok rábukkantak, feltűntek a világ történelmében. Emirana ágyékából azonban hosszú vérvonal fakadt, akik figyelik az ereklyék felbukkanását, s megítélik hordozójukat. Ha méltatlannak bizonyulnak előttük, a halálba taszítják őket, s az ereklyét újfent elrejtik, ha méltóak rá, akkor náluk hagyják..”

- Keresd hát Emirana leszármazottját, ő többet mondhat a Hullámvért hol létéről – recsegte Adarick. – A császári kincseskamrában biztosan nem, sohasem hagyják, hogy több generáció birtokolja őket.
- Na de hogyan tudnám én megismerni Emirana leszármazottait? – kérdeztem döbbenten.
Adarick válasz helyett mormolt pár szót, s táncoló ujjai között megjelent egy illúziókép, egy ősrégi medaliont mutatott, amelyen egy térkapu sziluettje látszott.
- Ez Emirana szimbóluma. Ő maga hordta ezt az amulettet, mely generációról generációra öröklődik.
Döbbenten bámultam az illúzióképet, lassanként csóválva a fejemet, majd rekedten megszólaltam:
- Azt hiszem, akkor tudom kit keressek. Hogyan tudjuk felvenni veled a kapcsolatot Adarick?
A vámpír egy koponyát emelt le az egyik polcról, melynek tetején ezüstös fém csillant a tetején:
- Vigyétek ezt magatokkal. Tegye a kezét a koponyára, kinek kérdése van, s mondja ki a nevemet. A koponya szájával fogok szólni hozzá. S ha végül Daramoula elbukik, elnyerem végre a szabadságomat…
Bólintottam s búcsú nélkül indultam kifelé, nyomomban társaimmal. Hamarosan újra Ghalla földjét tapodja majd a lábunk, s nekem megvan újabb úti célom. Fel kell keresnem egy bajnokot. Fel kell keresnem Emirana leszármazottját… Piciklont…”

„Lassú, nehézkes léptekkel haladtam a térkapu felderengő íve felé. Ugyanaz a jól ismert, kellemetlen érzés, mikor ezer jeges tű fúródik a bőrömbe, kiráz a hideg, s érzem ahogy a mana szövedéke a világokat elválasztó isteni szövettel birokra kel, hogy mint ezer hangya a porhanyós kőbe, úgy vájjon benne utat… Ezerszer ismert és még ezerszer gyűlölt érzés ez. Most mégis vágyakozással telít, hiszen hazaérek végre. Haza…
A térkapu fortyogó méhe a táborunk kicsiny emelvényén okád ki minket magából, ahol térkapunk magasodik. Ösztönösen körbe hordozom a tekintetemet, s meglepett örömmel látom a változásokat, az új építményeket, az újabb dicsőségzászlót, s szomorúan szemlélem a megüresedett házak ajtajait.
De aztán mindent felülmúl a találkozás öröme! Őszinte lelkesedéssel vetem magamat társaim karjaiba, szorítom meg örömmel a kezüket. És ők is örömmel fogadnak. Hamarosan vidám adomázásuk telíti meg a légkört, ha nem is gyógyítva, de feledtetve mindazt a szenvedést, mit az utóbbi napokban átéltünk. Köszönettel búcsúzom el bajtársaimtól, akik érthetően türelmetlen módon vágyják a haza utat, klánjuk, otthonuk biztonságát.
Talkih is indul, hosszú út vár rá. Kérésemre felkeresi a Napkapu ősöreg tornyát. Nagyon bízom abban, hogy Khetty és társai meg tudták immár oldani a nehézségeket, s végrehajtva Kayrac rituáléját biztos helyet találtak az ereklyéknek… A Démonölőt mindenesetre jól őrzött kincseskamránkba zárjuk addig is. Remélem mihamarabb biztonságosabb helyre kerülhet… A lovaggal együtt haladtam végig a katakombák mélyén, egy fordulónál meglepetten néztem a kialakított cellák sorait, mellettük acélkampók, láncok lógtak a falakon, parázstartó, fogók s egyéb eszközök, mik egy gyengén felszerelt kínzókamrában csak fellelhetőek. Végül elértük a kincseskamra ajtaját, s beléptünk fosztogatásaink jutalmának nyughelyére, hol minden aranydukát, s minden lélekenergiatároló kristály vért, s szenvedés emlékét hordozta magával, mely akkor tapadt rájuk, mikor erőszakkal vettük el tulajdonosaiktól…
Talkih lassan helyezi a központi emelvényre a megszentelt ereklye pengét, s markolatához támasztja néhány másodpercre homlokát. Majd feláll és a szemembe néz:
- Sietek ahogy csak tudok!
- Tedd azt! Minél hamarabb segítségre van szükségünk! Khetty vagy Diabolo kezébe add az üzenetet!
- Úgy lesz, ígérem! – bólintott a lovag, s kifelé sietett. Én viszont a kincsek között heverő ékszerre pillantottam. A különös szimbólumra amely Fangrrr nyakában lógott egykor, Chara-din szimbólumára, amely kifordította magából az északi tigrisek legendás falkavezérét… Éreztem sötét auráját pulzálni. Éreztem, hogy szólít engem, hogy hív, akasszam a nyakamba. Hogy birtokoljam a hatalmát. Próbára hív. A lélek próbájára, melyben ha megtöröm, bitorolhatom ősi erejét, ha elbukom, magam is saját képére formál majdan. Lassan kinyújtottam régi hegek kígyóival díszes kezemet s remegve felemeltem az ősi ékszert. Óvatosan körbefordítottam majd kimért mozdulatokkal akasztottam a nyakamba. Éreztem az erő pulzálását a testemben, ahogy végigfut rajtam az ősi mágikus erő. Éreztem ahogy a világ megváltozik, ahogy a szemem sarkában elfújt életlángok pislognak vissza felém… A medál hordozóinak lángjai…
…Göcsörtös ujjú kéz emel fekete áldozó tőrt egy síró gyermek felett ki sötét kövekből összerótt oltáron fekszik. A kéz lecsap. Vér. Halál. Az utolsó levegő, a félbeszakadt sikoly zenéjének szépsége…
…Büszke harcos, ki pengét emel háza védelmében. Kéz mely varázsrúnákat ró a levegőbe. Lángok perzselő ereje, a harcos szemében villanó rémület, mit a kín köde vált fel, égett hús szaga a levegőben…
Megráztam a fejemet. Nem korokkal ezelőtt élt papok emlékeivel kell törődnöm. Jelen korunk kihívásával kell szembe néznem! És ehhez a szimbólum erejét kell felhasználnom, nem hordozónak emlékképeit! Lendületes mozdulatokkal siettem ki a katakombákból, fel a felszínre. A táborunk közepét uraló szikla mellé telepített citadella volt az úti célom. Ott kapott helyet Dornodon rontást adó szimbólumaival díszes piramisunk. Ennek átkozott, tomboló erejére volt most szükségem.
A fekete kövekből rótt építmény oldalához léptem, homlokom a pulzáló, hideg, szinte jeges falhoz támasztottam, s tenyereimet is a falához szorítottam. Éreztem, ahogy a testemen át keresi a kapcsolatot egymással a kétféle de egy tőről fakadt, sötét és hideg energia. Amint sötét hullámaik egymásba fonódtak erőlködéstől remegő erővel próbáltam meg uralni ezt az erőt. Éreztem a mágia rángását, éreztem, ahogy tér-idő hurok alakul ki körülöttem. Éreztem, ahogy a varázsenergiák mohón habzsolják emlékképeimet, s én nehézkesen izzadva próbáltam fókuszálni a csatára, mit néhány hete vívtam. A mágusnőre, kinek ereje térdre kényszerítette a magamfajta veteránt is. Az erőre koncentráltam és az amulettre, amely a nyakában himbálózott. A térkapura. És lassan kezdett formát önteni az erő, már láttam őt. Láttam egy hatalmas tisztás közepén. Egyedül magasodott ott, mint ősöreg, mozdíthatatlan tölgy, de körülötte nem messze mágusok térdeltek vagy guggoltak ámult döbbenettel. Nem hittek a szemüknek, ahogy én magam sem. Egy gigantikus lény tombolt a nő körül. Azonnal felismertem, hiszen minden galetki egyik rémálma volt ez, az Ellenség egyik legerőteljesebb teremtménye. Egy xenomorf harcost csak a harcosok legkiválóbbjai mertek párviadalra hívni. De ez nem egy egyszerű harcos, ez egy hatalmas királynő volt. Senki, soha senki nem hív ki ilyeneket. Egyedül nem. A mágusnő mégis unott fölénnyel hárította a hatalmas torzszülött mágikus csapásait, végül, mintha csak már untatná az egész küzdelem, egy ujjmozdulatára valóságos kataklizmát zúdított a lényre. A levegőből lecsapó vastag energialándzsa átdöfte a királynő sötét testét, savas vére fröcsölte be a környezetét, ahogy a földre rogyott. A mágusnő unottan helyezte a kimúlt bestia nyakára a lábát, s tekintetét végighordozta az ámult tisztelettel rámeredő mágusokon. Lassan felemelt valamilyen csillogó nyakláncot, melyet a szörnyeteg nyakából akasztott le és csendes hangon mondta:
- Ez a trófea az enyém. Örülök, hogy vendégeskedhettem nálatok. Most megyek.
Éreztem, már nem soká tarthatom az erőt, mit elmém összegyűjtött, így minden erőmmel a nőre koncentráltam és megpróbáltam a leghatalmasabb térmágiát alkalmazni, mit csak tudtam. A nő talpa alá akartam térkaput nyitni, s a kapu párját az aréna homokjába elhelyezni. A leghatalmasabb sötét mágia segítette létre jöttüket, két hatalmas isten szakrális ereje. Izzani kezdett a levegő a mágiától, izzó manaszálak alkották meg a térkapu pentagrammáját, aztán… A nő felkapja vöröses hajzuhatagú fejét… Cseresznyepiros ajka ősi igéket mormol, hófehér keze lágyan int… Éreztem a manafonál elpattanását, az isteni mágia szabályosan égő ostromtoronyként omlott össze körülöttem… Ez lehetetlen! Miféle hatalom ez?! Fájdalomtól égő kezeimet, mint izzó vastól, úgy kaptam el az átokpiramis ónix falától… Döbbenten pislogtam és lelkemben éreztem, ahogy az összerogyó mágia új életre kél. De immár egy mindent elsöprő hatalmú elme uralta. Egy elme amely újjáépítette és átformálta a varázst. Izzani kezdett és megolvadt a piramis éjfekete fala, s az olvadt ónix csorogni kezdett, s lassan egy hatalmas pentagramma formája izzott a falon, melyen lassan átlépett a mágusnő. Kecses lábain gyalogló csizmák és sötét nadrág, derekán nehéz kard, felső testén csupán rövid ingecske, vállaira mágusköpeny borult. Fejét felszegve, enyhe ajakbiggyesztéssel nézett végig a táboron. A csodáló szemek nyilván nem voltak számára szokatlanok. Körülötte sarkaiból kifordulni, megroppanni látszott a tér, amint talpa a tábor talaját érte szinte felszikrázott a levegő a manától, s fény gyulladt csonka mágustornyunk tetején. Lágyan csengő hangon szólt, de a hatalom igézetét hordozta magában s még lakhelyünk legeldugottabb sarkában a kínzókamrában szenvedők is hallhatták talán a csendes szavakat:
- Régóta tapossák lábaim Ghalla felszínét, de régen hívtak meg ilyen furcsa módon valahová…
- Elnézésedet kérem magistressa – léptem elé tisztelettudóan fejet hajtva. – De az ügy, mely miatt hívtalak, nem tűrt halasztást…
- Egyre érdekesebb. Ki vagy te, tiszt? – kérdezte érdeklődően felvont szemöldökkel.
- A nevem Incubus, úrnőm. Egy névtelen szürke zsoldos csupán. De egy ősrégen élt hős ágyékából fakadó nemzetség sarja… Ahogy te is… - néztem rá jelentőségteljesen.
- Kevesen ismerik ezt a történetet – biccentette félre a fejét növekvő érdeklődéssel a hangjában.
- Te Piciklon úrnő vagy, mindenki ismeri a legendás bajnok nevét és alakját… Ám vannak akik ősibb dolgokra is emlékeznek. Egy címerre egy ősrégi medálon… Melyet csak egyvalaki leszármazottai hordanak…
- És ki ily jól tájékozott?
- Adarick con Treweci, Leah krónikása…
- Adarick évszázadokkal ezelőtt eltűnt – csóválta a fejét a mágusnő.
- Inkább évezredekkel – bólintottam. – Halálálmából mi ébresztettük fel.
- S tőlem mit kívánsz, még ha az is vagyok, akinek hiszel?
- A Hullámvértet akarom úrnőm… S azok akik Emirana Sivaris leszármazottai…
- …azok őrzik az ereklyéket – bólintott Piciklon. – De csak annak adják ki méltó reá. Annak is csak jó okkal…
- Ősöm győzte le Lord Daramoulát, a smaragd vámpírok legöregebbikét – válaszoltam egyszerűen.
- Akkor a jó ok megvan – biccentett a nő.
- Ezt a legendát is kevesen ismerik ma már… - jegyeztem meg.
- Ha valakinek a talpa alatt annyiszor sarjadt fű, s szemei annyiszor látták már a nap kelését, s nyugvását mint az enyémek, annak nem nagyon lehet ma már újat mondani. Már csak az a kérdés, méltó vagy-e az ereklyére?
- Ezt nem nekem kell eldöntenem…
- Igaz. Mondod ősrégi ez a medál. Ősrégi címer. Talán az is. De ennél sokkal több. Ősi varázsszer. Igazi ereklye, mely hatalma kitapasztalásához több élet is kevés. Ez a jelkép több mint egy egyszerű térkapu. A világok kapuja. Hajlandóak lennétek bebizonyítani, épp oly bátran harcoltok céljaitokért, mint ősapám, Lord Elronor? Megküzdenétek a dombi óriások királyával, Lord Goombbal?
- Lord Goomb régen halott – néztem reá döbbenten.
- Ősanyám, Emirana Sivaris, úgy gondolta nem elég büntetés a halál annak, aki az édesanyjára emeli a kezét. Goomb lelke bebörtönözve, örökkön szolgálja vérvonalunkat. Előhívhatom őt… De kiálltok-e vele?
- Ha ez az ára a tudásnak… Igen!
- Ám legyen!
Piciklon ajkai néhány varázsszót mormoltak, kecses ujjai megérintették a medálon kialakított térkaput, s ahogy sorra elforgatta a medál szélére vert szimbólumok felizzottak… Aztán erős szélvihar süvített végig a táboron, s megremegett a föld méhe. Morajlás hallatszott s két izmos, hosszú kar tört a felszínre, majd lassan hatalmas alak egyenesedett ki előttünk. Durva bőrruhában volt, kopasz feje eltakarni látszott a napot, ősz szakálla két hosszú fonatba rendezve, combján törzsi tetoválás, kezében iszonytató szöges bunkót emelt. Féltérdre ereszkedett Piciklon előtt, vaskos ajkaival érintve a lány csizmájának orrát. A mágusnő kurtán utasította:
- Győzd le ezeket a harcosokat!
- Hallom és engedelmeskedem! – mennydörögte az óriáskirály és talpra emelkedett, hatalmas fegyverét lóbálva.
- Gyűrű! – üvöltöttem a társaim felé, gyors kézjellel mutatva nekik, csalogassuk az aréna felé Goombot. Magam gyorsan citáltam a hideg tűz igéit mely hatalmas robbanással találta el az óriás vállát, aki dühöngve üvöltött fel, s lendült felém. Naudia, egyik legifjabb de legmegbízhatóbb harcosnőnk villámsebesen helyezett nyílvesszőt az idegre s lőtte azt Goomb nyakszirtjébe. Az óriás tombolt, szöges bunkója csontrepesztő erővel találta el a nőt, aki fájdalmas sikollyal zuhant hátra. Mielőtt halálos csapásra huzakodhatott volna az óriáskirály, Bhl_ lendületes csapást mért a hátára. Hamarosan mint éhes farkasfalka táncoltuk körbe a dühöngő behemótot, s lassan szorítottuk az aréna nyílt terébe. Az óriás bőrén egymás mellett nyíltak a hosszú, de felületes vágások. A vérveszteség lassan kezdte elgyengíteni, de figyelmünk másodpercre sem lankadhatott, hiszen a bunkó egyetlen csapása is a halált jelenthette… Végül a vérveszteség lassan eléggé lelassította, hogy egy gyors vágással átmetszem a vádliján az inakat. Az óriás féltérdre rogyott, Bhl_ pedig tökéletes mozdulattal szúrta torkon abban a pillanatban. Goomb fennakadt szemekkel zuhant előre. Felfelé pillantottam s nem lepett meg a látvány. Piciklon keresztbetett lábait lóbálva ült az emlékmű tetején, és érdeklődve nézte végig a harcot. Most egyszerűen mellénk teleportált és némi elismeréssel bólintott:
- Ez szép harc volt! Gratulálok! Megérdemeltek egy kisebb jutalmat!
Intésére Goomb teste lassan elenyészett miközben a nevezetes medál rúnái vörösen izzottak fel, míg kezében varázsgyűrű tűnt elő a semmiből, mit nyitott tenyerén Bhl_ felé nyújtott. Az emberrabló főhajtással vette át az elementáris gyűrűt. Piciklon hangja csendült újra:
- Ha Lord Daramoula és szövetségesei ellen kívántok harcolni, ahhoz ennél sokkal többre lesz szükségetek. Elsősorban egy jobban védhető helyre.
- Amennyire csak tudjuk, mindig építjük tovább a tábort – mormolta pirulva Picur.
- Igaz, de ezt fel is lehet gyorsítani. Az anyagmágia tudománya lassan kiveszik a világból. Ma már kevés mester ismeri a mágikus energiák anyaggá alakításának tudományát. Én azonban ősidők óta taposom e világ földjét, a bölcsesség és a tudás úgy tapadt reám, mint utazóra a világ pora. Megtanítalak titeket az ősi tudományból annyira, amire szükségetek lesz.
- Légy a vendégünk, úrnő – hajtottam fejet, s példámat követték bajtársaim is.
A palota legszebb szobájába kísértük a nagy hatalmú mágusnőt, s több bizalommal néztünk a holnap elébe…”

„Nehézkesen szuszogva néztem fel Piciklonra, aki csendes félmosollyal biccentett:
- Haladunk barátom. Koncentrálj! Meríts a benned tobzódó mágikus energiából!
Lehunyt szemmel mormoltam tovább egy mantrát, kikapcsolva az agyamat, hogy csupán a testem, a tudatalattim érzékelje és irányítsa a mágikus energiákat. Éreztem a testemben felbuzgó manát, éreztem amint ereje végigszáguld a testemen, ahogy lángol a bőröm alatt, ahogy mint a tiszta láng csapna ki a szememen bezárt szemhéjaim mögül.
- Használd a képzeleted – suttogta közvetlenül a fülembe a mágusnő lágy hangja: - lásd magad előtt a képet. Lásd amit teremteni akarsz. Láss a lelkeddel!
Semmi nem láttam, csupán a fekete sötétséget melyben távoli fény gyúl talán. Hagytam, hogy egy emlékkép rajzolódjon ki derengésében, az út egy szakasza, amit táborunkban százszor és százszor megjártam már. Lassan öltött alakot, de már jól láttam a Tharrnak szentelt csarnokot. A hadak urának dicsőségét hordozó építményt. És verejtékező homlokkal koncentráltam, hogy a kép megváltozzon. Apró tornyot láttam a tetejére, szimbólumát a kapu boltíve fölé. Oszlopainak szebb, aprólékosabb faragásait. Mikor már szinte láttam magam előtt a megváltozott, díszesebbé lett építményt szabadon engedtem mágikus erőimet, mindent, ami a testemet felépítő izmokban, inakban és csontokban tombolt. Üresnek éreztem magamat, mint egy üres csigaház, melynek lakója elpusztult, puha testét elhordta az idő s a férgek, s árván, megtört emlékként hever a parton, várva egy lábra, mely reátapos, s elűzi a feledés örök homályába, kitörölve létezésének emlékét is az idő színes szövetéből. Szédelegve kapaszkodtam meg Piciklon vállába, aki elismerően biccentett:
- Átadtam neked tudásom egy szikráját, s te elsajátítottad az anyagmágia titkait. Nézd meg amit alkottál!
Kiszáradt a szám, nem tudtam válaszolni, csupán félrenézni a csarnok felé, mit Tharrnak szenteltünk. Amit elképzeltem, az valósággá lett. Kézzelfoghatóvá, sziklává, faragott kővé vált a mana által. Kis torony, szimbólum, faragványok… Ott volt minden. Megelégedetten bólintottam, majd a házam felé vettem az utamat, hogy kissé megpihenjek.

Nem léphettem be kicsiny házikóm ajtaján, mikor tülkölés hallatszott a híd felöl. Az őrszem barát érkezését jelzi. Remegő vállal álltam meg, s pillantottam a kapu felé. Talkih érkezett gyors vágtában sebes lábú wantuján. Lendületesen ugrott ki a nyeregből, s tisztelettel bólintott:
- Átadtam a pengét a Napkapu mágusainak, akik sztázismező mögé rejtették. Diabolo figyelmeztetett: valami sötét él a Démonölőben, de ő nem elég képzett az azonosításához…
- Már meg sem lepődöm – sóhajtottam fáradtan. – Más?
- Khetty úrnő elhagyta a tornyot… - mormolta Talkih. – Nem tudják mikor tér vissza. Danka beszélni kíván majd veled az Ősi Tekercsekkel kapcsolatban. Legalábbis ez volt az utolsó üzenet tőle, mert ő sincs a toronyban…
- Az ősök átkaira! – morogtam. – Ez egyre szebb lesz! Kayrac?
- Ő is elhagyta a tornyot… Diabolo szerint nem bízik a győzelemben a vámpír ellen…
- Csodás… Pihenj le Talkih, én is azt teszem, majd holnap tiszta fejjel döntünk, mi történjen…
A lovag bólintott és elsomfordált az esővízzel teli dézsák felé, hogy lemossa magáról az út porát, magam csak lerúgtam a bakancsaimat s kosszal, izzadtsággal nem törődve dobtam magamat az ágyra. Hamarosan lecsukódtak elnehezült szempilláim…

…Sötét világ. Köd. Fák. Fenyvesek szaga. Szélben járó alkony csillámlik sötéten tobozzal telt ágak között. Farkas sikolt a holdra. Fekete hold. Fénye nem jár táncot a mezőn. Madár lebben. Test nélküli. Csak szárnysuhogás. Sárga szemek ragyogása. Madárszemek a túlvilágról. Pestises levegő. Szétesik, elporlik. Élve. Égő sebként fájva. Száraz rózsákból fonott kapu. Villámfény van benne, mennydörgés nélkül. Múlt. Jövő. Élet. Halál. Vér. Gyász. Öröm. Kézfogó. Halotti tor. Gurgulázó kacaj az éjben. Látó vakság. Élő álom. Beteljesülő végzet. Titok a hangja. Ígér érthetetlen. Mindent ígér a semmiben. S nem ad semmit, de az lesz a minden. Derengő alakok. Kísértetek. Áttetszőek. Sorsok és végzetek. Kislány. A torka nevet. Átvágták fültől fülig. Öregasszony. Hátában kard. Szájában tekergőző kígyó. Férfi. Nyakán kötél. Szeme sír. Vérkönnyeket. Kiért hullanak? Nem tudom. Nő. Terhes. Sikolt. Karóba húzták. Életek. Kik élték? Mikor? Kivel? Nem fontos. Megszakadtak. Értem jöttek. Semmit adnak és mindent kérnek. Semmit kapnak és mindent adnak. Körforgás. Kihűlő élet. Közelgő halál. S újabb élet. Kárhozat…

…Izzadtságban úszva riadok fel a sötét szobában, s ülök fel az ágyon. Nincs fény. Mint az évszázados kripták mélyén. Éjsötét. Nem akarom a sötétet. Nem akarok egyedül maradni démonaimmal. Kikászálódom és kibotorkálok az ajtón. Csípős, hideg az éjszaka. Északi szél süvít végig a kihalt táboron, mint jégszilánkokat borzongatja meg az izzadtságot mely a bőrömre tapad. Fázom. Élek. Még élek. A parázzsá aszott máglya, az egykori tábortűz felé botladozom. Csupán tűnő árny ez is, mint annyi minden e világban. Még izzik, de melege a múlté, mintha óriás fújta volna el lobogó lángjait, pedig csak mi táplálta, éltette, az fogyott el alóla… Egy alak ül a tábortűz maradványai mellett. Leske. Közelebb lépek, mellé ülök. Szótlanul fogad. Az éjszaka kripta csendjébe merülünk mindketten. Pipámban testvére kél a parázsrakásnak. Füstjébe burkolózva hallgatunk csendesen. Végül rekedt hangom töri meg az éj csendjét:
- Nem tudsz aludni Leske?
- Gondolkozom Incu. És félek.
- Félsz? – kijelentés ez inkább, mint kérdés. De megérti.
- Félek. Miattad. Tőled.
- A véremtől – biccentek.
- Nem – csóválja a fejét. – A lelkedtől.
- A lelkemtől? – vonom fel a szemöldököm.
- Igen. Vezér vagy köztünk. Ne tagadd. Hallgatunk rád. Mégsem vagy itt. Ha meg éppen igen… Ránk telepszel Incu. Hány háborút indítottunk miattad? És verekedtünk végig helyetted? Hányszor kellett végighallgatnunk mit kéne jobban csinálnunk, többet gyakorolnunk?
- De hát – néztem rá döbbenten, - kiképzőnek szerződtem!
- Már nem vagyunk gyerekek Incu. De úgy bánsz velünk. Veszélyt hordozol ránk. És semmit sem adsz…
Elkomorodva néztem ölemben összekulcsolt kezeimre, és rekedten kérdeztem:
- Mind így látjátok?
- Ez az én véleményem – rázta a fejét Leske. – De nem érzed, hogy mostanság a győzelmek után megkeseredett a bor a szánkban? Hamissá vált a dal a torkunkban?
Biccentettem, de nem szóltam. Döntöttem. Sok barátom élt e tábor falai között. Nem hagyhattam őket magukra. De nem is tehettem ki őket veszélynek. El kell mennem. De hová?
Leske eltűnt mellőlem, míg gondolkodtam, talán aludni tért. Én nem tudtam rászánni magamat, hogy a zavaros álmok közé süllyedjek újra. Csak ahogy rágondoltam, már kirázott a hideg. Ösztönösen nyúltam egy ott felejtett pokrócért és beleburkolózva közelebb húzódtam a parázshoz.
- Mióta látod az igazálmokat? – kérdezte egy csendes, kellemes, bársonyos hang. Nem kellett felnéznem, tudtam, hogy Piciklon áll mellettem.
- Kölyökkorom óta – meredtem a parázs izzásába. – A családom tagjai mágusok voltak. Remélték megértik Lord Daramoula átkának természetét. Remélték sikerül úrrá lenniük felette. Én gyáva voltam Úrnő… Nem mertem ezt az utat bejárni. Féltem… Nem az álmoktól, amiket láttam… Hanem hogy mélyükön jelentés lakozik. És az sokkalta borzasztóbb, mint maguk a képek…
- Így inkább a kardforgatók útjára léptél – biccentett a nő.
- Igaz. És ahogy a csatamezők vére, halálhörgése elkezdte kiüresíteni a lelkemet, mikor már nem maradt bennem könnycsepp, mit a halott bajtársakért elhullathattam volna…
- …elmaradoztak az álmok – fejezte be a mágusnő.
- Elhalványultak – javítottam ki merengve. – Nem kísértettek olyan gyakran. De nem tűntek el. Kopóként lihegnek a nyomomban. És nem eresztenek.
- Sohasem fognak – rázta a fejét szomorkásan Piciklon. – Ha szólítanak, nem tehetsz ellene.
- Szólítanak?
- Igen. A szellemek. Ők hívnak a maguk útjára. Menned kell barátom.
- A szellemek?
- A sámánok útja. A szellemek elkárhozott mágiája. Ahol az idő, a halál s a vér köt menyegzőt a pusztító természettel.
- Semmit nem értek…
- Majd fogsz. Megtanítanak rá a szellemek. Én csak az alapokat magyarázhatom el. Döntöttél. Itt hagyod a tábort ugye?
Bólintottam.
- Akkor gyere velem. És azt – bökött a hordajelvényem felé, - azt hagyd itt. A sámán nem a harcos útját járja…
Iszonyodva pillantottam rá, de arca sztoikus és nyugodt maradt. Nem tréfált. Kérges, fegyvertörte kezem remegve nyúlt a vérvörös jelvényért, s óvatos mozdulattal akasztotta le ingemről. Mintha a szívemet vettem volna le. Óvatosan helyeztem el eddigi székemen, majd könnyes szemekkel, gyors léptekkel iramodtam a holmimért…

Alkonyfény még a rácsatolt felszerelés ellenére is könnyedén lépkedett, mellette Korbácsos loholt, vállán átvetett fegyverével. Az én szívemben a hideg süvített végig, ahogy arra gondoltam el kell hagynom a tábort, mely az otthonommá lett… De meg kellett tennem. Így nem lehetett ott élni, Leske kimondta, mit más nem mert. Komoran néztem magam elé, majd felpillantottam a várakozó Piciklonra:
- Merre menjünk?
- Te mond meg! – válaszolta nyugodtan.
- Hogy én? – rökönyödtem meg.
- Te bizony. Illetve csak menj. A szellemek már érzik, hogy őket keresed. Majd ők igazítják lépteidet célod felé.
- Mesélj róluk… - néztem könyörögve a mágusnőre, aki esdeklő tekintetem láttán bólintott.
- A szellemek mágiája – sóhajtott. – Sötét és ősi tradíció. Valaha, ki tudja hány évezrede már, nagyhatalmú démonok érkeztek valamilyen módon Ghallára. Hogy miként és miért? Elhordta már a tudás e homokdombját az idő vihara… Mindenesetre haldokoltak ebben a világban. Nem tudtak életet nyerni esszenciájából. Végül, utolsó reményként egyesültek az állatok szellemeivel. Illetve pontosabb, ha természeti szellemeket mondok. Nem volt egyszerű lépés, de sikeresnek volt mondható. Végül. A természet békés szellemei és a sötét démonok egyesülésével egy torz, ám nagyhatalmú létforma jött létre minden esetben. Öten vannak, de csak négyen járják a világot. Galais, aki széldémonként a Varjúval lett eggyé. Szentségtelen utódai Leah Halálmadarai, s ő maga is a holtak urának szolgál. Nandhakis a jégdémon, ki Krákennel egyesült, létrehozva az aljas vércápák vérvonalát. A vizek jelentik éltüket, így Sheran előtt hódolt meg. Thargan a szikladémon, a kővé változtató. Féreggel olvadt össze, utódai az ongóliantok és a gigaférgek mik a mélysivatagok homokja alatt tenyésznek. Pusztító, harcos lény, aki nem hódolt be Tharrnak, mint gondolhatnánk. Önállóan járja útját. Vigibel, a nősténydémon az utolsó. Ő Farkas lelkébe olvadt, szinte visszasüllyedve az állati létbe. Személyiségei nem keveredtek, váltakozóan uralkodnak. Ha Farkas az erősebb, Sherant szolgálja, ha Vigibel, akkor Leahot. Az utolsó közülük Negarh, az Alvó. Ő a Magma ősszellemével egyesült, de beleőrült. Pusztító hatalma irtózatos, így testvérei örök álmot bocsájtottak reá és bebörtönözték őt. A sámánok tulajdonképpen az ő követőik. Egészen különleges, ősi tradíció. Nem tudni a szellemek miért pártfogolják a sámánokat, s miért választják ki őket, de a hatalom amit nyernek tőlük nagyon is kézzel fogható. A sámánok remek gyógyítók, és szolgál nekik valamelyest a természet. De ennél sokkal többek is. Ősi tradíciójuk ismeri a vérmágia, az idézés s valamelyest a nekromancia, sőt az időmágia rejtelmeit is. Jósok és vajákosok ők. Nem olyasfélék mint Gill. Ők nem befolyásolhatják jósálmaikat. De értelmezhetik azokat. Hatalmukat a szellemi energia adja…
- A szellemi energia?
- Igen. Holt lelkek. A kárpiton túlról. Az árnybirodalomból. Kiszipolyozzák, megsemmisítik őket s az azokat összetartó erőkből építik fel varázslataikat. Eltelít majd téged is a szellemek energiája. Beavatásod után. Látni fogod a Tébolyodottakat. A halottakat, kik nem tudják, hogy meghaltak. Vagy tudják, de nem képesek szembenézni vele. Kiket ide köt valami. S elpusztítod, felzabálod a lelkeket. Hatalmat nyersz belőlük.
- Az ősökre! – hörögtem.
- Ne lázadj harcos. Nem érdemes. Az út választ téged, s nem te azt. Így kell lennie. Azt hiszem megérkezünk, ugye? – mutatott a közeledő fák, az erdő irányába.
- Sherwood – suttogtam.
- A druidák hona – biccentett Piciklon. – Ők segítenek majd az utadon. Hamarosan itt lesz mindenki akinek meg kell jelennie…
- Mihez? – néztem reá.
- A változások szertartásához. Amin a halandó átlényegül, s a halhatatlan eltávozik…
- Rébuszokban beszélsz…
- Közel sem… Átlényegülés. Sámánná a galetki. Halandóvá a vámpír…
Bólintottam. Megértettem. Szótlanul folytattuk az utunkat, míg el nem értük az első őrszemeket. A vörös csuklyás, lombzöld ruhás alakok felemelkedtek, s szó nélkül fogtak közre bennünket. Nem kérdeztek semmit. S amint feltárult előttünk a sherwoodi erőd tölgykapuja… Odabent fél körben állva erdőjárók és druidák álltak. Fejükön csuklya. Arcukon nyugalom. Már vártak reánk. StevZ tiszteletet parancsoló alakja középen. Hangja mint a föld fekete méhének morajlása:
- Évszázadok óta nem taposta ez erdő talaját sámán lába… De tudásunk ép, hatalmunk erős. Segítjük útján az ifjúsámánt a szellemek világában. Vártunk reá.
Derékból meghajoltam köszönetképpen, s egyenként végignéztem Sherwood lakóin. Egyenes derékkal, keményen állták a tekintetem csuklyáik rejtekében. Igen. Itt talán otthonra lelek… Magas, kékes bőrű, vörös hajú nő lépett előre, s szótlanul intett nekem. Apró, sátorszerű kunyhóhoz kísért, bár nem szólt, mintha akaratát a suhogó lombok súgták volna körülöttünk:
- Pihenj le…

Este, sötét este volt, mire pihentető, álomtalan alvásomból ébredtem. Kintről beszélgetés zaja hallatszott csendesen. Lerúgtam magamról az irhát, mivel betakaróztam, majd a sátorkunyhó félhomályából kiléptem az éjszakába. Alakok álltak mindenhol egy laza kört formálva. Hozzám legközelebb esően Fantaghiro egyenes alakja, ezüstös vértezetén csillant meg az éjszakai fáklyák viszfénye. A lovaghölgy aggódónak, de szilárdnak tűnt. Mellette Danka olvasástól görnyedt alakja, csuklya borul az arcára, vékony alakját elfedi csuhája, kezében tekercseket tartva. Az ősi istenek titkai… Örökkön kíváncsi, szertelen történészként az ifjú mágus egy pillanatra le nem tenné őket… Mögöttük Éjszárny szálas alakja. Hóhaja a vállára hull, dagadó izmain feszül a nehéz vértezet. Mellette Atreus. Lovagi sisakja, páncélinge mögé talán még a fáklyafény sem hatolhat be. Talkih lovag kardjára támaszkodva figyeli az eseményeket, haját kontyba fogta, a mellén csillanó horda- és klánjelvény fájdalmas ürességet ébreszt bennem. Tierga… A diplomata arca sztoikus nyugalmat áraszt, de azt hiszem odabenn, a lelkében nagyon is vad viharok dúlnak… Tekintve, hogy horda és klánjelvényét ő is lecserélte… Fantasylia megszeppenve nézett körbe a nagyhatalmú harcosok és varázslók soraiba zárkózva, de ökölbe szorított keze mutatta, a törékeny kis mágusnő ki fog tartani, bármi történjék is. Khetty zárta a sort az újonnan érkezettek közül. A mágusnő egészen megváltozott. Valamiféle ősi vadság honolt vonásaiban, ahogy élvezte, hogy hosszú, vörös haját cibálja a szél, a hatalom ígérete szunnyadt az aurájában. Valahogy megváltozni látszott… Körülöttük álltak Sherwood druidái, StevZ vezetésével, Piciklon hosszú lépteivel középre sétált, és a kicsiny fából eszkábált, oltárszerű emelvényre mutatott. Azon pihentek a Ragyogó Kesztyűk és a Démonölő, mellettük egy kupa friss vér, füvek egy réztálkában, és némi nyers hús.
- Menj az emelvényre Incu. A szertartás a kezdetét veszi…
Bólintottam és a faalkotmányhoz sétáltam. Lábaim alatt nagyokat reccsent a faszerkezet. Ahogy az emelvény tetejére értem egész testemmel próbáltam magamba fogadni az erdőt. Az illatát, a hangját, a látványát a tapintását. Mindenét. Az új otthonomat. Megtámaszkodtam az emelvény szélében és a barátaimra néztem várakozóan. Piciklon lassan az emelvény elé sétált, karjait az ég felé lökte, de mielőtt megszólalhatott volna, Danka lépett elő, s éles hangon kiáltotta:
- Azrawarhh!
A fiatal mágus hangja nem is emlékeztetett most sajátjára. Mély volt és öblös, mintha a hegyek gyomra morajlana. Szemei narancsszín gömbökként izzottak fel. A kesztyűkön és a palloson lilás fény parázslott fel, mely mint villámcsapás mart mellkasomba s lökött hanyatt… Pár pillanatig bután meredtem a füstölgő sebszélre melyen át beleláttam megégett testembe, s tompán hallottam a történész őrült vihogását:
- Ébredj Daramoula! Ébredj s nyisd meg nékem az átjárót! ÉBREDJ!
Tudatom még néhány pillanatig küzdött hiábavalóan az életért, aztán pörögve hullt alá a semmibe…. Lelkem utolsó sikolyával dobbant utoljára szívem is… Elért hát engem is a halál… Leah csontmarka… Halál… Pislogott utoljára a tudatom… Sötétség…. Hideg…

Valami hatalmas erő vesz körbe. Sötét van. Nem látok semmit, csak az erőt érzem, mi reám nehezedik. Nem tehetek semmit. Nem harcolhatok a hatalmával.
- Végül elbuktál hát kicsi harcos – hallom a rekedten nevető hangot. – Ahogy megjósoltam. Nem is tartott nagyon soká.
- Daramoula? – hörögtem.
- Ki lenne más – kacagott vizenyősen a vámpír. – A tested immár az enyéééém…
Igaza volt. Ilyen mérhetetlen hatalommal nem lehet dacolni. Különben is fáradt vagyok. És kimerült. Pihennem kell. Nem harcolni. Láttam, hogy közeleg. Tudtam, hogy elemészti a lelkemet. És utána nem lesz semmi. Nem baj…
- Harcolj! – dörrent egy hang a semmiből.
- Ki merészeli átlépni a túlvilág kárpitjának mezsgyéjét? – hördült fel Daramoula.
- Én – válaszolta egy szilárd hang. – Emirana Sivaris! Kit újabban Piciklonként ismernek e földeken! A hős ágyékából fakadó sarj! Én dacolok a hatalmaddal Lord Daramoula, smaragdvámpírok nagyura!
- Miért tennéd mágus? – hördült fel döbbenten a vámpírlord.
- Egy barátért – válaszolta a lassan fényesen ragyogó testet öltő Piciklon. Körülötte árnyalakok ébredtek, s lassan váltak kivehetővé vonásaik. – Ahogy ők is! Nem győzhetsz Daramoula!
A vámpír aszott, feketés ajka széles mosolyra húzódott:
- Mindnyájatok ellen, talán valóban nem… Megmenthetitek a lelkét… De elpusztul a teste… Örökre…
Ahogy Piciklon szemébe néztem. A kék szemekben csendes fájdalom honolt. A vámpír igazat beszélt. De így kellett lennie. Egy nevenincs harcos pusztulása… Ez nem mérhető ahhoz, hogy elszabadul-e Lord Daramoula…

(folytatás, nem fért bele egybe)

A testem megváltozott. Lassanként összeasszott, karó szikárrá lett. Mint egy vénemberé. Izmok, inak tűntek, sorvadtak el. A szemfogak megnyúltak, kihegyesedtek. Egy vámpír kecmergett talpra. Tudatában voltam ennek, de a küzdelem a lelkek között még nem dőlt el. Imbolyogva állt a holttest. Karjai céltalanul repdestek mint partra vetett hal farka. Hatalmas energiamező előtt téblábolt, melyet hiába próbáltak lerontani a Sherwood druidái, kitartott, hisz mint élő manakútból úgy áradt belé az erő Danka testéből. Az ifjú mágus hátravetett fejjel, tébolyultan kacagott. Öblös hangján Daramoulát szólítgatva:
- Gyerünk vámpír. Söpörd el a lelkeket! Találj utat a testbe! Győzz, hogy kaput nyiss nekem! Győzz, hogy uralmam eljöhessen! SZÓLÍTALAK!
Valami megpattan… A küzdelem eldől… Egy új hatalom van születőben…
A vámpír teste lassan megtelik lélekkel. Ugyanazon lassú mozgással lép a megfertőződött ereklyék felé. Hogy kiszipolyozza erejüket, s kaput nyisson a mágust megszállva tartó léleknek. Lassan, remegve nyúlnak ki a karmokat növesztett aszott kezek. Lassan fogják fel a ragadozószemek a látványt. Khetty… Elborzadó arccal az energiafal mögül. S még így is látni a vért, az éltető vért, mi bőre alatt kering. Éhség. Mardosó éhség. Ez maradt hát belőle… Az egykori harcosból. Egy barátai vérére szomjazó torzszülött. Vércsepp gördül végig a ráncos arcon az aszott ajkak felé… Könnycsepp?
Támadásom meglepetésként éri „Dankát”. Vállal robbanok bele a mellkasába és sodrom el az ifjú mágust. Döbbenten emeli a karját, de karmos kezem végigszánt az arcán kioltva jobb szeme világát. Sikoltva ugrik hátra:
- Ez nem lehet! Te gyenge vagy! Nem győzhetted le a lordot! Nem lehet…
- Ez a baj veletek felsőbbrendűekkel – köpök ki. – Keveset feltételeztek másról. És mivel nektek nincsenek barátaitok, a máséval sem számoltok. Ők a barátaim. Eljöttek értem. Megmentettek. Együtt képesek voltak megidézni a szellemek erejét. Sámánná lettem. A szertartás sikerült. Te azonban halott vagy!
A történész hátratáncolt, ajkai közül suttogó leheletként törtek elő a szavak:
- Még nincs vége… Még nem győztetek…
Danka épp szemében is kialudt a narancsszín ragyogás és az ifjú mágus világtalan szemmel, ájultan esett karjaimba. Éreztem az elméje mögött tomboló káoszt. És sok minden egyebet is. Éreztem, láttam a Tébolyodottakat, akik benépesítették a környéket. A szellemeket. A varázsló elernyedő ujjaiból kicsúszott az ősi pergamentekercs mit eddig szorongatott. Egyike az Ősi Tekercseknek. Chara-din tekercse…
- Túl dölyfös volt saját tudásában – rázta a fejét Piciklon. – Olyan rúnákat érintett meg olvasás közben, mik elméjére szabadították Erutol hatalmát. Megszállta a thargodan nagyúr…
Kábán bólintottam, de nem igazán jutottak el a szavak az agyamig. Khetty szemét kerestem a tekintetemmel, s nehézkesen szuszogva szólaltam meg:
- Khetty… Az utóbbi időben… Nos… Eltávolodtunk egymástól… Érzem… De még mindig a barátom vagy… Számomra legalábbis… Gyere kérlek… Valamit látnod kell…
A mágusnő óvatosan közelebb lépett. Éreztem, egykori barátságunk megfakult már. Tart tőlem. Na de mit is várhat a magamfajta? Hiszen mégiscsak egy vámpírsámánhoz közelít…
Jobb kezem karmos mutatóujját Danka kivájt szemébe mélyesztettem, miközben balommal apró szem szimbólumot festettem vérrel Khetty homlokára. Nem tudtam mit teszek. A zsigereimben éreztem a dolgomat. Ahogy a szellemek akarják. Hisz mikor Erutol megszállta Dankát… Az ifjú mágus lelkébe égette a jövőt… Az ő jövőjét… Chara-din uralmát… Amint karomon keresztül elindult a gondolatcsere… Én is láttam, ami kibontakozott Khetty szemei előtt…

Egy világ. Egy világ mit felperzselt a tűz, megnyomorított a halál. Egy torony emelkedik ki a sötét, koromszín ám lángoló homok uralta tájból. Egy gyanúsan ismerős torony. Mely nem fehér már. Éjsötét. Mint minden e világon. Többé nem a Nap kapuja…
Befelé szállunk megállíthatatlanul. Kongó lépteink visszhangot vernek a falak között, de semmit sem látunk. Magunkat sem. Csak üresség van. Visszhangzó, fekete semmi. Mígnem a legfelső szintre egy toronyszobába nem ér tekintetünk. Khetty áll ott. Az ki a jövőben lehet, ha behódol Chara-din hatalmának. Vagy küldötteinek. Látszólag nem sokat változott. Éppoly fiatal és gyönyörű mint volt. Vörös haja lebben a szélben, máguspalástja lassan súrlódik a padlón. Előtte megnyomorított rabszolgák térdepelnek, kétségbeesetten csókolva a köpeny szegélyét, szemükben elemi rettegés ül. A mágusnő kinéz az ablakon, ahol karók sorakoznak. Gyanúsan ismerős alakok rángatóznak rajtuk. Ifjú mágusok, kik bíztak benne, barátok, kik eljöttek hívó szavára… Tekintete lassan visszafordul a szoba mélyére. Undorító, valamiféle genny szerű anyaggal telt tömlőkkel a falakhoz kapcsolva Lia függ ott. Testétől megfosztva, mindössze egy elme, melynek nincs más célja, csupán hogy Khetty kénye-kedve szerint uralja a sötét tornyot. A földön erős kalodába csukva apró, tömzsi alak. Szakálla bozontos, arca verejtékben úszik. Khetty felkacag:
- Te vagy az utolsó Stubb! Téged nehéz volt felkutatni! De végre… A te életenergiáddal együtt… Végre megnyithatom a kaput! És hazamehetek. Ahogy Erutol ígérte…

Elkapom a kezemet a mágusnő arcáról, mely most könnyben úszik… Elhaló hangon kérdezi:
- Mit jelent ez a vízió…?
- Azt, hogy neked van egy döntésed – recsegem, noha most felsőbb erők szólnak ajkaimmal. – Neked kell döntened. Ha elfogadod a sötét ajánlatát… Te leszel Chara-din utolsó kapitánya…
Kimerülten rogyok össze magam is StevZ karjaiba. A druida nehézkesen veszi a levegőt ahogy körbepillant:
- Barátaim. Incut és Dankát bízzátok a mi ápolásunkra. Menjetek… És legyünk készenlétben… Ez még csupán csak az első felvonás volt…”

„Lassan, hörögve pillantottam fel StevZre. Rázott a hideg, fájt a karom, és ez lassan elkezdett továbbterjedni a mellkasom irányában, melyben riadt állatként verdeső szívemet egy jeges marok szorította össze könyörtelenül. Legszívesebben elüvöltöttem volna a világnak a kínomat, fájdalmamat, de nem lehetett. Nem tudtam. Összeszorult a tüdöm, csak értelmetlen hörgések törtek elő cserepes, vastépte ajkaim mögül. StevZ riadtan mormolta:
- Nem tudom mi történik… Hogy mi ez…
Piciklon sétált lassan mellénk, leguggolt, tenyerét csillapítóan tette lázas homlokomra:
- Ezen nem lehet segíteni. Ez a halál – mondta nyugodtan, szomorúan. – Incu haldoklik. Távozik belőle az élet ősesszenciája. És kezdetét veszi a metamorfózis. A szív elhal, a hús kihűl, s mire a holnapi nap lenyugszik, egy vámpír éled újjá…
- Tehetünk valamit? – kérdezte remegő hangon a druida.
- Ez ellen nincs segítség fiatal barátom – csóválta a fejét Piciklon. – Vigyétek a sámánkunyhótokba, a szellemek őrködnek felette most, és a Tébolyodottak állják körül ágyát. Megváltozik. De nem pusztul el. Csupán meghal…
Két kósza emelte fel magatehetetlen testemet és indultak el lassan a kunyhó felé. Még láttam amint Lia aggodalmas tekintettel szedegeti össze az ereklyéket, hogy visszavigye a Napkapu toronyba, ahogy Khetty gyorsan táncoló ujjakkal mormolja gyógyító álomba Dankát, aztán tudatom lassan kihunyt… Vagy éppen a megvilágosodás óráiba léptem át? Fogalmam sincs…

…Őrült álmok. Sötét függöny az éjszakában. Lefejezett testek. Vérszagtól fémes szagú levegő. Táncoló halottak az éjszakai mező sápadt fényében. Csillagszemekkel pislogó jéghideg égbolt. Katonák. Harcolnak. Pedig maguk is halottak. És királyaik is por csupán, kiknek parancsára egykoron hadba vonultak. De még harcolnak. Örök kitartással. Őrült kitartással. Penge villan éji égen. Meghasad egy sötét szövet. Égi pokolra nyit kaput vértelen vágása tompa kardnak. Csillagport vérző szájjal nevető ég, szájában tomboló lángokból emelkedő rémalak. Kérdések és félelmek kavarognak körülöttem tündérek táncát mímelve. De halott tündérek azok. Koponyafejük gúnyos halálvigyort vetít reám. Üres szemgödrökből pergő könnyek. Farkas szemekkel bámuló árnyak. Beszélve susogó szél az erdő fái között. Mesél. De alig értem szavát. Csak érzem. Magamban. Eljő. Eljő és pusztít. Az első küldött. A kárpiton túli sötétség első alakja. A gonosz. S gonosszal találkozik. Harcuk kétséges. Erejük is. Feketén nevető szél. Kárhozott hideg. Ellobbanó tűz a távolban. Semmi nem marad. Csak kétség. Fájdalom. Lüktetés. Egy szív utolsó dobbanása visszhangzik dobhártyaszaggatóan a mezőn. Egy ajak utolsó lehelete süvít végig az éjszakai tájon. Felemelkedő holttestek. Nincs fejük. Nyakuk torzójából mint csonka ujjak mutatnak az égre vádlóan gégecsöveik. Szörcsögő hangon nevetnek. Engem kacagnak? Netán a világot? Csak ők tudhatják. Vérré vált folyó. Vért sarjadó fák. Vérből gyűlt pocsolyák. Vérző testek. Vért könnyező szemek. Vériszamos föld. Vérszínné váló ég. Éhség. Vérhalál. Vérélet. Undor. Élvezet. Őrület. Összeomló, kifacsarodó s mégis feltámadó, szentségtelen világ…

Vérben úszó testtel ébredtem. Ami ez után történt, az meglehetősen zavaros… Az éhségre emlékszem. Ami szinte felzabál. Mardossa a gyomrom a nyakam. Amit csillapítanom kell, vagy elpusztulok… Ahogy anyaszült meztelenül, vérben úszó testtel kirontok a táborba… Az íjász elkerekedett szemében a rémület csillanása… A fájdalom, ahogy valamiféle lebírhatatlan hatalmú erő robban az oldalamba és elrepít… Egy kecses csukló remegő ajkaim előtt… A fogaim selymes bőrt ütnek át, nyelvemhez nektárédes, sűrű, erős folyadék dörgölőzik… Vér csorog végig mámorítóan a torkomon… Lassan eltelíti a testemet… A gyomromat… Hűsítő hegyi folyamként oltja el éhségem mardosó lázát… Kéj… Elmondhatatlan kéj… Össze sem hasonlítható a lélekenergia kinyerésével… Végtelen öröm… Mennyei mámor… Végtelenség és határtalan szárnyalás… Igen…
- Elég Incu! Eleget ittál… - szól egy csendes, bársonyos hang. – Hagyd abba. Elég volt…
Tudatom csak nehézkes lassúsággal reagál, ahogy szelíd, de lebírhatatlan erőszakkal vonja el kezét ajkaimtól, hogy szemfogaim ütötte sebei pillanatok alatt begyógyuljanak. Piciklon az… Kissé sápadt a vérveszteségtől, de barátságos szemekkel méreget és egy félmosollyal egy takarót hajít karjaimba. Zavarodottságom láttán csak mosolyogva int a szemével és én most döbbenek rá, hogy a véréhség tombolásában mezítelenül rontottam ki a sátorból. Növekvő zavarral csavarom magamra a vastag darócanyagot. Ciklon barátságosan szól:
- Ne aggódj. Meg fogsz tanulni uralkodni rajta. Valamelyest legalább…
- Beszélnünk kéne – néztem rá. – Emirana…
- Jó rég nem szólított így már senki – merengett el Piciklon. – Ezredéve is megvan már legalább. De igen. Én vagyok Emirana Sivaris. A hős ágyékából fakadott gyermek. A Hullámvért őre. A mágusnő, aki korok óta járja eme világot. Az emberek számára mint saját gyermeke, kinek csak teste fiatal már, lelke ősöreg, bölcsességgel, s fáradtsággal telve.
- És most? – néztem rá. – Csak kétségek, s zavaros látomások kísértenek… Változás. Valami ami a bőröm alatt tenyészik, nő… Megeszi, megemészti, átalakítja a lelkemet…
- Vámpír vagy Incubus. És sámán. Mostantól két világ gyermeke, ki a harmadikba tart. Nem patrónusod többé a hadak fejszés istene, sem pedig a természet örökzöldjének úrnője. A vénséges elmúlás az urad. A mindig sötétben rejtőző, örökkön létező úr, ki legvégül mindenkit elér. A halál. S a szellemek. Megtanulsz majd járni ez ösvényen, bár lábaid még bizonytalanul, remegve keresik a helyes utat, a szellemek gondoskodnak majd róla, hogy legyen aki vezessen. Nyugodj meg. És én is melletted leszek.
- Te? – kérdeztem vissza önkéntelen csodálkozással. – Na de miért?
- Chara-din hatalmát már látták öreg szemeim. Tudom mire képes a káosz tomboló ura. És sokat el is vett ő tőlem. Majd egyszer… Talán majd egyszer lesz valaki aki méltó lészen arra, hogy bizalmamba avassam. De nem most. Te viszont Incu… Szinte a barátom vagy. És egy barátnak segítek, ha szüksége van rám. Gyere és engedd, hogy vezesselek az első lépéseknél. Hunyd le a szemed. Beszélj az erdő lelkével. Mond el mit látsz.
- Az erdő lelkével? – néztem rá zavarodottan.
- Igen – kapcsolódott be a beszélgetésbe áhítatos hangon az érkező StevZ. – Ebben az erdőben valaha egy nagyhatalmú nimfa élt. Sheran mércéjével szinte szent életet. Mikor az Ellenség támadása során az erdő veszélybe került saját életét áldozta a fák és az állatok elrejtésére, de lelke a mai napig ide kötődik. Ő vigyázza az erdőt…
- És én képes vagyok kapcsolatba kerülni vele?
- Igen – bólintott Piciklon. – Ahogy látni fogod a Tébolyodottakat is. Ez a sámán látása. A te látásod. Most még koncentrálnod kell rá, de hamarosan folyamatosan a szellemek szemével nézed majd a világot. Ez egyszerre lesz áldás és fekete átok. Most hunyd le a szemed. Keress az elmédben valamilyen kapaszkodót. Valamit ami az erdőhöz köt. Amin át megláthatod a valóját. Koncentrálj rá. Ragadd meg! Kövesd végig elméddel mint selyemfonalat! Koncentrálj! Lassan nyisd ki a szemed! Nyisd ki a szemed és láss! Láss a szellemek szemén át. Lásd a valót!
Kinyitottam a szemem és lassan pillantottam körbe az erdő fáin. A bokrokon. És megláttam a Tébolyodottak gyűrűjének közepén álló nőalakot. Elkerekedett szemekkel suttogtam:
- Látom őt… Látom…
- Ugye gyönyörű? És tiszta? – suttogta áhítattal StevZ.
- Az… - bólintottam kiszáradt ajkakkal a jelenést bámulva.
- És?... És milyen? Mit mond? Mit tesz? Nincs ellenére a jelenlétünk?
- Nincs. Áldást mond… És örül, hogy újra Sherannak áldoznak ligeteiben… - mormoltam.
- Köszönöm – válaszolta a druida és csendes léptekkel elindult szentélye felé, talán imádkozni. Én zavartan fordítottam el a fejemet.
- Miért hazudtál? – kérdezte csendesen Piciklon.
- Hogyan?
- Hazudtál StevZnek… Érzem…
- A nimfa… - nyögtem. – Nem halt meg… El van temetve az erdő talaja alá… De él… És szenved… A lelke bolyong a fái között… Az arca… Az Istenekre! Férgek rágják az arcát! Fehér, húsos pondrók nyüzsögnek a bőrén… Üresen ásítanak a szemgödrei… És csak sikolt… Sikolt… Már nem épelméjű… És az erdő… Sheran kegyelmére! A levelek rothadnak… A fák kérge elkorhadva… Az ágakat vastagon belepi a pókháló… Az erdő haldoklik! Nem mondhattam el neki… Ezt nem…
- Nagyon közel jár a világunkhoz Chara-din – válaszolta sötét tekintettel a magistressa. – Ha így reagál a természet. Nagy a baj. Nem mesélt neked az erdő?
- Farkast láttam. Hatalmas farkast. Vörösen izzik a szeme, méregzöld a lehelete mely fekélyes, rothadó nyelve körül kavarog. A szőre csomókban hullik, csupán beteges, halottfehér bőrt hagyva maga után… Ő beszélt hozzám…
- Vigibel – suttogta Ciklon. – Mit mondott?
- Idegen járja az erdőt – citáltam mintha saját szavaim lennének. – Idegen. Éles a szeme, éles a füle. Keres és lát. Tapasztal. Vadász a legsötétebbekből. Nem préda. És nem prédára les. Vadászra. Kutat.
- Meg kell találnod – biccentett a nő. – A szellemek elvezetnek hozzá. Bízd magad rájuk. Menj!

Gyorsan felszerelkeztem és szinte céltalanul kezdtem rohanni a fák között. Nem számított merre megyek, mikor fordulok el és merre. Hittem. Nem a szellemeknek. Piciklon bölcsességének. Hittem, a szellemek célhoz vezetnek majd. Nem érdekelt a mellettem elsuhanó táj. Nem érdekeltek az ingujjam rojtosra szaggató ágak, sem a térdemig érő rothadó levélkupacok. Csak befelé figyeltem a lelkembe. És nem láttam semmit…
Hirtelen álltak meg a lábaim, akaratlanul, egy kisebb tisztás előtt. Önkéntelenül fordult a fejem az aljnövényzet egy adott pontja felé. Sárgás vadállatszemek villantak egy pillanatra az éjben a lehullott levelek között. Felemeltem szikkadt kezemben tartott kardomat:
- Mássz elő és mond meg ki vagy, mit akarsz itt?
- Még mindig kardot forgatnál kicsi sámán? – hangzott valamiféle állati morgásra emlékeztető hang a bokrok közül, amit gurgulázó, gerinckaristoló röhögés követett és elővonszolta magát a teremtmény.
Soha életemben nem láttam még csak hasonlót sem. Humanoid teste futásra termett, karmos lábakon billegett, tartása görnyedt, mint óvatos, ragadozó állaté. Prémszerű, foltos bunda borította tetőtől talpig. A feje egészen állati. Brutálisan erős állkapocs, hatalmas, sárgás fogak villantak benne. Sokkal inkább agyarnak mondhatók. Sárgás ragadozószemeinek tekintete az enyémet kereste…
- Mi a pokol vagy te? – hörögtem. – Vérfarkasokról már hallottam, de…
- Nevezz Hiénának. Téged kereslek! – recsegte, majd ugyanaz az idegtépő röhögés…
- Mit akarsz?
- Én semmit. A mester szólít magához. Most!
- Kicsoda?
- Meglátod. Gyere!
- Miért mennék? – kérdeztem növekvő dühvel.
- Mert nem tehetsz mást – nyüszítette Hiéna. – A mester szólít. Menned kell.
- Te akarsz kényszeríteni? – kérdeztem vissza gúnyosan.
- Nem. Akiknek útját járod visznek el hozzá, ha most visszakozol.
- A szellemek? Vigibel?
- Kövess – morogta türelmetlenül Hiéna.
- Nem bízom benned…
- Hát bízz abban akit látsz…
Megértettem. A Ciklontól tanultak szerint koncentrálni kezdtem, megérezni a világ változását. Látni a szellemek szemével. Sámánként. És rögvest megláttam a hatalmas rémfarkast a teremtmény mellett. Tudtam, éreztem miért áll ott. Követnem kell őt. A mesteréhez… Bárki legyen is. Bólintottam, mire Hiéna újabb idegtépő röhögést hallatva összeroppantotta eleddig nyakában hordott, ujjpercekből fűzött nyakékét és a világ lassan elmosódott körülöttünk. Csupán sötét színek kavargását láttam, semmi mást. De nem tartott sokáig. A színek kavalkádja újra formákká, testekké rendeződött. Egy kietlen, kopár, vulkanikus tájjá. Egy szénfekete, megkövesedett láva által uralt hegyoldal teteje, ahol valamiféle döbbenetes méretű épületrom helyezkedett el. Hiéna sárgás agyarai villogtak az éjszakában ahogy vigyorgott:
- Odabent vár reád!
Felmordultam és kardomat szorítva ráncos, ezer csatát átélt, hideg kezemmel beléptem az egykor szebb napokat látott épületrom még nagyjából egyben lévő kapuján…

Lépteim alatt felkavarodott az évezredes por, csizmám orra törmelékhalmokat rugdalt félre az utamból. Egykoron talán valamiféle templom lehetett ahol jártam, falain az ősi faragványokat megkoptatta már az idő könyörtelen vasfoga. Közepén hatalmas nyílt térség, az egykori központi hajó teteje már csak a környező sziklák emlékeinek mélyén szunnyadva létezett. Most romjai között vékony alak ácsorgott. Rongyos ruházata lebegni látszott, noha szél nem kavarta fel a halottá lett katedrális rideg csendjét. Széles, koszlott kalap vont árnyékot az arcára. Aurája furcsa volt. S mégis… Valahogy oly ismerős…
- Incubus – szörcsögte beteges hangon a lény.
- Ki vagy? – kérdeztem.
- Árny a múltból. Ígéret a jövőből. Ki tudhatja?
- Elegem van már az ostoba játékokból! – csattantam fel. – Ki a pokol vagy?!
- Nem ismersz? Elszomorító… Pedig nem is olyan rég… Nem is oly rég azt hittem, mindörökre bevéstem magamat emlékeid mélyére. Mégpedig éles tőrrel – vetette fel a fejét, minek hatására kalpagja nem vonta többé árnyékba rémálomarcát. Egy zombival álltam szemben. Bőre rothadva feszült kevéske húsára az arcán. Szemeiben túlvilági fény honolt. Sosem láttam még ezt az arcot. De a tekintet… Az ismerős volt… De vajh honnan?
- Ismerlek. Bár magam sem tudom honnan… - nyögtem.
- Nem is érdekes. Feladatom van a számodra.
- Miért kéne hogy bármit is megtegyek neked zombi?
- Mert nincs más választásod – röhögött fel és ujjai kecses táncot lejtettek a kékes holdfényben. Mellemen felizzott Axonise Flass rúnája beteges zöld fénnyel. Éreztem ahogy kisül rám ereje, a zöldes kavargás bevonta a testemet. Döbbenten bámultam rá:
- Te eltűntél… Meghaltál…
- Nekromanta vagyok – vetette oda pökhendien. – És mágus. A thargodanok hatalmas lények. De nekem nem jelent problémát túljárni az eszükön. Kiszabadultam börtönükből, új testben éledtem újjá. És rúnám még ép.
- Csakhogy nem az én nevem vésted bele – recsegtem. – Nincs hatalmad felettem! Csupán nem árthatok neked. De bármilyen hatalmas varázsló is légy, sok idő lesz visszanyerni a hatalmadat! Te sem vagy képes ártani nekem.
- Nocsak… - mormolta meglepetten a nekromanta. – Valaki elindult a tudás ösvényén is úgy tűnik…
- Nem mindenki a hatalmat hajszolja – köptem undorodva. – Van aki más ösvényen jár!
- A tudás és a hatalom ugyanaz – csóválta a fejét Axonise. – Én nem véletlenül hívom immár magamat Ösvényjárónak! Sötét, tiltott ösvényeken vezet utam, mely végül tudáshoz, hatalomhoz vezet majd. És te segítesz ebben.
- Miért tenném, te féreg?!
- Nézz körbe. Tudod mi ez a hely?
- Egy romtemplom – vontam vállat.
- Ez volt valaha Leah legnagyobb katedrálisa – emelte fel az ujját Ösvényjáró. – A halál templomai nem pusztulnak el. Itt pulzál a halálisten hatalma a kövekben. A földben. A halál birtoka. A magunkfajtáké. A halálon túliaké.
- Na és? – kérdeztem.
- Ezért kell a segítségemre lenned. Üzletet ajánlok…
- Nem érdekel – vetettem oda és kifelé indultam, nem törődve a mágus szitkaival. Már majdnem a kapunál jártam, mikor mégis tudott olyat mondani, ami megállásra bírt:
- Khetty!
- Khetty? – kérdeztem vissza a vállam felett.
- Khetty is segíti az utamat – bólintott a férfi. – És neki is szüksége lesz ránk útja végén.
- Mit értesz ez alatt?
- Sámán vagy. Te is láttad, mi lesz belőle…
- Az csak egy lehetséges jövő – tiltakoztam. – Nem jóslat. Csak egy lehetőség, mit neki kell eldönteni.
- Valóra fog válni – mondta egyszerűen Ösvényjáró. – Tudom. És nekünk, a társainak, a barátainak kell őt segítenünk. Ahhoz pedig szükség lesz rád…
- ÉN segítsek Khettynek? – kérdeztem döbbenten. – Hihetetlen erejű mágus! Mit tehetnék én?!
- Van egy ősi térkép. A legenda szerint három részre osztotta egy kincsvadász, aki ráakadt, mielőtt Chara-din papjai rajtaütöttek. Varázslattal küldte szét véletlenszerűen a térkép darabjait, remélve, hogy a káoszszektások így nem találnak rájuk és előbb-utóbb méltó hordozóhoz kerülnek. Egyik darabja a nagyhírű főpap, Horebsis sírkamrájában nyugszik. A másik a Holdharapók vérfarkas klán öregének, Lord Timbernek a tulajdona. Az utolsó egy romváros földalatti könyvtárában hever. Meg kell szerezned őket! Khetty érdekében!
- Miért én? – kérdeztem.
- Sámán vagy. Más látással bírsz. És ez sokkal nagyobb erő, mint azt most még gondolnád. Neked kell megtenned!
- És minek a helyét mutatja az a térkép?
- Egy sírkamráét. Hogy ki fekszik ott, még nem lényeges tudnod.
- Nem bízol bennem. És nekem sincs okom bízni benned…
- Látsz dolgokat. Halottakat. Lelkeket, kik megtébolyodtak. Villanásokat múltból és jöbőből. Látsz. De nem értesz semmit – ahogy Ösvényjáró beszélt kirázott a hideg. Mintha csak olvasna a gondolataimban, de persze nem így volt. Az élőholtak immuninsak minden mentális behatásra. Mégis tudta, hogy így van. Biccentettem. – Én vezethetlek az utadon. Megismertethetlek a szellemek hatalmával. Megadhatom a megértést a látás csodájához…
Sámánszemeim előtt fekete halálmadár jelent meg. A nagytestű varjúféle, Leah dögevő szent madara lassan kóvályogva telepedett Ösvényjáró vállára. Galaisnak, a szél szellemének küldötte…
- Még átgondolom – morogtam és kiléptem az egykori katedrális romkapuján. Ösvényjáró ideiglenes teleportvarázsa működésbe lépett, s én újra Sherwoodban, nem messze az erődtől találtam magamat…

Sötét gondolatokkal telten számoltam be a lassan hamvadó tábortűznél Piciklonnak az éjszakai találkozásokról. A mágusnő sem tűnt nyugodtnak:
- Biztosan érzed a szellemek hívását?
- Igen Ciklon. Ebben most biztos vagyok. A halálmadár jele túl egyértelmű. Tudom mire szólít. Érzem…
- Sámán vagy. Ha el kell menned, ha végre kell hajtanod a küldetést, akkor tedd azt. De ne felejtsd, te nem ennek a kis nekromantanoncnak tartozol hűséggel, hanem a szellemeknek.
- Jól tudom – biccentettem.
- Indulj hát utadon! Én pedig megnézem, mit tudok kideríteni erről az alakról… Meglátogatom Khettyt…
Piciklon sokat sejtető mosolya láttán megborzongtam, és újfent hálát adtam magamban a szellemeknek, hogy nem ellentétes oldalon állunk. Remélem soha nem is fogunk… Hatalmas barát ő – gondoltam miközben az álmok nyugtalanító erdejébe vetettem magam…”

„Fekete darvak szállnak sószín égen, színek kavarognak, vegyülnek, fájó szívek utolsó dobbanása, elhanyagolt sírra hulló könnycsepp csillanás vegyül haldoklók sóhajának véres habjával. Ősöreg kicsavarodott fák élettől csillogó üres szemeket teremnek, melyek vigyázzák lépteim. Vérkönnyként pergő eső áztatta vidék, élve eltemetettek nyögését halott gyermekét szoptató anya hallgatja. Levegőben csordogáló folyó kiszáradt patakmedrét feketén gomolygó felhők töltik ki. Sikoltva kacagó halottak tánca élő sírjain. Megszáradt vércseppek férgeket nevető szájat keretező ajkakon. Csuklyás alakok sora az elmosódó távoli horizonton. Forró gejzírek keltette jégvirág tenyészik egy fekete homokkal felszórt járhatatlan úton. Csontszárnyú madár vergődik rajta. Utolsó éneke gerinceket karistoló sikoly. Felébredés az álomba. Kiforduló világ. Törött tükör mutat igaz valóságot. Csontokból épült spirális, kifacsarodó torony nyögi magát az éji színekben kavargó égbolt felé. Zsigerszél süvít át lágyan a halálteli pusztaságon…

Felriadok nappali álmomból. Vércsatakos körülöttem a fekhelyem. Vért izzadok… Vámpír vagyok… És sámán, aki látja a valóálmokat. Érzi igazukat. De még nem adatott meg számára a megértés tudása.
Kitámolygok a kunyhó elé. Hetek óta az elmém útjait járom. A druidák a fák lelkeivel beszélnek, korokkal ezelőtti tudás morzsáit gyűjtögetve össze a három térképdarab hollétéről.
Az ősöreg fák megmondják titkaikat annak, ki megfelelően teszi fel a kérdést… S a természet papjai nagyon is tudják, hogy fürkésszék ki a titkaikat…
- Incu! – lép mellém StevZ. – Megpróbáltuk kifürkészni a fák leheletét… Ám…
- Nem tudják a választ – biccentettem.
- Hát, ami azt illeti… - mormogta zavarodottan a druida, - válaszolni válaszolnak… De rejtvényekben beszélnek…
- Mit mondanak? – kaptam fel a fejemet.
- „Ősi tudás, ősi átok, sötét rend mit megtalált, ősi kristály választ ád. Keresd a kastélyt, hol lándzsa szúr az égbe, keresd az erődöt hol nem vár, csak a poklok mélye. Keresd a szektát mit elholt alkotott, fekete kristályba lelket fagyasztott.” Mond ez neked valamit?
- Talán… Talán barátom… - mormoltam. – El kell hagynom fáidat StevZ.
- Hová indulsz? – vonta fel szemöldökét a druida.
- Egy sötét szektát kell meglátogassak…
A kunyhómba siettem és elkezdtem összeválogatni ami egy ilyen úthoz kellhet. Ám alig nyújtottam a kezemet egy növényi magvakkal töltött zacskóért, mikor megállított StevZ hangja:
- Odaérsz hajnal előtt?
Igaza volt… Esélyem sem volt erre… Szomorúan, a tehetetlenségtől ökölbe szorult kezekkel meredtem magam elé. A fődruida folytatta:
- Mellesleg… Vendéged van…
- Kicsoda? – néztem vissza meglepetten.
- Hírnök – somolygott StevZ és előreindult.
Követtem a mestert, aki előtt maguktól nyitottak utat a növények. A tábor mellett sétáltunk. Halandó szemek bizonyosan egy nyugodt, békés, gyönyörű erdőséget láttak… A sámán látása azonban más. Az én szemem korhadtnak látta a fatörzseket, megfonnyadtnak, elszáradtnak a leveleket, megsárgultnak a bokrokat, rothadás és elmúlás, por és pókháló lepte erdőség bontakozott ki a szellemek halálpillantása előtt…
És feltűnt a hírnök alakja is végre. Alacsony… nagyon alacsony! Görnyedt tartású fickó, aki csuklya mögé rejti arcát. Közelebb lépek. Nagy szemek és egy hatalmas orr mered felém a csuklya árnyékából. Egy goblin? De hiszen… Ez Acabo! Khetty rabszolgája… Vagy társa… Vagy milye…
- Acabo? – nézek a kis fickóra meglepetten.
- Incubus mester! – hajt fejet a kis lény. – Az erődből küldtek. Fontos üzenetet hordoz Acabo. Üzenetet neked mester!
- Khetty üzenetet küldött?
- Igen. Úrnő üzen. Itt van ám. Itt ni! – nyújt felém a goblin egy összetekert pergament.
Feltépve a számomra ismeretlen szigilliát a levél soraira vetem a tekintetem. Szárazvér betűi mögött nagyon is érzem barátom zaklatott lelkét, sámáni látásom előtt feldereng kecses keze amint remegve vezeti a tollat a papíron:
„Incu! Nagyon nagy bajban vagyok. Sőt attól tartok vagyunk. Az ősi istenek felébrednek álmukból. Jósálmod beteljesül… Nem tudom mit tehetnék… Tanácsra van szükségem öreg barátom. A sámán tanácsára. És a máguséra, ami lettél. Nem tudom mit jelent mindez, de… nos megbízom Ösvényjáróban… azt hiszem… Szóval ő azt mondta: Ha alámerülsz az őrület mélyére, ott találod a jövő s múlt titkait. Remélem a szellemek megmutatják neked mit jelent mindez, mert én nem tudtam többet kiszedni belőle. De segítség kell. Tudás. Kérlek barátom… Számítok rád…
Khetty”
Fonnyadt, ráncos ujjaim között forgattam a pergament, s a zombimágus szavainak jelentésén gondolkodtam… Az őrület mélye… Hisz őrület minden mi a mágia világában folyik! Idézések, látomások, őrült képzelgések, igaz álmok! Mindez… Na de…
- Acabo! – néztem az aprócska lényre. – Gyere csak velem, kérlek…
- Megyek mester – bólintott a vajákos.
Sátramban összepakoltam mindent ami kellhet még a későbbiekben, majd óvatosan kiosontam a kapun oldalamon a goblinnal. Eltávolodva a tábor mellől a csalitosba vezettem apró kísérőmet, s ledobtam a felszerelésemet. A goblin felém fordult:
- Mi lesz most mester?
- Acabo… Ez elég nehéz nekem… De meg kell lennie… - kezdtem nehéz sóhajjal. – A sámán úr a lelkek felett. Kitéphet egy testből egy lelket s belehelyezhet másikat… Ahol az úrnődet fenyegető vész elleni tudást megszerezhetem, az nagyon messze van… Vámpír testben nem érek oda…
- Acabo érti – bólintott a vajákos. – Acabo segít. Segít úrnőjén.
- Köszönöm. Ígérem, lelkemre fogadom, hogy vigyázok a testedre míg csak nem szerzek magamnak újat!
Kiterjesztettem a tudatomat, hogy eggyé forrjon a természet haldoklásával. Leheletem a tigroszlán fogai közt vergődő wantu utolsó sóhaja, szemem pislogása az eltaposott rovar páncéljának utolsó csillanása, remegő kezem a fák korhadt ágainak reccsenése volt. Éreztem a természet örök haldoklását. Halálszag tölti be a levegőt, halálköd üli meg a tájat. Fonnyadó levelek, vergődő állatok, megszakadó inak, kiömlő vér, kihűlő belsőségek gőze, szívek utolsó dobbanása… Éreztem a halál erejét, melynek simogató jéghidege végigszaladt a karomon, jégvirágba borítva karmaimat. Éreztem ahogy végigszikrázik a testemen a hatalom ígérete…
Vigibelt szólította kiáltásom, az ő hatalmát hívtam az enyémhez. A mágikus erő mi felgyűlt bennem kicsapott ujjaimból és körülfogta mint egy erős bilincs a vajákost. Acabo teste ívben megfeszült, hófehér fény áramlott ki szemein s száján keresztül a sámándobom felé melynek vöröses bőre szomjasan nyelte magába. Végül a mágia bevégeztetett, a vajákos üres porhüvelye a földre roskadt. De még nem végeztem. Tudatom nem engedte el a természet halálának képeit, újra merítettem erejükből. Remegő kezem ráfogott a vajákos kopasz koponyájára és a levegőbe emelte azt, ajkaim mint mantrát morzsolták Vigibel nevét. Éreztem ahogy felkeveredik a testemben valami. Éreztem a fájdalmat ahogy a sötét energiák elkezdik eltépni az isteni fonatokat mit csak a halálnak lenne joga, mik a lelket a testhez kötözik. Piszkosszürke köd gomolygott ki a számon és indult a goblin felé, betörve az orrán, száján, fülén át a testébe. Egyszerre láttam a goblin rebbenő szempilláit és a saját megfonnyadt testemet, mely a mágia szorításában rángatózik. Aztán a tudatom kihunyt, kimerülten adta fel a küzdelmet az istentelen változással…
Nem tudok számot adni róla mennyi idő után tértem magamhoz… Döbbenten meredtem a saját testemre… Majd a zöldes bőrű kezekre… Sikerült hát… Láttam ahogy a test, mi valaha Incubus várnagy teste volt görcsösen rángatózik, ahogy egy torz lélek készül birtokába venni… Egy vámpírlélek, ami majdan Lord Daramouláéval olvad egybe, hogy a világra hívja Chara-din kapitányát… A test felkapja vörösen izzó szemű fejét, szája éhesen nyílik el, arcára torz grimasz ül ki, karmai behajlanak, a teste mint felhúzott, megfeszült íjhúr mered felém.
- Sajnálom – nézek rá vállamat megvonva.
A vámpír még nincs öntudatán, nem érti szavaimat. Csak éhsége vezérli. S én csak egy rövid ugrásnyira vagyok tőle… Amit sohasem tehet meg…
Arcom élvezettel fogadja az oly régen áhított napfényt. Szinte fürdök meleg sugaraiban. És megpróbálom kizárni tudatomból a mögöttem lassan elhamvadó test égett bűzét…

Napokig tartott az út, de eseménytelenül telt el, kiégett, napette pusztákon át. Ahová én tartottam, onnan inkább menekültek az értelmes lények, s az öntudatlan állatok egyaránt. „Homályerőd” mondta rá az egyszerű nép s rettegve húzódott el a közeléből lakhelyet keresni. Úgy mondják mindez tán nem is volt ellenére az ott lakozó különös úton járó mágusoknak. Axonise Flass… A nekromanta… Valaha úgyszintén ezen erőd lakója volt… Most visszatért… És ez az erőd jelentheti a kulcsot mindahhoz, mire vágyik, s ami Khettyt megmentheti… Vagy megsegítheti.
Sötétszürke ködbe vesző testtel lépkedtem, közel már az erőd fala, úgy sejtem… A környezetből nem sokat láthattam, legfeljebb 2-3 méterre engedte pillantásomat a természetellenes köd... De… Valamiféle torz, magukba facsarodó növények riasztó sziluettjei derengtek át rajtuk. Talpam alatt vizenyős cuppanással kenődtek szét furcsa, lilás meztelen csigák… Aztán…
Fájdalmasan morajlott fel a föld körülöttem, remegésében sziklákat köpött maga köré egy a teste felszínén nyíló fekete sebszáj, miből idomtalan alak emelkedett ki. Feje a ködbe veszett, vállpáncéljáról hatalmas tüskék meredeztek, karmos kezeit maga elé emelve hajolt felém. Ösztönösen léptem hátra, ijedten. A lény hangja, mint a földmély magmájának morajlása tört felém széles mellkasából:
- Utolsó hibád követted el kis korcs, mikor erre tévedtél… Ezt minden lény érzi… Csupán te nem, vajákos?
- Én nem… - nyögtem nehézkesen. – Nem vagyok…
- Goblin? – kérdezett a lény. – Látom. Én vagyok az erőd strázsája és hangja. Ki az erőddel szólni kíván, hozzám beszél, s az én számból hallgatja az erőd válaszát. Az én szemem előtt nem marad rejtve semmi… Egy lény igaz valója sem… Mielőtt széttépem testbitorló lelkedet, hogy sikolyával édesítsem meg a napom, mond: miért jöttél erre az istentagadó birtokra?
- Én… Felvételért folyamodok a rend körébe! – vágtam rá hirtelen ötlettől, talán a szellemek érintésétől vezetve.
A földből született máguslény elgondolkodóan biccentette oldalra a fejét. Mint aki mérlegre tesz. És mérlege ítél élet s halál, igazság s hamis ábránd között. Lélegzetemet is visszafojtva vártam válaszát. Hirtelen a semmiből égkék villám csapott a földbe mellettünk, szürke csuklyás vékony alak állt az ózonszagú levegőben. Kezét kecsesen emelte fel, kámzsája árnyékán át nem sokat láthattam arcából, csupán egy tökéletes ívű állat és egy meggypiros száj vonalát, mely lassan elnyílt s halk hangon szólalt meg:
- Engedd be Morroch… A kör látni kívánja…
A hatalmas szörnyszülött fejet hajtott és karjának intésére eloszlott a köd mely eleddig rejtve tartotta a várfalat, s ugyanez az intés meg is repesztette az emberderéknyi sziklafalat, mi óvón ölelte körbe a Homályerődöt.
- Kérésetek szerint Amália – dörgött a Morrochnak szólított mágus földrengés hangja, majd felém fordult: - Lépj be és mérettess meg a Forgó Kaleidoszkópok Termében testbitorló.
Lassan indultam a rés felé, miközben Morroch visszasüllyedt a földbe.
Hatalmas, tágas térre léptem, mit megült a sötéten gomolygó köd, de itt csupán a térdemig ért fel. Velem szemben valamiféle döbbenetes látvány, egy égbe vesző torony. Elképzelhetetlen volt, hogy akármily zseniális építőmester ilyet építhessen, puszta súlya alatt össze kellett volna roskadnia. Bármi is ez a különös, obszidiánszín kövekből összeállt csoda, a benne pulzáló mágia tartja egyben, mely itt valami döbbenetes koncentrációban kevergett a levegőben. A kísérőmül szegődő, Amáliának nevezett meseszép mágusnő határozottan intett, hogy kövessem, így a nyomában maradtam.
Egyszerűen képtelen vagyok visszaemlékezni az útra. A kastély… Folyamatosan összeomlani, újjáépülni, kifacsarodni és megcsomózódni, változni, alakulni látszott a térben. Falak olvadtak össze őrült színpalettává hogy új, démoni faragványokkal terhes oszlopcsarnokot öklendezzen a világra. Aztán…
Valami elmebeteg térbe kerültem. Ovális terem, de ez inkább megérzés… Nem látni, csak lélekkel érezni a falakat, mik nem egy testet, egy elmét tartanak fogva. A terem közepén furcsa, magukba hulló színek lángjainak tánca. Kört alkotva köröttünk egyforma, szürke csuhás alakok, kiket semmi sem különböztet meg egymástól. Mint tomboló szélviharban látszik lebegni a ruhájuk, de az arcukat nem fedi fel a szél. Testetlen hang, nem tudom melyik kámzsa alól érkezik:
- Miért vegyünk fel a körbe?
- Ide akarok tartozni – mondom szilárdan, most már nem hátrálhatok meg.
- Sok ifjú, ám ostoba mágus keresi fel ezeket a falakat. Egyesek rögvest kínhalált halnak. Mások esélyt kapnak, de élni nem tudnak vele… Miért adjunk esélyt neked?
- Sámán vagyok… - válaszolom sokkalta szilárdabb hangon, mint amilyen most a lelki világom. – A szellemek hívószava hozott ide, követnem kellett… Nincs választásom…
- Nem annyira a szellemeket érzem – kapcsolódik újabb susogó hang a beszélgetésbe. – Sokkalta inkább… Egy élő kötődés… Egy barát…
- Ez egy és ugyanaz – válaszolom, visszanyelve a gombócot a torkomban, hisz a körülöttem állók szinte mindegyike egyetlen ujjmozdulattal elpusztíthatna…
- Fejtsd ki – búg fel Amália hangja.
- „Ősi tudás, ősi átok, sötét rend mit megtalált, ősi kristály választ ád. Keresd a kastélyt, hol lándzsa szúr az égbe, keresd az erődöt hol nem vár, csak a poklok mélye. Keresd a szektát mit elholt alkotott, fekete kristályba lelket fagyasztott.” Ezt mondták az ősi falelkek, mik részei a természet halálának, a szellemek útjának. Ez az a kastély, hol lándzsa szúr az égbe. És itt tekinthetek az őrület mélyére, hogy megtaláljam az igazságot.
- Az őrület mélyére? – mordul egy kíváncsi hang, mint nagymacska morgása. – Hol hallottad ezt?
- Axonise Flass… Az elhalt majd újjáéledt nekromanta küldött keresésre… Az ő szavai ezek…
- Ez mindent eldönt… - mormolta az egyik csuklyás.
- Semmit sem dönt el! – válaszolt egy másik. – Nem tudjuk alkalmas-e a kör titkainak megismerésére. A sámánlelke még nagyon fiatal. Könnyen érdemtelenre pazarolhatjuk bizalmunkat!
- Az első tanács tagjainak egyike küldte! Meg kell bízzunk a döntésében…
- Elég! – vetette közbe az elsőként hallott hang. – Az esélyt megkapja. A méregmíves… Amúgy is méltatlannak bizonyult. Míly régóta terhel minket jelenlétével, de csupán őrülettel, s nem hatalommal táplálja a falakat! Megkaphatja a helyét… És a testét… Majd kiderül méltó-e a tudásra…
A csuklyások árnyalakjai mint vezényszóra oszlottak szét páraként a levegőben, csupán Amália maradt velem szemben, aki most végre hátralökte kámzsáját. Arcának tökéletessége szinte mellbevágó volt. Vörös haj keretezte vékony arc, tökéletes metszésű orr, megkapó sötét szemek, elhegyesedő elf fülek. Egy ilyen szépség ha modellt állna nekik, gyanítom sok művész adná el azért halhatatlan lelkét…
- Elég sokan voltak – bólintott kimérten, mire megdöbbenve meredtem rá. Elmosolyodott: - A gondolatolvasás egy felsőbb kör beavatási része lesz majd neked, legelébb a méregmágia titkaiba kell beavatást nyerned. A méregmívesünk… Tehetséges ifjonc volt… De sajnos fejlődésképtelennek bizonyult… Gyere velem!
Egyáltalán nem léptünk sehová… A nő intésére maga a kastély változott meg körülöttünk, mintha egy belső térkapu lenne szobák között, de… Ez lehetetlen! Ilyen mélységig nincs ember ki uralhatná a térmágiát, hogy kénye kedve szerint játszhasson vele!
Egy laboratóriumban álltunk, mire a tér megszakadt szövete újra rendeződött. Szürke ruhás, kopasz fején tetoválásokat viselő fiatal férfi pördült felénk, vöröses szemében rémület s még valami… talán az őrület köde csillant? Derékból meghajolva futott Amália elé:
- Úrnőm! Mit kívánsz a te rabszolgádtól? Mérgeim és áfiumaim rendelkezésedre állnak!
- Elég! – dörrent Amália könyörtelen hangja. – Túl régóta volt esélyed bizonyítani Conravin… Nem éltél vele. Lelked immár a kristályé. Tudásunkat visszavesszük tőled!
- Könyörülj! – zuhant páni rémületben a fiatal novícius az elf lány lábaihoz, kapkodó beszéde közben lábait csókolta, teste a rémülettől remegett: - Irgalmazz! Adj még egy esélyt!... Ne tedd… Én… Megteszek mindent! … Esküszöm! Bármit! … Könyörüljetek meg rajtam… Ne… Neeeeeee!!!!
Amália némi undorral rúgta el a megalázkodva elé boruló férfit, ujjai könnyed táncot lejtettek. Conravin teste megfeszült, szemgolyói alól vér szivárgott, utolsó üvöltése messze visszhangzott míg gurgulázó fuldoklásba nem merült. Végül holtan terült el a földön, lelkének sikolyát még hallottam pár pillanatig, de aztán mintha elvágták volna…
- A test a tiéd. Vedd el, aztán gyere velem – biccentett Amália és oda sem figyelve lépte át a holttestet. Immár nem is törődött egy általa megszakított élet mementójával…

A test elbitorlása most sokkal könnyebben ment a kastély hatalmától támogatva. Miután Acabo lelkét is visszaidéztem a sámánpajzsból a goblintestbe Amáliához mentem, aki most valóban vezetni kezdett hosszú, sötét folyosókon át, közben mély, búgó hangon szólt:
- Most a rendünk szívéhez kísérlek. Egy hatalmas kristályhoz, mit az első tanács alkotott meg egyikük lelkének feláldozása árán, hogy megismerjék az őrület, az irreálmágia titkait, mit mi gyakorlunk. Ebbe raktározzuk el megölt ellenfeleink lelkét. S ez fogadta magába Conravint is… Tudásuk ott nyugszik az emlékkristályban. Még mi sem értjük igazán titkait. Talán még Glezmen sem, ki pedig utolsó hírmondója az első tanácsnak.
Miközben beszélt óriási szobába léptünk be. Közepén gigantikus méretű obszidián kristály nyugodott, felszíne kékes fénnyel pulzált. Amália áhítatosan elnyílt ajkakkal meredt rá majd felém intett:
- Menj! Fogd meg. Engedd hogy vezesse és feltöltse elmédet! Indulj!

(nem fért bele egybe, előző folytatása)

Lassan közelebb léptem. Új testem karjait előre tártam és megérintettem a kristály meleg felszínét. Vörös fény lobbant körülöttem, lángolni látszott a világ, de nem riasztott. Hangok… Rég elhaltak hangjai a fejemben, kiket a kristály mélyére zártak… Kiknek tudását mindörökre megőrzi az emlékkristály… Széthullni látszott körülöttem a valóság, csupán kavargó tűz maradt mindenhol, s a lángnyelvekből előtörő majd visszasüllyedő sikoltó arcok… S velem szemben egy alak… Egy nőalak… Khetty! Döbbenten meredt rám:
- Ki…? Ki vagy te?
- Incubus vagyok – válaszoltam lassan. – Az újjászületett sámán…
- Na de… Hogyan?
- Az most nem ide tartozik és nincs erőm ennyi ideig fenntartani a varázsomat.
- Hol vagyunk?
- A múltadban? A jövődben? Álmodban vagy jelenedben? Én nem tudok válaszokat…
- Miért vagy itt hát?
- Hogy hívjalak…
- Miért?
- Benéztem az őrület mélyére. Látom az igazságot… De nem értem… Csak együtt fejthetjük meg…
- Mit tegyek?
- Sötét ösvény vezet el az igazsághoz… Lépj rá… S megtalálod – leheltem, majd kimerülten engedtem el az emlékkristályt s rogytam mellé. Amália keskeny kezét éreztem a vállamon:
- Elég ennyi egy novíciusnak. Mert mától az vagy. Rendünk novíciusa. Beavatást nyersz titkainkba… Legelébb a méregmágia tanaiba. Jöjj, visszavezetlek az alkimista műhelybe. Mostantól az a lakhelyed…”

"Lassan sétáltam az árnyékos folyosón, gondolataim csapongtak. Oly sok minden történt az elmúlt hetekben. S most... Most eljött az ideje, hogy túlessek a végső megmérettetésen. Megkaptam a lehetőséget, hogy találkozzak rendünk igazi vezetőjével. Nehézkes gondolataim vissza-vissza kalandoznak az elmúlt hetekre... Alig merek belegondolni mi mindent áldoztam fel ezért... Kezem önkéntelenül heges mellkasomra téved, bár ujjaim bő tunikám mögött nem tapinthatják ki a sebeket. Friss hegek, melyek... Nem szívesen gondolok erre még most sem... Vajon Khetty ő mit szól majd, ha megtudja? Na igen... Most egyelőre mindkettőnknek elég gondolkodni valót adott mindaz amit megpillantott. Ahogy csendesen viszhangzó lépteim visszaverődtek a sötétszürke folyosó oszlopcsarnokai között, szemeim előtt összefolytak a színek, s elmém megfáradt vándorként pihent meg a múlt karjaiban, visszakalandozott arra a napra...

Lassan lépdeltem fel a lépcsőfokokon, s halkan, tisztelettel kopogtam Khetty ajtaján. Tudtam, hogy el fog menni, hogy elhagy minket. De tudtam, hogy így kell lennie. Lábainak lépte néha keresztezheti ösvényünket, de ez nem az ő útja. Erősebb kötések szólítják el. Jól tudtam. De nehéz volt a szívem a közeledő búcsú pillanatára gondolva...
Khetty álmosan, felborzolt, jelenleg máglyára emlékeztető hajjal nyitott ajtót. Jobb öklömre fontam tenyeremet és karjaim magam elé emelve derékból meghajoltam, ahogy a tiszteletadás ősi jele megkívánta:
- Úrnőm...
- Incu... Őőő... Mégis mennyi az idő? - pislogott álmosan.
- Közel az éjközép órája - maradtam továbbra is meghajolva, tekintetem lábára fókuszált.
- Mi? Éjközép... Éjfél?
- Igen.
- Mi... Úgy értem... - nehéz sóhaj - Mit tehetek érted, ami nem várhat reggelig?
- Úrnőm. Mint mondottam jöveteled céljához vezetlek. A Lélekkristályhoz - szemem megrebbent. Esküdni mertem volna... Mintha a bokájára tetovált griff megrebbent volna ennek hallatán... - A Lélekkristály ereje természeténél fogva a sötétség s az éj birtokához kötődő tárgy, ereje leginkább a sötétség csúcspontján kiaknázható, mikor a csillagtalan éj végtelen sötétje folyik át rajta, mint olajos fekete víz. Ekkor tágul ki a managócpont, melyet puszta ereje sűrűsít köré...
- Mi van? - hallottam Khetty értetlenkedő hangját.
- Nos... Ilyenkor a legnagyobb az ereje, ezért kell most végrehajtani a mágikus szertartást, Úrnőm.
- Na... Így már érthetőbb. Mondjuk, ha kigyönyörködted magad a tetoválásomban akár ki is egyenesedhetnél...
Felemelkedtem, de kezeim még mindig a tisztelet ősi jelére kulcsolódva emelkedtek közénk. Khetty arcán immár meleg mosoly bújkált. Szemem behunyva biccentettem meg a fejem:
- Bocsánatodért folyamodom Úrnőm, ha tiszteletlennek érezted viselkedésem. Noha nem volt szándékos, ez természetesen nem magyarázat. Nincs mentségem Úrnőm.
- Az istenekre Incu! Csak vicceltem - kacagott fel Khetty. - Mellesleg nem vagyok az úrnőd. Barátok vagyunk.
- Megtisztelsz - bólintottam. - Noha nincs igazad. Az Úrnőm vagy. S nem csak nekem. De számomra különösképpen...
- Ezt hogy érted? - nézett rám meglepetten.
Megcsóváltam a fejem:
- Még... Még nincs itt az ideje. Higyj nekem Úrnőm, ezt még nem kell látnod avagy felfognod. Idővel... Idővel majd megérted. A korán jött tudás... Sokszorta van, hogy veszedelmesebb birtokosának, mint ha türelemmel várná meg beteljesedését.
Khetty szemöldöke felszaladt:
- Mi most tulajdonképpen nem ugyanerre készülünk? Hogy meglássuk a jövőt?
- Az képtelenség - ráztam a fejemet. - Nem láthatjuk az eljövendőt. Hisz azt a mi döntéseink alakítják. A Lélekkristály benyomásokkal, érzésekkel szolgál majd, látomásokkal. Ezt talán lehet a legvalószínűbb jövőnek nevezni. De nem kötelez semmire. Nincs hatalma egy jóslatnak az akaratod felett. Pusztán belesodorhat végzetedbe...
- Most nagyon megdöbbennél, ha azt mondanám: Ebből egy árva szót sem értek?
- Nem - mosolyodtam végre el magam is. - Hisz még én is alig értem. Csupán utam kezdetén vagyok Úrnőm.
- Na akkor tisztázzunk valamit. Nem nagyon értem mi folyik körülöttem. Azt sem, hogy minek mi lesz a következménye. Hogy mi az ami meg fog történni és mi az amin változtathatunk. Egy valamit tudok. Barátok vagyunk. Úgyhogy ha az "úrnőd" vagyok, halld a parancsom: szólíts a nevemen!
- Úgy lesz Khetty - mosolyogtam vissza rá. - Menjünk. Ideje nekikezdeni...
Bólintottam s magam elé képzeltem a szoba ajtaját. Reméltem a kastélyerőd meghallgatja kérésemet. S nem kellett csalódnom. Magam már hozzászoktam, de Khetty hatalmas szemeket meresztett, mikor szétfolyt körülöttünk a tér, s a kavargásból újra megszilárduló világ immár egy fáklyafényes folyosón talált minket az ősi intarziákkal díszes kapu előtt. Khetty ajka egy pillanatra elnyílt, de aztán inkább becsukta. Inkább már nem is kérdezett. Ujjaim gyorsan kitapintották a megfelelő jeleket, s a kapu feltárult előttünk. A terem félhomályában, amit nem volt képes eloszlatni a kandeláberek tüze sem ott izzott sötéten a Lélekkristály, a Sötét Ösvény máguskörének minden összegyűjtött tudása.
Khetty felé fordultam:
- Gyere lépj közelebb. Helyezd a kezedet a kristályra.
- És utána? - kérdezte félénken.
- Én itt állok mögötted. Én leszek a kapocs, melyen át visszatalálsz a mi világunkba. Magadban még nem állsz készen egy ilyen utazásra...
- De... Mit fogok látni?
- Ha erre a kérdésre képes lennék választ adni neked, az egész ceremónia végrehajtása értelmetlen lenne...
Khetty bólintott, majd lassan az emelvényre sétált. Letérdelt, tenyerét a kristályhoz érintette, szemeit lehunyta. Kékes fény lobbant jobbomon ahogy a vállára tettem. Koncentráltam, ahogy biztosan tudtam, ő is azt teszi. Éreztem ahogy megfeszülnek az izmok a vállán, láttam a kiütköző verejtékcseppeket. Majdnem hátratántorodtam ahogy ívben hajlott a teste és gerincemet karistolta sikolya. Majd újra előrehajlott, homloka a kristálynak ütődött. Hallottam ahogy sír. A füléhez hajoltam:
- Ennyi elég Khetty! Vissza kell térned. Nincs tovább. Kövess! Én visszavezetlek. Kövesd a hangom. Fogd a kezem. Gyere...
Khetty kábán pislogva eszmélt, szemeiből még peregtek a könnyek. Óvatosan megpróbáltam talpra segíteni, de összecsuklott. Mellé térdepeltem:
- Jól vagy?
- Azt... Azt hiszem... - válaszolta rekedt hangon.
- Biztosan?
- Igen - válaszolta valamivel komolyabb, bár még mindig bizonytalan hangon.
- El akarod mondani?
- Igen - bólintott határozottan. - Mindenképpen. Együtt kell bejárnunk az utat, melyen együtt indultunk el.
- Ez esetben hallgatlak.
- Nem tudom hol voltam - kezdte Khetty gyengén, megborzongva. - Minden lángolt. Csak lángok mindenütt. Mintha egy hihetetlenül hatalmas máglya közepén állnék. Velem szemben egy alak jelent meg... Egy... Egy ork... Egy nagyon vén ork. Bőrruhákat hordott csontokkal és tollakkal díszesen és mindene tele volt tetoválva. Egy nagy dobot hordott az övére akasztva... És eegy különös, szarvdíszes sipkát viselt. Valamit mondott, de nem értettem a szavát. Csak morgás volt. Aztán... Aztán felém nyújtotta a kezét... És... És... Az egész alkarja, az ujjai a karmai... Mindene csurom vér volt. Folyott róla a vér... Én rémülten elhátráltam... És beleütköztem valami keménybe... Fémesbe. Megfordultam... Hatalmas férfi állt mögöttem. Valóságos óriás. Mellvértben. Valamiféle állati brutalitás ült az arcán... És a szeme... Azt.... Azt nem lehet leírni... Mint egy halott vadállaté. Csatabárdot emelt és nekem rontott. És sötét lett. Nem láttam semmit. Soká. Nagyon soká. Csak a harcos karjait éreztem. És hogy valami fáj. Valami ami végigkúszik a lábamon, a derekamon, fel a nyakam felé... Alig éreztem valaha ilyen kínt... Végül... Az ork... Ő jelent meg, ő vetett ennek véget. Szörnyű sebeim voltak. Bele kellett volna halnom. Hiszen... Beleláttam a saját testembe... Istenem... De az ork. Ő meggyógyított. És Piciklon állt köztem és a csatabárdos harcos között. Ő védett engem... Aztán meghallottam a hangodat...
- Furcsa... - mormoltam elgondolkodva.
- Mit mond ez neked?
- Az ork egy sámán a ruházata alapján. Neki és a bárdos férfinek még nagy szerepe lesz az életedben, ahogy Piciklonnak is. De hogy mi... Nincsenek válaszaim Khetty. De minél hamarább megpróbálok válaszokat találni neked. Most pihenj...

Csapongó gondolataim visszatérnek testembe a folyosóra. Khetty... Ő napokkal ezelőtt elment... Még az előtt, hogy a testembe... Nem akarom. Még nagyon új. Még nagyon nehéz. De friss sebeim fájdalma és a lelkemet ölelő hűvösség nem engedi, hogy ne emlékezzek. Lépteim lelassulnak, tekintetem talán a mindig változó majd újjáépülő oszlopokat nézi, de nem látja. Mert fáradt elmém máshol jár. Néhány nappal korábban...

Ott ültem az alkimista műhelyem padlóján, kezemben a szertartási fekete kristálytőr. Előttem a padlóba belevéstem az utolsó jeleket is, hatalmas pentagramma terpeszkedett egy ősi varázsjelekkel díszes körben. Körülötte 3 újabb kör, melyektől apró árok indult el a nagy kör széle felé. Mindegyikben megláncolt szolgáim egyike állt. Érezték mi következik. Chlodis az a némber kis morf kétségbeesetten rángatta bilincseit, Korbácsos habzó szájjal feszült neki a láncoknak, míg Alkonyfény szemei csupán szomorúan vetültek rám. Kezemben remegett az áldozati tőr. Nem tudtam, hogy akarom-e... Hogy képes leszek-e majdan minderre... Végtelen szánalmat éreztem szerencsétlenek iránt, de... Nem volt választásom. Jól tudtam.
Sokkal több forgott kockán itt, mint néhány lény élete. Meg kell ismernem a Sötét ösvény titkait, de ehhez szükségem lesz az erőre. Az erőre, mit csak egyetlen entitás képes nyújtani. S kudarcom nem megengedhető. Ha kudarcot vallok... Jobb nem belegondolni. Lelkem a kristályé, s nem lesz, ki útján tovább segítse Khettyt. Legalábbis nem úgy ahogy én tehetem. Tudtam elég régen, de a kristály termi látomása óta bizonyosságot nyertem. Ő a kulcs. Csak ő dönthet világunk sorsáról. Ő a mérleg nyelve az istenek között. Én csupán segíthetem útján. De ha a kulcs még az előtt elvész, hogy kinyitná az ajtót... Akkor... Azt nem lehet. Döntöttem. S sötét szavakat kezdtem kántálni:
"Te ki magmából születtél,
Te ki anyát megöltél,
Te ki életet elvehet,
Te ki Sorsot megtörhet,
Halld meg szavamat!"
A fekete tőr lecsap, a Korbácsos fültől fülig vágott torokkal rogy a padlóra bilincszörgés közepette. Vére patakokban folyik, megtölti a kis árkot, s a pentagramma felé csordogál...
"Vért adok, mely táplálék.
Zsigerekből ajándék.
Lelket adok, erő forrást,
Életet mit nem vár más.
Halld meg szavamat!"
Éles villanás. Chlodis sikolya, ahogy felhasított gyomorral vergődik a padlón... Újabb vérpatakocska...
"Halál táncol itt neked,
Vér ömlik, néked tisztelet.
Ki ismered az idők örvényét,
Vár téged a földi lét.
Halld meg szavamat!"
Újra villan a penge. Egy nemes lény, egy hű barát utolsó szusszanása kíséri. Nagy, szomorú szemekre borul óvó fátyolként a halál. A pegazus vére is a padlóra ömlik, s a pentagramma felé csorog.
Szavam tova zeng most hát,
Áldást nem, csak átkot ád.
Táplálom a testedet,
De parancsolom: Jelenj meg!
Halld meg szavamat!"
Utoljára emelkedik a vérmocskos fekete áldozótőr, hogy önhúsomba hasítsa a pecsétek s kötések ősi ábráit. Oda sem figyelek, a transzállapotban nem érzem éles fájdalmát. Csak véremet látom mi utolsóként öleli körbe, s tölti ki a szimbólumokat sötét kavargással.
"Amint háromszor ejtik ajkaim nevedet,
Tovább nem várhatsz, azonnal jelenj meg!
Hankh-Hatan-Doworon.
Hankh-Hatan-Doworon.
HANKH-HATAN-DOWORON!"
Mintha... Miért van ilyen sötét? Kialudtak volna a gyertyák? Szemem feléjük vág... De nem... Lángolnak. Csupán... Mintha bekormozott üvegen át áradna csupán felém. Vagyis felénk...
A pentagramma közepén nagyon magas, ösztövér alak áll. Hihetetlenül vékony. Nincs arca, de szájak nyílnak mindenhol a testén, mint gennyes, felfakadozó sebhelyek. Halott fehér bőre alatt gusztustalan, telt, lila férgekként tekergőznek és lüktetnek az erek. Sikerült hát... Itt áll előttem a thargodan úr akit megidéztem. Pedig csak remélhettem, hogy megfelelően sajátítottam el a rituálét a Lélekkristályba zárt lelkek zavaros tanaiból. A lény szájai egyszerre nyíltak szóra, így mint kórus, mint szentségtelen énekeket mondó kórus morajlottak fel szavai:
- Ki merészel megzavarni?
- Incubus vagyok - biccentettem. - Mágus és igéző.
A lény torz karjai, mik tapadókorongokban végződnek felém nyúlnak, de csupán egy fekete energiaburkot érinthetnek...
- Ez... Ezt nyers életerő alkotta meg - mennydörgi.
- Mivel ez képes visszatartani téged meggondolatlan cselekedetektől, Hankh-Hatan-Doworon, thargodan nagyúr.
- Ismersz. De mi célból hívtál el?
- Erős vagy a fajtád között. Uralod az időt. S nekem szükségem van hatalmadra.
- Miért kötnék veled paktumot?
- Egyrészt túl sokat áldoztam azért, hogy elszólítsalak - szűrtem a fogaim között, s nem akartam szolgáim holttestére pillantani. - Másrészt... Az életben minden alku tárgya... Még a thargodanoknak is...
- Igaz - bólintott Hankh-Hatan-Doworon. - Mit ajánlasz hát?
- Lehetőséget és táplálékot. Na meg erőt. Vért ajánlok. Lelkeket. S egy esélyt, hogy tanulmányozhasd, mi után ezredéve kutatsz a világunkban...
- Ghalla... Ez a vidék... Nekem nem jó. Megöl engem - csóválta arctalan fejét a thargodan lord.
- Ha csak valaki magába, a testébe nem fogad - bólintottam.
- Megbízol hát bennem? - kérdezte Hankh-Hatan-Doworon.
- Igen - hajtottam fejet. - Ugyanis közös az ellenségünk... Erutol nagyúr ellen küzdünk...
A thargodan felkapta a fejét, ujjai ökölbe rándultak...
- Jól van kis mágus. Talán megalkuszunk... De miért van szükséged rám?
- Az idő... Az idő minden pillanatban ellenem dolgozik, ha el kívánom sajátítani mindazt a tudást, ami ahhoz kell, hogy ne tévedjek el a sötét ösvényen. A te erőd... Nos azzal kissé másként forog az idő kereke... És nekem szükségem van erre a tudásra.
A démon soká állt félrebillent fejjel, elgondolkodva. Nagyon soká.Nem tudtam, hogy az életemet, vagy a szavaimat teszi-e mérlegre. Esetleg mindkettőt... Végül lassan megszólalt:
- Az én erőm sokkal mélyebb és nagyobb, mint azt hinnéd, vagy akár elképzelhetnéd jelenleg. De majd megismered a mélységeit. S akkor érted majd meg, mit nyertél és mit vesztettél ezzel az alkuval kicsi sámán. De a paktum ezennel megköttetik. Fejezd be a pecséteket s billogokat, hogy átadhassam erőm s tudásom első szilánkjait.
A tőr felemelkedik remegő kezemben, kaotikus, őrült vonalvezetésű mintával zárja egységbe a testemen eleddig is ejtett mély sebeket. Tudom, hogy ezek nyoma sohasem múlik majd el. A hegtetoválások... Ezek őrzik meg testemben Hankh-Hatan-Doworon esszenciáját. Amint a minta a helyére kerül a démon teste méregzöld felhővé enyészve hatol be testembe. nyirkos hangú kórusa pedig koponyámban visszhangzik fel:
- Első ajándékomként megmutatom neked, micsoda pazarlás a fajtádtól, hogy eltékozolja a holtakat, miközben annyi egyéb felhasználási módozatuk lenne... És épp van is kéznél három holttest...

Megborzongok ahogy a továbbiak eszemben villognak. A kifacsarodó belső szervek, a vér, a húscafatok, melyet egy őrült elme kaotikus rendszere alapján fércel szentségtelen, mutáns homonkulusztestbe a mágia. Az a három... valami... amely aznap született még mindig a műhelyemben vár reám. Még vadak és zabolátlanok. Még nem lehet őket elengedni. De Hankh-Hatan-Doworon majd megtanít az irányításukra. Idővel...
Nem tudom mióta állok az ajtó előtt. Megérkeztem. Eljött az utolsó megmérettetés ideje. Az idő, amikor szembe kell néznem Glezmen nagymesterrel. Kezem remegve nyúl a kilincs felé..."