Hozzászólások - Byzon

Ez viszont v3-on egész tetszett: Shag Beckur...

Csatlakozom Lan véleményéhez, én is úgy tudom, a heroikus fantasy egyik királya Jordan!

Asszem Idő Kereke sorozat, elég híres fantasy hős nevét kölcsönözte el barátunk.

Nálam ez a karakternév vágta ki a biztosítékot még anno v2-n:
"Megeszemazösszesfikám"

Legfeljebb kevesebbet piálsz!
Előbb majd még Tierga jön, ha Isten is úgy akarja, még holnap...

Jó éjt, itt is!

Nem Lan, informállak!

Nyugi, majd jövő héten dumálj, Tierga után megint te jössz!

Örülök!

Egészen kivételesen nem te szerezted be a piát, ez igaz, de általánosságban, nos...

Idézet: Lanmandragoran - 2009.02.28. 21:03:20

Itt dögöljek meg, egy rossz kérdést (esetleg túl spec lesz) bevállalok rá!

"Hajnalig szórakoztunk a tábortűz körül ülve és vígan adomázgatva. Láthatóan Diabolo a sztoikus nyugalmú varázstudó is feloldódott a vad betyárok között, öröméről és jó hangulatáról apró félmosolya, csillogó szeme mellett árulkodott az is, hogy bőre világoskékre változott. Vidáman hallgatta az adomákat és a pajzán dalokat, s bár nem vett benne részt szélesen mosolyogva nézte az akrobatikus tűzugró táncot is. A csatákban, a győztes harcban, zsákmányolásban sikeres portyázók így adták ki magukból az elmúlt időszak feszültségét, fájdalmát. Ez az öröm ideje volt, amely a mágust sem hagyta hidegen, noha hiába biztattuk, saját magát nem próbálta ki ebben a megmérettetésben, de velünk nevetett, amikor hatalmasat estem a a talpra érkezésnél, hiába ez nem az én termetemnek kitalált tánc, s velünk együtt tapsolta meg az est legjobbját Herceget. Már jócskán elmúlt éjközép mikor felé hajoltam egy újabb korsó erős gombapárlattal, amit vonakodás nélkül el is fogadott, és rákérdeztem:
- Bennem mindig az a kép élt a varázslókról, hogy elzárkóznak az ilyen durva mulatozástól...
- Előítéleteid vezérelnek, melyek mindig rossz tanácsadók barátom. Asztrálmágus vagyok...
- Aha... Hát tudod ez tőlem orglingul s lehetett volna...
- A mágiám elsődlegesen az érzelmek megfejtése és befolyásolása. Jelenleg ez olyan nekem, mint egy királyi lakoma. Itt mindenki tobzódik az érzelmeiben, amelyek, egy győztes háború után nem meglepő módon, örömteli, vad, erős, szenvedéllyel teli érzések, megkönnyebbülés, bajtársiasság, barátság uralja ezt az érzelmi káoszt... Nos ez engem, az én elmémet is feltölti... Abban igazad van, hogy a mágusok jobban uralják az elméjüket és az érzelmeiket, éppen ezért érzem most magam úgy mint egy igazi lakomán. Itt mindenki szabadjára engedi magát...
- No, talán értem - válaszoltam az alkohol adta megfontoltsággal, - de hogy mágust még nem láttam, aki így bírja az ivást, az is biztos...
Diabolo ez alkalommal, az est folyamán először, szívből jövően felkacagott:
- Nos, ez valószínűleg azért van, mert a varázslók nagy többségének nincs része Stubb "kiképzésében"!
Összenevettünk és a vidámság folytatódott hajnalig...

Hajnaltájban enyhén zúgó fejjel támolyogtam a fekhelyem felé, amikor hangok ütötték meg a fülemet. Bár a szavakat nem tudtam kivenni, de nyilvánvaló volt, hogy indulatos vita folyik a közelben. Vártam, hogy valamelyik tanácstag igazságot tegyen, de miután úgy tűnt, egyik sincs a közelben, fáradt sóhajjal arrafelé indultam, hogy rendet csapjak közöttük. Ahogy a máglya fénykörén kívül beszélgető alakokhoz léptem, azonnal megértettem, miért nem szólt rájuk senki. Vezetőink álltak ott, és csendesen vitatkoztak. Picur hangját hallottam meg először:
- Napkaput gyakorlatilag, ha nem is hivatalosan, de szövetségesnek, vagy legalábbis baráti klánnak tekintem. Ahogy azthiszem mindannyian! El kell nekik mondani!
- De a hadúr parancsa... - ellenkezett csendesen és érezhetően félszívvel Főboszi.
- A hadúr rég halott! És vele a parancsa is! Nekünk egy kihalt és ellenséges világban kell élnünk és harcolnunk minden átkozott napon a puszta fennmaradásért! Nekünk még nincsenek fényes városaink, mint a hatalmasoknak. Fosztogatók vagyunk az igaz, de én azt mondom, többre becsülöm a barátokat, főleg ebben a világban, mint egy rég halott hadúr politikától és ármánykodástól bűzlő parancsát!
Herceg eddig nem szólt, de most egyetértően bólintott, én pedig hozzájuk léptem:
- Miről maradtam le?
Lassan összenéztek, majd Főboszi csendesen válaszolt:
- Azt hiszem informálnunk kéne valamiről varázstudó barátainkat...
Főboszi első néhány mondata után bólintottam és félbeszakítva megkértem, készüljön az útra, hazakísérjük Diabolot és beszélünk Csirguzzal...

Másnap kemény útjuk volt a meghajszolt wantuknak, mi magunk is kimerültek és szomjasak voltunk, ahogy átkeltünk a sivatagos tájon. Diabolo nem kérdezett semmit, amikor szóltunk neki, hogy elkísérjük, mert információink vannak Csirguz számára, és út közben is inkább csak Főboszival beszélgetett pár szót, akinek legalább esélye volt megérteni a mágiáról szóló eszmefuttatásokat. Számomra érthetetlen szavai ellenére határozottan kezdtem megkedvelni mindig kiegyensúlyozottnak és nyugodtnak tűnő varázslót. Hosszú órák kaptatása után feltűnt a távolban a torony kecses sziluettje. Nemsokára a kapu előtt álltunk, ahol egy csodálatos lény állt előttünk. Hatalmas, kecses test nyújtózott tekintetünk kereszttüzében, a nagymacskák minden kecsessége keveredett benne a sasok büszke fenségével. Fején és szügyén ébenfekete tollak, teste többi részén sötét, puha szőrzet hívta fel magára a figyelmet. De a legmegkapóbb a szeme volt. Ebben a tekintetben több bölcsesség és tudás rejlett mint azt sok fajtársamról feltételeztem volna. Ám ez a tekintet közel sem barátságosan méregetett minket, Korbácsos csendesen vinnyogva húzódott a hátam mögé, ösztönei ezer szólamban sikolthatták a veszélyt fülébe. Az előttünk magasodó griff tollai felborzolódtak, nyilvánvaló volt, hogy csak Diabolo jelenléte tartja vissza a támadástól. Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy egy tapodtat se mehetünk közelebb... A patthelyzetet végül egy kellemesen csilingelő, jól ismert hang oldotta fel, Khetty érkezett:
- Mycorhea nyugodj meg! Ők barátok!
A griff ellágyult tekintettel pillantott az érkező felé és mélyen a szemébe nézett, esküdni mertem volna, hogy beszélgetnek egymással... És Khetty következő szavai is ezt látszottak megerősíteni:
- Nem, nem veszélyesek. Azt ugyan még eddig azt hiszem nem láttam, de barátokkal jött, biztosan nem veszélyes.
A hangtalan kommunikáció tovább folyhatott, amit én döbbenten figyeltem, nem hittem volna, hogy ezek a lények intelligensek... Bár az is igaz, hogy ilyen nagy és gyönyörű példánnyal sem találkoztam még... Újfent Khetty hangja zengett:
- Démon? Aligha. De kérdezd meg Incut!
A griff felém fordult és a fejemben egy igen kellemes, férfias bariton hangzott fel:
- Üdvözöllek harcos! A nevem Mycorhea. A korcsdémonért, ott mögötted, felelősséget vállalsz?
Kiszáradt szájjal válaszoltam:
- A halálhajcsárra gondolsz?
- Úgy van. Mersz érte felelősséget vállalni?
- Igen - bólintottam. - Ő a harcostársam. Valóban démonok az ősei, de meggyőződhettem már róla az oldalamon töltött csatákban, hogy semmivel sem démonibb, mint bármely harcos.
Mycorhea sokáig méregetett, aztán beleegyezően prüszkölt egyet. Khetty mosolygósan lépett hozzánk:
- Örülök, hogy megint vendégül láthatlak Incu! És klántársad jelenlétének is.
- Khetty, szeretném bemutatni klánvezéreink egyikét, Főboszit.
Mindannyian meglepődtünk, amikor az ősi tiszteletadással, lehajtott fejjel, oldalra tárt karokkal és megrogyantott térdekkel, és csendesen suttogott szavakkal köszöntötte a főmágusnőt:
- Mic therana, ad cortocana!
Khetty zavarodottan vonta fel a szemöldökét, Diabolo csendes szavakkal segítette ki:
- Tisztelet a bölcsnek, míg vérvonalam él. A harcosok és a mágustanoncok ősrégi tiszteletadási formulája a nagytiszteletű mágusok felé...
Khetty enyhén piruló arccal fordult klánfőnököm felé:
- Örömmel üdvözöllek Napkapu tornyának ősi falai között Főboszi, itt nincs szükség a régies és felesleges tiszteletadási formulákra. Lépjetek be, legyetek a vendégeink.
- Csirguzzal kéne beszélnünk, ha ez lehetséges, és nem volna rossz, ha Kayrac is jelen lenne...
- Szólok nekik, addig Redjens felkísér titeket a könyvtárba.
Az udvaron álló fekete csuklyás csontmágus elénk lépett, hogy a könyvtárba kalauzoljon minket. A nyomába eredtünk.

A könyvtárban rácsodálkoztunk a csodálatos szőnyegekre, a csodálatos faragásokkal díszített asztalkára, az ősi tudást árasztó, roskadozó könyvespolcokra... Mennyire más hangulat ülte meg a mágusok ősi tornyát mint a betyárok vad táborát... Láttam, hogy kiemelt helyen őrzik a könyvtárban a tekercseket, melyekért valaha, talán évszázada már oly réginek tűnik, jó bajtársaim vére hullott... Vállrándítással űztem el az emlékeket, de a szívem táján melegséget éreztem, hogy jó helyre került az általuk hordozott bölcsesség. Lia lépett be némi süteménnyel megrakott tálcákkal és teával, majd a nyomában Csirguz és Kayrac smaragdszem érkezett. Főboszi szaporábban kapkodott a levegő után a lich mágus láttán, én azonban Csirguzra pillantottam csodálattal. Ez a magas, díszruhába öltözött, érdeklődő arcú varázsló még a nagy hatalmú élőholt ősmágus mellett sem vált jelentéktelenné, háttérbe húzódóvá. Legalább olyan erős aurát sugárzott, mint a lich. Ők is helyet foglaltak az illendő köszöntések után, majd miután Lia udvariasan teát töltött mindnyájunknak, Csirguz törte meg a csendet:
- Ha jól tudom, beszélni kívántok velem.
Főboszira pillantottam, aki mély sóhajjal kezdett bele:
- Hallott már Ön az ónix barlangi csatáról?
- Igen, de keveset. A Rothadás Papjainak ott volt talán a legnagyobb katedrálisa a hegymélyben. Egy elit osztag füstölte ki őket, amelynek részesei voltak klánom tagjai is, de odavesztek az ütközetben, utána meglehetősen szűkszavú jelentést kaptunk csak a dologról...
- Nos - válaszolta Főboszi, - én hadapródként részese voltam a csatának. A papok kevesen voltak, mi rengetegen. Az akciót irányító Katona hadúr, Bambéró, bizonyos volt a győzelemben, félvállról vette az ellenfelet. Súlyos hiba volt... A papok valóban nagyon kevesen voltak, ám szolgáik, a hegymélyben összefogdosott torzszülöttek rengetegen. És ezek egyike sem volt szokványos. Mutáns lények voltak, eltorzultak, hatalmasra nőttek. A katedrális közepén álló oltárból kékesfekete fény sugárzott, amelynek forrását akkor még nem tudtuk megállapítani. A harcosok nem bírhatták le azokat a borzalmakat, noha sokat levágtak közülük, meg kellett hátrálnunk. Bambéró őrjöngött, személyes sértésnek vette, hogy nem képesek a katonái győzelmet kivívni, félt, hogy ez foltot ejt a hírnevén. Előreparancsolta a mágusokat a vezetőjük intelmeivel nem törődve, akik saját életerejük felhasználásával irtózatos jégvihart idéztek meg. Belepusztultak maguk is, ám a hideg elpusztította a torzszülötteket. A főpap felkapta azt a valamit, ami az oltáron az energianyaláb forrása lehetett. Akik közel jártak akkor, ők azt mondták egy pár különleges kesztyűt...
- És miért nem tudtunk erről eleddig mi mágusok? - kérdezte Csirguz súlyosan.
- Bambéró magának akarta a dicsőséget, nem a Mágusoknak, így remélve megerősíteni politikai pozícióját, hát hallgatást parancsolt nekünk, akik ott voltunk. S eddig hallgattam is, de most... - Főboszi eleddig ölében összekulcsolt kezeire meredt mereven, ám most lassan, esdeklően emelte fel a tekintetét a diplomatára. Csirguz meleg hangon válaszolt:
- Nem a te hibád volt harcos, és nem a te bűnöd. Köszönöm, hogy végül az igazságot és a barátságot többre tartottad mint rég porladó parancsnokod utasítását.
Főboszi hálásan pillantott Csirguzra. Kis ideig csend borult a teremre, a megértés csendje. Végül megköszörültem a torkom:
- Kiderül ebből számotokra valami fontos?
- Sajnos igen - recsegte Kayrac. - Nagy a baj. Egy mágikus szobába helyeztem a tárgyakat, amelyet ősi védőrúnák óvnak, ám ezeket az ereklyéket isteni mágia hatja át... Az ellen nem sokat tehetnek...
- És vannak abban a szobában élőlények? - kérdezte riadtan Főboszi.
- Esetleg néhány patkány akik befészkelték magukat a falakba. Miért? - kérdezett vissza értetlenül Kayrac, ám Csirguz már felpattant:
- Nem te nevezted Chara-dint a változás urának akinek ereje megfertőzte az ereklyéket? Nem ezek alakították át az ónix barlang torzszülötteinek testét, ahogy valószínűleg az agglomerátort is? Meg kell néznünk, nem okozott-e már is visszafordíthatatlan károkat!
A mágusok kifelé siettek, Főboszival mi is felpattantunk, Csirguz meglepetten állt meg:
- És ti?
- Az oldalatokon a helyünk - válaszoltam kijelentő hangsúllyal. - Amint azt őseink megálmodták, amire kiképeztek minket. Az ősi módon.
- Az ősi módon? - kérdezte a mindeddig csendben hallgató Khetty.
- Nem rossz az ötlet - biccentett elismerően Csirguz, majd Khettyhez fordult: - Amit most látni fogsz, az a galetkik ősi küzdő felállása, már ha sor kerül harcra. Tarts velünk, de ebbe most ne avatkozz bele, érdekes élménnyel leszel gazdagabb! Ti ketten vagytok a harcosok, én magam és Diabolo leszünk a varázslók. Lia! Te vagy látnok! A többiek ne avatkozzanak be, többet árthatnak, mint használnak!
Mindannyian bólintottunk és elindultunk mögötte a következő szintre vezető lépcsőn.

Az ajtó előtt felállt a híres-hírhedett galetki harci ék. Mi Főboszival előre léptünk, pajzsaink fedezékébe görnyedve, mögöttünk a két varázsló, hátul Lia egy egyszerű levitációs varázslattal kissé felemelkedve a talajról. Az ajtó kinyílt, és mi beléptünk a sötét szobába, ahol nem volt meggyújtott fényforrás. Lia hangja csattant, most nyoma sem volt benne a megszokott kedvességnek, szinte éreztem, hogy mázsás súlyként nehezedik rá a felelősség, hisz neki, a látnoknak kell koordinálni az egész csapatot, így most a máskor lágy hang kemény, parancsoló élt kapott:
- Diabolo! Fényt!
A szólított gondolkodás nélkül idézett a szoba falaira tündérfényt. A hirtelen kitisztuló terem megelevenedett borzalmakat tárt fel. Valaha, nem is oly régen kobaltpatkányok lehettek, mostanra két lábra tudtak állni, másfél galetki magas, karmokkal és fogakkal felfegyverzett szörnyszülöttekké. A szoba plafonján pedig egykori grákó denevérek elborzasztó mutáns kreációi, vámpírfogakkal és humanoid testalkattal rendelkező szörnyek visítottak fel. Immáron az elmémben csattant Lia hangja, ahogy biztos voltam benne, hogy Főbosziéban is:
- Harcosok! Feltartó támadás!
Egyszerre mozdultunk Főboszival előre, pajzsaink fedezéket képeztek testünk és az általunk védelmezett varázslók teste elé a patkánylényekkel szemben, kardjainkkal a denevérszörnyeket céloztuk, hogy ne férjenek át kétszemélyes frontunkon. A teremtmények visongva tértek ki, de nem tudtak a már mormoló varázslók felé áttörni. Lia elméje felé tapogatózott gondolataim csápja, mint korbácsütés csattant a kérdés, hiszen a lehető legrövidebben, leggyorsabban kellett kommunikálnunk:
- Célpont?
- Denevérszörnyek. Várj a parancsomra!
Biccentettem és támadtam tovább, ám mindvégig készen álltam a parancsra. Keményen kellett küzdenünk, de szerencsére nem sokáig, élesen harsant a fejünkben Lia utasítása:
- Kitérés!
Mintha marionettbábuk lettünk volna, melyet egyetlen kéz mozgat, úgy vágódtunk hasra Főboszival, s egy másodperccel később már hatalmas fekete savfelhő árasztotta el felettünk a légteret. A lények vísítottak, ahogy a maró anyag roncsolni kezdte szöveteiket. Magamban elismerően gondoltam Liára. Kiváló látnok, csak az utolsó pillanatban küldött mentális parancsot nekünk, így a varázslat képes volt meglepni ellenfeleinket. Fogcsikorgatva feküdtünk, vártuk az utasítást, amely hamarosan fel is hangzott:
- Fel! Támadj! Három ellenfél!
Mielőtt felemelkedtünk volna már tudtuk, hogy három ellenséggel nézünk majd farkasszemet, sőt Lia az agyunkba sugározta a szoba képét is, így azonnal, még talpra állás közben kitámadtunk, mindketten az általa meghatározott célpontra, így véletlenül sem akadtunk össze közös ellenfélen. Éreztem, hogy a kőkard csontot és inakat vág, és bár nem láttam, a látnokon keresztül tudtam, hogy Főboszi is sikerrel járt. Az utolsó patkánylény már nem volt ellenfél. Az egész csata lezajlott mindössze félperc alatt, magamban újfent fejet hajtottam a taktikát kidolgozó őseink előtt. Ahogy megfordultam döbbent csodálatot vettem észre Khetty szemében, kissé rekedtes hangon szólalt meg:
- Ezt... Ezt hogyan?
- Erre képeztek minket Khetty - válaszolt Csirguz. - Az együttműködésre, amely sikerre visz.
- De ez akkor is döbbenetes volt!
- Évszázadok bölcsessége által kiérlelt taktika ez.
- És most? - tettem fel a kérdést.
- El kell zárnunk a kesztyűk erejét - válaszolta Kayrac.
- De ezek isteni ereklyék - replikázott Csirguz. - Ilyen ősi erőt hogy bírhatnánk le?
- Sztázismező - mondta egyszerűen, mégis súlyosan Kayrac.
- Micsoda? - hördült fel Csirguz. - Sztázismező? Arra nem vagyunk képesek!
- De azok vagyunk - válaszolta Kayrac. - Bár nem ezzel a hozzáállással...
- Mi az a sztázismező? - érdeklődött Khetty.
- Egy mező, amelyen belül a mágia megállítja az időt... - válaszolta lassan Csirguz.
- Azt hiszem, ezt még meg kéne beszélnünk - mondta nagy szemeket meresztve Khetty.
- Majd megtanítom nektek a varázslatot - válaszolta Kayrac. - Menni fog, higgyetek nekem!
- Mindenesetre ránk van még szükségetek? - kérdeztem.
- Azt hiszem nincs - mosolyodott el Csirguz. - Köszönjük a figyelmeztetést és a segítséget.
- Ahogy magam is köszönöm.
Rövid búcsú után elindultunk. Főboszi hazafelé, én pedig megkeresni Tiergát. Másodszor tűnt fel a pókszimbólum, meg kell tudnom a történetét. Mert még mindig zsákomban őriztem a követ, melyet Éjfarkas talált. És én nagyon is jól tudtam, mi hagyta a kőben a lenyomatot. Reméltem, hogy a lélekőr azt is tudja, mi a medalion története..."

MSN-en csevegek excsajommal megkérdeztem, tudta, sőt az anyukája is, aki elmúlt 50!

Nincs mit!

Szinted*őskövek száma (max 500-ig számít)*1,5 LE-t, egészen pontosan.

Azt én se vitatom, hogy speciális a kérdés, csak ajánlottam...
Mondjuk én érzelmi okokból (nagy rajongó vagyok ), nem tudok mást adni mint jó kérdést, az objektív értékelők majd kiszórják, én nem tudtam...

Most miért mondod, te meg Stubból csináltál kérdést!

Idézet: Kissolyom - 2009.02.28. 18:09:50

Pedig jó! Nagyszerű story, szívből ajánlom!

Hiába, vaskezed van!

És szőrös szívű lettél volna?

Vállalom, na és?