Hozzászólások - Khetty

Sziasztok,

Ezer éve nem posztoltam már, mint ahogy a játékkal is felhagytam jó ideje. Mégis gondoltam, hogy felhasználom ezt a történetet most arra, hogy megosszam veletek abbéli örömöm, hogy megjelent az első regényem.

Ha szerettétek az írásaimat itt, talán érdekelhet benneteket egy befejezett komplett regény, a stílust pedig már ismeritek

Itt tudtok olvasgatni a regény szereplőiről és rendelést is itt lehet feladni: http://eleyran.com/

Illetve a könyv megvásárolható a Püski Kiadó könyvesboltjában (1013 Budapest, Krisztina krt. 26.)

Hippiölelés és világbéke
Khetty

A vámpírok! Kemény feladatnak tűnt összehozni velük egy találkozót. Szinte kivitelezhetetlennek tűnt a feladat, hogy úgy távozzak egy megbeszélésről, mint ahogy odamentem… egész pontosan a véremmel a testemben.
Nem gondoltam végig egészen ezt az ici-pici részletet, mikor merészen elfogadtam Lord Erutol ajánlatát. Naphosszat ezen járt az agyam. Amíg a sötételfeket kellett a magam oldalára állítani, addig még el tudtam hessegetni a zavaró gondolatokat, de úgy tűnt, hogy nem tudom tovább odázni.
Az Együttállás éjszakája rohamosan közeledett.
Ezzel egyidőben erősödött meg bennem a gondolat, amelyet addig gondosan elkerültem.
Találkoznom kellett Yashával. Az egyetlen vámpír volt, akit ismertem. Kellett a segítsége, hogy megszerezzem az ő támogatásukat is, hiszen ezzel bizonyíthattam egyedül Lord Erutol előtt, hogy képes vagyok átvenni az elhalálozott kapitány helyét a „Nagy Tervben”.
Hideg, csípős éjszaka volt, csak néhány csillag fénye bújt elő a felhőtakaró mögül.
- Késtél! – lépett elő Yasha az épület oszlopai közül.
- Elnézést – suttogtam kiszáradt torokkal.
- Sose késs el! – azzal hosszú, díszes ruhájának uszályát meglebegtetve eltűnt az oszlopok között.
Romos kolostor falai közé invitált. Talán még az Ellenség megjelenése előtti időkből maradtak fenn ezek a falak. A díszes kőfaragások a legtöbb helyen leomlottak, vagy elkoptak. Valaha talán színes-díszes ólomüvegek feszültek a kolostori templom ablakai között, most azonban csak felszögelt deszkák között fújt be a szél.
Az oltárnál gyertyák ragyogtak egy falra festett pentagramma előtt.
Megborzongtam a látványtól. Otthoni világomat juttatta eszembe a hely és cseppet sem töltött el jó érzéssel, hogy így néz ki, de valami különös erő szállt meg, ahogy a grifftollat megsimítottam a nyakamban. Otthon. Nemsokára.
Yasha megállt a karzat alatt, a templom bejáratánál, miközben nagy levegőt vettem, ahogy az egymásnak dőlt, korhadt padsorok között végigsétáltam és teljesen tiszta tudattal álltam meg a vámpírok vezetője, a Főherceg előtt.
- Te lennél hát az? – nyújtotta ki hosszú kezét elém. Ujján bordó köves gyűrű csillant, mintha vér lötyögött volna a kőben.
- Én! – hajtottam meg magam tisztelettel, de nem csókoltam neki kezet, mint ahogyan azt ő elvárta volna.
- Mégcsak nem is ismeri a törvényeinket! – rándult meg a szája sarka egy pillanatra. – Őt küldte volna Lord Erutol? Semmibe vesz minket!
- Épp ellenkezőleg, uram! – folytattam meghajolva. – Azért jöttem, hogy közétek álljak! Hogy egy legyek közületek!
A Főherceg, ha meg is döbbent, nem mutatta jelét. Arcán nem volt nyoma egyetlen gondolatnak vagy érzelemnek, ami átsuhant rajta.
Négy tanácsadója kissé hátrébb húzódva állt, a szemem sarkából láttam, ahogy kezeik a kardjuk markolatára csúszik arcátlan kijelentésemre.
- Közénk akarsz tartozni? – kérdezte a Főherceg színtelen hangon. - Tán az örök élet ígérete csábít?
- Egyedül Chara-din hatalmának visszaállítása csábít! Ha ehhez az kell, hogy közétek tartozzák, kész vagyok meghozni ezt az áldozatot!
Még mindig meghajolva álltam, és bár kissé frusztráló volt számomra, hogy egy vámpír csizmáját kell bámulnom már hosszú percek óta, azt is éreztem, ahogy szavaim elérik a kívánt hatást.
Meglepett, ahogy végigáramlott rajtam valamifajta elégedettség. Nem gondoltam volna, hogy a vámpírokat könnyebb lesz átverni, mint a sötételfeket.
- Beszélni könnyű! Az mindig könnyen megy! – tárta szét kissé a két kezét és ezzel a bársonyköpenyt is megmozgatta, amelyet viselt. – Rávetted Yashát, hogy segítsen! Hogy hozzon el ide! De mi a valódi szándékod? Nem látom tisztán a lelkedben kavargó motivációt!
Azzal mielőtt megakadályozhattam volna, kinyújtott kezét a fejemre tette…
Magával rántott egy örvénybe, homokszínű, barna csíkos örvénybe.
Ketten álltunk egymással szemben.
Nem volt kolostor, nem voltak mások, nem volt Ghalla, nem voltak elérhetőek az istenek, nem létezett Duparma… nem létezett semmi, csak egy égető piros szempár, ami szinte szétégette a lelkem, ahogy a mellkasomra koncentrált.
„Vámpír akarok lenni!” – gondoltam görcsösen és igyekeztem kizárni minden mást.
A homokörvényben egyszercsak feltűnt egy zöld erdő a sötételfekkel, majd ugyanolyan hirtelen el is tűnt, majd megjelent Ösvényjáró ravasz tekintete, ahogy egymásnak feszíti az ujjait, de ez a kép is szétfolyt. Megjelent Napkapu tornya, majd az újjáépült fekete torony, Lord Erutol, a Tyrant főtere, Panna macskás ugrálása, Trifferlin puha tollazata, halott galetkik százai egy csatamezőn, vöröslő égbolt, tűzvihar, elpusztult, kietlen, sivár vidék…
- Elég! – kiáltottam hirtelen.
A következő percben levegőért kapkodva térdeltem a Főherceg előtt, akinek a keze még mindig a fejemen pihent.
- Érdekes… felettébb érdekes… - morogta a Főherceg.
Hirtelen síron túli orgonazene hangzott fel a romos falak közül, férfikórus hangjai dicsőítették Chara-din halhatatlanságát.
Éreztem, ahogy a tenyeremben felizzik a kristály. A vöröstégla lapokon fehér fény verődött vissza.
„Raia? Most? Ne!” – gondoltam még mindig térdelve és támaszkodva.
„Ezt nem teheted!” – hallottam a lovagisten hangját a fejemben.
„ Muszáj! Engedj!”
„Nem állhatok melléd, ha megteszed! Kell lennie más útnak!”
„Azt pillanatnyilag nem találom! És nincs több időm! Engedj!”
Az isten nem szólt többet, a kristály égette a húsom, úgy éreztem, hogy átégeti a tenyerem. A fájdalomtól felemeltem a kezem, mire éles, fehér fény szóródott szét a sötét templomban.
Akik a közelemben álltak sikítva kaptak a szemükhöz, én magam sem bírtam elviselni a fényességet, így becsuktam a szemem.
Orrfacsaró bűz töltötte be a templom falait, amely a fényesség elmúlásával mintha csak felerősödött volna. A köpenyem ujját az orrom elé kaptam és próbáltam kinyitni a szemem, de csak könny csorgott belőle.
Valaki járkált körülöttem, felborított egy padot, ami éktelen robajjal csapódott végig a padlón.
„Más sem lát” – konstatáltam.
Próbáltam arrébb mászni a bűz közeléből, mert mintha közvetlenül előlem terjedt volna szét. Hányinger kerülgetett.
És még valami furcsa érzés.
Talán leghelyesebb úgy leírni, mintha eltűnt volna belőlem Raia gátja… a gát, ami eddig megtartott, hogy a legnagyobb őrültségeket megtegyem… a gát, amely eddig a „jó” szép és fehér ösvényén tartott.
Felzúgott a vérem, végig a végtagjaimon, minden sejtemet átjárta a szabadság érzése.
Kinyitottam a szemem, ezúttal már csak némi kavargó por keringett csak.
Yasha a karzat alatt feküdt, egy oszlop mögött. Odamásztam hozzá.
- Jól vagy?
- Nem, te barom! – szűrte a fogai között. – Hogy jut eszedbe idehozni Raia erejét! Te holdkóros! Megölted a Főherceget! Szerinted ki segít most neked?
- Nem tudom! - vontam vállat és a falnak támaszkodtam, Yashával szemben és az oltárt néztem.
A gyertyák kialudtak, így semmit nem láttam, csak néhány nyöszörgő hangot hallottam, meg bizonytalan támolygások által keltett zajokat.
Tűzgolyót csettintettem.
„Ez fog a legjobban hiányozni” – gondoltam, majd az oltár felé hajítottam.
A gyertyák ismét lángra lobbantak, mint ahogy néhány fáklya is, sokkal fényesebbé téve a helyet, mint amilyen megérkezésemkor volt.
Ekkor tűnt fel, hogy ez a kolostor mégsem a jóságos isten, csendes, meditatív szerzeteseinek épült annak idején. Valószínűleg galetkiemlékezet óta vámpírok használták áldozati helyként. Az oltár előtt, egy hímzett, régies köpeny terült végig a lépcsőn, hamucsíkok lógtak ki az ujjánál a kövezetre.
„Hoppá!” – futott át az agyamon. „Mégse való nekem a diplomácia! Otthon nem is csinálom tovább…” - néztem körbe a megkormolódott falakon.
Néhány hosszú perc után Yasha kinyitotta a szemét, ami vörösen izzott.
- Azt ugye tudod, hogy a Főherceg halálával nincs vezetője a vámpíroknak!
Kissé megkövülten bámultam újra a hímzett köpenyre.
- Miért van mindig így? – sóhajtottam.
- Hogyhogy mindig? – próbált Yasha megmozdulni.
- Ki az új Főherceg?
- Hát majd megválasztják… valamikor… holdtölte után…
- Az későn lesz – morrantam idegesen.
- Mivel te nem vagy vámpír… – nyögte Yasha, miközben megpróbált felállni, de fájdalmasan az oldalához kapott. – Óóóó… remek! A szentséges Raia fénye mégiscsak elérte az oldalamat!
Kérdő tekintetemre fájdalmasan felnevetett:
- Raia fénye, megöl minket, te lüke!
Összevont szemöldökkel néztem Yashára. Kedveltem a végzetúrnőt, nem kívántam a halálát, pláne nem ilyen szerencsétlen balesetben.
- Tudok segíteni? – kérdeztem, bár némileg ostobának éreztem magam ezzel.
- Esetleg, ha a véredet venném…
Az oltár felől morgást hallottam, a feldöntött padsorok között, mintha valaki az utolsó erejét összeszedve mászott volna felénk.
- Menj innen, mert néhány perc múlva hemzsegni fognak itt a vámpírok… és hidd el, akkor nincs olyan isten Ghallán, aki megvédhetne!
Hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtottam felé a karom.
- Ne csináld ezt! – intett a fejével komolyan. – Nem tudod, mire vállalkozol!
- Nem tart már úgysem sokáig – sóhajtottam bizonytalanul.
Láttam, ahogy mohó pillantást vet a csuklómon futó vérerekre.
- A harapás utáni következő holdtöltéig vérét kell venned valakinek! Egy galetkinek! Nem állatnak, nem éppcsak meghaltnak, élő embert kell megölnöd, különben te magad hamvadsz porrá a napkeltével! Érted ezt, Khetty?
Néhány pillanatig bizonytalanul néztem a bizarr áldozati oltárra, majd a szenvedő Yashára.
- Segít ez? – kérdeztem a karomat még mindig ott tartva előtte.
- Jobb lett volna, ha nem lövöldözöl Raia erejével egyáltalán, de ha már így történt, akkor ez az egyetlen, ami segít… amúgy a hangokból ítélve az egyik tanácsos épp erre tart… szerintem a véredre pályázik ő is – nyögte egyre fájdalmasabb hangon.
Felnéztem a falakra, a bedeszkázott ablakokra, miközben Yasha megfogta a csuklómat és belemélyeztette hegyes fogait. Nem volt kellemetlenebb érzés, mint egy harci sérülés, mégis, mintha apró lények kezdtek volna el nyüzsögni a sebhely körül. A bizsergés egyre erősödött, ahogy Yasha szívni kezdte a vérem, mígnem elviselhetetlen, égető fájdalom szántott végig a gerincemen, fel az agyamba, elborítva az elmémet.
- Elég! – rántottam el a kezem, majd hitetlen tekintettel meredtem a sebhelyre, amely fellüktetett.
Mintha harcra kelt volna a vérem azzal a valamivel, ami a harapással került az ereimbe.
- Most menj! Menj, amíg bírsz!
- Veled mi lesz?
- Túlélem! – hunyta le a szemét és mintha elszundított volna az oszlopnak támasztva a fejét.
Felálltam a kövezetről, ekkor pillantottam meg a tanácsnokok szénné égett tetemét is és a félig megégett testet, ami utolsó erejével felénk tartott.
Furcsa piros aurát láttam körülötte néhány másodpercre, mint ahogy Yasha körül is felfénylett a légkör. Émelyegtem, hányingerem volt, éles fájdalom hasított a tarkómba.
Sarkon fordultam és sietve elhagytam a kolostort.
„Megvan hát a vámpírok ereje is! Ugyan nem lettem Főherecegnő, de jönni fognak, ha hívom őket!” – gondoltam elégedetten.
Csak ez a különös zizegő érzés ne lett volna.
Hajnaltájban értem haza, ruhástól dőltem be az ágyba és úgy ahogy voltam elaludtam.
Vérpatakokról álmodtam, elégedett lávafolyamról álmodtam, kiégett tájakon és holt vidékeken jártam, rothadó húsú galetkik nyújtották felém a kezüket, hogy segítsek nekik.
De nem törődtem egyikkel sem. Álltam a nehéz szagú szélben, szakadt köpenyem a bokám körül lobogott, kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem az átjárót, amely halványkék színben hullámzott a szürke vidéken, de kezem helyén csak csontok voltak… csontok és bomló hús…
Az átjáró bezárult, én pedig itt ragadtam egy világban, amelyet én tettem tönkre, amelyet én semmisítettem meg.

A visszaúton nem sok szót váltottunk, mintha nem is jártunk volna az árnyelfeknél. LoD nem tette szóvá, hogy az esetet ne említsem, bár valószínűleg meg is sértett volna ezzel… magamtól is tudtam, hogy nem tartozik a Tyrant lakóira a tény, hogy LoD támogatja Chara-din visszatérését.
Együtt tértünk vissza a Tyrantba. Némi gúnyos tekintet egy-két mindenttudó mosoly villant, ahogy elhagytuk a házakat a kaputól a főtérig és beültünk egy-egy korsó sörre a kocsmába.
- Csakhogy előkerültetek! - jelent meg Panna, most éppen egy szürke-fehér ártatlanszemű kiscica képét öltötte magára. – Az van, hogy egyszerűen nincs rend, ha nem vagy itt LoD! Egyfolytában hatalomátvételről sutyorognak, meg az Arénában más sincs, csak erőnléti edzés… és ez nekem nem tetszik…
- Hát tegyél rendet! – kortyolt LoD a korsójába. Láthatóan lélekben még mindig az erdőben járt.
- Éééééééénnnnnn????? – nyávogta Panna, kissé talán túljátszott nyávogással.
- Te – vont vállat a sötételf.
- Remek! – csapta össze puha tappancsait az alakváltó elégedetten, majd elszökdécselt a főtéren felállított emelvényhez. Félresöpört némi port és pókhálót, majd megköszörülte a torkát: - Akkor ezennel kihirdetem, hogy rendet teszek! Aki nem viselkedik rendesen, azt egyszerűen kirúgom a szövetségből!
Drámainak szánt bejelentésének hangját sajnálatos módon elnyomta egy kisebb széllökés, amely majdnem felborította magát Pannát is.
- Ösi! – dörmögte valaki a magasból, a kocsma tetején kívülről.
- Mivaaaan? – jött egy elnyújtott, ziháló kiabálás az Arénából.
- Azt hiszem, valaki kötekszik veled! – továbbította EMTyb a macska bejelentését.
- Én nem! Én nem! LoD engedélyt adott!! – ugrált a macska dühösen, amitől inkább csak még mókásabbnak hatott az egész.
Ösvényjáró öles léptekkel érkezett a főtérre, szakadt-izzadt rongyokban lógtak róla a ruhák. Felvont szemöldökömre csak legyintett:
- Darksol nehezen érti, hogy már én vagyok az úr itt! – legyintett a cselszövő hamiskás mosollyal. – Na mit akarsz Pöttöm?
- Látod hogy beszél velem? Látod LoooD? – mutogatott még mindig az emelvényen állva Panna Ösvényjáróra
- Hallom is – bólintott szórakozott mosollyal a szólított.
- Akkor én most kirúglak a szövetségből! – húzta ki magát a macska, így már a derekáig is ért talán Ösvényjárónak.
- Miért is? – simította egymáshoz hosszú ujjait az érintett nagy nyugalommal.
- Mert… mert… lázítod a népet! És mert… mert… lepaktálsz az ellenséggel… és mert… mert… büdös is vagy!
Erre az utolsó megállapításra Ösvényjáró felhúzta nem létező szemöldökét és hátra sandított. Mi tagadás bomló húsának jellegzetes szaga mindig körbelengte őt, de megszoktuk már az elmúlt hónapokban.
- Ennyi? – fordult vissza a gyanúsított a macskához.
- Ennyi! – azzal Panna peckesen levonult az emelvényről.
Mielőtt azonban leléphetett volna a lépcsőn, Ösvényjáró elkapta a nyakánál fogva. A kismacska fújt, kapart, kalimpált, húsz körme azonnal kimeredve, védekezésre készen kapott a molesztáló felé.
- Ne kötözködj velem, Pöttömke! – vigyorodott el elégedetten Ösvényjáró. Nem szerettem ezt a vigyorát, rendszerint valami igen galád tett követte.
A következő pillanatban Panna a magasba lendült, csak egy kis fehér szőrcsomó látszott belőle a levegőben úszva. A kocsma teteje fölött megjelent EMTyb hosszú nyaka és kitátott szája, amelyben megállíthatatlanul landolt Panna.
Ezután EMTyb lehajolt a földre és ismét kitátotta a száját, amelyből előgurult a sárkánynyálba burkolt fehér szőrgombóc.
- Pfúj-pfúj-pfúúúúúúúúúúúúúúúúújjjjjjjjjjjjjjjjj!!!!!!!! LoooooooooooooooooD!!! Védj meeeeeeeeeeeeeeeg!!!!! – nyivákolta a kismacska, miközben minden erejével igyekezett megszabadulni a nyáltól.
- Van gyufám, kipróbáljuk, hogy tényleg gyúlékony a sárkánynyál? – hajolt le Ösvényjáró Pannához, némi fenyegető hangszín bújt meg a mondandójában.
A macska tekintete egyszerre volt dühös és félelemmel telt, hátán felállt a szőr, amennyire tudott, karmait kimeresztette, heves prüszköléssel próbálta megfélemlíteni bomló húsú társát.
- Ösi! Gyere van egy kis megbeszélni valóm veled! – karoltam bele némi undorral a véres húsba, amely a karja helyén volt és elhúztam Cloud műhelye felé.
- Miről akarsz csevegni? Időjárásról? – kacagta hangosan.
Cloud kunyhójához közelítve élénk vita zaja ütötte meg a fülem. A zárt ajtókból arra következtettem, hogy Cloud valami újabb „titkos” kísérletet tervez, olyan dolgokból, aminek a működéséről fogalma sincs.
- De nem érted, hogy ez így nem lesz jó??? – kaptam fel a fejem Tierga hangjára.
- De nem érted, hogy nincs máááás??? – felelt azonnal Cloud bosszúsan.
Ösvényjáróval egymásra néztünk, szinte egyszerre suhant át a gondolat: „mennyire izgalmas kihallgatni egy titkos beszélgetést!”
Óvatosan közelítettünk a műhely felé, mintha csak arrafelé sétálnánk véletlenül.
- De ez így nem elég hatékony ellene!! – harsant közben Tierga mérges hangja.
- Akkor szerezd meg a vérét!
- Már megszereztem egyszer!
- DE NEM VOLT ELÉG!! Nem érted?
A vita hirtelen abbamaradt, az ajtó kinyílt és Tierga távozni készült:
- Akkor holnapra meg tudod csinálni a hajsimító bizgentyűt? – kérdezte, mire Cloud összeráncolta a szemöldökét.
- Nem hiszem, talán holnaputánra kész lesz!
- Rendben, akkor jövök érte holnapután! – bólintott Tierga és könnyed léptekkel elsuhant mellettünk.
- Szia Cloud, minden rendben? – próbáltam mosolyogni a Tyrant feltalálójára.
Régebben minden gond nélkül ment a mosolygás, de egy ideje egyre nehezebb volt magamra erőltetni a jókedv és a vidámság álarcát. Cloud szinte az első pillanatokban megérezte ezt rajtam, azóta mindig kissé távolságtartó volt.
- Igen – bólintott és becsukta a műhely ajtaját.
- Hajsimító bizgentyű? – nézett rám Ösvényjáró a szeme sarkából.
- Látod Tiergának milyen a haja, biztos tényleg kell neki egy ilyen valamelyik diplomáciai útjára – vontam vállat.
- Ne légy már idióta! Készülnek valamire! Lehet, hogy ellened… vagy ellenem… Ki kell deríteni, hogy miben mesterkedik Cloud és Tierga… és…
- Megszereztem az árnyelfek támogatását! – vágtam Ösvényjáró gondolatmenetébe, mire megtorpant és döbbenten rám meredt.
- Mi? Mikor? Hogyan? Nem öltek meg? De hát… erről miért nem tudtam?
- Mert éppcsak tegnap történt… nem érdekesek a részletek…
- A részletek mindig érdekesek! – nézett rám összehúzott szemmel.
- Nem! Nem érdekesek! – fordultam vele szembe, néhány pillanatig csak meredtünk egymásra.
Mintha csak az elménk viaskodott volna egymással… én pontosan tudtam, hogy őt felügyelőnek küldték utánam, ő pedig pontosan tudta, hogy kijátszottam ezt… egyikünknek sem tetszett a másik szerepe ebben a sakkjátékban.
- Szóval jönnek, ha hívod őket?! – erősítette meg a kérdést kétkedő hangon.
- Jönnek! – bólintottam és továbbindultam.
- Akkor már csak a vámpírokkal kell dűlőre jutnod! – sietett utánam kaján vigyorral az arcán.
Egyszerre tűnt felháborodottnak és elégedettnek, félelmetes látványt nyújtott.
- Igen, már csak a vámpírokkal kell – ismételtem meg a szavait halkan.
- Node, úgy látom, ügyesen vezeted félre a végzeturakat magad körül! – vágott hátba Ösvényjáró hirtelen. – Nem hiszem, hogy gondot okozna néhány vérszívót bevonni a sunyi tervedbe!
Úgy éreztem azonnal péppé verem Ösvényjáró arcát… csak sajnos már nem volt mit szétverni. Amint meglátta az arcomon megfeszülő izmokat, elégedetten megvillanó tekintettel elvette a kezét a vállamról és visszaindult a főtér felé.
- Te is elégsz a nyomorult világoddal együtt! – suttogtam utána összehúzott szemmel.

folytatása az előző hsz-nek
----
Az a tanácstag, aki felállt a székéből, remegő térdekkel hódolt az új kapitány előtt. Megfordultam és végignéztem a tisztáson. Sosem tapasztalt érzés szállt meg. Hatalom és erő, amely mások alázatából fakad. Néhány másodpercig elégedetten néztem végig a rettegett harcosokon és mágusokon, akik mind tisztelettel térdeltek előttem.
Helyet foglaltam a trónuson, amelyen korábban Lady Sonnelta ült. A kártyalap visszasiklott a kezembe, elrejtettem egy belső zsebbe.
- Készek vagytok hát szolgálni Chara-dint? Mint annak idején, mikor Lord Daramoula hívott harcba titeket? – kérdeztem fennhangon.
A sötételfek felemelkedtek, majd egyszerre kiáltották: - Igen, készek vagyunk!
Elégedett mosollyal néztem végig rajtuk.
A tanácstag kissé meggörnyedve elém lépett.
- Lady Khetty…
- Lady nélkül – szúrta közben LoD kihúzva magát a trónus előtt.
A tanácsnok kissé zavartan nézett rám, majd folytatta: - Amennyiben szükséged lenne segítségre népünk vezetésében…
- Igen, köszönöm! – néztem az életben maradt tanácsnokra szúrós szemmel megakasztva a mondandójában. – Úgy döntöttem, hogy a sötételfek csapatainak vezetője mostantól az általatok, csak Kiátkozottnak tekintett, Lord of Destiny lesz!
LoD arca megrándult a kiátkozott szóra, ez némi elégedettséggel töltött el. Az érzelmeit általában alkohol mögé rejtő harcos mégiscsak érzékeny valamire.
LoD fellépett két lépcsőfokon. A hatalmát remegve féltő tanácsos mellett, sziklaszilárdnak tűnt, büszkén felemelt állával.
- Rád bízom őket, Lord of Destiny! Vezesd a sötételfek csapatát, ha szólítalak!
Fekete szeméből, merev arcvonásaiból nem tudtam olvasni, mégis éreztem, ahogy büszkeség hulláma önti el, ahogy a bosszú szele, valami régi sérelemért, fellobbantja vérét.
Kinevezését nem fogadta hangos üdvrivalgás és örömteli ováció. Elszórtan, csendesen tapsoltak néhányan, de a legtöbb elf egymásra nézett tanácstalanul.
Hirtelen felpattantam a trónusról és a nekem már háttal álló LoD mögé léptem, majd a fülébe súgtam:
- És most vigyél ki erről az átkozott helyről!

Poros úton baktattam a távolban csillogó Kristálykő felé. Már három napja úton voltam, egy fontos találkozóra igyekezvén. Jócskán volt időm elgondolkozni azon, hogy mit készülök tenni vagy éppen mi az, amit mégsem teszek majd meg?
Miután Otoaak állatai kártékonyan lerombolták a szövetségi épületeket, LoD és Darksol szigorú szabályokat vezettek be, amelyek a kocsma falára ki is függesztettek az „Állatok Kennelben Tartásának Szabályzata” néven. Az írás szépen díszelgett a falon, míg Otoaak egyik Azúr Légiós látogatásából nem hozott magával egy ormótlan nagy díszes pajzsot, amelyet a kocsma falára akasztott díszként… pont a szabályzatra (mivel csak ott volt elég hely), amely ezután valahogy elfelejtődött.
Szerencsére a látásom hamar visszatért, és a dohos pincébe sem kellett visszatérnem. Kis házikót kaptam nem messze Tiergáétól, amelybe beköltözhettem. Végre nem csak vendég voltam a Tyrantnál. Nem is volt más dolgom, mint várni. Várni, hogy Destiny segítsen beszélni a sötételfekkel és Yasha a vámpírokkal. Várni, hogy Lord Erutol jelentkezzen. Ez idő alatt volt elég idő fejleszteni a tudásomat és az istenek hatalmával gyakorolni.
Azonban mire felfedeztem a nagy területű város minden kis zugát és kissé magabiztosabban jártam-keltem az épületek között, újabb traumatikus élmény zúdult a nyakamba: Ösvényjáró!
Éppen az epikus emlékműtől sétáltam vissza, ahol megpróbáltam felmérni, hogy a következő kivégzendő szörny ellen van-e esélyem, majd csalódottan megállapítottam, hogy nincs, mikor az összetéveszthetetlen reszelős hang megütötte a fülem. A kocsmaépület mögé húzódtam és onnan próbáltam kihallgatni a beszélgetést.
A főtéren, nekem háttal állt Lord of Destiny és Darksol. Sanyi jégszobrának árnyékába húzódva a bomló testű cselszövő igyekezett bedumálni magát a szövetségbe.
- Csak jól járnátok velem! – hullámzottak végig csontos ujjai a köpenyén. Kalapjának széles karimája eltakarta borzasztó arcát.
- Azért ebben kételkedem – felelte Darksol kissé bizalmatlanul.
- A tudása viszont nagy hasznunkra válhat… - gondolkozott hangosan LoD.
- De a Domini Mortis-ból jött! – nézett vezetőtársára Darksol megrökönyödve.
- Előtte meg a Zöld Pókoknál voltam! – csettintett türelmetlenül a nyelvével Ösvényjáró. – Kérdezzétek meg Khettyt, ha nekem nem hisztek!
A nevem hallatán összerándult a gyomrom.
„Ösvényjáró miattam jött ide? Hogy szemmel tartson? Hogy mindent jelentsen Lord Erutolnak?! Hát ez zseniális!”
A Tyrant egyik legfőbb előnye volt, hogy a nagyhatalmú végzeturak távol tartották magukat az istenek játékaitól. Elrejtve maradhattam mind Lord Erutol kémkedő madarai, mind az istenek figyelő tekintete elől.
- Mind tudjuk, hogy merre jártál, mióta visszatértél… - felelte halkan LoD.
Darksol kis ideig csendben ingatta a fejét. Nem tetszett neki ez a különös figura, akiről nem tudta eldönteni, hogy ártalmára vagy hasznára lesz a Tyrantnak.
- A te felelősségedre maradhat csak, Destiny! – felelte végül, majd sarkon fordult és elsietett az alsó kapu felé.
- Mondtam, hogy belemegy! – csapta hátba Ösvényjárót széles vigyorral LoD. – Gyere! Igyunk egyet az érkezésedre!
- Örömmel! – Ösvényjáró felemelte a fejét és felém nézett, mintha átlátna a bokrok sűrű lobján is.
Nagyokat lélegezve lapultam a kocsma falának. Megvártam, amíg becsukódik mögöttük a lengőajtó és visszasiettem a faházamba. Elhaladtam Tierga háza előtt, mint mindig a tornácán lustán heverészett egy vörös macska.
Remegő kézzel nyitottam be a házamba, és idegesen lépkedtem fel-alá.
Első gondolatom a menekülés volt. Összepakolni és másik búvóhelyet keresni! Éreztem, hogy Ösvényjáró mellett nem vagyok biztonságban. Akárhogy is fog elsülni a tervem ez a férfi csak veszélyt jelentett.
Miután hideg vízzel megmostam az arcom, nyugalmat erőltettem magamra. Végiggondoltam a tervemet. Semmiképpen sem neveztem volna briliánsnak, de többé-kevésbé kivitelezhető volt.
Viszont kellett hozzá a Tyrant segítsége! Ösvényjáróval vagy anélkül, de segíteniük kellett abban, hogy megállítsam Chara-dint!
Ezen az éjszakán a tornácon üldögéltem és a csillagos eget nézegettem egy pokrócba csavarva magam a hűvös levegő miatt. A Bernhaaltól kapott nyaklánccal játszottam, amelyen azóta se tűntek elő újra az isteni fények.
A ház sarkánál árny moccant.
- Holnap indulj útnak Aelentor erdeje felé! Az út egyenes a Kristálykőig, ott foglak várni! – a hang nem volt több egy esti szellőnél, amely megrezegteti a fák leveleit.
Mire oldalra fordítottam a fejem, csak a ház sarkát láttam csak. Ha bárki volt is ott, tökéletesen beleolvadt az éjszakába.
„Végre!” – sóhajtottam.
Másnap reggel összepakoltam néhány felszerelést, elköszöntem pár embertől azzal az indokkal, hogy kincset keresni indulok, majd nyakamba vettem a poros utat.
Az útbaigazítás egyszerű volt, ámde annál részletszegényebb. Az út során kétszer fordultam rossz irányba az „egyenesen vezető úton”, mire rájöttem, hogy nem jó felé megyek, jópár plusz órát talpaltam emiatt Ghalla útjain.
De végre a Kristálykő látótávolságba került és mögötte Aelentor erdejének dús lombjai hullámzottak fakó színekben, mintha szürke pókháló vonta volna körbe a fákat.
Minél közelebb értem, annál hátborzongatóbbnak hatott a hely. Mintha azt sugallta volna, hogy messzire kerülje el az utazó még a legszélső fákat szegélyező mezőt is.
- Késtél! – nyújtózott nagyot az út szélén kidőlt, mohos fán lustán várakozó LoD.
- Kicsit eltévedtem – feleltem nyomatékkal.
- Mindig elfelejtem, hogy nem vagy ghallai – legyintett a férfi lemondóan.
Lilás ruháján átfutott a fény, ahogy mozdult. Inas, vékony testét köpeny takarta, két kardja a hátára szíjazva pihent.
- A Tanács végre elfogadta, hogy találkozzon veled! – mondta mintegy mellékesen, ahogy lekászálódott az évezredes törzsről.
- Igen, erre magamtól is rájöttem – bólintottam.
- Ne feledd, amit mondtam! Lehet, hogy elfogadják, hogy Chara-din küldötte vagy, de soha nem fogják elfogadni, hogy a vezérük légy! – a mindig pityókásan jókedvű Destiny ezúttal komolyan nézett rám fekete szemeivel, nyoma sem volt alkoholnak.
- Nem áll szándékomban vezérré válni! – bólintottam lassan.
- Hát mik a szándékaid?
Destiny kérdésére nem válaszoltam azonnal. A baljóslatú erdőt néztem, mintha átláthattam volna a fák között, majd a harcosra néztem.
- Azt akarom, hogy te vezesd őket! – néztem a szemébe.
Úgy tűnt nem leptem meg a kijelentésemmel. Mintha ő maga biztos lett volna ebben a válaszban. Mintha erre készült volna hosszú időn át. Mégsem árult el semmilyen érzelmet, sem az arca, sem testének egyetlen mozdulata. Nem láttam rajta se reményt, se örömöt, se félelmet.
Hangjából eltökéltség áradt, mikor megszólalt:
- A tanács vezetője nem fogja elhinni, hogy isteni küldött vagy… Meg kell ölnöd és tiéd a széke!
- Talán nem hiába gyakoroltam annyit az elmúlt időben!
- Ne feledd, hogy Lady Sonnelta egy sötét elf! Nem közönséges ghallai végzetúrral van dolgod!
- Csak vezess elé!
- És azt se felejtsd el, hogyha nem tudod legyőzni, nemcsak te buksz el, hanem én is!
Kissé meglepetten néztem LoD-ra:
- Ha már elbuktam, szerinted ez érdekelni fog engem?
- Érdekeljen, mert a túlvilági életed minden pillanatában meg fogom bosszulni!
LoD hangja tárgyilagos volt, nyoma sem volt üres fenyegetőzésnek, csak színtiszta tényközlésnek. Kényszeredetten ismertem be magamnak, hogy ezt az oldalát eddig nemcsak nem ismertem… nem is sejtettem, hogy létezik.
Megindultunk az erdő felé. Minden egyes lépésnél erősebben dobbant, hogy menekülni kéne inkább. Olyan érzés volt, mintha egy vágóhídra sétálnék fel, amely csak és kizárólag azért lett létrehozva, hogy engem kivégezzenek.
Ahogy átléptük a fák határvonalát a szürke pókhálók nyúlóssá váltak.
- Vigyázz velük! Neked árthatnak! – hajtott félre Destiny a fejem fölül egy lelógó pókhálódarabot. – Mérget tartalmaznak – fűzte hozzá magyarázatképpen.
Nem nyugtatott meg.
A sötét elfek jobban őrizték lakóhelyüket, mint azt sejtettem. Egy dolgot azonban nem tudtak kívül tartani: az istenek erejét. A kristályban kavargó energia kellemes bizsergéssel töltötte el.
A griffjeim veszélyt jelezve tekergőztek a lábamon. Nem nyugodtak, amíg egy széles tisztásra nem értünk. Akkor szinte égő fájdalommal martak a húsomba. Felszisszentem a heves és váratlan fájdalomtól.
LoD végignézett rajtam, hogy mi bajom lett hirtelen. Arcáról leginkább gyorsan tovasuhanó meglepetést olvastam le.
A tisztáson öt fekete simára faragott monolittrónus állt. A középső trónus fejtámláján egy lefelé fordított félhold jelezte tanács vezérének a helyét.
A tisztásra alig sütött be a napfény, mintha valami burokkal védték volna az erdőt.
LoD egy futó pillantást vetett rám, majd kilépett a tisztásra és a trónusok felé tartott. Magabiztosan, büszkén sétált, jól elrejtve, hogy valójában mennyire fontos neki ez a találkozó.
Megállt a trónusok előtt és meghajtotta magát.
- Üdvözöllek, Lady Sonnelta! – köszöntötte fennhangon a nagy semmit.
Legalábbis én senkit nem láttam közel s távol. LoD meghajtotta magát a középső trónus előtt és így is maradt néhány hosszú percig.
Az árnyékok megnyúltak körülöttünk, már nemcsak a fák vetületei voltak, hanem önálló életre keltek. A trónusok előtt összesűrűsödtek, majd gomolyogva testet öltöttek.
Fakószürke bőrű elfek álltak a trónusok előtt. Fekete ruhájuk dísztelennek tűnt. Fegyvereket nem láttam náluk.
Azzal tisztában voltam, hogy az árnyékot közlekedési eszköznek használták csupán a sötét elfek, LoD elég sokszor bebizonyította, hogy eggyé tud válni az sötét levegővel, mégis meglepett ez az erő, amivel a tanács tagjai megjelentek.
- Miért járultál elénk Kiátkozott? – szólalt meg Lady Sonnelta.
A nő hangjában nem volt semmi kedvesség, mozgása darabos és határozott volt, ahogy méltóságteljes tartással leült. Összevontam a szemöldököm arra, ahogy LoD-ot szólította.
- Lady Sonnelta – kezdte LoD tiszteletteljes hangon. – Chara-din küldöttjét hoztam bemutatni! – egyenesedett fel a sötételf és kezét felém nyújtotta.
Néhány pillanatig nem akaródzott kilépni a tisztásra, majd LoD sürgető tekintetét látva, nagy levegőt vettem és megindultam a trónusok felé.
Nyomasztó érzés szorította a mellkasomat, mintha valaki ráült volna. És minden lépéssel, ahogy közeledtem a trónusokhoz Lady Sonnelta tekintete úgy hatolt át a bőrömön, az izmaimon, a csontjaimon.
A Lady arca sima és rezzenéstelen volt, mint a trónus, amelyben helyet foglalt. Fakó bőre, talán sose látta a napot. Sötét ruházata beleolvadt a trónusok monolitjába. Megránduló szájsarka megvetést sugárzott. Öntudatos fekete szemei úgy pásztázott, mintha egy férget méregetne az eltaposás előtt.
- Ez lenne a Küldött? – engem nézett, de szavait LoD-hoz intézte.
- Én vagyok! – feleltem büszkén.
Nem hajoltam meg a Lady előtt, egyenes háttal, büszkén álltam a tekintetét, bár felettébb kellemetlen volt.
- Ne kötekedj velem, te féreg! – hangja fenyegetően zengett a fák között. Mégis olyan érzésem volt, hogy a figyelő sötételfek előtt akarja bizonyítani a hatalmát.
- Lord Erutol küldött! – néztem a többi vezetőre. – Harcba hív titeket Chara-din szabadulásáért vívott háborújába!
- Mi nem tartozunk hűséggel Lord Erutolnak!
- De Lord Daramoulának igen! – emeltem fel a hangom. – Vagy talán megszegnéd az esküdet?
- Hogy jössz te ahhoz, hogy becstelennek nevezz a népem előtt, senkiházi féreg? – Lady Sonnelta hangja azonnal elveszítette kimért hűvösségét.
- Hogy jössz ahhoz, hogy sértegesd Chara-din kapitányát?
Éreztem a környező fák között sűrűsödő árnyak figyelő tekintetét. A sötételfek kíváncsiak voltak, hogy mi történik. Látni akarták, hogy a Tanács kivel találkozik. Éreztem a kíváncsiságukat és ébredő reményeik hulláma szinte letaglózott. Ébredő remények a hajdanvolt dicsőség visszaállításáról, amikor nemcsak egy elátkozott erdő mitikus lakóiként gondolnak rájuk, hanem rettegő tisztelettel engednek utat nekik bárhol.
- Mindenki tudja, hogy Lord Daramoula meghalt! – felelte a Lady hideg, kimért hangon, de arcán egy megránduló izom elárulta viaskodó érzelmeit.
- Én léptem a helyébe! Én vagyok a Hetedik Kapitány! – ahogy kimondtam ezeket a szavakat, különös érzés töltött el.
Büszkeség, hatalom és erő keveréke áramlott végig tűzfolyamként az izmaim között.
A kimondott szavak, melyeknek súlya van, melyekkel visszafordíthatatlanul elköteleztem magam Chara-din mellett, melyekkel Ghalla elpusztítására irányuló tettek egész sora vette kezdetét.
A kimondott szavak, melyektől a griffjeim vonaglani kezdtek, mintha nem akarnának többé a bőrömhöz tapadni, de nem tudtak menekülni, így szenvedésük fájdalma végigszántott a gerincemen.
- Teeee???? – Lady Sonnelta haragja egyre nyilvánvalóbbá vált. – Te egy egyszerű betolakodó vagy! Semmi jogod Ghallán mégcsak élni sem, nemhogy kapitánynak nevezni magad!
Lady Sonnelta megremegett a dühtől. Családja évszázadok óta vezette a sötételfeket. Elfogadták a leszűkült lehetőségeket, és ők maguk a javukra is fordították ezt, így érthető módon nem szívesen mondott le a családi örökségről.
- Azért jöttem, hogy a sötételfek ígéretét számon kérjem! – emeltem meg a hangom. A Ladyhez beszéltem, de úgy sejtettem, hogy a körülöttem gyülekezők pontosan olyan jól hallják, amit mondok, mint a tanács vezetője. – Azért jöttem, hogy hódolj előttem! – emeltem magasra az állam.
Olyan hirtelen röppent ki a varázslat a Lady ujjai közül, hogy szinte csak egy villanást láttam. Magam elé tartottam a tenyeremet, a kékesfehér varázslat egy légpajzsnak ütközött és irányt váltva felröppent a fák fölé, hogy aztán elnyeljék csillagok.
A Lady talpra ugrott, fekete bársonyruhájának ujjai lobogtak, ahogy újabb varázslatra készült.
Tenyeremben vörösen izzott a kristály, a Lady csak annyit érzékelt, hogy az őt körülvevő levegő egyre melegebbé válik, holott lángnyelveknek nyoma sem volt.
Varázsigéjének utolsó szavait izzadságban úszva mormolta el. Fekete kis pontok áradtak ki az ujjai hegyéből, körülvettek, a ruhámra telepedtek, a redők közé másztak, a bőrömet kezdték marni-rágni.
Vér csorgott végig a kézfejemen, ahogy a fekete bogarak felszaggatták a bőrt, egy lüktetéssel tűzlángot indítottam útnak a kristályból, amely körülvette a Ladyt, majd húsevő bogaraira koncentráltam. Ki kellett valahogy takarítanom őket a bőröm alól.
Eszembe jutott a tűz, amelyet a pincében éreztem, mikor az rám omlott. Tudtam, hogy Dornodon hatalma képes arra, hogy kivégezze ezeket az alattomos lényeket. Égető fájdalom söpört végig rajtam, a fekete kis húszabálók pedig döglötten hullottak a szürkés fűbe a lábam előtt.
Ennyi idő elég volt a Ladynek ahhoz, hogy a tűzvarázslatot semlegesítse és kilépjen a körből. Elhagyta a trónusok emelvényét és a fűbe lépett. Ruhája foltokban kiégett a tűzkörben, megpörkölődött haj szaga lengte körbe.
- Azt hiszed, mindent láttál, amit egy sötételf tudhat? – nézett rám, és szoknyája redőjéből íves kardot húzott elő.
Valójában pont erre számítottam, csupán Tharr harcos erejére volt szükségem. Előhúztam a végzetpengémet, és vártam a Lady támadását. Arra számítottam, hogy dühös, kissé talán csalódott, de mindenképpen meglepett, mert azt biztosan nem várta, hogy ilyen erő birtokában vagyok.
Sosem voltam nagy közelharcos, így néhány csapás kivédése után, már csak az motivált, hogy mielőbb véget vessek a küzdelemnek.
Ilyen közelről láttam, ahogy a Lady tekintetében csapásról csapásra nő a rettegés, a felismerés, hogy elveszítette a küzdelmet, és ezzel együtt nőtt benne a dac és a düh amiatt, hogy egy ilyen senkiházi győzi le a saját földjén, a saját hívei előtt.
Néhány másodpercig szánalmat éreztem a Lady iránt, valahol a lelkem legmélyén talán még szégyelltem is magam, hiszen nem én voltam, aki legyőztem őt. Az istenek ereje nélkül, esélyem se lett volna ellene.
Egy mély lendítéssel megvágtam a Lady combját, amely azonnal heves vérzéssel átáztatta a bársonyruháját. A Lady felnyögött a fájdalomtól, de nem adta fel, tovább támadott, bár alig bírt vérző lábára állni. Oldalra fordulva kitértem a kecses mozdulatú csapása elől, hogy a kardommal ezúttal az oldalán ejtsek mély sebet.
A Lady térdre rogyott, érzelemmentes arca eltorzult a fájdalomtól, kezéből kifordult a kardja. Megálltam előtte, kardomat meglendítettem.
- Légy átkozott! – sziszegte utolsó kívánságát.
- Már rég az vagyok – válaszoltam a füven guruló fejnek halkan.
A Lady teste élettelenül terült el a füvön.
A tanácstagok kissé tanácstalanul néztek egymásra, miközben a fák közül egyre több sötételf öltött testet.
LoD-ra néztem, aki mintha elégedettséggel vegyes megvetéssel nézett volna végig a Lady holttestén. A bosszú elégedett mosolya húzódott végig az arcán, összeszűkült szeméből gyűlölet áradt.
A jobb oldalon ülő tanácstag lassan felemelkedett a trónjából, remegő hangon kezdett beszélni:
- Törvényeink értelmében, vezetőnk legyőzője átveheti a legyőzött helyét a tanácsban… de te nem vagy sötét elf… Lady…
- A nevem, Khetty.
- Lady Khetty.
- Lady nélkül… - morogtam inkább csak magamnak, miközben megtöröltem a kardomat és a helyére csúsztattam.
- Elfogadjuk, hogy Lord Erutol küldött és hogy Chara-din kapitánya vagy, ha mutatsz valami bizonyítékot erre vonatkozóan! – folytatta a szószólóvá előlépett tanácstag.
„Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha a Lady is ezzel kezdi.” – gondoltam, majd kissé gúnyos mosollyal előhúztam a Halál Leheletét és a magasba mutattam.
A kártyalap mintha ismerős helyen járt volna kicsusszant a kezemből, szürkés köd gomolygott körbe körülötte, és a trónusok felé lebegett.
A tanácstagok áhítattal nézték a lapot, amíg az a főtrónus háttámlájához nem ért. Ott rásimult a háttámlára, a trónusok szinte egyszerre vörösen felizzottak. Azok a tanácstagok, akik ülve maradtak kínlódó halálsikollyal hamvadtak hamuvá egy perc alatt.
Ezután fekete monolittá hűltek vissza a trónusok, rajtuk cirádás, vöröslő betűkkel, a fordított félhold pedig ragyogó tűzként világított a középső trónus tetején. Elindultam feléjük.
Minden lépésemre térdet hatott a sötételfek egy csoportja, akik mostanra benépesítették a tisztást.
Mikor LoD elé értem, ránéztem, de csak tarkóját láttam, ahogy térdet és fejet hajtott előttem. Néhány pillanatig átfutott az agyamon, hogy ez nincs így igazán jól, de aztán tovább léptem, fel a trónusokra.

Ismét magányos csend telepedett rám… Holdkórosként bámultam a rácson keresztül a folyosóra… mintha szuggerálni és ezáltal befolyásolni tudnám a Tyrant tagjait.
Kezdtem unni a nevelő célzatú elzárást… fáztam és egyre éhesebb voltam…
A priccsre kucorodtam és átkaroltam felhúzott lábaimat, az államat a térdemre téve bámultam tovább a sötét folyosóba. Néhány másodperc után eszembe jutott, hogy a lánc, amelyet eddig rángatva próbáltam elszakítani, most minden ellenállás nélkül megnyúlt annyira, hogy fel tudjam tenni a lábam a priccsre.
Felemeltem a fejem és végignéztem a halvány fehér fényű láncon, majd lassan, óvatosan letettem a lábam és a rács felé húzódtam. Újabb és újabb apró, lassú lépéseket tettem előre, átpréseltem magam a rácson és tovább előre a folyosó felé, amely végén a kijárat volt.
Fogalmam sem volt, hogy a lánc mágiája érzékeli-e a tervem, vagy egyáltalán gondoltak-e a zsarnokok arra, hogy valami határt szabjanak a lánc távolságának, így apró lépésekkel haladtam előre.
Az utolsó fáklyát magam mögött hagyva megéreztem az enyhe légmozgást. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy az árnyelf újabb látogatása ez, vagy az ajtó résein beáramló légmozgás teszi, de jól esett szippantani egyet a hűvös áramlásból, a pince penészgombával telt, dohos levegője után.
„Még egy lépés… már csak egy utolsó lépés hiányzik!” – gondoltam és lassan megemeltem a lábam, a lánc azonban nem engedett tovább.
Összeráncolt homlokkal, mérgesen megrántottam a láncot, mire az akkora erővel húzott vissza, hogy majdnem elestem. Időcsapdát idéztem elő és a halványan izzó béklyóra hajítottam.
- Átkozott, agyafúrt Tyrantosok!!!! – dohogtam magamban és dühösen a nyálkás kövekre csaptam a tenyeremmel.
Az épület erre megremegett. Fojtott levegő kúszott be, majd újabb rázkódás futott végig a köveken. Felszakadt bőrömből vér serkent, ami lassan végigfolyt a csuklómon.
Felkaptam a fejem és a magasból hulló vakolatdarabokra meredtem. A lánc és a bilincs még mindig szorosan tartotta a bokám, miközben minden sejtem egyként üvöltötte az izmaimban, hogy „Menekülj!!!!!”
Fojtott hangok szűrődtek be a cellámba. Üvöltések, riadt kiabálások, égrengető dübörgések, majd újabb remegés az épületben.
A gyomrom görcsbe rándult… ha elfelejtik ezek a zsarnokok, hogy ide zártak be, és rám omlik az egész épület, az még a halhatatlanságomat ismerve is hónapokig tartó, iszonyú fájdalmas felépülést eredményezett volna.
„Ki kell jutnom!” – futott rajtam végig a pánik, amibe beleborzongtam.
Hirtelen nyomást éreztem a mellkasomnál, ott ahol a kinevezésem kártyalapját tartottam. Vörös ködöt láttam csak, semmi mást, éreztem, ahogy a sejtjeimben végigáramlik valamiféle égető-emésztő tűz.
Kinyújtottam a kezem és az ujjaimból gömbökbe zárt lángnyelvek törtek elő, ahogy a lánchoz csapódtak szétrobbanva repítették millió darabra a fémdarabkákat.
Az épület falai ismét meginogtak. Feltéptem a vasajtót. Halványan érzékeltem, hogy a nehéz, nyikorgó nyílászáró kifordult a pántokból, ami tartotta, majd megindultam a lépcsősoron felfelé.
A nyakamba milliónyi törmelékdarabka hullott, apróbb kövek, féltéglák estek le. A remegés egyre erősödött, az ordibálást és a kiabálást is egyre tisztábban hallottam, ahogy a kijárat felé tartottam.
Hirtelen megingott alattam a lépcsősor. Kitámasztott kézzel próbáltam megragadni egy kiálló követ, miközben a talpam alól elmállott a lépcső.
- Neeee! Habiboooook! Neeeeee! – hallottam Otoaak hangját.
- Otiiiiii! Állj meeeeeeeg!!!!!! – zengett erre Tierga.
- A jó büdös francbaaaaaaaaaaaaaa!!!!!! – szűrődött a mélybe Dzsohar szitkozódása.
Feljebb húztam magam, hogy elérjem a leomlott lépcső megmaradt peremét, majd ismét megpróbáltam magam feltornázni.
Éreztem, ahogy a tűz az izmaimban megsokszorozza az erőmet. A fal mellett maradva igyekeztem feljutni a csigalépcsőn, miközben mindenfelől omladozott a tartószerkezet.
A fény olyan hirtelen csapott az arcomba, hogy felkiáltottam a fájdalomra. Behunytam a szemem, és a karommal próbáltam eltakarni, de úgy éreztem, hogy a nap így is kiégeti retinámat.
Az imbolygó kövezetre rogytam.
- Álljatok meg, bolond jószágooooooooooooook!!!! – üvöltötte Oti teljesen haszontalanul.
Úgy éreztem, hogy elszáguld mellettem egy egész csorda, utána pedig a Tyrant teljes tagsága, mintha meg tudna állítani egy lavinát.
Az eddigi erő mintha elszállt volna, még soha nem éreztem magam ilyen gyengének… térdelni is nehezemre esett… és fájt a szemem, fájt a karom… fájt minden tagom.
Arra gondoltam, hogy arrébb kéne másznom, mert a lépcső mindjárt leomlik alattam.
- Szentséges Fairlight, Khetty!! – hallottam egy visítást valahonnan. Úgy tűnt mintha Pöttöm Panna malachangja vinnyogott volna fel.
Nem tudtam válaszolni… csak egy boldog, tudatlan homályba akartam elmerülni… semmi másra nem vágytam. A hangfoszlányok alapján úgy sejtettem, hogy valahol a közelben tombolnak Otoaak Habibjai.
- Khettyt lent hagytuk a veremben! – csapott a homlokára Tierga.
- Nem-nem! Ott van! – pattogott a malac. Piros csizmájának csattogása átsütött a rám telepedő fáradtságon is.
- Hol? – kérdezte egyszerre három végzetúr.
- Ooooottttt! Az oszlop mögött….
Annyit még éreztem, hogy valaki felnyalábol a földről, miközben kaján vigyorral csak annyit mond:
- Hát nem édes, mikor elájul?
Néhány perccel később hideg víz zúdult a nyakamba. Prüszkölve és zsörtölődve kapkodtam a kezem, ráztam meg a fejem.
A Habibok bősz tombolásával még mindig lefoglalt zsarnokok nem nagyon tudtak azzal foglalkozni, hogy engem ápolgassanak, így ezzel a módszerrel próbáltak rábírni, hogy vigyázzak magamra. A háttérből dühös vita hangjai szűrődtek el hozzám.
- A francért nem kötötted meg őket Oti??!! – dörögte Darksol.
- Gyakorlatoztak!
- De minek neked ennyi rücskös látógömb, basszuuss???!!!! – csatlakozott EMTyb.
- Mert veszélyesek az ellenségre, azért! – vágta rá Oti.
- Tharr áldjon már meg! Minket is elpusztítanak ezek a dögök! – sóhajtott fel LoD meglehetősen mérgesen.
- Hogy a jófenébe tudtak kitörni a kennelből, amúgy? – fordult Meszy Otoaakhoz.
Hangjából érezhető volt, hogy biztos benne, hogy Oti elfelejtett valami óvintézkedést megtenni az idomítás előtt.
Fáradtan felnyögtem, a kövek, amiknek támasztottak nyomták a hátam, a vesém, a csontjaimat.
- Felébredt a kis szökevény… - fordult Meszy felém.
- Nem vagy…ok… szöke…vény… - nyögtem ki nagy nehezen.
Émelygő gyomorral, gyengeségtől remegő izmokkal próbáltam felkönyökölni. Óvatosan kinyitottam a szemem, de csak összefolyó világos és sötét foltokat láttam.
- Eléggé kiszöktél a veremből… - felelte kissé keményebb hangon a kimondhatatlan nevű szövetségi tag, akit csak „Nyolcvannyolcnak” hívtak a többiek.
- Nem látok… - nyögtem rémültem.
- Jaaaajjjjj, újabb szemfényvesztés… - forgatta a szemeit Tibiazállat és visszafordult a szövetségi épületeket törő-zúzó Habibokhoz.
- Mi az, hogy nem látsz? – lépett közelebb hozzám Tierga némi aggodalommal, bár észrevettem, hogy megtartott egy biztonságos távolságot azért.
- Melyik részét nem érted? – mordultam fel idegesen. – Azt, hogy „nem” vagy azt, hogy „látok”?
- Betámogatlak hozzám – térdelt mellém Bernhaal, hangjából aggodalom csendült.
- Nem kell!
Ideges voltam és senkit nem kívántam magam mellett tudni. Ismét kinyitottam a szemem, hátha valami változott az elmúlt néhány pillanatban, de csalódottan csuktam vissza a szemhéjamat, mert éles fájdalommal tűzött bele a napfény.
- Mit csináljunk ezekkel a dögökkel?? – hallottam Meszy hangját megint.
- Ezek, nem dögök! – húzta fel az orrát Oti sértődötten.
- Hát mik? – Darksol hangja mélyen csengett.
- Habibok! – vágta rá Oti azonnal.
- Mielőtt még végigrombolják az utcát és az Akadémiát, leállítjuk őket vagy tovább szemlélődünk? – kérdezte Gray kissé unottan.
Pár pillanatnyi néma csend állt be, csak a lezúduló kövek tompa puffanásait, a Habibok vinnyogásait és az általuk okozott földmozgást lehetett hallani, érezni.
- Majd vigyázok rá! – hallottam EMTyb hangját valahonnan a magasból.
- Jó! – bólintott Darksol – Na akkor Habibok!!
Furcsa érzés áradt végig a tagjaimban ismét. Hiába ültem a hátam egy romos falnak döntve, csukott szemmel, azon keseregve, hogy elvesztettem a látásom, valahogy mégis láttam tisztán mindent, ami körülöttem történik. A magasból szemléltem az eseményeket, még EMTybet is láttam, ahogy vigyázó szemmel mered a testre, amit őriznie kell, nehogy hátba támadja a többieket.
- Habibooook! – üvöltött Otoaak egy hatalmasat. Még a levegő is rezgett körülöttem.
A szólítottak néhány másodpercre megdermedtek, nem hiába gyakorlatoztatta őket Oti már jónéhány hete. Úgy tűnt, a nevükre legalább már hallgattak… legalábbis néhány percre…
Ez pont elég volt Otoaaknak, hogy meginduljon az állatai felé:
- Habibok! Mi ez a randalírozás??? Ki adott engedélyt erre a rombolásra???
- Biztos ez a legjobb módszer a dögök ellen? – suttogta halkan Bernhaal Tiergának.
- Erősen kétlem – felelte a diplomata, miközben ujjai között már manahálót szövögetett, a váratlanul reagáló állatok ellen.
- Hát mit tanítottam nektek eddig???? – üvöltötte tovább Otoaak. - Te Habib, lefogod a jobb karját!
- Te Habib, lefogod a bal karját!
- Te Habib, lefogod a jobb lábát!
- Te Habib, lefogod a bal lábát!
Az állatok hatalmas szemmel pislogtak először egymásra, majd a trollra, aki mindenáron a beidomításukat tűzte ki életcélnak.
Az állatok felhagytak a tombolással, varázslással, pusztítással és gazdájuk felé fordultak. Csápszerű karjaikat alázatosan lógatták lefelé, hatalmas szemük úgy nézett a trollra, mintha az istenük lenne.
- Na most mindenki mondja vissza a feladatát! – ért a közelükbe Oti.
A magasból láttam, hogy ő is manahálót szövöget az ujjai között.
- Én Habib, lefogom a jobb karját.
- Én Habib, lefogom a jobb karját.
- Én Habib, lefogom a jobb karját.
- Én Habib, lefogom a jobb karját.
- Én Habib, lefogom a bal karját.
Otoaak döbbenten torpant meg és egyesével az állataira meredt:
- Na akkor elölről!!! Te Habib, lefogod a jobb karját!
- Te Habib, lefogod a bal karját!
- Te Habib, lefogod a jobb lábát!
- Te Habib, lefogod a bal lábát! Meg vagyok értve???
Az állatok heves bólogatással felemelték a csápjaikat. Hatalmas szemükben felismerés csillant, majd ellebegtek, hogy egymás mellett felsorakozva támadásra készüljenek.
- Malacisten! – nyögött fel Pöttöm Panna vékony hangon.
- Agyonverik Otit… - sóhajtott fel a mellette ácsorgó Tibiazállat.
- Hagyjuk? – nézett kérdőn Dzsohar a sorfal túlsó végén álló Darksolhoz és LoDhoz.
- Nem engedhetjük, hogy még egy épületet szétverjenek – sóhajtott Destiny, miközben felemelte a kezét.
Ebben a pillanatban az állatok támadásba lendültek és a velük szemben álló trollra vetették magukat! Otoaak üvöltözve próbálta javítani a hibákat, BAL KAR: MOST, JOBB LÁB: MOST, BAL LÁB: oké!
Rövid és esélytelen küzdelemnek a félkörben összegyűlt végzeturak és végzetúrnők ujjai közül előtörő zöld manaháló manifesztálódása vetett véget. Amíg a Habibok azzal voltak elfoglalva, hogy saját gazdájukat harcképtelenné tegyék, addig a zsarnokok könnyedén lefogták az állatokat egy-egy hálóval, amely szinte kupolaként körbezárta őket, nem adva esélyt félelmetes erejük bevetésére.
- Na ez végre már majdnem jó volt! De te Habib, még mindíg lassú voltál, ÉS LEGKÖZELEBB NE ENGEM FOGJATOK LE HANEM AZ ELLENFELET, BARMOK!!!!!!!!!!!
Üvöltött ez utolsót Oti a földön fekve, majd a feje kimerülten-ájultan lehanyatlott az utca kockakövére.
- Elvigyük? – húzta fel Tierga a szemöldökét.
- Megőrültél? Még EMTyb se bírná el! – hördült fel Cloud.
- Naaaaaa – morrant az említett a magasból.
- Akkor tereljük be ezeket a dögöket a helyükre… és igyunk valamit, mert máris megszomjaztam! – lépett ki a sorfalból Destiny és kinyújtott kezének mozdításával mozgásra bírta a manahálóban rekedt Habibot.
- Majd azért érdekelne az is, hogy a szökevény hogy került a felszínre? – kérdezte Meszy, miközben ugyanazokkal a mozdulatokkal, Sityuval együtt próbáltak a Kennel felé terelni egy állatot.
- Ha Sanyi itt lenne, biztos dörögne jónéhány intelmet! – vigyorodott el Gray.
- Dörög, dörög! Intelem, intelem! – hallatszott a főtérről kimagasló jégszobor felől.
Az állatok terelése néhány pillanatra mozdulatlanságba dermedt, miközben én szélesen vigyorogtam a levegőben úszva, a magasból.
A következő pillanatban ismét a saját testemben szenvedtem. Nem láttam, és az eddig kényelmesen használt regenerálódásom is késni látszott.
Valami hatalmasabb varázslat áramlott végig rajtam a veremben, mint az Istenek nekem adott hatalma. Valami, ami felemésztett, ami szétégetett, ami sötétséget és rombolást hagyott csak maga után.
„Dornodon” – világosított meg egy gondolat valahonnan a tarkóm legmélyéről. – „A pusztítás és a káosz istene. Korlátlan hatalommal rendelkezik, de a következmények vajon megérik-e ennek a hatalomnak a használatát?”
Miközben a hang beszélt hozzám, egy fekete denevér képe kúszott az elmémbe.
„Egyre többet fogsz érteni a világunkból, egyre inkább megérted, hogy miért is kell visszazárni a börtönébe Chara-dint… és talán végre felfogod, hogy ez nem játék! Szorít az idő! Közeledik a Csillagállás napja! Kell, hogy mellém állj, hogy nekem segíts!! Én rendet tudok tartani! Kell, hogy mindegyik isten elismerje a hatalmam és tiszteljék, hogy én vagyok az egyedüli erő Ghallán! Én rendet tudok tenni!”
- Mit akarsz tőlem tulajdonképpen? – kérdeztem a denevértől.
„Hogy nekem segíts!”
- És mit ajánlasz cserébe? Az életem? Az átjárót? Ne adj isten egy halottat élővé teszel?
- Én? Kihez beszélsz, KHETTYYYY!!!! – hallottam EMTyb dörgedelmes hangját.
- Kihez? Mivan? – kaptam fel a fejem. Próbáltam körbenézni, de még mindig nem láttam senkit. Néhány másodperc múlva megráztam a fejem: - Semmiség, csak egy rossz álom volt…
- Nem tetszenek a rossz álmaid… elvihetnéd őket máshová… amíg itt vagy, egyszerűen ne álmodj rosszakat! – nyúlt el lustán a nagy téren a sárkány.
- Kösz… majd igyekszem… - feleltem némi gúnnyal.
- Khetty! Jól vagy? – jelent meg Bernhaal. Úgy sejtettem, hogy beterelték és bezárták Otoaak állatait a kennelbe.
- Nem, nem vagyok túl jól! – feleltem nyersebben és megpróbáltam felkelni.
- Hazakísérlek… - felelte kicsit tétován a férfi.
- Nem szükséges – legyintettem egyet a kezemmel és megpróbáltam felállni.
- Ha nem, hát nem – vont vállat a férfi. Úgy sejtettem, a legyintéssel sikerült megszüntetnem Elenios bűbáját.
Ott maradtam egy romos falnak támaszkodva, egy szuszogó sárkánnyal a fejem fölött, a szemem világának visszatértére várva… de legalább mégsem a dohos pincében voltam.

Idézet: Homeropata - 2010.09.15. 06:45:47

Vajon örömmel vagy inkább félelemmel telt kérdés ez?

Sokáig volt sötét és sokáig volt hideg. Hiába varázserő, isteni hatalom, egy nyirkos börtönfalnak támaszkodva tölteni kitudajmennyi időt nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé.
Megfordult a fejemben, hogy előhívom Tharr erejét és így egyetlen ütéssel alapjaiban ingatom meg az épületet… akármelyik alatt is legyek elzárva, de hamar beláttam, hogy ezzel csak azt érném el, hogy rám omlik az egész… élve eltemetődni pedig még nem állt szándékomban.
Az első néhány percben azt hittem, hogy a Tyrantosok csak viccelnek, vagy hogy ez valamiféle beavatási móka része, de minél hosszabbra nyúlt ez az első néhány perc, annál inkább éreztem, hogy teljesen komolyan gondolják az elzárásomat és megbilincselésemet.
Egy idő után bevackoltam magam a friss szalmával megszórt priccsre és keresztbe font karral vártam, hogy mikor fognak kiengedni. Eközben azon gondolkoztam, hogy egyáltalán miért is zártak be?
Felrémlett valami villanó vörös köd, egy köpenybe burkolódzó alak, egy sisakos zöld béka, de inkább csak elmosódó képek voltak ezek, mint szilárd emlékek.
Amire határozottan emlékszem, hogy rémülten bámulok az ég felé, ahonnan EMTyb hegyes karmai közeledtek lustán, kissé unottan… majd… majd… a következő emlékem az, hogy itt ébredtem fel ebben az elzárt ketrecben.
Dühödten előrerúgtam a rácsokba. A lánc megcsörrent a mozdulatra, belehasítva a félhomály csendjébe.
- Naaaaaaa! – hallottam egy rosszalló hangot valahonnan a fáklyák fénykörén kívülről.
- Mit na? Ki van ott? – hunyorogtam előre.
- Tudod, hogy irgalmatlan nagy bajban vagy, ugye? – hallottam a mély, fenyegető hangot ismét.
- Már miért lennék irgalmatlan nagy bajban? – feleltem kissé gúnyosan.
- Tudod te, hogy hol vagy? – folytatta a hang a sötétből fennhéjázóan.
- Négy fal között? – tártam szét a karom és húztam el a szám sarkát.
- A Tyrant biztonsági erődjének egyik legmélyebb folyosójának a végében…
- Aham… és?
- Elismételjem, hogy megértsd?
- Nem kell – legyintettem. – Voltam már ennél szorultabb helyzetben is.
- Ha alaposan körbenézel, találsz itt néhány elfekvő csontvázat, aki szintén ezt hitte.
Nagyot sóhajtottam és felálltam. A rácshoz léptem, megmarkoltam a hideg vasat és ismét előre, a sötétbe hunyorogtam.
- Ki vagy te?
- Az nem fontos…
- Nekem az! – próbáltam Eleniost előhívni, hátha az istennő erejét használva legalább az idegen gondolataiba beleláthatok, de mintha valami blokkolta volna a kapcsolatot.
Meglepett, ahogy rám szakadt, hogy az istenek ereje nélkül milyen kicsi is vagyok. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar magával ránt a hatalomérzés öntudata.
- Chara-din nagy dolgokat tervez, te tudod ezt – hallottam a hangot egészen közelről.
Oldalra fordítottam a fejem, félhomályt és árnyékot láttam csak, és halványan megéreztem egy másik végzetúr jelenlétét is.
- Ügyes trükk – mormogtam magamban.
- A Sötét Nap ereje elrejti a papjait! – felelte elégedetten a hang.
- Sötét Nap?
- Dornodon Napja! Mint ahogy a Holdakból is három jár az égen…
- Aham… - feleltem végül, némi gondolkozás után. – És mit akar tőlem Dornodon?
A hang nem válaszolt azonnal. Kicsit úgy éreztem, pontos és előre eltervezett beszélgetés zajlik kettőnk között. Nem tetszett, hogy szinte előre a számba adták a kérdéseket és válaszokat… sosem szerettem, mikor megpróbáltak irányítani.
- Segíteni akar… most te is érzed, hogy mennyire kevés vagy egymagad… - felelte a hang.
- No és miért nem jön el ő maga, ha akar tőlem valamit? – tekintetem a sötétségbe fúrtam, megelégeltem ezt a játékot, látni akartam, hogy kivel társalgok. – Vagy miért nem ránt el egy csendes helyre, ahogy a többi isten szokta, mikor pusmogni akarnak?
Éreztem, ahogy a levegő finoman megrezdül. Az árnyék arrébb mozdult, megpróbált megkerülni, hogy a hátam mögé állhasson. A rezdülés felé fordultam és mintha halvány körvonalat láttam mozogni a félhomályban, egy csuklyás-köpenyes alak körvonalát.
Lehunytam a szemem és néhány másodpercig kizártam a látást, míg meg nem éreztem az illatot.
- Destiny! – nyitottam ki a szemem és egyenesen a félhomályba néztem, ahol a köpenyes alak mozgása megállt.
A szólított felnevetett, majd lassan alakot öltött. Kékes bőre elnyelte a fáklyák fényét. Díszes ruháját, büszke tartását látva sohasem voltak kétségeim nemesi származásáról.
- Honnan tudtad? Azt hittem megtéveszthetlek…
- Kiengedsz? – emeltem meg kicsit a bokámat, a lánc, ami a kövekhez volt rögzítve, csörögve mozdult vele.
- Nem azért jöttem – vigyorodott el az árnyelf kajánul.
- Hát akkor miért?
- Nem gondoltad komolyan, hogy minden teszt nélkül elviszlek a legtitkosabb helyre, ami létezik Ghallán? – vigyorgott tovább.
- Te részeg vagy? – néztem rá összevont szemöldökkel.
- Most épp nem – rázta meg a fejét Destiny és lehuppant a priccsre.
- Akkor miről beszélsz? – néztem rá szúrós szemmel.
Az árnyelf nem válaszolt azonnal. Alkarjára támaszkodva bámult végig rajtam, majd előredőlt, megragadta a jobb csuklómat és lassan lehúzta róla a kesztyűt, majd felemelte a kezem és felém fordította a tenyerem: - Erről itt!
A kristály áttetsző színtelenséggel pihent a bőrömben, mintha csak kedvtelésből beültettem volna.
- Itt nem hívhatod Őket segítségül – simogatta meg a tenyeremben a kristályt, majd felnézett rám: - Nem volt túl bölcs ötlet idejönni, ugye tudod?
- Ide nem önszántamból kerültem – vágtam rá azonnal gúnyosan.
- Nem a börtönről, a Tyrantról beszélek…
- Hidd el, tudom, hogy mit csinálok! – húztam el a kezem, majd elvettem a kesztyűt és eltakartam vele a kristályt.
- Az a baj, hogy ezt nagyon nem hiszem el… EMTyb kellett ahhoz is, hogy leállítson tegnap délután – hangja sosem tapasztalt komolysággal csengett, felhúzta az egyik lábát és visszadőlt az ágyra.
Kis csend következett, először a sötét folyosót bámulta, majd visszanézett a szemembe:
- Chara-din téged jelölt ki úrnőnek, így el kell, hogy fogadjunk annak! Kétségtelenül jobb választás vagy, mint Lord Daramula… többek között sokkal csinosabb vagy nála! – vigyorgott szélesen ismét, majd visszaváltott komolyra: - De ez nem jelenti azt, hogy mindenki lelkesen követni is fog… először is túl fakó a bőröd! Nem vagy árnyelf – emelte meg a kezét, hogy lássam mennyire sötétlila a bőrszíne -, és semmit nem tudsz rólunk!
- Majd megtanulom – szúrtam közbe.
- Annyi időd nincs – rázta meg a fejét Destiny.
- És mégis mit akarsz most tőlem? – nem örültem neki, hogy Destiny tud a kristályról, az istenek hatalmáról és a Chara-dinnal kötött egyezségemről. Épp elég gond volt, hogy Ösvényjáró tudott róla.
Bizalmatlan arckifejezésemtől úgy tűnik jókedvre derült, bár én semmi mulatságosat nem találtam benne.
- Mindenkinek megvan a maga indoka… - felelte kitérően az árnyelf.
- Baromira kezd elegem lenni abból, hogy mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti az én zsíromon! – fortyantam fel hirtelen és szúrós szemmel néztem rá.
- Ez jó duma! – vigyorodott el Destiny. Felállt az ágyról, ezzel teljesen rácsnak szorított. – Ne bízz meg senkiben és akkor egyben marad a zsírod! – felelte.
- Ez esetben elhúznál a cellámból? – billentettem oldalra a fejem.
Néhány percig farkasszemet néztünk, majd így szólt: - Elviszlek az árnyelfek gyülekezőhelyére, segíteni fognak, de ne viselkedj úgy, mintha komolyan vennéd, hogy valóban az uralkodójuk vagy!
- Nem érzem hosszúéletűnek ezt a kinevezést! – feleltem kitérően.
- És ez így is van jól! – bólintott Destiny, majd lassan elnyelte a sötét félhomály.
Csak egy halvány légmozgás jelezte, hogy elhagyta a rácsokat, azt már nem hallottam, hogy a hosszú folyosón becsukódott volna az ajtó mögötte.

Kora délután ébredtem ismét. Bernhaal még békésen szuszogott mellettem. Végigsimítottam a sebhelyén, néhány percig megengedtem magamnak a békesség illúzióját, majd felkeltem és csendben felöltöztem.
A medál ezúttal nem fénylett, mikor felvettem a földről.
„Lehet, hogy csak képzeltem az egészet?” – futott át az agyamon a gondolat, amit gyorsan el is hessegettem.
Kellemes meleg levegő fogadott a házból kilépve. Néhány vastagtörzsű fa megkerülése után szélesebb, kövezett utca tárult elém, felismertem, hogy jobbra a hegyen felfelé vezető ösvény egy barlangba torkollik, ahol már jártam korábban, míg balra lefelé a főtérre értem volna. Az ösvényről belátható volt a főtér és a város jó része.
Egy kis kiszögellés felé indultam, letérve az ösvényről, a lábszárig érő hullámzó, zöld fűben hamar elértem a szélére. A kiszögellés tövében helyezkedett el az egybeépített Gyakorlótér és Aréna. Úgy tűnt a kora délutáni időpont senkit nem vonz különösképpen gyakorlatozásra, így leereszkedtem a meredek domboldalon.
Az Aréna falaival nem bajlódtak túl sokat az építők, néhány fa palánkot egymás mellé állítottak körben, majd tetőt húztak a palánkok fölé, hogy megvédjék a rájuk erősített dárdákat, hálókat, kardokat, láncokat, alkarvédőket, sisakokat, lábszárvédőket, mellvérteket az időjárás viszontagságaitól, a küzdőtér azonban szabadon maradt. A porondot két részre osztották, egyrészt gyakorlatozásra alkalmas kúszó-mászó és erősítő alkalmatosságokat helyeztek el, míg a másik részét homokkal szórták fel.
Amennyire nem sokat törődtek a falakkal, annyira odafigyeltek a fegyverekre, amelyekhez bárki szabadon hozzájuthatott. A legnemesebb acélból készültek, Ghalla legügyesebb kovácsainak mestermunkái voltak.
„És ezeket csak gyakorlatozásra használják?” – simítottam végig egy vörösen izzó lávapengén. Napkapuban hatalmas dolog volt, ha valakinek ilyen minőségű felszerelésre sikerült szert tennie, itt pedig a levetett, elhasznált kacatok közé került.
- Na mi van, kijózanodtál? – hallottam egy kajánul vigyorgó hangot a hátam mögül.
- Ki - feleltem tömören és megfordultam.
Egy csapott homlokú, kissé hüllőforma fejű lény állt velem szemben. Erősen gondolkoztam és igyekeztem felidézni, hogy láttam-e az este folyamán, de minél inkább gondolkoztam, annál biztosabb voltam benne, hogy nem.
- Tibiazállat vagyok, korábban Linducnak hívtak, de átkereszteltem magam.
- Örvendek – feleltem kissé távolságtartóan.
- Nem emlékszel rám, mi? – vigyorodott el. Hegyes, szabálytalan fogsora még kevésbé volt bizalomgerjesztő, mint a kinézete.
- Nem – ráztam meg a fejem.
- Mindig ez van – legyintett. A mozdulat kissé nőiesre sikerült, még jobban összezavarva az eddig sem egyszerű képet: – Ott ültem a sarokban, de szerintem odáig nem világított be a fáklya, ezért nem is vettél észre.
Ezúttal próbáltam felidézni a kocsma sötét sarkait.
- A halvány zöld fényben?
- Ott – bólintott, majd kissé unott hangon megszólalt: - Na, mi legyen? Megküzdünk?
- Most??? Itt?
- Hát ez a szövetségi Aréna – tárta szét kezét, ruhájának vörös ujja lebegett a mozdulatra.
- Nem gondoltam, hogy azonnal ki is próbálom… - visszakoztam kissé.
- Eh… ezen könnyen segíthetünk! – még be sem fejezte a mondatot, már repült is felém egy kisebb káoszsújtás.
Hörögve kapkodtam a levegőt, ahogy a varázslat a mellkasomnak vágódva leterített, szinte beledöngölt a porba.
- Bocsi, kicsit erős volt? – kérdezte Tibi azonnal halvány aggodalommal a hangjában, bár nem törte magát, hogy a segítségemre siessen.
- Nem, dehogy – köhögtem ki valahogy ezt a két szót.
Meglepetten tapasztaltam, hogy hiába az istenek ereje és támogatása, van azért még Ghallán olyan végzetúr(nő?), aki képes arra, hogy legyőzzön.
- Szórakoztok nélkülem? – jelent meg Dzsohar szakadt vörös kámzsa mögé rejtve arcát.
- Dehogy – legyintett Tibi azonnal, nőies mozdulata egyre szembetűnőbbé vált.
- Felsegítselek? – nyújtotta ki a kezét Dzsohar. Hangjában kedvesség bújt meg, míg arcát megmagyarázhatatlan sötét fedte el.
- Kösz, nem… - köhögtem még mindig, és gyors regeneráció ide vagy oda, kifejezetten nehezemre esett feltápászkodni a homokból.
- Hogy nem tudsz a hölgyekkel rendesen bánni!! – förmedt Dzsohar Tibire és egy hatalmas dörgés közepette az Aréna falához kente. A palánkok kicsit megremegtek, a fegyverek, láncok, megcsörrentek, majd elült a hullámzás.
"Mégiscsak tudott valamit az építész!" - gondoltam.
- Bunyóóóóó vaaaaaaaan! – harsant valahonnan kintről, mire válaszul szinte azonnal trappoló lábak zaja töltötte be a légteret.
- Ezt most miért kelleeeett? – nyújtotta el Tibi az utolsó szótagot, így félelmetes, állatiasnak szánt hörgése kissé mulatságosnak hatott.
Eközben kék fény villant Dzsohar felé, aki egy vetődéssel félregurult, a varázslat azonban így is átszakította amúgy is rongyos köpenyét. A rejtélyes arcú nem habozott, azonnal viszonozta a támadást, amit ezúttal Tibi is felkészülten várt.
Én eközben, igyekeztem az Aréna széléhez kúszni. A villámló fények tüzében úgy gondoltam, hogy a földön a legbiztonságosabb. Mikor elértem a palánkot és talpra húztam magam két bárd között egy hálóba kapaszkodva, oldalba kapott Dzsohar varázslata.
A fájdalomtól felkiáltottam és rosszallóan néztem a végzetúrra... a porból.... ismét...
- Olyan aranyos vagy, mikor megpróbálsz felkelni! – nézett rám a porond közepéről bocsánatkérően a szakadt köpenyes, míg Tibi varázslata őt is le nem terítette.
„Eh… hová kerültem én? Önszántamból?” – gondoltam, miközben ismét megpróbáltam felhúzni magam.
- Én is akarok harcolni Khettyveeeel! – rohant be Jordan lelkesen ugrálva.
Oldalra fordítottam a fejem és csaknem elsírtam magam a fájdalomtól, ami a bordáim közé nyilallt, ahogy felnevettem.
A zöld béka, lecserélte a kalapját egy rostélyos lovagi sisakra, amelynek a tetején fekete hattyútoll lengedezett. Vézna karjával a termeténél ötször nagyobb kardot vonszolt maga után a homokban.
- Ez igazán remek móka! – csapta össze a tenyerét Tierga csillogó szemmel, majd a Gray által elé nyújtott papírzacskóból elvett egy maréknyi tökmagot, miközben keresztbe vetett lábbal, a palánknak dőlve figyelték a műsort.
- Én nem akarok veletek harcolni – fújtam ki a levegőt lassan, mikor végre felálltam.
Válaszul csak egy fényvillanást kaptam, ami ismét sípolva távozó levegőt eredményezett a tüdőmből.
- Hát nem aranyos, ahogy feltápászkodik? – vigyorgott Dzsohar, oldalba böködve Tibit.
- De, tényleg! Baromi jó ötleteid vannak! – lelkendezett tovább Jordan, kiröppenő varázslatát inkább csak sejtettem, mint láttam. Magam elé kaptam a fal tövébe döntött csatapajzsot, amelynek közepén egy tűzgyöngy vöröslött. A varázslat narancssárga nyúlványokkal mosódott szét a csatapajzs fémveretes díszítésén, miközben a mágia ereje rám borította azt.
- Na ebből elég! – morrantam dühösen a pajzs alól tagolva ejtve ki a szavakat.
- Segítsek? – hallottam EMTyb hangját valahonnan a magasból. – Bár tulajdonképpen nem is, remekül szórakozom! – ezzel a rólam leemelt pajzsot visszaejtette a porba, úgy fél centire a fejemtől.
Rosszallás, düh, csalódottság és némi arrogáns gőg áramlott végig az ereimben, a tenyeremben vörösre váltott a kristály.
Nem éreztem tovább a fájdalmat, nem láttam semmit, csak vérgőzös bosszút. Felkaptam a pajzsot és tiszta erőből a porond közepén állókhoz vágtam.
- Húha… ideges lett… - nézett össze Dzsohar és Jordan, miután félreugrottak a repülő pajzs útjából.
Tibi csak lebiggyedő csuklóval legyintett: - Ugyanmáááár, sima ügy!
Őt kapta telibe először a tűzgömb, amelyet elhajítottam. Végigszántotta az aréna porát, a palánk állta csak útját. A felerősített fegyverek közül egy lehulló buzogány tömörfa nyele kólintotta fejbe, ezzel kis időre kioltva harci kedvét.
- Ezt meg hogy csináltad? – nézett rám Dzsohar. Arcát még mindig nem láttam, de a hangjából érezhető volt minden döbbenete.
- Így már nem vagyok olyan édes? – hangom mélyebbnek tűnt, mint amilyen egyébként lenni szokott.
Nem is nagyon tudtam, hogy mit művelek, csak Dzsohar lebbenő köpenyét láttam, amivel eltakarta a csuklyát, hogy a lángnyelvek helyén egy fekete folt maradjon a helyén az Aréna porában.
Jordan felnyitotta a sisak rostélyát. A hattyútoll már nem lengedezett olyan vidáman, mint mikor délcegen besétált. Békalábai remegtek ahogy kigúvadó szemmel meredt Dzsohar hűlt helyére.
- Akarsz még párbajozni Khettyvel? – billentettem oldalra a fejem cseppet sem kedvesen.
- Szerintem nem – hallottam meg a karcos hangot a magasból.
„Affene, a sárkány!” – villant eszembe, majd mielőtt bármit csinálhattam volna, az ájulás sötétsége borult rám.

- Dobjuk ki innen!
- Nem lehet!
- De kinek kell egy ilyen veszedelem?
- Itt legalább felügyelet alatt van…
- Tierga! Ne fárassz már! Egy őrülttel akarsz egy falon belül lenni?
- Nem őrültebb, mint ti!
- ... vagy te!
- Mindegy! A lényeg, hogy nem veszélyes…
- Nemeeeee??? Láttad a köpenyeeeem? Éppcsak meg tudtam szökni az átkozott tűzgömb elől…
- Amúgy is ideje volt lecserélni azt az agyonfoszlott, divatjamúlt darabot!
- És a fejem? Nézd meg ezt a púpot! Még szálkát is szedett ki belőle Panna!
- A jó fenének kellett provokálni!
- A jó fene tudta, hogy ha bepöccen, akkor egy kezelhetetlen állat lesz?!!
- Khöööömmmmm… Mondod ezt te?!
- Jóóóó, te tudod kezelni, EMTyb!
- Vagy inkább pöccinteni…
- Ahan! Lesből pöccinteni!
- Na jó, szegény Khetty ájultan fekszik itt, mi meg kiröhögjük!
- De hát akkor iiiissss!
Az általános röhögésre végképp felébredtem. A korábban a sötétségen átszűrődő hangok visszahívtak a valóságba, míg a jókedvű káröröm fel is ébresztett. Ahogy megmozdultam nehéz lánc csörgése szakította félbe a jókedvet.
- Felébredt…
- Jól vagy, Khetty? – hallottam Tierga kissé aggódó hangját néhány lépés távolságból.
- Aham – nyögtem, majd kinyitottam a szemem… de nem láttam mást, csak vak sötétséget.
Pislogtam párat, de továbbra is csak a sötétség vett körül. Kissé nyirkos, dohos levegőt éreztem, a jobb bokám körül hideg fém fagyott a bokámhoz. Ahogy megmozgattam a lában, a lánc ismét megcsörrent.
- Mit csináltatok? – hörrentem döbbenten azonnal és felültem.
Ekkor tűnt fel, hogy egy sötét, boltíves, ráccsal elzárt folyosóvégben vagyok. Talán a helyi börtön lehetett.
- Csak egy kis óvintézkedés – vont vállat ártatlanul nagy szemekkel Tierga. A falakra erősített fáklyák fényében felismertem még EMTybet, Darksolt, Destinyt, Dzsohart, Tibiazállatot és Gray Byssust.
- Kis óvintézkedés? – próbáltam felállni a szalmafekhelyről, amin eddig pihentem, de megszédültem és így visszazuttyantam rá.
- Hát eléggé bevadultál… - hallottam Dzsohar rosszalló hangját.
- Ha nincs ott EMTyb… - sóhajtott közbe Tierga -, hogy… hoooooogy kipöccintsen…
- Mit csináljon?
- Hidd el, igyekeztem nagyon finom lenni… Csak alig három napot aludtál…
- Csaaak???
- Figyelj! Nyugodj meg! Ki fogunk innen engedni... ha teljesen biztosak leszünk benne, hogy nem ragad magával még egyszer ilyenfajta őrület… - próbált megnyugtatni Tierga.
- ... legalábbis a szövetség falain belül – tette hozzá Destiny.
- És ha bocsánatot kérsz – szólalt meg Tibiazállat.
- És ha nem cikizel többször a sárkánylét miatt!
- És ha nem csábítgatsz el mindenkit halomra! – morogta Darksol.
- És ha megtanulsz főzni… – toldotta meg Gray, mire mindenki hátra sandított a válla fölött. – Most mi vaaaan? Nekem nem lehet kívánságom?
Néhány másodpercig eltartott, mire végignéztem a társaság minden tagján, majd felsóhajtottam:
- Ünnepélyesen mindent megígérek! – emeltem fel a bal kezem, miközben a jobb tenyeremet a szívemre tettem. Néhány csendes másodperc után megemeltem a lábam: - Most már leszeditek?
- Hátöööööö… - nézett kissé zavartan Tierga Darksolra.
- Mit hátööööö? Perszehogy NEM! – a Statáriális Bíróság elnöke ezután sarkon fordult és jelezte, hogy indulni kíván.
- Hát bocsi… kell még idő, míg megemésztik, ami történt… - nézett rám Tierga és elsétált az ítélkező vezér mellett.
Darksol zárta a sort, bár nem értettem, hogy miért kellett ilyen méltósággal kivonulni... mintha valami bírósági elnök lenne, a látványhoz ugyan hiányzott a jellegzetes parókat és a fekete talár, bár ha úgy veszem a köpenye végülis felfogható volt talárnak. Ahogy elindult kifelé a folyosón a fáklyák fénye úgy aludt ki sorra mögötte.
- Hééééé! – kiabáltam. – A fáklyákat vissza kapcsolhatnád! Héééééééééééééééééééééééééé!
Úgy tűnt azonban, hogy senki nem hallja a hangomat. Néhány méterre vasajtó nyikorgásából arra következtettem, hogy nagy bajban lehetek, mert egy igen ritkán használt helyre zártak be.
- Hátezremek! – fújtattam dühösen, majd egy csettintéssel lángot varázsoltam a tenyerembe és kiküldtem azt a folyosói fáklyákra, hogy a rám telepedő sötétséget eloszlassam.

Zavart csendben fogyasztottuk a reggelit. Ahogy a lila színű folyadékot kortyolgattam, úgy múlt el fokozatosan az émelygésem, fejzúgásom. Akármi is volt az italban, kétséget kizáróan bizonyította, hogy gyakorlott mulatozó volt a házigazdám. A gondolatra elmosolyodtam. A fiatal, jóképű, ártatlan arc mögött nem sejtettem volna ilyen rutint és jártasságot.
- Miaz? – nézett rám Bernhaal.
- Szép kavicsok – intettem a fejemmel a polcokon sorakozó színes kövek felé.
Mint valami díszes kiállítás úgy hivalkodott a sok kipakolt tárgy teljesen elfoglalva a szoba egyik falát.
- Azok nem kavicsok! Kristályok! – hördült Bernhaal felháborodottan. – A Térkapun túlról! – tette hozzá nyomatékkal, büszkén kihúzva magát.
- Értem… és a többi… kacat? – ingereltem a végzeturat tovább jókedvűen.
- Kacaaat?? – villant Berhaal szeme még felháborodottabban.
Mindig is imádtam bosszantani a büszke férfiakat.
- Ezek ősi kultúrák becses tárgyai… vagy legalábbis a tárgyak maradékai! Némelyiket majdnem az életem árán hoztam el a gyűjteményembe! Ősi relikviák, nem kacatok! – az utolsó szavakat egyesével tagoltan ejtette ki a nyomaték kedvéért, gondolván, hogy így biztos belevésem az agyamba a különbséget.
- Akkor szerezted? – mutattam a karján végigfutó sebhelyre egy letört kenyérdarabbal az ujjaim közt. – Mármint akkor sérültél így meg, mikor az egyik becses kincsre vadásztál? – fejtettem ki bővebben a kérdésem, majd elmajszoltam a falatot.
Kérdésemmel láthatóan újabb érzékeny témára tapintottam.
„Ha így folytatom, horribilis reggel lesz a csodás éjszaka után… „ – futott át az agyamon.
Bernhaal jó ideig nem válaszolt. Ez alatt megtanulmányoztam a szoba másik jellegzetes pontját, ahol szép sorban hat teljes vértezet, karvédő, lábszárvédő és köpeny sorakozott csillogóra polírozva, mindegyik, mint egy-egy csatára kész harcos. A páncélok fölött futó polcon a vértezetekhez illő sisakok díszelegtek. A páncélok tulajdonosa végül lassan bólintott.
- És hogy történt? – folytattam a kérdezősködést zavartalanul.
- Ha elmeséled, hogy került és miért a tenyeredbe a kristály, akkor én is elmesélem a sebhelyem történetét – nézett rám Bernhaal kihívóan.
- Tulajdonképpen annyira nem is érdekel – vontam meg a vállam és hátradőltem a széken, miközben összezártam a magam mellé engedett tenyerem.
- Óóóó, dehogyneeem! A világra te is éppannyira kíváncsi vagy, mint én! – vágta rá azonnal kijelentő hangon.
- Ezt honnan veszed? – biccentettem oldalra a fejem.
- Ugyan! – legyintett, mintha csak egy bogarat akarna elhessegetni. – Nem lennél itt, nem járnád a világot, nem kérdeznél, nem keverednél egyik bajból a másikba, ha nem így lenne.
- Bajba? – lepődtem meg.
- Hogy mást ne említsek, szerintem majdnem mindenki hallott arról az esetről, mikor Sanyi egy kútba hajított Dalen kérésére… a hajad egész jól visszanőtt azóta…
- Aham… - kortyoltam a lila italba, hogy zavarom leplezzem. Úgy éreztem, mintha rajtakaptak volna, mintha kitudódott volna egy titkok, amire nem voltam büszke.
- Szóval a kristályod is egy kaland emléke?
„Hazudj! Hazudj bármit!” – mormolta Dornodon azonnal a fejemben, miközben vörösen pislákolt a tenyeremben a kristály.
- Eltaláltad – vágtam rá végül. – Napkapuba költözésünk után nem sokkal történt. Az egyik elhagyott szobában találtunk egy lezárt ládát. Perszehogy mindenáron tudni akartam, hogy mit is rejt... Valójában nem sok mindenre emlékszem abból, ami azután történt, hogy a láda fedele felpattant… egy nyálkás dög rémlik, ami rám támadt, meg néhány varázslat-villanásra… Mikor magamhoz tértem a kristály már a tenyeremben volt, a többiek azt mondták, hogy ezzel hoztak vissza az életbe.
Kissé elferdítettem az eredeti eseményeket, de a lényeg, hogy hihetően hangzott és nem kellett túl sokat gondolkozni rajta.
Bernhaal kis ideig csendben nézett. Azt gyanítom, hogy hosszabb és színesebb történetre számított. Aztán hirtelen belekezdett a saját meséjébe:
- Esős nap volt… utálom az esőt… A Serpents of Destiny látnokai szerint a keleti határvidéken, a tengerek találkozásánál, Leah sötét és átkozott kastélyának közelében egy igen ritka és értékes relikvia volt elrejtve. Mindenképpen meg akartam szerezni, így hetekig gyalogoltam, kutattam, kérdezősködtem, mire egy sűrű, bozótos erdőbe jutottam. Már rég nem vezettek ösvények utamon, mikor egy kis tisztáson meghúztam magam… gondoltam, megvárom, míg elvonul a vihar, megpihenek addig kicsit… - révedt el Bernhaal tekintete. – Még le sem telepedtem a fa tövébe, mikor őrjöngő üvöltés ugrasztott talpra, harcra készen. Egy féktelenül, megállíthatatlanul csörtető végzetúr tört magának utat a cserjéken át… A nyomában egy csapat sipítozó, öklüket rázó aranybőrű goblin loholt… korábban még sosem láttam ilyen csillogó bőrű goblinokat – pillantott rám, majd folytatta: – Első pillantásra látszott, hogy a fickó ellopott valamit tőlük. Néhány pillanatig eltartott, mire felfogta, hogy csapdába került. Mögötte a sípoló goblinok, előtte én álltam kivont karddal. Egy szempillantásra megmerevedett, úgy hiszem, felmérte, hogy merre könnyebb menekülni és úgy ítélte meg, hogy velem küzd meg inkább. Félelmetes őrülettől torzult el az arca, a szeme mintha vörösen izzottak volna.
- „Ez itt az enyém!” – emelt fel egy zsákot fél kézzel. A ficánkoló, sipító zsák láttán egyértelmű volt, hogy a goblinok egyik társa az áldozat.
- „Engedd el… mit akarsz azzal a szerencsétlennel?” – kérdeztem tőle, de a sejtjeimben éreztem azt a gyűlöletet, amivel a fickó rám nézett, értelmetlen is volt minden más rábeszélés.
- „Nagy titkok tudója ez a kis bestia! Kotródj az utamból!” – húzta elő a kardját a rabló. -Látszott rajta, hogy a Fertőzés teljesen elvette az eszét, elborította a tudatát, szerintem fogalma sem volt arról, hogy hol van vagy hogy mit is csinál. Az összecsapásunk nem volt túl heroikus vagy küzdelmes. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy a vizes füvön, megcsúsztam valami nyálkán és elvágódtam a sárba, akkor hasította végig a karomat és a combomat. Kivégezni is megpróbált, de arrébb gurultam… követett és akkora hévvel lendítette meg a kardját, hogy ő is elcsúszott ugyanazon a nyálkás talajon, amin én. Ahogy elvágódott a füvön, kiejtette kezéből a zsákot. A nyíláson keresztül csontos kis aranyló ujjakat láttam megvillanni és némi sárgás szikrát becsapódni a végzetúr mellkasába. A sárga szikrák utána, mint valami áramlat lassan visszahömpölyögtek a goblin ujjaiba… a végzetúr pedig élettelenül feküdt csak a sárban… Nem láttam még ilyet, hogy egy goblin ilyen erőre tegyen szert… - Bernhaal itt elhallgatott.
A mesélésből úgy tűnt számomra, hogy nem mostanában történt meg vele ez a kaland, mégis emlékezetes maradt számára minden pillanata.
- A következő emlékem annyi, hogy szikrázó napsütés vesz körül. A tisztásról eltűnt az őrült végzetúr és a goblinhadat se láttam sehol. A karomon és a combomon valamiféle gyógynövényes pakolás szaglott.
- „Jó, hogy felébredni!” – úszott ekkor a goblin képe a látóterembe… mondhatom, hogy ritka rusnya egy jószágok ezek a goblinok. Gondolom, hogy a többiek azért sipárogtak annyira, mert ez lehetett a vezetőjük… ez viselt egyedül egy kopott bőrmellényt… és az is furcsa volt, hogy viszonylag érhetően beszélt hozzám, eddig többnyire csak sipárgást, mormogást hallottam még goblinoktól. Felültem és egy fának dőltem.
- „Adni ajándék, amiért segíteni!” – állt meg a kis rusnyaság előttem és átnyújtotta ezt.
Miközben mesélt Bernhaal felállt és levett a polcról egy fekete bársony szalagra felfűzött ezüstszínű kör alakú medált. A medálon finoman, gondosan megmunkált egymásba fonódó indák futottak körbe. Az indák mentén négy színtelen, csiszolt kő helyezkedett el egymással szemben, közrefogva a középre helyezett ötödik társukat.
- És ezt csak úgy neked adta? – néztem a csodás medálra. Amikor megláttam, azonnal megmagyarázhatatlan érzéssel rám tört, hogy akarom ezt az ékszert.
- Azt mondta, hogy egyszer majd jó hasznát veszem…
- Szóval egy goblin vajákos neked adott egy ilyen értékes darabot… csak úgy… - vontam fel a szemöldököm kétkedően.
- Egyrészt nem csak úgy… megmentettem a rablótól… - húzta ki magát büszkén Bernhaal -, másrészt meg nem értékes. A többi drágakövemhez képest ez csak üveg.
Ahogy a kezembe vettem a medált és az a kristályhoz ért, alig észrevehetően halvány színes fények futottak át a színtelen kövek belsejében.
- Nekem adod? – tört ki belőlem azonnal.
- Öööööö…. Tulajdonképpen az volt a szándékom vele, hogy majd annak a végzetúrnőnek adom ajándékba, akit meg is kérek arra, hogy éljen velem…
Elmosolyodtam a romantikus ötleten, a mosollyal egyidőben rózsaszínűre váltott a kristály a tenyeremben.
- És van olyan végzetúrnő, akinek mostanság odaadnád?
- Hátöööö….nincs… - felelte zavartan.
- Óóóó, dehogy nincs… - mozdultam lassan közelebb felé még mindig mosolyogva.
Sose gondoltam volna, hogy Elenios hatalma ekkora, azt meg pláne nem gondoltam sosem, hogy valaha használni is fogom.
Egészen Bernhaalhoz simultam, majd lassan megcsókoltam. Éreztem, ahogy némi zavart értetlenkedés után végülis enged a csábításnak. Hosszú csók után léptem csak kissé hátra:
- Nekem nagyon tetszik ez a medál – néztem a szemébe.
- A tiéd lehet! – vágta rá gyorsan, miközben visszahúzott magához.
- Biztos vagy benne? Igazán nem szeretném, ha úgy adnád nekem, hogy valójában nem akarod – feleltem ártatlan hangon, továbbra is a szemébe nézve.
- A tiéd lehet! – bólintott. – Teljesen biztos vagyok ebben! – csókolt meg újra, majd az ágy felé tolt.
Elégedetten zártam a tenyerembe a medált és csak minimális lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, ahogy megszereztem.

A Tyrant főterére vezető főutca kihalt volt. Hangos dobolás és vidám énekhang töltötte meg a házak közötti légteret, az utcákat, az éjszakai csípős levegőt. A vidáman táncoló csillagok, mintha a végzeturak és végzetúrnők jókedvét tükröznék, a holdak tiszta fénye minden baljóslattól mentesen világította be a tereket, mintha csak ezen az estén az ég is mulatni akarna.
Különös érzéssel a lelkemben haladtam a kocsma felé. Valahogy túl könnyűnek tűnt bejutni a vastag főkapun. El kellett ismernem, hogy a mágiával ötvözött ötletes csapdákkal amivel levédték a főbejáratot, régebben az erőd közelébe se kerülhettem volna, de most, hogy Fairlight ereje bármikor a rendelkezésemre állt, könnyű ujjgyakorlat volt csupán átjutni a bevehetetlennek vélt városfalon.
Nem volt elképzelésem vagy előre gyártott tervem arra, hogy mit fogok tenni a Tyrantnál. Hiába pihent az istenek minden hatalma a tenyeremben, mégiscsak Ghalla legerősebb harcosainak és mágusainak a főhadiszállásán jártam.
Ahogy elhaladtam Sanyi jégbe fagyott szobrának talapzata előtt, elmosolyodtam a tényre, hogy Sanyi szobra már megint nincs a helyén: „Egy jó kis entbogyópálinkának még te sem tudsz ellenállni!” – gondoltam.
A kocsma mindkét széles-magas ajtaja a csípős hideg ellenére tárva-nyitva állt, fáklyafény áramlott a főtérre, a hosszú asztalok mellett nagy össze-visszaságban dülöngéltek a Tyrant lakói. Egymás hátát csapdosták széles jókedvükben, az padokra terített állatbőrök egy része már a döngölt padlón hevert, csakúgy, mint egy rongyokba bugyolált végzetúr az egyik fal mellett. Úgy sejtettem, ő bírta legkevésbé a tivornyázást.
- Nicsak, egy Khetty! – jelent meg a kocsmaajtóban Cloud szélesre tárt karral, csillogó szemmel. Egyik kezében agyagkancsót tartott, amelyből a lendületre kilöttyent néhány csepp alkohol.
- Üdv, Cloud! – biccentettem.
- Ne hülyéskedj már folyton! Gyere, inkább igyál! – hallottam bentről Lord of Destiny hangját.
- Nem hülyeség! Tényleg itt áll… Sanyi talapzata előtt… - kiabált be a válla fölött az ezermester.
- Már azt hittem, hogy a talapzatomon! – hangzott fel Sanyi mély hangja.
- Ki lenne olyan bolond, hogy jégbe fagyva akarna ácsorogni a Tyrant főterén? – röhögött fel Amwerion.
- Na mégis ki? – kérdezett vissza Sanyi, mire jókedvűen meghúzták a korsókat.
- Jó estét! – léptem be ekkor a kocsmába.
Hangomat hallva szinte egyszerre köpte ki mindenki az italát, néhányan fegyverüket keresgélték, kevés sikerrel.
- Én szóltam, hogy itt van! – lépett mellém Cloud, majd elégedetten belehörpintett a borába.
- Mit-mit-mit keresel te itt? – állt fel Tierga és némi vonakodással közelített felém, hogy üdvözöljön.
- Betörtek hozzánk az éjjel… - néztem rá összeráncolt szemöldökkel.
- Ne mooond… tééényleeeg? Kik és mikor? – állt meg előttem végül, átnyújtva egy alig használt kupát.
- Nem tudom… reméltem, hogy megmondod – vontam vállat.
- Éééén? Hát én nem tudok semmit! – pislantott oldalra jelentőségteljesen.
Yashát vettem észre, ahogy kissé távolabbra húzódik tőlem.
„A vámpír” – ötlött eszembe hirtelen, majd elégedetten elmosolyodtam. „Nem is kellett olyan sokat kutatnom utánuk! Végre valami jó irányba alakul…”
- Entbogyó pálinka? – emelt fel egy barnás folyadékkal töltött üvegkancsót Darksol. – Ha már megint ellátogattál hozzánk!
Elsétáltam a végzetúrig és hagytam, hogy teletöltse a kupámat.
- Éljen sokáig a zsarnokság! – vigyorgott szélesen Lord of Destiny.
- Éljen! – kiáltott fel egyszerre körülöttem mindenki.
A padon összehúzódtak ketten, hogy engedjenek leülni, majd heves vitába kezdtek az asztal túlfelén helyet foglalókkal azon, hogy levadászható állatnak számítanak-e a közelben letelepedő parasztok.
- Lbla! Lblaaaaaa! – jelent meg Michel Jordan mellettünk, mire a szólított felnézett a vitából.
- Mivan?
- Ezt próbáld kiiiiiii!
- Mit?
Mire a zöld béka odaevickélt hozzánk félúton elhagyta a kalapját valahol.
- Most mutatta Gray! Ez oltári jó! Ezt nézd!
A következő pillanatban egy negyed kanálnyi pálinkát szívott fel az orrába, hogy aztán könnyeivel küszködve nézzen fel Lblára.
- Hát te tiszta hülye vagy! - nyögte ki a szólított.
- Szívd fel az orrodba, vazzeg! – vigyorgott Jordan.
- Nem szívom fel, vazzeg!
- De, szívd fel az orrodba! Ez nagyon ütős, vazzeg!
- Hülye vagy! – vágta hátba Lbla a zöld békát, aki éppcsak kitörölte a könnyeit. – Gyere, igyál egy rendeset, öcsém!
- Még csak az kéne, hogy az öcséd legyen! – röhögött fel a térdét csapkodva Dzsohar és Bernhaal.
- Elég belőle egy ilyen kis zöld ugrabugra is! – csatlakozott Darksol, majd ismét jókorát húzott mindenki a kupájából.
Ahogy a fáklyákkal megvilágított kocsmaépületen végignéztem, megállapítottam, hogy józan állapotban ez lehet a szövetségi fogadóterem is. A falakon szépen egymás mellett sorakoztak az eddig legyőzött szövetségek címeres pajzsai, zászlói. Fő helyen az Azúr Légió címere díszelgett.
Kicsit meglepődve néztem körbe, segítségül hívtam Eleniost és ekkor tűnt csak fel, hogy némelyik Tyrantos nem a szokásos halvány zafírfénykörrel van körbevéve, hanem zöldes árnyalat vonja őket be, így már érthetővé vált a Légió címere mellé felvésett névsor és a nevek melletti strigulák.
Elenois mintha megérezte volna a lehetőséget, azonnal megpróbált az uralma alá vonni és azt használni a végzeturakkal szemben, amihez a legjobban ért… csábítani…
Némi elfogyasztott entbogyó pálinka hatása alatt magam is azt gondoltam, hogy ez tulajdonképpen felettébb szórakoztató ötlet. Hiába a lustán mozduló tetoválások, ezúttal nem törődtem a veszély lehetőségével.
Belehörpintettem a kupámba, miközben a pereme fölött gyorsan körbenéztem, hogy kiszemeljem éjszakai hálótársam.
- Már megint nélkülem tivornyáztok? – EMTyb döngő léptekkel állt meg a nyitott kocsmaajtó előtt, hogy a fejével eltorlaszolja azt.
- Gyere be! – intett neki Destiny, mire ismét mindenki felröhögött.
Nyilvánvaló volt, hogy a sárkány nem fér be az ivóba.
„Szeretik egyáltalán a sárkányok az alkoholt?” – futott át a fejemen, de a következő pillanatban már mással voltam elfoglalva.
- Van valami oka a mai ünneplésnek vagy ez csak a szokásos esti napnyugta dicséret? – kérdeztem a körülöttem ülőktől.
- Tierga születésnapja van! – kiáltotta Darksol. – Éljen soká a zöld hajú diplomatánk!
- Ééééljeeeeen! – lendültek a magasba a kupák.
- Születésnap… - hümmögtem csendben, majd felálltam és lassan Tiergához sétáltam.
Bár jó barátság volt közöttünk, mégis úgy éreztem, hogy a diplomata inkább elhúzódna a közelemből, csak úgy, mint Yasha.
- Ilyenkor illik valami ajándékkal kedveskedni az ünnepeltnek…
- Áááááá… Neeeeeeem… nem szükséges… - legyintett Tierga.
- De… úgy érzem, hogy valamit adnom kellene neked… ha már barátok vagyunk… - vigyorodtam el.
Tierga arcáról leolvashattam, hogy vigyorom nem volt szívderítő. Hirtelen meglendítettem a kezem, mire a végzetúrnő szinte automatikusan félrehajolt és az arcához emelte a karját védekezésképpen.
Nem állt szándékomban bántani, de legalább a gyanúmat beigazolta a mozdulata.
A kocsma egyik sarkába állított hordókra mutattam:
- Ha már valami varázslat folytán úgyis idekerültek Napkapuból Stubb utolsó söröshordói, akkor tekintsd őket ajándéknak… - biccentettem oldalra a fejem.
- Jaaaaaah… hogy azooook? – nézett meglepetten Tierga, ismét egy jelentős pillantás Yashára és egy másik végzetúrnőre.
- Igen, azok.
- Hátööö…. Köszönöm…
- Nincs mit – vontam vállat és visszasétáltam a helyemre.
„Méghogy Aranyalma meg Wurgolx járt Napkapuban és törte el az orrom…” – gondoltam közben.
- Na mi van EMTyb? Mégse jössz be? – kiabált ki közben Lbla.
- Hogy mennék be, hülye! – jött a mormogó válasz.
- Pedig igazán jó ez a pálinka!
- Főleg, ha felszívod az orrodba! – kontrázott Jordan.
- Maragggyááá’ mááááá’ ezzel a baromsággal! – ordítottak a zöld békára egyszerre hárman.
- Hogy bírod ezt a sok dinkát? – fordultam Bernhaalhoz, aki viszonylag csendben ücsörögve iszogatott mellettem.
- Remek szórakozás, hidd el! Még az Azúr Légió irtásánál is jobb!
- Bizonyára az! – mosolyodtam el.
- Tényleg, Khetty! – túrt helyet magának Destiny a többiek között. – Akkor most azért jöttél, hogy csatlakozz a Tyranthoz?
Döbbenten meredtem a végzetúrra.
- Nem hinném… - feleltem kissé összeráncolt homlokkal.
- Deeee, szerintem te pont azért jöttél! – töltötte föl a kupámat mézsörrel Destiny.
- Nem, nem azért jöttem! – feleltem kissé élesebben, mint szerettem volna.
- Nézd meg Darksol! Látod, ilyen egy lelkes végzetúrnő, aki csatlakozni akar a leghatalmasabb zsarnokokhoz! – verte hátba barátját egyik kézzel Destiny, míg a másik kezében tartott kupáját felém lendítette.
Nagy gyakorlatról tett tanúbizonyságot, hogy a mozdulat közben nem ömlött ki az összes sör, ami a kupájában volt.
- Nézd… - kezdtem volna, de EMTyb a szavamba vágott:
- Még egy holdkórost akarsz felvenni közénk? – morgott.
- Nem vagyok holdkóros! – vágtam rá kissé meghökkenve.
- Dehogynem! Mi mind azok vagyunk! – felelte teljesen természetes hangon Destiny, majd hirtelen elkiáltotta magát: - Éljen soká Tiergaaaa!
- Ééééljeeeen!!!
- Kicsi vagyok én ide… – legyintettem zavartan, miközben lázasan cikázott az agyam, hogy mi lehet az ajánlat mögöttes szándéka.
- Majd megnősz! – vigyorgott Destiny. – És akkor jobb, ha közénk tartozol, mintha ellenünk jössz!
- Ahan… - feleltem kétkedően.
- Tényleg maradhatnál néhány napig – nézett rám Bernhaal, csillogó barna szeme hamar meg is győzött arról, hogy tulajdonképpen nincs is okom sietségre, legalább lesz időm kényelmesen elbeszélgetni Yashával a vámpírokról és talán egyéb kellemes időtöltésekre is lesz lehetőségem…
- Nem sok időm van pihenésre – feleltem.
- Ki mondta, hogy pihenni hívunk? Kell egy gyakorlózsák az Arénába – vigyorgott Tibiazállat.
- Oh! – mosolyodtam el az ajánlatra.
- Mesélj valamit, Khetty! – dőlt előre az asztalon Cloud.
- Mit meséljek? – hökkentem meg a kérdés hallatán.
- Nem tudom… csak tudsz valami vicces történetet – vont vállat az ezermester. – Mi történik a nagyvilágban?
Tucatnyi vicces történet jutott eszembe, de Ghalla lakói egyiket sem értették volna meg órákig tartó leírások nélkül, így viszont a humoros történetek elveszítik szórakoztató jellegüket. A végzeturak és végzetúrnők várakozásteljesen néztek rám, mintha valóban produkálnom kellene valami szórakoztatót. Nem kedveltem ezt az érzést, ezért inkább a pálinka legurítását igyekeztem hatékonyabban végezni.
- Jössz táncolni, EMTyb? – ittam ki a kupámba töltött pálinkát hirtelen.
- Mi? – morrant a sárkány a kocsmán kívül.
- Én jövök! Én jövök! – pattant fel Jordan és lelkesen ugrálva csatlakozott hozzánk.
A dobosok közben gyors ritmusú ütemre váltottak. A sárkány döbbenten megnyúlt arccal nézett rám, még akkor is, mikor megálltam előtte.
- Te ezt nem gondoltad komolyan – rázta meg a fejét minden szót jelentőségteljesen lassan kiejtve.
- Dehogyisnem – mosolyogtam.
Nem kellett volna meginnom az összes pálinkát, főleg nem így egyszerre. Éreztem, ahogy Ghalla nyomasztó sorsának gondja egyszerűen kikúszik a sejtjeim közül, ahogy elhagyja a lelkem Chara-din visszatérésének problémája, ahogy elfelejtettem az összes gyilkosságot, amelyet az utolsó ügyért hoztam itt Ghallán.
Mosolyogtam és táncolni akartam. A dobok kellemes ritmusához vidám dallamot húzva hegedű hangja vegyült. Egy végzetúrnő kezében láttam meg a hegedűhöz hasonlító zeneeszközt.
- Panna, te ilyet is tudsz? – képedt el Jordan.
- Persze, hogy tudok! – bólintott a nő vigyorogva a világ legtermészetesebb hangszínén válaszolva.
EMTyb lassan hátrált a térről. Sokmindent szeretett volna, például a karmai közt széttépni, aztán a fogaival megcsócsálni, de a tánc, az sehogysem fért bele az elképzeléseibe.
- Na, majd velem táncol! – állt meg Jordan a sárkány előtt és lelkesen ugrálni kezdett előtte, mire EMTyb, ha lehet, még értetlenebbül nézett körbe.
- Ki jön táncolni? – néztem vissza a kocsmában ülőkre csípőre tett kézzel.
- Én jövök! – állt fel Destiny, még egyet kortyolt a kupájából és már előttem is állt. – Hölgyem, megtisztel! – vigyorgott a végzetúr, miközben kinyújtotta a kezét.
- Uram, jelzem, nem tudok táncolni – vigyorogtam vissza, megfogtam a kezét, majd megmozdultunk zenére.
Kifulladva, levegő után kapkodva álltam meg, mikor elhallgatott a dob.
- Méghogy nem tud… – lihegett Destiny.
- Nem is… vizet! – támaszkodtam meg az asztal szélében.
- Vizet? Ne kísértsd az isteneket vízzel, mikor egy kocsmában vagy! – csapott az asztalra Otoaak egy ujabb kupa pálinkát előttem.
- Ezt nem tudom meginni – feleltem.
- Akkor szomjanhalsz…
Úgy tűnt az asztalnál ülők rendkívüli módon élvezik az ugratást.
- Tierga szintén táncolni akar! – mutattam a szélesen vigyorgó nőre.
- Mi? Hogy én? – köpte ki a sörét a végzetúrnő, de elkésett, egyszerre négyen ugrottak fel, hogy táncra kérjék az újabb dal ütemére.
A felszabadult helyekről elcsentem egy kis sört és azzal enyhítettem a szomjúságomon.
- Akkor hát maradsz nálunk?
- Egy kis ideig talán… vendégnek… - feleltem Destinynek.
- Innen nem könnyű szabadulni! – felelte sejtelmesen mosolyogva.
A kupám fölött Bernhaalra pillantottam: „Remélem is!” – gondoltam.

A felkelő nap fénysugarai egyenesen a szemembe tűztek. Kissé kóválygó fejjel és farkaséhes gyomorral ébredtem. Egy pillanatra régi emlék töltötte be az agyam… állatszőr ágytakaró… kőház… fapadló… fa gerenda… asztal, szék a szoba közepén….
- Jó reggelt! – ölelt át egy erős kar.
- Jó… reggelt… - fordultam hátra. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha az elmúlt hónapok nem történtek volna meg, mintha minden ott folytatódott volna, ahol abbamaradt, mintha a Bosszantó Kékség még mindig élne…
Bernhaal csillogó szeme nézett rám.
- Éhes vagy?
- Az – nyögtem ki, majd felültem az ágyban.
- És mit kérsz enni? – pattant fel az ágyból, némi vásznat maga köré kanyarítva. - Nem mintha sok mindennel tudnék szolgálni...
Néhány percig nem tudtam mit mondani. Kissé képlékeny emlékeimet próbáltam formába rendezni.
- Ho-hogy kerültem ide? – kérdeztem végül.
- Szerinted hogy? – vigyorgott a férfi roppant elégedetten.
- Értem…
Hirtelen belémhasított, hogyha ilyen képlékenyek az emlékeim, akkor vajon mennyit mesélhettem el Chara-din terveiből pont azoknak, akiket felhasználni készültem a terveimhez… de hát ilyen kérdést mégsem tehettem fel a férfinak.
- Hogy érzed magad? – fordult vissza a szekrénytől, ahol sejtésem szerint valami elemózsiát tartott.
- Pocsékul – feleltem őszintén.
- Hát igen… őszintén szólva nem gondoltam, hogy így bírod az alkoholt… de hát a hordaváltás még józanállapotban is megviseli a végzeturat, nemhogy ittasan.
- A micsoda? – néztem le a mellkasomra, ahol eddig Fairlight zöld kristálya jelezte a varázslók kasztjához tartozásomat. – Ez meg mi? – nyögtem fel rémülten a kék fényben izzó kristály láttán.
- Mégsem akarsz a Tyrant tagja lenni? – nézett rám Bernhaal döbbenten.
- Nem! Illetve, de… vagyis… hol a ruhám?! – pattantam ki az ágyból és idegesen kapkodtam magamra a szerteszét szórt ruháimból azt, ami épp a kezembe került.
- Nem vagy éhes mégsem? – nézett rám a harcos kissé tanácstalanul.
Egy pillanatra megálltam, körbenéztem. Felidéztem az estét, amelyen olyan jól mulattam, mint már régen nem… az gondtalan nevetésekre, a vidám ugratásokra, a táncokra, az élettel teli társaságra.
- De éhes vagyok… - bólintottam végül és kihúztam egy széket, hogy az asztalhoz üljek.
„Nem kell rohannom sehová” – gondoltam és várakozásteljesen néztem, ahogy Bernhaal az asztalra pakolja a reggelinek szánt ételt.

Egészen pontosan nem tudnám felidézni, hogy a veszélyre éles fájdalommal vonagló griffek vagy a agyamat szétrobbanással fenyegető lüktető csillaglátás volt amire magamhoz tértem.
Hosszú percekig nem láttam mást csak vérgőzös vöröset, hangfoszlányok szűrődtek át az ajtón túlról:
- Betörtek?
- Úgy tűnik…
- De kik?
- És miért?
- Aurgar! Mondd meg, hogy kik jártak itt! – hallottam Lia parancsolóan csattanó hangját, amelybe jó adag félelem vegyült.
- Tegyük fel, hogy akik itt jártak őket úgy hívták, hogy Aranyalma, Wurgolx és Trublood – felelte a gépies hang.
Felpattantam az ágyból a régen halott végzeturak neve hallatán, de ugyanazzal a lendülettel visszazuhantam az ágyra.
Szűnni nem akaró zsongással zúgott a fejem, az orrom iszonyúan fájt és valami fura fémes ízt éreztem a számban. Az orromhoz nyúltam, mire alvadt vért ragadt az ujjaimhoz.
„ A betörők!” – villant eszembe egy fekete maszkos alak, aki mintha túlságosan is ismerős lett volna… orrbavágott, mikor megébredtem… és ELTÖRTE AZ ORROM!!!! Nekem!!! Hogy merészlte!!!
Tajtékzó dühvel téptem fel a szobám ajtaját.
- Nem ezek a hullák törtek be! – léptem ki a folyosóra.
- Khetty! – sikoltott fel Lia.
- … azt mi is tudjuk, hogy… Szentéletű Fairlight!! – akadt a mondat StevZ-ben.
- Mivan? – néztem rájuk értetlenül.
- Vérzik az orrod! – húzott elő Lia azonnal egy zsebkendőt, hogy segítsen.
- Eh! Elmúlik – taszítottam félre a kezét.
A törés már akkor összeforrt, mikor kiléptem az ajtón. A fájdalmas zsongás is múlóban volt. Kívülről szörnyűbb volt, mint ahogy valójában éreztem magam.
Kettesével szedtem a lépcsőket, hogy felérjek a valahavolt üvegfalú kupolába.
- Aurgar! Aurgar! – üvöltöttem dühödten.
- Igen, asszonyom! – felelte a gép egyhangon.
- Miért nem jeleztél, hogy betörtek?!
- Megfigyeltem mindent, és nem szóltam, mert azt az utasítást kaptam, hogy ne zavarjak és a toronylakók észre se vegyék a jelenlétem.
- Áááááhhhh… - pördültem meg idegesen.
- És mit figyeltél meg, Aurgar? – folytatta a kérdezést Lia csendesebb hangon.
- Betolakodók… Elvitték, amit akartak…
- De mit vittek el? – vágtam erőteljesen a gombokkal teli pultra.
Aurgar néhány percig nem válaszolt, majd gépies hangon így felelt:
- Elvitték, amit akartak.
Érezhetően részéről ezzel befejezettnek tekintette a társalgást. Dühösen kikaptam Lia kezéből a zsebkendőt és a vért törölgetve leszáguldottam a saját szobámba. Nagy lendülettel felöltöztem és összepakoltam.
- Hová mész? – kérdezte Lia, mikor uticsomagommal kiléptem az ajtón.
Néhány pillanatra megtorpantam, mikor megéreztem Lia ki nem mondott gondolatát: „Hová mész már megint?”
- Meglesztek nélkülem is – feleltem.
Nem akartam ilyen kimért és hűvös lenni vele… aki annyi kedvességet, vidámságot és törődést hozott a mágustorony falai közé, de minden próbálkozásom ellenére, nem bírtam kedvesebben megszólalni.
- Akármi is lesz, maradj itt a toronyban! – néztem rá hirtelen.
- Mivan? – kapta el a tekintetét.
- Ne gyere utánam! Ne menj a többiekkel! Maradj itt!
Lia néhány pillanatig döbbenten nézett rám, majd ártatlan tekintettel így válaszolt:
- Ezt nem ígérhetem meg.
- Ahogy gondolod… - vontam vállat és kimért léptekkel elhagytam a mágustornyot.
Szó nélkül elsétáltam StevZ, Incu és Danka mellett, nem búcsúzkodtam egyik lakótól sem.

Ahogy kiléptem a torony ajtaján azonnal tudtam, hogy halvány fogalmam sincs, hogy hol keressem a betörőket… sőt még azt se nagyon tudtam, hogy miért is kellene egyáltalán keresnem.
Szemmel láthatóan nem okoztak nagy kárt, nem volt olyan érzésem, hogy elloptak volna bármit is… és mégis… elvittek valamit, amit nagyon, de nagyon nem kellett volna…
Gondolataimba merülve indultam meg a fekete torony felé. Találkoznom kellett Lord Erutollal, hogy átadjam neki a főmágustól elhozott kártyalapot.
A bejáratnál meglepetésemre Ösvényjáró ücsörgött egy kövön. Hátát a torony falának vetette, jobb lábát felhúzta és egy éles késsel farigcsált valamit.
- Csakhogy ideértél – mordult fel, mikor közelebb értem.
- Nem tudtam, hogy sietnem kellett volna – feleltem hasonló hangszínnel.
- Megszerezted a kártyát? – emelte fel a fejét. A széles kalap nem hiába takarta az arcát. Borzongás futott végig rajtam, ahogy ránéztem.
Ösvényjáró, mintha megérezte volna ezt, szélesen elvigyorodott: - Nem, mi?
- De – húztam a mutató és középső ujjam között elő a lapot.
- Nocsak-nocsak… - csúsztatta helyére a kését és felállt. – Ne várassuk tovább akkor a Lordot.
- És miért is kellesz te nekem kíséretnek?
- Mert a végén még valami hülyeséget csinálsz! – taszított előre a kapu felé enyhén.
- Szoktam én olyat? – néztem rá kihívóan, miközben megindultunk a széles lépcsősoron.
- Csak azt szoktál – bólintott. Várakozásaimmal ellentétben nem vigyorgott, nem lehetett a hangjából viccelődést érezni.
Felnéztem a folyosóra, a könyvtárszobából halvány fény szűrődött ki. Önkéntelenül is megéreztem Erutol türelmetlenségét, amellyel jöttömet várja.
Ahogy beléptem az ajtón a megszokott kopár-rideg falakat láttam magam körül. Lord Erutol kinézett az ablakon, nekem háttal állt, kezét összekulcsolta a háta mögött. Ruházata nemes eleganciát sugárzott. Még sosem láttam ilyennek.
- Végre ideértél! – kezdte kimérten.
- Uram! – hajtottam meg magam illendően.
Erutol kissé felém fordult.
- Elhoztad a kártyát?
- Igen – tettem a tenyeremre a lapot és közelebb léptem, hogy átnyújtsam.
- Megszerezted hát? – hangjából éreztem, hogy nem várta, hogy sikerrel járok.
- Ahogy ígértem! – feleltem büszkén.
- Mert te mindig megtartod az ígéreted? – kérdezte kissé gúnyosan.
Nem tudtam mit válaszolni neki. Vághattam volna büszkén a képébe, hogy „igen, mindig megtartom, amit ígérek!”, de magam is tudtam, hogy ez nem lenne igaz. Ha így lenne, most Napkapu tornyai között próbálnék rájönni arra, hogy ki és miért tört be az éjjel.
Erutol kinyújtotta fekete kesztyűs kezét és megsimogatta a kártyalapot. Az érintéstől zöldes fénycsíkok jelentek meg a lapon. Néhány pillanatig kutatóan a szemembe nézett, majd a hátam mögé az ajtó mellet maradt Ösvényjáróra, végül ismét rám.
- Megszerezted hát a császári főmágustól… bizonyára nem volt könnyű…
- Halnia kellett… - feleltem a ki nem mondott kérdésre.
- Halnia? – húzta fel a szemöldökét Lord Erutol. – Kellett? Tehát megölted, mert nem akarta odaadni, amit megkívántál?
Néhány pillanatig nem feleltem. Vártam, hogy szavaira bűntudatom támad, hogy elszégyellem magam, de semmi ilyesmi nem történt.
- Igen, így van! – bólintottam végül.
- Hahh! – mosolyodott el kissé gúnyosan Lord Erutol. – Napkapu főmágusa tehát megtért volna a sötét oldalra? Segítené azt, akinek alig egy éve azt kiabálta a szirten, hogy minden erejével azon lesz, hogy elpusztítsa? – hangjából nem gúny, hanem kétkedés csendült.
- Megszereztem a Halál Lehelletét, ahogy kérted! Megszereztem az istenek teljes támogatását, ahogy kívántad… mivel bizonyítsam még, hogy megváltoztam? – kérdeztem csendesen.
- Mivel bizonyítsd? Mivel bizonyítsd? – ismételgette a Lord.
Láthatóan kétkedéssel fogadta a jelenlétem, a fordulatomat. Olyan érzésem támadt, hogy szüksége van rám Chara-din visszatéréséhez, talán használná az erőt, amit birtoklok, mégis oly bizalmatlansággal fordult felém, amely nem engedte, hogy megossza velem a terveit, amely nem engedte, hogy rám bízzon olyan titkokat, amelyek a káosz istenének pusztulását is eredményezhetik.
- Vedd el hát a lapot és engedj utamra! – feleltem hirtelen, szinte elé tolva a kártyalapot.
Meglephettem Lord Erutolt a határozottságommal, mert néhány percig hezitált, majd nagyot sóhajtva ennyit mondott: - Legyen hát!
Kinyújtotta a kezét és tenyerét a kártyalapra borította. Úgy éreztem, mintha egy mázsás kőszobrot kellene tartanom.
- Chara-din által rám ruházott hatalmamnál fogva kinevezlek Lord Daramula utódjának, a vámpírhadak vezetőjének, a mélységi árnyelfek úrnőjének, Chara-din Nagyisten kapitányának! Ezzel a kártyalappal biztosítod és igazolod helyedet ezentúl gyűléseinken és Nagyisten előtt!
Hangja mennydörgésként töltötte be a szobát, éjsötét felhőket gyűjtve a torony csúcsa felé, erős szél kelt a tenger felől, amely végigsöpört a két tornyok partvonalán. A szoba hirtelen tágulni kezdett, a kövek mintha osztódtak volna, a talpam alatt a padló mintázata áttetszővé vált, feneketlen, lángoló mélység tárult fel előttem, nem bírtam tovább tartani a Lord kezét, térdre rogytam előtte.
- Feltétlen hűséggel tartozol ezentúl Chara-din felé és szó nélkül teljesíted a parancsaimat! – fejezte be Lord Erutol a kapitányi kinevezést. Utolsó szavaira, mintha zuhanni kezdtünk volna, a lángoló mélységbe, miközben a falak vonagló mozdulatokkal suhantak el mellettünk.
- Hát ő lenne az utolsó, Lord Erutol? – mély, krákogó hang tört fel a mélyből. Az a hang, amely annak idején a szörnyből tört elő, aki elragadta Mortazort.
- Minden jel szerint, Uram! – felelte a Lord mély alázattal.
- Hozd közelebb!
Ha lehet félelmetes zuhanást megélni, akkor az elkövetkező néhány másodperc az volt. Sokszor éltem meg csatában, hogy a velem harcoló griffet megsebesítették, kilőtték alólam, de ilyen eszeveszett zuhanást még akkor sem éltem meg.
Valahol a föld mélyén ért véget az út. Izzasztóan meleg volt, a falakon lávafolyt végig, megkövesedett szikla sehol sem volt. Mi is inkább lebegtünk, nem sétáltunk.
A lávafolyosó végül szélesedni kezdett egy nagy fekete homályba. A homály előtt függőleges rácsszerűen folyt a láva, mintha ott akarna tartani valamit vagy valakit.
Éreztem, ahogy a gyomrom egyre jobban összeszorul. A hatalmas sötét istenség, aki a Ghalla elpusztítására vágyik, akiben akkora a bosszúvágy, hogy tapintani lehetett a levegőben.
- Mégiscsak te lennél az utolsó kapitány – hallottam a homályból.
- Úgy tűnik, Uram! – feleltem meglehetősen csendesen.
- Pedig sok borsot törtél már az orrom alá! Miért higyjek neked? Miért ne pusztítsalak el most azonnal, mint egy pondrót?
Chara-din szavai szinte a lelkemben dobbantak. Parancsoló, öntudatos hangja sokáig visszhangzott a fülemben.
- Azért, mert azzal végképp elveszítenéd az esélyt arra, hogy megszerezd az istenek hatalmát! – néztem fel még mindig térdelve, miközben felé fordítottam a tenyerem. A bőrömbe ágyazott kristály ezer színben felizzott. Éreztem, ahogy az istenek még így is milyen írtózattal viseltetnek Chara-din iránt. Túl közel érezték magukhoz a legfőbb ellenségüket.
- Ügyes… - áradt a homályból. Némi füstgombolyag átszállt a rácsok közt, mire a lávafolyamból kinyúlt egy csáp, körbefonta a gomolyagot amely így sisteregve semmivé vált.
- Segíts hát! – rendelkezett Chara-din parancsolóan.
- Igen, uram! – feleltem továbbra is féltérdre ereszkedve.
Néhány percnyi csend után, ugyanolyan szédítő sebességgel tértünk vissza a toronyszobába, mint ahogy elhagytuk azt.
- Foglald el hát a helyed és várj a jelre! – intett öntudatosan Lord Erutol.
Felálltam a kövezetről, zsebembe tettem a kártyalapot, amelyen immáron az én nevem díszelgett, mint kapitány, mint Chara-din kapitányáé.
Ösvényjáró néma csendben kísért ki a toronyból. A szabad levegőn tett néhány lépés után megszólalt: - Nem számítottál rá, hogy idáig eljutsz?
- Szerintem inkább te nem számítottál erre – fordultam felé kissé gonoszul megvillanó tekintettel. – Azt remélted, hogy te veheted át Lord Daramula helyet?
- Ugyan – legyintett, mire néhány bomló húscafat lehullott az tenyeréről. – Elég nekem a magam kapitányi tisztsége.
- Bizonyára – feleltem, hangomban azonban semmi meggyőződés nem volt.
- És most hová mész?
Körbenéztem a tájon, mélyet szippantottam a sós, tengeri levegőből.
- Úgy hiszem jó ötlet meglátogatni a Tyrantot és kissé elbeszélgetni Tiergával…
- Tiergával? – nézett rám Ösvényjáró.
- Csak amolyan baráti csevejre gondoltam… éjszakai látogatásokról, betört orrokról… ilyesmikről… - vontam vállat egykedvűen.
- A nagy csevej közben ne feledkezz meg a feladatodról! Magad köré gyűjteni a vámpírokat és az árnyelfeket.
- Nem felejtem! – bólintottam és gondolatban hozzátettem: „Amint meg tudom, hogy kik azok az árnyelfek és merre vannak harcképes vámpírok Ghallán!”
Néhány lépés után felötlött bennem a Chara-dinnál tett látogatás utolsó pár másodperce.
„Kövesd minden lépését!” – parancsolta az isten Lord Erutolnak, nem sejtve, hogy olvasok a gondolataikban.
Lassan csatlakoztak hozzám az új csataállatok, három óriásmammut és két óriási kősün. Ők ugyan nem tudtak repülni, mint az elődjük, de nem is barátnak kellettek, pillanatnyilag csupán elrettentő testőrségre volt szükségem, akik minden gond nélkül kiszűrik Lord Erutol megfigyelőit.

Én is válogatok néhány kedvencet

John Steinbeck: Édentől keletre (minden alkalommal mellbevág a története, ahányszor elolvasom)
Terry Prachett: Vége a mesének (ennyit még nem vigyorogtam egyhuzamban egy könyvön)
Vavyan Fable: Jégtánc (ifjúkorom kedvence volt)
C.S. Lewis: Caspian herceg (valójában a teljes Narnia krónikák rongyosra olvasott kedvenc gyerekkorom óta, de választani kellett egyet)
Margaret Weis - Tracy Hickman: Sárkánydárda krónikák (itt én nem tudom elválasztani az első három könyvet, nekem egy kerek egészet jelentenek... és azért nagy kedvencek, mert ezek olvasása után ötlött a gondolat a fejembe, hogy "fantasyt írni én is tudok" )
Ken Follett: A Katedrális (fantasztikusan szövött történelmi mese elejétől a végéig)
Jókai Mór: A lőcsei fehér asszony
Shakespeare: A makrancos hölgy
William Makepeace Thackeray: A hiúság vására (elgondolkodtató történet arról, hogyha elérsz mindent, amiről álmodtál, akkor miért akarsz még többet?)

Peps nem vitt el hazáig, jó darabon gyalogolnom kellett. Mikor elhaladtam a Kubla fogadója mellett, hangos mulatozás, jókedvű beszélgetés zajának hangjai szűrődtek ki. A fogadó előtt hátasállatok várták a gazdáikat. Ahogy elhaladtam mellettük idegesen horkantak fel, toporogni kezdtek, fejüket kapkodták. Pont úgy viselkedtek, mint a vadászatokon azok az állatok, akinek az energiáiból éltünk.
Ahogy közeledtem a fehér mágustoronyhoz egyre nagyobb gombócot éreztem a gyomromban. Valahogy másnak tűnt az épület. Mikor a fehér hold fényében megláttam a torony falait, különös csillogás tűnt fel, amelyet korábban nem vettem észre. A falakból áradt, de egyáltalán nem úgy tűnt, mintha most csináltak volna valamit a lakók… inkább csak eddig nem vettem észre ezt.
Megsimogattam a zsebembe rejtett kártyalapot. Eszembe jutott az utolsó kép, amely a sziklába vájt kolostorból megmaradt az emlékezetemben: felszaggatott fűcsomók, elárasztott termőföld, partra vetett, vergődő halak, szétszórt kobuderák kicsavarodott holttestei és a két gubó, amelyek az erkély fölé lógatva horrorisztikus látványt nyújtottak. A fehér gubókból csöpögő vér elfolyt a feltört kövezeten.
„És ezt tényleg én csináltam?” – borzadtam el a gondolatra. Az utolsó bokor takarásában meg kellett állnom néhány pillanatra, mielőtt a tornyot körülvevő megtisztított térre léptem volna.
Hiába éreztem a tenger tiszta, sós levegőjét, úgy éreztem, hogy megfulladok.
Az ikertoronyra néztem, Napkapu sötét mására és hirtelen vágyat éreztem, hogy oda térjek haza. Ahol nem kell szégyenkeznem azért, amit tettem, ahol nem fognak elítélni azért, mert megszereztem, amit akartam.
Lassan úrrá lettem a rám törő rosszulléten, ismét természetesen lélegeztem, bár a gyomorgörcs és a nyomás a mellkasomban nem múlt el.
„Még dolgom van itt!” – néztem előre leszegett fejjel és kiléptem a bokor mögül.
- Khetty! – közeledett felém Danka lelkesen. Hórihorgas termete mellett egészen kicsinek tűntem, jó ha az ifjú mágus válláig értem. – Merre jártál? Jó régen útnak indultál! Ha sietsz még van vacsora! Lia igazán kitett ma magáért… - kacsintott, ahogy egészen közel ért hozzám.
- Az jó, egészen éhes vagyok – feleltem.
Danka hirtelen megingott, ösztönösen kinyújtotta a kezét, hogy megkapaszkodjon bennem, majd térdre rogyott.
- Mi baj van? – néztem rá összevont szemöldökkel.
- Nem… nem tudom… - kapkodott levegőért az ifjú tudós. – Úgy érzem, elszáll az erőm…
- Szólok Liának! – indultam előre a torony felé.
Nem akartam elhinni, hogy jól érzem, de azzal egyidőben, ahogy Danka térdre esett, mintha átszállt volna az ereje belém. Mintha én szívtam volna el az erejét.
Mikor a fehér hajú mágusnővel és a torony fél lakosságával visszatértünk, Danka még mindig a földön térdelt.
- Mi baj van? – kérdezgették egymás után.
- Nem tudom… - nyögte Danka. – Az előbb egy kicsit jobb volt, de most… most megint úgy érzem, hogy összeszorul a tüdőm! – támaszkodott a kezére, majd lassan elfeküdt a gyér fűcsomókon. – Mintha… mintha valami elszívná az erőmet…
„A Halál Lehelete!” – villant be. Tágra nyílt szemmel meredtem Dankára, majd a többiekre. Óvatosan hátrálni kezdtem, igyekeztem nem túl feltűnően a csoportosulás mögé kerülni.
- Vigyük fel a szobájába! – rendelkezett Diabolo.
- Csinálok gyógyteát! – indult meg Lia is.
- Körbenézek addig az erdőben! – húzta össze a szemét Hidra és Fekete sárkány kíséretében a fák közé indult, hátha megtalálják a támadót.
Figyeltem Dankát, miközben hátráltam, úgy tűnt minél messzebbre kerülök tőle, annál inkább visszanyeri arcszínét és mintha könnyebben lélegzett volna.
Mikor elhaladtak mellettem, néhány pillanatra megint kapkodva szedte a levegőt.
A toronylakók sürgölődve vonultak be az épületbe. Mindannyian aggódtak a fiatal tudósjelöltért.
„Nem mehetek így közéjük!” – gondoltam. „Akárhogyis, de megölni nem akarom őket…”
Úgy ítéltem meg, hogy Fairlight erejére van szükségem. Kisétáltam a szirt széléhez, ahol néhány fa és bokor elég takarást nyújtott.
Előhúztam a zsebemből a kártyalapot. A figurák fekete csillámlással mozdultak a holdak fényében.
Őszintén szólva fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálok… csak tartottam a kártyalapot és arra koncentráltam, hogy ne működjön... vagy legalábbis csökkentett intenzitással tevékenykedjen a környezetemben.
- Jól vagy? – jelent meg Incubus hirtelen. Olyan hangtalanul és nesztelenül osont mögém, hogy megijesztett.
Tenyerembe simítottam a kártyát, majd gyorsan zsebre vágtam, ahogy megfordultam.
- Jól! – vontam vállat.
- Nagyon megváltoztál… - hullámoztatta meg az ujjait egymással szemben.
Sóhajtottam egyet: - Őszintén szólva, kicsit unom már, hogy mindenki ezzel nyaggat! – indultam el a torony felé bosszúsan.
- Csak aggódunk érted! – követett Incu.
- Ne aggódjatok! – csattantam élesebben, mint szerettem volna. – Jól vagyok! – hirtelen megtorpantam, szembefordultam vele, mélyen belenéztem a szemébe, azt a barátot kerestem, akit két éve megismertem. - És hidd el, még jobban leszek, ha vége lesz ennek az egésznek!
Incubus nem szólt semmit, de tudtam, hogy érti, hogy miről beszélek.
- Nem gondoltam, hogy ez lesz ebből… - felelte végül.
Láttam rajta, hogy szomorú, hogy nehezen fogadja el a változást. Láttam az arcán, ahogy az átsuhanó gondolat ledöbbenti, elborzasztja.
- A legelső galetki vagy, akit a barátommá vált ahelyett, hogy megölni akart volna! Örökké hálás leszek azért, hogy mellettem voltál, hogy segítettél az elmúlt években! Nagyon sokat köszönhetek neked, ezért kérlek fogadd meg, amit most mondok, mert most még tudatában vagyok annak, hogy mire készülök! Nem akarok neked ártani! Sem neked, sem azoknak akiket eddig megismertem és megkedveltem! Tudom, hogy nem fogod hagyni, hogy Chara-din visszatérjen Ghallára és ez így is van jól… de… semmilyen körülmény között ne akard megakadályozni, amit éppen tenni készülök…
- Hogyne akadályoznám meg, ha…
- Incu! Tudom, hogy miről beszélek! Ne akard, hogy én végezzek veled! Én sem akarom ezt...
Szavaimtól Incu láthatóan kissé összerezzent. Ismét csak álltunk a sötétben.
- Mikor úgy döntöttünk, hogy felvesszük a harcot Chara-din ellen, sejtettük, hogy nem lesz könnyű… De most már tudom is, hogy olyan útra indultam, ahová nem jöhetsz velem… ahol nem tudsz megvédeni…
- Ne becsüld le a sötét mágiát – szúrta közbe Incu.
- Tudom, hogy mire vagyok képes… és ez most még elborzaszt, Incu! De érzem, hogy közelít az idő, amikor már Napkapu fehér tornya nem a megnyugvás helye lesz számomra.
Elnéztem a sötétlő ikertorony felé.
- Már most is szívesebben lennék amott!
- Értem – nyögte ki Incubus nehezen.
Ránéztem még egyszer, majd bátorítóan mosolyogni próbáltam:
- Mindig hálás leszek a segítségedért! És kérlek, fogadd meg, amit mondtam…
- A legjobb barátom vagy, Khetty… nem gondolod komolyan, hogy minden küzdelem nélkül hagyni fogom, hogy megölesd magad!
Láttam a makacsságot megvillanni a szemében. Az utolsó leheletig való küzdelem hősies szikráját.
Hirtelen ötlettől vezérelve felemeltem a jobb kezem, a kristály hidegét a koponyájához szorítottam.
Felvillant a kolostor romos képe, a halott harcosok, a vértől csöpögő gubók. Incubus felnyögött a látványra, mikor elengedtem a halántékát döbbenten nézett rám.
- Ne akard így végezni… - ráztam meg a fejem szomorúan.
- Ez nem lehettél te! Te nem tudsz ilyen gonoszságot hidegvérrel végigvinni! – bizonygatta Incubus, bár hangjába jó adag bizonytalanság vegyült.
A nyakamban lógó grifftollakhoz nyúltam, ahogy végigsimítottam rajtuk átfutott rajtam az otthonom hiánya. A békés diplomata életmód, ahol semmi hasonló küldetésbe nem futottam bele soha… ahol az uralkodó tanácsadója voltam, mégis valahogy minden áskálódás, háborúskodás, hatalmi intrika sokkal egyszerűbben és nyugalmasabban zajlott…
Letéptem a láncról egy vörös tollat és átnyújtottam Incubusnak:
- Remélem, az emlékeidben a normálisabb énem képét őrzöd majd meg – próbáltam mosolyogni.
- Így lesz! – bólintott Incubus csendesen.
Nagyon sóhajtottam és mágustorony felé fordultam. A torony ablakaiban lassan kialudtak a fények, ahogy Dankát ellátták és aludni hagyták.
- Van még vacsora! – fordult felém Lia, mikor beléptem a konyhába.
- Köszönöm – léptem mellé és a tűzhelyről valami főzelékfélét mertem a tányéromba, bár egyáltalán nem voltam éhes.
- Van sült hús is.
- Ennyi elég lesz! – igyekeztem a konyha legtávolabbi sarkába húzódni.
Lia elkészítette a gyógyteát, majd nagyot nyújtózott:
- Annyira elfáradtam, hogy megyek aludni! – ásította.
- Rendben.
- Ahogy néztem, a többieket is meglepte az álomkór – vigyorgott széles jókedvvel.
- Pihenjetek csak! – bólintottam.
- Jó éjszakát! – emelte fel a gyógyfüves edényt és elhagyta a konyhát.
A vacsora végeztével kimentem a konyha elé, a szirtre. Az ikertorony egyik ablakában nagyon halványan pislákolt egy gyertya. Éreztem, ahogy Lord Erutol figyel, pedig nem láttam senkit.
Letelepedtem a padra, amelyről régebben gyógyteákat iszogatva szemléltem a hajnali ködös tájat. Nagy sóhajjal meredtem az éjszakába, hallgattam a tenger morajlását. Jó ideig csak ücsörögtem és néztem magam elé. Mikor felálltam, letöröltem a könnyeket az arcomról, csak a holdak állásából sejtettem, hogy órák teltek így.
Végigsimítottam a kártyalapon, a szomorúság helyett elégedettség töltött el, hiszen megszereztem a főmágustól. Legyőztem egy hatalmas varázslót, szabadjára engedtem a tudást, amellyel rendelkeztem, ahelyett, hogy folyton azon dilemmáztam volna, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Némi büszkeséget éreztem, hiszen mindezt én vittem végbe… egy betolakodó kontár, aki mégcsak nem is ezen a világon született.
Egy sóhajjal elengedtem az eddig marcangoló érzéseket.
Nem akartam többé megbánást érezni, azért, amit tettem, nem akartam tovább bűntudattal élni. Nem akartam tovább a mindig helyesen és felelősséggel döntéseket hozó „jókislány” lenni.
Ezzel az érzéssel vonultam fel a szobámba, hogy utoljára álomra hajtsam a fejem ott, ami eddig az otthonom volt.

- Hatásos belépő, kedvesem! De az őröket nem kellett volna halálra rémíteni... - sétált le a kolostor lépcsőjén Orowo Rasa, az öreg, akivel az út szélén ülve beszélgettem.
- Hatékonyság törekszem, nem a hatásosságra – vontam vállat.
- És miért törtél rám, felfedve gondosan őrzött titkomat? - állt meg a lépcsősor közepén Orowo.
Halk, rekedtes hangja mit sem változott, nehezen vette a levegőt megfáradt tüdejébe.
- Beengedhettél volna, akkor nem jövök a barátommal – fordultam a bejáratnál kavargó vortex felé.
- Barátod? Egy vortex? - vonta fel a szemöldökét a főmágus. - Éreztem mikor beszélgettünk, hogy valami nincs rendben veled. Nagyobb hatalom birtokában vagy, mint sejtenéd.
- Ez esetben, gondolom minden gond nélkül megkaphatom a Halál Leheletét!
A főmágus néhány percig tágra meredt szemekkel bámult rám. Átfutott az arcán, a lelkén minden érzés, mintha az életét kértem volna tőle, amiért még itt a halál küszöbén is foggal-körömmel ragaszkodott.
- Nem tudod, hogy mit kérsz... - hörögte végül.
- De igen. Pontosan tudom! Ugyanannyira tisztában vagyok vele, hogy a kártyát elviszem, mint te! A kérdés az, hogy odaadod-e harc nélkül? - billentettem oldalra a fejem, a kristály barnán felfénylett.
Tudtam a válaszát. Már akkor tudtam, mikor Peps behozott a kis térre. Mégis... jóleső érzés áradt szét a sejtjeimben arra a gondolatra, hogy próbát tehetek az isteni erővel, amelyet birtoklok.
Nem egyszerű galetkikkel harcolok, tanoncokkal, vagy szerencsétlen próbálkozókkal, szánalmas jóakarókkal, akik megmenteni igyekeznek a világot... nem... ezúttal egy hatalmas mágus állt velem szemben, akinek hajlott kora csak megtévesztette az óvatlan utazót, de nem engem.
- Te is tudod, hogy nem adhatom oda a Kártyát! - rázta meg a fejét Orowo.
- Ó, dehogynem! - sóhajtottam, miközben legyintettem egyet.
Mozdulatomra megremegett a föld. A zöldellő fűcsomók dudorodni kezdtek, a kéklő tó vize magas hullámokat vert, ahogy kiszorult a víz és kicsorgott a járaton keresztül.
Orowo felfelé hátrált a lépcsőn és az egyre magasló dudurokat nézte. A kobuderák harcra készen gyülekeztek körülöttünk.
- Nem viheted el – suttogta az öreg az emelvényről.
- Dehogynem – bólintottam, mire a dudorok egy utolsó lüktetéssel szétrobbantak.
Fűcsomók és agyagdarabok röpködtek szerteszét, néhány kobuderát fejbe vágott néhány kődarab.
Kezdtem élvezni a helyzetet. Még sosem volt ilyen könnyű dolgom, még sosem éreztem ennyire biztosnak magam abban, hogy nyerni fogok, még sosem láttam ennyire sebezhetőnek és könnyen legyőzhetőnek az ellenséget.
Egy földkolosszus emelkedett ki a mélyből. Végtagjaiból gyökerek lógtak, fekete teste szinte betöltötte az egész mélyedést, hátán fatörzsek sorakoztak, a lombkoronák minden mozdulatára megrezdültek.
- Lenyűgöző... - suttogta az öreg meglepetten.
A kolosszus megragadta az egyik fát ami a karján volt, széles ívben meglendítette, mire tíz kobudera harcos repült neki a sziklafalnak.
- Ne gyilkold a harcosaimat feleslegesen! – emelte fel a kezét a főmágus. Erre szinte a semmiből szakadó eső hullott a magasból. Olyan erővel zuhogott a kolosszus fölött, hogy néhány perc alatt sárrá mosta a félelmetes kolosszusomat, ami elszivárgott a rögök között, mintha sosem létezett volna.
- Add ide a kártyát! – amúgy sem kérni jöttem, hanem elvenni, ezúttal a hangom ereje és mélysége nem hagyott kétséget efelől.
Orowo nem válaszolt. A lépcsősor tetején húzókorlátra támaszkodott és körbenézett a sziklamélyedésen. A kis tó vize kiömlött, mocsárrá változtatva a közvetlen környékét, a kolosszus nyomán a zöld pázsitot sár borította mindenütt, kifacsarodott holttestek feküdtek szerteszét.
A bejáratnál pedig egy vortex várta az események végkifejletét.
Amíg a főmágus szemrevételezte eddigi életének maradványát, felsétáltam a lépcsőn. Ahogy közeledtem Orowóhoz, úgy szűkült a kobudera harcosok köre a lépcsősor körül. A főmágus egészen törékenynek tűnt, ahogy felnézett rám. Ősz haja, aszott bőre, szörcsörgő tüdeje mind azt mutatta, hogy már nem sok van neki hátra az életből. Kinyújtottam a tenyerem és vártam. Orowo visszafordította a fejét.
- Nem tudod, hogy mit kérsz – mondta végül. – Évtizedek óta tanulmányozom, de még én sem jutottam megoldásra. Istenek hatalmát rejti ez a kártyalap… még az én erőm is kevés volt ahhoz, hogy feltörjem, hogy az uralmam alá hajtsam… hát még a tiéd…
- Majd megbirkózom valahogy a feladattal – feleltem kissé türelmetlenül.
- Különösen vibrál körülötted a levegő – nézett fel rám ismét Orowo. – Érzem Fairlight erejét benned, de érzek valami mást is… valami megfoghatatlan… valami zavaró…
Kezdett nagyon untatni Orowo szónoklata. Mintha ezt megérezte volna a főmágus is. Vizenyős kék tekintete hirtelen keménnyé vált, sötétkékké, haragossá. Arcán a vonások megkeményedtek, a levegőt nem szörcsögve vette.
- Vedd hát el, ha tudod!! – suttogta olyan erővel, hogy magam is meglepődtem rajta.
Hangjára szélvihar tölcsére jelent meg a semmiből, ami Peps vortexe felé tartott, eközben nem figyeltem, hogy a mágus elengedte a korlátot. Varázsigét mormolt magában, ujjaiból zölden világító manaháló röppent elő.
Védekezőn felemeltem a kezem, de ez csak arra volt elég, hogy a ragacsos, zöld masszaszerű háló ne közvetlenül az arcomba csapódjon. Az lökés erejétől végigcsúsztam a terasz kövezetén, egészen a sziklába vájt bejáratig.
Meglepett Orowo támadása. Nem számítottam rá, hogy ebben a haldokló testben ekkora mágikus erő lakozik.
Zöldre váltott a kristályom, ahogy feltápászkodtam a kövezetről, a mozdulataimra szétfoszlott a háló, csak a ruhámon és a bőrömön maradt ragacsos csíkokban nyoma.
Miközben Orowo rám figyelt, nem vette észre az égnek törő indákat, amelyek a mellvéden átnyúlva a lábai mellett tekeregtek. Mire ellépett volna, késő volt. Az indák szorosra fonódtak Orowo lába körül és felrántották a magasba. Az öreg fehér tunikája a nyakába csúszott, fehér lenvászon nadrágja lobogott, ahogy az inda megrángatta a testét, haja hullámként követte a mozgását. Rekedt kiáltására a kobuderák egyszerre mozdultak az indás zöld növény felé, hogy fegyvereikkel kivágjákt, de minden csapásra savas folyadék tört elő, amely szétmarta a támadó testét.
Orowo intésére és a zöld növényem indái és levelei mozdulatlanná kövesedtek, ami néhány kobudera támadás hatására darabjaira tört. A főmágus nem zuhant alá a magasból, mikor milliónyi darabra robbant a kőnövény, lebegve a talpára fordult és néhány pillanatig nem mozdult. Varázsolt. A hátam mögüli sötétből förtelmes bűzt hozott elő a légáramlat, a szörcsögő hangra sarkon fordultam és kardomat védekezésképp magam elé emeltem.
A terasz megingott alattam, a díszesen megmunkált korlát összetört darabjai a mélybe hullottak.
Orowo a levegőben lebegve törökülésbe húzta a lábát és békésen nyugtatta a térdén a kezét. A kobuderák összeszokott csapatként menekültek hátrébb.
„Remek” – húztam el a számat, mikor a föl rezgéseitől a lépcsősor kidőlt a terasz mellől.
- Na, akkor gyere csak! – húztam össze a szemem, miközben vörösre váltott a kristály a tenyeremen.
Olyan erő töltötte el a testem, amelyet korábban soha nem éreztem. Nem a mágia hatalma, nem a tudás vagy a csábítás vonzereje, hanem az izmokban rejlő nyers és féktelen erő.
Meg is feledkeztem a mágikus hatalomról, amellyel talán egy pillanat alatt elsöpörtem volna a felém közeledő lényt. Előhúztam a hátamra szíjazott hüvelyből a kardot, megszorítottam… éreztem, ahogy a sejtjeimben szétárad a győztes csata mámorának különös érzése… pedig még éppcsak megvilágított a napsugár valami zöld tollas lényt, amely éles, sárga csőrével fenyegetően csattogtatott felém.
Oroszlánlábaival puhán lépdelt, mozgása, mint egy macskáé, a hátán hosszú, kék-sárga-zöld tollakkal díszített szárnya nyugodott. Fején lilásbordós kemény taréj meredt az égnek. Sosem láttam mégcsak hasonlót sem korábban.
Meglengettem a kardomat, majd támadóállásba helyezkedtem, válaszul a lény kitárta szárnyait és éleset vijjogott. Hangja olyan erővel taszított hátra, mintha valaki megtaszított volna.
„Hát így állunk!” – gondoltam, majd gúnyosan elhúztam a számat.
Az állat újra kitátotta a csőrét, ezúttal hirtelen mozdulattal előre lépett és felém kapott. Oldalra vetődtem, a karddal hárítva támadását… de mintha pont ezt szerette volna elérni. Csőrét rázárta a pengére, majd kitépte azt a kezemből, hogy egy mozdulattal kettéroppantsa azt.
A padlón fekve különös érzésem támadt… mintha az a lény belelátna a gondolataimba… Felpattantam és futni kezdtem, be a kolostor sziklafala mögé, a félhomályba, vissza ahonnan a lény jött.
Kevés időm volt megcsodálni a kolostor tükörsimára dolgozott falait, a díszes mintákkal szőtt hatalmas falikárpitot, ami a belépő vendéget első látványként magával ragadta vagy a padló finom részletességgel kirakott kőcsempéit. A sima falakra erősített dísznek szolgáló fegyverekhez rohantam és szinte letéptem onnan egyet. Az állat, otthagyva a teraszt, követett a tágas fogadóterembe. Mintha kacagott volna magában, szerencsétlen próbálkozásomon. Ismét támadóállásba álltam és a szörny szemébe néztem.
Ezúttal már biztos voltam benne, hogy Orowo valamilyen különös kreálmányával van dolgom, akit nemcsakhogy megteremtett, de teljesen irányítja is.
Ismét futásnak eredtem, ezúttal a szörny felé. Kardomat kissé oldalra tartottam, hegye a padló felé mutatott.
A madár ismét kiáltáshoz készülődött, itt nem volt azonban akkora helye, hogy kitárhassa a szárnyait, mint az erkélyen. Megzavarta a készülődésben a fogadóterem plafonja, ez a néhány másodperc elég volt arra, hogy mellékerüljek.
Meglendítette a farkát, néhány centivel a testem mellett csattant el bojtos vége, a hangra megremegett a levegő is, mintha egy ostort suhintottak volna meg.
A szárnyát oldalra nyújtotta, így szinte betöltötte a teljes teret, nem tudtam volna elfutni mellette.
Ismét vijjogott egyet. A zárt térben szinte beszakította a dobhártyámat a magas hang, de nem törődtem vele… az utolsó néhány méteren már csúszva értem el, ahová akartam.
A madár idegesen felém kapott a csőrével, de csak egy energiaburkon koppant a támadása. Felrántottam a kardot és olyan erővel toltam a fejem fölé, amilyennel csak tudtam.
Az orosztántest megremegett fölöttem, a zöld tollak szinte egyenként hullámozva váltottak kék és sárga színbe.
Az állat döbbent morgással vergődött felettem, a vércsatornán keresztül halványzöld folyadék folyt végig a markolaton, rá a kezemre. Hamarosan egész kis tócsában feküdtem.
Az állat néhány pillanatig dühödten rángatózott, megpróbálta valahogy kitaszítani a testéből a pengét, amely a halál leheletét hordozta.
„A Halál Lehelete” – gondoltam ironikusan. „Ezért vagyok itt, nemdebár!” – majd erre a gondolatra, ha lehet még mélyebbre toltam a pengét, ezzel véget vetve ennek a gyönyörű és csodás állat életének.
A rám zuhanó súlyra nem voltam felkészülve. A védőpajzs tartotta távol a nehéz testet attól, hogy ne nyomjon agyon. A zöld ragacs kezdett megszilárdulni és így valamiféle nyúlékony ragaccsá válni.
Nem akartam megvárni, hogy milyen, mikor végleg kihűl.
Kimásztam az állat alól és kissé ziláltan, de győztesen visszabotorkáltam az erkélyre, mikor a vállam fölött visszapillantottam a terembe, nem láttam semmit. Az állat teste, mintha elpárolgott volna, mintha csak illúzió lett volna… A kezemre néztem, a zöld ragacs még mindig rajta volt.
Felnéztem a főmágusra, Orowo még mindig a levegőben törökült.
- Furcsa vagy…
- Nem először hallom ezt… - lihegtem. – És most akkor lesz szíves a kártyát! – csettintettem türelmetlenül.
- Nem! – felelte a főmágus.
Nyoma sem volt a krákogásnak, a köhögésnek, hangja olyan tisztán és erősen csengett, mint egy fiatal harcosé.
- Ne akarj velem harcolni! – húztam össze a szemem.
- Miféle mágus az, aki a kardjához nyúl a mágia helyett? – felelte pökhendien Orowo. – Te engem nem tudsz legyőzni! – jelentette ki végül.
- Szép dolog, ha valaki tisztában van a tudásával… - sóhajtottam nagyot.
Az adrenalin, ami még mindig tombolt a véremben, nem hagyta, hogy ne fogadjam el a főmágus kihívását.
A sziklafalak megremegtek, kisebb-nagyobb kődarabok gurultak le a magasból, kavicsok mállottak az erkélyből.
A földön sorfalat álló kobuderákra néztem, akik rettenthetetlen védelmezőként meredtek rám.
- Szállj ki az agyamból! – kiáltottam hirtelen, tenyeremben rózsaszínűre váltott a kő, kinyújtott kezemből pedig széllökések indultak meg Orowo felé.
Az alig látható légmozgások körülvették a főmágust és kibillentették az egyensúlyából.
- Nem kell a közeledbe kerülnöm, hogy összetörjelek! – zártam kissé össze a nyitott tenyeremet. Ezzel szorosabbra húztam a légkört az öreg körül.
- Ki vagy te?? – hörögte a főmágus alig hallható hangon levegőért kűzdve.
- A Kártyát! – parancsoltam ellentmondást nem tűrő hangon. Kezdett untatni már ez a makacsság.
- Nem adhatom! – rázta meg a fejét Orowo, mire elforgattam a kezem, a főmágus ismét fejjel lefelé függött, vöröslőn torzuló arcán a halál árnyéka suhant át.
- Leah biztos nagy örömmel lát majd… - eszembe jutott a mindig egykedvű, sótlan, humortalan halálisten. Megpróbáltam elképzelni, hogy milyen az, amikor Leah örül, de csak torz, erőltetett vigyorok jutottak eszembe.
A magasból fekete, éles karmok csaptak le. Nem láttam a támadót, nem láttam, hogy honnan jött és hogy hová tűnt. A karmok nyomán vöröslő sebhelyekből vér serkent. Visszarántottam kinyújtott karomat, mire Orowo levegőhöz jutott és olyan messzire lebegett, ami szerinte már biztonságos távolság volt.
- Újabb trükk? – szűrtem a fogam között bosszúsan.
Hátrébb léptem kissé, a bejárat felé húzódva, hogy ne nyújtsak olyan tökéletes célpontot. Körbekémleltem a levegőben, de nem láttam semmit. Furcsa lüktetés töltötte be a légteret, mégsem láttam sehol a támadót, aki Orowo védelmére sietett.
Sejtésem szerint valamelyik kiszögellés mögött bújt meg, vagy egy sziklafal repedésében.
Ismét zöldre váltottam a kristályt, felhők gyülekeztek az égen, egyre sötétebb felhők. Éreztem, ahogy haragom is szinte kézzelfoghatóvá válik a készülő sötétséggel.
„Hát gyere!” – húztam össze a szemem, ahogy a szinte éjjeli sötétség belepte a völgyet.
Egy árny ekkor megmozdult, elrúgta magát a sziklafaltól és zuhanórepülésben olyan ívet írt le, amely nem hagyott kétséget afelől, hogy ezúttal teljes testével nekem akar támadni.
Láttam a lény csonka denevérszerű szárnyait, éles karmait a lábán, kezében kétélű bárdot szorongatott. Nem gargoyle volt, akit az éjszaka kelt életre, de valami ahhoz hasonló lehetett. Az oroszlánszerű madárral ellentétben ez azonban nagyon is élt, nemcsak illúzió volt.
Az utolsó pillanatban vetődtem hasra, elszámítottam magam a lény gyorsaságát illetően. Halomnyi hegyes, apró kavicsba tenyereltem, a bárd pengéje végigszántott a hátamon, szétszakítva a ruhám egy részét. Ismét vér bugyogott fel a bőröm alól.
Csak szárnysuhogást hallottam, a levegő surlódását. Hangtalan gyilkológéppel volt dolgom.
- Ne mozdulj! – mélyről jövő hang utasított erre.
Nyakamon az acélpenge hideg érintését éreztem.
„Hogy került ez ide?” – kérdeztem magamtól döbbenten.
A felhők tisztulni kezdtek, az éjfekete harcos alakja így már felsejlett előttem. Meg akartam fordulni, de a penge maradásra késztetett.
- Sokan képzelték már azt, hogy legyőzhetnek engem! – hallottam Orowo hangját egészen közelről. Úgy sejtettem, az erkély előtt lebeghet. – Kétségtelen, hogy előtted csak egy valaki jutott el odáig, hogy Myanrát kelljen előhívnom.
- Megtisztelő…
- De sajnos, nem engedhetem meg, hogy akár egy valaki is hatalmasabb mágussá fejlődjön, mint én! Még nem jött el az a nap, hogy elhagyjam Ghallát!
Nagyot sóhajtottam.
- Szerintem épp most jött el az a nap! – kinyújtottam a kezem magam mellett, ujjaimból láthatatlan pókhálók indultak útnak.
- Ugyan! – legyintett Orowo. – Legyőztelek!
A mozdulatra Myanra felemelte a bárdot, hogy lefejezzen, nekem ennyi elég volt, hogy megforduljak. Az útnak indított pókhálókat megrántottam, mintha abba kapaszkodnék, mire a denevérszárnyú harcos egy gubóba került.
Halálsikolyára a hideg futkosott a hátamon, a gubóból vér csöpögése jelezte, hogy több támadás nem fog érni részéről.
Orowo döbbent bénasággal meredt rám. Jól tudta, hogy őt is körülvontam egy ugyanilyen hálóval és az élete csak egyetlen mozdulatomtól függ.
Szinte képtelennek tűnt arra, hogy felfogja: legyőzetett és a sorsa csak azon múlik, hogy átadja-e a kártyát, amiért jöttem.
- Mágikus szobába rejtettem, hogy ne vihesse el, illetéktelen személy! – dadogta félelemmel teli hangon az öreg.
- Hol van?
- Fent, az emeleti varázslószobában, ahol a csillagvizsgáló van...
Amíg beszélt feltápászkodtam a kavicsok közül. Lesöpörtem a ruhámról néhány darabot.
- Megspórolhattál volna egy csomó fáradtságot, ha ezzel kezded! – néztem rá a főmágusra.
Nehezen lélegzett, szörcsögte a levegőt.
- Nekem még dolgom van! – nézett rám kétségbeesetten.
- Nem, neked már rég nincs dolgod ezen a világon! – hajtottam oldalra a fejem és összezártam az ujjaimat.
A gubó fehér fonalakkal láthatóvá vált és elnyelte a főmágust.
Elégedetten mosolyogva néztem körül a romos kerten, a rettegő kobuderákon.
- Csillagvizsgáló… persze… - legyintettem a főmágus szavaira.
Mozdulatomra kis rés nyílt a terasz alatt a földben, egy lépcsősort rejtve, amely a föld mélyére vezetett.
Gondolkodás nélkül lesiettem, egy sziklaoszlopokkal megtámasztott kis szentélyszerű terembe értem. A magasból gyökerek lógtak, amelyeken apró fénylő gömböcskékből áradt a fény.
Egy kerek márványasztal fölött pedig ott lebegett Halál Lehelete. A kártyalap, amelyért oly sokat fáradtam.
Nem védte különösebb varázslat, legalábbis semmi olyasmi, amit ne tudtam volna eltüntetni néhány pillanat alatt. Két ujjam közé fogtam a lapot, majd megforgattam:
- Mitől olyan különleges ez a papírdarab? – néztem meglepetten, aztán kifelé indultam.
Mire a felszínre értem a kobuderáknak már nyoma sem volt.
Vagy azért tűntek el, mert féltek, vagy azért, mert már nem volt kit védelmezni. Az erkély közelében ott függött a két vérrel vörösre festett gubó.
Elégedetten mozgattam meg az ujjaimat, a kristály a tenyeremben színesen örvénylett.
Peps vortexéhez siettem: - Vigyél haza… kérlek!
- Parancs, Hatalmasságod! – bólintott Peps.
Meglepetten néztem rá, kis gúnyt éreztem a hangjában, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy foglalkozzak ezzel.

A mágustoronyban már aludni tértek a lakók, mire visszaértem. Igyekeztem hangtalanul felsietni a könyvtárba és a történelmi feljegyzések között keresgéltem.
Most jöttem csak rá, hogy ígéretem, hogy megszerzem a Halál Lehelletét, mennyire merész volt, tekintve, hogy fogalmam sem volt róla, hogy hogyan is kezdjek hozzá.
- Azt hittem megint végleg leléptél! - jelent meg Lia nagyot ásítva egy gyertyát szorongatva.
- Még nem – válaszoltam sietősen.
- És elmész?
- El.
- Nem is jössz vissza?
- Nem tudom, Lia! - kaptam fel a fejem bosszúsan.
A fehérhajú lány ijedt tekintettel nézett rám.
- Megváltoztál... nagyon... - suttogta.
- Előfordul.
- Van hús a konyhában, ha éhes lennél – lépett hátra az ajtóból a lány és magamra hagyott.
Nem válaszoltam neki, lázasan kerestem az iratot, amit a császárról és a császári főmágusról jegyeztek fel az elődeink.
Hajnalodott már, mire tengernyi jegyzetet átolvasva némi használható információhoz jutottam.
- Egész éjjel fent voltál? - nézett be gyűrött arccal Incubus.
- Már felkelt a nap? - néztem körül kissé zavartan.
- Órák óta – nevetett Incu.
- Nem vettem észre...
- Azt látom... - közelebb lépett és a hatalmas asztalok kiteregetett kódexek, könyvek és pergamenek közé túrt. - Menni készülsz valahová? - nézett rám aztán.
- Dolgom van.
- Veled megyünk – jelentette ki.
- Nem!
- Nem?
- Egyedül megyek!
- A császári főmágushoz? - emelte fel az egyik tekercset felém fordítva.
Felnéztem a kódexből, amit éppen olvastam:
- Hozzá.
- Értem – sóhajtott egy nagyot Incubus.
- Remek – fordultam vissza a könyv olvasásához.
- Biztos, hogy nem kell segítség?
„Hagyjál már békén!!!” - üvöltötte egy hang a fejemben. Kissé ingerülten felnéztem:
- Incu! Egyedül megyek, van elég erőm, hogy végre ne szoruljak rá mások segítségére! - emeltem fel kesztyűs tenyerem és megmozgattam az ujjaimat.
- Hogy is felejthettem el... - nyögte Incu. Tekintetéből némi szomorúság áradt.
„Mit szánakozik ez rajtam?!” - hördült fel ismét a hang belül.

Jó ideje úton voltam már. Meleg déli szél fújt, a napkorong lassan átcsúszott már az estébe a délutánból. Magam mögött hagytam városokat, falvakat... két teljes napja egy lélekkel sem találkoztam ezen a kietlen vándorúton. Biztosan éreztem, hogy jó helyen járok, azonban a kezemben szorongatott térképdarabbal sehogy sem boldogultam.
- Itt kell lennie! - néztem körbe immáron századszorra.
A könyvből kitépett lap szerint egy hatalmas hegy lábánál kellett volna állnom, de egy kisebb halom sem volt előttem, nemhogy hegy.
- Átok sújtsa az összes történészt és feljegyzésgyártót! - dörmögtem bosszúsan.
Kiszemeltem egy kiálló vörös szikladarabot, amely mögött hatalmas szétterülő koronájú fa vetett árnyékot.
Bosszús voltam. Talán a bosszús nem a legkifejezőbb, találóbb, hogy a csendes őrjöngés határán voltam.
- Mi olyan nagy dolog egy császári főmágusban, könyörgöm? - csaptam a tarisznyám a földhöz, majd elővettem belőle egy darabka szárított húst és kenyeret. - Idejövök, elveszem a kártyát, visszamegyek és kész... ennyi... de nem! Mindig kell lennie valami átkozott csavarnak! Hócipőm tele van a csavarokkal!!!
- Khö...khö... felettébb mérgesnek tűnik, kisasszony... - jelent meg az útkanyarulatban, a fák takarásában egy öreg galetki.
- Nem csak annak tűnök...
- A zsörtölődés nem visz előrébb...
- Viszont segít kiengedni a gőzt...
- Ej-ej... ideges és sietős fiatalok... - telepedett mellém egy sima kőre az öreg.
Úgy tűnt, mintha minden lélegzetvétele az utolsó lenne számára, levegőért küzdő tüdeje szörcsögő-krákogó hangot adott ki magából.
- Okom van a sietségre – nyújtottam az öreg felé némi húst és kenyeret.
- Mind ezt mondják... - sípolta válaszul, miközben nagy élvezettel elfogyasztotta az szegényes ételt.
- A nevem, Khetty, Napkapuból jöttem.
- Valóban? - vonta fel a szemöldökét az öreg, kis ideig hitetlenül bámult rám, majd folytatta: - A nevem Orowo Rasa.
- Örvendek – bólintottam, majd visszafordultam az előttem elterülő mocsaras vidék felé.
A gyalogút jó nagy kerülővel vezetett el mellette, és mégis... a mocsár helyén egy hegynek kellett volna lennie... vagy legalábbis valami dombnak...
- Látom megbabonázott a táj – mosolygott az öreg.
- Dehogy babonázott meg... csak nincs itt, amit keresek...
- Mit keresel?
- Egy kobudera kolostort... ami hegy, de minimum egy domb tetején áll... - sóhajtottam bosszúsan.
- És minek az neked?
- Tanulni – füllentettem.
- Kobuderák már nem élnek vagy ezer éve... a felszínen még régebben kihaltak...
- Nekem elég az épületük is...
- Az új nemzedék nem akar kolostorokban tanulni már jó ideje... - révedt el Orowo. - Sőt! Egyáltalán nem akarnak tanulni... - az öreg hangja bosszúságot tükrözött.
Feltápászkodott a szikláról, ahol megpihent és útnak indult. Néhány lépés után megállt és visszafordult.
- Mit akarsz te a kolostorban? - mért végig gyanakodva.
- Ghalla nagy veszélyben van tiszteletre méltó öreg! Mindent meg kell tennem, hogy segítsem annak a maroknyi elszánt harcosnak és mágusnak az elkeseredett és szinte reménytelen harcát, akik szembeszállnak az elképzelhetetlen veszéllyel!
- Szép – bólintott Orowo. - Na és mi az a veszély?
- A Káosz rettegett nagyura meg akarja nyitni börtöne ajtaját, előkészített már szinte mindent, hogy a holdak együttállásának éjjelén kitörjön rabságából. Nem engedhetjük, hogy Rhatt és Bufa nélkül Chara-din a világra szabaduljon és felégesse otthonainkat vagy elpusztítsa szeretteinket!
Az öreg felköhögött, majd miután levegőhöz jutott, bizalmatlanul méregetni kezdett.
- Gyorsan változol – összegezte meglátásait.
Nem feleltem. Nagyot sóhajtottam és útnak induláshoz szedelődzködtem. Bíztam benne, hogy Raia szent jósága némileg meggyőzi az öreget, hogy elárulja, amit szemmel láthatóan titkol, de nem így volt. Kissé megborzongtam, ahogy a tömény jóság ereje elhagyta a testemet.
- Ne keress olyat hiába, ami sosem lehet a tiéd! - az öreg szavaira megfordultam, de már nem láttam senkit az úton.
Mintha a fáradt öregember sosem létezett volna, még a lábnyomát sem találtam az út porában.
- Mi az ördög? - néztem összehúzott szemmel előre, de a mocsár kigőzölgő páráját láttam csak.
Szél kerekedett mögülem. Jól ismertem már az illatot, amit hordozott, egy vortex közelgett.
Dühösen a sziklára csaptam. Ezzel persze csak annyit értem el, hogy felszakadt a bőr a kezemen és vékony csíkban vér szivárgott belőle.
Nem érdekelt a vortex, elvégre bírtam az istenek hatalmát. Az öreg nem tűnhetett el csak úgy, mintha a föld nyelte volna el. Biztos voltam benne, hogy jó helyen járok és mégis csak egy mocsár terült el előttem. Az öreg is pont itt tűnt el... nem lehetett véletlen.
Behunytam a szemem, és mélyet lélegezve igyekeztem megnyugodni. Dornodont hívtam segítségül.
Mikor ismét kinyitottam a szemem széttártam a két karom:
- Hatalom ura, jöjj a lángokkal! Mutasd meg nekem, mit e nyomorult lélek elrejt a világ elől! - kiáltottam előre.
Az út szélén vöröslő lángnyelvek csaptak fel, fehér füstöt eresztve a magasba, megmutatva a valóságot. A mocsár gőze helyett, a hegyvonulat nyúlványát!
- Átkozott főmágus! - mosolyogtam gúnyosan. - Átverhetsz mindenkit, de engem nem!
A meredek sziklák között, keskeny járat nyílt csak. A járatot mindkét oldalról őrépületek figyelték. A megcsillanó fényből biztos voltam, hogy őrség is figyel a falak közül.
A szél egyre erősödött mögöttem, faágakat, leveleket, kisebb köveket repített el mellettem... hirtelen ismerős illatot éreztem.
- Te itt? - fordultam hátra meglepetten, pont időben ahhoz, hogy lássam a kavargó vortex félelmet keltő felhőit.
- Hát hol máshol lehetnék? - hallottam a régi ismerős vidáman csengő hangját.
- Peps?
- Miért ismersz mást, aki segítene neked ilyen formában? - nevetett fel szívből jövően.
Hangjára elfoszlottak a felhők és az ismerős tisztáson találtam magam. Dornodon erejét még jelezte a vöröslő kristály, de mintha nem lett volna hatalma ezen a helyen.
Az ismerős, régen látott faház tornácán Peps ücsörgött békésen egy hintaszékben billegve.
Mikor legutóbb láttam összetört világának képeit szedegette-rendezgette azután, hogy Dalen teljesen értelmetlenül összezúzta.
- Látom jól vagy – mosolyogtam őszintén.
- Már egy ideje – bólintott Peps és kinyújtott kezével a tornácra invitált a virágok közül.
Miközben fölfelé lépdeltem a lépcsőkön, egy asszony lépett ki az ajtón. Még sosem láttam ilyen boldogságtól ragyogó asszonyt, Peps feleségét.
Mikor felértem a tornácra, Peps elégedetten kinyújtotta a lábait:
- És akkor lássuk a főhelyről, hogy mi történik?
Ahogy visszanéztem, úgy tűnt, mintha lebegnénk, mintha csak enyhe szél fújna minket előre. Miközben a táj előttünk csak nyögött az áthaladó votex szelétől. Láttam, ahogy alacsony, vágott szemű harcosok húzódnak fedezékbe a szoroson áthaladó szélvihar elől.
- Miért segítesz nekem? - néztem Pepsre, aki épp mézsöréből kortyolt egyet.
- Sejtheted, hogy nem önzetlenül – vigyorgott a varázsló.
- Igen, sejtem... pont ezért kérdezem...
- Nos, jártam a jövőben... láttam sok mindent... leginkább azt, hogy amire készülsz az helyes lépés...
- Óóóóó, tudod, hogy mire készülök?
Peps csendben bólintott csak válaszul.
- És mi van, ha mégsem jól sül el? - szorítottam meg a korlátot.
- Azt hiszem, ha nem tetted volna fel a kérdést, simán kihajítottalak volna a vortexből! - állt fel a mágus szélesen vigyorogva.
- Miért? - néztem rá meglepetten.
- Szerinted melyik isten bizonytalanodik el abban, hogy amit csinál, az helyes-e vagy sem? - könyökölt mellém Peps és átnyújtotta a sörét, mire fintorogva megráztam a fejem.
- Ezen a helyen nincs hatalma az isteneknek, hogy csináltad?
- Nem árulhatok el minden titkot – vigyorgott továbbra is Peps.
- De legalább jó kedved van! - néztem körül a kis világon, amit megteremtett magának.
Peps nem felelt erre, csak az áttetsző felhőkön keresztül a kanyont nézte, amelyen átvágtunk. Néhány perc múlva a szűk járat kiszélesedett. Zöld mező terült el előttünk, a mező jobb oldalán kis tó vizéről fehér hattyúk rebbentek fel, ahogy a vortex szélvihara megállt a járat végében.
A velünk szemben lévő sziklafalon egy ezeréves kobudera kolostor falai álltak. A sziklafal oldalához rögzítve homokkőkockából épített átjárók, folyosók, erkélyek mutatták csak, hogy a kövek mögött hol húzódik a kolostor maga.
- Ezt kerested, nem? - hörpintette fel Peps az utolsó korty sörét is.
- De igen! - bólintottam némi gyomorgörccsel.
- Hát akkor üdvözöllek a rejtett kolostorban – intett előre Peps.
Lassan indultam el a lépcsőkön lefelé.
- Cserébe annyit kérek, hogyha ennek az egésznek vége... ölj meg!
- Mivaaaan? - torpantam meg és fordultam sarkon azonnal.
- Szép ez az illúzió, de Dalen óta nem élvezem igazán. Rettegek, hogy mikor töri össze valaki megint. De nem akarok a feleségem nélkül élni sem tovább...
Láttam Peps szemében a fájdalmat, láttam az utolsó remény szikráját.
- Ha többiek jól végzik a dolgukat...
- Szerintem emiatt ne aggódj! Időben megállítanak!
- Honnan vagy ilyen biztos ebben?
- Láttam... És most add a szavad! Ígérd meg, hogy elpusztítod ezt a vortexet, ha meglesz hozzá a hatalmad!
Fájó szívvel, lassan bólintottam a mágus kérésére válaszul: - Ígérem!
A következő pillanatban eltűnt a kis tisztás szilárd talaja a talpam alól. Lebegtem, majd lassan földet értem a kanyon szélénél.
Felizzott tenyeremben vörösen a kristály, dühödten, mintha Dornodon nem viselte volna túl jól, hogy valaki akarata ellenére korlátozta.
- Itt vagyok hát mégis! - mosolyogtam gúnyosan tekintetemmel az öreg főmágust keresve, aki olyan ügyesen elrejtette ezt a helyet a világ elől, majd a kolostor felé indultam.

A holdak fénye elég világosságot adott ahhoz, hogy fény gyújtása nélkül megtegyem az utat. Lesétáltam a szirtről, a kis öbölbe. A tenger hullámait hallgattam, a tiszta csillagos égboltot néztem, a távolban összeért az ég a vízzel, beleszippantottam a sós levegőbe.
„Pont, mint otthon!” - gondoltam. Kényelmesen nyújtóztak egyet a tetovált griffjeim a gondolatra. Napkapu ablakaiból fény szűrődött ki, a nyitott konyhaajtón keresztül kihallatszott egy-egy felszabadult nevetés hangfoszlánya.
- Nem tudsz tőlük elszakadni, igaz? - krákogta mögöttem oszló bőrű barátom.
- Inkább nem akarok... - vontam vállat.
- Hát pedig máshogy nem fog menni... - erélyes hangjára felkaptam a fejem.
Ösvényjáró bőrét, húsát, izmait mintha elvásta volna az idő. Sosem látszott rajta, hogy mit gondol, de a szeme... a szeme most keménységet és határozottságot sugárzott.
- Tudtad, hogy mit vállalsz!
- Tudtam-tudtam... csak nem sejtettem... - dünnyögtem válaszul.
- Ne siránkozz már ennyit! - legyintett bosszúsan. Kezén megcsillantak a harci kesztyűk, amelyeket Napkapuból vittem neki hónapokkal ezelőtt.
- Feloldottad rajta az átkot? - intettem a fejemmel.
- Fel.
Ennyiből tudnom is kellett volna, hogy mi történt pontosan... néhány pillanatig vártam, hogy esetleg elmeséli, de Ösvényjáró elfordította fejét. Felnézett a fekete toronyra, amely egyik ablakában halványan fény pislákolt.
- Kezdjünk neki! - dörmögte.
- Mi lesz, ha nem sikerül? - tartottam vissza a karjánál fogva.
Meglepődve fordult meg. Először a karját szorító kezemre nézett, aztán a szemembe. Láthatta benne mindent, amitől gondoltam, amitől féltem.
- Ha nem sikerül, egyszerűen megölünk! - közölte tényszerű hangon.
- Érdekmentesen... - tettem hozzá csípősen.
- Mindig vannak érdekek – vigyorodott el kajánul Ösvényjáró, majd elindult a fekete toronyhoz vezető keskeny járaton, amelyet burjánzó növények hada takart el az avatatlan szemek elől.
Nem szóltunk többet egymáshoz. Ösvényjáró haladt elől, én néhány méterrel később követtem. A fekete torony kapujához vezető kikövezett téren áthaladva, a kapunál őrködő rusnya szobrok, mintha vicsorba rántották volna a pofájukat, ahogy elhaladtam mellettük.
Az ismerős csigalépcsőkön haladtunk felfelé a gyertyavilág felé.
- Uram! - lépett be a nálunk könyvtárszobának használt helyiségbe Ösvényjáró fejet hajtva.
A csupasz falak mellett nem sorakoztak könyvespolcok, a fényt adó kis pislákoló tűz a levegőben lobogott.
A szobában egy ismeretlen külsejű férfi állt, de ahogy beléptem Ösvényjáró mögött, tudtam, hogy már találkoztam vele. Ugyanebben a helyiségben, csak más alakban.
„- Hozd el nekem ennek a kártyának a párját!
- Mit?
- A császár egykori főmágusa őrzi! A Halál Lehellete! Meg fogod ismerni, ne aggódj!
- Minek hoznám el?
Mert a barátaid egytől egyig meghalnak különben! – dörrent a férfi, miközben gúnyos mosolyra húzta a száját...” - villant az eszembe az akkori beszélgetés.
Néhány hosszú percig csak álltunk egymás mellett az ajtóban, mire a férfi nagy kegyesen megfordult és végignézett rajtunk.
- Minek hoztad ide? - nézett rám megvetően Lord Erutol. Ezúttal egy nemes testét öltötte magára. Tekintélye és hatalmas ereje betöltötte a szoba levegőjét, még berendezés nélkül is túl szűknek tűnt a tér.
- Mondtam, hogy képes lesz megszerezni az istenek hatalmát! Még ha kicsit több időbe is telt, mint sejtettük... - felelte Ösvényjáró tisztelettel, bár hangjában némi elégedett gúny bújkált.
- Valóban? - vonta fel a szemöldökét Lord Erutol kétkedően.
Ösvényjáró bólintott és hátralépett egy lépést, ettől úgy éreztem, mintha egyedül hagyott volna.
Szóval te megszerezted az istenek hatalmát... mindegyik istenét... - nézett rám szúrós szemmel Lord Erutol.
- Igen – bólintottam.
- Higgyem el, hogy egy ilyen senkiházi képes volt arra, amire a leghatalmasabb varázslók és harcosok sem? - lobbant haragra hirtelen Lord Erutol.
Tekintetéből irigység sugárzott... mintha ő maga is próbálkozott volna hasonlóval korábban, csak nem sikerült neki?
Válaszul felemeltem a jobb kezem és az eddig viselt ujjatlan kesztyűt lehúztam róla, majd felé fordítottam a tenyeremet.
A kristály nyugodt volt, sokszínűen kavargott, mint olyankor szokott, amikor egyik isten sem akart éppen megszállás alá vonni és én magam sem használtam egyikük erejét sem.
Lord Erutol néhány pillanatra elképedve nézte a tenyerem, majd a szemembe fúrta szúrós tekintetét. A cselszövés nagymesterét sokként érte ez a hír, de hamar úrrá lett döbbenetén.
- És higgyem el, hogy ezzel Chara-dinnak akarsz segíteni? - intett a fejével pökhendien a tenyerem felé, mire visszahúztam rá a kesztyűt.
- Nem várhatom, hogy elfogadd, hiszen elképzelhetetlen fordulat lenne, ha Napkapu főmágusnője hirtelen Chara-din kiszabadításának szentelné az életét! - húztam ki magam büszkén.
Lord Erutol sokáig nézett velem farkasszemet. Éreztem, ahogy a gondolataim közt próbál olvasni, ahogy az érzéseimet próbálja meglátni, majd éreztem, mikor visszavonult az elmémből.
- Az istenek hatalmával jól elrejted valódi terveidet! - összegezte végül.
- Az istenek hatalmával segíthetek neked! - hajtottam meg a fejem ekkor Lord Erutol előtt. - Elhozom a neked a Halál Lehelletét!
Lord Erutol nem válaszolt azonnal. Már nem éreztem magam kicsinek és védtelennek vele szemben.
- Tedd azt! - intett fennhéjázóan, mire fejem lehajtva gúnyosan elmosolyodtam.
A Lord már nem láthatta ezt a mosolyt, mivel intő mozdulatával egy időben elpárolgott a szobából. Mikor megfordultam Ösvényjáróba ütköztem. Meg is feledkeztem róla, hogy mögöttem állt.
Mosolyomat látva, néhány másodpercig ő is arcomat tanulmányozta, majd megragadta a csuklómat, felemelte és lerántotta a kezemről a kesztyűt.
Vöröslő köd kavargott a kristályban. Dornodon ereje és hatalma. Kissé oldalra biccentettem a fejem és még szélesebben és még gúnyosabban elmosolyodtam:
- Ezt akartátok, nem? - azzal visszahúztam a kezem és kikaptam kezéből a kesztyűt, majd elsétáltam mellette.
„Hol keressem ezt a császári főmágust?” - gondolkoztam. - „Mindegy is, először ennem kell valamit!”
Kissé fáradtan és farkaséhesen estem be a Kubla fogadójának ajtaján. Kevéssé érdekelt a szinte azonnal mozduló eddig a falat támasztva vigyázó szemekkel pásztázó troll és néhány jelentőségteljesen váltott tekintet a fogadó üzemeltetői között.
Lezöttyentem egy közepesen tiszta, üres, fal melletti asztalhoz és vártam.
- Hogy merészeled ide dugni a képed? - harsant egyszerre egy ismerős hang.
A szokásos kocsmai nézeteltéréseknek tudtam be az üvöltést, nem is nagyon foglalkoztam a dologgal, amíg az asztalom mellett meg nem állt két erélyesen csípőre tett bőrszíjas kesztyűbe bújtatott kéz, feltehetően izmos hasán idegesen doboló ujjakkal.
Ahogy végigfuttattam a tekintetem a jóság köpenyét viselő végzetúron, halkan felnyögtem.
- Hogy merészeled ide dugni azt a beképzelt képedet!!! - harsant a csuklya alól ismét.
Mindig szerettem volna látni a Kubla Kánság vezetőjének arcát, de erre sosem nyílt módom, mivel MasterV állandóan fehér álarcot viselt a csuklya alatt. Talán a Kánság többi lakója ismerte már, de a külvilág számára sosem fedte fel kilétét. Talán úgy hitte, ezzel titokzatos marad a többiek előtt.
- Hátööö... - feleltem bölcsen.
- Azok után, amit műveltél, te... te... - tajtékzott tovább MasterV.
- Mivel ez egy fogadó, gondoltam, betérek ide úton hazafelé... tekintve, hogy éhes vagyok...
- Téged itt nem szolgálunk ki! - mutatott azonnal az ajtó felé MasterV.
A jelenet hatására immáron a kocsma teljes vendégsereglete, teli korsó mézsörökkel és egyéb párlatokkal a kezükben, jókedélyűen figyelte a vitánkat.
- Namármost csak azt nem értem, hogy az én lélekgyémántom miért ér kevesebbet, mint mondjuk Dark Meloné?
- Engem hagyjatok ki belőle! Én csak inni jöttem! - emelte fel a kezét védekezően a sötét bőrű végzetúr, miközben egy lépést hátrált az azonnal mozduló troll elől.
- Mert te egy jellemtelen, üresfejű, hatalommániás liba vagy! Azért! - felelte MasterV.
Ebben a pillanatban halvány rózsaszínű fény jelent meg a kiabáló férfi mellett és Elenios öltött alakot, bár az istennőt nem látta más csak én.
- Szegény fiúúú - nyávogta Elenios miközben MasterV vállára könyökölt.
Felnyögtem kínomban, hogy hangosan fel ne nevessek. A szerelem istennője hiányos öltözékében hozzásimult a férfihoz és hosszú szempillák alá rejtett tágra nyílt, epekedő kék szemekkel megszimatolta MasterV nyakát.
A végzetúr idegesen legyintett egyet, mintha legyet akarna elhessegetni maga mellől.
- Nagyon jó illata van... Lehet, hogy segíthetnél neki! Lehet, hogy csak arra lenne szüksége, hogy kicsit kiengedje a gőzt... - kuncogott a szerelemistennő vidáman. - Talán te segíthetnél neki! - fordult hozzám.
- Az ki van zárva! - feleltem hangosan, mire Elenios megvonta a vállát, aztán rózsaszín felhőjébe bújva, elpárolgott.
- Hogy mondtad? - nyögte MasterV.
Csak sejtésem volt arról, hogy a maszk mögött immáron lángoló vörös fejjel bír a Kubla vezetője.
- Ne haragudj, elismételnéd, amit az imént mondtál? - próbáltam menteni a helyzetet, bár teljesen biztos voltam benne, hogy semmi esélyem nincs erre, viszont fogalmam se volt arról, hogy miről beszélt az elmúlt percekben.
A vendégek csendesen próbálták elnyomni előtörő mosolyukat, én pedig veszett gyorsasággal igyekeztem felidézni, hogy mit is mondhatott MasterV. Abban biztos voltam ugyanis, hogyha nem vágom ki magam nagyon gyorsan a helyzetből, akkor egy korábbi meddő és értelmetlen vitához nagyon hasonló fog kialakulni hamarosan. Ezt semmiképpen sem szerettem volna.
- Felajánlottam a Kubla Kánság békejobbját... - szűrte a fogai között MasterV. - De úgy tűnik, felfuvalkodottságodban még a társaidra sem vagy tekintettel! Nem látod tisztán, hogy harcosaim három óra alatt szétkapják az ósdi és nevetséges mágustornyodat? Gondolom pont annyira nem törődsz a társaiddal, mint ahogy semmibe veszed az ősi törvényeket, az ősi szövetségeket, amiket te magad kötöttél!!
A folytonos sértegetésektől kezdtem elveszíteni kissé az önuralmamat:
- Először is, felejtsük már el kicsit a személyeskedést... úgy hiszem én nem bántottalak téged eddig sem. Csupán enni szerettem volna valamit...
- Takarodj innen kifelé, te szajha! - süvöltötte MasterV, mire megfeszültek arcomon az izmok.
Kihúzott háttal kényelmesen hátradőltem a széken:
- Pénzért sosem háltam senkivel sem... - majd a pillanatnyi döbbent csendben hozzátettem: - Lehet, hogy neked ez a bajod? Hogy veled sosem? Mélyen, a lelked legmélyén ezért utálsz ennyire?
A kocsmában csak a tulajdonosok nem nevettek. Ők egyként igyekeztek biztonságos fedezékbe húzódni, mivel már ismerték a vezető tomboló haragjának megnyilvánulásait.
MasterV nem felelt. Azt hittem, a szoborrá merevedett vezető egyszer csak eldől a padlón, mivel jó ideje nem vett levegőt, vagy talán szívrohamot kapott... csak a tünetek lassabban jelentkeztek.
- Hogy... jössz... te... ehhez...? - szűrte végül egyesével a szavakat
- Mihez? - néztem fel ártatlan zöld szemekkel.
- Nem kértem segélyszolgálatot a lelkemhez!
- Akkor jó! Tőlem nem is kapnál, inkább szolgálj ki, elvégre ez egy fogadó! - fordultam vissza az asztalhoz és kékes színben csillogó falakat néztem.
Eszembe jutott az első alkalom, mikor az éppen csak megnyílt kocsma ajtaján betértem egy jó fűszeres wantuhúsra. Nagyon régen volt már, mikor kedélyes barátsággal eltársalogtam a fogadó akkori tulajdonosaival.
- Uram! - lépett ekkor elő Archibald Cunningham, a katonai vezér és igyekezett MasterV-et rávenni, hogy hagyjon ott.
- Éppoly erkölcstelen, mint a híre! - köpte a szavakat MasterV lenézően, figyelembe se véve hadvezére próbálkozásait. - Semmibe veszi a százéves békeszerződéseket, tudatlanul vagdalkozik és úgy hiszi néhány szóból megítélheti a másikat!
- Ha megbocsátasz, MasterV! - feleltem erre. - Kissé nevetséges egy olyan békeszövetséget felemlegetni ennyi idő után, amelyet éppen ti rúgtatok fel egykoron elsőként és amelynek a nevében, utoljára talán Sztavroginnal beszéltem a klánotokból. Nem tudom, neked mondd-e valamit még ez a név? Mint ahogy az is elég mókás, hogy mióta beléptem, te csak üvöltesz... és ha nem haragszol meg, ezzel épp saját magad adod a megítélésre vonatkozó alapot!
Szavaimra általános csend ült a fogadóra. A troll feltehetően már fél kézmozdulatokból ismerhette a Kubla Kánság lakóinak gondolatait, mivel az utolsó szótag elhangzásakor azonnal elmozdult a fal mellől, ahol eddig őrködött és az asztaoml felé indult.
Olyan gyors mozdulattal kapott fel a székkel együtt, hogy pislogni se nagyon volt időm, majd székestől áthajította a csukott lengőajtón. Nem esett jól.
Végigcsúsztam a sáros udvaron. Letaroltam néhány frissen ültetett virágot, köpenyem beleakadt pár bokor ágába és rojtosra szakadt.
Kétségtelen, hogy nem lepett meg a vita ilyen irányú rendezése.
- Se te, se a klántársaid nem tehetik be ide a lábukat soha többé!! - zengte MasterV.
- Mindenesetre annyit mondhatok, hogy Napkapuban mi sosem üvöltözünk egymással... lehet, hogy egoista vagyok, de senki sem fél tőlem... és ami a legszánalmasabb benned, az az, hogy tényleg komolyan veszed magad... - feleltem, miközben feltápászkodtam és leporoltam kissé szétszakadt ruhámat, hogy aztán elinduljak a mágustoronyhoz vezető úton.
- Mert mindig tiéd kell legyen az utolsó szó, igaz? - kiáltotta utánam MasterV, mire csak elmosolyodtam magamban:
„Látod, hogy most is a tiéd lehetett!”
Mikor már eltakarta alakomat az éjszaka sötétje, de a fák közül még jól lehetett látni a fogadó fényeit, megfordultam.
Tekintetem vörös fénnyel izzott fel a sötétben, majd egy mozdulatomra denevérek hada tört elő a fák közül és a nyitott ablakokon és az ajtón keresztül beözönlöttek a kocsmába.
A vendégek sivítva, hadonászva, kardjukkal csapkodva rohantak ki a kocsma előtti térre, miközben a varázslók megpróbálták mágiahálóba vonni az elszabadult állatokat.
- Lehet velem szórakozni... csak nem érdemes... - vontam meg a vállam a fák között elégedetten, hogy aztán magára hagyjam az uralmam alól szabadult denevéreket és a velük hadakozókat.

Sok idő telt el, mióta Ghalla isteneivel alkut kötöttem. Az első sokk után, amit erejük használata okozott igyekeztem ritkán felizzítani a kristályt a tenyeremben.
Bár szinte napról napra erősebbnek éreztem magam így is. Napkapu mágustanoncai Incubus vezetésével valóban harcosokká fejlődtek. Szeretettel néztem végig egy-egy csatájukat, amely számukra szinte ujjgyakorlattá vált az utóbbi időben. Segíteni ritkán tudtunk az ő szintjükön folyó háborúban, ám valószínűleg pont ezért, látványos fejlődésnek, erősödésnek indultak. Lassan megállták a helyüket bármelyik nagyobb harcos szövetségben.
- Khetty! Beszélnem kell veled! - kopogott be a könyvtár ajtaján Kovi.
Kihúzta magát, feszes katonai pózban várakozott.
- Nem Incu vagyok, nem kell így állnod – mosolyogtam rá, mire csak leheletnyire engedte ki magát.
- Komolyabb felkérést kaptam egy szövetségtől! - a mondatot érthetően bár kissé idegesen hadarta el,.
Meglepetten néztem végig rajta. A kölyök, aki két éve jelentkezett a torony falai közé észrevétlenül férfivá érett.
„Mikor történt mindez?” - villant az eszembe. Hirtelen képek ezernyi sora futott át az agyamon, hogy a végén tekintetem megállapodjon ezen a tűzlelkű harcoson, aki valóban bizonyított annyit, hogy megérdemelte azt, hogy komolyan vegyük.
- És én miben segíthetek?
Kovi csak ekkor engedte ki az eddig mellkasában tartott levegőt.
- Harci tapasztalataimat szeretném felhasználni és bővíteni!
- Hol?
- A Smaragd Végzet környékén nagymértékben elszaporodtak az epikus szörnyek. Valahogy nem tudják irányítani az emlékművet.
- Gill mellett sokat tanultál az építkezésről, Incu mellett pedig a harcról! - bólintottam, jelezve, hogy folytassa.
- Liával megbeszéltem, nem lesz gond! A tanítását tudom folytatni távolról is! - szabadkozott a végére.
Néhány percig nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretne... talán ő maga is bizonytalan volt egy kicsit. Zavartan elmosolyodott.
„Hány végzetlány dobja el magát azonnal erre a mosolyra már!!” - gondoltam, majd néhány percnyi csend után megkérdeztem:
- Tanácsért jöttél vagy engedélyért?
Kovi felkapta a fejét. Tekintete néhány percig az enyémet kereste. Lázasan gondolkozott, aztán kissé kiengedett tartását ismét katonás rendbe húzta:
- Engedélyért! - felelte határozottan.
Pontosan ezt vártam tőle! Az észrevétlenül felnőtt végzetúrtól, akiben van elég bátorság és erő ahhoz, hogy vezesse Napkapu mágusait, ha én már nem leszek itt.
- Rendben! Járj sikerrel! - bólintottam.
Kovi sarkon fordult és elhagyta a könyvtárat. Sokáig néztem eltűnt alakja után. Gondolkoztam... Bőven volt min...
Elhagyni készültem Ghalla világát és ezt jól tudta az a néhány végzetúr és végzetúrnő is, akikkel együtt kellett végigjárnom az utat. Az utat, amely visszazárja Chara-dint a börtönébe.
Felfénylett a kristály. Tűz lobogott benne. A hatalom tüze... A hatalomé, amellyel felperzselhetném Ghallát, ahogy egykoron Dornodon tette...
Visszafordultam az ablakhoz és Napkapu sötét párját néztem... amely napról napra erősebbé és csillogófeketébbé vált.
Hirtelen jó ötletnek tűnt, hogy egy hatalmas tűzgolyóval szénné égessem, vagy a földrengés erejével a mélybe süllyesszem a Chara-din visszatérésére szánt helyet, némi erőfeszítésbe telt, hogy a rám törő érzést ne kövesse tett.
Amúgy is nehezen kezeltem a haragomat, de mióta az istenek alkujába belementem, mindig éreztem, hogy egyik-másik megpróbálja áthágni a szabályokat és a maga hasznára fordítani a helyzetet.
Elenios próbálkozásait viseltem legrosszabbul. A nyafogó, buta, szerencsétlen nő szerepjátszását sosem tudtam megérteni. Bár kétségtelen tény, hogy rendkívül hatásos olyan férfiaknál, akik magukat a föld legdögösebb szívtiprójának tartják... mégis... a rózsaszínre festett szerelmi álmokat nem sokra lehetett használni Chara-dinnal szemben...
Elmosolyodtam a gondolatra, hogy hátha Elenios elcsábíthatná a legsötétebb gonoszt és akkor mindenki mehetne békében a dolgára, mert a sötétség ura el lenne foglalva valami mással a világ meghódítása helyett...
- Miért nem mehetnek a dolgok ilyen egyszerűen? - sóhajtottam, majd a kikészített pergamenekhez fordultam, megemeltem a wantutollat és írni kezdtem. Búcsúzást, jótanácsokat, végrendeletet... mindent, amit az ezen a világon maradó barátaimra hagyni akartam...
Mire végeztem jó pár teleírt oldallal, lassan lement a nap. A fehér hold már rég az égen világított, a vörös hold korongszéle pedig már kibukkant a dombok mögül.
Hallottam, ahogy az egész napi harcoktól, vadászatoktól, munkától kissé fáradt társaság némi zajjal, élénk beszélgetéssel megérkezett és a konyhaajtó lengőszárnyait csapkodva vacsorát követelnek Liától.
A fekete tinta lassan száradt a lapokon. Sose tudtam jól használni ezt a folyékony, csöpögős anyagot. Tenyeremből némi sárga fényt árasztottam a lapokra, mire a száradó tinta eltűnt a lapokról.
Összetekertem a pergamenket, és lepecsételtem, majd az egyik magasabban fekvő könyvsorra raktam.
„Megtalálják majd, ha kell!” - nyugtáztam, és én is a konyhába indultam.
- És te láttad, hogy mekkorát repült, mikor mellbe vágtam a kataklizmával? - ecsetelte éppen StevZ lelkesen, mikor beléptem a konyhába.
- Ahan, de az se volt semmi, mikor a méregfelhőbe belefutottak a bénák... csak köpködtek, mintha nem láttak volna még sose ilyet, aztán jött Sárkány és simán rájuk fújta a saját kataklizmáját! - kontrázott Danka.
- Incu nagyon jól méri fel az ellenség gyenge pontját és jól használja ki, a mi erőinket – dörmögte Fekete Sárkány a nyitott ajtón keresztül az udvarról csendesen, de annál büszkébben.
- Na engedjetek engem is ide! - ült le néhány korsó sörrel a kezében Ghost, de mielőtt leült volna elkapkodták előle a korsókat. - Héééjhóóóó! Ezeket magamnak hoztam! Menjetek le a pincébe és hozzatok fel magatoknak, ha inni akartok! - háborodott fel a végzetúr, majd bosszankodva visszaindult, hogy újabb adagot szerezzen magának.
- Danka, segíts neki! - intett a fejével StevZ.
- Éééééénnnn???? - háborodott fel a fiatal tanonc.
- Gyere, segítek! - ragadta vállon Kovi és Ghost után battyogtak a pincébe, hogy sört hozzanak.
- A Kublával most mi van? - fordult hozzám hirtelen Incu. Kérdésére némileg elszállt a jókedv, arcomról is lefagyott a mosoly.
- Mi lenne?
- Hát... a múltkori balhé után megpróbálkozunk némi baráti csapkodással?
- Csapkodja őket Fairlight villáma! - feleltem hirtelen indulattal.
- Jól van, jól! - emelte fel Incu a kezét védekezően. - Csak kérdeztem.
- Ott van a kezedben! Csapkodd meg vele őket! - vigyorgott Lia a serpenyők fölött.
- Amúgy is inkább ők csapkodnak minket... - húzott jókorát StevZ a söréből.
- És a Velim?
- Mi van velük? Most hoztuk tőlük a sört... máris elfogyott? - szaladt fel a szemöldököm meglepetten.
Ahogy végignéztem a társaságon kissé zavart pillantásokat láttam és egyértelmű söröskorsóba bámulást.
- Értem... Úgy hiszem, kénytelenek lesztek megtanulni sört főzni, vagy előrángatni Stubbot a Sungate katakombájából, mert megállapodás alapján a Velim sörét egyelőre nem isszuk...
- Pedig finom! - nyújtotta felém a korsóját Incu.
- Bizonyára – fintorodtam el kissé.
- És akkor mit fogunk csinálni? - nézett át a válla mögött Lia. - Én harcolni szeretnék!
- Te csak főzz inkább! Ahhoz nagyon értesz! - vigyorodott el StevZ kajánul.
- Harcolni is meglepően jól tud! - lökte be a lábával Kovi a lengőajtót. Dankával és Ghosttal egy közepes hordót cipeltek. - Még van néhány, de már nem sok! Kéne pótolni a készleteket! - porolta le a kezét Kovi, mikor a helyére tették a hordót, amit Ghost végre csapra verhetett.
- Mi is arról beszéltünk éppen, hogy honnan lehetne elcsenni néhányat... - nyújtott az ifjú harcos felé egy üres korsót Lia.
- És mire jutottatok?
- Még semmire! - emelte magasba a kupáját Incu és mindannyian jót húztak a sörből.
Szerettem az ilyen esti beszélgetéseket. Élet volt a fehér falak között. Tervek. Megvalósítható tervek.
- Éhes vagyok! - jelent meg Camelus az ajtóban. Vállán némi vakolatmaradék szürkéllet.
- Renováltál eddig? - húzódott arrébb a padon Bulcsú, hogy helyet adjon az apjának.
- Nem, dehogy! - legyintett Camelus. - Összefutottam egy óriássünnel!
- Megkövesedett fajtával? - tett le Ghost egy hatalmas kupát Camelus elé.
Ez volt Napkapuban a legnagyobb korsó, Camelus direkt magának csinálta.
- Miért van másmilyen is?
- Mindegyik rusnya! - borzongott meg Bulcsú.
- Viszont mindegyik ehető! - nevetett fel gurgulázóan Fekete Sárkány.
- Neked – morrantak rá egyszerre a többiek.
Mire Lia az asztalra tette a vacsorát, meglehetősen spicces állapotú mágusok ücsörögtek már a konyhában, akik hevesen vitatkoztak arról, hogy mágikus erőket felhasználva lehet-e szaporítani a sört.
Ekkor hagytam el a mágustorony falait nagy titokban másodszor is.

Idézet: Solina - 2010.05.10. 17:04:50

Hát tudod... elég ócska indok egy kiforgatott szabályzatra hivatkozni... és még visszatetszőbb ezt hatalmas mellénnyel képviselni is...

Idézet: Solina - 2010.05.10. 10:17:04

Könyörgöm, az ég áldjon meg! Inkább maradj csendben, ahelyett, hogy ilyeneket írsz, mivel (erre még én is emlékszem) pont te vagy az, aki nyíltan-mosolyogva bevallottad az egész fórum előtt, hogy Tony Ramirez-t helyettesíted, mivel ő éppen nem ér rá.... már úgy 3-4 hónapja... Akkor hallottam először a robotpilóta kifejezést is... úgyhogy az ilyen megjegyzéseket kérlek, mellőzd!

Tudod nekem is volt idő, mikor a munkahelyem úgy érezte inkább dolgoznom kéne, nem játszani , ezért simán letiltották a játékot, de nekem eszembe nem jutott volna megkérni a többieket arra, hogy ugyanolyan joggal játszanak a karakteremmel, mintha én lennék!

Visszaolvastam pár oldalt... nem kommentálom a felháborító stílusú bejegyzéseket... mégha a egyet is értenék a mondanivalóval, a forma kiütötte a biztosítékot mind a két oldalon lévők részéről... és hát fura, hogy egy Nyuszi (örök híve vagyok az egyetlen IKCS-nak ), aki pusztán a móka miatt háborúzik, ekkora elánnal szapulja a Légiót, akik lehet, hogy sárosak ebben-abban... de általánosítani már megint... eehhh...

Nem tudom, hogy mit gondoljak... őszintén szólva nem is akarok gondolni semmit se a témában... akiket ismerek az Légióból, azokról nem feltételezem a multizást, ha mégis részük volt benne, akkor az leírhatatlan csalódás lenne számomra....
Ha pedig Pityuéknak igaza van (nem feltételezem, hogy nincs), akkor tényleg jobb lenne, ha kis önvizsgálatot tartva magukba néznének és elcsöndesednének inkább az Azúrosok...