Véleményeket kérnék, de tessék figyelembe venni, hogy abszolút az első írásom! Rajtatok múlik, hogy legyen-e folytatása. (nem egy harry potter az tuti )
Kaptam egy-két pozitív visszajelzést, és meglepő módon (lekopogom) negatívat nem . Így hát itt a következő rész, remélem tetszik!


1.: Kezdetek

A nevem Cyron Kadelo, és ez az én történetem. Átlagos srác vagyok, rövid fekete hajjal, ami hajzselé nélkül is folyton az égnek áll, és kék a szemem. A lányok szerint helyesebb vagyok az átlagnál. Csak viccelek. Egyébként sem a külsőm a lényeg. Ez a nap is úgy kezdődött akárcsak a többi. Mindjárt itt az ébredés ideje, de én már fent vagyok, mint mindig… Furcsa álmom volt az éjjel. Valaki figyelt. Tudom, ez sokakkal előfordul, de nem álmában ugye?! Végül is mindegy. Fontosabb dolgok vannak ma ennél. MATEKDOGA!!!! Ki nem állhatom a matekot, ami nem a tantárgy hibája, sokkal inkább a tanáré. Pikkel rám. Többször hallottam már, hogy a hátam mögött azt mondta rólam:
- furcsa gyerek.
Miért lennék én furcsa? Olyan vagyok, mint mindenki más. De ilyen az élet. Ha mindenki szeretne, az lenne igazán furcsa nem igaz?
Röviden a családomról: Apukámról semmit sem tudok, anyuval élek. Testvérem egy sincs. Sajnos a leírás ennyi, tényleg rövid. Hát akkor itt az ideje, hogy elinduljak – és akkor – hirtelen újra éreztem, amit álmomban.
- Figyelnek – Dermesztő volt, és aggodalom lett úrrá rajtam. Össze kellett szedjem magam, hiszen ha dermedten állok, azzal nem segítek magamon, hacsak nem egy medve figyel. Ettől a gondolattól elnevettem magam, és az érzés egy pillanat alatt elillant, amitől erőre kaptam. Elég erőre ahhoz, hogy rájöjjek nincs min nevetnem, hiszen el fogok késni a dolgozatról. Felkaptam a táskámat, futva tettem meg az iskoláig vezető utat. Épphogy csak sikerült kezdésre odaérnem. A tesztbe csupa hülyeség volt, egyenletek, halmazok mindenütt, amik ugyan nem nehezek, máskor könnyedén elbánok velük, de ma valamiért nem tudtam kellő figyelmet fordítani rájuk.
- ÚÚÚnom! – Az ablakon bámultam ki, miközben elmémbe szépen lassan visszaúszott a megérzés, hogy valaki engem figyel. Most nem riadtan, hanem tiszta fejjel gondoltam a dologra. A mai világban miért figyelnék az embert? A bűnözőket szokták, és én nem tettem semmit! Ebben az esetben nincs miért aggódnom, kivéve…
Kivéve, ha az illető akar rosszat nekem. Ezek a gondolatok kószáltak bennem. Az idő vaslábakon lépkedett, de rájöttem, ha nem tudok odafigyelni a tesztre, meg is bukhatok.
Ekkor még nem tudtam, hogy ez egyáltalán nem számít többé. Gyorsan egymás után végeztem a feladatokkal, azután leadtam a papírt a tanárnőmnek, majd köszönés nélkül távoztam a teremből. Semmi másra nem vágytam jobban, minthogy az otthon védelmében érezzem magam. Az út általában húsz perc hosszú, de most inkább egy kicsit rohantam. Futás közben egyszer csak egy hang szólalt meg közvetlen mögülem.
- mögötted!
Ekkor megtorpantam, minden idegszálam megfeszült, és amilyen gyorsan csak tudtam megfordultam. Senkit sem láttam, ami még jobban fokozta félelmem. Már-már a lidércnyomás erejéig erősödött. Tovább rohantam, úgy ahogy csak a lábaim bírták. Még négy utca, gyerünk Cyron, mindjárt otthon vagy! Fuss! Még három. Semmilyen fáradtságot nem éreztem, valószínűleg az adrenalin miatt, amit a helyzet okozott. Még két utca, már látom a házat! És akkor meg kellett torpannom. A legrémisztőbb alak ált előttem, akit valaha is láttam. Földig érő köpenyt viselt, arcát eltakarta csuklyája. Egyedül egy vörösen izzó szempár tűnt ki a sötétségből. Rögtön tudtam, ő figyelt álmomban, az iskolában, végig mindenhol. A rémültségtől moccanni se bírtam. Valahogy sikerült erőt venni magamon, és a legrosszabb kérdést tettem fel, amit csak lehetett.
- Meg akar ölni? – óráknak tűnő félelmetes másodpercek teltek el míg a válaszra vártam.
A válasz pedig rendkívül meglepett. Hangosan elkezdett nevetni! Már percek óta lankadatlanul kacagott, mire végre megszólalt.
- Dehogy akarlak téged megölni buta fiú! – miközben ezt mondta levette csuklyáját, s így már nem is volt olyan félelmetes, mint korábban.
- Akkor mit akar? – kérdeztem érdeklődő arccal.
- Marlus vagyok ifjú Kadelo, és egy hírrel érkeztem hozzád ami a neved mögött van.
Összeráncoltam a homlokomat, mert nagyon megleptek szavai. Milyen híre lehet a számomra? Honnan tudja egyáltalán a nevem? Nem bízom benne.
-Az apád barátja vagyok – mondta, mire csaknem elájultam.
- Az, az nem lehet!
- De igen. James Kadelo az édesapád, és az én jó barátom.
Nem hittem a fülemnek, és bár sok kérdés járt a fejemben, mégis csak egyet tettem fel
- Milyen hírt hozott nekem?
- Holnap eléred azt a kort, amelytől kezdve megváltozik az életed. – közölte, és látván, hogy teljes értetlenség közepette vagyok, folytatta..
Egy olyan erő birtokába jutsz, amit el sem tudsz képzelni.
Egy film jutott hirtelen az eszembe, mikor megjelenik egy magas idegen, hogy Harry, te varázsló vagy!!! Ezen elnevettem magam.
- Persze, de most maga csak tréfálkozik velem igaz? – láttam, hogy arca rezzenéstelen e kérdés hallatán, ekkor egy kicsit eltöltött az ijedtség.
- Nem viccelek, és egy teljesen más világgal fogsz majd, megismerkedni. Most nem mondhatok többet, később visszajövök, és mindent elmesélek.
- Én inkább most hallgatnám meg őket. – csattantam fel, úgy érzem jogos kíváncsisággal.
- Később.. és Cyron, boldog születésnapot! – és eltűnt.
Teljes zűrzavar uralkodott elmémben, el sem akartam hinni, hogy a szemem láttára köddé vált. Amilyen gyorsan tudtam, haza siettem, fel a szobámba, és lefeküdtem az ágyamra. Forgott velem az ágy, forgott a szoba, sőt az egész világ. Ez nem történhetett meg velem.
- Egyszerűen lehetetlen – miközben egyre csak az járt a fejemben, ahogy a fickó azt mondja: „egy teljesen más világ” Majd elaludtam.

2.: Változó idők


Az éjjel furcsa zajra riadtam fel. Olyan volt, mintha valaki egy húron csikorgatná körmeit. Elindultam megkeresni a hang forrását. Fülbemászó, kellemetlen nesz volt ez. Mikor a lépcsőhöz értem, a zaj abbamaradt. A szemem kezdte már megszokni a sötétséget, mikor észrevettem milyen hideg árad lentről. Lassan és óvatosan lépkedtem fokról fokra, és egyre hidegebb lett. Már a leheletemet is látni véltem a lépcső alján állva. Anyu szobája felé vettem az irányt. Már a kezeimet alig éreztem mire az ajtóhoz érkeztem. Elfordítottam a kilincset, majd feltárult előttem életem legrosszabb látványa. Egy démoni alak állt szemben velem. Arcán gonosz vigyor ült, tű éles fogain véres cafatok. Hozzá képest az ijesztőnek vélt csuklyás Marlus, csak egy jótevő angyalnak tűnt. Azután megszólalt
- Ez fog történni veled is és mindenkivel, akit szeretsz te mágus fattya! – ekkor észrevettem, hogy valaki lóg a kezében.
- A, anyaa!! – üvöltöttem. Ott volt a kezében, én pedig tehetetlenül álltam az ajtóban. Ekkor veszett üvöltésbe kezdtem, ahogy a torkomon kifért, és éreztem, ahogy a hidegtől megdermedt kezeim felforrósodnak akárcsak két tűgolyó. Fájdalmasan izzottak, és azután az üvöltésemet elnyomta egy démoni kacaj. Olyan sötét és gonosz volt mely a csontjaimig hatolt. Egy zuhanás érzete követte a kacajt, majd felébredtem. Verejtékben úsztam, kezeim fájtak. Ránéztem a két tenyeremre, amelyek az égés sebeit tartalmazták. Rögvest felpattantam, lerohantam, hogy lássam anyukámat. Vajon jól van? Leértem a konyhába, ahol ő éppen a tortámat díszítgette. Odafutottam hozzá, majd szorosan átöleltem.
- Jól vagy kicsim? – látszott az arcán, hogy nem értette ezt a hirtelen felindulásomat.
- Persze, minden rendben – mondtam összeszedett hanggal.
- Akkor jó, ugyanis szülinapod van!
- Meglepetés! – hallatszott a hátam mögül, és láttam, a barátaim gyűltek össze a rokonokkal együtt erre az alkalomra.
A nap hátralevő részében ünnepeltem szeretteimmel. Tortát ettünk, nevetgéltünk, próbáltam úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig semmi sem volt rendben.
De mindennek már két hete. Azóta kitört a nyári szünet, forróság járta át a falu minden utcáját, telnek, múlnak a napok, és semmi különös nem történt. Rengeteget gondolkodtam azon az álmon, hogy mit jelenthet, miért volt sebekkel teli a kezem (ami szerintem túlságosan gyorsan gyógyult be), miért mondta az a valami, hogy mágus fattya, és ami a legjobban érdekelt; valóban bántani akarják a szeretteimet?
- Annyi megválaszolatlan kérdés. – sóhajtottam.
- Minden kérdésre megvan a válasz – jött egy ismerős hang mögülem. Marlus volt az, és ekkor jutott eszembe, hogy nem is néztem még meg jobban külsejét. Magas fickó, rendkívül erősnek látszik, a haja barna és hosszú, valahogy így képzelek el egy lovagot. A lovat leszámítva.
- Hol voltál eddig? – kérdeztem érdeklődve.
- Elintéztem néhány dolgot. Nos megígértem, hogy később mindent elmondok neked, tessék, kérdezz nyugodtan.
- Azt mondtad ismered az apámat, ez igaz?
- Igen, jó barátom – felelte nyugodtan.
- És én miért nem?
- Édesapád egy mágus, akárcsak te, és ez sajnos áldozatokkal jár. Súlyos áldozatokkal. Céljául tűzte ki, hogy megvéd téged és az édesanyád, és ezért el kellett hagyjon titeket. – mesélte csüggedten, és láttam rajta, ő is hasonló dolgokra kényszerült.
- Volt egy álmom – mondtam magam elé tekintve – egy álmom, amiben egy lény volt a házunkban. Azt mondta, hogy bántani fog engem, és a szeretteimet.
- Mint mondtam, te is mágus vagy, olyan képességekkel vagy megáldva, amiket elképzelni sem tudnál.
Hallgattam, ahogy mesélt sokat rólam, apámról, erről az egészről, hogy mik is vagyunk, majd elért ahhoz a részhez, amit már sejtettem, de nem akartam hallani.
- Mostantól a te feladatod is, hogy megvédd azokat, akiket szeretsz, amit úgy tudsz a legjobban megtenni, ha nem vagy a közelében. – fájdalmas volt ezeket a szavakat hallani, de úgy éreztem, igaza van. – Ma este indulunk, de lesz még időd elbúcsúzni azoktól, akiktől el akarsz.
Szomorúság töltötte el szívemet, és izgatott is voltam egyben, hiszen még a falun kívül sem jártam soha. A barátaimtól jobbnak láttam nem elköszönni, mert nem tudnám nekik megmagyarázni ezt az egészet. Egyedül anyukámtól szerettem volna könnyes búcsút venni. Elindultunk hát haza egy táska holmiért, és a rám váró szomorú helyzetért. Mikor a házunkba értünk, és anyukám meglátta Marlust elsírta magát. Gondolom tudta mi a helyzet. Felmentem a szobámba összepakolni pár fontos dolgot, közben hallottam, ahogy ők beszélgetnek odalent.
- Miért pont most kell elmennie? – kérdezte édesanyám síró hangon.
- Eljött az ideje, de tudod, hogy vigyázni fogok rá.
Eközben én bepakoltam pár ruhát, egy zseblámpát, egy A Mágusok története című könyvet (még kis koromban kaptam, eddig azt hittem csak egy egyszerű regény, még bele sem lapoztam.) és egy kristály követ (biztos jól jöhet). Lementem a konyhába, ott anyukám megölelt, sírt, de elmondta mennyire büszke rám, és adott még egy táskát, tele élelemmel.
- Hova megyünk? – tettem fel a kérdést meglepődve, hogy ezt még miért nem jutott eszembe megkérdezni.
- Egy táborba – mondta, mire kérdőn néztem vissza rá. – egy táborba ahol tanulni fogsz, ahol olyan gyerekek vannak, mint te.
Elfogadtam a választ, és úgy érezte mindenki, eljött a búcsú ideje, úgyhogy megtettük. Kiléptünk az ajtón, haladtunk a faluból kivezető úton, vissza, visszatekintettem a házra, amit szépen lassan körülölelt az esti sötétség. Csöndben sétáltunk, amit végül én törtem meg.
- Mennyi idő alatt érünk oda?
- Két hét lesz az út. – mondta egyhangúan – de előtte elmegyünk még valakiért…

3.: Egy különös hely


Már közel tíz hosszú órája úton voltunk. Én élveztem minden mezőt, amely mellett elhaladtunk, hiszen ez idáig a legnagyobb távolság, amit a házunktól töltöttem, az az iskola volt. Elbűvölt a látvány ami elém tárult. A nyirkos mezei fű hajnali illata, testem minden zugát átjárta, ami kellemesnek hatott. Menet közben minden féléről beszélgettünk. Szóba jött édesapám, hogy milyen ember, kiért is megyünk még el, a táborról ahova tartunk és nem utolsó sorban, képességeimről. Megtudtam, hogy egyfajta energia az, amit uralni tudok majd, és fizikai adottságaim is feljavulnak idővel. A Nap első sugarai melengették arcunkat, és a lábaim is sajogtak már, mikor végre egy faluhoz érkeztünk. Nem volt nagy, de látszólag minden volt benne, amire szüksége lehet. Elsőnként a fogadóba vezetett utunk, ami egy kis faluhoz illően, már a korai órákban nagy létszámmal büszkélkedett. Kis túlzással ugyan, de belépésünkkor, szinte megállt az élet.
- Miért néznek minket? – kérdeztem elhűlő hangon Marlust.
- Nem tudom – jött a válasz, és láttam arcán, ő szintén meglepett a helyzetet tekintve.
Olyan érzés volt, mintha ismernének.
- Szép reggelt! – törte meg a csendet barátom.
- Maguknak is. – hangzott a mogorva viszonzás.
Elfogyasztottunk néhány frissítőt, de mindvégig tapintható volt a feszültség, és a tekintetekből próbáltam kitalálni a választ, hogy miért. Mintha félnének talán? De mi okuk lenne félni tőlünk? Nem értem. Láthatóan Marlust is foglalkoztatta a dolog.
- Cyron, holnap indulunk csak útnak, ma itt maradunk. – közölte velem az utolsó pohár kiürítése közepette.
- Rendben – egyeztem bele, de éreztem, nem látnak minket szívesen.
- Csapos! – szólt határozottan felnőtt kísérőm. – van itt lehetőség egy szobát kivennünk?
- Kint, rögtön szemben, tudnak.
Azon sem lepődtem volna meg, ha a falu kijáratát mutatta volna meg, de tényleg ott volt szemben egy régi ház, kiadó szobákkal. Be is mentünk, ahol egy szintén barátságtalan öregasszony fogadott minket. Kivettünk egy napra szállást, és azon nyomban el is foglaltuk. Marlus lefeküdt aludni, én azonban túl izgatott voltam, mint újdonsült kalandor, ezért úgy találtam, a piactéren ütöm el az időt.
- Legyél óvatos! – kaptam a figyelmeztetést. – ezek az emberek láthatóan félnek, és ki tudja mire lehetnek képesek.
- Vigyázni fogok.
A falu méretéhez képest meglehetősen nagy volt a piac. Hosszú órákig járkáltam a sorok között. Láttam sok érdekes holmit. Faragott tárgyak, ékszerek, kézműves edények és finomabbnál finomabb édességek voltak mindenütt. Vettem egy keveset a helyi csokoládéból, és egy követ, melyen ez állt: „A falu kristálya”. Nem tudtam mire jó, de elnyerte tetszésemet. Emellett felszerelkeztem élelemmel, hiszen abból sosem elég (egyszerűen imádok enni). Mindeközben észre sem vettem mennyire elrohant az idő, már csaknem besötétedett, ezért jobbnak láttam visszamenni a szállásra. Odaérve furcsán tapasztaltam, hogy Marlus nem alszik már. Sőt, nincs is a szobában.
- Vajon hol lehet? – járkált fejemben a gondolat – Talán túl sokáig voltam el, és most engem keres?
Ekkorra teljes sötétség lepte el a falu utcáit. Az tűnt a legjobbnak, ha a szobában maradva várok, de nem hagyott nyugodni, amit mondott: „félnek, és ki tudja mire lehetnek képesek”.
Az is lehet, hogy elrabolták, én meg itt ülök, és csak várok.
- Ez nekem nem megy!
A keresésére indultam. Láttam, hogy a piac már bezárt. Benéztem a fogadóba, semmi. Utcáról utcára jártam, hátha rábukkanok valamerre, de semmi. Csaknem az egész falut körbejártam mindhiába, ezért úgy döntöttem, visszatérek a szobánkba, és mivel nem tudok mást tenni, ott megvárom. Haladtam a szállásunk felé, csak a hold fénye világította meg az utat, amikor is az egyik zsákutcába fordultam, és nyomban megfagyott ereimben a vér. Rá kellett jönnöm, hogy az emberek, igazából nem is tőlünk féltek. Egy szinte a háztetőig érő vérszomjas szörnyeteg állt velem szemben. Alakra emberinek tűnt, de bőre sápadt volt, akár a hold, csontjai kilógtak alóla. Két kezén az ujjak tű éles, véres karmokban végződtek. Tekintete akár a halálé. Kétségtelenül az éjszaka teremtménye. Úgy láttam éppen az étkezését szakítottam félbe (egy embert evett!). Alig hittem el amit látok, de nem volt időm hüledezni, mert amint megpillantott, elhajította zsákmánya maradványát, és felém iramodott. Ijedtségemben észre sem vettem, hogy két kezem ökölbe szorítva tartom, és mielőtt rám vetette volna magát, fehér fény bújik elő kezeimből, és úgy mellkason ütöm a szörnyet, hogy az ordítva csapódik a falhoz. Én összeestem, valószínűnek tartom sok energiámat vett igénybe, amit tettem, de ez a lény ismét felém kezdett most már üvöltve rohanni. Éreztem, már felállni sem bírok, így végem. Mikor elfogadtam sorsomat, hogy itt fognak élve felfalni, abban a pillanatban a hátam mögül elém ugrott Marlus a kardját két kezében tartva, majd suhintott vele egyet, amitől olyan ragyogás tört elő a kard pengéjéből, amilyet én még életemben nem láttam. A bűvös fény elvakított, így nem láttam pontosan mi történik. Mire eltűnt, a szörnyeteg holtan hevert a földön. Utolsó emlékem, hogy barátom, illetve mesterem, karjaiban visz a szobánk felé, miközben a fejemben az ámulat érzése keringett. Micsoda erő, milyen biztos kezekben vagyok. Hihetetlen!
Egészen másnap délig aludtam, majd ébredésemkor ő volt az, akit először megpillantottam.
- Mi történt? – tudakoltam kábán.
- Megvívtad az első csatádat. – mondta mosolyogva mesterem.
És akkor minden a fejembe vágódott. A démoni lény, amit a kezemmel csináltam, ahogy megmentett és végezetül az ember, akit megölt. Fájdalmasan hasított a felismerés a szívembe, de el kellett fogadnom a helyzetet.
- Miért jött ide ez a rém? – faggatóztam tovább.
- Ez egy lélekfaló volt, aki ebben a faluban szedte áldozatait, és tartotta rettegésben az embereket. De elég a szóból, útközben mesélek még, ha akarod, azonban most indulnunk kell.
A faluból kifelé menet, találkoztunk néhány emberrel, akik elnézést kértek, a tegnapi viselkedésükért, csak féltek ha szólnak, meghalnak. Mi részvétünket nyilvánítottuk az áldozatok iránt, azután elmentünk. Egy darabig láttuk, ahogy hálásan integetnek, amiért megszabadítottuk őket a borzalmaktól, majd az egész falu porszemmé zsugorodott, ahogy távolodtunk, és nem maradt más csak a végeláthatatlan utazás.

Ez valami fantasztikus kis sztori kár, hogy nem készült több rész, szívesen folytatnám, mert izgalmas, és jól írsz!

Írd meg egy könyvben!