Re: Incubus naplója
41. hozzászólás - 2009.10.24. 21:28:37 (Válasz Byzon #40 hozzászólására.)
41. hozzászólás - 2009.10.24. 21:28:37 (Válasz Byzon #40 hozzászólására.)
„Nehéz nyikordulás visszhangzik a folyosón ahogy az ajtó kinyílik, nehéz sóhaj rezeg bensőmben, ahogy arra gondolok, vajh mi vár reám odabent. Glezmen nagymesterrel még sohasem találkoztam személyesen mióta itt vagyok, noha úgy érzem sokat fejlődtek mágikus készségeim, s sokat megtettem azért, hogy a kör befogadjon soraiba. A mérgekről nem tudok mindent… Senki nem tudhat mindent. De azt hiszem a tudásom messze felette áll a legtöbb végzetúrénak. Képes vagyok sok olyan dologra, amiről sohasem gondoltam volna, hogy lehetséges… Lélekcsírát ültetni puszta ártalmas folyadékokba… Testté formálni sötét erejüket… Vagy éppen intelligenciát biztosítani nekik. A méregmágia kevés újat mondhat már nekem. De így is csak reménykedhetek, hogy tudásom elég lesz ahhoz, hogy elnyerjem Glezmen nagymester áldását.
Lábam tétován lép előre. A nagymester személyes szállásán vagyok… Az Árnycsarnokban. Magas, karcsú oszlopok ameddig a szem ellát, oldalukon faragványok letűnt korokat idéznek. Olyan állatok képei jelennek meg, amelyekről még csak nem is hallottam talán, vagy épp a legendák szürkén gomolygó ködébe vesz ordításuk. Lépteim halk reccsenésként visszhangzanak a sötét, árnyakkal teli folyosó csendjében. Vagy csak a gerincemet karistolja belülről a félelem, s az visszhangzik a fülemben? Nem tudom… Annyi mindent nem tudok…
- Nem baj – felel gondolataimra egy halk, jéghideg hang. – Aki a te utadon jár, nem is szabad, hogy mindent megismerjen. De sok titkot kell még kiderítened.
Lassan fordulok meg, s a folyosó árnyai között egy fekete köpenyes alakot látok. Lepelszerű öltözete tökéletesen befedi a testét, még kezét sem látom, mikor hívogatóan felém int. Szinte lebegni látszik a folyosó köve felett, bár ezt nem tudom megállapítani, hisz szinte derékig üli meg az ódon köveket a természetellenes köd… Óvatosan lépkedek közelebb, hangom megremeg, ahogy kérdezem:
- Glezmen nagymester?
- Mostanság… Igen. Ezen a néven neveznek.
Tisztelettel hajtok térdet a hírhedett mágus előtt, nem látom, mégis érzem valahogy, hogy megcsóválja a fejét:
- Erre nincs szükség tanítvány. Emelkedj fel.
Lassan felállok, s szavaira várok. Ő elgondolkodva félrebillent fejjel szemlél engem. Gondolatai talán bennem járnak. Talán megvívandó háborúk tucatjain. Vagy talán egy ősi színmű sorait citálja, mit rég elporladt kezek alkottak? Nem tudom. Nem is lényeges. Megteheti. Van hozzá hatalma. A sötét hatalom ott munkál minden tagjában. Végül megszólítás helyett hirtelen előrelép, fekete kesztyűbe bújtatott kezei feltépik ingemet, ujjai lassan végigszántják mellkasomon a hegtetoválásokat. A pecséteket, melyek belém börtönzik a thargodan lordot…
- Hankh-Hatan-Doworon? Az idő démona? – recsegi a csuklya árnyékából. – Hosszú ideje te vagy az első aki megpróbálkozott a megidézésével. És látom sikerült paktumba kényszerítened. Helyes. Ez erőt, hatalmat mutat. És intelligenciát. Ezekre pedig szükséged lesz, ha az irreálmágia útján akarsz járni. Gyere velem. Sétáljunk.
Hosszú léptekkel próbálom meg tartani a lépést a nagymesterrel a folyosó árnyékos zugain át. Ő maga csendes figyelemmel vizslat engem. Noha nem látom a szemét, de érzem kutató tekintetét. Végül reccsen a hangja:
- Tudod egyáltalán, miféle útra tévedtél?
- Nagymester, én… Mire gondol?
- Tudok egyet s mást a sámánokról. Vannak, akik az élet útját járják. Őket rontotta meg legkevésbé a démoni örökség. Közelebb állnak a druidák útjához mint bárki e világon. De alig hiszem, hogy te az életsámánok útján járnál. Vannak sámánok, akiket a szellemek a csontok s a gyász útján vezetnek. Halottakat idéznek, vérrel s zsigerekkel jósolnak. De te nem vagy halálsámán sem. Te démonalkut kötöttél. S kész vagy az irreálmágiában kiteljesíteni hatalmadat. Kész vagy a józan eszed utolsó szilánkjait áldozni az igazi erőért cserébe. Olyan mint te, már ezredévek óta nem taposta Ghalla megkeseredett földjét. Egy új tébolysámán van születőben. Ez… Merőben szokatlan…
- Veszélyt jelentek mester?
- Ha nem jelentenél veszélyt, nem is lehetnél e falak között. Mi a legsötétebb ösvényeket járjuk, a mágia birodalmának keskeny csapásait, melyek az ősi istenek poklainak mélye felett függenek, józan eszünk mindig egy vékony szálon táncol csupán. Bár mindent megtennénk, hogy a szál elszakadjon, mégsem engedhetjük ezt.
- Én… Attól tartok nem értem szavaidat mester…
- Nem baj. Nem is kell még értened. A korán jött tudás sokkal rombolóbb lehet bármi másnál. Mi akik itt élünk az Ösvényben mind valamilyen mágiaformula mesterei vagyunk. Gondold át, kitől mit tanultál mióta itt vagy…
A kérdése jogos, de nehéz lenne mindenkit számba venni. Inkább csak akikkel gyakrabban találkoztam. Noha mindegyiküktől tanultam valamit. Bármennyire másra is próbálok koncentrálni, mindenkiről egy-egy eset jut inkább eszembe, mint hogy konkrét szavakba foglaljam, milyen mágiaformulát mutatott is be…
…Hókály…
Alig néhány napja történt, jól emlékszem az esetre. Mikor visszatértem a laboratóriumomba, ahol a mérgező gőzök megülte teremben azt a speciális főzetet kellett volna elkészítenem, amire Amália utasítást adott. Belépve azonnal konstatáltam, hogy valami hiányzik. Egész pontosan az a 3 kreatúra, amit a démonúr erejével alkottam meg lemészárolt állataim húsából, véréből, csontjaiból és szétszaggatott majd újra összefércelt lelkéből. Elszaggatták a mágiával megerősített bilincseket, s most ki tudja merre kóborolnak. Vagy épp kit támadnak meg?
Azonnal előhívtam magamból a démon szunnyadó erejét. Hankh-Hatan-Doworon hatalmát már jól ismertem. Ha lélekenergia éhségem úrrá lett felettem sokkal gyorsabban száguldhattam át Ghalla kihalt tájain, mint egykoron. Tudom, hogy nagyon sok tapasztalt fajtársam alkalmazott valamilyen módszert az idő kizökkentésére, én mindösszesen csak a legegyszerűbb mellett döntöttem a démon megidézésével. És most szükségem volt az erejére.
Az idő kizökkent a sarkaiból, ahogy megéreztem a Hankh-Hatan-Doworon erejét felzubogni sejtjeimben, ahogy eltöltötte bensőmet, s kívül helyezett a halandók idején. A színek megfakultak szemeim előtt, melyek most, jól tudtam, smaragd fénnyel izzanak.
A kreatúrák által hagyott nyálkanyomok legalább egyértelműek voltak. Eszméletlen sebességgel rohantam ki az épületből a gyakorlótér felé. Egyértelműen erre kóvályogtak el, s mivel sem beidomítani, sem a többiekkel összeismertetni nem volt még időm őket, tudtam, hogy ebből még nagy baj lehet. Hárman együtt hatalmas erőt jelentenek. Még egy mágus ellen is… Vagy éppen ostobán pusztulhatnak el, erejük kihasználatlan marad. Ezt sem szerettem volna…
Az erőd gyakorló tere felé rohantam a sárgászöld nyomokat követve. Amint odaértem, döbbenten fékeztem le rohanásomat és a döbbenettől megkövülve figyeltem az eseményeket.
A gyakorló tér közepén egy fiatal, nyurga alak állt, hófehér bőrrel és sötét szemekkel, kezében könnyű, vékony tőrpengét tartott, balja szabadon, pajzsot nem használt. Sötétkék köpeny lobogott a hátáról a hajnali szélben. De a legfurcsább, hogy bár hűvös volt, semmi nem indokolta a vékony réteg zúzmarát, ami befedte köpenye szegélyét. Körülötte 3 oldalról a kreatúrák fogták körbe, fekete gömbszemükben a gyilkolás és az éhség fékevesztett vágya csillogott, de ez nem látszott zavarni a fiatal mestert. Hókályt amúgy is nehéz volt kizökkenteni nyugalmából.
Lassan körbe fordította jeges tekintetét a lényeken, kékes-fekete ajka mosolyra húzódott. A fiatal varázslónak lételeme volt a harc. És most lehetőséget kapott rá. Egyszerre mozdultak az ellenfelek. Hókály egy vihar gyorsaságával tért ki jobbra, hűlt helyére két torzszülött csapódott be, a harmadik egyenesen felé dobta magát. A mágus elrugaszkodott a talajról, oldalra szaltózva páros lábbal állkapcson rúgta a megdöbbent lényt. Egy galetki azonnal elterült volna, de a bibircsókos pofájú szörnyszülött koponyája hihetetlenül kemény volt, csupán kábán rázogatta csúf fejét. Ahogy Hókály talpa talajt fogott kezéből jegesen csillogó kék háló repült ki, s a hozzá legközelebbi lény megdermedt mozdulat közben. Halványan megkékült a bőre, a nagy erejű fagymágia lebírta elementáris erejét.
Rémülten kiáltottam fel, lerázva magamról a bénultságot:
- Hókály! Ezek az izék az enyémek! Ha lehet ne öljük meg őket!
A fiatal mágus szeme felém villant, röviden biccentett:
- Igyekszem észben tartani!
Ujjai gyors táncot jártak, és ahogy a két megmaradt lény felé vetette magát jéghideg léghullám söpört elő a kitárt ujjai között villanő jégkék fényből. Zúzmara és hó lepte el a testüket. Mint két jégszobor meredtek a gyakorló tér közepén. Hókály könnyedén végigsimított szénfekete haján és mosolyogva fordult felém:
- Hibernáltam őket. Egy ideig így maradnak. Hogy sikerült befogni ezeket?
- Ez hosszú történet… Én alkottam meg őket, hogy leegyszerűsítsem.
- Neked sikerült fatty harcosokat alkotni? – nézett rám döbbenten az elementrista.
- Hát… igen…
- Ez meglepő… Úgy hittem csak Chara-din leghatalmasabb szolgái voltak képesek megalkotni ezeket a torz lényeket… De látom van még dolgod velük – vigyorodott el.
- Nem igazán megy – csóváltam meg a fejemet. – Már gondoltam rá, hogy Amália segítségét kérem. Ha jól tudom, ő könnyedén alázza akarata rabszolgájává az állatokat és a növényeket. Talán tanulhatnék tőle.
- Bizonyos, hogy tőle sok mindent lehet tanulni – bólintott Hókály. – És közel sem csak a természetmágiáról… De… Jelen problémát aligha ő fogja megoldani. Ezek a lények természetellenesek. Fertőzöttek. Ezek nem állatok, vagy növények. A fattyak inkább egy félresikerült mágikus kísérlet eredményei, mint valódi élőlények, hisz holt húsból, alvadt vérből s eltávozott lények lélekszilánkjaiból vannak összefércelve. Ez nem természetes. Ez egy bűn a természet ellen. Egy fekély. Ugyanakkor roppant hasznos harcosok. De nem hiszem, hogy Amális tudományára lenne most szükséged.
- Hanem?
- Ezek a lények szellemileg gyakorlatilag gondolkodásra képtelenek. Ezek csak érzelmeket, mégpedig negatív érzelmeket képesek érezni. Így egy olyan mágusra van szükséged, aki úr az érzelmek felett…
Megértettem Hókály gondolatait. Igaza volt. Valóban egy asztrálmágus kellett nekem…
Glezmen még mindig nem szól hozzám. Csak néz. Figyel. Talán velem suhan tovább kusza emlékeim és csapongó gondolataim között. Melyek most elkalandoznak a fattyaktól, otthagyják korábbi lényem a Hókályt körülvevő mágikus fagyaurában s visszasiklanak hártyás szárnyaikon az idő tengere felett egy sokkal korábbi időpontba. S egyben az egyik legfurcsább találkozás felé…
…Megtévedt Próféta…
Nem sokkal érkezésem után, még belemélyedve a Mérgek Könyvének tanulmányozásába a kertet jártam pusztító főzeteim alapanyagának keresése során. Akkor láttam meg az ösztövér alakot a csuklyavirág alatt ücsörögve. Ennek a virágnak az évszázadok során kialakult mutációi réges-rég oly mérgező spórákat eregettek ki magukból, melyeknek már végezni kellett volna a furcsa, csuklyás, sárgán izzó szemű alakkal, mégsem így történt. Ez a férfi nyugodtan ült a halálos virág alatt. Mellkasán lévő díszes hímzés mutatta, egy klánba tartozunk. Vállán a minta mestermágusra utalt. Tisztelettel hajtottam hát fejet előtte. Sárgás szeme valahová a vállam fölé, a távolba meredt, de nagyon is nekem címezte szavait:
- Ifjú tanítvány van újra körünkben? Ez jó. Ez helyes. Marticus boldog.
- Uram?
- Keveset tudsz még ifjú. De ha jól használod ki lehetőségeid, messzire juthatsz. Mint mindannyian. Választanod neked kell. Utad vihet dicsőségbe. Vagy pusztulásba. Legrosszabb esetben meg vegetálásba fullhatsz.
- Elnézést mester, de…
- Egy szót sem értesz, igaz? Megszoktam. Kevesen értik meg a hatalom szavát. De ki tudja, később talán méltó leszel Marticus szavainak befogadására.
- Bocsáss meg, de ki az a Marticus?
- Marticus? Ő semmi. De valaha, valami volt. Most meg már nem az. Most már csak semmi. De attól még bölcs. És megmondja nekem, mit kell tennie népünknek.
- Ő egy… Marticus egy szellem?
- Óh igen. Ő egyike az Ősök szellemeinek. Azt hiszem az én ősöm. Vagy nem. De ez nem is lényeges. Ő megtanít rá, mi a helyes. Hogy melyik út vezet a jövőbe. Nézd csak meg, mit is tud az aki Marticus útján jár.
Nem szólt vagy tett semmit. Mégis megjelent mellette valami. Nehéz körülírni. Gömbszerű testből fakadó denevérszárnyak. Hosszúkás testen négy csőr szerű száj éles fogakkal. Karmos kezek és tapadókorongokkal teli csápok, melyek feketélnek a méregtől. A lény felrikoltott és felém száguldott. Bár meglepett a támadás, a belém nevelt reflexek működtek. Félreugrottam s a szent ősi karddal a lény felé vágtam. A penge oly könnyedén száguldott ád a testén, mintha csak harmatból volna.
- Illúzió? – kaptam fel a fejemet döbbenten.
- Az is lehet. Meg nem is. Az számít amit látsz? Vagy az ami történik? Nem lényeges mi a valóság. Csak az, amit láthatunk is. Hiszen az a mi valóságunk.
A lény újabb rohamával, ismerve való természetét nem foglalkoztam tovább. Egészen addig, amíg vállamba izzó fájdalommal nem martak karmai…
- Mi a…?
Bárki is ez az alak, képes volt anyagivá idézni egy illúzió lényt! Döbbenten táncoltam ki a szörny elől, pengémmel hárítva csapásait, majd egy erőteljes energiacsapással zúztam szét a testét. Dühösen fordultam az alak felé, de érzelmeim hullámzása egyből a rettegés felé taszított mikor ugyanilyen valamiből már vagy féltucat lebegett körülötte.
- Ez a hatalom barátom. Minél többet szerezni. Legyen az tudás, avagy energia. Mindegy. Ez a hatalom. És ezt kell megélnünk. Ne aggódj. Ezek már nem fognak megtámadni. Ők csak… Kivetülések. Mert az igazi Próféta már akkor érzi pártfogója erejét, mikor még bele sem kezdett küzdelmébe. A tanításomra csak akkor figyelnek oda, ha erőm előtt összeroppant testtel fekszenek lábaimnál a porban. És ez így helyes. Ki lehetne igaz próféta, ha sarkával nem tiporja el a hitetleneket? S mivel az erő szavát hirdetem… Mindenki eretnek ki gyengébb nálam. Így szenvednie kell, hogy lelke megtisztíttassék az alantas gondolatoktól, s elindulhassék az erő útján. Egyszerű nem igaz?
- De ha mindenkit legyőzöl majd… Ki fog az igaz úton járni?
- Én magam. S mindazok, kik megpróbálják elragadni erőmet, s legyőzni engem. Ez az igaz út igazsága. Csak az erő számít. A hatalom. S én hatalommal terjesztem Marticus igéit. Keress fel, ha elég erős vagy. Fogékony az elméd sámán. Talán taníthatlak. De előbb éld túl saját erődet… Ha saját magadat sem tudod megzabolázni, sosem léphetsz tovább…
Ezzel teremtményei megragadták csápjaikkal, s tovarepültek vele. Én pedig döbbenten meredtem magam elé. Éljem túl a saját erőmet? Ez meg mit jelenthet?
Aztán megéreztem a tagjaimon végigfutó gyengeséget. El kezdett elhomályosulni a látásom. Szóval annak a valaminek nem csak a csáptüskéi voltak mérgezettek… Hiszen az én erőm éppen ez… A méregmágia… Tudatom aláhullt a sötétségbe…
Glezmen továbbra sem szól, csak figyel. Csak néz és követ elmémben, ahogy barangolok jobbra-balra emlékeim között. Talán ez a végső vizsga? Nem tudhatom… És nem is állhatok ellen. Tovasuhannak emlékeim. Egy éjszaka… Egy éj, ami sok mindent megváltoztatott…
…Lord Johnathan…
Emlékszem a lassú léptekre. A sírokon nőtt virágok mindig is tartalmazták a halál esszenciáját. Hihetetlen hatásuk van a megfelelően elkészített főzetekben. Így hát az ősi temető felé sétáltam, ami a dombon túl feküdt. Senki nem tudta, miféle lények alusszák ott örök álmukat, hiszen a legtöbbek a temető létezéséről sem tudnak. A sírokat homokkal s földdel takarta be az idő kőkemény keze. Ha nem láttam volna az emlékkristályban, magam sem tudtam volna a létezéséről.
Csizmám alatt cuppogott a föld és a sár, ahogy előre haladtam. Noha érzékeim a rubin kiképzés során, majd a hadak útján töltött esztendők alatt épp oly élessé váltak, mint akármilyen veteránnak, mégsem hallottam meg a közeledőt. Hátulról cserkészett be. Amikor rohamra szánta el magát, már nem térhettem ki. Az utolsó pillanatban ugyan megéreztem a veszélyt, de csupán félig megperdülni tudtam, s valami őrületes erővel találta el a mellkasomat. A földre zuhantam, s a támadóm már rajtam is volt. Torz arc meredt rám közvetlen közelről. Eltorzult, de ismerős vonások… Az éhség torzítja ilyenné az arcot… A vér éhsége… Egy vámpír! A hosszú szemfogak mögül sisteregve tör elő a hang:
- A szagod furcsa. Ichort érzek. Démoni vért. De ami még fontosabb, amit látok. Klántársak volnánk? Még nem láttalak…
- Incubus vagyok… A klán méregmívese – nyögtem.
- Ez esetben elnézést kérek – emelkedett fel a férfi. Így már megcsodálhattam igen finom anyagból készült, nemesi szabású ruháját. Arca visszarendeződött. Eltűnt az éhség őrülete4, helyét egy megkapó férfi arc vette át. Mint minden vámpír, ő is emberfeletti karizmával és vonzerővel bírt. Kezet nyújtott: - A nevem Lord Johnathan. Éppen varázslataim közben zavartál meg, s bocsánatodat kérem, de nem tudtam ki vagy…
- Nem történt baj – bólintottam, elfogadva a felkínált jobbot. Kézszorítása határozott és erős. – Hallottam már híredet, de úgy tudtam, már nem élsz a máguserőd falai között…
- Ez… Egy hosszú történet – nézett félre a Lord. – Lényeg az, hogy visszatértem.
- Noha csak egy tanonc vagyok… Esetleg megkérdezhetem… Miben is zavartalak meg éppen mester?
- Látod rajtam igazi valómat, ha jól gondolom… - kezdte a nemes.
- Vámpír vagy. Az éjszaka szülötte. Vérivó élőhalott – bólintottam.
- Úgy van. A testemet áthatja a negatív létsík egy darabkája. Halandó varázslóként fogadtam magamba, önszántamból ezt a szilánkot. Életemet adtam a hatalmamért.
- Úgy érted nem volt teremtőd? Önszántadból lettél vámpír?
- Igen. Egy vámpír erős. Erőt, hatalmat és főképpen tudást jelent. Könnyebben hozok létre bizonyos varázslatokat.
- S most is valami ilyesmire készültél? – tereltem vissza eredeti medrébe a beszélgetést.
- Óh igen. Egy egyszerű varázslatra, kisebb mágikus szertartásra… Igazság szerint az erőd védelmén dolgozom…
- Ki lenne olyan ostoba, hogy megtámadjon minket? – döbbentem meg.
- Óh! Sohase becsüld le ellenségeinket. Vannak olyan hadiklánok, akik életformaként űzik a háborút. És nekünk nincs időnk, hogy velük bajlódjunk…
- Tehát?
- Tehát épp megidézek egy hadsereget… - mutatott a felállított pentagramma és a csúcsokban lángoló gyertyák felé. – Folytasd csak amiért jöttél. A mérgeid lényegesek lehetnek. A szertartás nem fog zavarni, ezt megígérem.
(folyt köv)
Lábam tétován lép előre. A nagymester személyes szállásán vagyok… Az Árnycsarnokban. Magas, karcsú oszlopok ameddig a szem ellát, oldalukon faragványok letűnt korokat idéznek. Olyan állatok képei jelennek meg, amelyekről még csak nem is hallottam talán, vagy épp a legendák szürkén gomolygó ködébe vesz ordításuk. Lépteim halk reccsenésként visszhangzanak a sötét, árnyakkal teli folyosó csendjében. Vagy csak a gerincemet karistolja belülről a félelem, s az visszhangzik a fülemben? Nem tudom… Annyi mindent nem tudok…
- Nem baj – felel gondolataimra egy halk, jéghideg hang. – Aki a te utadon jár, nem is szabad, hogy mindent megismerjen. De sok titkot kell még kiderítened.
Lassan fordulok meg, s a folyosó árnyai között egy fekete köpenyes alakot látok. Lepelszerű öltözete tökéletesen befedi a testét, még kezét sem látom, mikor hívogatóan felém int. Szinte lebegni látszik a folyosó köve felett, bár ezt nem tudom megállapítani, hisz szinte derékig üli meg az ódon köveket a természetellenes köd… Óvatosan lépkedek közelebb, hangom megremeg, ahogy kérdezem:
- Glezmen nagymester?
- Mostanság… Igen. Ezen a néven neveznek.
Tisztelettel hajtok térdet a hírhedett mágus előtt, nem látom, mégis érzem valahogy, hogy megcsóválja a fejét:
- Erre nincs szükség tanítvány. Emelkedj fel.
Lassan felállok, s szavaira várok. Ő elgondolkodva félrebillent fejjel szemlél engem. Gondolatai talán bennem járnak. Talán megvívandó háborúk tucatjain. Vagy talán egy ősi színmű sorait citálja, mit rég elporladt kezek alkottak? Nem tudom. Nem is lényeges. Megteheti. Van hozzá hatalma. A sötét hatalom ott munkál minden tagjában. Végül megszólítás helyett hirtelen előrelép, fekete kesztyűbe bújtatott kezei feltépik ingemet, ujjai lassan végigszántják mellkasomon a hegtetoválásokat. A pecséteket, melyek belém börtönzik a thargodan lordot…
- Hankh-Hatan-Doworon? Az idő démona? – recsegi a csuklya árnyékából. – Hosszú ideje te vagy az első aki megpróbálkozott a megidézésével. És látom sikerült paktumba kényszerítened. Helyes. Ez erőt, hatalmat mutat. És intelligenciát. Ezekre pedig szükséged lesz, ha az irreálmágia útján akarsz járni. Gyere velem. Sétáljunk.
Hosszú léptekkel próbálom meg tartani a lépést a nagymesterrel a folyosó árnyékos zugain át. Ő maga csendes figyelemmel vizslat engem. Noha nem látom a szemét, de érzem kutató tekintetét. Végül reccsen a hangja:
- Tudod egyáltalán, miféle útra tévedtél?
- Nagymester, én… Mire gondol?
- Tudok egyet s mást a sámánokról. Vannak, akik az élet útját járják. Őket rontotta meg legkevésbé a démoni örökség. Közelebb állnak a druidák útjához mint bárki e világon. De alig hiszem, hogy te az életsámánok útján járnál. Vannak sámánok, akiket a szellemek a csontok s a gyász útján vezetnek. Halottakat idéznek, vérrel s zsigerekkel jósolnak. De te nem vagy halálsámán sem. Te démonalkut kötöttél. S kész vagy az irreálmágiában kiteljesíteni hatalmadat. Kész vagy a józan eszed utolsó szilánkjait áldozni az igazi erőért cserébe. Olyan mint te, már ezredévek óta nem taposta Ghalla megkeseredett földjét. Egy új tébolysámán van születőben. Ez… Merőben szokatlan…
- Veszélyt jelentek mester?
- Ha nem jelentenél veszélyt, nem is lehetnél e falak között. Mi a legsötétebb ösvényeket járjuk, a mágia birodalmának keskeny csapásait, melyek az ősi istenek poklainak mélye felett függenek, józan eszünk mindig egy vékony szálon táncol csupán. Bár mindent megtennénk, hogy a szál elszakadjon, mégsem engedhetjük ezt.
- Én… Attól tartok nem értem szavaidat mester…
- Nem baj. Nem is kell még értened. A korán jött tudás sokkal rombolóbb lehet bármi másnál. Mi akik itt élünk az Ösvényben mind valamilyen mágiaformula mesterei vagyunk. Gondold át, kitől mit tanultál mióta itt vagy…
A kérdése jogos, de nehéz lenne mindenkit számba venni. Inkább csak akikkel gyakrabban találkoztam. Noha mindegyiküktől tanultam valamit. Bármennyire másra is próbálok koncentrálni, mindenkiről egy-egy eset jut inkább eszembe, mint hogy konkrét szavakba foglaljam, milyen mágiaformulát mutatott is be…
…Hókály…
Alig néhány napja történt, jól emlékszem az esetre. Mikor visszatértem a laboratóriumomba, ahol a mérgező gőzök megülte teremben azt a speciális főzetet kellett volna elkészítenem, amire Amália utasítást adott. Belépve azonnal konstatáltam, hogy valami hiányzik. Egész pontosan az a 3 kreatúra, amit a démonúr erejével alkottam meg lemészárolt állataim húsából, véréből, csontjaiból és szétszaggatott majd újra összefércelt lelkéből. Elszaggatták a mágiával megerősített bilincseket, s most ki tudja merre kóborolnak. Vagy épp kit támadnak meg?
Azonnal előhívtam magamból a démon szunnyadó erejét. Hankh-Hatan-Doworon hatalmát már jól ismertem. Ha lélekenergia éhségem úrrá lett felettem sokkal gyorsabban száguldhattam át Ghalla kihalt tájain, mint egykoron. Tudom, hogy nagyon sok tapasztalt fajtársam alkalmazott valamilyen módszert az idő kizökkentésére, én mindösszesen csak a legegyszerűbb mellett döntöttem a démon megidézésével. És most szükségem volt az erejére.
Az idő kizökkent a sarkaiból, ahogy megéreztem a Hankh-Hatan-Doworon erejét felzubogni sejtjeimben, ahogy eltöltötte bensőmet, s kívül helyezett a halandók idején. A színek megfakultak szemeim előtt, melyek most, jól tudtam, smaragd fénnyel izzanak.
A kreatúrák által hagyott nyálkanyomok legalább egyértelműek voltak. Eszméletlen sebességgel rohantam ki az épületből a gyakorlótér felé. Egyértelműen erre kóvályogtak el, s mivel sem beidomítani, sem a többiekkel összeismertetni nem volt még időm őket, tudtam, hogy ebből még nagy baj lehet. Hárman együtt hatalmas erőt jelentenek. Még egy mágus ellen is… Vagy éppen ostobán pusztulhatnak el, erejük kihasználatlan marad. Ezt sem szerettem volna…
Az erőd gyakorló tere felé rohantam a sárgászöld nyomokat követve. Amint odaértem, döbbenten fékeztem le rohanásomat és a döbbenettől megkövülve figyeltem az eseményeket.
A gyakorló tér közepén egy fiatal, nyurga alak állt, hófehér bőrrel és sötét szemekkel, kezében könnyű, vékony tőrpengét tartott, balja szabadon, pajzsot nem használt. Sötétkék köpeny lobogott a hátáról a hajnali szélben. De a legfurcsább, hogy bár hűvös volt, semmi nem indokolta a vékony réteg zúzmarát, ami befedte köpenye szegélyét. Körülötte 3 oldalról a kreatúrák fogták körbe, fekete gömbszemükben a gyilkolás és az éhség fékevesztett vágya csillogott, de ez nem látszott zavarni a fiatal mestert. Hókályt amúgy is nehéz volt kizökkenteni nyugalmából.
Lassan körbe fordította jeges tekintetét a lényeken, kékes-fekete ajka mosolyra húzódott. A fiatal varázslónak lételeme volt a harc. És most lehetőséget kapott rá. Egyszerre mozdultak az ellenfelek. Hókály egy vihar gyorsaságával tért ki jobbra, hűlt helyére két torzszülött csapódott be, a harmadik egyenesen felé dobta magát. A mágus elrugaszkodott a talajról, oldalra szaltózva páros lábbal állkapcson rúgta a megdöbbent lényt. Egy galetki azonnal elterült volna, de a bibircsókos pofájú szörnyszülött koponyája hihetetlenül kemény volt, csupán kábán rázogatta csúf fejét. Ahogy Hókály talpa talajt fogott kezéből jegesen csillogó kék háló repült ki, s a hozzá legközelebbi lény megdermedt mozdulat közben. Halványan megkékült a bőre, a nagy erejű fagymágia lebírta elementáris erejét.
Rémülten kiáltottam fel, lerázva magamról a bénultságot:
- Hókály! Ezek az izék az enyémek! Ha lehet ne öljük meg őket!
A fiatal mágus szeme felém villant, röviden biccentett:
- Igyekszem észben tartani!
Ujjai gyors táncot jártak, és ahogy a két megmaradt lény felé vetette magát jéghideg léghullám söpört elő a kitárt ujjai között villanő jégkék fényből. Zúzmara és hó lepte el a testüket. Mint két jégszobor meredtek a gyakorló tér közepén. Hókály könnyedén végigsimított szénfekete haján és mosolyogva fordult felém:
- Hibernáltam őket. Egy ideig így maradnak. Hogy sikerült befogni ezeket?
- Ez hosszú történet… Én alkottam meg őket, hogy leegyszerűsítsem.
- Neked sikerült fatty harcosokat alkotni? – nézett rám döbbenten az elementrista.
- Hát… igen…
- Ez meglepő… Úgy hittem csak Chara-din leghatalmasabb szolgái voltak képesek megalkotni ezeket a torz lényeket… De látom van még dolgod velük – vigyorodott el.
- Nem igazán megy – csóváltam meg a fejemet. – Már gondoltam rá, hogy Amália segítségét kérem. Ha jól tudom, ő könnyedén alázza akarata rabszolgájává az állatokat és a növényeket. Talán tanulhatnék tőle.
- Bizonyos, hogy tőle sok mindent lehet tanulni – bólintott Hókály. – És közel sem csak a természetmágiáról… De… Jelen problémát aligha ő fogja megoldani. Ezek a lények természetellenesek. Fertőzöttek. Ezek nem állatok, vagy növények. A fattyak inkább egy félresikerült mágikus kísérlet eredményei, mint valódi élőlények, hisz holt húsból, alvadt vérből s eltávozott lények lélekszilánkjaiból vannak összefércelve. Ez nem természetes. Ez egy bűn a természet ellen. Egy fekély. Ugyanakkor roppant hasznos harcosok. De nem hiszem, hogy Amális tudományára lenne most szükséged.
- Hanem?
- Ezek a lények szellemileg gyakorlatilag gondolkodásra képtelenek. Ezek csak érzelmeket, mégpedig negatív érzelmeket képesek érezni. Így egy olyan mágusra van szükséged, aki úr az érzelmek felett…
Megértettem Hókály gondolatait. Igaza volt. Valóban egy asztrálmágus kellett nekem…
Glezmen még mindig nem szól hozzám. Csak néz. Figyel. Talán velem suhan tovább kusza emlékeim és csapongó gondolataim között. Melyek most elkalandoznak a fattyaktól, otthagyják korábbi lényem a Hókályt körülvevő mágikus fagyaurában s visszasiklanak hártyás szárnyaikon az idő tengere felett egy sokkal korábbi időpontba. S egyben az egyik legfurcsább találkozás felé…
…Megtévedt Próféta…
Nem sokkal érkezésem után, még belemélyedve a Mérgek Könyvének tanulmányozásába a kertet jártam pusztító főzeteim alapanyagának keresése során. Akkor láttam meg az ösztövér alakot a csuklyavirág alatt ücsörögve. Ennek a virágnak az évszázadok során kialakult mutációi réges-rég oly mérgező spórákat eregettek ki magukból, melyeknek már végezni kellett volna a furcsa, csuklyás, sárgán izzó szemű alakkal, mégsem így történt. Ez a férfi nyugodtan ült a halálos virág alatt. Mellkasán lévő díszes hímzés mutatta, egy klánba tartozunk. Vállán a minta mestermágusra utalt. Tisztelettel hajtottam hát fejet előtte. Sárgás szeme valahová a vállam fölé, a távolba meredt, de nagyon is nekem címezte szavait:
- Ifjú tanítvány van újra körünkben? Ez jó. Ez helyes. Marticus boldog.
- Uram?
- Keveset tudsz még ifjú. De ha jól használod ki lehetőségeid, messzire juthatsz. Mint mindannyian. Választanod neked kell. Utad vihet dicsőségbe. Vagy pusztulásba. Legrosszabb esetben meg vegetálásba fullhatsz.
- Elnézést mester, de…
- Egy szót sem értesz, igaz? Megszoktam. Kevesen értik meg a hatalom szavát. De ki tudja, később talán méltó leszel Marticus szavainak befogadására.
- Bocsáss meg, de ki az a Marticus?
- Marticus? Ő semmi. De valaha, valami volt. Most meg már nem az. Most már csak semmi. De attól még bölcs. És megmondja nekem, mit kell tennie népünknek.
- Ő egy… Marticus egy szellem?
- Óh igen. Ő egyike az Ősök szellemeinek. Azt hiszem az én ősöm. Vagy nem. De ez nem is lényeges. Ő megtanít rá, mi a helyes. Hogy melyik út vezet a jövőbe. Nézd csak meg, mit is tud az aki Marticus útján jár.
Nem szólt vagy tett semmit. Mégis megjelent mellette valami. Nehéz körülírni. Gömbszerű testből fakadó denevérszárnyak. Hosszúkás testen négy csőr szerű száj éles fogakkal. Karmos kezek és tapadókorongokkal teli csápok, melyek feketélnek a méregtől. A lény felrikoltott és felém száguldott. Bár meglepett a támadás, a belém nevelt reflexek működtek. Félreugrottam s a szent ősi karddal a lény felé vágtam. A penge oly könnyedén száguldott ád a testén, mintha csak harmatból volna.
- Illúzió? – kaptam fel a fejemet döbbenten.
- Az is lehet. Meg nem is. Az számít amit látsz? Vagy az ami történik? Nem lényeges mi a valóság. Csak az, amit láthatunk is. Hiszen az a mi valóságunk.
A lény újabb rohamával, ismerve való természetét nem foglalkoztam tovább. Egészen addig, amíg vállamba izzó fájdalommal nem martak karmai…
- Mi a…?
Bárki is ez az alak, képes volt anyagivá idézni egy illúzió lényt! Döbbenten táncoltam ki a szörny elől, pengémmel hárítva csapásait, majd egy erőteljes energiacsapással zúztam szét a testét. Dühösen fordultam az alak felé, de érzelmeim hullámzása egyből a rettegés felé taszított mikor ugyanilyen valamiből már vagy féltucat lebegett körülötte.
- Ez a hatalom barátom. Minél többet szerezni. Legyen az tudás, avagy energia. Mindegy. Ez a hatalom. És ezt kell megélnünk. Ne aggódj. Ezek már nem fognak megtámadni. Ők csak… Kivetülések. Mert az igazi Próféta már akkor érzi pártfogója erejét, mikor még bele sem kezdett küzdelmébe. A tanításomra csak akkor figyelnek oda, ha erőm előtt összeroppant testtel fekszenek lábaimnál a porban. És ez így helyes. Ki lehetne igaz próféta, ha sarkával nem tiporja el a hitetleneket? S mivel az erő szavát hirdetem… Mindenki eretnek ki gyengébb nálam. Így szenvednie kell, hogy lelke megtisztíttassék az alantas gondolatoktól, s elindulhassék az erő útján. Egyszerű nem igaz?
- De ha mindenkit legyőzöl majd… Ki fog az igaz úton járni?
- Én magam. S mindazok, kik megpróbálják elragadni erőmet, s legyőzni engem. Ez az igaz út igazsága. Csak az erő számít. A hatalom. S én hatalommal terjesztem Marticus igéit. Keress fel, ha elég erős vagy. Fogékony az elméd sámán. Talán taníthatlak. De előbb éld túl saját erődet… Ha saját magadat sem tudod megzabolázni, sosem léphetsz tovább…
Ezzel teremtményei megragadták csápjaikkal, s tovarepültek vele. Én pedig döbbenten meredtem magam elé. Éljem túl a saját erőmet? Ez meg mit jelenthet?
Aztán megéreztem a tagjaimon végigfutó gyengeséget. El kezdett elhomályosulni a látásom. Szóval annak a valaminek nem csak a csáptüskéi voltak mérgezettek… Hiszen az én erőm éppen ez… A méregmágia… Tudatom aláhullt a sötétségbe…
Glezmen továbbra sem szól, csak figyel. Csak néz és követ elmémben, ahogy barangolok jobbra-balra emlékeim között. Talán ez a végső vizsga? Nem tudhatom… És nem is állhatok ellen. Tovasuhannak emlékeim. Egy éjszaka… Egy éj, ami sok mindent megváltoztatott…
…Lord Johnathan…
Emlékszem a lassú léptekre. A sírokon nőtt virágok mindig is tartalmazták a halál esszenciáját. Hihetetlen hatásuk van a megfelelően elkészített főzetekben. Így hát az ősi temető felé sétáltam, ami a dombon túl feküdt. Senki nem tudta, miféle lények alusszák ott örök álmukat, hiszen a legtöbbek a temető létezéséről sem tudnak. A sírokat homokkal s földdel takarta be az idő kőkemény keze. Ha nem láttam volna az emlékkristályban, magam sem tudtam volna a létezéséről.
Csizmám alatt cuppogott a föld és a sár, ahogy előre haladtam. Noha érzékeim a rubin kiképzés során, majd a hadak útján töltött esztendők alatt épp oly élessé váltak, mint akármilyen veteránnak, mégsem hallottam meg a közeledőt. Hátulról cserkészett be. Amikor rohamra szánta el magát, már nem térhettem ki. Az utolsó pillanatban ugyan megéreztem a veszélyt, de csupán félig megperdülni tudtam, s valami őrületes erővel találta el a mellkasomat. A földre zuhantam, s a támadóm már rajtam is volt. Torz arc meredt rám közvetlen közelről. Eltorzult, de ismerős vonások… Az éhség torzítja ilyenné az arcot… A vér éhsége… Egy vámpír! A hosszú szemfogak mögül sisteregve tör elő a hang:
- A szagod furcsa. Ichort érzek. Démoni vért. De ami még fontosabb, amit látok. Klántársak volnánk? Még nem láttalak…
- Incubus vagyok… A klán méregmívese – nyögtem.
- Ez esetben elnézést kérek – emelkedett fel a férfi. Így már megcsodálhattam igen finom anyagból készült, nemesi szabású ruháját. Arca visszarendeződött. Eltűnt az éhség őrülete4, helyét egy megkapó férfi arc vette át. Mint minden vámpír, ő is emberfeletti karizmával és vonzerővel bírt. Kezet nyújtott: - A nevem Lord Johnathan. Éppen varázslataim közben zavartál meg, s bocsánatodat kérem, de nem tudtam ki vagy…
- Nem történt baj – bólintottam, elfogadva a felkínált jobbot. Kézszorítása határozott és erős. – Hallottam már híredet, de úgy tudtam, már nem élsz a máguserőd falai között…
- Ez… Egy hosszú történet – nézett félre a Lord. – Lényeg az, hogy visszatértem.
- Noha csak egy tanonc vagyok… Esetleg megkérdezhetem… Miben is zavartalak meg éppen mester?
- Látod rajtam igazi valómat, ha jól gondolom… - kezdte a nemes.
- Vámpír vagy. Az éjszaka szülötte. Vérivó élőhalott – bólintottam.
- Úgy van. A testemet áthatja a negatív létsík egy darabkája. Halandó varázslóként fogadtam magamba, önszántamból ezt a szilánkot. Életemet adtam a hatalmamért.
- Úgy érted nem volt teremtőd? Önszántadból lettél vámpír?
- Igen. Egy vámpír erős. Erőt, hatalmat és főképpen tudást jelent. Könnyebben hozok létre bizonyos varázslatokat.
- S most is valami ilyesmire készültél? – tereltem vissza eredeti medrébe a beszélgetést.
- Óh igen. Egy egyszerű varázslatra, kisebb mágikus szertartásra… Igazság szerint az erőd védelmén dolgozom…
- Ki lenne olyan ostoba, hogy megtámadjon minket? – döbbentem meg.
- Óh! Sohase becsüld le ellenségeinket. Vannak olyan hadiklánok, akik életformaként űzik a háborút. És nekünk nincs időnk, hogy velük bajlódjunk…
- Tehát?
- Tehát épp megidézek egy hadsereget… - mutatott a felállított pentagramma és a csúcsokban lángoló gyertyák felé. – Folytasd csak amiért jöttél. A mérgeid lényegesek lehetnek. A szertartás nem fog zavarni, ezt megígérem.
(folyt köv)
A hozzászólást Byzon módosította 2009.10.24. 21:30:35-kor
VB van...
DEUTSCHLAND ÜBER ALLES!!!!!!!!
DEUTSCHLAND ÜBER ALLES!!!!!!!!
Pontszám: 9.66