Kíváncsian várom ezt is.

Köszönöm Byzon!

Egy apró kis bemutatkozás, mielőtt belekezdünk a történetbe:

Pierre Bourgous a felszínre kerülés után az irdatlan mennyiségű lélekenergia felszabadulásától megtébolyodott. Rátámadt mindenkire, aki a közelébe került, mert Ellenségnek hitte őket. Ez sok élő teremtmény végzetét jelentette. Ekkor aggatták rá a veszett jelzőt, és nemes egyszerűséggel csak Veszett Pierre-nek hívták. Szerencsére nem tudni hogyan, (talán egy ismeretlen mágus segedelmével?) de helyreállt az elméje. Megtudván szörnyű tetteit magát mélyen megvetette, és csak azért nem oltotta ki saját életét, mert azt gyávaságnak tartotta. Tudja, hogy lehetetlen helyrehozni amit művelt, de úgy érzi élete hátralévő részében mindent meg kell tennie, hogy enyhítse bűnét, hisz az Istenek előtti számadás még nem jött el! Továbbiakban a Veszett Pierre nevet használja, így minduntalan emlékeztetve magát a múltjára, és jelenlegi céljaira, az Élet megbecsülésére, és a Béke megteremtésére! Tudja azonban hogy ezekért is harcolnia kell...

A Földanya lámpásának halványuló fénye narancsba borítja az erdőt. A megannyi tündöklő színben játszó természet most csitulni látszik. A közeli kis tó hamarosan már csak a hold sápadt-fehérlét fogja tükrözni.
Esteledik. A vadászat ideje. Amikor lélekenergiára éhező, vérszomjas végzeturak mással nem törődve, kegyetlenül csillapítják határtalan hatalomvágyukat. Könnyen megjósolható, hogy ha ez nem változik, akkor a kényes egyensúly fel fog borulni! A hajsza közben eltiport bokrokat ki fogja gyógyítani? A meggyötört, gyakran elpusztított állatok hiánya vajh hogyan hat a természet rendjére? Mi lesz, amikor az agresszorok célpontjai eltűnnek Ghalláról, és más híján egymásnak esnek, pusztán a hatalomért? Mi fölött lesz akkor hatalmuk?
Egyre több galetki bizony nem ismeri az önmegtartóztatást! Azt, hogy felelősséggel tartozunk a Földanyának! Természet? Élet? Béke? Csak kacagnak e szavak hallatán, és lankadatlanul űzik tovább önpusztító tevékenységüket!
De a most narancsba borult erdő lakói fellázadtak ellenük! Növények, állatok, és egy druida nevezi otthonának e szellős lakot, történetünk kezdeti helyszínét…

A nemrég végetért zivatartól még nedves volt az oldalra nyújtózkodó, vékony, kis ág. Vízcseppek potyogtak le róla, megöntözve a már átázott fövenyt. A kis ág meghajlott, félő volt, hogy letörik, de aztán a dologért felelős, apró, csíkos mókus villámgyorsan tovaszökkent a következő fa felé.
Három alak bontakozott ki lassan, ahogy a rengeteg melletti tisztáson közeledtek. A jövevények egyre inkább kivehetőek voltak az erdőlakók számára. Az egyik karcsúbb a másik kettőnél, járása könnyed, akár az elfeké, hosszú, fekete haja a vállára omlott. Arcát a hajnal pírja élénkítette. Vonásai elárulták; egy hölgy lépett a fák rejtekébe. A másik kettő robosztusabb testfelépítésű. Közülük az alacsonyabbik első ránézésre jellegzetesség nélküli, (tán pont ez a célja?) ám a mellette lépdelő társát fura formákkal áldotta meg a sors, vagy a saját alakváltoztató képessége. Az illető hunanoid, mégis tekintetet vonzó a külseje. Háromszögletű feje, kiugró két foga, vastag, barna bőre, és a testén néhol előbukkanó csonttüskék tették nem mindennapossá a jelenést! Rövid ideig csendbe burkolózott az erdő, de aztán vidám madárcsicsergés jelezte: nem kell az érkezőktől tartani!
- Milyen szép, halljátok! – szólt a karcsú hölgy.
- Szép, de honnan tudjuk, hogy itt van? – kérdezte a barna bőrű.
- Druidának alkalmas a terep. – vetette közbe a másik férfi.
- Na ja, az egész erdő az! – vágta rá a csonttüskés.
- Itt különösen szép a vidék, később akár vissza is jöhetnénk ide! – jelentette ki a gyengébbik nem képviselője.
Érdekes beszélgetésüket folytatták tovább is, de talán érdemes említést tenni az erdő egy távolabbi szegletében zajló eseményről is. Itt sűrűbbek a fák, mégsűrűbb az aljnövényzet. Kórt terjesztő virágpor, mérgező tüskéjű bokrok, és prédára leső állatok lepik el a vidéket. Önmagukat védik. Ez a természet rendje. Most azonban pár „néma szövetségben” lévő végzetúr tapodja e földet. Az állatok csendben menekülni próbálnak. A gyengeséget okozó virágpor, és a méreggel teli tüskék számára áthatolhatatlan védelmet jelentenek a drágán vásárolt, csillogó vértek, de még az új vadászok vastag bőre is! Kíméletlenül átgyalogolnak növényen, állaton, és egymással versengve gyűjtik magukba hatalmuk zálogát, a lélekenergiát! A régmúlt kiégett földjére emlékeztet a látvány, melyet a pusztítók maguk után hagynak. Egy kvazársörényű pegazus szemeiben még pislákol az élet szikrája, de két galetki érte folytatott csatájának győztese hamar kioltja e fényt! A könyörtelen rombolók pedig tovább haladnak épp a három új jövevény felé!
A csata hirtelen robbant ki. A szél ellenkezőleg vitte a „szagot”, így az éhes vadászok bűzét nem érezhették előre a békés vándorlók, akik így is meglepően jól, és hatékonyan vették fel a küzdelmet. A tarolni vágyók számbeli fölénye azonban komoly aggodalmora adott okot. Csak idő nem volt rá. A karcsú hölgy egy erőteljes csapást hárított, de az erő, amivel ezt a végzetesnek szánt támadást útjára indították a földre taszította, és megfosztotta Őt a fegyverétől! A majd két, és félméteres agresszív óriást csak pár lépés választotta el a védtelenné vált áldozatától. Lépni viszont nem tudott egyet sem. Szívós, mágiával átszőtt fűszálak tekeredtek a lábára, azokat kínos mozdulatlanságra ítélve! A következő pillanatban egy elszánt macskapárduc vetette rá magát az óriásra. Kisvártatva beszállt a küzdelembe egy borjú nagyságú, szürke farkas, majd a fegyverét visszaszerzett mágusnő is. A hősiesen megvívott harc végül győztes küzdelemmé vált. Sebesültek akadtak bőven, de a vándorok nem voltak híján a gyógyítómágiának sem. Kissé értetlenül néztek az oldalukon csatába szálló állatokra. Miért segítettek? Ki a vezetőjük? Mert hogy van ilyen, azt biztosan érezték. Erre utal a fűszűlakat megzabolázó varázs is, mely nem csak egy helyen, hanem egy egész színtéren meglódult. A minduntalan magából hideget sugárzó jégféreg? A sötétélilás szőrzetű, kecsesen lépdelő macskapárduc? A borjú nagyságú, ádáz tekintetű farkas? Vagy a háttérből valaki?
A bozontos farkas megremegett, majd szép lassan galetki formát öltött. Pár másodperc alatt lezajlott a teljes átalakulás, minek eredményeképp egy majdnem ugyanolyan bozontos végzetúr nézett vissza az Őt pásztázó szemekbe. Haja, és szakálla szinte teljesen elfedte arcát. Két apró zöld szem tekintgetett csak ki a sűrűből. Öltözéke is beolvadni látszott környezetébe, köszönhetően a piszkoszöld, és a kopottasbarna színek váltakozásának.
- Üdvözöllek benneteket Erdauin ritka, megmaradt erdeinek kis zugában. Barátaimtól tudom, hogy egy druidát kerestek. Nos, én volnék a környéken az egyetlen ki megfelel e feltételnek, de mielőtt rátérnénk jöveteletek céljára hadd köszönjem meg, hogy segítettetek védelmezni otthonunkat!
- Veszett Pierre? – kérdezte az alacsonyabb férfi.
- Oh, igen. Nem mutatkoztam volna be? Elnézést, biztosan még mindig az öröm hatása alatt vagyok, hisz nem minden nap találkozni vérszomjat nélkülözőkkel, de akkor engedjétek meg, hogy jóvátegyem faragatlanságomat.
Intésére a fűszálak, indák, és bokrok megelevenedtek. Most nem támadólag léptek fel, hanem az erdő vendégeinek formáltak kényelmes ülőhelyeket.
Hajnali Harmat, a mágusnő, Minosa Torres, a csendesen határozott, és Mrsitn a tüskekinövéses küzdő bemutatkozásuk után elárulták, hogy szeretnék, ha Pierre csatlakozna hozzájuk. Ők egy olyan szövetséget hívtak életre, amelynek históriája igencsak messzire visszanyúl az időben. Számos galetki ontotta már vérét a soraikban, és mind olyan ügyért, amiért egy druidának is érdemes ezt megtennie. A békéért! Az életért! Pierre akaratlanul is a múltjára gondolt amikor hallgatta az invitálást, és alig látható könny csillogott a szemeiben mikor igent mondott. Megállapodtak, hogy rendezi ügyes-bajos dolgait, megvárja kedvese visszatértét, aki furfangos, ugyanakkor elbűvölő boszorkányként gyűjti jelenleg is az ismereteit egy általa választott mentornál, majd Amariliával együtt ellátogatnak új otthonukba, a Békeidők Hírmondói fáradtságos munkával emelt épületei közé.
A druida nem kis kacajt hallatott, amikor újdonsült tüskés társa nyakába egy jókora darab hideg vízcsepp hullt. A dologért felelős, apró, csíkos mókus villámgyorsan tovaszökkent a következő fa felé…

Lord DnS már a sokadik hordót verte csapra, miközben kedvese, Pinkprincess csillogó szemekkel kísérte végig minden mozdulatát. A lelkes csapos fehér ingére (és fehér hajára) kiömlött pár korty vörös bor, de Ő ezt láthatólag nem bánta, vagy esetleg nem is vette észre. Az egyik még megcsapolatlan hordó tetején egy kótyagos végzetúr ült, aki fennhangon csak békeszéknek nevezte ülőalkalmatosságát. Kissé arrább az asztalon felállva, poharát magasra emelve egy Dzsohni néven többször is bemutatkozó, képzeletbeli vendégeknek éneklő egyén alatt ingottak saját lábai. Ilyen és ehhez hasonló képek fogadták volna az olvasót, ha ebben a szűkös időben látogatná meg a Békeidők Hírmondói katakombáiban berendezkedett hívogatóan lakályos kis borospincéjét.
Halk sustorgások jelezték azonban, hogy nem mindenki öntött úgy fel a garatra, mint a "békeszékről épp hanyatteső társuk.
- Hírt kaptam. - szól egy mély, öblös hang
- A Hármak ellátogatnak ma ide.
- És a háború? -feleli egy vékonyabb hang.
- Talán már be is fejeződött. Nem tudom.
- Ehh! Majd megtudjuk, ha eljönnek.
A Hármak töltik be a szövetség vezető szerepét, de persze ezt csak úgy teszik, hogy a közmegelégedés megmaradjon. Páran nem értik, hogy miért e három személy került e pozícióba. Hajnali Harmat ottléte még érthető, hiszen a kis társaság egyik legerősebb tagja, hölgy létére úgy bánik a fegyverekkel (no meg a mágiával) mint csak nagyon kevesen, no, de a másik kettő? Egy minden bizonnyal túl fiatal végzetúr, aki Bugatty névre hallgat, és egy druida, aki nem szeretné elhagyni neve elől a veszett jelzőt akar a békéről papolni? Aki inkább való remetének az erdőben, mint egy Híres Szövetség vezetőjének? Annak való a hatalom, aki nem áhítozik rá. Mondják erre sokan, de vajon igaz-e ez rájuk? Ott van Minosa Torres! A szövetség emblematikus figurája, a bajnok! Ő olyan, hogy a galetki becsukott szemmel rábízná az életét, mégsem Ő tartja kezében a vezetői pálcát!
Hirtelen csend állt be. Legtöbben már csak akkor vették észre az érkező személyt, amikor az már egy magasabb szikláről nézett le rájuk. A hajnal pírja élénkítette az arcát. Hoszzú fekete haja a gravitációnak megadva magát hullott a vállára. Kecses léptei adták rá a magyarázatot, hogy miért nem hallotta senki az érkezését. Aki ellátott a szeméig, az meg volt győződve róla, hogy határozottság, céltudatosság lakozik e végzetúrnőban! Hajnali Harmat! - suttogták többen.
- Minden élőlény érez, úgy a növények, mint ahogy azok is, akikre fajtársaim oly elszántan, gyilkos vigyorral az arcukon vadásznak! Ezt Pierre kérte, hogy mondjam nektek, bár szerintem Ti tudjátok, nektek nem kell erről beszélni. Csak én jöttem el hozzátok, hisz én egyedül is el tudtam hozni a hírt, miszerint a háborút minden bizonnyal el fogjuk veszíteni! Mégis, a pusztítás citadellájának segítségével elérjük célünkat, efelől semmi kétség! A Békepaktumot azért hívtuk életre, hogy legyen egy szövetségek feletti szövetség, mely osszefogja a végzeturakat, végzetúrnőket, és elhozzuk e világ számára a békét! Tisztában vagyunk vele, hogy a fertőzés némelyek elméjét olyannyira megmérgezte már, hogy nem is vágynak a békére. Őértük talán már semmit sem tehetünk, de a gyermekeikért, és azokért, akik számára üdvözítő út a béke; értük érdemes küzdeni, vagy úgy is mondhatnám: kötelességünk segíteni! A fertőzés ellen, a béke mellett tettük le voksunkat! éppen ezért, aki minket, vagy a Békepaktumot támadja, az kiáll a káosz, az értelmetlen pusztítás,a fertőzés, és az Ellenség mellett! Ezzel saját végzetét segíti elő, vagy teszi hamarosan elkerülhetetlenné!
- Nagy durranás hallatszott!
- Nofene! - Kiáltotta Ermytage.
- Elért idáig is a háború? Már a békés kis boroshordó sem nyújt biztonságot!?
- Síri csend állt be ismét! Csak valami egyenletes szuszogást lehetett hallani. A hang irányába fordította minden erre képes jelenlévő a tekintetét, és Sesshomarut pillantották meg, (talán először félrecsúszott csuklyával...) amint eldőlve békésen hortyog pár összetört korsó, és a rozoga faasztal roncsai közt. Butykosát még ily állapotában is szorosan magához ölelte, bár annak tartalma már elindult feltérképezni a pince járatait. Pár idegölő csendes pillanat után óriási hahotázás vette kezdetét. Még egy kevés jóféle báránysült, és még több rántott manapoidnyelv is előkerült...

- Hát persze! Tudhattam volna, hogy Minosát a gyakorlótéren találom. Mióta Hegemon Bandája (én csak így hívom őket) lándzsát tört a velünk való háború mellett, azóta Ő, és RegElek folyton csak gyakorolnak. Ah, erőszak. Persze tudom én, hogy a békéhez vezető út kegyetlen ütközetekkel van kikövezve. Mégis irtózom a gondolattól, hogy valamikor nekem is harcolni kelljen. Elég vért ontottam, mikor megszállt az őrület...
- Két éles penge fékezett le kevéssel a torkom előtt!
- Ez csak Pierre! - szólt Minosa Torres baritonja.
- Pierre! Miért nem szóltál, hogy jössz? Már azt hittem ismét UWEL vérét kóstolhatom, de így majdnem Téged nyírtalak ki!
- Ugyan Elek. Simán kivédtem volna. - hazudtam, hiszen túlságosan belemerültem a gondolataimba.
- Egyébként most beszéltem Harmattal. ment a katakombákba a hírekkel. Remélem sikerül felrázni a társaságot, és nem megy el a kedvük a Paktum támogatásától!
- Túl sokat aggódsz. -vágott közbe RegElek.
-Inkább szállj be! - ezzel egy meglepőnek szánt támadást indított Minosa ellen, akinek azért szüksége volt minden tudására, hogy hárítson.
Elnéztem egy darabig amint a két ádáz társam gyakorol. Jó, sőt kitűnő harcosok mindketten, de Minosával szemben kevesen maradnak talpon ennyi ideig. Elek beleszaladt egy vakító fénybe, ami után egyre nagyobb hátrányba került.
- Hogy állunk? - kiáltottam remélve, hogy Hegemon Bandájáról kapok információt, és nem a jelenlegi virtuóz csatájukról.
- Nem jól. Tényleg el fogjuk veszíteni. - érkezett Minosa hangja.
- De meg nem törhetnek minket! - válaszoltam.
- Hála az elszántságunknak, és persze a citadellának.
- Utálom kisütni a citadellát, de ez az egyetlen fegyverünk, bár ők is használják.
- Ők előbb unják meg, az biztos!
Ekkor megérkeztek páran a környék portyázásából. Egy fiatal nyakigláb varázsló fekete ruhában, kinek haja narancsos árnyalatban verte vissza a nap sugarait, egy csontpálcát szorongató, zöldes bőrű, fehér, villogó agyarú ork, egy óriási karddal legyezgető, (biztosan nagyon melege van) sötét páncélba bújt lovag, egy vizilényre emlékeztető végzetúr, kinek haja úgy omlik a vállára, mint ha az maga a hullám lenne, egy barna bőrű, kiugró fogú, háromszögletű fejjel rendelkező galetki, egy hosszú hajú, homlokán tetovált csuhás, egy furcsa szarvas sisakot viselő, könnyed mozgású ifjú. Bár nem volt ott mindenki, mégis ekkor valami nagyon furcsa dolog történt. A Békeidők Hírmondói Szövetség összes tagján átsuhant egy érzés, mely megerősítette hitüket, új erőt adott a további küzdelmekhez, és egyben tudatosította bennük, hogy nem tértek le a helyes útról! Az Ősök Szelleme járta át őket! Azok az Ősök, akik egykor még a hegy gyomrában alapították a Szövetséget, és pallérozódtak benne! Mindenki LÁTTA, megjelentek előttük! Az ŐSÖK, sorba, és némelyikük még pár szót is hallatott a jelent megélők agyában! Nyafogó Nefelejcs teljes életnagyságban! Csendes Don! Csáth Géza, a híres! Faylande! Rózsa Alexander, a bárd! Ange! Ben-e-Veer! Patissar! Varázslatos Mirella! Páran az Ősi Szövetségből! És hogy miket mondtak? Mindenkinek mást, de az közös volt a mondandójukban, hogy óva intettek bennünket; ne lépjünk le az útról! Álljon előttünk rossz példaként Csagataj, Galmuszk, és Nomis Leinád esete! Ők sajnos már nem a Béke útjának kövén koptatják csizmáikat...

"Üdvözlet" - hallod a fejedben. "Én a ki nem mondott gondolat vagyok! Kérlek hallgass meg engem, és tekintsd meg az élő álmot, melyet jószándékom jeleként küldök reád!"


AZ ŐSÖK ÁLMOT KÜLDTEK


Szemed előtt lassan materializálódik a kép. Először csak narancsos fényt érzékelsz, zúg a fejed, aztán pár perc múlva kitisztul elmédben a látásod. A narancsos fényt a hajnali nap csalta eléd. Hófödte magas, hegycsúcsok már szembántóan csillognak benne. Hideg, csípős szél fújta pirosra arcodat. Alant óriási fák suhannak tova. De hiszen Te repülsz! Egy ilyen álomban lehetséges ez? Álom-e az, amiről már közben kiderül, hogy annak tudod/hiszed? Közben nagy sebességgel haladsz egy nagyobb fennsík felé, majd titokzatos álomküldőd lelassít. Egy átlagos ló vágtájának sebességével szeled a levegőt, amikor a távolban egy épületet pillantasz meg. Rozoga faviskónak tűnik, mely félő, hogy megroppan a rá nehezedő hótakarótól. Megint lassítasz. Immár egyértelmű, hogy e épület lesz úticélod. Hangos beszélgetés zaja szűrődik ki az ablakokon, de kivenni még nem tudod miről folyik a szó. Elhatározod, hogy körülnézel mielőtt még bemész, nehogy váratlan meglepetés érjen, de sajnálattal tudatosul benned, hogy nem Te irányítasz! Nyomot nem hagysz, mert még mindig repülsz, igaz már csak fél méterrel a felszín felett. Egy ablakhoz visz az álom, ahol bár zárva van minden, Te mégis meghallod az odabent legközelebb lévő asztaltársaság párbeszédét:
- Manapilon? Olvadó jéghegy? Zarknod? Hallottad a történetet?
- Persze! Zarknod a szomszédom volt még a lárvaszinten, csak aztán kegyeibe fogadta Őt a jószerencse, és ezen múlt...
- Szájhős!
- Nem hiszed?
- Nem!
- Pedig így van!
.....
.....
- Na jó, ... nem volt a szomszédom.
- Aha.
- Ott lakott a kutyaszint lankás részén, ahol...
- Nem azt mondtad, hogy a lárvaszinten?
- Ja, de, csak még a kutyaszintig együtt kalandoztunk.
- Aha, Én meg ismerem Fairlight-ot!
- Ne csináld! Honnan?
- Miért is ültem le melléd? - inkább magának tette fel ezt a kérdést.
- Mert meghívtalak egy kupica manópálinkára!
- Aha. Mennyit ittál?
- Éééééééén? Semennyit!
- Nem hiszem.
- Aha.
- Most szórakozol velem?
- Nem, de ha Te ismered Fairlight-ot, akkor én miért ne ismerhetném Zarknodot?
- Nem ismerem, csak úgy mondtam...
- Most Te szórakozol velem!
- Tudod mit, ...
- Mit?
- Nem akarok a kocsmában verekedni, úgyhogy hagyjuk abba!
- Kit vernél meg? Segítek!
- Téged!
- Engem? Miért? Mert ismerem Zarknodot?
- Hagyjuk.
- Nem szereted Zarknodot?
...
...
- Ő mindig is utálta a hideget, nem is értem miért költözött egy jéghegybe, de már olvad! Biztos jó kedve lesz, ha majd eljön hozzám vendégségbe...
- Tudod én békés környezetre vágytam amikor ide jöttem, de Te...
- Békeidők Hírmondói!
- Mi van?
- Békeidők Hírmondói!
- Az mi?
- Szóval nem közéjük tartozol.
- Nem.
- Aha. keressük fel Őket! Csatlakozzunk hozzájuk! Ha valahol, akkor ott békére lelsz! Csodálkozom egyébként, hogy még nem hallottál róluk, tudod ők azok, akik kiállnak a gyengék mellett, ők azok, akik...

Ekkor már nem hallod a beszédet, de érzed, hogy mindketten nagyon vágynak a békére, és ez a kapocs elég erős lesz, hogy különbözőségük ellenére együtt maradjanak, amíg felkeresik az említett szövetséget! És hogy kik Ők? Annyit még látsz mielőtt felébrednél, hogy két alak kijön a kocsmából, az egyik egy igen magas, csontos, sárga-lila színű cikornyás kalapot viselő, öregember, aki fejfedőjét emelgetve rávilágít kopaszodó feje tetejére,
a másik egy könnyed léptű vékony, fekete bőrű drow, rengeteg (véleményed szerint mágikus kisugárzású) tárggyal a ruházatán, hátizsákján.