Hozzászólások - Byzon

No, mindenkinek szép hetet kívánok, pénteki viszontírásra!

Aha.

Erre nem gondoltam...

Nem félek, mert pihenőben van, ugyanis mindjárt megyek itthonról és csak pénteken leszek.

Egymásba futottunk, hogy ismered a Korbácsost?

Miért érdekel?

Egyébként: 151/156

Gratulálok!

Azt a Miklós randomot:

Femme Fatale (32. szint, smaragd horda), 463 Össz tuli, minden prémes
Incubus (27. szint, rubin horda) 396 Össz tuli, csak kard prémes
"A csatában összesen 500 sebzést okoztál, és 266 sebzést kaptál.
Te nyerted a csatát, jutalmad 0 lélekenergia és 21 TP!"

Na ezt most hogyan? Mondjuk örülök!

Idézet: cirip - 2009.02.02. 10:16:57

Aznap indult a Végzetúr!

Az sem rossz.

Jó neked!
Na meg jó reggelt!

Elgondolkodva meredtem magam elé a lárvaszint palotájának tróntermében és a küldött arcát fürkésztem. Nem akartam elhinni, amit mondott. Ez egyszerűen lehetetlen! Egészen lassan, vontatottan szólaltam meg:
- Lássuk csak jól értettem-e meg őfelsége akaratát? Azt mondod, hogy eljött az idő, hogy visszavegyük ősi birtokunkat, a felszínt, melyet az Ellenség elragadott őseinktől és a Császár akarata az, hogy nekem itt kelljen ülnöm tovább egy nyavajás kőtrónuson, és továbbra is azzal foglalkozzak, hogy a lárvák orrát törölgessem?! Ezt mered a képembe vágni??!
A hírnök szenvtelen arccal meghajolt:
- Baltharog helytartó, a Császár nagyra értékeli a munkát, amelyet az ifjúság nevelése terén végzett, mindazonáltal úgy gondolja, kellő számú harcossal és mágussal rendelkezik a felszín visszahódításához, Önnek nagyobb hasznát veszi jelenlegi posztján.
Remegtem a visszafojtott dühtől, fogaim között jegesen roppant a levegő, amint válaszoltam:
- Ez hát a bére évszázados hűségemnek? Hogy nem vehetek részt mindabban, amire a lárvákat oktatom már oly sok évtizede? Ez?!
- Nem szegheted meg a Császár akaratát - rántotta meg a vállát a hírnök, majd sarkon fordult és távozott.

Hát mit képzel magáról az a taknyos ifjonc, aki a galetkik kőtrónján ül?! Hogy teheti ezt velem?! Hogyan?! Mióta szónokolok az ifjaknak arról, hogy minden kegyetlennek tűnő szabály, próba, nehézség csak arra szolgál, hogy elég edzettek és erősek legyünk az Ellenség elleni harchoz? És én magam ne vehessek részt ebben a történelmi tettben? Az én leszármazottaimnak kelljen szégyenkezve lehajtani a fejüket, mikor szóba kerül mit tettek az őseik a felszín visszahódításáért? Ez nem lehet! Miféle ostobaság ez?! Hadúr vagyok! A lárvák akiket kineveltem ma klánfőnökök, szövetségi vezetők, mestermágusok, magas rangú katonatisztek! És mindez semmit nem számít?! Hiszen ha a lárvákat a felszínre küldeném, jobban helytállnának, mint őfelsége "hatalmas harcosai"! Ezekben még nem rontották el az én tökéletesen kikristályosított nevelésem gyümölcseit! Igen... Ha a felszínre vezetném őket, akiktől ezt nem is lehetne elvárni, bizonyosan remekül helytállnának és végre magam is megkapnám a nekem kijáró tiszteletet! Hmm... Miért is ne?

Körbenéztem a központi csarnokban, amelyet tízezer milgand fénye világított meg. Körben a lárvaszint összes ifjú, tizenkét éves ifja, körülöttük pedig a néhány szinttel magasabbról küldött rendfenntartó katonák. Izgatottan pislogtak felém. Felsétáltam a Szó Emelvényére és büszkén körbepillantottam. Testem minden sejtje élvezte a határtalan tiszteletet mely a pillantásokból felém áradt. Mennydörgő hangomat a cseppkövek verték vissza:
- Lárvák! Népünk jövője és reménységei! Eljött a nap! A nap amely után a ti utódaitoknak nem a hegymélyben kell rejtőznie, hanem a felszínen, őseink birtokán járhatnak majd! Őfelsége a Császár a mai napon megindítja a hadműveleteket, melyek jövőnk zálogát hordozzák magukban! Eljött a történelmi pillanat! Ám nekünk mindebben semmilyen szerepünk sem lesz, túl gyengének értékeltek minket, a feladatunk, hogy semmiben ne különbözzön számotokra az élet itt a lárvaszinten, amíg odafent a testvéreink értetek hullatják a vérüket...
Elégedetten hallottam az egyre erősödő dühös morgást a tömegből. Elmosolyodva folytattam:
- Legalábbis ez Uraink akarata! Ám kérdezem én, ti itt maradnátok a Hegymélyben, amíg odafenn pusztulnak a testvéreink? Ti nyugodtan vadásznátok, tudva, hogy hőseink lelkei talán a pillanatban távoznak a dicső ősök közé? Kérdezlek titeket, nem keseredne meg a falat a szátokban, hogy miközben mi idelent a napi élelmünket majszoljuk szüleitek talán épp értetek véreznek a felszínen?!
Már üvöltenem kellett, hogy túlkiabáljam a kialakuló hangzavart, de pont ezt a hatást akartam elérni:
- Hát én nem maradok itt! Én csatlakozom a hősökhöz, akik ma a felszínre térnek! Én megyek! És aki csatlakozni kíván, annak nem mondok nemet! Ki jön hát velem? Ki csatlakozik a hősök legnagyobbjaihoz?!
Írtózatos diadalkiáltás remegtette meg a falakat, a lárvák csápjaikba, mancsaikba fogott csontdárdákat, kőkéseket ráztak boldog hevületben, a rendfenntartók is éppoly hevülettel kapcsolódtak be a diadalmas hangzavarba. Büszkén sétáltam le az emelvényről, mikor a vénséges vén főpap, Gericon állított meg:
- Mit művelsz helytartó? Ezek az ifjak még nem készültek fel erre a harcra! Ezt neked is tudnod kell!
- Te azzal foglalkozz, hogy imádkozol az Ősökhöz a győzelmünkért! Több dolgod nincs, papocska - köptem gyűlölettel a reszketeg vénség felé. Sohasem értettem, hogy mi szüksége a társadalmunknak az ilyen férgekre, Gericon és a többi pap. Még hogy ősök! Dicsőség! Dicsőség mindörökké!

Könnyebben ment minden mint hittük. Az ellenségnek se híre, se hamva nem volt sehol, csak a kiégett pusztaság mindenhol. Sehol nem ütköztek ellenállásba dicsőséges csapataink. Magam sem tudom, hogy történhetett. Egyszer csak közénk robbant valami hatalmas, szőrös test és szétszórta maga körül az ifjoncokat. Véres testek repültek a levegőbe, ifjú életek szakadtak meg szempillantás alatt. Döbbenten rohamoztam meg kardomat előreszegezve a jelenést, mely lassan tisztuló szemeim előtt egy vérfarkasnak tűnt, noha azt hittem korcs fajtájukból mára már csak az életképesebbnek számító kétfejű egyedek léteznek. A bestia gyors volt, de én sem tegnap tanultam vívni. Hatalmas küzdelem keletkezett közöttünk, a likantróp lény több sebből vérzett, de fantasztikus gyorsasággal regenerálta azokat, míg én erősen fáradni kezdtem, a kor súlya nyomta vállaim. Az ifjak szinte mind saját vérükben fuldokoltak már körülöttünk. Aztán nem volt mit tenni, már nem térhettem ki időben, a kor győzedelmeskedett reflexeim felett és a vérfarkas ugrás elől már nem tudtam időben elmozdulni. Hatalmas sárga tépőfogak zárultak össze a torkomon...

...Valami sötét és nyirkos helyen bolyongok, szürke az ég, éjfekete a föld. Árnyalakok rebbennek a távolban. Mi lehet ez a hely? Nem értek semmit. Hirtelen kísérteties fény lobban tőlem balra és egy ismerős vézna alak materializálódik a semmiből. Gericon főpap. Örömmel szólítanám meg, ám ő gyorsabb, földöntúli energiákkal telített hangon dörren reám:
- Thunil Baltharog helytartó! Méltatlanná váltál őseid bizalmára! Engedted, hogy elvakítson a gőg, s a halálba vezetted a reád bízottakat! Ifjú életek százai szakadtak meg, a te ostoba büszkeséged okán! Ez itt Leah, az ősrégi halálisten birodalma az Árnyvilág, ám egyenlőre nem fogad be téged! Nincs helyed itt! Visszatérsz Ghallára és megpróbálhatod helyrehozni amit tettél! Amint visszatérsz porhüvelyedbe keletnek tarts, míg egy romvárhoz nem érsz! Ott megtudod majd a feladatod!
Mielőtt bármit válaszolhattam, avagy tehettem volna mint valami örvényben hulltam alá a sötétségben.

A testemben tértem magamhoz, de a világ megváltozott. Nem éreztem már fájdalmat, fáradtságot, szomjat csupán az éhség maradt, amelyet a rothadó hullákból elégítettem ki, mégis mindig folyamatosan, egyre kínzóbban tér vissza a holt hús iránti vágy. Megnyúlt karjaim karmait a tetemekbe vájva, népem hőseinek testéből lakomázva haladtam mindig csak keletnek. Míg egy napon fel nem tűnt a fekete kövekből emelt romvár. Már leszállt az éj mire a kapuja közelébe jutottam, ám be nem léphettem rajta. Egy pillanatra szárnysuhogást hallottam aztán egy test csapódott nekem és a földre tepert. Egy nagyon magas, izmos nőalak volt, a hátán denevérszárnyakkal, pengés karmokban végződő ujjakkal. Lábának erős körmeit élvezettel vájta a mellkasomba, igézően szép, ám könyörtelen arca centikre volt az enyémtől:
- Mit keresel itt rusnyaság? - érdeklődött hideg hangon.
- Azt - biccentettem az ódon rom felé.
- Hagyd Kerheina - hallatszott a gargoyle nő háta mögül egy bájos gyermekhang. - Ő is Leah szolgája. Immár ő is a strázsák egyike.

Ma sokfelé kellett szakadnom, délelőtt meg nem biztos lesz elég időm, kiderül.

No, én is kidőlök!

Pedig hidd el!

27. szintű vagyok és szeptember 22.-e óta játszom.

Majd megszokod!

De, portyázhatsz!

Várnod kell, idővel töltődik.

Neked is Telk!