Hozzászólások - Byzon
Dátum: 2009.08.09. 10:38:34
Ped azt mondta manótól kapta.
Dátum: 2009.08.09. 09:47:37
Idézet: G0df4th3r - 2009.08.09. 09:34:31
Szövitársam találni v1-en olyat is, hogy haragsmaragd: fókuszkristály gyűrűbe/nyakláncba, az állat gyógyítás alatt is harcol. Én túl vagyok 87 sikeres csatán, ilyen nekem nem jött
Cave: csitu!
1 azaz egy darab relikvia van csak?????
Szövitársam találni v1-en olyat is, hogy haragsmaragd: fókuszkristály gyűrűbe/nyakláncba, az állat gyógyítás alatt is harcol. Én túl vagyok 87 sikeres csatán, ilyen nekem nem jött
Cave: csitu!
Dátum: 2009.08.09. 09:21:15
Hmm... Ne haragudj, de bármi is a célja, én ilyen módon megírt hsz-re nem tudok mást adni. Ha figyelemfelkeltés a szándékod, írt irónikusan, vagy vitriolosan, de a trágárság határát ne lépd túl, mert onnantól sokkalta inkább csak arra figyelnek az emberek.
Mellesleg amiről maga a mondandód szól, ahhoz:
Valamelyest egyetértek veled. Nem igazán hat meg mi lesz a jutalom. Nagy lesz, kicsi lesz. Legyen. Az érdekel, hogy azért ne arról szóljanak a történelmi események, hogy ha részt veszünk benne, onnantól félévet kelljen a karakter kikupálására fordítani, mert annyira lemarad azokkal szemben, akik nem csinálják. Mert akkor nem jó, a legközelebbiben nem venne már részt senki sem. Ennyi.
Mellesleg amiről maga a mondandód szól, ahhoz:
Valamelyest egyetértek veled. Nem igazán hat meg mi lesz a jutalom. Nagy lesz, kicsi lesz. Legyen. Az érdekel, hogy azért ne arról szóljanak a történelmi események, hogy ha részt veszünk benne, onnantól félévet kelljen a karakter kikupálására fordítani, mert annyira lemarad azokkal szemben, akik nem csinálják. Mert akkor nem jó, a legközelebbiben nem venne már részt senki sem. Ennyi.
Dátum: 2009.08.09. 09:04:48
Nem feltétlenül a mondandódnak szól szerintem. Én mondjuk az útszéli stílusodra adtam 1-est.
Dátum: 2009.08.09. 00:06:18
„Lassan, hörögve pillantottam fel StevZre. Rázott a hideg, fájt a karom, és ez lassan elkezdett továbbterjedni a mellkasom irányában, melyben riadt állatként verdeső szívemet egy jeges marok szorította össze könyörtelenül. Legszívesebben elüvöltöttem volna a világnak a kínomat, fájdalmamat, de nem lehetett. Nem tudtam. Összeszorult a tüdöm, csak értelmetlen hörgések törtek elő cserepes, vastépte ajkaim mögül. StevZ riadtan mormolta:
- Nem tudom mi történik… Hogy mi ez…
Piciklon sétált lassan mellénk, leguggolt, tenyerét csillapítóan tette lázas homlokomra:
- Ezen nem lehet segíteni. Ez a halál – mondta nyugodtan, szomorúan. – Incu haldoklik. Távozik belőle az élet ősesszenciája. És kezdetét veszi a metamorfózis. A szív elhal, a hús kihűl, s mire a holnapi nap lenyugszik, egy vámpír éled újjá…
- Tehetünk valamit? – kérdezte remegő hangon a druida.
- Ez ellen nincs segítség fiatal barátom – csóválta a fejét Piciklon. – Vigyétek a sámánkunyhótokba, a szellemek őrködnek felette most, és a Tébolyodottak állják körül ágyát. Megváltozik. De nem pusztul el. Csupán meghal…
Két kósza emelte fel magatehetetlen testemet és indultak el lassan a kunyhó felé. Még láttam amint Lia aggodalmas tekintettel szedegeti össze az ereklyéket, hogy visszavigye a Napkapu toronyba, ahogy Khetty gyorsan táncoló ujjakkal mormolja gyógyító álomba Dankát, aztán tudatom lassan kihunyt… Vagy éppen a megvilágosodás óráiba léptem át? Fogalmam sincs…
…Őrült álmok. Sötét függöny az éjszakában. Lefejezett testek. Vérszagtól fémes szagú levegő. Táncoló halottak az éjszakai mező sápadt fényében. Csillagszemekkel pislogó jéghideg égbolt. Katonák. Harcolnak. Pedig maguk is halottak. És királyaik is por csupán, kiknek parancsára egykoron hadba vonultak. De még harcolnak. Örök kitartással. Őrült kitartással. Penge villan éji égen. Meghasad egy sötét szövet. Égi pokolra nyit kaput vértelen vágása tompa kardnak. Csillagport vérző szájjal nevető ég, szájában tomboló lángokból emelkedő rémalak. Kérdések és félelmek kavarognak körülöttem tündérek táncát mímelve. De halott tündérek azok. Koponyafejük gúnyos halálvigyort vetít reám. Üres szemgödrökből pergő könnyek. Farkas szemekkel bámuló árnyak. Beszélve susogó szél az erdő fái között. Mesél. De alig értem szavát. Csak érzem. Magamban. Eljő. Eljő és pusztít. Az első küldött. A kárpiton túli sötétség első alakja. A gonosz. S gonosszal találkozik. Harcuk kétséges. Erejük is. Feketén nevető szél. Kárhozott hideg. Ellobbanó tűz a távolban. Semmi nem marad. Csak kétség. Fájdalom. Lüktetés. Egy szív utolsó dobbanása visszhangzik dobhártyaszaggatóan a mezőn. Egy ajak utolsó lehelete süvít végig az éjszakai tájon. Felemelkedő holttestek. Nincs fejük. Nyakuk torzójából mint csonka ujjak mutatnak az égre vádlóan gégecsöveik. Szörcsögő hangon nevetnek. Engem kacagnak? Netán a világot? Csak ők tudhatják. Vérré vált folyó. Vért sarjadó fák. Vérből gyűlt pocsolyák. Vérző testek. Vért könnyező szemek. Vériszamos föld. Vérszínné váló ég. Éhség. Vérhalál. Vérélet. Undor. Élvezet. Őrület. Összeomló, kifacsarodó s mégis feltámadó, szentségtelen világ…
Vérben úszó testtel ébredtem. Ami ez után történt, az meglehetősen zavaros… Az éhségre emlékszem. Ami szinte felzabál. Mardossa a gyomrom a nyakam. Amit csillapítanom kell, vagy elpusztulok… Ahogy anyaszült meztelenül, vérben úszó testtel kirontok a táborba… Az íjász elkerekedett szemében a rémület csillanása… A fájdalom, ahogy valamiféle lebírhatatlan hatalmú erő robban az oldalamba és elrepít… Egy kecses csukló remegő ajkaim előtt… A fogaim selymes bőrt ütnek át, nyelvemhez nektárédes, sűrű, erős folyadék dörgölőzik… Vér csorog végig mámorítóan a torkomon… Lassan eltelíti a testemet… A gyomromat… Hűsítő hegyi folyamként oltja el éhségem mardosó lázát… Kéj… Elmondhatatlan kéj… Össze sem hasonlítható a lélekenergia kinyerésével… Végtelen öröm… Mennyei mámor… Végtelenség és határtalan szárnyalás… Igen…
- Elég Incu! Eleget ittál… - szól egy csendes, bársonyos hang. – Hagyd abba. Elég volt…
Tudatom csak nehézkes lassúsággal reagál, ahogy szelíd, de lebírhatatlan erőszakkal vonja el kezét ajkaimtól, hogy szemfogaim ütötte sebei pillanatok alatt begyógyuljanak. Piciklon az… Kissé sápadt a vérveszteségtől, de barátságos szemekkel méreget és egy félmosollyal egy takarót hajít karjaimba. Zavarodottságom láttán csak mosolyogva int a szemével és én most döbbenek rá, hogy a véréhség tombolásában mezítelenül rontottam ki a sátorból. Növekvő zavarral csavarom magamra a vastag darócanyagot. Ciklon barátságosan szól:
- Ne aggódj. Meg fogsz tanulni uralkodni rajta. Valamelyest legalább…
- Beszélnünk kéne – néztem rá. – Emirana…
- Jó rég nem szólított így már senki – merengett el Piciklon. – Ezredéve is megvan már legalább. De igen. Én vagyok Emirana Sivaris. A hős ágyékából fakadott gyermek. A Hullámvért őre. A mágusnő, aki korok óta járja eme világot. Az emberek számára mint saját gyermeke, kinek csak teste fiatal már, lelke ősöreg, bölcsességgel, s fáradtsággal telve.
- És most? – néztem rá. – Csak kétségek, s zavaros látomások kísértenek… Változás. Valami ami a bőröm alatt tenyészik, nő… Megeszi, megemészti, átalakítja a lelkemet…
- Vámpír vagy Incubus. És sámán. Mostantól két világ gyermeke, ki a harmadikba tart. Nem patrónusod többé a hadak fejszés istene, sem pedig a természet örökzöldjének úrnője. A vénséges elmúlás az urad. A mindig sötétben rejtőző, örökkön létező úr, ki legvégül mindenkit elér. A halál. S a szellemek. Megtanulsz majd járni ez ösvényen, bár lábaid még bizonytalanul, remegve keresik a helyes utat, a szellemek gondoskodnak majd róla, hogy legyen aki vezessen. Nyugodj meg. És én is melletted leszek.
- Te? – kérdeztem vissza önkéntelen csodálkozással. – Na de miért?
- Chara-din hatalmát már látták öreg szemeim. Tudom mire képes a káosz tomboló ura. És sokat el is vett ő tőlem. Majd egyszer… Talán majd egyszer lesz valaki aki méltó lészen arra, hogy bizalmamba avassam. De nem most. Te viszont Incu… Szinte a barátom vagy. És egy barátnak segítek, ha szüksége van rám. Gyere és engedd, hogy vezesselek az első lépéseknél. Hunyd le a szemed. Beszélj az erdő lelkével. Mond el mit látsz.
- Az erdő lelkével? – néztem rá zavarodottan.
- Igen – kapcsolódott be a beszélgetésbe áhítatos hangon az érkező StevZ. – Ebben az erdőben valaha egy nagyhatalmú nimfa élt. Sheran mércéjével szinte szent életet. Mikor az Ellenség támadása során az erdő veszélybe került saját életét áldozta a fák és az állatok elrejtésére, de lelke a mai napig ide kötődik. Ő vigyázza az erdőt…
- És én képes vagyok kapcsolatba kerülni vele?
- Igen – bólintott Piciklon. – Ahogy látni fogod a Tébolyodottakat is. Ez a sámán látása. A te látásod. Most még koncentrálnod kell rá, de hamarosan folyamatosan a szellemek szemével nézed majd a világot. Ez egyszerre lesz áldás és fekete átok. Most hunyd le a szemed. Keress az elmédben valamilyen kapaszkodót. Valamit ami az erdőhöz köt. Amin át megláthatod a valóját. Koncentrálj rá. Ragadd meg! Kövesd végig elméddel mint selyemfonalat! Koncentrálj! Lassan nyisd ki a szemed! Nyisd ki a szemed és láss! Láss a szellemek szemén át. Lásd a valót!
Kinyitottam a szemem és lassan pillantottam körbe az erdő fáin. A bokrokon. És megláttam a Tébolyodottak gyűrűjének közepén álló nőalakot. Elkerekedett szemekkel suttogtam:
- Látom őt… Látom…
- Ugye gyönyörű? És tiszta? – suttogta áhítattal StevZ.
- Az… - bólintottam kiszáradt ajkakkal a jelenést bámulva.
- És?... És milyen? Mit mond? Mit tesz? Nincs ellenére a jelenlétünk?
- Nincs. Áldást mond… És örül, hogy újra Sherannak áldoznak ligeteiben… - mormoltam.
- Köszönöm – válaszolta a druida és csendes léptekkel elindult szentélye felé, talán imádkozni. Én zavartan fordítottam el a fejemet.
- Miért hazudtál? – kérdezte csendesen Piciklon.
- Hogyan?
- Hazudtál StevZnek… Érzem…
- A nimfa… - nyögtem. – Nem halt meg… El van temetve az erdő talaja alá… De él… És szenved… A lelke bolyong a fái között… Az arca… Az Istenekre! Férgek rágják az arcát! Fehér, húsos pondrók nyüzsögnek a bőrén… Üresen ásítanak a szemgödrei… És csak sikolt… Sikolt… Már nem épelméjű… És az erdő… Sheran kegyelmére! A levelek rothadnak… A fák kérge elkorhadva… Az ágakat vastagon belepi a pókháló… Az erdő haldoklik! Nem mondhattam el neki… Ezt nem…
- Nagyon közel jár a világunkhoz Chara-din – válaszolta sötét tekintettel a magistressa. – Ha így reagál a természet. Nagy a baj. Nem mesélt neked az erdő?
- Farkast láttam. Hatalmas farkast. Vörösen izzik a szeme, méregzöld a lehelete mely fekélyes, rothadó nyelve körül kavarog. A szőre csomókban hullik, csupán beteges, halottfehér bőrt hagyva maga után… Ő beszélt hozzám…
- Vigibel – suttogta Ciklon. – Mit mondott?
- Idegen járja az erdőt – citáltam mintha saját szavaim lennének. – Idegen. Éles a szeme, éles a füle. Keres és lát. Tapasztal. Vadász a legsötétebbekből. Nem préda. És nem prédára les. Vadászra. Kutat.
- Meg kell találnod – biccentett a nő. – A szellemek elvezetnek hozzá. Bízd magad rájuk. Menj!
Gyorsan felszerelkeztem és szinte céltalanul kezdtem rohanni a fák között. Nem számított merre megyek, mikor fordulok el és merre. Hittem. Nem a szellemeknek. Piciklon bölcsességének. Hittem, a szellemek célhoz vezetnek majd. Nem érdekelt a mellettem elsuhanó táj. Nem érdekeltek az ingujjam rojtosra szaggató ágak, sem a térdemig érő rothadó levélkupacok. Csak befelé figyeltem a lelkembe. És nem láttam semmit…
Hirtelen álltak meg a lábaim, akaratlanul, egy kisebb tisztás előtt. Önkéntelenül fordult a fejem az aljnövényzet egy adott pontja felé. Sárgás vadállatszemek villantak egy pillanatra az éjben a lehullott levelek között. Felemeltem szikkadt kezemben tartott kardomat:
- Mássz elő és mond meg ki vagy, mit akarsz itt?
- Még mindig kardot forgatnál kicsi sámán? – hangzott valamiféle állati morgásra emlékeztető hang a bokrok közül, amit gurgulázó, gerinckaristoló röhögés követett és elővonszolta magát a teremtmény.
Soha életemben nem láttam még csak hasonlót sem. Humanoid teste futásra termett, karmos lábakon billegett, tartása görnyedt, mint óvatos, ragadozó állaté. Prémszerű, foltos bunda borította tetőtől talpig. A feje egészen állati. Brutálisan erős állkapocs, hatalmas, sárgás fogak villantak benne. Sokkal inkább agyarnak mondhatók. Sárgás ragadozószemeinek tekintete az enyémet kereste…
- Mi a pokol vagy te? – hörögtem. – Vérfarkasokról már hallottam, de…
- Nevezz Hiénának. Téged kereslek! – recsegte, majd ugyanaz az idegtépő röhögés…
- Mit akarsz?
- Én semmit. A mester szólít magához. Most!
- Kicsoda?
- Meglátod. Gyere!
- Miért mennék? – kérdeztem növekvő dühvel.
- Mert nem tehetsz mást – nyüszítette Hiéna. – A mester szólít. Menned kell.
- Te akarsz kényszeríteni? – kérdeztem vissza gúnyosan.
- Nem. Akiknek útját járod visznek el hozzá, ha most visszakozol.
- A szellemek? Vigibel?
- Kövess – morogta türelmetlenül Hiéna.
- Nem bízom benned…
- Hát bízz abban akit látsz…
Megértettem. A Ciklontól tanultak szerint koncentrálni kezdtem, megérezni a világ változását. Látni a szellemek szemével. Sámánként. És rögvest megláttam a hatalmas rémfarkast a teremtmény mellett. Tudtam, éreztem miért áll ott. Követnem kell őt. A mesteréhez… Bárki legyen is. Bólintottam, mire Hiéna újabb idegtépő röhögést hallatva összeroppantotta eleddig nyakában hordott, ujjpercekből fűzött nyakékét és a világ lassan elmosódott körülöttünk. Csupán sötét színek kavargását láttam, semmi mást. De nem tartott sokáig. A színek kavalkádja újra formákká, testekké rendeződött. Egy kietlen, kopár, vulkanikus tájjá. Egy szénfekete, megkövesedett láva által uralt hegyoldal teteje, ahol valamiféle döbbenetes méretű épületrom helyezkedett el. Hiéna sárgás agyarai villogtak az éjszakában ahogy vigyorgott:
- Odabent vár reád!
Felmordultam és kardomat szorítva ráncos, ezer csatát átélt, hideg kezemmel beléptem az egykor szebb napokat látott épületrom még nagyjából egyben lévő kapuján…
Lépteim alatt felkavarodott az évezredes por, csizmám orra törmelékhalmokat rugdalt félre az utamból. Egykoron talán valamiféle templom lehetett ahol jártam, falain az ősi faragványokat megkoptatta már az idő könyörtelen vasfoga. Közepén hatalmas nyílt térség, az egykori központi hajó teteje már csak a környező sziklák emlékeinek mélyén szunnyadva létezett. Most romjai között vékony alak ácsorgott. Rongyos ruházata lebegni látszott, noha szél nem kavarta fel a halottá lett katedrális rideg csendjét. Széles, koszlott kalap vont árnyékot az arcára. Aurája furcsa volt. S mégis… Valahogy oly ismerős…
- Incubus – szörcsögte beteges hangon a lény.
- Ki vagy? – kérdeztem.
- Árny a múltból. Ígéret a jövőből. Ki tudhatja?
- Elegem van már az ostoba játékokból! – csattantam fel. – Ki a pokol vagy?!
- Nem ismersz? Elszomorító… Pedig nem is olyan rég… Nem is oly rég azt hittem, mindörökre bevéstem magamat emlékeid mélyére. Mégpedig éles tőrrel – vetette fel a fejét, minek hatására kalpagja nem vonta többé árnyékba rémálomarcát. Egy zombival álltam szemben. Bőre rothadva feszült kevéske húsára az arcán. Szemeiben túlvilági fény honolt. Sosem láttam még ezt az arcot. De a tekintet… Az ismerős volt… De vajh honnan?
- Ismerlek. Bár magam sem tudom honnan… - nyögtem.
- Nem is érdekes. Feladatom van a számodra.
- Miért kéne hogy bármit is megtegyek neked zombi?
- Mert nincs más választásod – röhögött fel és ujjai kecses táncot lejtettek a kékes holdfényben. Mellemen felizzott Axonise Flass rúnája beteges zöld fénnyel. Éreztem ahogy kisül rám ereje, a zöldes kavargás bevonta a testemet. Döbbenten bámultam rá:
- Te eltűntél… Meghaltál…
- Nekromanta vagyok – vetette oda pökhendien. – És mágus. A thargodanok hatalmas lények. De nekem nem jelent problémát túljárni az eszükön. Kiszabadultam börtönükből, új testben éledtem újjá. És rúnám még ép.
- Csakhogy nem az én nevem vésted bele – recsegtem. – Nincs hatalmad felettem! Csupán nem árthatok neked. De bármilyen hatalmas varázsló is légy, sok idő lesz visszanyerni a hatalmadat! Te sem vagy képes ártani nekem.
- Nocsak… - mormolta meglepetten a nekromanta. – Valaki elindult a tudás ösvényén is úgy tűnik…
- Nem mindenki a hatalmat hajszolja – köptem undorodva. – Van aki más ösvényen jár!
- A tudás és a hatalom ugyanaz – csóválta a fejét Axonise. – Én nem véletlenül hívom immár magamat Ösvényjárónak! Sötét, tiltott ösvényeken vezet utam, mely végül tudáshoz, hatalomhoz vezet majd. És te segítesz ebben.
- Miért tenném, te féreg?!
- Nézz körbe. Tudod mi ez a hely?
- Egy romtemplom – vontam vállat.
- Ez volt valaha Leah legnagyobb katedrálisa – emelte fel az ujját Ösvényjáró. – A halál templomai nem pusztulnak el. Itt pulzál a halálisten hatalma a kövekben. A földben. A halál birtoka. A magunkfajtáké. A halálon túliaké.
- Na és? – kérdeztem.
- Ezért kell a segítségemre lenned. Üzletet ajánlok…
- Nem érdekel – vetettem oda és kifelé indultam, nem törődve a mágus szitkaival. Már majdnem a kapunál jártam, mikor mégis tudott olyat mondani, ami megállásra bírt:
- Khetty!
- Khetty? – kérdeztem vissza a vállam felett.
- Khetty is segíti az utamat – bólintott a férfi. – És neki is szüksége lesz ránk útja végén.
- Mit értesz ez alatt?
- Sámán vagy. Te is láttad, mi lesz belőle…
- Az csak egy lehetséges jövő – tiltakoztam. – Nem jóslat. Csak egy lehetőség, mit neki kell eldönteni.
- Valóra fog válni – mondta egyszerűen Ösvényjáró. – Tudom. És nekünk, a társainak, a barátainak kell őt segítenünk. Ahhoz pedig szükség lesz rád…
- ÉN segítsek Khettynek? – kérdeztem döbbenten. – Hihetetlen erejű mágus! Mit tehetnék én?!
- Van egy ősi térkép. A legenda szerint három részre osztotta egy kincsvadász, aki ráakadt, mielőtt Chara-din papjai rajtaütöttek. Varázslattal küldte szét véletlenszerűen a térkép darabjait, remélve, hogy a káoszszektások így nem találnak rájuk és előbb-utóbb méltó hordozóhoz kerülnek. Egyik darabja a nagyhírű főpap, Horebsis sírkamrájában nyugszik. A másik a Holdharapók vérfarkas klán öregének, Lord Timbernek a tulajdona. Az utolsó egy romváros földalatti könyvtárában hever. Meg kell szerezned őket! Khetty érdekében!
- Miért én? – kérdeztem.
- Sámán vagy. Más látással bírsz. És ez sokkal nagyobb erő, mint azt most még gondolnád. Neked kell megtenned!
- És minek a helyét mutatja az a térkép?
- Egy sírkamráét. Hogy ki fekszik ott, még nem lényeges tudnod.
- Nem bízol bennem. És nekem sincs okom bízni benned…
- Látsz dolgokat. Halottakat. Lelkeket, kik megtébolyodtak. Villanásokat múltból és jöbőből. Látsz. De nem értesz semmit – ahogy Ösvényjáró beszélt kirázott a hideg. Mintha csak olvasna a gondolataimban, de persze nem így volt. Az élőholtak immuninsak minden mentális behatásra. Mégis tudta, hogy így van. Biccentettem. – Én vezethetlek az utadon. Megismertethetlek a szellemek hatalmával. Megadhatom a megértést a látás csodájához…
Sámánszemeim előtt fekete halálmadár jelent meg. A nagytestű varjúféle, Leah dögevő szent madara lassan kóvályogva telepedett Ösvényjáró vállára. Galaisnak, a szél szellemének küldötte…
- Még átgondolom – morogtam és kiléptem az egykori katedrális romkapuján. Ösvényjáró ideiglenes teleportvarázsa működésbe lépett, s én újra Sherwoodban, nem messze az erődtől találtam magamat…
Sötét gondolatokkal telten számoltam be a lassan hamvadó tábortűznél Piciklonnak az éjszakai találkozásokról. A mágusnő sem tűnt nyugodtnak:
- Biztosan érzed a szellemek hívását?
- Igen Ciklon. Ebben most biztos vagyok. A halálmadár jele túl egyértelmű. Tudom mire szólít. Érzem…
- Sámán vagy. Ha el kell menned, ha végre kell hajtanod a küldetést, akkor tedd azt. De ne felejtsd, te nem ennek a kis nekromantanoncnak tartozol hűséggel, hanem a szellemeknek.
- Jól tudom – biccentettem.
- Indulj hát utadon! Én pedig megnézem, mit tudok kideríteni erről az alakról… Meglátogatom Khettyt…
Piciklon sokat sejtető mosolya láttán megborzongtam, és újfent hálát adtam magamban a szellemeknek, hogy nem ellentétes oldalon állunk. Remélem soha nem is fogunk… Hatalmas barát ő – gondoltam miközben az álmok nyugtalanító erdejébe vetettem magam…”
- Nem tudom mi történik… Hogy mi ez…
Piciklon sétált lassan mellénk, leguggolt, tenyerét csillapítóan tette lázas homlokomra:
- Ezen nem lehet segíteni. Ez a halál – mondta nyugodtan, szomorúan. – Incu haldoklik. Távozik belőle az élet ősesszenciája. És kezdetét veszi a metamorfózis. A szív elhal, a hús kihűl, s mire a holnapi nap lenyugszik, egy vámpír éled újjá…
- Tehetünk valamit? – kérdezte remegő hangon a druida.
- Ez ellen nincs segítség fiatal barátom – csóválta a fejét Piciklon. – Vigyétek a sámánkunyhótokba, a szellemek őrködnek felette most, és a Tébolyodottak állják körül ágyát. Megváltozik. De nem pusztul el. Csupán meghal…
Két kósza emelte fel magatehetetlen testemet és indultak el lassan a kunyhó felé. Még láttam amint Lia aggodalmas tekintettel szedegeti össze az ereklyéket, hogy visszavigye a Napkapu toronyba, ahogy Khetty gyorsan táncoló ujjakkal mormolja gyógyító álomba Dankát, aztán tudatom lassan kihunyt… Vagy éppen a megvilágosodás óráiba léptem át? Fogalmam sincs…
…Őrült álmok. Sötét függöny az éjszakában. Lefejezett testek. Vérszagtól fémes szagú levegő. Táncoló halottak az éjszakai mező sápadt fényében. Csillagszemekkel pislogó jéghideg égbolt. Katonák. Harcolnak. Pedig maguk is halottak. És királyaik is por csupán, kiknek parancsára egykoron hadba vonultak. De még harcolnak. Örök kitartással. Őrült kitartással. Penge villan éji égen. Meghasad egy sötét szövet. Égi pokolra nyit kaput vértelen vágása tompa kardnak. Csillagport vérző szájjal nevető ég, szájában tomboló lángokból emelkedő rémalak. Kérdések és félelmek kavarognak körülöttem tündérek táncát mímelve. De halott tündérek azok. Koponyafejük gúnyos halálvigyort vetít reám. Üres szemgödrökből pergő könnyek. Farkas szemekkel bámuló árnyak. Beszélve susogó szél az erdő fái között. Mesél. De alig értem szavát. Csak érzem. Magamban. Eljő. Eljő és pusztít. Az első küldött. A kárpiton túli sötétség első alakja. A gonosz. S gonosszal találkozik. Harcuk kétséges. Erejük is. Feketén nevető szél. Kárhozott hideg. Ellobbanó tűz a távolban. Semmi nem marad. Csak kétség. Fájdalom. Lüktetés. Egy szív utolsó dobbanása visszhangzik dobhártyaszaggatóan a mezőn. Egy ajak utolsó lehelete süvít végig az éjszakai tájon. Felemelkedő holttestek. Nincs fejük. Nyakuk torzójából mint csonka ujjak mutatnak az égre vádlóan gégecsöveik. Szörcsögő hangon nevetnek. Engem kacagnak? Netán a világot? Csak ők tudhatják. Vérré vált folyó. Vért sarjadó fák. Vérből gyűlt pocsolyák. Vérző testek. Vért könnyező szemek. Vériszamos föld. Vérszínné váló ég. Éhség. Vérhalál. Vérélet. Undor. Élvezet. Őrület. Összeomló, kifacsarodó s mégis feltámadó, szentségtelen világ…
Vérben úszó testtel ébredtem. Ami ez után történt, az meglehetősen zavaros… Az éhségre emlékszem. Ami szinte felzabál. Mardossa a gyomrom a nyakam. Amit csillapítanom kell, vagy elpusztulok… Ahogy anyaszült meztelenül, vérben úszó testtel kirontok a táborba… Az íjász elkerekedett szemében a rémület csillanása… A fájdalom, ahogy valamiféle lebírhatatlan hatalmú erő robban az oldalamba és elrepít… Egy kecses csukló remegő ajkaim előtt… A fogaim selymes bőrt ütnek át, nyelvemhez nektárédes, sűrű, erős folyadék dörgölőzik… Vér csorog végig mámorítóan a torkomon… Lassan eltelíti a testemet… A gyomromat… Hűsítő hegyi folyamként oltja el éhségem mardosó lázát… Kéj… Elmondhatatlan kéj… Össze sem hasonlítható a lélekenergia kinyerésével… Végtelen öröm… Mennyei mámor… Végtelenség és határtalan szárnyalás… Igen…
- Elég Incu! Eleget ittál… - szól egy csendes, bársonyos hang. – Hagyd abba. Elég volt…
Tudatom csak nehézkes lassúsággal reagál, ahogy szelíd, de lebírhatatlan erőszakkal vonja el kezét ajkaimtól, hogy szemfogaim ütötte sebei pillanatok alatt begyógyuljanak. Piciklon az… Kissé sápadt a vérveszteségtől, de barátságos szemekkel méreget és egy félmosollyal egy takarót hajít karjaimba. Zavarodottságom láttán csak mosolyogva int a szemével és én most döbbenek rá, hogy a véréhség tombolásában mezítelenül rontottam ki a sátorból. Növekvő zavarral csavarom magamra a vastag darócanyagot. Ciklon barátságosan szól:
- Ne aggódj. Meg fogsz tanulni uralkodni rajta. Valamelyest legalább…
- Beszélnünk kéne – néztem rá. – Emirana…
- Jó rég nem szólított így már senki – merengett el Piciklon. – Ezredéve is megvan már legalább. De igen. Én vagyok Emirana Sivaris. A hős ágyékából fakadott gyermek. A Hullámvért őre. A mágusnő, aki korok óta járja eme világot. Az emberek számára mint saját gyermeke, kinek csak teste fiatal már, lelke ősöreg, bölcsességgel, s fáradtsággal telve.
- És most? – néztem rá. – Csak kétségek, s zavaros látomások kísértenek… Változás. Valami ami a bőröm alatt tenyészik, nő… Megeszi, megemészti, átalakítja a lelkemet…
- Vámpír vagy Incubus. És sámán. Mostantól két világ gyermeke, ki a harmadikba tart. Nem patrónusod többé a hadak fejszés istene, sem pedig a természet örökzöldjének úrnője. A vénséges elmúlás az urad. A mindig sötétben rejtőző, örökkön létező úr, ki legvégül mindenkit elér. A halál. S a szellemek. Megtanulsz majd járni ez ösvényen, bár lábaid még bizonytalanul, remegve keresik a helyes utat, a szellemek gondoskodnak majd róla, hogy legyen aki vezessen. Nyugodj meg. És én is melletted leszek.
- Te? – kérdeztem vissza önkéntelen csodálkozással. – Na de miért?
- Chara-din hatalmát már látták öreg szemeim. Tudom mire képes a káosz tomboló ura. És sokat el is vett ő tőlem. Majd egyszer… Talán majd egyszer lesz valaki aki méltó lészen arra, hogy bizalmamba avassam. De nem most. Te viszont Incu… Szinte a barátom vagy. És egy barátnak segítek, ha szüksége van rám. Gyere és engedd, hogy vezesselek az első lépéseknél. Hunyd le a szemed. Beszélj az erdő lelkével. Mond el mit látsz.
- Az erdő lelkével? – néztem rá zavarodottan.
- Igen – kapcsolódott be a beszélgetésbe áhítatos hangon az érkező StevZ. – Ebben az erdőben valaha egy nagyhatalmú nimfa élt. Sheran mércéjével szinte szent életet. Mikor az Ellenség támadása során az erdő veszélybe került saját életét áldozta a fák és az állatok elrejtésére, de lelke a mai napig ide kötődik. Ő vigyázza az erdőt…
- És én képes vagyok kapcsolatba kerülni vele?
- Igen – bólintott Piciklon. – Ahogy látni fogod a Tébolyodottakat is. Ez a sámán látása. A te látásod. Most még koncentrálnod kell rá, de hamarosan folyamatosan a szellemek szemével nézed majd a világot. Ez egyszerre lesz áldás és fekete átok. Most hunyd le a szemed. Keress az elmédben valamilyen kapaszkodót. Valamit ami az erdőhöz köt. Amin át megláthatod a valóját. Koncentrálj rá. Ragadd meg! Kövesd végig elméddel mint selyemfonalat! Koncentrálj! Lassan nyisd ki a szemed! Nyisd ki a szemed és láss! Láss a szellemek szemén át. Lásd a valót!
Kinyitottam a szemem és lassan pillantottam körbe az erdő fáin. A bokrokon. És megláttam a Tébolyodottak gyűrűjének közepén álló nőalakot. Elkerekedett szemekkel suttogtam:
- Látom őt… Látom…
- Ugye gyönyörű? És tiszta? – suttogta áhítattal StevZ.
- Az… - bólintottam kiszáradt ajkakkal a jelenést bámulva.
- És?... És milyen? Mit mond? Mit tesz? Nincs ellenére a jelenlétünk?
- Nincs. Áldást mond… És örül, hogy újra Sherannak áldoznak ligeteiben… - mormoltam.
- Köszönöm – válaszolta a druida és csendes léptekkel elindult szentélye felé, talán imádkozni. Én zavartan fordítottam el a fejemet.
- Miért hazudtál? – kérdezte csendesen Piciklon.
- Hogyan?
- Hazudtál StevZnek… Érzem…
- A nimfa… - nyögtem. – Nem halt meg… El van temetve az erdő talaja alá… De él… És szenved… A lelke bolyong a fái között… Az arca… Az Istenekre! Férgek rágják az arcát! Fehér, húsos pondrók nyüzsögnek a bőrén… Üresen ásítanak a szemgödrei… És csak sikolt… Sikolt… Már nem épelméjű… És az erdő… Sheran kegyelmére! A levelek rothadnak… A fák kérge elkorhadva… Az ágakat vastagon belepi a pókháló… Az erdő haldoklik! Nem mondhattam el neki… Ezt nem…
- Nagyon közel jár a világunkhoz Chara-din – válaszolta sötét tekintettel a magistressa. – Ha így reagál a természet. Nagy a baj. Nem mesélt neked az erdő?
- Farkast láttam. Hatalmas farkast. Vörösen izzik a szeme, méregzöld a lehelete mely fekélyes, rothadó nyelve körül kavarog. A szőre csomókban hullik, csupán beteges, halottfehér bőrt hagyva maga után… Ő beszélt hozzám…
- Vigibel – suttogta Ciklon. – Mit mondott?
- Idegen járja az erdőt – citáltam mintha saját szavaim lennének. – Idegen. Éles a szeme, éles a füle. Keres és lát. Tapasztal. Vadász a legsötétebbekből. Nem préda. És nem prédára les. Vadászra. Kutat.
- Meg kell találnod – biccentett a nő. – A szellemek elvezetnek hozzá. Bízd magad rájuk. Menj!
Gyorsan felszerelkeztem és szinte céltalanul kezdtem rohanni a fák között. Nem számított merre megyek, mikor fordulok el és merre. Hittem. Nem a szellemeknek. Piciklon bölcsességének. Hittem, a szellemek célhoz vezetnek majd. Nem érdekelt a mellettem elsuhanó táj. Nem érdekeltek az ingujjam rojtosra szaggató ágak, sem a térdemig érő rothadó levélkupacok. Csak befelé figyeltem a lelkembe. És nem láttam semmit…
Hirtelen álltak meg a lábaim, akaratlanul, egy kisebb tisztás előtt. Önkéntelenül fordult a fejem az aljnövényzet egy adott pontja felé. Sárgás vadállatszemek villantak egy pillanatra az éjben a lehullott levelek között. Felemeltem szikkadt kezemben tartott kardomat:
- Mássz elő és mond meg ki vagy, mit akarsz itt?
- Még mindig kardot forgatnál kicsi sámán? – hangzott valamiféle állati morgásra emlékeztető hang a bokrok közül, amit gurgulázó, gerinckaristoló röhögés követett és elővonszolta magát a teremtmény.
Soha életemben nem láttam még csak hasonlót sem. Humanoid teste futásra termett, karmos lábakon billegett, tartása görnyedt, mint óvatos, ragadozó állaté. Prémszerű, foltos bunda borította tetőtől talpig. A feje egészen állati. Brutálisan erős állkapocs, hatalmas, sárgás fogak villantak benne. Sokkal inkább agyarnak mondhatók. Sárgás ragadozószemeinek tekintete az enyémet kereste…
- Mi a pokol vagy te? – hörögtem. – Vérfarkasokról már hallottam, de…
- Nevezz Hiénának. Téged kereslek! – recsegte, majd ugyanaz az idegtépő röhögés…
- Mit akarsz?
- Én semmit. A mester szólít magához. Most!
- Kicsoda?
- Meglátod. Gyere!
- Miért mennék? – kérdeztem növekvő dühvel.
- Mert nem tehetsz mást – nyüszítette Hiéna. – A mester szólít. Menned kell.
- Te akarsz kényszeríteni? – kérdeztem vissza gúnyosan.
- Nem. Akiknek útját járod visznek el hozzá, ha most visszakozol.
- A szellemek? Vigibel?
- Kövess – morogta türelmetlenül Hiéna.
- Nem bízom benned…
- Hát bízz abban akit látsz…
Megértettem. A Ciklontól tanultak szerint koncentrálni kezdtem, megérezni a világ változását. Látni a szellemek szemével. Sámánként. És rögvest megláttam a hatalmas rémfarkast a teremtmény mellett. Tudtam, éreztem miért áll ott. Követnem kell őt. A mesteréhez… Bárki legyen is. Bólintottam, mire Hiéna újabb idegtépő röhögést hallatva összeroppantotta eleddig nyakában hordott, ujjpercekből fűzött nyakékét és a világ lassan elmosódott körülöttünk. Csupán sötét színek kavargását láttam, semmi mást. De nem tartott sokáig. A színek kavalkádja újra formákká, testekké rendeződött. Egy kietlen, kopár, vulkanikus tájjá. Egy szénfekete, megkövesedett láva által uralt hegyoldal teteje, ahol valamiféle döbbenetes méretű épületrom helyezkedett el. Hiéna sárgás agyarai villogtak az éjszakában ahogy vigyorgott:
- Odabent vár reád!
Felmordultam és kardomat szorítva ráncos, ezer csatát átélt, hideg kezemmel beléptem az egykor szebb napokat látott épületrom még nagyjából egyben lévő kapuján…
Lépteim alatt felkavarodott az évezredes por, csizmám orra törmelékhalmokat rugdalt félre az utamból. Egykoron talán valamiféle templom lehetett ahol jártam, falain az ősi faragványokat megkoptatta már az idő könyörtelen vasfoga. Közepén hatalmas nyílt térség, az egykori központi hajó teteje már csak a környező sziklák emlékeinek mélyén szunnyadva létezett. Most romjai között vékony alak ácsorgott. Rongyos ruházata lebegni látszott, noha szél nem kavarta fel a halottá lett katedrális rideg csendjét. Széles, koszlott kalap vont árnyékot az arcára. Aurája furcsa volt. S mégis… Valahogy oly ismerős…
- Incubus – szörcsögte beteges hangon a lény.
- Ki vagy? – kérdeztem.
- Árny a múltból. Ígéret a jövőből. Ki tudhatja?
- Elegem van már az ostoba játékokból! – csattantam fel. – Ki a pokol vagy?!
- Nem ismersz? Elszomorító… Pedig nem is olyan rég… Nem is oly rég azt hittem, mindörökre bevéstem magamat emlékeid mélyére. Mégpedig éles tőrrel – vetette fel a fejét, minek hatására kalpagja nem vonta többé árnyékba rémálomarcát. Egy zombival álltam szemben. Bőre rothadva feszült kevéske húsára az arcán. Szemeiben túlvilági fény honolt. Sosem láttam még ezt az arcot. De a tekintet… Az ismerős volt… De vajh honnan?
- Ismerlek. Bár magam sem tudom honnan… - nyögtem.
- Nem is érdekes. Feladatom van a számodra.
- Miért kéne hogy bármit is megtegyek neked zombi?
- Mert nincs más választásod – röhögött fel és ujjai kecses táncot lejtettek a kékes holdfényben. Mellemen felizzott Axonise Flass rúnája beteges zöld fénnyel. Éreztem ahogy kisül rám ereje, a zöldes kavargás bevonta a testemet. Döbbenten bámultam rá:
- Te eltűntél… Meghaltál…
- Nekromanta vagyok – vetette oda pökhendien. – És mágus. A thargodanok hatalmas lények. De nekem nem jelent problémát túljárni az eszükön. Kiszabadultam börtönükből, új testben éledtem újjá. És rúnám még ép.
- Csakhogy nem az én nevem vésted bele – recsegtem. – Nincs hatalmad felettem! Csupán nem árthatok neked. De bármilyen hatalmas varázsló is légy, sok idő lesz visszanyerni a hatalmadat! Te sem vagy képes ártani nekem.
- Nocsak… - mormolta meglepetten a nekromanta. – Valaki elindult a tudás ösvényén is úgy tűnik…
- Nem mindenki a hatalmat hajszolja – köptem undorodva. – Van aki más ösvényen jár!
- A tudás és a hatalom ugyanaz – csóválta a fejét Axonise. – Én nem véletlenül hívom immár magamat Ösvényjárónak! Sötét, tiltott ösvényeken vezet utam, mely végül tudáshoz, hatalomhoz vezet majd. És te segítesz ebben.
- Miért tenném, te féreg?!
- Nézz körbe. Tudod mi ez a hely?
- Egy romtemplom – vontam vállat.
- Ez volt valaha Leah legnagyobb katedrálisa – emelte fel az ujját Ösvényjáró. – A halál templomai nem pusztulnak el. Itt pulzál a halálisten hatalma a kövekben. A földben. A halál birtoka. A magunkfajtáké. A halálon túliaké.
- Na és? – kérdeztem.
- Ezért kell a segítségemre lenned. Üzletet ajánlok…
- Nem érdekel – vetettem oda és kifelé indultam, nem törődve a mágus szitkaival. Már majdnem a kapunál jártam, mikor mégis tudott olyat mondani, ami megállásra bírt:
- Khetty!
- Khetty? – kérdeztem vissza a vállam felett.
- Khetty is segíti az utamat – bólintott a férfi. – És neki is szüksége lesz ránk útja végén.
- Mit értesz ez alatt?
- Sámán vagy. Te is láttad, mi lesz belőle…
- Az csak egy lehetséges jövő – tiltakoztam. – Nem jóslat. Csak egy lehetőség, mit neki kell eldönteni.
- Valóra fog válni – mondta egyszerűen Ösvényjáró. – Tudom. És nekünk, a társainak, a barátainak kell őt segítenünk. Ahhoz pedig szükség lesz rád…
- ÉN segítsek Khettynek? – kérdeztem döbbenten. – Hihetetlen erejű mágus! Mit tehetnék én?!
- Van egy ősi térkép. A legenda szerint három részre osztotta egy kincsvadász, aki ráakadt, mielőtt Chara-din papjai rajtaütöttek. Varázslattal küldte szét véletlenszerűen a térkép darabjait, remélve, hogy a káoszszektások így nem találnak rájuk és előbb-utóbb méltó hordozóhoz kerülnek. Egyik darabja a nagyhírű főpap, Horebsis sírkamrájában nyugszik. A másik a Holdharapók vérfarkas klán öregének, Lord Timbernek a tulajdona. Az utolsó egy romváros földalatti könyvtárában hever. Meg kell szerezned őket! Khetty érdekében!
- Miért én? – kérdeztem.
- Sámán vagy. Más látással bírsz. És ez sokkal nagyobb erő, mint azt most még gondolnád. Neked kell megtenned!
- És minek a helyét mutatja az a térkép?
- Egy sírkamráét. Hogy ki fekszik ott, még nem lényeges tudnod.
- Nem bízol bennem. És nekem sincs okom bízni benned…
- Látsz dolgokat. Halottakat. Lelkeket, kik megtébolyodtak. Villanásokat múltból és jöbőből. Látsz. De nem értesz semmit – ahogy Ösvényjáró beszélt kirázott a hideg. Mintha csak olvasna a gondolataimban, de persze nem így volt. Az élőholtak immuninsak minden mentális behatásra. Mégis tudta, hogy így van. Biccentettem. – Én vezethetlek az utadon. Megismertethetlek a szellemek hatalmával. Megadhatom a megértést a látás csodájához…
Sámánszemeim előtt fekete halálmadár jelent meg. A nagytestű varjúféle, Leah dögevő szent madara lassan kóvályogva telepedett Ösvényjáró vállára. Galaisnak, a szél szellemének küldötte…
- Még átgondolom – morogtam és kiléptem az egykori katedrális romkapuján. Ösvényjáró ideiglenes teleportvarázsa működésbe lépett, s én újra Sherwoodban, nem messze az erődtől találtam magamat…
Sötét gondolatokkal telten számoltam be a lassan hamvadó tábortűznél Piciklonnak az éjszakai találkozásokról. A mágusnő sem tűnt nyugodtnak:
- Biztosan érzed a szellemek hívását?
- Igen Ciklon. Ebben most biztos vagyok. A halálmadár jele túl egyértelmű. Tudom mire szólít. Érzem…
- Sámán vagy. Ha el kell menned, ha végre kell hajtanod a küldetést, akkor tedd azt. De ne felejtsd, te nem ennek a kis nekromantanoncnak tartozol hűséggel, hanem a szellemeknek.
- Jól tudom – biccentettem.
- Indulj hát utadon! Én pedig megnézem, mit tudok kideríteni erről az alakról… Meglátogatom Khettyt…
Piciklon sokat sejtető mosolya láttán megborzongtam, és újfent hálát adtam magamban a szellemeknek, hogy nem ellentétes oldalon állunk. Remélem soha nem is fogunk… Hatalmas barát ő – gondoltam miközben az álmok nyugtalanító erdejébe vetettem magam…”
Dátum: 2009.08.08. 21:44:47
Hát nálam mindig ájulás közelbe degradálják Korbácsost és Alkonyfényt, de a másik két dögöm az implantátummal gyorsabban lép szintet, mint hogy elpusztuljon (és maxos int kedvenc).
Dátum: 2009.08.08. 21:30:12
Fogja. Elébb-utóbb. Nem tudom pontosan mikor. Ez attól függ, mikor kerül épp egy admin gép elé. De átlagban 24h-n belül meg szokott lenni. 
Dátum: 2009.08.08. 20:30:42
Idézet: Veky - 2009.08.08. 18:17:05
Nem, de azért van egy olyan, hogy közismertség. A Titanicot se mindenki látta, a Ben Hurt sem. De azért... Viszont a válaszlehetőségek több mint ostobák...
Idézet: Trockij - 2009.08.08. 18:19:48
Mellesleg az F1 - nél mi a helyesírási hiba? oO
Üdv, T.
Idézet: Veky - 2009.08.08. 18:17:05
Melyikük halt meg a versenypályán( F1)?
A zárójel használat, helyesen így lenne: "versenypályán (F1)" De mivel Forma 1-es kérdés, automatikusan leves, bár nem értem miért. Na mindegy.
Újabb fincsi falatok:
Kik játszották a két "kezet" Az ördög jobb és bal keze című filmben?
Erika Eleniak - Steven Seagal
Szőke András - Badár Sándor
Bud Spencer - Terence Hill
Szabó Győző - Rudolf Péter
Természetesen tudom a választ erre, de ezt a filmet nem mindenki látta...
Kik játszották a két "kezet" Az ördög jobb és bal keze című filmben?
Erika Eleniak - Steven Seagal
Szőke András - Badár Sándor
Bud Spencer - Terence Hill
Szabó Győző - Rudolf Péter
Természetesen tudom a választ erre, de ezt a filmet nem mindenki látta...
Nem, de azért van egy olyan, hogy közismertség. A Titanicot se mindenki látta, a Ben Hurt sem. De azért...
Viszont a válaszlehetőségek több mint ostobák... Idézet: Trockij - 2009.08.08. 18:19:48
Mellesleg az F1 - nél mi a helyesírási hiba? oO
Üdv, T.
Idézet: Veky - 2009.08.08. 18:17:05
Melyikük halt meg a versenypályán( F1)?
A zárójel használat, helyesen így lenne: "versenypályán (F1)" De mivel Forma 1-es kérdés, automatikusan leves, bár nem értem miért. Na mindegy.
Dátum: 2009.08.08. 17:25:02
Idézet: StripeZ - 2009.08.08. 11:19:44
Köszönjük magasröptű hozzászólásodat. Kérjük a továbbiakban ha egy mód van rá, kedélyes stílusodat tartsd meg magadnak, illetve az elmeosztály ápolóinak, ők kapnak azért fizetést, hogy elviseljék. A fórum színvonalát ha lehet ne rongáld tovább hozzászólásaiddal. Köszönjük.
Nekem tele van mar vele a faszom, hogy semmi sem jo a kibaszott ertekelo faszkalap csapatnak...leszarom a kerdes feltevest, ezutan nem foglalkozok vele...Baszottul elveszi az ember kedvet ez a hozzaallas, hiaba hibatlan minden, akkor sem jo... 
Köszönjük magasröptű hozzászólásodat. Kérjük a továbbiakban ha egy mód van rá, kedélyes stílusodat tartsd meg magadnak, illetve az elmeosztály ápolóinak, ők kapnak azért fizetést, hogy elviseljék. A fórum színvonalát ha lehet ne rongáld tovább hozzászólásaiddal. Köszönjük.
Dátum: 2009.08.08. 15:44:47
Mit rejt jimy koponyája?
rajz film hösöket
rajz film figurákat
képregény hösöket
pukit
rajz film hösöket
rajz film figurákat
képregény hösöket
pukit
Ehmm... őőő... izé... Mi van?
Dátum: 2009.08.08. 15:29:24
Idézet: Mortimer - 2009.08.08. 15:05:20
A VF hatása erre is érvényesül, azaz itt is felezi a TP-t. A VF előnye továbbra is megmaradt, sőt, még erősödött is a hatása, hiszen ez egy újabb terület, ahol a többiek több TP-t szereznek.
Nem értjük egymást. Akinek vf-e van, annak ez nagy hátrány, a szinthuszároknak gondolom kevésbé, bár ahhoz nem értek. Ha Tp-t kapok LE nélkül hamarabb lépek szintet miközben nem fejlődök semmit, ergo elkezdem eldobni ebben az időszakban a vf-el nyert előnyömet. Amit én spec megteszek, mert szórakoztat nagyon. De nyilván azért ez sok ember esetén fog szülni némi zúgolódást Morti. Mert nem azzal van a baj, hogy akik csépelik, azok egymáshoz képest milyen erősek lesznek, hanem hogy ha nem elég jó a jutalom, akkor akik nem tették, azok jutottak előnyhöz, plusz kaptak egy 2*10-es céltáblát, hogy kiket kell ebben az időszakban kamrázni, ami mégtöbb LE. Ergo, ÉS EZ A LÉNYEG, nem az a nagy gáz, hogy mennyire gyengül le valaki, vagy sem. Önmagában nem. Hanem, hogy egy jópofa érdekes újdonság után levonva a mérleget nem az lesz-e, hogy félévbe kerül helyrerázni azt amit itt elszenvedtek és a kövi töri eseményre unottan rálegyint mindenki, hogy Baraty meg Miki csináljon vele amit akar, mégegyszer nem dőlünk be. Most tetszik érteni?
3. Akinek vf-e van, azoknak ez tényleg nagy szívás, hidd el, mert sok Tp jön belőle (pont mint 2 vadászatért) de még csak nullszaldós sincs LE-ben. Mivel egyszerűen fogalmazva mifelénk a legrosszabb dolog ami egy karival történhet, hogy TP-t kap... Lévén minél kevesebb Tp-t kapsz minél több LE mellett annál jobb. Erről szól az egész. Itt viszont ez megfordul."
A VF hatása erre is érvényesül, azaz itt is felezi a TP-t. A VF előnye továbbra is megmaradt, sőt, még erősödött is a hatása, hiszen ez egy újabb terület, ahol a többiek több TP-t szereznek.
Nem értjük egymást. Akinek vf-e van, annak ez nagy hátrány, a szinthuszároknak gondolom kevésbé, bár ahhoz nem értek. Ha Tp-t kapok LE nélkül hamarabb lépek szintet miközben nem fejlődök semmit, ergo elkezdem eldobni ebben az időszakban a vf-el nyert előnyömet. Amit én spec megteszek, mert szórakoztat nagyon. De nyilván azért ez sok ember esetén fog szülni némi zúgolódást Morti. Mert nem azzal van a baj, hogy akik csépelik, azok egymáshoz képest milyen erősek lesznek, hanem hogy ha nem elég jó a jutalom, akkor akik nem tették, azok jutottak előnyhöz, plusz kaptak egy 2*10-es céltáblát, hogy kiket kell ebben az időszakban kamrázni, ami mégtöbb LE. Ergo, ÉS EZ A LÉNYEG, nem az a nagy gáz, hogy mennyire gyengül le valaki, vagy sem. Önmagában nem. Hanem, hogy egy jópofa érdekes újdonság után levonva a mérleget nem az lesz-e, hogy félévbe kerül helyrerázni azt amit itt elszenvedtek és a kövi töri eseményre unottan rálegyint mindenki, hogy Baraty meg Miki csináljon vele amit akar, mégegyszer nem dőlünk be. Most tetszik érteni?
Dátum: 2009.08.08. 15:21:59
Idézet: Rafkós - 2009.08.08. 15:20:50
Attól függ mekkora a vf-je
Nem, az 110-et kap, ha Veled azonos szintű.
Attól függ mekkora a vf-je
Dátum: 2009.08.08. 15:20:45
Annyi Tp-t kapsz, mint 2 vadászatért. Ha van vf-ed, akkor az azzal csökkentett számít.
Dátum: 2009.08.08. 15:18:05
Kusti! Te nem örülnél, ha így felpörögne? 
Csak sajna én sem hiszek az összeesküvéselméletekben... De attól még jó volt olvasni, ötletelésnek nem lenne rossz
Te nem örülnél, ha így felpörögne? Csak sajna én sem hiszek az összeesküvéselméletekben... De attól még jó volt olvasni, ötletelésnek nem lenne rossz Dátum: 2009.08.08. 13:58:35
Eh. Ez az első ilyen Solina. A következőnek jobb lesz a hangulata. Mert vagy most tisztességes lesz a végén a jutalmazás és akkor örömmel várják majd a játékosok, vagy nem akkor meg a következő örökké fog tartani, mert Miki csinálhat amit akar, senkit nem fog érdekelni. Ennyi.
Dátum: 2009.08.08. 12:41:15
Óh! És mégegy apróság. A félelmek talán azért jogosak bizonyos mértékig, hiszen a Behonak nincs lehetetlen, ha el kell baltázni egy ötletet.
Dátum: 2009.08.08. 12:39:26
Idézet: Mortimer - 2009.08.08. 11:48:14
Ehm... Morti... Mivel a manóölős toplistán benn vagyok a 10-ben talán mondhatok ezekre pár észrevételt, főleg mert a vf is maxos.
1. Ezen a fórumon tényleg rengeteget rinyálnak. Tény.
2. Nem tudjuk mi a jutalom. Engem spec ez nem nagyon zavar, majd meglátjuk, de tény ami tény, hogy csak növelné a versenyszellemet, ha látnánk miért küzdünk, de a meglepi sem rossz, mert ezt így legalább végre nem bírják kiszámolni az optimalizátorok, hogy jó vagy sem.
3. Akinek vf-e van, azoknak ez tényleg nagy szívás, hidd el, mert sok Tp jön belőle (pont mint 2 vadászatért) de még csak nullszaldós sincs LE-ben. Mivel egyszerűen fogalmazva mifelénk a legrosszabb dolog ami egy karival történhet, hogy TP-t kap... Lévén minél kevesebb Tp-t kapsz minél több LE mellett annál jobb. Erről szól az egész. Itt viszont ez megfordul.
De ezzel együtt én mikor jöttem ide sírni Morti? Pedig csinálom. A toplistások közül hányan sírnak itt? Pedig csinálják. Mi bevállaltuk a vakrepülést, innentől vagy nyerünk, vagy vesztünk.
Miklós berakott a játékba valamit, egy új dolgot, amiben lehet versenyezni egymással. Már nem csak a szint, a tulajdonságösszeg, vagy az eddigi több hónapos karakterfejlesztés számít, hanem mindenki tiszta lappal indul. A pár hetesnek szánt miniverseny végén lesz valami jutalom a részt vevőknek, illetve a hordákat is jutalmazzák valami minimális dologgal (utóbbi jelentős ugye nem lehet, hiszen attól még hogy a hordába tartozik valaki, nem biztos hogy kivette a részét belőle. Továbbá nem lehet hatalmas előnyt adni egy egész hordának a többivel szemben, mert az elégedetlenséget szül.)
A miniversenyen való részvétel LE-be kerül. (TP vesztés mint Kocos levezette, ugye nincs. Szerintem Miklósban az komolyan fel sem ötlött, hogy ez bárkinek is probléma lehet. Maximum a VF-ezőket érintheti, de mivel az erre is hat, ezért az ő érveik sem jogosak.) Motiválás végett, hogy megnézd mi is ez, és ne tudd teljesen ignorálni, van egy minimális hátrány, a varázspont töltödés felezése. Ez nem jelentős, túl lehet élni, de mégis kicsit arrafelé hat, hogy ölj le naponta egy manót. A hordák közötti számbeli egyensúlyt logikusan egy szorzóval kompenzálja, így egyenlíti ki a különbségeket, hogy a lehetőségek keretei között mindenkinek ugyanolyan esélye legyen.
Ezek után elolvassa a fórumot, és azt látja, hogy sírtok a TP miatt, sírtok a jutalom miatt (amiről fogalmatok sincs), sírtok a hordaszorzó miatt, és panaszkodtok, hogy milyen sok erőforrást elpazaroltatok már, és mégsem kaptatok még semmit, pedig már KÉT TELJES NAPJA zajlik a hat hetesre tervezett küzdelem.
Hát ezek után fejlesszen nektek az öregapám.
A miniversenyen való részvétel LE-be kerül. (TP vesztés mint Kocos levezette, ugye nincs. Szerintem Miklósban az komolyan fel sem ötlött, hogy ez bárkinek is probléma lehet. Maximum a VF-ezőket érintheti, de mivel az erre is hat, ezért az ő érveik sem jogosak.) Motiválás végett, hogy megnézd mi is ez, és ne tudd teljesen ignorálni, van egy minimális hátrány, a varázspont töltödés felezése. Ez nem jelentős, túl lehet élni, de mégis kicsit arrafelé hat, hogy ölj le naponta egy manót. A hordák közötti számbeli egyensúlyt logikusan egy szorzóval kompenzálja, így egyenlíti ki a különbségeket, hogy a lehetőségek keretei között mindenkinek ugyanolyan esélye legyen.
Ezek után elolvassa a fórumot, és azt látja, hogy sírtok a TP miatt, sírtok a jutalom miatt (amiről fogalmatok sincs), sírtok a hordaszorzó miatt, és panaszkodtok, hogy milyen sok erőforrást elpazaroltatok már, és mégsem kaptatok még semmit, pedig már KÉT TELJES NAPJA zajlik a hat hetesre tervezett küzdelem.
Hát ezek után fejlesszen nektek az öregapám.
Ehm... Morti... Mivel a manóölős toplistán benn vagyok a 10-ben talán mondhatok ezekre pár észrevételt, főleg mert a vf is maxos.
1. Ezen a fórumon tényleg rengeteget rinyálnak. Tény.
2. Nem tudjuk mi a jutalom. Engem spec ez nem nagyon zavar, majd meglátjuk, de tény ami tény, hogy csak növelné a versenyszellemet, ha látnánk miért küzdünk, de a meglepi sem rossz, mert ezt így legalább végre nem bírják kiszámolni az optimalizátorok, hogy jó vagy sem.
3. Akinek vf-e van, azoknak ez tényleg nagy szívás, hidd el, mert sok Tp jön belőle (pont mint 2 vadászatért) de még csak nullszaldós sincs LE-ben. Mivel egyszerűen fogalmazva mifelénk a legrosszabb dolog ami egy karival történhet, hogy TP-t kap... Lévén minél kevesebb Tp-t kapsz minél több LE mellett annál jobb. Erről szól az egész. Itt viszont ez megfordul.
De ezzel együtt én mikor jöttem ide sírni Morti? Pedig csinálom. A toplistások közül hányan sírnak itt? Pedig csinálják. Mi bevállaltuk a vakrepülést, innentől vagy nyerünk, vagy vesztünk.
Dátum: 2009.08.08. 08:39:34
Idézet: Gypetee - 2009.08.08. 08:30:03
Hát pedig az értékelőnek van szerintem igaza. Gondold végig.
1. Ez az esemény csak a 3. szinttől elérhető. 1-2. szintű kapja meg?
2. Rövid ideig tartó, egyszeri esemény. Valaki egy év múlva kezd el játszani, amikorra kb mi is elfelejtjük mi volt a következménye ha nem manóztunk, nos akkor az mégis honnan tudja?
Tökéletes értékelést kaptál.
Nevetséges amit művelnek az értékelők, soha többé nem fogok kérdésírással bíbelődni, ha meglesz a küldetésem. Mutatom mit nem fogadtak el legutóbb:
Mi történik, ha Zarknod ébredésénél nem aktiválod 24 óránként a pilonokat?
varázspontod fele sebességgel regenerál
semmi
nem tudsz portyázni
kevesebb LE-t kapsz a vadászatokból
A kérdés "Rossz, hibás kérdés" értékelést kapott!
Kérdésedre az értékelők szerint csak egy speciális érdeklődésű réteg tudhatja a választ.
A jó */^˘^°^ˇ annak aki értékelte, már nagyon kiakadtam.... Ki az a barom aki végzeturazik, de mégse érdeklődik iránta???
Mi történik, ha Zarknod ébredésénél nem aktiválod 24 óránként a pilonokat?
varázspontod fele sebességgel regenerál
semmi
nem tudsz portyázni
kevesebb LE-t kapsz a vadászatokból
A kérdés "Rossz, hibás kérdés" értékelést kapott!
Kérdésedre az értékelők szerint csak egy speciális érdeklődésű réteg tudhatja a választ.
A jó */^˘^°^ˇ annak aki értékelte, már nagyon kiakadtam.... Ki az a barom aki végzeturazik, de mégse érdeklődik iránta???
Hát pedig az értékelőnek van szerintem igaza. Gondold végig.
1. Ez az esemény csak a 3. szinttől elérhető. 1-2. szintű kapja meg?
2. Rövid ideig tartó, egyszeri esemény. Valaki egy év múlva kezd el játszani, amikorra kb mi is elfelejtjük mi volt a következménye ha nem manóztunk, nos akkor az mégis honnan tudja?
Tökéletes értékelést kaptál.
Dátum: 2009.08.07. 20:40:37
Neked volt mázlid, Karesznak meg pechje. Ennyi. Random.
Dátum: 2009.08.07. 20:27:35
pedig híres ember még dal is van róla
De természetesen igazad van, én is viccnek szántam csak. A kérdés törlendő.
De természetesen igazad van, én is viccnek szántam csak.
A kérdés törlendő.