Felhasználónév: Jelszó:
Oldal: 123
Szerző
Topic neve: Incubus naplója
kedvencByzonFérfi
Végzetúr mester
5137 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Incubus naplója
41. hozzászólás - 2009.10.24. 21:28:37 (Válasz Byzon #40 hozzászólására.)
„Nehéz nyikordulás visszhangzik a folyosón ahogy az ajtó kinyílik, nehéz sóhaj rezeg bensőmben, ahogy arra gondolok, vajh mi vár reám odabent. Glezmen nagymesterrel még sohasem találkoztam személyesen mióta itt vagyok, noha úgy érzem sokat fejlődtek mágikus készségeim, s sokat megtettem azért, hogy a kör befogadjon soraiba. A mérgekről nem tudok mindent… Senki nem tudhat mindent. De azt hiszem a tudásom messze felette áll a legtöbb végzetúrénak. Képes vagyok sok olyan dologra, amiről sohasem gondoltam volna, hogy lehetséges… Lélekcsírát ültetni puszta ártalmas folyadékokba… Testté formálni sötét erejüket… Vagy éppen intelligenciát biztosítani nekik. A méregmágia kevés újat mondhat már nekem. De így is csak reménykedhetek, hogy tudásom elég lesz ahhoz, hogy elnyerjem Glezmen nagymester áldását.
Lábam tétován lép előre. A nagymester személyes szállásán vagyok… Az Árnycsarnokban. Magas, karcsú oszlopok ameddig a szem ellát, oldalukon faragványok letűnt korokat idéznek. Olyan állatok képei jelennek meg, amelyekről még csak nem is hallottam talán, vagy épp a legendák szürkén gomolygó ködébe vesz ordításuk. Lépteim halk reccsenésként visszhangzanak a sötét, árnyakkal teli folyosó csendjében. Vagy csak a gerincemet karistolja belülről a félelem, s az visszhangzik a fülemben? Nem tudom… Annyi mindent nem tudok…
- Nem baj – felel gondolataimra egy halk, jéghideg hang. – Aki a te utadon jár, nem is szabad, hogy mindent megismerjen. De sok titkot kell még kiderítened.
Lassan fordulok meg, s a folyosó árnyai között egy fekete köpenyes alakot látok. Lepelszerű öltözete tökéletesen befedi a testét, még kezét sem látom, mikor hívogatóan felém int. Szinte lebegni látszik a folyosó köve felett, bár ezt nem tudom megállapítani, hisz szinte derékig üli meg az ódon köveket a természetellenes köd… Óvatosan lépkedek közelebb, hangom megremeg, ahogy kérdezem:
- Glezmen nagymester?
- Mostanság… Igen. Ezen a néven neveznek.
Tisztelettel hajtok térdet a hírhedett mágus előtt, nem látom, mégis érzem valahogy, hogy megcsóválja a fejét:
- Erre nincs szükség tanítvány. Emelkedj fel.
Lassan felállok, s szavaira várok. Ő elgondolkodva félrebillent fejjel szemlél engem. Gondolatai talán bennem járnak. Talán megvívandó háborúk tucatjain. Vagy talán egy ősi színmű sorait citálja, mit rég elporladt kezek alkottak? Nem tudom. Nem is lényeges. Megteheti. Van hozzá hatalma. A sötét hatalom ott munkál minden tagjában. Végül megszólítás helyett hirtelen előrelép, fekete kesztyűbe bújtatott kezei feltépik ingemet, ujjai lassan végigszántják mellkasomon a hegtetoválásokat. A pecséteket, melyek belém börtönzik a thargodan lordot…
- Hankh-Hatan-Doworon? Az idő démona? – recsegi a csuklya árnyékából. – Hosszú ideje te vagy az első aki megpróbálkozott a megidézésével. És látom sikerült paktumba kényszerítened. Helyes. Ez erőt, hatalmat mutat. És intelligenciát. Ezekre pedig szükséged lesz, ha az irreálmágia útján akarsz járni. Gyere velem. Sétáljunk.
Hosszú léptekkel próbálom meg tartani a lépést a nagymesterrel a folyosó árnyékos zugain át. Ő maga csendes figyelemmel vizslat engem. Noha nem látom a szemét, de érzem kutató tekintetét. Végül reccsen a hangja:
- Tudod egyáltalán, miféle útra tévedtél?
- Nagymester, én… Mire gondol?
- Tudok egyet s mást a sámánokról. Vannak, akik az élet útját járják. Őket rontotta meg legkevésbé a démoni örökség. Közelebb állnak a druidák útjához mint bárki e világon. De alig hiszem, hogy te az életsámánok útján járnál. Vannak sámánok, akiket a szellemek a csontok s a gyász útján vezetnek. Halottakat idéznek, vérrel s zsigerekkel jósolnak. De te nem vagy halálsámán sem. Te démonalkut kötöttél. S kész vagy az irreálmágiában kiteljesíteni hatalmadat. Kész vagy a józan eszed utolsó szilánkjait áldozni az igazi erőért cserébe. Olyan mint te, már ezredévek óta nem taposta Ghalla megkeseredett földjét. Egy új tébolysámán van születőben. Ez… Merőben szokatlan…
- Veszélyt jelentek mester?
- Ha nem jelentenél veszélyt, nem is lehetnél e falak között. Mi a legsötétebb ösvényeket járjuk, a mágia birodalmának keskeny csapásait, melyek az ősi istenek poklainak mélye felett függenek, józan eszünk mindig egy vékony szálon táncol csupán. Bár mindent megtennénk, hogy a szál elszakadjon, mégsem engedhetjük ezt.
- Én… Attól tartok nem értem szavaidat mester…
- Nem baj. Nem is kell még értened. A korán jött tudás sokkal rombolóbb lehet bármi másnál. Mi akik itt élünk az Ösvényben mind valamilyen mágiaformula mesterei vagyunk. Gondold át, kitől mit tanultál mióta itt vagy…
A kérdése jogos, de nehéz lenne mindenkit számba venni. Inkább csak akikkel gyakrabban találkoztam. Noha mindegyiküktől tanultam valamit. Bármennyire másra is próbálok koncentrálni, mindenkiről egy-egy eset jut inkább eszembe, mint hogy konkrét szavakba foglaljam, milyen mágiaformulát mutatott is be…
…Hókály…
Alig néhány napja történt, jól emlékszem az esetre. Mikor visszatértem a laboratóriumomba, ahol a mérgező gőzök megülte teremben azt a speciális főzetet kellett volna elkészítenem, amire Amália utasítást adott. Belépve azonnal konstatáltam, hogy valami hiányzik. Egész pontosan az a 3 kreatúra, amit a démonúr erejével alkottam meg lemészárolt állataim húsából, véréből, csontjaiból és szétszaggatott majd újra összefércelt lelkéből. Elszaggatták a mágiával megerősített bilincseket, s most ki tudja merre kóborolnak. Vagy épp kit támadnak meg?
Azonnal előhívtam magamból a démon szunnyadó erejét. Hankh-Hatan-Doworon hatalmát már jól ismertem. Ha lélekenergia éhségem úrrá lett felettem sokkal gyorsabban száguldhattam át Ghalla kihalt tájain, mint egykoron. Tudom, hogy nagyon sok tapasztalt fajtársam alkalmazott valamilyen módszert az idő kizökkentésére, én mindösszesen csak a legegyszerűbb mellett döntöttem a démon megidézésével. És most szükségem volt az erejére.
Az idő kizökkent a sarkaiból, ahogy megéreztem a Hankh-Hatan-Doworon erejét felzubogni sejtjeimben, ahogy eltöltötte bensőmet, s kívül helyezett a halandók idején. A színek megfakultak szemeim előtt, melyek most, jól tudtam, smaragd fénnyel izzanak.
A kreatúrák által hagyott nyálkanyomok legalább egyértelműek voltak. Eszméletlen sebességgel rohantam ki az épületből a gyakorlótér felé. Egyértelműen erre kóvályogtak el, s mivel sem beidomítani, sem a többiekkel összeismertetni nem volt még időm őket, tudtam, hogy ebből még nagy baj lehet. Hárman együtt hatalmas erőt jelentenek. Még egy mágus ellen is… Vagy éppen ostobán pusztulhatnak el, erejük kihasználatlan marad. Ezt sem szerettem volna…
Az erőd gyakorló tere felé rohantam a sárgászöld nyomokat követve. Amint odaértem, döbbenten fékeztem le rohanásomat és a döbbenettől megkövülve figyeltem az eseményeket.
A gyakorló tér közepén egy fiatal, nyurga alak állt, hófehér bőrrel és sötét szemekkel, kezében könnyű, vékony tőrpengét tartott, balja szabadon, pajzsot nem használt. Sötétkék köpeny lobogott a hátáról a hajnali szélben. De a legfurcsább, hogy bár hűvös volt, semmi nem indokolta a vékony réteg zúzmarát, ami befedte köpenye szegélyét. Körülötte 3 oldalról a kreatúrák fogták körbe, fekete gömbszemükben a gyilkolás és az éhség fékevesztett vágya csillogott, de ez nem látszott zavarni a fiatal mestert. Hókályt amúgy is nehéz volt kizökkenteni nyugalmából.
Lassan körbe fordította jeges tekintetét a lényeken, kékes-fekete ajka mosolyra húzódott. A fiatal varázslónak lételeme volt a harc. És most lehetőséget kapott rá. Egyszerre mozdultak az ellenfelek. Hókály egy vihar gyorsaságával tért ki jobbra, hűlt helyére két torzszülött csapódott be, a harmadik egyenesen felé dobta magát. A mágus elrugaszkodott a talajról, oldalra szaltózva páros lábbal állkapcson rúgta a megdöbbent lényt. Egy galetki azonnal elterült volna, de a bibircsókos pofájú szörnyszülött koponyája hihetetlenül kemény volt, csupán kábán rázogatta csúf fejét. Ahogy Hókály talpa talajt fogott kezéből jegesen csillogó kék háló repült ki, s a hozzá legközelebbi lény megdermedt mozdulat közben. Halványan megkékült a bőre, a nagy erejű fagymágia lebírta elementáris erejét.
Rémülten kiáltottam fel, lerázva magamról a bénultságot:
- Hókály! Ezek az izék az enyémek! Ha lehet ne öljük meg őket!
A fiatal mágus szeme felém villant, röviden biccentett:
- Igyekszem észben tartani!
Ujjai gyors táncot jártak, és ahogy a két megmaradt lény felé vetette magát jéghideg léghullám söpört elő a kitárt ujjai között villanő jégkék fényből. Zúzmara és hó lepte el a testüket. Mint két jégszobor meredtek a gyakorló tér közepén. Hókály könnyedén végigsimított szénfekete haján és mosolyogva fordult felém:
- Hibernáltam őket. Egy ideig így maradnak. Hogy sikerült befogni ezeket?
- Ez hosszú történet… Én alkottam meg őket, hogy leegyszerűsítsem.
- Neked sikerült fatty harcosokat alkotni? – nézett rám döbbenten az elementrista.
- Hát… igen…
- Ez meglepő… Úgy hittem csak Chara-din leghatalmasabb szolgái voltak képesek megalkotni ezeket a torz lényeket… De látom van még dolgod velük – vigyorodott el.
- Nem igazán megy – csóváltam meg a fejemet. – Már gondoltam rá, hogy Amália segítségét kérem. Ha jól tudom, ő könnyedén alázza akarata rabszolgájává az állatokat és a növényeket. Talán tanulhatnék tőle.
- Bizonyos, hogy tőle sok mindent lehet tanulni – bólintott Hókály. – És közel sem csak a természetmágiáról… De… Jelen problémát aligha ő fogja megoldani. Ezek a lények természetellenesek. Fertőzöttek. Ezek nem állatok, vagy növények. A fattyak inkább egy félresikerült mágikus kísérlet eredményei, mint valódi élőlények, hisz holt húsból, alvadt vérből s eltávozott lények lélekszilánkjaiból vannak összefércelve. Ez nem természetes. Ez egy bűn a természet ellen. Egy fekély. Ugyanakkor roppant hasznos harcosok. De nem hiszem, hogy Amális tudományára lenne most szükséged.
- Hanem?
- Ezek a lények szellemileg gyakorlatilag gondolkodásra képtelenek. Ezek csak érzelmeket, mégpedig negatív érzelmeket képesek érezni. Így egy olyan mágusra van szükséged, aki úr az érzelmek felett…
Megértettem Hókály gondolatait. Igaza volt. Valóban egy asztrálmágus kellett nekem…

Glezmen még mindig nem szól hozzám. Csak néz. Figyel. Talán velem suhan tovább kusza emlékeim és csapongó gondolataim között. Melyek most elkalandoznak a fattyaktól, otthagyják korábbi lényem a Hókályt körülvevő mágikus fagyaurában s visszasiklanak hártyás szárnyaikon az idő tengere felett egy sokkal korábbi időpontba. S egyben az egyik legfurcsább találkozás felé…

…Megtévedt Próféta…

Nem sokkal érkezésem után, még belemélyedve a Mérgek Könyvének tanulmányozásába a kertet jártam pusztító főzeteim alapanyagának keresése során. Akkor láttam meg az ösztövér alakot a csuklyavirág alatt ücsörögve. Ennek a virágnak az évszázadok során kialakult mutációi réges-rég oly mérgező spórákat eregettek ki magukból, melyeknek már végezni kellett volna a furcsa, csuklyás, sárgán izzó szemű alakkal, mégsem így történt. Ez a férfi nyugodtan ült a halálos virág alatt. Mellkasán lévő díszes hímzés mutatta, egy klánba tartozunk. Vállán a minta mestermágusra utalt. Tisztelettel hajtottam hát fejet előtte. Sárgás szeme valahová a vállam fölé, a távolba meredt, de nagyon is nekem címezte szavait:
- Ifjú tanítvány van újra körünkben? Ez jó. Ez helyes. Marticus boldog.
- Uram?
- Keveset tudsz még ifjú. De ha jól használod ki lehetőségeid, messzire juthatsz. Mint mindannyian. Választanod neked kell. Utad vihet dicsőségbe. Vagy pusztulásba. Legrosszabb esetben meg vegetálásba fullhatsz.
- Elnézést mester, de…
- Egy szót sem értesz, igaz? Megszoktam. Kevesen értik meg a hatalom szavát. De ki tudja, később talán méltó leszel Marticus szavainak befogadására.
- Bocsáss meg, de ki az a Marticus?
- Marticus? Ő semmi. De valaha, valami volt. Most meg már nem az. Most már csak semmi. De attól még bölcs. És megmondja nekem, mit kell tennie népünknek.
- Ő egy… Marticus egy szellem?
- Óh igen. Ő egyike az Ősök szellemeinek. Azt hiszem az én ősöm. Vagy nem. De ez nem is lényeges. Ő megtanít rá, mi a helyes. Hogy melyik út vezet a jövőbe. Nézd csak meg, mit is tud az aki Marticus útján jár.
Nem szólt vagy tett semmit. Mégis megjelent mellette valami. Nehéz körülírni. Gömbszerű testből fakadó denevérszárnyak. Hosszúkás testen négy csőr szerű száj éles fogakkal. Karmos kezek és tapadókorongokkal teli csápok, melyek feketélnek a méregtől. A lény felrikoltott és felém száguldott. Bár meglepett a támadás, a belém nevelt reflexek működtek. Félreugrottam s a szent ősi karddal a lény felé vágtam. A penge oly könnyedén száguldott ád a testén, mintha csak harmatból volna.
- Illúzió? – kaptam fel a fejemet döbbenten.
- Az is lehet. Meg nem is. Az számít amit látsz? Vagy az ami történik? Nem lényeges mi a valóság. Csak az, amit láthatunk is. Hiszen az a mi valóságunk.
A lény újabb rohamával, ismerve való természetét nem foglalkoztam tovább. Egészen addig, amíg vállamba izzó fájdalommal nem martak karmai…
- Mi a…?
Bárki is ez az alak, képes volt anyagivá idézni egy illúzió lényt! Döbbenten táncoltam ki a szörny elől, pengémmel hárítva csapásait, majd egy erőteljes energiacsapással zúztam szét a testét. Dühösen fordultam az alak felé, de érzelmeim hullámzása egyből a rettegés felé taszított mikor ugyanilyen valamiből már vagy féltucat lebegett körülötte.
- Ez a hatalom barátom. Minél többet szerezni. Legyen az tudás, avagy energia. Mindegy. Ez a hatalom. És ezt kell megélnünk. Ne aggódj. Ezek már nem fognak megtámadni. Ők csak… Kivetülések. Mert az igazi Próféta már akkor érzi pártfogója erejét, mikor még bele sem kezdett küzdelmébe. A tanításomra csak akkor figyelnek oda, ha erőm előtt összeroppant testtel fekszenek lábaimnál a porban. És ez így helyes. Ki lehetne igaz próféta, ha sarkával nem tiporja el a hitetleneket? S mivel az erő szavát hirdetem… Mindenki eretnek ki gyengébb nálam. Így szenvednie kell, hogy lelke megtisztíttassék az alantas gondolatoktól, s elindulhassék az erő útján. Egyszerű nem igaz?
- De ha mindenkit legyőzöl majd… Ki fog az igaz úton járni?
- Én magam. S mindazok, kik megpróbálják elragadni erőmet, s legyőzni engem. Ez az igaz út igazsága. Csak az erő számít. A hatalom. S én hatalommal terjesztem Marticus igéit. Keress fel, ha elég erős vagy. Fogékony az elméd sámán. Talán taníthatlak. De előbb éld túl saját erődet… Ha saját magadat sem tudod megzabolázni, sosem léphetsz tovább…
Ezzel teremtményei megragadták csápjaikkal, s tovarepültek vele. Én pedig döbbenten meredtem magam elé. Éljem túl a saját erőmet? Ez meg mit jelenthet?
Aztán megéreztem a tagjaimon végigfutó gyengeséget. El kezdett elhomályosulni a látásom. Szóval annak a valaminek nem csak a csáptüskéi voltak mérgezettek… Hiszen az én erőm éppen ez… A méregmágia… Tudatom aláhullt a sötétségbe…

Glezmen továbbra sem szól, csak figyel. Csak néz és követ elmémben, ahogy barangolok jobbra-balra emlékeim között. Talán ez a végső vizsga? Nem tudhatom… És nem is állhatok ellen. Tovasuhannak emlékeim. Egy éjszaka… Egy éj, ami sok mindent megváltoztatott…

…Lord Johnathan…

Emlékszem a lassú léptekre. A sírokon nőtt virágok mindig is tartalmazták a halál esszenciáját. Hihetetlen hatásuk van a megfelelően elkészített főzetekben. Így hát az ősi temető felé sétáltam, ami a dombon túl feküdt. Senki nem tudta, miféle lények alusszák ott örök álmukat, hiszen a legtöbbek a temető létezéséről sem tudnak. A sírokat homokkal s földdel takarta be az idő kőkemény keze. Ha nem láttam volna az emlékkristályban, magam sem tudtam volna a létezéséről.
Csizmám alatt cuppogott a föld és a sár, ahogy előre haladtam. Noha érzékeim a rubin kiképzés során, majd a hadak útján töltött esztendők alatt épp oly élessé váltak, mint akármilyen veteránnak, mégsem hallottam meg a közeledőt. Hátulról cserkészett be. Amikor rohamra szánta el magát, már nem térhettem ki. Az utolsó pillanatban ugyan megéreztem a veszélyt, de csupán félig megperdülni tudtam, s valami őrületes erővel találta el a mellkasomat. A földre zuhantam, s a támadóm már rajtam is volt. Torz arc meredt rám közvetlen közelről. Eltorzult, de ismerős vonások… Az éhség torzítja ilyenné az arcot… A vér éhsége… Egy vámpír! A hosszú szemfogak mögül sisteregve tör elő a hang:
- A szagod furcsa. Ichort érzek. Démoni vért. De ami még fontosabb, amit látok. Klántársak volnánk? Még nem láttalak…
- Incubus vagyok… A klán méregmívese – nyögtem.
- Ez esetben elnézést kérek – emelkedett fel a férfi. Így már megcsodálhattam igen finom anyagból készült, nemesi szabású ruháját. Arca visszarendeződött. Eltűnt az éhség őrülete4, helyét egy megkapó férfi arc vette át. Mint minden vámpír, ő is emberfeletti karizmával és vonzerővel bírt. Kezet nyújtott: - A nevem Lord Johnathan. Éppen varázslataim közben zavartál meg, s bocsánatodat kérem, de nem tudtam ki vagy…
- Nem történt baj – bólintottam, elfogadva a felkínált jobbot. Kézszorítása határozott és erős. – Hallottam már híredet, de úgy tudtam, már nem élsz a máguserőd falai között…
- Ez… Egy hosszú történet – nézett félre a Lord. – Lényeg az, hogy visszatértem.
- Noha csak egy tanonc vagyok… Esetleg megkérdezhetem… Miben is zavartalak meg éppen mester?
- Látod rajtam igazi valómat, ha jól gondolom… - kezdte a nemes.
- Vámpír vagy. Az éjszaka szülötte. Vérivó élőhalott – bólintottam.
- Úgy van. A testemet áthatja a negatív létsík egy darabkája. Halandó varázslóként fogadtam magamba, önszántamból ezt a szilánkot. Életemet adtam a hatalmamért.
- Úgy érted nem volt teremtőd? Önszántadból lettél vámpír?
- Igen. Egy vámpír erős. Erőt, hatalmat és főképpen tudást jelent. Könnyebben hozok létre bizonyos varázslatokat.
- S most is valami ilyesmire készültél? – tereltem vissza eredeti medrébe a beszélgetést.
- Óh igen. Egy egyszerű varázslatra, kisebb mágikus szertartásra… Igazság szerint az erőd védelmén dolgozom…
- Ki lenne olyan ostoba, hogy megtámadjon minket? – döbbentem meg.
- Óh! Sohase becsüld le ellenségeinket. Vannak olyan hadiklánok, akik életformaként űzik a háborút. És nekünk nincs időnk, hogy velük bajlódjunk…
- Tehát?
- Tehát épp megidézek egy hadsereget… - mutatott a felállított pentagramma és a csúcsokban lángoló gyertyák felé. – Folytasd csak amiért jöttél. A mérgeid lényegesek lehetnek. A szertartás nem fog zavarni, ezt megígérem.

(folyt köv)
A hozzászólást Byzon módosította 2009.10.24. 21:30:35-kor
VB van...
DEUTSCHLAND ÜBER ALLES!!!!!!!!
Pontszám: 9.66
kedvencByzonFérfi
Végzetúr mester
5137 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Incubus naplója
42. hozzászólás - 2009.10.24. 21:30:56 (Válasz Byzon #41 hozzászólására.)
Biccentettem, s elkezdtem körbe járni az egykori sírhalmok helyeit, hogy megtaláljam a nekem kellő sarjakat. Valóban nem igazán volt zavaró mögöttem Lord Johnathan csendes, monoton kántálása. Egy idő után szinte meg is feledkeztem a vámpír jelenlétéről. A növényekkel foglalkoztam. Mígnem…
Míg meg nem hallottam a reccsenéseket. A föld repedezni kezdett, és csontkarok, oszló végtagok, tán ezredévek óta üres szemgödrökkel bámuló, félig elporladt koponyák törtek utat a felszín felé. Imbolygó mozgású alakok másztak ki ősi sírjaikból. Talán egykor harcosok voltak, kik egymás vérére szomjazva csatáztak itt? Vagy talán csak egyszerű parasztok élték itt nyomorúságos életüket, s kerültek a földbe? Mára lényegtelen. Csak a nekromanta rabszolgái.
Láttam már halottidézést, mikor mágusok zombikat s csontváz harcosokat hívtak a világra. De nem ilyen mértékben! Több száz rég halott alak vonszolta előre oszló testét az éj sötétjében… Kiszáradt a szám, ahogy Johnathan felé fordultam:
- Na de… Ez…
- Áthat a negatív energia. Nagyon közel áll hozzám a halál… Megyek, szerzek fegyvereket ennek a csőcseléknek. Örülök, hogy találkoztunk. Óh még valami. Hagytam a pentagramma közepén egy csontamulettet. Apróság csak… De üdvözöllek a máguskörben barátom!
Láttam a zombi hadserege élén távozó nemest. És lassan léptem a már megszakított vonalú, erejét vesztett pentagrammához, és vettem kézbe az ajándékot. Ismeretlen rúnák borították a csontból készült apró kis ékszert. Mindenesetre a nyakamba akasztottam…

Glezmen ujjai lassan felemelkednek. Ahogy a fekete kesztyűs kéz megérint homlokomat, többé már nem csaponganak a gondolataim. Nyíl egyenesen vezet vissza az emlékek ösvényein, hogy lássa a megszakított emlékfonalak végét is. És mindazt a tudást, amit megszereztem a kör mágusaitól. Újabb emlékfoszlány úszik elő elmém mélyéről, de ennek útját már ő koordinálja…

…KegyetLenke és Black Incredible Lara…

Lassan haladtam Hókály nyomában. Eddig sohasem léptem be az alsó tárnákba. Nem volt hozzá merszem. Néha… Határozottan furcsa hangokat hallottam onnan. Nem volt pecsét az ajtón. És nem volt tiltás sem. Egyszerűen csak éreztem, hogy nem kívánatos személy lennék. Akihez tartottunk egyike volt a kör legtitokzatosabb alakjainak. Csak ritkán láttam őt elsuhanni a közös használatú szobákban. Ő idelent élt. Annyit tudtam elsuttogott szavakból, hogy fontos munkát végez odalent, melyből részben táplálkozik a klán. De pontosabbat nem tudtam…
Az ajtónál a jégmágus megállt, s rám pillantott:
- Te mész be.
- Őőő… - morogtam bizonytalanul. – Szabad?
- Elvileg igen – vont vállat Hókály. – De én nem szívesen megyek oda le…
Bólintottam, s kinyitottam az ajtót. Ódon lépcsősor bámult reám, vízköpők fejét formázó fáklyatartók ásítottak reám. Intésemre lángnyelvek futottak végig a fáklyákon, s kísérteties derengésbe vonták a lépcsősort. Óvatos lépteim kevéske port kavartak fel. A lent munkálkodók könnyű léptei nem voltak elegek megtisztításukhoz.
Ahogy magam mögött hagytam a lépcsősort, meglehetősen kolosszális méretű terem elejében találtam magam. A terem közepét egy hatalmas medence uralta, amelyben… Gyomrom meglódult a torkom felé. Katonaként sok iszonyatot láttam, de erre nem voltam felkészülve. Szervek úsztak ott tengernyi vérben. Karok, lábak, szemek, belső szervek, ki tudja miféle lényről lemetszve… A vér nem látszott alvadni, melyben mint az elmúlás szigetei lebegtek a testrészek… A medence körül mindenfelé galetkik voltak… De valahogy… Teremtő Ősök! Mi a fenék ezek?!?!
Az arcukon torz, ostoba vigyor, a fejükön vastag hegek, karjuk és lábuk a testükhöz forrt, és a bőrükből formált tapadócsápok rögzítették őket a talajhoz. Mint aféle szentségtelen köldökzsinórok, lilás bőrtömlők nyúltak ki gerincükből, másik végük a medencébe veszett…
Oldalt ajtót pillantottam meg. Gyors lépetekkel indultam arra. Bármi jobb lesz, mint ez a förtelem…
Lendületesen löktem be az ajtót. Odabent bútorozatlan kicsiny szoba volt. A falakon csak a meztelen, vakolatlan köveket láttam. A terem tetején széles, kerék alakú gyertyatartó biztosított valami kis félhomályos fényt.
Ezen kívül egy egyszerű, hirtelen ácsolt faasztal terpeszkedett az egyik sarokban. Rajta szerszámok. Húskampók, fűrészek, tűk…
Két, az Ösvény fekete csuklyájába burkolózó vékony alak szorgoskodott odabent. Két nő. Egyikük csuklyája mögül szénfekete haj villant elő és tengerzöld szemek. Kezében csontfűrész villant, ajkain gúnymosoly tükröződött. Előtte egy férfi hevert. Arcán ugyanaz a retardált vigyor. Teste vérben úszik. Egyik karja már a testéhez varrva, mellette a frissen kimetélt csontok.
A másikuk feltűnően magas nő volt. Vékony, de arányos testalkatú, hullámos szőkésbarna haj bújt meg a csuklya árnyékában. Az arca… Nagyon furcsa… Amíg nem tükröződtek rajta érzelmek, szinte tökéletes szépség… De az érzelmek hatására szétesik a harmónia. Lehengerlő szépsége nem változik, de mégis… Valahogy riasztó... Ő előtte is térdel egy férfi. Arca ráng, miközben a nő csendes szavakat súg a fülébe…
Tisztelettel meghajoltam az elöljáró mágusnők előtt:
- Magisztresszák…
- Üdvözöllek a Mélycsarnokban tanítvány – biccentett a fekete hajú nő. – Szólíts Larának. A klán húsmestere vagyok. Ő itt KegyetLenke tisztelendő mágusnő. Az érzelmek úrnője.
- Incubus vagyok, a klán méregmívese – hajoltam meg. – Egy… Nos egy problémám megoldásában szeretnék segítséget kérni KegyetLenke tisztelendő mágusnőtől.
- A klán tagjai számára elég a Lenke is – suttogta bájosan a nevezett. – Akik nem a tagjaink… Azoknak mindegy… Vagy halottak lesznek, vagy a rabszolgáim. Bár ez előbb-utóbb ugyanaz… Miben segíthetek kismester?
- Amennyiben nem tartalak fel… Nos alkottam néhány mágikus kreatúrát… Ezeket fatty harcosoknak nevezik. Sajnos képtelen vagyok az irányításukra… Ha esetleg a későbbiekben ráérne…
- Azonnal megyek – mosolyodott el, miközben kecses kezével a lábainál reszkető alak felé intett: – A kút várhat…
Miközben kifelé tartottunk a gyakorlótéren felejtett, jégszoborrá dermedt fattyak felé, nem mertem még csak rá pillantani sem a nagyhatalmú mágusnőre. Ő maga kezdeményezett beszélgetést:
- Ne tartsd magadban kételyeid és kérdéseidet ifjú. A néma lassan tanul. Az ostoba sehogy. Kérdezz, ha valami nyomja a szívedet…
- Azok a galetkik odalent… A furcsa vigyorral az arcukon és a testük… Az…
- Azok kutak – válaszolta Lenke.
- Kutak?
- Igen. Olyan fajtársaink, akik szembe szálltak az Ösvénnyel, vagy egyszerűen csak rosszkor voltak rossz helyen. Ami közös bennük, hogy míg aktívak voltak jelentős energiát fordítottak a mágikus képességeikre. Lara húsmágiája és anatómiai tudása segítségével ilyen torz testbe zárja őket, az alapvető táplálásról és keringésről azok a bőrtömlők gondoskodnak amiket a Vérmedencében láttál. Emellett részlegesen tönkreteszi az elméjüket is. A folyamat visszafordíthatatlan. Magatehetetlen, nyáladzó idiótákká válnak, az elméjük már csak a mana befogadására szolgál, de abból töménytelen mértékben. Én magam megölöm a lelküket. Pontosabban egyszerűsítem. Üszkös csonk marad belőlük csupán. Határtalan imádatot éreznek csak felénk, semmi mást. Egyúttal ráhangolom őket a falakban rejtező manafonalakra. Így az elméjükben folyamatosan gyűlő manát kisugározzák, és ezzel táplálják a forrásokat, amiket használhatunk varázslataink megidézéséhez.
A hallottakat emésztettem, miközben megérkeztünk a gyakorló térhez. Lenke undorodva szemlélte meg a dermedt alakokat.
- Hát rusnyábbakat nem tudtál volna alkotni? Mindegy. Azt akarod hát, hogy törjem be őket? Egy perc csupán…
- Úrnőm… – hajoltam meg.
- Már mondtam – vágott közbe. – A kör tagjainak, nem kell a talpamat nyalnia. Nektek csak Lenke vagyok.
- Igen. Lenke. Megkérdezhetem, egész pontosan, hogy fogod betörni őket?
- Az én specialitásom az asztrálmágia. Az érzelmek irányítása. Ezek a lények puszta gyűlöletből faragott lélekkel rendelkeznek. Kijavítom csupán a teremtésük során elkövetett hibádat. Felruházom őket egy új érzelemmel. A félelemmel. És arra hatok majd… Amúgy… Egy kezdőtől szép teljesítmény volt a megalkotásuk. És hidd el, ha tanulsz a hibáidból, akkor mire megtanulod hogy építsd erősebbre őket, nem lesz probléma a lélek összefércelésével sem. Ha mégis… Tudod hol találsz…
Még akkor is mosolygott, mikor közel lépett a legközelebbi torz lényhez. Csendesen suttogni kezdett, s valami újat láttam felvillanni a lény fekete gombszemében. Félelem szűkölt ott… Tudtam, hogy sikerrel jár…

Glezmen szinte az arcomig hajolt, de még mindig nem láttam csuklyája alá. Csak éreztem az enyémbe lándzsaként döfő tekintetet. Azt is csupán éreztem, hogy az emlékeim meglódulnak a Mérgek Kertje felé…

…Amália…

Nyöszörögve, kínlódva vonszoltam testemet a földön, a mérgező növények között. Testem megpróbált dacolni az elmebetegnek tűnő pap kreatúrájának mérgével, de azt hiszem elbuktam volna, ha a nyakamban nem világít fel és lép működésbe azt hiszem a különös csontamulett. Lord Johnathan ajándéka. Vésetei vérszínben izzottak fel, éreztem hogy a benne tárolt életerő tagjaimba áramlik. Időt adott nekem, de nem igazán tudtam mit csináljak. Nem tudtam miféle méreg tombol a szervezetemben, anélkül pedig esélyem sem volt, hogy időben a megfelelő varázsigéket citáljam elő…
- Gondolkozz ifjú – éreztem meg egy hűs, keskeny kezet homlokomon. – A Próféta nem véletlen állít próbatétel elé. Győzhetsz. Csak használd az eszedet…
Homályos tekintetem előtt egy vöröses hajzuhatag látszott. Piciklon? Nem… Ez nem mentorom hangja volt… De ismerős… Nincs erre most időm…
Idő…
A bensőmbe zárt lényre gondoltam. Hankh-Hatan-Doworon… Az idő démona. A méreg pedig idővel emészti fel testemet. Koncentrálni próbáltam, belekapaszkodtam a nő suttogásába, kinek keze az izzadtságot itatta fel homlokomról…
Megéreztem a démont. Ott volt. Ott tenyészett lelkem mélyén. A sötétben. S most hívásomra sötét fergetegként tört a felszínre. Lelassulni látszott az idő, s ajkaim csendes szavakat suttogtak. Volt immár lehetőségem elmormolni az igéket, melyek semlegesítik a mérgeket… S a varázsszavak után megéreztem ahogy elkezdem visszanyerni az irányítást saját testem felett. Lassan, kábán felkönyököltem.
Amália meseszép arca tekintett rám a magasból. Vagy nem is olyan magasból? Kóvályogtam. Lassan érzékeltem magam körül a környezetet. Amália mellettem guggolt. Halkan szólt hozzám:
- Nos túlélted. Igazán remek. És nem kellett a gyógyerőmet pazarolnom rád…
- Te… Segíthettél volna… - hörögtem.
- Azt tettem. Itt tartottalak.
- Úgy értem… Meggyógyíthattál volna… - ziháltam nehézkesen.
- Tudsz járni?
- Ne beszélj mellé… Te…
- Azt kérdeztem: Tudsz járni? – ismételte keményebben.
- Igen… Tudok… Azt hiszem…
- Akkor gyere velem.
Talpra kecmeregtem és a nő nyomába eredtem. Meglepetten láttam, hogy a karcsú bokák előtt félrehajlanak a növények… Lassan, imbolyogva értem mellé. Lágy hangja felbúgott:
- Valóban élhettem volna gyógyerővel tanítvány. De nem szívesen teszem ezt. A természet része kell, hogy maradjak. Pont egy sámánnak magyarázzam a természet alaptörvényét?
- Csak a legerősebb maradhat életben – suttogtam.
- Igen. Ennek ellenére meggyógyítottalak volna, ha azt látom, hogy elbuksz. Nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy az első tanács egyik tagjának pártfogásával léptél közénk… És most is bebizonyítottad van benned erő, fiatal barátom.
- Magisztresza… Az Ön ereje ugyebár a természetben rejlik… Eszerint… Ön is sámán?
- Ez egy nehéz kérdés. Nem vagyok sámán, de nem is járom Sheran útját. Nem vagyok druida. Az én erőm… nos… ősibb forrásból táplálkozik ezeknél. De ezt egyelőre nem kívánom veled megvitatni. Viszont ami az erőmet illeti… Úrnője vagyok állatoknak és növényeknek. Szolgálnak engem. És képes vagyok uralmam alá hajtani vagy éppen beszélni mindennel, ami a természet része. Nem csupán az élőlényekkel.
- És miért jöttél értem Úrnő?
- Dolgod van. Amíg köztünk vagy, jogod van ehhez is. Tarts most velem. A Tanácsba megyünk.
- És miről fog szólni ez a tanácsülés, ha meg szabad tudnom? – kérdeztem tisztelettel.
- Új tag kíván a kör részévé válni. Az emlékkristály szerint te ismered őt. Egyike a törpék ősi Kőszólítóinak, kiknek mágiáját népükkel együtt kiveszettnek hittük…
- Stubb – mondtam ki önkéntelen döbbenettel.
- Úgy van…

Glezmen elengedett végre, s én fáradtan zihálva görnyedtem az arctalan nagymester előtt. Még éreztem vizslató tekintetét, de azt is éreztem, hogy a döntése már megszületett. Végül csendes hangon szólított meg, de még így is úgy éreztem, jeges karmok karcolják a gerincemet:
- Van még valami… Valami amit nem mondtál el… Ami nem a kör része… De fontos lehet.
Tudtam, hogy igaza van. Csak azt nem tudtam, meg akarom-e osztani ezt a különös históriát is vele. Na nem mintha választásom lett volna…

…A titokzatos harcos…

Nyomon voltam. A sivatagi porban egy hosszú, szelvényezett csapás vezetett. Nem kellett túl tapasztalt vadásznak lenni, hogy tudjam, egy gigaszkritter vonszolta itt előre hatalmas testét. Alapvetően szerettem ezeket a lényeket. A hatalmas féregszerű test ugyan döbbenetes mértékű életerővel és harci jártassággal, no meg némi mágikus affinitással rendelkezett, de gyakorlatilag lehetetlenné tette a menekülést számára egy ilyen kemény talajon, ahol nem áshatta magát a földbe… Nyomon voltam. És ez egyrészt friss lelket, másrészt finom húst jelentett.
Talán túlzottan is a nyomokra koncentráltam, mikor elhaladtam a sziklapárkány alatt. Mindenesetre nem vettem észre a nőt. A különös nőt aki lélegzetelállító szaltóval ugrott elém. Sötét szemében érzelmek viharzottak, de nem tudtam megmondani mifélék. Az arca teljesen kifejezéstelen volt, a keze azonban pengét emelt felém. Fényesen csillogó kard volt. A fejvadászok tipikus fegyvere. Testhezálló fekete bőrruhája kiemelte kecses alakját, de momentán ezzel nem sok érkezésem volt foglalkozni… A füle elkeskenyedő, a szoborszerű szépség és a magas alak is elfre utalt, de a mellén a gyémánt horda jelvénye csillant. Nem gondoltam, hogy a galetkik bármikor hordajelvényt adnának egy alsóbbrendű lénynek. Kezem a pengém felé rebbent, de elég tapasztalt harcos voltam ahhoz, hogy tudjam, ellenfelem sokkal gyorsabban fog torkon szúrni, mint hogy ujjaim a markolatot érinthetnék. A nő kemény, hideg, mégis dallamos hangon szólított meg, miközben beszélt hullámzani látszottak a nyakában viselt bőrpántra hímzett rúnák:
- Furcsa vagy. Még sosem tévedt ilyen a vadászterületünkre.
- Mágus vagyok. A Smaragd Horda tagja… Ha harcolni kívánsz…
- Ugyanmár. Nem vagy ostoba. A kezemben vagy. Tudod jól.
- Igaz – bólintottam lassan.
- A területünkre jöttél. Miért?
- Egy nyomot követek. Nem tudtam, hogy más területén járok.
- Ez akár igaz is lehet – bólintott elgondolkodva. – De azt nem tudom, hogy veszélyes vagy-e… Vagy, hogy egyáltalán mi vagy te?
- Én egy mágus vagyok…
- Nem erről beszélek… Holt lélek élő testben. És még valami. Valami sötét. A test s a lélek… Nem egység. Nem alkot közösséget…
- Sokat látsz – rebegtem meglepetten. – Szinte senki nem látja ezt… Akár én is kérdezhetném: Mi vagy te?
- Szavaid jogosak – ismerte el a nő csendes félmosollyal, miközben a meztelen penge hidegét megéreztem a torkomon. – Csakhogy… Jelenleg az én kezemben van a fegyver…
- Mit akarsz tudni? – sóhajtottam.
- Okos fiú – mormolta gúnyosan. – Ami lényeges. Érzek benned valamit. Egy mintát. Egy hold képe világít a lelkeden. Félhold, mely lefelé fordul. Mit jelent ez?
- Amiről beszélsz az a káosz szimbóluma. Chara-diné. Az ősi káoszistené. Ellene harcolok.
- Jó. Egyelőre elengedlek. Majd később határozom meg, hogy erős szövetséges, hűséges szolga vagy eltiprandó ellenség vagy. Most menj.
A penge egy villanással eltűnt torkom elől. Alig tizedmásodperccel később a nő gyönyörű ívű ugrással tűnt el előlem. Nem sokan csinálták volna utána. A sziklapárkány minimum 10 méter magasban volt, s ő helyből ugrott fel rá… Egyedül maradtam a gondolataimmal…

Glezmen hangja rekedten szólalt meg a szövétnek mögül:
- Rájöttél már ki volt az a gyémánt hordás asszony?
- Nem nagymester. Többé nem találkoztam vele.
- Én azt hiszem meg tudom határozni… Valamelyest… Ő egy pecsét. Ahogy te magad is az vagy… Sorsotok összefonódik. De igaza van. Nem tudom még, hogy ellenségként álltok egymásnak fordított pengékkel majd, avagy vállvetve harcoltok mint fegyvertársak… Nem tudom… De mindenesetre ez nem is fontos. Jelenleg még nem. Mindent a maga idejében. Most beszélj arról, hogy mire jutottál mindazzal kapcsolatban, amiért Axonise Flass ideküldött?
- Nem igazán tudom. Bár az emlékkristályból tudom, kiknek a birtokában vannak a térképdarabok, ez nem segít megtalálnom őket. Érzem, hogy Khetty úrnő látomásának is köze van mindehhez… Csak nem tudom hogyan…
- Értem. Nos kiérdemelted, hogy a kör befogadjon téged. Mostantól viselheted a mágusok palástját. És én támpontot is nyújthatok neked. Azt hiszem tudom, ki ismerheti a válaszokat. Az Örök Tavasz Honába kell utaznod. A dzsinnek sokat tudnak az elmúlt korokról, hiszen leggyakrabban tudást kérnek szolgálataikért. A dzsinnek hercege szolgálhat felvilágosítással… Noha alig hiszem, hogy szóba állna egy feketemágussal… Talán ha ismernél egy megfelelő képességű diplomatikus személyt, aki nem a romlott úton jár…
Agyamban azonnal egyik legrégebbi s általam leginkább tisztelt barátom képe derengett fel. Glezmen azonnal jóváhagyóan bólintott:
- Jól van. Menj el a Tyrant erődjébe. Nem tudom mennyire bízhatunk meg bennük, de ő valóban hű szövetséges lehet. Amint visszatérsz, oldaladon a harcosnővel megnyitjuk a legerősebb dimenziókaput. A vérkaput. Átjuttatunk benneteket.
- Ennyi vért… És lelket… Megbocsáss nagymester, de lehetetlen ennyi idő alatt beszerezni…
- Óh! Ne becsüld alá a kör nyargalóinak képességét.
Karjait kitárva röviden kiáltott, mire a köd felágaskodott s forogni kezdett előttünk. Lassan egy kapu formálódott meg, amelyből két alak lépett elő. Egyikük magas, arisztokratikus vonású, fiatal nő. A másik nehézpáncélt viselő komor férfialak, hosszan lebegő köpennyel. Egyszerre hajtottak fejet a nagymester előtt.

(folyt köv)
A hozzászólást Byzon módosította 2009.10.24. 21:31:43-kor
VB van...
DEUTSCHLAND ÜBER ALLES!!!!!!!!
Pontszám: 9.72
kedvencByzonFérfi
Végzetúr mester
5137 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Incubus naplója
43. hozzászólás - 2009.10.24. 21:32:23 (Válasz Byzon #42 hozzászólására.)
- Endoria és Nabilius. Feladatom van a számotokra. Szárnyaljatok amilyen gyorsan csak tudtok. Senki meg ne állhasson előttetek. Lélek és vér. Erre van szükségünk. Minél többre.
- Egy verseny? – mosolyodott el a fiatal nő. – Alig várom a diadalomat. Nincs esélyed öreg barátom – tette a fémpáncélos alak karjára keskeny kezét. – Megérzem a gondolatokat. Nincs aki elbújjon előlem.
Ezen szavak után egyszerűen elteleportált. A fémpáncélos alak felmordult:
- Verseny? Ám legyen… De minek rohanni, ha… csalni is lehet?
Karjait szerte tárva felüvöltött. Kékesfekete vértjéből furcsa, áttetsző alakok lebegtek elő. Köpenyt viselő, áttetsző humanoidok… Szellemek? Kimeredt szemekkel meredtem Nabiliusra, aki megvonta páncélos vállát:
- Ezek a lelkek az enyémek. Magamba zárom és ha kell előhívom őket. Harcosok, akik elbuktak velem szemben. És lehet Endoria bármekkora mestere a mentálmágiának, sok szemem van ezáltal…
A fémlovag fémes nyikorogva távozott a körülötte lebegő ragályt terjesztő pestisszellemekkel.
Magam is fejet hajtottam hát, s indultam volna, hogy összekészülődjek s felkeressem a Tyrant hírhedett erődjét, mikor a fekete csuha egyszerűen a földre hullt, s a szövétnek alól egy barnás szőrű gyilkos mókus futott ki. Meglepetten bámultam. Az aprócska ragadozó felém fordult, fekete szemeiben mély intelligencia csillant, a jól ismert jeges hang a fejemben szólalt meg:
- Próféta után még érhet meglepetés? Szokj hozzá! Az alakváltás hasznos trükk, ha ellenfeleid éberségét akarod kijátszani. Egyszer talán majd megtanítalak rá…”
VB van...
DEUTSCHLAND ÜBER ALLES!!!!!!!!
Pontszám: 9.74
kedvencByzonFérfi
Végzetúr mester
5137 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Incubus naplója
44. hozzászólás - 2009.11.15. 23:09:47
„Hosszú út állt mögöttem, mire elértem a dombokat, melyek mögött a Tyrant büszke erődvárosa állt. Főleg, mivel kétszer is útra kellett kelnem…

Hajnalban szálltam először nyeregbe, Lord Johnathan egyik élőholt wantuja mindig a máguskör tagjainak rendelkezésére állt. A halott futómadár meglepően nagy sebességgel volt képes rohanni és sohasem fáradt el, így ideális hátas állat volt, amíg elértem a mélybarna színű dombokat. Sajnos itt már csontlábainak sem vehettem hasznát, így lekászálódtam a nyeregből és hazaküldtem a zombit. Lassan, de kitartóan haladtam felfelé, időnként szakítottam időt a ritka kincsre, a táj szépségének élvezetére. Bár életnek nyomát sem láttam, de a maga komor fenségével a felkelő nap vörös tüzében izzó csipkés sziklák megérintettek. Tudtam, hogy sietnem kéne, hogy mihamarabb célhoz kéne érnem, de nem tudtam nem élvezni kicsit a nyugalmat és a békét. A csendet. Amit nem tört meg csatazaj, lángropogás, halálhörgés… Amiben ritkán volt részem.
Közel egy órát bolyongtam a dombvidéken már, mikor meghallottam a fájdalmas szűkölést… Valaki a környezetemben szenved. Ismertem jól ezt a hangot. Eleget róttam a csatatereket, elégszer folyt körülöttem az életető vér, hogy bármikor felismerjem. Súlyos sebesült fekszik valahol… És akkor könnyen lehet, hogy akivel vagy amivel csatázott, még mindig a környéken ólálkodik…
A pengémért nyúltam s lassan körülfordultam, a hang forrását kerestem. Meg kell néznem, hogy biztonságban tudjam magamat… Ott! Lejjebb a domboldal meredékes részén…
Lassan elkezdtem lefelé ereszkedni, lábammal óvatosan tapogatóztam kapaszkodó után, kövektől kimarjult balom támasztott meg, de fegyverforgató karom nem eresztette el a kardot. Az életem múlhat rajta…
Megvan! Észrevettem a humanoid testet, mely a köveken feküdt. Vértje szikrázott a napfényben. Lassan közelebb léptem, vastépte ajkam néma sikolyra nyílt, ahogy felismertem… Kétségbeesetten rohantam oda. Fantaghiro… Most már nem a saját biztonságommal törődtem.
Gyorsan megvizsgáltam a lányt, de nem nagyon láttam, hol segíthetne rajta szerény tudományom… Az Ősökre, én nem vagyok felcser! A lábvért eresztékeiből vér szivárgott, s vér mocskolta a mellpáncélt is… Itt már nem segít a sebkötözés… Ajkai közé erőszakoltam egy gyógyitalt, de a várt hatás elmaradt… Fegyvertörte tenyerem végigsimította homlokát. Lázas… A sebei elfertőzödtek… Cserepes ajkai és száraz bőre szomjazásra utal…
Nem maradt már előttem több lehetőség… Csupán egyetlen…
Magamba fordultam, lelkem mélyéig hatolt bömbölésem, mely a démonurat hívta. Hankh-Hatan-Doworon pedig lassan válaszolt a hívásomra. Megborzongtam a hideg, gerinckaristoló hangra, mely visszhangzott a koponyámban:
- Miért?
- Mert különben meghal…
- Tudod mi az ára?
- Kész vagyok megfizetni.
A démon elfogadta a válaszomat s megéreztem felzubogni bensőmben sötét erejét. Mintha egy fekete, poshadt, mérgező vízzel teli gejzír tört volna fel valahonnan tudatalattim mélyéről és borította volna el salakjával testem bensőjét. De ez a salak erőt hordozott. Rengeteg erőt. Melyből meríthettem. Mely úrrá tett saját testem és az idő felett is.
Éreztem, ahogy eltorzul a lapockám, ahogy felhasad a hátamon a bőr és széles, apró karmokkal és néhány feketésvörös tollal díszes bőrszárny sarjad alóla. Kitártam denevérszárnyaimat s óvatosan felnyaláboltam a lányt. Még mélyebbre ereszkedtem a démoni salakban, hogy hatalmat nyerjek az idő felett is. Elmosódni látszott a világ, ahogy útra keltem a dombok felett. Szinte éreztem, miként hagyja el az életerő a vékony kis testet. Egy jóbarát haldoklott a karjaimban! Azt hiszem éppen ez adott erőt, hogy olyan messze repüljek vele. Sosem használtam még a démonúr erejének ezen részét, így meglehetősen kimerítette az erőtartalékaim. A máguserődtől nem messze, egy kisebb erdőségben le kellett szállnom, már nem bírtam tovább tartani. Le kellett szállnom! Nehéz, fájdalmas reccsenéssel húzódtak vissza a denevérszárnyak én pedig botladozó léptekkel indultam előre, karjaimban a már alig lélegző Fantával…
Kis szerencsével itt találom, akihez jöttem. Amália lett légyen bármilyen könyörtelen mágusúrnő is, még neki is szüksége volt egy helyre, ahol titokban megpihenhet. Ahol nem érintheti meg, még saját könyörtelensége sem. Ahol az lehet, ami odabenn valaha volt, s talán, a pengefal mögött ma is az…
Magam is csak nagyon sokára láthattam először ezt a kis erdőt, nem volt könnyű közel kerülni a mágusnő lelkéhez. De akik megküzdöttek a pengefallal, mely a szívét övezte, olyan lelket talált ott, melyre bizton nem számított feketemágustól.
Tőle, az ő druidikus alapú útjától reméltem a segítséget, ő volt az utolsó reményem. Kétségbeesetten kiáltoztam a nevét, remélve, hogy meghall majd. Meg sem lepődtem, hogy így történt.
Előttem egy vaskos egrewi tölgy megcsavarodni látszott, majd törzse felhasadt és belsejéből az erdő avarral borított talajára tette kecses bokáját a leggyönyörűbb végzetúrnő. Amália vörös haja lobogott a könnyű szélben, méregzöld szemei mélyén valami különleges csillant. Akinek jó a szeme ahhoz, hogy meglássa.
Kimerülten rogytam le és fektettem a földre a sebesültet. Gyorsan megvizsgáltam, de sajnos semmiféle javulást nem láttam, már nagyon gyenge volt a légzése. Hirtelen látóterem szélén két karcsú boka jelent meg.
- Ezt a férget rendesen elintézted – hallottam Amália undorral teli hangját.
- Meg… Meg tudod őt gyógyítani? – kérdeztem, nem vesztegetve az időt annak elmagyarázására, hogy félreérti a helyzetet.
- Miért vesztegetnénk rá az időnket? – kérdezte meglepetten. Ahogy felpillantottam könnyes tekintetem belekapcsolódott a nő méregzöldjébe. Láttam benne a megdöbbenést és a fájdalmat, hogy most már érti. Azért kimondtam:
- Mert ő a barátom…
- Segíthetek rajta – nézett félre Amália szomorúan, - de tudod, hogy annak ára van… Akit én megérintek…
- Többé el nem hagyhatja a kört – bólintottam. – Csináld… Könyörgöm…
Amália bólintott és Fanta mellé térdelt. Kecses kezeivel végigsimított az állán, lassan végighúzta őket a nyakán, majd vissza cserepes ajkain a halántéka felé… Hirtelen elkapta kezeit s döbbenettel pillantott rám:
- Ő… Ő egy… Egy lélekkezdemény…
- Egy aranysárkány lelke készül újjászületni benne – bólintottam.
- Nem… - rázta meg a fejét lassan. – Egy ősi faj, egy ősi nép lélekcsírája ez… Valóban egy sárkányé… De… Ha köztünk marad, nem lesz aranysárkánnyá… Egy obszidiánsárkány fog kikelni akkor a lelkében…
- Értem – biccentettem fásultan, noha egy árva szót sem fogtam fel.
- És… Így is vállalod? Segítsek rajta?
- Nem érdekel, mi van benne Am. Ha most nem segítesz, akkor semmivé sem válik majd…
A végzetúrnő bólintott, előrenyújtott tenyeréből gazdagon áradt a gyógyító erő. Láttam ahogy Fanta teste megvonaglik az aranyfényű burokban, mit Am táncoló ujjai szőttek köré. Vonásai lassan kisimultak, légzése helyreállt. A hatalmas gyógyító erő működött.
- Elviszem őt az erődbe és gondoskodom róla – nyugtatott meg Amália. – Hamarosan minden készen áll a vérkapu megnyitásának szertartásához. Menj a Tyrant erődjébe öreg barátom. Róla mi majd gondoskodunk. Mostantól a kör része.
- Köszönöm – bólintottam és talpra kászálódtam. Húztam egy nagyot az övemre akasztott kulacsban tartott karcos varkaudar pálinkából és figyeltem ahogy a mágusnő könnyeden porrá roppantja vékony kis kezével Fanta gyémánt hordajelvényét, majd egy egyszerű levitáció varázslat segítségével maga után lebegteti a testet…

Így aztán csak alkonyattájt érkeztem meg a Tyrant erődjéhez vezető hegyoldal tetejére, s kezdtem meg az aláereszkedést. Balomra vastag bőrkesztyűt húztam előzőleg, melyet most levettem, s az ujjaim közül sarjadt vaskos karom segítségével kezdtem lefelé mászni. Ahogy leértem visszahúztam a bőrkesztyűt. Nem akartam, hogy Tierga meglássa eltorzult csuklómat. Az első démoni bélyeget, a sötét hatalmakkal kacérkodók ismertető jegyét. Igen, nagyon is jól tudtam, mi az ára az erejének. De nem volt választásom.
Elindultam a masszív falak felé. Megdöbbentő méretű sziklák alkották, mindenféle kötőanyag nélkül. A dombi óriások építkeztek ezen a módon, hogy a falakat pusztán az építőelemek súlya tartja össze…
Néhány meglehetősen hatalmas állat morgott rám ellenségesen a díszesen faragott fakapu előtt. Megálltam és óvatosan széttártam a karjaim, nem akartam ellenséges szándékot mutatni. Óvatosan léptem még párat előre aztán megálltam. Úgy sejtettem, hogy a jószágok morgására hamarosan előkerül valaki…
Így is történt. Fiatal, de harcedzettnek tűnő, ruganyos mozgású férfi tűnt fel, könnyű vértezetben, oldalán penge, arcát csuklya vonta árnyékba. Hangja az őszi, száraz levelek suhogása a ritka erdők ölén, szeme csak egy elmosódó tündérfény, az árnyék ködfala mögött.
- A Tyrant erődjéhez tévedtél, mágus… Dolgod van velünk?
- Csak egyiktekkel – válaszoltam csendesen. – Tiergát keresném…
- A nevem Sityu – bólintott felém az alak, majd maga után hívott: - Kerülj beljebb, megkérdezem Vacila Úrnőt, kíván-e veled találkozni, kedves…?
- A nevem Incubus. A Sötét Ösvény méregmívese vagyok.
- Tehát kedves Incubus. Tarts velem.
Együtt léptük át az erőd küszöbét. Odabenn felemelő látvány tárult elém. Egy, a nálunk látható Tébolytoronyhoz fogható monumentális építmény, melyhez korlát nélküli lépcsősor vezetett fel. Velem szemben egy lejárat nyílt, feltehetőleg a katakombák felé. Széles utakon járva különös építmények mellett haladtunk el. Az hamar egyértelművé vált, hogy a zafírok nem vonzódnak a habarcshoz, vagy bármilyen más kötőanyaghoz, ellenben szívesen díszítik épületeiket állatbőrökkel, fogakkal, szúrnak eléjük dicsőségkopjákat…
A palota nem éppen hivalkodó, de azért igencsak tekintetet vonzó építmény volt. Mögötte egy sötét kövekből összerótt alacsony torony. Ahogy emellett haladtunk el, Sityu alig titkolt büszkeséggel a hangjában suttogta:
- Az ott az én obszervatóriumom…
- Elnézést? – néztem rá értetlenül.
- Egy hely, ahonnan meg lehet tekinteni csillagokat. Te nem tudod minő ősi bölcsességet rejt megfigyelni pályáikat, mozgásukat, kitapasztalni erejüket, mikor növekszik, mikor csökken. Most éppen a Kis Ptog csillagképet vizsgálom.
- Ez igencsak fontos munka lehet – ismertem el tisztelettel, de tekintetemet már egy alacsony, a kiszűrődő fémes hangok alapján talán kovácsműhelyként szolgáló építmény vonta magára, melynek ablakai mögül apró lángnyelvek csillantak vissza. Érdeklődő tekintetem látva Sityu kedvesen felvilágosított:
- Oda nem kéne bemenni… Az ott Cloud alkimista műhelye… Némelyik teremtménye még nem igazán biztonságos…
Ahogy tovább haladtunk egy mélységes nyugalmat árasztó medveszobor vonta magára figyelmemet. Döbbenten néztem hihetetlen kidolgozottságát, szinte megérintette a lelket. Kísérőm röviden fűzött csak hozzá megjegyzést:
- Ez egy emlék. Néhányunkat az erőd némely emlékműve a múltjára segít koncentrálni. De… Ez nem rád tartozik…
Udvarias biccentéssel jeleztem, hogy elfogadom válaszát.
Nemsokára elértünk egy óriási kőépületet, melyre aranyból vert tetőt húztak. Monumentális méretekkel rendelkezett, noha túl magas nem volt. De a befogadó kapacitása, az óriási lehetett. Ajtajában valami embertelen méretű, torzonborz szakállú lény hevert félálomban, sörhabos száján szolíd buborékok rezegtek, vaskos pipa parázslott az ölében. Képtelenségnek tűnt besurranni, vagy éppen kijutni mellette… Sityu ezzel nem is foglalkozott, kedélyesen belerúgott a szunyókáló alak vádlijába:
- Yworl! Mássz arrább!
- He? Mé’? – pislogott álmosan az óriás.
- Mert ez a bűbájos beszélni akar Vacila Úrnővel.
- Mégegy diplomata? Az Ősök szakállára… Minek az a sok szájtépés?! Verekedni akartok? Gyertek, éhes a baltám!
- Biztosíthatlak róla Yworl uram – hajoltam meg tiszteletteljesen, - jövetelem célja nem hadüzenet átadása. Magánjellegű ügyben keresem Tierga úrnőt.
- Nézd mán! – vigyorodott el az óriás szélesen. – Micsoda úri modora van a ficsúrnak! Hé, te! Magánügyben? No? Csak nem udvarolni jöttél?
- Hogy mi? – döbbentem meg. – Nem… Szó sincs róla…
- Hé Sityu! Menj a palotába, ott veszekszik éppen a lány valamelyik kufárral, azt hiszem valami karletépést emlegetett az áraival kapcsolatban… Te meg kerülj beljebb szép öcsém!
Az épületben több kocsikerékszerű, plafonra függesztett gyertyatartó adta a fényt. Hosszú, hirtelen ácsolt asztalok mellett néhány zafír végzetúr emelgette szorgosan a söröskorsókat vidám pusmogásba merülve. Yworl zengő hangon közölte velem:
- Ez itt a Hősök Csarnoka!
- És milyen hősöknek állít emléket? – kérdeztem udvariasan.
- He? – pillantott rám zavarodottan a nagydarab harcos. - Hát nekünk! Ki másnak?! Hol találnánk méltóbbakat arra, hogy megemlékezzünk róluk.
Ezzel egy padra nyomott, vastag állatbőrökre. Mindenesetre régi emlékeket idézett az egész hely. Rég elfeledett emlékeket egy kaszárnya étkezőjéből. Yworl tekintélyes orra alatt széles árok nyílt, csak lassan jöttem rá, hogy most vigyorog, aztán hordajelvényem láttán lemondóan legyint.
- Mágus vagy… Fene bele… Gondolom nincs kedved szkanderezni egyet?
Visszavigyorogtam:
- Elég régen volt már, de miért is ne?
Nem gondoltam volna, hogy valaki képes arcbőr-repedés nélkül ilyen szélesre húzni a száját, mint ennek hallatán a fickó, fiatal fatörzseket idéző karja már landolt is az asztalon.
- Kedvemre való kölyök vagy! Sört ide! Csülökre ecsém!

Mire Tierga megérkezett, már azt hittem tőből szakad ki a karom, és rá kellett jönnöm, van az a sör, ami nagyobbat üt, mint a legjobb varkaudar gomba-pálinka… Yworl sajnálkozva adta át a helyét barátomnak. Nem keveset változott Tierga is. Már nem a gyémántok fennhéjázó, mesterkélt kecsessége uralta mozdulatait, sokkal természetesebbnek hatott, hajviselete, ruházata is harcra termettebb volt. Két kedves puszi után telepedett le, lábai kényelmesen landoltak az asztalon, egy korsót pedig villámgyorsan ragadott maga elé.
- Incu! De régen nem láttalak!
- Tudom… És sajnálom… De…
- Megértem – mosolygott rám. – És ha jól sejtem, segítségre van szükséged…
- Ennyire látszik? – mosolyogtam félszegen.
- Mi mást keresnél itt? – nevetett fel. – És megértem. Tudom mi ellen harcolsz. És azt is, hogy ez felemészti az idődet. Mond hát, miben segítsek?
- Köszönöm Tierga. Igaz barát vagy – néztem rá hálásan. – Diplomatára lenne szükségem… És nem olyanra, aki a megrontott utat járja…
- Kivel kell alkudozni? – csillant fel a lány szeme. Ahogy kihívás tűnt fel a láthatáron, Tierga mindig megélénkült.
- Máguskörünk dimenziókaput nyit a számunkra… Ezen keresztül kell eljutnunk a dzsinnek létsíkjára…
- A dzsinnek közé? Remélni sem mertem, hogy most nem a Sötét Földre, a Tűz Létsíkjára vagy éppen közvetlenül Chara-din fekete poklába viszel… - nevetett a lány. – Ez felülmúlja a várakozásaimat. No és kivel kell megalkudni ott?
- Kasim Mullahir Radzsan herceggel, a dzsinnek hűbérurával, avagy más néven a Tavaszhozóval. Bizonyos mágikus ereklyék hollétéről csak ő tud tájékoztatni minket… De tartok tőle, nem állna szóba egy irreálmágussal…
- Nagyszerű! Holnap reggel indulunk akkor a máguserődbe. Kíváncsi vagyok a dzsinnek birodalmára. Azt tartják, gyönyörű hely…
- Minél gyorsabban kéne odaérnünk – jegyeztem meg bátortalanul, - és elég hosszú az út…
- Mondta valaki, hogy gyalogolni fogunk? – nevetett rám a lány. – Ti mágusok mind egyformák vagytok… Képesek megszőni a legbonyolultabb igéket, de a legegyszerűbb problémákon elbuknak…
- Nem értelek… - vörösödtem el.
- Akkor a gyengébbek és a smaragdok kedvéért: ott is van térkapu, meg itt is van térkapu – kacsintott rám. – Ma jobb lesz ha pihenünk. Hosszú út áll előttünk. És azt garantálom, amíg a Tyrant vendégszeretetét élvezed, nyugodt lesz az álmod!
Magamban igazat adtam neki, fáradt testemnek valóban pihenésre volt szüksége. De nem utasítottam vissza azt a habzó itallal teli korsót sem, amit elém rakott néhány frissen érkező zafír harcos akik körénk telepedtek. Érdekes fickók ezek – csóváltam a fejem. Nem úgy érzem magam, ahogy egy ellenséges horda főhadiszállásán kéne. Vigyorogva vállat vontam és a korsóért nyúltam…”
A hozzászólást Byzon módosította 2009.11.18. 00:14:56-kor
VB van...
DEUTSCHLAND ÜBER ALLES!!!!!!!!
Pontszám: 9.72
kedvencByzonFérfi
Végzetúr mester
5137 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Incubus naplója
45. hozzászólás - 2009.12.25. 17:20:19 (Válasz Byzon #44 hozzászólására.)
"A barátságos sörözésbe elég sokan bekapcsolódtak a Tyrant hírhedett harcosai közül, az emelkedő hangulat egyre többször torkolt helyi verekedésekbe, kisebb ökölpárbajokba. Én is éreztem, hogy egyre jobban megcsapja a fejem a jóféle ital, ennek a testnek nem volt olyan természetes hozzászokása az alkoholhoz, mint a réginek, így próbáltam módjával fogyasztani. Táncos léptű, magas, sötét hajú férfi csapott a vállamra barátságosan:
- Hé barátom! Te még egész józan vagy! Segíts felhordani a borokat!
Esélyt érezvén a szabadulásra az egyre jobban közelgő delíriumból lelkesen bólogattam és a magas férfi nyomába eredtem, aki egy csapóajtón át a katakombák mélye felé vette az útját. Bizonytalanul követtem a nyirkos lépcsőkön, csodálattal szemléletem a falakat, mit a puszta szíjas izmok ereje vájt a kemény sziklába. A fickó közben barátságos vigyorral magyarázott:
- Én amúgy Amwerion lennék. Harcos és borász. De főképpen borász. Én vagyok a klán... hmm...
- Pincemestere? - próbáltam kisegíteni.
- Ez az! Igen, ez azt hiszem fedi a valóságot! Szóval az én szenvedélyem a remek borok, s némi büszkeséggel mondhatom, hogy igazán kitűnő évjárat az idei, sajnos a régebbiekből soha nem marad hírmondó sem... Ne arra barátom! Arrafelé a kincseskamránk van, erős vasrácsba és néhány meglehetősen barátságtalan csapdába botlanál. Erre gyere. Itt a vasalt ajtó mögött - nyitotta ki egy oltári méretű kulccsal, - itt ni... Na de nézd meg magad!
A büszkén mosolygó Amwerion mellett beléptem az ő kis szentélyébe. Egy hatalmas pincében találtam magam. Egymásra halmozott sorokban álltak a hordók, megtöltve jóféle nedűvel sejtésem szerint. Néhány borászeszköz volt szép rendben középen, egy kis asztalkán, lopótök, kalapács a dugókhoz, ilyesmi. A pince maga boltíves volt és kellően magas is, még a hórihorgas Amwerionnak sem kellett meghajtani a fejét. Lelkesen magyarázva vezetett végig a hordók között, én magam zavartan hallgattam, lévén egész egyszerűen a második mondatnál elvesztettem a fonalat. A bor számomra a csatatér tipikus szomjoltója volt, de az a gondoskodás, amivel a szikár harcos kezelte itt a borokat, az a szakmája iránti mély szeretetre vallott.
Hamarosan egy nagy kancsót (Kobaltkövi Vörös Rosé) és egy kisebb hordót (Császári Ezerjó) nyomott a kezembe, s visszatértünk a Hősök Csarnokának titulált közösségi ivóba. Ott jelentősen megváltozott a felállás mióta lementünk a járatokba. Széttolták az asztalokat a Tyrant harcosai s most körben a falak mentén azokon ültek, kivéve egy nehéz, trónszéknek is beillő, vaskos fa karosszéket, amelyen hosszú, őszes hajú, mélysötét bőrű elf trónolt. Legalábbis elfnek nézett ki. Arca nemes vonású és fiatalos, ajka komor és zárt, de nyílt tekintete vidámságot sugallt. A legnemesebb páncélt hordta, ruházata is finom kelmékből és ereklyének is beillő, hatalmas ékszerekből tevődött ki, valahogy körülvette a hatalom, a felelősség és az erő aurája. Súgva kérdeztem Amweriontól az alak felé biccentve:
- Ő... Ő kicsoda?
- Ő a hadúr! - válaszolta a nyurga alak tisztelettel, mégis vidáman. - Lord of Destiny.
Egy üres asztalra pakoltuk a borokat, majd érdeklődésem a terem üressé vált központjára vetült. Yworl állt egyedül középen, kihívó üvöltözéssel verte a mellét:
- KI AZ AKI PRÓBÁRA MERI TENNI A HABIBOK URÁT?! ELŐRE BÁTRAK! ELŐRE!!!
Érdeklődve nézegelődtem mi lesz ebből, amíg valaki hátba nem rúgott... Így fejjel előre, ellenben hason csúszva érkeztem az óriás elé, aki örömtelten rikkantott és talpra rántott:
- Nézzétek csak barátaim! A bűbájfacsaró próbát tenne!
Vetettem egy kevéssé kedélyes pillantást az előzőleg mögöttem ácsorgó Tiergára, aki most erősen a plafon gerendáinak tanulmányozásába mélyedt. Megköszörültem a torkom és az irdatlan barbár felé fordultam:
- Egész pontosan mi is fog történni most?
- Viadal! - zengte örömtelien.
- Veled kéne megküzdenem? - érdeklődtem lemondó sóhajjal.
- Hát az is szórakoztató lenne... nekem - röhögött öblös hangon Yworl, - de sajnos túl hamar véget érne. Nem! A kegyenceink fogják szórakoztatni a jó népet! Lord Habib, EMT Habib, Bob Habib, Tier Habib!
Kiáltására négy jól megtermett óriás lépett köré, hatalmas buzogányokat markoltak, arcukon állati vicsor, szemükben szikrázott a harciláz.
Vállat vontam, majd koncentrálni kezdtem, sűrűsödött körülöttem a levegő és a mana. Megragadtam a lélekkezdeményeket a testembe börtönzött démonnal összekötő mágikus szálakat, aztán kisütöttem az elmémben felgyűlt manát, s egy hatalmas ordítással téptem fel a tér-idő koontinum falait. Egyetlen másodperc alatt máris körülöttem álltak hűséges fattyaim. Fekete gombszemük sötéten csillogott, idomtalan kezeikben remegett a lándzsa. Torz pofájukon jól látszott, alig várják, hogy vért igyanak. Az undor hörgése futott végig a nézőközönségen láttukra, én viszont szélesen vigyorogtam:
- Élvenyúzó, Zsigerelő és Csontrágó, szolgálatodra!
- Ez csak három - csóválta busa fejét Yworl, - csapj hozzájuk mégegyet, oszt kezdhetjük is!
- Csak ennyi van - vontam vállat.
- A fene... Uram! - fordult Yworl Lord of Destinyhez, - most mi legyen?
- Kipótoljuk a csapatot - hangzott a hadúr lágy s mégis erőteljes baritonja. - Úgyis nemrégiben néhány ostoba óriás úgy gondolta ez az ő földjük... Azt hiszem van még belőlük a gyakorlótér mellett a rabláncon néhány. Kedves vendégünk majd választ egyet a csapatába. Falconer! Hozd ide őket!
A nevezett, egy hosszú hajú, arcát kendő mögé rejtő, tapasztalt harcosnak tűnő fiatal férfi, vastag kesztyűvel borított kezén ücsörgő ragadozó madarat, talán egy sólymot dédelgetett eddig, de hadura szavára rögvest elsietett, majd hamarosan két testes ork fosztogatóval a nyomában tért vissza. Az orkok a szövetség rabszolgái lehettek a billoguk alapján és egy hihetetlen vastag láncot cibáltak. A lánchoz bilincselve óriások szédelegtek befelé. Falconer felém fordult, s fojtott hangon szólt kendője árnyékából:
- Válassz!
Tapasztalt szemekkel mértem fel a foglyokat, végül egy klántetoválásokkal borított, kopasz, ősz szakállú dombi óriásra mutattam:
- Ez kell!
Yworl vastag csuklói egyetlen roppantással zúzták össze az óriást fogva tartó bilincseket, majd az egyik sarokból embernyi baltát kerített és az óriás kezébe nyomta:
- Nesze! Mi a neved Habib?
- Halfgar - dörmögte az óriás. - Vasaltsisakos Halfgar.
Szavai kisebb derültséget okoztak a teremben, majd amikor a hahotától már nem rezgett a csillárként szolgáló fakerék, Lord of Destiny jókedvűen vigyorogva kiáltotta:
- Hát azon ne múljon! Nyomjatok a fejébe egy sisakot is!
Hamarosan került megfelelő méretű harci tökfedő újsütetű harcosomra, s felálltak egymással szemben az ellenséges csapatok. A Habibok összeszokottak és száz csatát járt veteránok voltak, a fattyak azonban valamivel eszesebbek és erősebbek talán, noha jóval kisebb harci tapasztalattal, s láthatóan nem tudtak mit kezdeni Halfgarral. A felek összecsaptak, buzogány csikorgott a lándzsa nyelén, csatabárd zuhant a padlóba, ahogy az egyik Habib félreperdült, néhány kisebb varázsige is elcsattant. A Tyrant harcosai patakokban vedelték a szeszt és kipirult arccal, üvöltve bíztatták a küzdőket. Legelőször Halfgar dőlt el mint egy zsák, a nevezetes sisakját ért buzogánycsapás után, majd a Habibok együttes rohama végül feltörte a fattyak harci alakzatát. Hosszú és érdekes csata volt, de végül az én csapatom minden tagja a padlón hevert boldog ájulásban, míg a Habibok közül kisebb-nagyobb sebekkel még három is állt.
A csata hozta jókedv hatására elkezdődött az egész estés tivornya. Folyt a bor, a sör, s némi égetett szesz is. Helyben alakuló szkander meccsek, bárd dobáló versenyek... Lord of Destiny is kivette a részét az össznépi jókedvből, széles vigyorral veregette meg a hátam:
- Egész tetszel nekem kicsi mágus! Ha valaha volna kedved felcsapni közénk... Hát sámánunk még úgysincs! - kacsintott vidáman.
Szabadkozva elhárítottam az ajánlatát, de az egykori császári sereg hírhedett toborzójától azért nem volt ennyire egyszerű megszabadulni...
- No, azért gondold majd át! Tetszett az óriás produkciója?
- Remek harcos, az szent igaz - biccentettem.
- Tartsd meg! - csapott a vállamra. - Bárdostól, mindenestől... Még azt a francos sisakot is megtarthatja - nevetett a hadúr. - Tekintsd előlegnek! És gondold át amit mondtam! Ne! Ne válaszolj! Gondold át!
Az éjszaka remek hangulatban, mulatságban telt el. Meggyőződtem arról, mit eddig csak hallottam: a Tyrantnál ki békével jön, jobban érzi magát, mint szülőházában.

Hogy reggel hasogató fejfájásra ébredtem, az nem igazán lepett meg. Hogy a fejfájás jórészt a koponyámon kívülről származik, az azért valamivel jobban. Felnyögtem és nekiálltam, hogy megszüntessem ennek forrását, vagyis óvatosan lerángattam a fejemről a békésen alvó Tierga vasaltcsizmás lábait. Ennek utána a reggeli torna valamivel nehezebb fázisa következett, megpróbáltam kijutni a rajtam heverő nehéz faasztal maradványai alól. Hogy ki és miért vagy mikor vágta ezt hozzám, arról nem nagyon voltak emlékeim, ahogy azt hiszem annak a két Tyrant harcosnak sem, akik az asztallap boldogabbik, vagyis plafon felé eső oldalán hevertek kábultan. Hosszas küszködés és az álmában megforduló Tiergától kapott tökéletes tarkón rúgás utáni csillagok elmúlása után sikeresen kijutottam a rögtönzött csapdából és fáradtan nyújtoztattam ki végtagjaimat. Fertályórán belül ébredezett az egész tábor. Én egy kancsó maradványaiban talált bort iszogattam egy széken, mikor könnyű kéz érintését éreztem a vállamon. Felpillantottam s Tierga meleg tekintetével találkoztam:
- Egyben vagy barátom?
- Hát fogjuk rá - vigyorogtam.
A lány egy széket kerített magának majd leült velem szemben:
- Valami nincs rendben Incu... Mi az?
- Ezt hogy érted? - pillantottam félre zavartan.
- Mutasd a kardod!
- Parancsolsz? - lepődtem meg.
- Azt mondtam: Mutasd a kardod! - ismételte kedvesen, de ellentmondást nem tűrően Tierga.
Kelletlenül a pengéért nyúltam s tokostól felmutattam. A lány megcsóválta a fejét:
- A pengét!
Vállat vontam, s értetlenkedve kihúztam a kardot a hüvelyéből. Megborzongtam a termen végigsöprő hideg levegőtől.
- A Hóförgeteg - suttogta szomorúan Tierga. - Mi történt veled Incu?
- Ezt, hogy érted?
- Ne szórakozz velem! Az ősök szent kardját kaptad ajándékba. Hű tükre a szívednek, mindig is az lesz. S a pengéje most az elemi hideget okádja magából. Jéggé lett a szíved Incu? Mi történt?
- Semmi... Ez csak... - mormoltam zavartan. Tierga viszont előrehajolt, s óvatosan megfogta kesztyűbe rejtett balomat. Reflexszerűen megpróbáltam elrántani, de a lány irtóztató erejével semmiképpen sem dacolhattam.
- Ennyire nincs hideg itt - csóválta a fejét. - A segítségemet kéred, s meg is adom neked. Csak... Csak őszinte szavakat várok érte... Hogy tudjam mi, miért történik...
Elgondolkodva néztem magam elé, sokáig. Tierga nem zavart meg. Várt. Időt adott. Végül mély sóhajjal belefogtam:
- Nem mondhatok el mindent, de eleget fogok mondani ahhoz, hogy megértsd. Mióta feltámadt a lelkemben a szellemek hívása, mióta a természet s a halál mágia keverékének sötét útjára léptem, hatalmam lassan kiteljesedik, de józan elmém ennek ára. Már... Már nem csak a holtak elveszett lelkeit látom Tierga... Sokszor... Sokszor az élőket is csak lelkeik árnyaiként pillantom meg. Ahogy a világot is a szellemek szemén át látom. S a világ rothad, haldoklik. A Sötét Ösvényen megtanulhatom kiaknázni a koponyámban tomboló tébolyt, az irreálmágia fekete útját. Ez az őrület mágiája. S innen nincs visszaút. Chara-din kapitányainak sora megüresedett Lord Daramoula halálával. De nem adták fel. Nem is nagyon sokára... új kapitány kerül majd a régi helyébe, s a Hetek együtt megpróbálják majd megnyitni az ősi börtön bilincseit. Azt hiszem még csak gyalog sem vagyok abban a hatalmas játékban amit Chara-din játszik. De van szerencsém ismerni néhányat a fontos bábuk, a tisztek közül. Khetty, Piciklon és Te...
- Hogy én? - meredt rám döbbenten a harcosnő.
- Tierga én látnok vagyok. Jövőket, utakat, ködbe vesző ösvényeket lát kifordult szemem. Jó esély van rá, hogy fontos szerepet kapj majd ebben a játékban, bár nem látom pontosan mi lesz az. Az én dolgom az, hogy a ti harcotokat segítsem a Káoszisten ellenében. Bármi áron. Én hajlandó vagyok megfizetni az árat, legyen az akár ép elmém, akár fizikai testem - rántottam le balomról a fekete bőrkesztyűt, felfedve, hogy két középső ujjam csonkja között feketés karom sarjad már csak. Tierga elkerekedő szemekkel, megbabonázva meredt csuklómra, míg én szárazan kongó hangon folytattam: - A nekromanta visszatért, s ereklyékre vadászik. A kapitányok lassan felfedik magukat. A Napkapu tornya lassanként elvész, elnéptelenedik. Kifutunk az időből Tierga. De én találtam arra módot, hogy nyerjünk egy kicsit.
- Ho... hogyan? - kérdezte színtelen hangon a kardforgató.
- Ősi bilincsek béklyózzák testembe Hankh-Hatan-Doworont, az Idő Démonát. Minden csepp vér, minden kioltott élet, mi kérges kezeimhez tapad táplálja, s megerősíti őt. S ennek fejében részeltet hatalmából. A hatalomból az idő és a hús felett.
- És... a kezed?
- Az ár része. Démonbillog. Minél többet használok fel erejéből, annál inkább... nos... átformál.
- Mivé? - kérdezte Tierga rémülten.
- Fogalmam sincs. És nem is igazán érdekel. Ez az ár, hát megfizetem. Sokkal több múlik ezen a harcon, mint egy sámán teste vagy lelke. Te is tudod. Mindenesetre lehetőségünk van egy nagyon erős és nagyhatalmú szövetséges megszerzésére, de Kasim Mullahír Dzsamar herceg aligha tárgyalna egy magam fajta fekete mágussal. Ezért van rád szükség most. Te tiszta lélek vagy. Te meggyőzheted a dzsinnek nagyurát. Eleget mondtam.
Tierga sokáig emésztette a hallottakat, végül könnyes szemekkel bólintott felém. Hálás voltam, hogy kivételesen béklyót vet éles nyelvének, s nem nyilvánít véleményt. Hamarosan felkerekedtünk, s a térkapuhoz vezető csigalépcső szerűen csavarodó ösvényen jártunk. Magamban elmosolyodtam, hogy milyen furcsa képet mutathatunk egymás mellett.
Egy magas, erőt és büszkeséget sugárzó, erős harcosnő, tekintetében visszatükröződnek a táj reggeli fényei, ajkait a nap fénye simogatja mosolyra.
S mellette egy válláig sem érő, köpeny s csuklya mögé rejtőző alacsony férfi, balján fekete kesztyűvel, hátára szíjazott fattyúkarddal, saruban és szövetnadrágban. Fellegszürke szemekkel tekintve a távolba, s mit sem fogva fel annak szépségeiből. Hisz az ő mellében már csak egy húsdarab lüktet, szíve rég elkorhadt...

A térkapu megnyitására emelte már kezét Tierga, mikor beért minket Gray Byssus. A szürke hajú, markáns arcú férfi mögött Khetty közeledett. Meglepetten pillantott felém, majd kimérten, távolságtartóan biccentett:
- Incu.
Visszabólintottam. Magam is zárkózott voltam. Ha valakinek, hát Khettynek nem akartam felfedni démoni titkaim. Féltem, hogy a szemében csalódást látnék... Nagyon féltem.
- Tierga - kezdte Khetty. - Beszélnem kell veled...
Tierga kérdőn pillantott felém, én csak legyintettem:
- Sietős az utunk, de pár percünk azért van.
- Ma mindenki engem akar - nevetett fel Tierga, majd félre vonult Khettyvel. Rövid ideig beszélgettek, majd a mágusnő búcsúszó nélkül távozott. Kérdőn pillantottam Tiergára, de csupán fejrázást kaptam válaszul. Vállat vontam, s nekiálltunk megnyitni a térkaput.

Mindenki máshogy éli meg a dimenziókon túli utazást, én gyűlölöm. Hideg, fagyos, s pengeként mar a testembe. Szerencsére csak rövid ideig tart. Alig egy másodpercet talán. S mégis oly hosszúnak tűnik...
A Sötét Ösvény komor máguserődje nyirkos, természetellenes köddel fogadott minket. És Amáliával. A druidanő vörös hajjal övezett csodaszép arcán aggodalom ült, ahogy ránk pillantott, de azonnal a tárgyra tért:
- Minden készen áll a kapu megnyitásához. A kör teljes, Nabilius és Endoria foglyok tucatjait hozta. Lelkük s vérük elég áldozat lesz a Síkok Őreinek.
Hálásan bólintottam, majd az udvarra sétáltam, nyomomban a szokatlanul csendessé vált Tiergával. Az udvaron egy hatalmas pentagramma terült el, körülbelül 30 centi mélyen belevésve a talajba. Körülötte álltak sötét ceremónia csuhájukban a kör tagjai, mindegyikük előtt egy megkötözött fogoly térdelt. Amália is elfoglalta a helyét, teljessé téve a máguskört. Intésemre Tierga csatlakozott hozzám a pentagramma közepén. A mágusok kántálni kezdtek, bár szavukat nem értettem, de a managóc egyre sűrűbbé válását igen. Egymás után villantak a pengék, hosszú sebek jelentek meg a nyakakon, az élet gejzírjeként tört fel mögülük a vér, s folyt el a pentagramma árkába. Lelkek kavarogtak körülöttünk. Frissen elhaltak lelkei. A varázs azonban lassan elkezdte feloldani a lelküket, elfolyósodtak, feloldódtak, örökre elvesztek, s csupán mint lüktető mana keveredtek el a vér hatalmával, mely tobzódott körülöttünk. Még a csillagok távoli fénye is homályosabban hatolt el hozzánk, mintha az istenek szomorú szemei lennének, mik könnyel teltek meg cselekedeteink láttán, de az ősi vérvarázs hatása vitathatatlan volt. Kavarogni kezdett körülöttünk a pentagrammába foglalt vér. Lassú folyása megerősödött, őrült tombolássá vált, s végül felszikrázva vörös függönnyé változtatta a világot.

Ahogy a függöny leomlott, már nem a komor máguserődben voltunk. Tierga felé pillantottam. A lány szeme csak úgy falta az elénk táruló látványt. A lábunk alá hajló selymes zöld fű simogatását, a virágillatú tavaszi szellő illatát. A színes virágok kavargó szivárványát a fák ágain. A Nap aranyló sugarait, mik itt csak kellemes meleget s nem fullasztó hőséget hoztak magukkal. Egy távoli kicsiny patak vidám csobogása vegyült a ritka erdő kisállatainak neszével s színes tollú madarainak csicsergő énekével. Kissé elveszni látszott a környezet szépségében a diplomata.
Körülöttem viszont megfakult, megszürkült a tér. Tierga tiszta lelkét magából valónak ismerte meg a dzsinnek létsíkja, de az én üszkös csonkká korhadt, fekete lelkem mindenáron kitaszítani próbálta magából. Éreztem a lelkem bensőjében szenvedő démon százszájú korusának hörgését, s verejtékező homlokkal nyögtem:
- Induljunk!

(folyt. köv)
A hozzászólást Byzon módosította 2009.12.25. 17:22:03-kor
VB van...
DEUTSCHLAND ÜBER ALLES!!!!!!!!
Pontszám: 9.60
kedvencByzonFérfi
Végzetúr mester
5137 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Incubus naplója
46. hozzászólás - 2009.12.25. 17:26:07 (Válasz Byzon #45 hozzászólására.)
(előző folytatása)

Tierga ijedten pillantott rám, majd szánalom robbant szembogarában, s egy ugrással mellettem teremve erős karjával fogta át a vállam. Tehetetlenül vánszorogtam, így hát kénytelen-kelletlen elfogadtam a segítséget, s a nőre támaszkodva botorkáltam előre.
Amint azt vártam, jelenlétem nem soká maradt észrevétlen a síkon. Fertályóra sem telt el, s fegyveresek léptek ki a fák árnyékából. Smaragdzöld bőrű, tökéletes izomzatú, hegyesedő fülű férfiak, kőből metszett, megkapó arccal. Csak nadrágot s felfelé kunkorodó orrú csizmát, valamint alkarvédőket viseltek, kezükben nehéz handzsár és jatagán villant. Ellenségesen méregettek. Tierga egy pillanatra sem engedve el engem, lágy, békítő hangon szólt:
- Követek vagyunk! Uratokhoz igyekszünk...
- Mi dolga itt egy ilyennek... - szűrte a fogai között az egyik felém mutatva jatagánja hegyével.
- A társam ő - válaszolta keményen Tierga. - Mint mondtam követek vagyunk! Az Uratokkal van dolgunk!
A dzsinn kis ideig mérlegelte a lány szavait, majd biccentett:
- Rendben van. A nevem Juszaf. Urunk elé kísérlek titeket.
Intésére egy szekér ereszkedett alá az égből, elé légelementálok voltak befogva. Tierga óvatosan beültetett engem, majd maga is beszállt. Az alkalmatosság a tomboló szélvihar lendületével száguldott el velünk.
Aligha volt lehetőségünk a megkapó táj megcsodálására az őrült tempójú száguldás alatt, melynek végén a hintó lágyan landolt egy elefántcsontfehér, aranykupolás torony előtt. Az égbe törő építmény oldalát benőtte a futórózsa, színpompás virágaival emelve az építmény amúgy is megdöbbentő és mellbevágó szépségét.
Amint átléptük a jöttünkre kitáruló aranyból vert, drágakőberakásos kapun, azonnal valamiféle fogadóterembe jutottunk. Hosszú, bíborvörös szőnyeg futott egy hatalmas trónszékig, mely mögött, óriási termetű dzsinnek álltak alabárdokkal. A szőnyeg két oldalán szintén dzsinnek, férfiak és nők vegyesen, díszes kelmékbe és ékszerekbe öltözötten. A trónuson pedig...
A dzsinnek hercege hihetetlen jelenség volt. Nagyon magas, széles vállú és viszonylag fiatalnak tűnt, a harmincas évei elejére saccoltam volna, ha fajtársamról lett volna szó. Arca erős, férfias, orra büszkén ívelt, magas homloka és lágy esésű, hosszú, hullámos haja keretezte az arcát, csupán egyetlen tincs lógott kissé arca elé. Képét simára borotválta, ruházata gazdagságot és erőt sugárzott, de nem volt hivalkodó. Jelenléte tekintélyt és erőt, de minden gőg nélkül. Napbarnított bőre mintha a nap fényét szívta volna magába, s most kiontva magából világította volna be a termet. Mélyen zengő, de lágy hangon szólt:
- Járuljanak színem elé a követek!
Tierga és én közelebb léptünk, majd a lány meghajolt, én pedig nemes egyszerűséggel hasra vágódtam. A herceg újra szóra nyitotta ajkait:
- Kasim Mullahir Dzsamar, avagy a Tavaszhozó vagyok! Tudtommal küldöttségtek célja. Adjátok elő jöveteletek okát.
- Tierga vagyok fenséges Herceg, Ghalla világáról. Társam és barátom pedig Incubus. Az ok amiért felkerestünk, mert világunkat komoly veszély fenyegeti. A múltban a dzsinnek népe gyakorta bizonyította érdeklődését világunk sorsa iránt, s most is hozzád fordulunk bajunkban. Az ősi káoszisten, Chara-din hatalma újraéled. Megállítása népünk létérdeke. Ahogy a tiétek is, dicső Herceg! Hisz világaink oly közel esnek egymáshoz, oly sok az átjáró közöttük, hogy közvetetten a ti világotok is veszélyben forog, ha Chara-din hatalma újra kiteljesedik.
- Talán... - kezdte elgondolkodva a herceg. - Talán hinnék neked leányom, mert szíved tiszta, s gerinced egyenes. De társad... Nem éppen a legjobb ajánlólevél.
- Társam a bizonyíték rá, hogy Ghalla minden ereje Chara-din ellen szövetkezik, a fekete mágusok épp úgy, ahogy a tiszta harcosok. Szükségünk van bölcsességedre.
Dzsamar herceg sokáig meredt térdeire, szinte hallani véltem ahogy zakatolnak a gondolatok homloka mögött. Végül összeillesztette ujjbegyeit, s egy félmosollyal mérte végig Tiergát. A diplomata egyenesen és büszkén állta a Herceg tekintetét. Végül az uralkodó megszólalt:
- Amit mondasz abban van igazság. Népem sorsa is tét ebben a játszmában. S nem döntök, nem dönthetek magamban. Népünk Raia lángjának őrizője, s a láng bölcsességünk forrása is. Holnap... Holnap megmerítkezel Raia élő lángjában leányom, s majd elválik, a bölcs Napisten milyen tanácsot ad nekünk. Társad, saját érdekében, nem kísérhet oda. Ő palotám vendégszeretetét élvezi majd visszatértedig, ahogy ma este mindketten. Pihenjetek. A holnapi nap meghozza majd Raia válaszát.
- Állok elébe bármilyen próbának, ha ez népem s világom sorsának ára - bólintott Tierga, majd a hozzánk lépő Juszaf nyomába eredtünk, hogy megmutassa lakosztályunk, mielőtt eljő a holnapi próba ideje..."
A hozzászólást Byzon módosította 2009.12.25. 20:14:31-kor
VB van...
DEUTSCHLAND ÜBER ALLES!!!!!!!!
Pontszám: 8.96
kedvencByzonFérfi
Végzetúr mester
5137 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Incubus naplója
47. hozzászólás - 2010.01.31. 22:54:48 (Válasz Byzon #46 hozzászólására.)
Ahogy becsukódott mögöttünk a lakosztály ajtaja Juszaf udvarias búcsúja után, gyorsan körbepillantottam a helységben. Két egymásba nyíló szoba, mindkettőben nehéz, baldachinos ágy, gyönyörű faragványokkal díszes bútorok, egy hatalmas kandalló, friss virágok. A falakat elsősorban ódon könyvespolcok uralták, rajtuk ősrégi kötetek. Most azonban valahogy nem kívánta megismerkedni bölcsességükkel…
Verejtékező homlokomat törölgettem, miközben Tierga az egyik ágyra segített és aggodalmas kérdezte:
- Na ebből elég legyen! Mi lelt téged Incu?
- - A dzsinnek síkja… - recsegtem. – Nagyon.... Nos nagyon közeli dimenzió a szél és a fény elemi síkjával. Az én hatalmam a sötétségből és a halálból táplálkozik… Ez a hely… Legyengít… Megkínoz…
- Tudok valahogy segíteni? – kérdezte a lány aggodalmasan.
- Nem igazán – csóváltam a fejem. – Lassan úrrá leszek rajta, nem fog elpusztítani. Ahhoz… Ahhoz még túl sok bennem a hús… És túl kevés az ichor…
- Ichor?
- Démonvér. A bennem élő démon pumpálja a testembe minden alkalommal ha erejét kérem. De ez most nem lényeges. Elég annyi, hogy nem vagyok még eléggé idegen a halandó világtól, hogy ne bírjam ki a dzsinnek létsíkját. Megnyugodhatsz.
- Mit csinálhatok?!?! – érdeklődött idegesen Tierga, miközben maga is egy bársonyborítású székbe ült és lerángatta magáról a csizmáit. – Egy idegen létsíkon vagyunk valami őrült játszma miatt istenek és démonok és nekromanták és nem tudom még mi miatt nem. Az egyik barátom szép lassan valami démoni nem tudom mivé alakul és úgy néz ki, mint azok akikkel különösen sokat foglalkozom a kínzókamrám mélyén. És nyugodjak meg?!
- Nincs közvetlen veszély – vontam meg a vállamat és közben véletlenül a lábára pillantottam. Aztán több érdeklődéssel vettem szemügyre mezítelenné vált bokáit. Valami nem teljesen átlagos rajtuk. Az ívük… A bokacsont… Megvan! Másképp hajlik! Ezeket a lábakat futásra és nagy ívű ugrásokra tervezték! Vagyis ilyenné fejlesztette őket Tierga. Népünk ősi adománya a testformálás, ami… Hmm… Támadt egy ötletem… Miközben én óvatosan elfordultam, hogy a diplomata ne lássa mire készülök, ő folytatta:
- Egyáltalán mire kell felkészülnöm? Mi ez a Raia Élő Lángja?
Fájdalom, mely tűzként hatol a koponyámba és vért fröcsöl végig arcomon…
- Nem igazán tudom – sziszegem csuklyám rejtekéből. – Valamiféle ereklye. Felteszem egy nagy máglyarakás amely csak az igazszívűeket nem égeti meg. Raia… Nem túl fantáziadús istenség…
…izzás söpör végig a koponyámban, fekete karmom valami vízenyőshöz ér…
- Azért enyhén furcsa, hogy valaki „nem túl fantáziadúsként” jellemezze a Napistent – nevetett fel vidáman Tierga.
…szaggatás, tépés, elszakadozó idegszálak, arcon végigcsorgó vér…
- Attól még igaz. Máig nem emelkedett felül a lovagon, aki valaha volt – vonom meg a vállam.
…és végre a kezemben tartom kínjaim torz gyümölcsét, s már csupán egy suttogás, a leheletemmel távozik lelkem apró darabkája s új helyre költözvén vibrál a vizenyős húsdarabban. Most kell cselekednem és erre aligha kérhetek előzetes engedélyt a lánytól….
Bocsánatkérő fintorral pördülök meg, de a szívem jeges, s kezem sem remeg meg, elhajítja a kezemben tartott húsdarabot.
A bal szemem pörögve száll a levegőben, idegszálai már megelevenedett kis csápokként repülnek előre s mélyednek bele Tierga szegycsontja felett a finom bőrbe. Odabent aztán majd kapcsolódik a lány idegeihez teste részévé válik egy kis időre.
A sikoly és a méltatlankodás nem igazán lep meg…
- Mit műveltél velem?!?! – sikoltotta egyszerre dühösen és rémülten.
- Nézd sajnálom, de… - kezdtem, de egy a torkomra szoruló acélkemény kéz belém fojtotta a szót.
- Nagyon gyorsan szedd ezt le rólam – sziszegte az arcomba.
- Ne… leh… megh… tudhgmpf…
- Egy percet kapsz! – közölte jéghideg nyugalommal és épp csak annyit lazított a fogáson, hogy beszélni tudjak.
- A szem lényem egy darabja. Nem mehetek veled a tűzbe nem tudlak elkísérni. De a mágikus segítségemre szükséged lesz. Ha magaddal viszed, látok rajta keresztül. És amit látok…
- Arra tudsz varázsolni is – morogta kelletlenül Tierga. – De ha végeztünk? Kiszeded innen!
- Nem lesz rá szükség. El fog égni a tűzben. Nem a részed – hörögtem s a lány végre elengedte a nyakamat. Visszazökkent a karosszékbe és emésztette egy ideig a történteket végül hirtelen elvigyorodott:
- Ugye tudod, hogy futni fogok? Meg mászni is valószínűleg?
- Természetesen. Miért kérded?
- Hát hogy ne nekem tegyél szemrehányást ha az izzadtságom a szemedbe folyik – vigyorgott szélesen.

Másnap reggel Juszaf ébresztett minket kora hajnalban:
- Eljött a reggel. Ha oda akarunk érni délre, Raia szent idejére mikor a tűzbe kell lépni ideje elindulni. Ha nektek is megfelel én leszek a vezetőtök.
- Megfelel, de magam nem megyek - morogtam és mélyebbre húztam a csuklyám, hogy ne lássa sérült arcomat, melyből magam vájtam ki szemgolyómat. - Ez a feladat társnőmre vár.
Tierga felemelkedett az ágyról és hamarosan teljes harci díszben tért vissza. Páncélja jótékonyan rejtette el a torz szemgolyót mi mellkasába fészkelte magát. Na persze, amíg köpenye melle elé borult, magam sem láthattam semmit a szemen át. Arra jó előre felkészítettem társnőmet, hogy a hangom csak a fejében szólal majd meg, s a válaszra is bőven elég csupán koncentrálnia. Nem voltunk biztosak benne, hogy dzsinn házigazdáink jó néven vennék-e a szabályok ilyettén felűl írását...
Amint becsukódott az ajtó azonnal meditációs ülésbe helyezkedtem a padlón és koncentrálni kezdtem, hogy úrrá legyek a fájdalmamon amit ez a világ puszta jelenlétével okoz nekem és a démonléleknek.
A világ elmosódni látszott majd újra összeállni a szemem előtt. Az egyetlen szemem előtt, hisz a másik most kifordulva csak fehérjét mutatja a világnak. Most a Tiergán lévő mágikus szemet kell használnom. Ami egyenlőre a kelmék rejtekében teljesen vak volt.
- Incu hallasz?! - üvöltötte egy jól ismert női hang.
- Ne kiabálj. Elég koncentrálnod rá. Hallak.
- Jelenleg futunk. Vagyis futok - kezdte a tolmácsolást a lány. - Mert Juszaf repdes. Nem nehéz vele tartani a tempót. Megmutatta hová megyünk. Jó magas hegy, de szerencsére a tetejére nem kell felmászni, csak úgy a feléig. Azt mondja ott valami barlang van, ahol próbákat kell kiállni és utána beléphetek a szentséges tűzbe.
- Én szóltam, hogy Raia minden, csak nem épp fantáziadús személyiség - jegyeztem meg rosszmájúan.
- Lassan kénytelen leszek igazat adni neked. Na mindegy. Egyébként a környék gyönyörű. A tavaszi szél ami szinte simogatja az arcom futás közben olyan, de olyan illatokat hoz magával, hogy...
- Tierga...
- Tessék?
- Ne meséld el...
A barbár lány ez után sértett hallgatásba fogott, csak hosszú idő után szólalt meg:
- Te Incu. Eléggé viszket a bőröm a szemed körül...
- Ez természetes. Idegen hús, a tested harcol ellene.
- Igen, igen. Ezt értem. De mi lenne ha megvakarnám?
- Az eléggé fájna nekem - húztam el a számat.
- Na az előbbi kedves megjegyzésed után és mindennek fényében megkérdezem újra: szeretnéd hallani milyen csodálatos a környék? - szinte éreztem a gondolataiban a csöpögő gúnyt, de hát mi mást tehettem volna?
- Ja nem mondtam volna? Ez minden vágyam - sóhajtottam megadóan.
- Na azért. Szóval a tavaszi szél hozta illatoknál tartottam, amik...
Megpróbáltam éles koncentráció mellett kikapcsolni az agyamat. Elég nehezen ment. Mire sikerült már legalább 70 fa és félszáz virág illatával pontosan tisztában voltam...

Elég hosszú idő telt el, mikor Tierga duruzsoló hangja megváltozott, s újra koncentrálni kezdtem a szavaira.
- ...meglepően magas és cseppkövek lógnak mindenfelé. Juszaf azt mondja bent várnak a próbák, de ő nem kísérhet el, egyedül kell kiállnom őket.
Hirtelen eltűnt a sötétség és lassan kitisztult a mágikus szem látása. A barlang meglepően nagy volt, de ami még meglepőbb, hogy nyoma sem volt az alapvetően elvárható sötétségnek, ámbár fényforrást egy darabot sem láttam. Rövid séta keretében Tierga felderítette a barlangot és a túloldalán egyszerű faajtót talált. A korhadozó alkotmányon egy apró felirat állt:
"Csak annak nyílok meg, akinek útját a fény övezi"
- Hmm... - mormogta Tierga.
- Ugyanmár ez az ajtó évszázadok óta itt korhad. Kisujjal bezúzod Chara-din poklába! Gyerünk már!
Tierga szívből jövően kacagni kezdett, mire értetlenkedő gondolatokat sugároztam felé.
- Barátom - zihálta még mindig nevetve, - és még te tartod fantáziátlannak Raiát? Hisz éppen ez a próba. Ha rombolással mész egy szent helyre, akkor biztos, hogy elbuktál. Lehet fantáziátlan, de a magad fajták ellen ez is elég.
- És akkor mit csinálunk?
- Én semmit - éreztem a vigyort Tierga hangján.
- Hát?
- Te csinálsz!
- Na és mégis mit?
- Fényaurát körém!
Kelletlen mormogással adtam meg magam az egyszerű ám brilliáns logika előtt és elmormoltam a fényaura szavait, mire Tierga alakja fényben kezdett fürödni és ahogy ez rávetült a korhadt kis ajtóra az nehézkes nyikorgással feltárult.
A harcosnő beljebb sétált. Egy hatalmas kőterembe jutottunk melynek végében ott lobogott a máglya. Egyetlen problémaként 4 talpig vasba öltözött férfi posztolt előtte. Vértjük hófehér, kezükben pallos. Nyakukban mindüknek a napszimbólum. Vezetőjük előrelépett és a csak a Napisten lovagjaira jellemző fennhéjázással mennydörögte:
- Nem mehetsz át!
- Át kell jutnom - válaszolta tisztán és érthetően Tierga.
- Nem lehet. Nem vagy méltó! Fordulj vissza.
- Át KELL jutnom! - zengett a lány eltökélt hangja.
- Ha belépnél a tűzbe meghalnál. Azért vagyunk, hogy ezt megakadályozzuk. Egyszer majd talán méltó leszel. De nem most. Fordulj vissza. Vagy vissza kell fordítsunk.
- Sajnálnám ha véreteket kéne vennem - rázta a fejét a harcosnő, - de nem vallhatok kudarcot.
- Ez szent hely. Itt nem omolhat vér - mennydörögte a lovag. - És mi nem engedhetünk át.
Na ekkor untam meg a bádogdoboz szenteskedését. Rövid koncentráció után vérvörös tűznyaláb robbant ki a szemből hamuvá porlasztva a dicső paplovagokat.
- Mehetünk végre? - morogtam.
- Az Ősök szentséges neveire... - suttogta Tierga. - Te megölted őket... Mit tettél?!
- Megnyitottam az átjárót - válaszoltam. - Indulj már.
- Te nem érted... Elég lett volna átmenni köztük! Ez volt a próba lényege! Itt nem onthattak volna vért! De te megölted Raia szent lovagjait! Elbuktunk!
- Nem! Én buktam el. A szem elég. Nagy ügy... De te kiálltad a próbát! És most mozogj végre!
Éreztem, hogy végre megértette. Ha nem is tetszik neki, de megértette. Lassan lépdelt előre, egyenesen bele a tűzbe...

Tomboló lángok. Magasan, talán az égig hatolóan vad, ropogó, kínzó lángok. S a lángok közepében egy angyal. Tiszta fehér aura övezi a lángok tombolása közepette is, aranyló glória világítja meg tökéletes metszésű arcát. Egy kerub. Érzem a lángok forróságát, de Tierga nyugalmából arra következtetek, hogy őt nem égetik. A szem ellenben gőzölögve kezd párologni, írtózatos kínjai visszhangot vernek elmémben. Tisztító tűz. És még ezek a jóságos istenek? Bah...
- Elbuktál - mondja szomorúan a kerub.
- Tévedsz - mosolyog Tierga. - Én nem buktam el.
- A szentségőrök halottak.
- De én nem öltem meg őket.
- Ez a jutalom s a bűnhődés tüze - csóválja a fejét a kerub. - Ha te jutalmat kapsz...
Alabástromfehér keze int, s valami megváltozik. Magam sem tudom, hogy mi, de érzem. Aztán megértem. Iszonyodva sikoltok fel, hisz a tisztító tűz most a lábamat marja! Ez a dög ideteleportált engem teljes valómban! Dühösen szikrázó szemmel fordulok felé, kezem előrelendül és acélpántként szorul a nyakára. Ő azonban csak szomorúan mosolyog:
- Látod? Még most sem tudsz másra gondolni, mint vért ontani, bosszút állni. A csatatereken hagytad a lelkedet s egy démonnak ajánlottad kínzóan üres porhüvelyedet!
- Mit tudsz te rólam? Mi a fenét? - sziszegem kínlódva felé. - Haa nem vetted volna észre, a drágalátós istened érdekében isharcolok Chara-din ellenében.
- A cél sosem szentesítheti az eszközt.
- Nem? Te akarsz ítéletet mondani? Te?! Urad zsákdimenziójából, vagy ha úgy tetszik mennyéből, könnyű ítélkezni. Próbálnád csak meg a halandók eszközeivel. Megtettem ami tőlem telem telt. És sem tőled, sem mástól nem fogadok el szemrehányást ezért!
- A gőg, ami minden bűnök kútfeje borítja el lelkedet barátom, de a megtisztulás tüze kiégeti majdan belőled. Mint ahogy iménti bűneidet is.
- Miféle bűneimet?! Az a négy bádogkatona talán már ezredévek óta is hallott! Csupán magasságos istened küldte őket le ide őrködni talán fertályórája! És most visszatértek hozzá! Ne nevettess!
- Nem annyira a puszta a cselekedet, mint a mögötte álló gondolatok a lényegesek, melye...
Az angyal szavait iszonyatos tűzlobbanás szakította félbe, döbbenten láttam a fellángoló testet, az izzó csontokat, a még utoljára felvillanó halál-döbbenetet a szemeiben, mielőtt elpárologtak üregükből. Valaki megölte a kerubot! Lángoló testemet a sötétség aurája vette körbe és mélye magába szippantott...


Egy mezőn tértem magamhoz. Csillagtalan éj volt, de a holdak fénye vékony felhőkön át bevilágította a tájat. A testem füstölt és gőzölgött, égési sebek borították. Szinte már egyetlen hatalmas seb volt, semmi más. Vékony, magas alak térdepelt mellém. Az arcát nem láttam, de a tenyeréből ömlött a gyógyító erő a testemre. Furcsa, de varázsa ízét, auráját ismertem meg, mikor a kámzsás felé suttogtam:
- Piciklon...
- Én vagyok barátom. Pihenj. Napok óta kínlódsz, de úgy tűnik kihevered.
- Napok óta?! Akkor... Tierga!!
- Nyugodj meg. Jól van.
- Nem - recsegtem, és elszántam magam rá, hogy felkeljek, de a mágusnő gyengéden és könnyedén visszanyomott fektembe, úgy válaszolt:
- Az angyalt megölte a tűzvarázsom és téged elteleportáltalak. Tiergának az egészhez nem volt semmi köze. Úgy jöhetett ki a barlangból, hogy szemében lángolt Raia áldott tüze. Juszaf meghajolt előtte s hazavezette. Kasim herceg hatalmas mágus is, nem csupán uralkodó, kiolvasta Tierga fejéből a történteket, de maga sem látott megoldást a kerub halálára, hát összehívatta jósait és álomfejtőit vajh mit jelent mindez. Végül jósai legöregebbike azt mondta ez jel a Napistentől, mely arra mutat, hogy ebben a küzdelemben az uralkodónak kell felelni a tetteiért, nem bízhatja a döntéseket másra. Az istenekre sem.
- Ehh... - morogtam cinikusan, - és mégis mit tettél azzal a jóssal, hogy ezt mondja? Írányításod alá vontad a gondolatait?
- Nem, a dzsineket nem lehet mentálisan befolyásolni. Pont olyan lehetetlen mint egy élőholtat. De teljesen mindegy, hogy ember vagy dzsinn, egy férfi, mindig férfi marad. Így könnyen elértem, hogy azt mondja amit én akarok.
- Vagyis? - néztem rá zavarodottan.
- Háltam vele - vonta meg a vállát a lány. - Kasim herceg meglehetősen kiszámíthatóan reagált. Elfogadta a felajánlott szövetséget és Juszafot Tierga szolgálatára rendelte.
- Akkor Tiergának van 3 kívánsága? - vigyorodtam el nehézkesen.
- Ostoba babonák - legyintett Piciklon. - Tiergának van egy dzsinn rabszolgája akinél különb harcosa és testőre nem sokaknak lehet. És aki megvédi akár az élete árán is. És nem csak háromszor. Valamint Juszafon át lehet értekezni Kasim herceggel is. Márpedig a herceg támogatása ugyancsak elkél majd. Zavaros idők jönnek barátom.
- Zavaros idők? - kérdeztem fásultan. Megijedni már nem nagyon tudtam.
- Erutol kezdi elveszíteni legendás türelmét - mormolta Piciklon, - noha ez nem jellemző rá. Sőt tartok tőle, most is valamit leplezni akar majd vele. Mindenesetre szolgái elkezdtek összegyűjteni mindent, ami egy hatalmas dimenziókapu megnyitásához kell. Hatalmas sereget fog átküldeni. Thargodanokat.
- Ki állíthatja meg őket? - most már kezdtem megrémülni.
- Ehhez egyetlen légió is elengedő lesz, úgy hiszem - mosolygott különösen a máguslány. - Pontosabban A Légió!
- Úgy érted...? - néztem rá döbbenten.
- Úgy hát! A hadúr nem ostoba. Sokan nevezik macskadémonnak tomboló harci stílusa miatt, sokan látják másikukban a halál angyalát, de eszüket meg nem kérdőjelezik. Márpedig bennük él még a felelőség világunk iránt. Ha a thargodanok e földre lépnek, a légió harcba indul majd úgy hiszem. Elvégre egy közülük való fogja javasolni - kacsintott rám.
- Már hogy te? - döbbentem meg.
- A légióban csak azt kérdezik ki vagy, azt nem hogy honnan jössz - mosolygott. - De neked nem ezzel kell most törődni. A sereget megállítjuk. Nagyobb baj, hogy mire készül ennek örve alatt Erutol.
- Mire?
- Fogalmam sincs. De tudjuk a célját. A Napkapu tornya kell neki. Épségben. De a bent lakók nélkül. Na ez az amit nem kaphat meg! Oda kell menned!
- Ez lehetetlen! Engem a vér már az Ösvényhez köt.
- Baj van Incu - vált kísértetiesen szomorúvá Piciklon hangja. - Amíg más létsíkokon voltál itt történt egy s más. Árulást sejtek a háttérben, noha nem tudom honnan érkezik. Mindenesetre az Ösvény... Más út immár mint a miénk. Erutol felébresztette az ősi állatot a nagy druida testében. Alig tudtam lelke egy kicsiny szilánkját megmenteni. A vadsámán újra az égre üvölti haragját. És előszólítja a sírból a halott tudóst, krónikást.
- Danka? - döbbentem meg.
- Igen. Néhány napja kikelt a sírjából. Vagyis kihívták onnan.
- StevZ - suttogtam.
- Már nem az akit megismertél. Vadállat, mi vérre s húsra szomjazik, de varázserővel ejti el prédáját.
- De nem védhetem meg magamban Napkaput! - kiáltottam.
- Erre nem is lesz szükség. Sok régi, hatalmas mágus visszatér majd. S a máguskirálynő is.
- Khetty hazamegy? - kiáltottam boldogan. - Akkor nincs mitől félni. Az ő ereje minden árral dacolni képes!
- Egyszer az életben elkezdhetnél felelősséget is vállalni Incu - válaszolta rosszallóan Piciklon. - Khetty hatalmas mágus. De neked is szereped lesz ebben a történetben.
- Ugyanmár. Én katona vagyok. Teszem majd amit Khetty mond, akkor nem...
- De lehet baj! - csattant fel a lány hangja. - Galetki vagy! És neked is megvan a magad helye ebben a történetben. Khettynek ott társakra lesz szüksége nem talpnyalókra és bólogató mamelukokra. Tiszt voltál! Vedd elő a gerinced és kezdj el gondolkozni és hinni egy kicsit. Magadban is. Ne csak másban!
- Te ezt nem értheted. Minden jósálom, amit csak látok arra mutat...
- Minden jósálom belőled fakad, ostoba! Ha nem hiszel magadban, azok se fognak mást mutatni. Kényelmes lehet feladni a lelked és másra bízni mindent, de az élet nem erről szól. Tudsz dönteni! Felelősséggel! Be is bizonyítom!
Szavai nyomán térkaput mintázó amulettje felizzott és szélei gyűrűkként kezdtek forogni. Testem megnyúlt s elvékonyodott, ahogy magába szippantotta, utolsó sikolyom is.
A hozzászólást Byzon módosította 2010.01.31. 23:09:44-kor
VB van...
DEUTSCHLAND ÜBER ALLES!!!!!!!!
Pontszám: 7.82
kedvencByzonFérfi
Végzetúr mester
5137 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Incubus naplója
48. hozzászólás - 2010.02.07. 19:03:09 (Válasz Byzon #47 hozzászólására.)
"A világ színes fények roncsolt elmét idéző kaleidoszkópjaként robbant szemeim előtt, ahogy Piciklon nyakéke magába szippantott. Láttam aranyfényben izzani a véseteit, s forogni a szélét, egy nagyon kis méretű térkapuként viselkedett, döbbentem rá.
Az élmény mindenesetre ugyanolyan volt mintha egy térkapun lépnék keresztül. Hideg, mely még a csontjaimat is megfagyasztotta. Aztán lassan kitisztult a kép. Szinte ugyanazon a mezőn álltam, de most sötétebbek voltak a színek. Nem taszítóan, szemnyugtató, hűsítő sötétség áradt a levelekből. Körülöttem hatalmas, gránitból készült ketrecek elszórva mindenfelé a tájon, míg egy gigantikus méretű emelvényhez nem érünk. Valamilyen márványszerű anyagból készült. Kapuk voltak rajta kialakítva. Kapuk, melyek nem vezettek sehova, miután körbejártam az emelvényt, ezt jól láttam. Megvakartam a tarkómat, s elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen hova is kerültem. Bárhogy próbálkozom a ketrecek rácsai között nem látok át. Az emelvény teljesen értelmetlen építménynek tűnik, ha csak nem volt valaha egy nagyobb épület része, de ezen ma már felesleges gondolkodni is. Ahogy sétáltam a felfelé vezető lépcsősor aljában nagyobb ládára lettem figyelmes. Átnéztem a tartalmát de sokkal előrébb nem voltam ezzel sem. Egy primitív, csontból készített kardféleség, valamilyen gyümölcs, szál virág, tükör, egy ősrégi mérleg, valamilyen ódon aranypénz, kicsiny iszák, beleszagolva valamiféle gyenge méreggel töltve, rézdarabka, madártoll... Hát ezek sok mindent nem jelentenek...
- Eljött az ideje annak, hogy megtanulj dönteni s azokért felelősséget vállalni! - hangzott az égből egy hihetetlen erejű hang mennydörgése, hogy földhöz vágott az ereje. - És ezt is fogod tenni!
Remegve néztem felfelé és a látványtól elakadt a lélegzetem. Piciklon arca nézett le rám, de még azt se mondhatom, hogy az égboltról. Szinte maga az arca volt az égbolt. Nem úsztak előtte felhők, nem látszott a nap, csak egy arc. Egy arc, mely annyi sok érzelem keverékeként kavargott ott felettem. De amikor rám nézett a szája sarkába baráti mosoly ült ki, nem düh vicsora. Szemei a magasban szórhattak volna villámokat is, de felém mégis az aranyló napfény sugaraként érkezett a pillantása. Remegett a hangom, mikor megszólítottam:
- Ú...úrnőm?
- Hagyjuk a címeket és rangokat. Főleg neked nem kell ilyesmivel élni felém. Barátom - az utolsó szónál már nem az égen lebegő arc beszélt hozzám, hanem a mellettem álló Ciklon, aki kedvesen nyújtotta a kezét s talpra segített. Valahogy olyan más volt most a barátom. Haja kibontva lobogott a szélben, szemében vidám fények csillogtak, áradt belőle az a fajta különös erő, mely az ember lelkéből s nem az izmaiból fakad. Mosolyogva folytatta: - A címek tiszteletet és alázatot fejeznek ki. Sokaktól fogadom örömmel mindkettőt, de tőled nem erre van szükségem. A barátság többet ér bármilyen alázatnál. Erősebb kötelék.
Megvárta a biccentésem, majd mosolyogva intett, hogy kövessem vissza az emelvény felé:
- Mint tudod a legtöbb istenség rendelkezik egy saját kis külön zsákdimenzióval, ahol senki másnak nincs hatalma, csupán neki. Ezeket szokás a népnyelven úgymond "mennyeknek" illetve "pokloknak" hívni függően az adott istenségtől illetőleg a beszélő saját vallási meggyőződésétől. A zsákdimenziók különleges helyek, amelyek egyetlen személy abszolút irányítása alatt állnak. Ez a hely itt nem tartozik az istenekhez, de átjárót képez mindük birodalma és Ghalla felé is. Itt azonban én vagyok az abszolút úrnő. Ez a hely az enyém.
- Na de... - döbbentem meg, - akkor te istennő vagy?!
- Nem. Illetve nem egészen. Mondjuk úgy: túl régóta taposom Ghalla földjét ahhoz, hogy egyszerű halandó lehessek. Tettem néhány szolgálatot a múltban az isteneknek, de nem vagyok a papnőjük. Egyiknek sem. Felettem nem lehet uralkodni Incu. A segítségükre vagyok, de csak akkor ha saját érdekeim is úgy kívánják. Elég tapasztalat és bölcsesség rakódott le bennem az évezredek során, hogy félisteni hatalommal bírjak, és ezt fel is használom. Ha valamit megtanultam az istenekkel kapcsolatban: bármit is akarnak, fizetniük kell érte. Varázslatokkal, hatalommal, mikor miben egyezünk meg. Ők is halandók voltak valaha, életútjuk végére lettek azzá amik. Nincs bennem irántuk tisztelet. Ez a hely itt... Ez részben erőm jutalma, részben az istenek "fizetőeszköze". A medálomon át bármikor elérem és itt tartom a rabszolgáimat is. Régi ellenségeket, ellenem szegülőket, méltatlanokat. Nekik valóban tisztelniük kell engem és rettegni a hatalmamat, mert nem könnyen bocsájtom meg az árulást. De te nem a bazaltketrecek mélyén állsz Incu és nem véletlenül.
- És miért hoztál engem ide Ciklon? - érdeklődtem.
- Az előtted álló út meglehetősen hosszú és nehéz lesz. Szükséged van olyan patrónusra, aki segíti majd ezt az utat hatalmával és erejével. Válassz magadnak istent és kötelezd el magadat útja és elvei mellett. Az emelvényen lévő ajtók mindegyike valamelyikükhöz vezetnek, kapcsolatok a birodalmaikkal. A ládában áldozati tárgyaik vannak, melyeket magadhoz vehetsz majd. Jól válassz! Bár volt már arra példa, hogy egy pap elhagyja választott patrónusát, ezt a döntést szinte mindig megsínylik lelkileg. Okos légy!
- Patrónust mondod... - mormogtam. - Olyan keveset tudok róluk, szinte semmit...
- Tudod mik a szféráik, mik az elveik. Hallgass a szívedre, az majd segít melyik ajtó elé tedd áldozati tárgyaid.
Kínlódva néztem végig a kapukon. Az első hófehér alabástromból készült, rajta az aranyló nap szimbóluma, mögüle fehér fény derengett. Raia. A kerubbal való találkozás élménye után a hideg futkározott a hátamon az áldott napfény álszentségétől...
A második ajtó díszes, kék színű bársonybevonattal, rajta a mindent látó tiszta szem szimbóluma. Mit is adhatna Elenios, ami segítené a barátaim harcát az ősgonosz istenség ellen?
A harmadik egyszerű faajtó, előtte zöld bokrok, kisebb fák, faragványa egy egyszerű virágszimbólum. Sheran, a természet úrnője... Már épp elég jel mutat arra, hogy a természet nem tudja megállítani a káoszt...
A negyedik nehéz, vasalásokkal megerősített, vaskos alkotmány, rajta keresztbe fektetett kardok csillognak. Tharr a hadak fejszés ura... Egyszer már elhagytam útját, és nem gyanítottam, hogy a csatamezőn kell megbirkóznunk majd a káosz seregeivel, vagy ha igen, akkor már kevés lesz oda a Fejszés ereje. Ráadásul mivel tudnám az ő útján támogatni a...
- Most legyen állj! - dörrent Ciklon erős hangja. Ijedten néztem rá, miközben a fejét csóválta: - Én azt mondtam neked, válassz magadnak patrónust. Akit majd neked kell követni. Te mindig úgy gondolsz magadra, mint a vezetők szolgájára. Az örök második. Pedig sokkalta nagyobb szerepre vagy ebben a történetben szánva.
- Nem Ciklon. Az én erőm ehhez kevés. Segíthetem a ti harcaitokat, de sosem leszek elég erős önmagamban ehhez a csatához. De titeket tudlak segíteni.
- Ostobaság! Ha így gondolod így lesz. De hallgass meg egy kicsit engem is. Te katona voltál, harcos. Készen álltál parancsot adni és fogadni. De elveszett belőled az önállóság, az ambíció. Nézd barátom, ha hosszú életem alatt valamit megtanultam, akkor az az, hogy nem az szolgálja jól a sereget aki meghal a bajtársaiért. Hanem az, aki mellettük küzd és túléléshez segíti mindnyájukat. Harcolj az oldalunkon barátom. Ne csak a pajzsunkat vidd. Nem vagy elég erős? Képezd magadat! Senkinek sem hull véletlenül hatalom az ölébe. Nekem sem. Másnak sem. Te nem vagy gyenge és nem vagy ostoba. De nem lehetsz több annál, mint amit elhiszel magadról.
- De...
- Nincs de. Választást kínálok. Gondolkozz el arról melyik kapuhoz húz a szíved. Aztán gyújtsd meg az áldozati tárgyakat s életedben először hallgasd egy isten szavait fejedben, s hatalmával felvértezve jöjj és harcolj velünk.
Vagy térdelj le elém most és esküdj hűséget. Akkor tudni fogom, hogy egy szolgára kellett cserélnem egy barátot. Bezárlak az egyik bazaltketrecbe és többé nem kell a gondolkodással törődnöd, csak a parancsaimmal. De ez is egy döntés. Az utolsó önálló, de döntés.
Kétségbeesetten forgattam magamban a gondolatokat. Ciklon felkínálta, amit tulajdonképpen régóta vágyálomként dédelgettem. A menekülést. Hogy ne kelljen többé felelősnek lennem semmiért, ne kelljen tudnom miért és ki ellen harcolunk. Csak a dolgomat tehessem, mint egykor a seregben...
De az ajtók is vonzottak. A hatalom és erkölcsi többlet amit a halhatatlanok kínálhattak. Egy ismeretlen érzés, amelyre Khetty és Ciklon tanított meg, ha lassacskán is. Hogy vagyok valaki. Ha nem is a világ legnagyobb harcosa, vagy mágusa, de nem csak egy harcra és fájdalomra teremtett gyilkológép.
Nem tudom, hogy mikor döntöttem és miként és miért így. Ujjaim lassan emelték fel a csontkardot, a méreggel teli iszákot és egy húsdarabot, valamilyen kis testű állat szíve lehetett. Szinte már-már kábán indultam egy sötét faajtó felé, amelyen lángok tomboltak. Előtte a többi szerény kis kőoltárral szemben grandiózus, díszesen faragott, drágakőberakásos kegyhelyet nyaldosott a tűz, rajta ridegen derengett mégis a fekete denevér szimbólum. Az oltár mögött egy ónixból faragott szobor, köpenyes-csuklyás férfi alak, aki egy míves botot tart a kezében.
Lassan térdeltem elé és a tárgyakat az oltáron tomboló tűzvészbe szórtam, felizzottak, majd füst nélkül egyszerűen eltűntek. Éreztem, hogy a minden világot, így ezt is átszövő manaszálak vörösen izzanak és parázslanak, s a szobor helyén hirtelen egy alak állt. Nagyon magas, igen vékony, szikár férfi, hószín haja lágyan omlott le a válláig, jégkék szemei engem fürkésznek. Ruházata a legfinomabb selymek és bársonyok alkotta parázsszín köpeny hozzátartozó kámzsával. Ujjain, nyakában és karjain drágakövek csillogtak aranyékszerekben. Arca folyamatosan kavargó érzelemörvénynek tűnt, egyedül fennhéjázva lefittyedő ajka maradt állandó. Lasú, kimódolt udvariassággal mozgott, kecsesen, mint egy táncos, ahogy Piciklon felé intett:
- Gratulálok! Elhoztad nekem az első szolgát. Újra eljövend majd erőm és hatalmam kora - lágy hangja valahogy furcsa felhangokkal volt tele. - Bár... Jobban örültem volna, ha a királynőt hozod hozzám, vagy valamelyik kulcsot.
- Ezt sem én hoztam - csóválta a fejét barátom. - Szabad akaratából döntött így, de megmondom őszintén, örülök, hogy nem a legkönnyebb utat választotta. Mindenesetre... mint már hangsúlyoztam... nincs közöttünk állandó szövetség Nord.
- Dornodon vagyok! - dörrent a férfi azonnal szikrázó gyűlölettel. - A pusztító tűz végtelen hatalmú ura. Lelkek százezreinek elemésztésével váltam Istenné! És nem tűröm el, hogy ezt semmibe vedd!
- Piciklon vagyok, már akkor hatalmam és erőm volt, mikor még tanoncként gyakoroltad az energiatüske varázslatot. A saját birodalmamban mersz fenyegetőzni velem szemben? Jól gondold meg. Isten vagy hatalom és hívek nélkül. Neked szükséged van rám, de te semmit nem jelentesz számomra.
Döbbenetemre a hóhajú istenség visszakozott pár lépést, majd zavartan biccentett és felém fordult:
- Bár még magad sem tudod, de a legjobban választottál kicsi pondró! Az én utam hatalmat jelent. Minden hatalom az enyém! És ezzel nem lehet vetekedni! Erős vagyok és tökéletesen uralom a mágiát, még a legfeketébb tanokat is. De jegyezd meg jól: úgy kell felhasználnod a kapott hatalmat, hogy az a legjobban szolgálja az érdekeimet. Sohase hódolj be az erkölcs útjának! Soha! Hatalmat kell szerezned, hogy hatalmad még több hatalmat hozzon nekem. Vér, halál, könnyek és fájdalom. A könyörtelenség félelmet szül, a félelem pedig hatalmat. Ez legyen a vezérelved. S eljő újra Dornodon kora!!! - hallottam újdonsült uram elmebeteg kacaját, majd valami hideget éreztem a nyakamon. - Íme szent szimbólumom, a gonoszság fekete denevére. Mostantól viselheted. S minél hűbb szolgám leszel, annál több szakrális hatalomhoz férsz majd hozzá. Most indulj!

Az istenség távozása után még rendszerezetlen érzelmekkel a lelkemben álltam Piciklon előtt. A lány hangja lágyan csendült a fülembe:
- Most visszajuttatlak Ghallára a torony közelébe. Ott van már Khetty is, szükségük lesz a katonai tapasztalatodra. Mit kívánsz tenni?
- Felvételért folyamodom és aztán a lehetőségek ismeretében döntök. Khetty Napkapu királynője, aligha az én... - elakadt a szavam, valami belém villant. Khetty nagyon nagy hatalom birtokosa. Szívével megérzi az érzelmeket és képes lelket és hitet önteni másokba. De nem katona. Lesz dolgom. Felelősségem is bőven. De igen. E téren azt hiszem... azt hiszem méltó tanácsadó lehetek az úrnő oldalán.. Bólintottam. - Nos a felmérés után javasolni fogom a kiképzés megkezdését. Néhány könnyű és gyors csapással visszafoglalhatjuk a toronyhoz tartozó rég elbitorolt területeket is a környező váraktól. Hűen követem majd Khetty parancsait és saját tudásommal egészítem ki az övét.
- Kezdetnek nem rossz - mosolygott rám Piciklon, és nem tudtam a tervekre gondol, vagy a lelkemben kezdődő változásokra. - Keresd a kulcsokat. Ketten az éj honából jönnek, egy a fény világából. Az első józan elméje nyakpántjába van zárva. A másodikat elragadta Chara-din fekete hatalma. A harmadik két égi lény nászának gyümölcse. Találd meg őket és gondoskodj az ő biztonságukról is, és a toronyéról is. Nagyszerű szövetségesekre találsz majd... De a hatalom istenének választottjaként nem törekedhetsz arra, hogy lábjegyzet légy a kódexek lapjain. Menj!
Intésére újra forogni kezdtek a medál spiráljai, s testem újfent elvékonyodva repült felé. Tudtam, hogy valahol a Napkapu tornya körül bukkanok majd újra elő. És vártam már a találkozást sokakkal..."
A hozzászólást Byzon módosította 2010.02.07. 19:19:05-kor
VB van...
DEUTSCHLAND ÜBER ALLES!!!!!!!!
Pontszám: 8.74
kedvencByzonFérfi
Végzetúr mester
5137 hozzászólás
Profil megtekintése
Re: Incubus naplója
49. hozzászólás - 2010.04.14. 19:24:25 (Válasz Byzon #48 hozzászólására.)
"Régen írtam már a naplómba. Egyre fásultabbnak érzem magam.Bár mindenképpen jelentős eredményeket értünk el a klán összetartása, kiképzése és helyzetének megerősítése terén, valahogy kezdek megfáradni. Élni sincs kedvem. Már azt se tudom, melyik klánok zászlait ragadtuk el vérmocskos kezekből, kinek fizettük ki mi a hadisarcot, hány büszke hadparancsnok térdelt le úrnőnk lábaihoz, s én magam hány előtt hajtottam fejet. Még a nagy győzelmek is csupán emléktöredékek, melyek ködfátyol mögül sejlenek elő, s a nagy vereségekből is fájó sebek emléke helyett, legfeljebb néhány pökhendi szó maradt meg emlékezetünkben. De semmit nem jelent már a hódolva megdöntött zászló, a lábaimhoz térdelő ellenfél. Sem pedig a győztesek pengemosolya, mi egykor bosszúra s visszavágásra sarkallt. Már az örök vadászéhséget is alig-alig érzem. Megfáradtam.
Ezeken gondolkodom a mammutóriás lassan kihűlő teteme felett, mit jó órája ejtettem el. Már csak ritkán indulnak lábaim a vadászok ösvényére. Nem érdekel a préda félelme, az üldözés izgalma. Kiégtem. Már csak a csapatom iránti felelősség hajt, semmi más. Az is legfeljebb ideig-óráig. Nem tudom mi lesz...
- Na most vágsz ebből a húsból, hogy haza is vigyél, vagy addig álmodozol, míg megrothad teljesen? - csendül mögöttem egy ismerős, bársonyos hang. Megperdülök és szemeim tágra nyílnak a látványtól.
Piciklon áll előttem. Mellén immár azúrkék szimbólum hirdeti a zafírok dicsőségét. Magas termete, ősöreg bölcsességgel telt szemei, finom vonású arca mit sem változott, most mégis valahogy másnak tűnik. Haja szabadon omlik vállaira, a tincsekbe bele-belekap a kora esti szél. Ajkán furcsa mosoly játszik, azok mosolya, akik sok mindent láttak, sokat átéltek. Akik olyan élményekből tanultak bölcsességet, mik elviselésére nem teremtettek, s saját maguk által lettek többek írott sorsuknál. Felszerelése legendákba illő, a nemes páncélzat, a különös pajzs, mit hátára vetett, a kezében világító varázspálca olyan elemi hatalmat sugároz, ami mellett kicsinek, gyengének és szánalmasnak érzem magam, ő pedig természetes könnyedséggel irányítja s igázza a maga szolgálatába hatalmukat. Teste-lelke erősebbé vált utolsó találkozásunk óta. Sokkal erősebbé. A szeme csillog. Ismerem ezt a vidám csillogást, de már nem ugyanaz, mint régen. Valahogy tompább, mégis erősebb... Félszegen sütöm le tekintetem a lábára, s kesernyésen elmosolyodom. Azt hiszem ez az igazi különbség köztünk. Az ő kecses bokáira finom mivű, drága és elegáns csizma feszül, az enyémen vén, kiöregedett és elnyűtt gyalogló bakancsok, még a seregből. Így van ez velünk is. Ő az élet minden nemessége, én meg a vén halál kiöregedett szolgája már.
- Van otthon hús bőséggel, Kovi hozott tegnap egy fél csorda mamelukot - rázom meg a fejem csuklyám árnyékában. - Minek köszönhetem a megtisztelő figyelmedet, úrnő?
- Eltelt némi idő... Jelentést kérek arról, hogy állsz Napkapuban - váltott hivatalos hangra Ciklon.
- Alapvetően sikeresnek mondanám. A tanoncok mindegyike viszonylag jelentős egyéni fejlődést ért el, tudnak éles helyzetben csapatként küzdeni és harcolni. A korábban elvesztett területeinket nagyjából visszaszereztük. Meg sem tudom mondani, hány szövetséget győztünk le és sarcoltunk meg. Természetesen néhány korábbi, elvileg klánunk birtokában lévő területet most olyan hatalmú szövetség birtokol, akikkel józan ésszel nem lehet felvenni a harcot. Ezek helyett más területeket szereztünk meg. Összességében vadászterületünk határai jelentősen megnőttek.
- Ostobaság - csóválta a fejét a lány.
- Hogyan? - döbbentem meg.
- Neked démonokkal való csatározásokra kell felkészítened azokat a kölyköket - sziszegte Ciklon, - és konvencionális háborúkban gondolkodsz? Attól, hogy sikeresen bevettek néhány magukhoz hasonló fiatal által jól-rosszul épített palánkvárat, még nem fognak helytállni thargodan légiósok ellen!
- Ha nem konvencionális háborúkba kezdünk, akkor a legnagyobbak, a hordaparancsnokok és a leghatalmasabb szövetségek figyelmét keltjük fel! Ami még rosszabb, a haragjukat vívjuk ki!
- Márpedig muszáj lesz megtanítanod őket! - vág vissza Ciklon.
- Mire? - értetlenkedem. - Megtanultak győzni. Megtanultak hinni magukban. Megtanultak sikerrel harcolni erősebb ellenfelek ellen. Mit kéne még megtanulniuk?
- Te sem érted - döbbent meg a lány.
- Leah kárhozott lelkeinek kórusára! Mégis mi a fenét nem értek?!
Ciklon megcsóválta a fejét, majd hirtelen jéghideg hangon szólalt meg: - Megmutatom! Harcolj!
Látom ahogy könnyedén leemeli a hátáról a pajzsot és alapállásba ereszkedik. Végig sem gondolom mit teszek, működnek a reflexek, a reflexek amik a véráztatta csatamezőkön ivódtak csontjaimba, s kérges tenyerem máris a Végzetpenge markolatára fonódik. A jól ismert éles szisszenés, ahogy előkerül a fegyver tokjából, s a jól ismert csendülés, ahogy éle Lélekpáncélom mellrészével találkozik, ahogy megütögetem. Csuklyám hátracsúszik, karomon megérzem a méonech tudásgömb súlyát.
Várom a támadást.
Ciklon egy szót kiált felém, ismeretlen bűvige ez számomra, de hatása látványos, a pálca fejéből feketés sugár vágódik elő és végigsöpri testemet. Azt érzem, hogy kiszívja az erőt, a meleget a testemből. Fázom és reszketem. Izmaim megereszkednek, bőröm megráncosodik nyomukban, szürkés árnyalatot ölt. Reszketeg kezemet megzabolázza akaratom, de testem meglassult, érzem. Valamiféle átkos nekromancia ez, mi ellopja fiatalságomat. Vagy inkább feloldja lelkem öregségét elfedő hazugságok pecsétjét? Mindegy, harcolnom kell.
Oda sem figyelek, visznek a sok éves gyakorlat szülte tapasztalatok ahogy a varázsigét mormolom. Azt amely rést üt a valóság szövetén és a negatív létsík egy kicsiny darabját csempészi át rajta ellenfelem testébe. Vagyis hát csempészné. De sokkal gyorsabb és tapasztaltabb annál Ciklon, hogy ott várja ki a varázslat végét, gyönyörű szaltóval vetődik el, épp csak egy kis felületi sebet ejt a karján az antianyag darabka.
Ahogy talajt fognak a lábai felém lendül egy kavargó vihar sebességével, az előbb megcsodált csizma erős talpa durván robban bele a gyomromba, hogy levegő után kapkodva zuhanok hátra. Gyors ujjmozdulattal hívok létre egy apró méregfelhő varázslatot, szerencsére a lendület miatt már nem tud kitérni. A maró, zöldes füst könnyeket csal a szemébe, és köhint párat, de sajnos különösebb eredménnyel nem jár. Folytatja útját és a pálcával hatalmas pofont kever le, hogy hosszan reped végig a szám széle és vért köpködve zuhanok vissza. A kiképzőterek minden tapasztalatát beleadva fogom lábkulcsba a bokáit és döntöm hanyatt, majd gyorsan felé gördülök, reménykedem, hogy a gyakorlatom elég lesz ahhoz, hogy a földharcot a magam javára fordítsam. A bal kezem a vállára a jobbom a nyakára fonódik...
Megdöbbenek, ahogy az ajkain hirtelen kegyetlen mosoly tűnik fel szorult helyzete ellenére is:
- Na elég legyen a játékból - suttogja.
Kecses, hószín keze acélsatuként szorul meg csuklómon és fejti le a nyakáról ujjaim, másik keze megkapja a nyakamat, vékony ujjai utat keresnek gégém mögé, a levegő egyre nehézkesebben áramlik tüdőmbe. Lassan feláll, s én megtapasztalom irgalmatlan erejét, ahogy lábaim elemelkednek a földtől. Már senki és semmi vagyok, csak egy rongybaba a kezében. A lélegzetem sípolva áramlik, nehézkesen hörgök, Piciklon szemében pedig színtiszta élvezet csillog kínjaim láttán.
Majd a földre hajít. Nehézkesen kezdenék feltápászkodni, ekkor kapom az első rúgást. Sötét vérem a környező sziklákra fröccsen, visszahanyatlom. Percekig mást sem látok, csak néha a látóterembe villanó csizmatalpat, vagy épp néhány tüzes szikrát egy izzó varázspálca hegyéből. Érzem a fájdalmat ahogy csontjaim törnek talpa alatt, bőrömbe pedig tűzmágia éget füstölgő lyukakat. Félholtan heverek már előtte, magatehetetlenül... Arcán a mosoly még mindig kíméletlen, egy igazi ragadozó mosolya. Lassan, kéjesen suttogja:
- Ezt kellett megtanulnod, és megtanítanod majd nekik. Ebben a harcban nincs kegyelem. Senkinek. És bárki feláldozható. Még a barátok is. Túl nagy a tét. Menj vissza a toronyba és kutass a kulcsok után... Lesz ott néhány felhívás is... Kufároktól. Szükségük van valamire és versenyt hirdetnek tisztességes jutalomért. Ne foglalkozz mással, csak az elbűvölővel. Ő tud a kulcsokról. Alkudj meg vele. Óh és még valami. Szolgáld Khettyt hűséggel, de ne felejtsd el: ha nekem okozol csalódást, akkor... nos könyörület nélkül foglak eltaposni.
Mielőtt bármit mondhatnék csak az ózonszagú levegőt bámulom már ahogy egy villámcsapás kíséretében elteleportál...

...Napkapu tornyában döbbenten fogadnak a társaim. Lia ijedten fut elém csúnya sebeim láttán, de mérgesen elhárítom segítségét. Néha még a megalázó vereség meg tudja érinteni a lelkemet, ha nem is soká. De jelenleg még fáj, jobban mint a sebeim, melyek fajtám legendás regenerációs készségének hála már réges rég gyógyulni kezdtek. Összeszedem a tanácsterem nehéz kőrisasztaláról a négy felhívást és a szobámba tántorgok, hála Dornodonnak én nem az emeleten lakom, hanem egy régi kamraszerűségben fészkeltem el magamat. Az ágyra rogyom és beleolvasok a felhívásokba, amit szanaszét küldtek a kufárok szolgáikkal. Hamar eldobálom Ericath, Katherin és Agnaesh levelét és Mariettáén gondolkodom. A jutalom csábító, de szinte mindegyiküké az. De ha valóban tud valamit, ami segítheti harcunkat... Ez jár még a fejemben, ahogy nyugtalan álomba mélyedek...
Már rég nem kísértenek a szellemek jósálmai, megóv tőlük Dornodon szimbóluma, mely hidegen simul mellkasomnak. Most mégis épp olyan életszerűnek érzem, mint régen. Mikor megéreztem a sámáni hívást. Álmomban menekülök. Sötét erdőségben töröm előre magam tüskés, kiszáradt aljnövényzetben. Kicsi vagyok. Olyan kicsi mint egy hangya. Mégsem rejt el óvón a növénytakaró. Hallom a lépteket magam mögött. Valaki jön felém. Félek tőle, de... Valahogy mégsem akarok igazán menekülni. Az életösztön utolsó szikrái hajtanak csupán. A tüskék, ágak végigszántják karomat, s könnyeket csalnak a szemeimbe, de futok tovább. Reménytelen küzdelem ez, de mégsem adom fel, noha kedvem sincs hozzá. A bokrok véget érnek, kicsiny tisztásra jutok ki.
Khetty áll előttem, megismerem alakját, noha a fejét szinte nem is látom, valahol elveszik a sötétben, a magasban. Kicsi vagyok. Törékeny. Félek. Félelemtől reszketnek tagjaim. Félem a jövőt.
Mögöttem a léptek kiérnek a tisztásra. Piciklon az. Olyan magas mint Khetty, talán észre sem vesznek az óriások, kik ott állnak egymással szemben. Arcukat nem látom, csak hangjukat hallom, de szavaik nem nyernek értelmet. Hirtelen egymás felé lendülnek és birkózni kezdenek egymással felettem. Rettegve pillantok fel. Túl hatalmasak, túl erősek talán hogy észrevegyenek. S az életösztön kihunyt. Már nem menekülök. Csak sorsomat várom. Khetty hirtelen előre lép, már nincs mit tenni...
Kicsiny hangya vagyok, ki belekeveredett a nagyok, az igazi nagyok játékába. És pont úgy végzem, mint minden hangya. Testem halkan roppan a vörös hajú lány talpa alatt, érzem a fájdalmat, de még nem halok meg. Észrevesz. És ijedten kapja el a lábát, de aztán ellenfelére kell koncentrálnia. Ciklon előrelendül. Karjai messze penderítik Khettyt, s ő is észrevesz. Biztatóan rám mosolyog. Majd felemeli a lábát és eltapos... Csak sötétség. Hideg és fájdalom...

Izzadtságban úszva ébredek fel. Hallom, hogy nehézkesen, zihálva szedem a levegőt. A teknőhöz tántorgok, hogy kimossam a szememből az álom utolsó szikráit, s kitisztítsam a fejemet. Még nem tudom, vajon csak a nap eseményei csapódtak le bennem, vagy van valamilyen jelentése mindennek. Sőt azt sem tudom, akarom-e tudni egyáltalán?
Mindenesetre bárhogy legyen is, túl messze mentem el ahhoz ezen az úton, hogy visszaforduljak. A démonbillogot nézem a kezemen. Az alku emlékét, mit a barátaimért, a népemért s a világomért vállaltam fel. Azon gondolkodom számít-e valamit a sorsom? A világnak semmit, ez nem kérdés. Barátaimnak? Ha az álom jelentése, hogy értük, vagy általuk halok majd, hát legyen. Sosem lettem a hatalmasok egyike. Sem bajnok, sem hírhedett hős, sem a világ fontos személyisége. Nem mondom, hogy nem vágytam a hírnevet, a dicsőséget, hazudnék azt hiszem. De ha még utoljára, barátaimat óvva, vagy segítve veszek oda... Egy lényegtelen galetki elpusztul, de adhatott valamit a valódi hősöknek. Igen. Így kell hát lennie.
Felkapom a papírt és kirohanok az udvarra, hogy felmálházzak egy hátast. A pegazusra pattanva elgondolkodom... Marietta biztosan nem számítja majd olcsón tudását. De meg kell szereznem. Kifelé indulok s még felkiáltom a vártára az őrt álló Sparda felé:
- Küldjetek üzenetet Tiergának! Szükség van a dzsinn herceg tudására! Én kérem, hogy jöjjön el hozzánk, beszélnünk kell!
Sparda nyugtázza az üzenetet, én pedig vágtába kapom a pegazust. Egy kufárral kell megalkudnom...

Marietta egy nem régen felépített udvarházban székel a Denevérszárny dombságban. Az épület alacsony építésű, széles terasszal és kőkerítéssel. Odabent nyilvánvalóan bolt is működik, hiszen egy kufár nem tudja megtagadni a vérét, idekint viszont alacsony kőasztalok mellett végzeturak és végzetúrnők ücsörögnek jóféle bor mellett, mindenféle hordából. Mindannyian Marietta ajánlatát fogadták el. És a beste kufárja ért ahhoz, hogy édesgesse maga mellé a kalandorokat, állapítom meg, ahogy megcsap a bor fűszeres illata. Egy nagydarab, nehéz páncélos rubin végzetúr felém is tol egy kancsót rögvest:
- Nesze, vedelj te alávaló smarad bűbájfészek! - vigyorog, s én lelkesen veszem el a korsót, rám fér.
- Na csak ne szidd annyira - inti rendre egy felszerelése alapján viszonylag tapasztalatlan gyémánt hordás nő. - Ezek felteleportálnak a legmagasabb csúcsokra is, márpedig azt hallani, ezek a fecnik átlagban jó magasan vannak...
- Na meg ezek ismernek iszonyú sok trükköt - bólogat egy másik rubin zsoldos. - Szerintem Mariettának is ezek építették fel ezt az udvarházat. Alig pár napja lovagoltam erre, és semmi, híre-hamva sem volt! Erre csak bűbájosság képes!
- Tévedsz! Nem láttad azt amit én! - csóválja a fejét egy fiatal varázsló. - Láttam vonulni őket... A nagyokat... Az igazi nagyokat!
- A... a légiót? - suttogja az első nagyszájú rubin, a legendás klán neve tiszteletteljes suttogással száll csak el az ajkakról.
- Azokat biza. Nem tudom minek, de úgy néz ki új támaszpontot építenek. Innen nem messze, a hegyvidék tetején. Igazi, megközelíthetetlen sasfészket. Utánuk osontam. Nem vagyok olyan ostoba, hogy azt állítsam, nem vettek észre. Azt hiszem egyszerűen csak tudták, hogy nem jelentek fenyegetést. Na meg nem voltam olyan hülye, hogy nagyon közel merészkedjek... Ha hiszitek, ha nem: egyetlen nap alatt térkapu és epikus emlékmű állt ott, ahol reggel még csak a puszta sziklák! Egyetlen nap alatt!
- Lehetetlen! - hördült fel a gyémánt harcosnő. - Hetekbe telik csak a mentális felkészülés!
- Hiszed vagy sem, én magam láttam! - vágott vissza a varázsló, de én magam, noha érdekelt a beszélgetés, inkább a közben kinyíló ajtó felé indultam.
Odabent magas pult uralta a látványt és polcsorok, ameddig csak a szem ellát. Megrakva mindennel, amit csak végzetúr kívánhat. Fegyverek, páncélok, pajzsok, varázstekercsek, csizmák sorakoztak ott. Mint a lélekkufárok mozgó boltjai, de ez sokkalta hatalmasabb volt. Az eszközök nagyobb részét nem is tudtam volna még használni. A pult mögött véresre korbácsolt hátú goblinok szaladgáltak és próbálták fenntartani a rendet az épületben. Egy trónnak is beillő széken pedig az üzlethelyiség úrnője ült. Lila csuhája szinte egész alakját elborította, noha taktikusan láttatni engedte vonzó arca és dús keblei vonalát. Ehh... Ez a nő nem ma kezdte a szakmát, - vigyorodtam el, majd elé lépve mélyen meghajoltam:
- Marietta úrnő! Incubus, smaragd horda, Napkapu szövetség.
- Üdvözöllek hajlékomban mágusmester - mosolygott rám negédesen. - Elért tehát hozzád is levelem?
- Nos igen... Ám megvallom... Más ügyben érkeztem. Úrnő, sosem szerettem a szócséplést, rövid leszek: Tudomásom szerint Ön nem csupán hadi felszerelést árusít, hanem ősi titkokat tartalmazó könyveket is. Arra volna szükségem, amelyben szó esik "Ghalla Erejének Kulcsairól"!
- Ezt szeretem - mosolyodott el a nő. - Kevesen ilyen lényegre törőek. Igen, van egy könyvem, amiben szó van erről. Tulajdonképpen inkább csak egy jegyzet, amit hozzáfűztek az eredetihez. És nem is csak erről szólnak azok a jegyzetek. A Bestiák Könyvének ezen példánya egyedi... Így meglehetősen értékes. Nem kívánok tőle megválni... Csak olyasmiért, ami értékesebb nála.
- Mennyibe kerül? - sóhajtottam fel, mire a nő felkuncogott.
- Nem barátom, ez nem így működik. Az egyedi tudás árát nem lehet lélekgyémántokban kifejezni. Ezért tudással kell fizetni... Épp erről szól a felhívásom. És most ajánlatot teszek neked. A környező világ feltérképezése nagyon is lényeges munka fajunk jövője szempontjából. És az én szempontomból is, de ez egy másik kérdés... Az ajánlat egyszerű: vegyél részt a kutatásban a csapatomban. Jól tudom, hogy mit ér egy teleportálni képes, szellemi látással rendelkező zsoldos. És megkapod a jutalmadat! Hozz legalább 50 térképdarabot... És odaadom neked a kért könyvet...
- Csakhogy számomra ez meglehetősen sürgető lenne - válaszoltam komoran.
- Félreértettél - mosolygott rám szélesen Marietta. - Ajánlatot kínáltam fel, nem pedig alkut...
Kényszeredetten bólintottam hát, letérdeltem előtte és megcsókoltam a kezét:
- Az alku megköttetett úrnőm.
Bólintott, én pedig elhagytam az udvarházat. Térképdarabokra vadászni... Ha nem járna érte jutalom, azt hiszem ez lenne a legnagyobb ostobaság, amiben csak részt vettem életemben - dörmögtem magam elé, de közben már azon járt az eszem, vajon merre lehet találni ilyesmit... Na igen. Vagy kitől lehet elvenni..."
VB van...
DEUTSCHLAND ÜBER ALLES!!!!!!!!
Pontszám: 9.44
Oldal: 123
Dobókocka - a sokoldalú kiegészítőRésföld - a HKK legújabb kiegészítője