Re: Az élő halott
13. hozzászólás - 2015.02.19. 07:09:10
SÁRKÁNYÖLŐK
/3 NATLADNÁHK
Egészen pontosan egy életérzékelés, és egy ismeretlen csapda állt előttünk, méghozzá ilyen sorrendben. Ezt az „életérzékelést” nem lehetett „kikerülni” mert ez az összes a kürtőbe befutó járatban jelen volt. Natladnáhk tehát hamarosan tudni fog Rólunk. és akkor még ott lesz az utolsó varázscsapda mielőtt a fenevadat elérnénk, ami ugye nem a mi esélyeinket javítja.
Mindazonáltal nem véletlenül vagyunk mi, Ghalla-szerte az egyik legerősebb, leghatalmasabb társaság! A lehető legjobban igyekeztünk reagálni a helyzetre: vártunk. Kb. másfél-két órát töltöttünk így el, míg a lomha, magammal hozott élőholtjaim utolértek végre, de megérte. Zseniális! Az „életérzékelés” nem fog jelezni a sárkánynak, hiszen nincsen semmi „élet” e idő marcangolta testekben!
Tíz zombi masírozott be a kürtőbe (körülöttem maradt még tíz) Taspi az egyikre egy időzített jégcsóva varázslatot tett, hogy a mágia kisülése után az ott megjelenő dolgokról Natladnáhknak még véletlenül se jusson eszébe, hogy illúziókhoz van szerencséje! Nagy kérdés volt még azonban, hogy mi lesz a holt szolgákkal, amikor belesétálnak az ismeretlen, utolsó csapdába!? A „sárkányszem” félreérthetetlenül jelezte a csapdát, a zombikon mégsem látszott semmi sem. Átjutottak!
Egyszerű utasítást követtek: „jobbra a fal mentén kell haladniuk.” Öt perc elteltével pedig aktiválódik a jégcsóva a kürtő közepe felé. Nem kis kockázattal jár a terv ezen része, mert ha Natladnáhk észreveszi a jövevényeket azon kívül, hogy nyomban elpusztítja őket, éberré válik, hisz tulajdonképp lelepleződünk. Az „életérzékelést” nem zavarja meg a zombihad a jégcsóvával együtt sem, és így a sárkánytűz oda fog érkezni, arra a járatra ahonnan mi támadnánk. Talán még betörhetnénk előtte, de azért ezt el kéne kerülni.
Szerencsére a bestia el volt foglalva sebeinek gyógyításával, és biztosan bízott is a kihelyezett mágiájában is. Mi baj érhetné Őt? Úgy gondolta, hogy semmi.
Volt is alapja ennek. Eltelt az öt perc, de a jégcsóva csak nem érkezett. Mi történhetett? Taspinak érzékelni, nekünk meg látni kellett volna az erős kék fénnyel járó jégcsóvát. Megakadunk mielőtt még igazán elkezdődhetett volna a csata?
Rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy megvárjuk amíg a sárkány észleli a zombikat, aztán betörünk. Vállaltam, hogy én megyek előre egyedül. Ezzel két dolgot is nyerhetünk. Megóvok mindenkit az elő lángförgetegtől, és ráadásul Natladnáhk révén válhatok líccsé! Amúgy is terveztem ilyet, bár nem rögtön nyitányként, mert így már nem vehetek részt a küzdelemben a továbbiakban. A líccsé válás egy olyan procedúra, ami minden nekromanta vágya, aki legalábbis nem csak felületesen érintkezik a halálmágiával! Az Istenné válás egy piciny lépcsőfoka, aminek a végeredménye, hogy egy mások (általában az élők) által rettegett, igen erős varázshatalommal bíró halálon túli kreatúra lesz az alanyból! Erősségi fokozatok itt is vannak. Nem minden lícs egyforma. Korántsem. A dolog függ attól, hogy hús-vér korszakában milyen erős volt az illető, és attól, hogy ki, és hogyan ölte meg?! Egy ilyen nemes sárkány pusztító tüze pedig elég jó „ajánlólevél” a lélegzetvétel nélküli lét e formájához!
Néhány tárgyamat elrejtettem a barlangjáratban. A megmaradt tíz zombi kivételével az összes többi szolgámat hátrahagytam. Fekete Vértáncos volt a kivétel. Neki a magával hordozott manájával az illúziókért felelős társaimmal kellett tartania.
Ajkamon a szükséges igékkel, nyakamban az eltitkolt szent szimbólumommal vártam, hogy észrevételre kerüljenek a már előreküldött zombik. Felkészültem az új életre!
A szolgáim „lelkiismeretesen” „haladtak jobbra a fal mentén,” de a jelek szerint Natladnáhk figyelme teljesen másfelé irányult. Egy jó darabig semmi. Végül eltelt egy fertályóra is, mire szemvakító éles-narancs fény tört be a látóterünkbe. Itt az idő!
Átfutottam az „életérzékelésen”. Lelki szemeim előtt láttam, amint a sárkányfejek egyike már fordul is felém. A második csapdán átszaladva két dolog támadt. A sárkány, és a hiányérzetem! Utóbbi keletkezése az utolsó csapdához vezethető vissza, ami nem más volt, mint egy manaszívással (pá pá mana) kombinált mágiatörés! (viszlát tűztől óvó varázs) A zombikon is ugyanez a hatás érvényesült, ezért nem is volt már meg az időzített jégcsóva mikor már aktiválódnia kellett volna. Natladnáhk rücskös hüllőpofáját nem sokáig láttam. Gyűlölködő sárga szeme a tudatomba égett, mielőtt megszabadultam volna a hús-vér lényegülés nyűgeitől. Ezzel eldobtam magamról a felesleges, hátráltató, leginkább a halandókra jellemző dolgokat. Számomra a jövőben nem szükséges a lélegzés, az alvás, a pihenés, a vérkeringés, és a legtöbb fájdalom bizony elkerül, mert ezen életfunkciók nélkül is tökéletesen fogok létezni, s tevékenységet gyakorolni!
Mielőtt e pontra érkeztem majdnem felsült a tervem, mert a tűztől óvó aurát eltörölte az utolsó csapda, s ráadásul mana híján még varázsolni sem tudtam. A társaim felém irányított védőmágiái is elolvadtak az ősi sárkánymágián. Az elporladástól szerencsére azért megóvott a rajtam lévő kenőcs, az elém lépő „hullafal” és az hogy rám csak egyetlen fejen kinyíló szájból jött a forró áldás. A másik három torok az első tíz „lelkiismeretesen” köröző zombihad között landolt, és e három „tűzigazgatás” épp a regeneráló idejét töltötte. Átlényegülésem így végül is tökéletesen sikerült. E istennőtől eredő folyamatnak kell azért egy kis idő, így egy darabig még ami a külsőmet ill. a cselekvőkészségemet illeti egy egyszerű csontvázként funkcionáltam, méghozzá mozdulatlanul feküdve. Innentől már csak a képzeletemre, és/vagy az utána elmondottakra hagyatkozhatok.
Izzadságkeltő, forró levegőn, és gőzölgő sziklán rohant át a csapat. Natladnáhk pikkelyes farokcsapása fogadta őket. Két élen haladó végzeturat telibe kapott a brutális támadás. Mindketten alkalmazták a még az ősöktől örökölt (és máig valamennyire létező) alakváltó képességüket. Guriga mint egy nagy kocsikerék gördülve igyekezett tompítani a becsapódást, Kőarc pedig megkövesített bőrével keménységben vette fel a versenyt a matériával. Zúzódásokkal megúszták a faroksuhintást. Nem teljesen úgy történt minden, ahogyan azt elterveztük. Az illúzióknak már most késő életbe lépniük, és még most is kérdéses vajh milyen erőforrásból kerülnek ide, ha az ősi sárkánymágia elszívta az összes közvetlen manát minden támadótól!?
Őrjítő sebességű táncba kezdett a hűséges nekropoidom, és ezt a korábbi utasításomnak megfelelően az illúziókért felelős lovagok mellett tette. Az így átcsatornázott mana felhasználásával sorra jelentek meg az óriásgyík számára oly irritáló „emberkorcsok”. Natladnáhk gyilkos dühvel rontott rájuk. Ezzel minden eddiginél nagyobb koncentrációra késztetve a sebtiben képzett illuzionistákat. Őrült csapkodására újabb, és újabb illúziókkal kellett reagálni, hogy megfelelően élethű maradjon a történet. Fekete Vértáncos az érzékszervek becsapásához elegendő mágikus támogatást nyújtott. Addig legalábbis biztosan, míg a végzeturak saját manájuk regenerálódása át nem vette lassan e szerepet. Eddigre összegyűltek a potenciálok, és kezdetét vette az igazi támadássorozat is.
Egy csupa pengékből álló galetki (Blade) óvatos közelítésekkel igyekezett kaszabolni a fenevad „puhább” részeit. Gleil, és Thalia távolról útjára indított vesszőikkel keresték a sárkány szemeit. Taspi, és Kondor varázshatalmukat bevetve próbálták felénk billenteni a csata mérlegének nyelvét. Daltan, Mola, és Nefilim Natladnáhk korábban felfedezett sebét kutatták. Fel-feltűnt a sárkány körül egy óriás zöldségnek álcázott végzetúr is (Répa) de a többiek is (engem kivéve) szorgosan ostromolták a dögöt.
Utólag már tudom, bár akkor a csata forgatagában senki sem vette észre, de ezidőtájt érkezett a helyszínre egy rendkívüli végzetúr, egy küldött Dzskar El Khebir elit vezetőségéből! Khán vastag prémbe burkolózva lépett a kürtőbe az egyik kis oldaljáratból, s rögtön a segítségünkre sietett.
A sárkány miközben az illúziókkal harcolt, már kezdte érezni, hogy az Őt ért mostani támadás nem tréfadolog, és komolyan kell vennie, ellenkező esetben hasonlóképp járhat, mint egykor a rokona, Naldzevagargór, akit Ghalla ma ugye Landragórként ismer. A kezdeti vehemens reakciót követően lassan az ész felülkerekedett a gyűlöleten. A kemény pikkelyek a legtöbb támadást visszaverték, mégis a bekapott sebek sokasodásnak indultak. Nem kis teljesítmény ilyenkor hideg fejjel (még ha négy is van neki) elemezni a helyzetet, és megfelelő döntést hozni. Natladnáhk-nak azért ez sikerült. Lehiggadt, és varázsolni kezdett!
Elsőként egy védőburkot hozott létre maga körül. E láthatatlan fal mögül kitágult pupillákkal figyelt. Ki támadja Őt? Hogyan? Honnan? Hamar rájött, hogy a kincseire áhítozók közül jópár csupáncsak illúzió! A létrehozott védőburok ugyanis minden „igazi” támadástól gyengült. A hamisaktól meg nem. Félrevezették Őt. E tény nem kicsit dühítette fel, hanem nagyon, minek következtében ismét indulatos állapotba került. Natladnáhk a védőburkot megszüntetve tombolni kezdett. A négy fejből érkező lángcsóvák mellett most már a végzetes mágiájával is előrukkolt. Elektromosság feszült a levegőben. Itt-ott nagy erővel kisülve. Szikladarabok váltak hirtelen maró savvá, semmiből termett éles pengék keresték a behatolók torkait, óriásbuborékok jelentek meg amikbe belekerülve különböző hatások érhettek minket, mint pl. mérgezés, lassulás, időszakos vakság stb. de sárkányhű követőket is idézett a helyszínre a bestia. Nem tudtuk megbecsülni hány sárkányfatty került ily módon velünk szembe, de az biztos, hogy a fent említett mágikus dolgok őket nem bántották.
Az őshüllő mágiája (ahogy azt Sindro megjósolta) életre keltette az ékszerek közt megbúvó varázstárgyak hatalmát! Megannyi szunnyadó erő aktiválódott még teljesebbé téve ezzel a káoszt! Egy rúnakarcolatú pipa lila füstpamacsokat kezdett magából eregetni, s ahogy telt az idő egyre több lett ebből a maszlagból. Egy aranykürt ritmustalan, önálló hangkoncertet adott elő. Aki a közelébe ért, az nyomban hirtelen mozdulatokból álló táncot kezdett lejteni. Egy csepp formájú medálnak köszönhetően tenyérnyi méretű, fémszínű folyadékdarabok hullottak a magasból. No nem olyan sok, de akit eltalált, annak az a testrésze kb. fél kilóval nehezebb lett. Ez tucatnyi ilyen találatnál már igen nagy problémát jelentett egy vérre menő ütközet során! Egy beszélő, tüskés pajzs Mola kezébe ugrott elűzve az eddig ottlévő pengét. E pajzs eztán brutális pusztítást végzett. Minden támadó fegyver elé húzta Mola Őt tartó karját, kivédve ezzel a rohamokat, és a tüskéken összetörő harci eszközök gazdái sem úszták meg . A varázsos tüskék rajtuk is „nyomot hagytak”. Egy minden színben villódzó fejpánt, ami találomra szórja a fejeket megzavaró igéket. A sor korántsem teljes, de utólag ezekről kaptam hírt a társaimtól.
Natladnáhk varázsolt. Az Illuminati Lovagjai kétségbeesett küzdelmet folytattak a túlélésért. Velük szemben állt a sárkány, és a tárgyak felszabaduló mágiája, valamint a megidézett sárkányfattyak.
Váratlan, és hirtelen érkezett a segítség. A magasból griffháton a kürtő fenti védőburkát áttörve három igen nagyhatalmú galetki támadt minden erejével a sárkányra. Gyorsaságuk miatt ekkor még azt sem tudtuk kik Ők, csak a csata végeztével derült ki, hogy akik ily módon siettek a segítségünkre, nem mások mint Khaleesi, ki elnyerte a „Bolygó Ura” címet, Leonidas, ki a Viharlovagok alapítója, és maga Dzskar El Khebír!
A szövetség jó része a kialakult varázslatokkal, és a sárkányfattyakkal szemben védekezett (kivéve tán Molát, aki inkább aprította őket) Páran azonban ettől fogva afféle párbajt vívtak Natladnáhkkal Khaleesi, Leonidas, (aki neves sárkánykutató lett) Dzskar El Khebír, Nefilim, Khán, és Daltan. Leonidas, és Dzskar El Khebír összekapcsolták tudatukat, és mentálisan vették fel a versenyt a hatalmas ősgyíkkal. Két sárkányfej „foglalkozott” e újonnan létrejövő akarattal, s annak manájával. A maradék két fej irányította a gigászi testet a fizikai harctéren.
A sárkány meglévő sebeinek tovább tépázása volt a cél. A kivitelezés már bonyolult, hisz a farokcsapkodás, és az éles karmok kikerülése mellett az előtörő terjedelmes lángcsóva nem kis akadályt jelentett. Khán bal kezében feltűnt egy kis, kerek, kék színű pajzs (később megtudtuk, hogy Leonidas adta neki) ezt előre tartva igyekezett mindig a tűzáradat elé. Egy buzogánycsapásra a gyenge anyag, amiből e pajzs készült, könnyedén megadta volna magát. Nem ilyen hétköznapi harcra tervezték, arra hasznavehetetlen. A puha védőeszköz viszont meglehetősen jól bírja a hőt! A sárkányláng hatására megnyúló pajzs mögött Khán biztonságban érezhette magát. Persze azért nem kevés bátorság kellett ahhoz, hogy „magára hívja” a forró lehelletet. Khaleesi griffháton maradva cikázott Natladnáhk körül. Nem könnyítette meg egyik fél dolgát sem az a rúnakarcolatú pipa amely a lila füstöt eregette magából, és amely egyre csak sűrűsödött. Néhol szilárddá is kezdett válni. Akik ennek örültek az Daltan, és Nefilim volt, hisz a masszává fejlődő lilás kavalkádban könnyebb volt észrevétlenül közelíteni, sebet okozni.
A csepp formájú medál Khán végzete lett! Történhetett volna másképpen is. Izmos sárkányláb taposhatta volna agyon, éles karmok hasíthatták volna fel a bőrét, vagy akár el sem jön erre a kis kalandra, és út közben egy rablóbanda tagja ügyetlen, de szerencsés mozdulattal kardélre hányja, vagy egy veszedelmes kórság is megfertőzhette volna, vagy… de nem ez történt. Talán a sors markáns keze írta a megmásíthatatlant.
A medál által gerjesztett fémszínű cseppek többedmagukkal lecsaptak Khán kis, kék, kerek pajzsot tartó kezére. A hirtelen súlytöbblettől félrebillenő pajzs szabaddá tette az utat a gyilkos tűz számára. A sárkánylánggal szemben a tűztől óvó varázs sem védte meg Khánt. Porként omlott össze, s csak a megmaradt kék pajzs jelezte korábbi hollétét.
Natladnáhk diadalittas üvöltése bezengte a hegyet, de csak hogy fájdalmas bömböléssé fajuljon. Nefilim ugyanis markolatig nyomta fegyverér a bestia be nem gyógyult hassebébe. Reflexszerű farokcsapás érkezett válaszként, ami Nefilimet legalább ötven métert repítette. A becsapódás után Nefilim már nem mozdult többé.
Harag gyúlt a Lovagok szemében. Minden áron mindegyikük a sárkány felé közelített. Leonidas, és Dzskar El Khebír pszichés párviadalban felülkerekedtek Natladnáhkon, minek eredményeképp a két hüllőfej oldalra hanyatlott. A bestia érezte, ezúttal rajtaveszthet a küzdelmet illetően, ezért maradék erejét a menekülésre fordította. Szinte hallani lehetett a szikla repedését ahogy a gigászi test elrugaszkodott a talajtól. Kitárt szárnyaival a levegőt suhogtatva emelkedni kezdett. A felvert fuvallat nem egy galetkit levert a lábáról. Azért így is jónéhány útjára indított vessző, ill. dárda pattant le a vastag pikkelyekről. Ártalmatlanul. Egy nagyobb adag fémszínű folyadék már nem volt annyira ártalmatlan. A medál teremtette súly lejjebb húzta a szörnyeteget, és le is lassította. Egy kósza vessző eltalálta az egyik hüllőszemet, mit egy nagy, fajdalomtól, és dühtől torz üvöltés követett. A griffháton köröző Khaleesi úgy érezte, most jött el az Ő ideje. Natladnáhk útjába repülve megcélozta annak egy másik, ép szemét. Az elvétett lövés után az utolsó látványa egy hatalmasra tátott, csúf sárkánypofa volt. Khaleesi, és a grifffje eltűnt a gigász gyomrában. Ő maga pedig a fészkéből tűnt el a kürtőn keresztül!
A vérszagtól terhes helyiségben egy picit megállt az idő. Ekkor még nem tudtuk, de a bestia utolsó varázslata volt ez, hogy időt nyerjen a gyógyulásához, s visszavágjon. Úgy gondoltuk, hogy csak a ránk nehezedő fáradtság, és a kudarc érzése végett bámulunk magunk elé jólesően egy kicsit. Leonidas volt az, a sárkánykutató, aki erről felvilágosított. Egyedül neki sikerült kikerülnie a varázst. Szembeszállt a magmaradt sárkányfattyakkal, akikre ugye eleve nem hatott az időgörbe, hisz azt a gazdájuk idézte elő. Leonidas nélkül tehát szép lassan lekaszaboltak volna a fattyak. csak én éltem volna túl, mert rólam azt hitték hogy örökre eltávoztam e létsíkról.
Révedésünkből miután magunkhoz tértünk Leonidas elhadarta a fentieket, majd sürgetni kezdett.
El innen minél hamarabb! – mondta
Natladnáhk visszatér! – szavai alátámasztása végett igyekezett elrettentő arcot vágni.
Legalább a bajtársainknak adjuk meg a végtisztességet, és vigyünk pár kincset magunkkal, vagy hiába adták az életüket?! – tette fel a kérdést Daltan, kissé ingerülten.
A kiabálás, és az indulat nyilván nem a megmentőnk iránti harag miatt borította be vezérünk hangját, sokkal inkább a szomorú gyász volt az oka, mely a szívébe költözött!
Leonidas ekkor átérezte, hogy úgy éri el a leggyorsabban a célját (ami a megmaradt társak kimentése volt) ha gyorsan, tömören elmagyarázza amit tud, ezért beszélni kezdett.
Az Ősi sárkánymágia egyik fontos, sokszor alkalmazott alappillére az „időmágia”. Azon sárkányok akik (és Natladnáhk is ilyen) képesek erre, azokon már ifjúkorukban elvégeznek egy szertartást, mely bonyolult, és igen nagy erőt kíván. Utána napokig csak a létezés, és a halál határán tengődnek, cserébe viszont előreutaznak az időben. Ezzel rengeteg dolgot el lehet érni, meg lehet tudni! Elterjedt, népszerű szokásuk, hogy az életük során majd elpusztításra kerülő teremtmények közül kiválasztanak néhányat, általában a leghatalmasabbakat, legerősebbeket, és a leendő áldozataik neveit valamiképp összekeverve átnevezik magukat. Fordítsátok csak meg a Natladnáhk nevet, mondjátok visszafelé! – Mennydörögte Leonidas baljóslatúan.
Mindenki kapcsolt. Khán már nincs köztünk, Daltan viszont még igen. Világossá vált, hogy a vezérünk mekkora veszélyben van. Az előre megírt sorsát teljesíthetjük be azzal, ha tovább időzünk e múlásszagú helyen!
Hirtelen három problémával találkoztunk, pedig a sárkány még nem tért vissza. Az első, és legkisebb gond az volt, hogy Asfalothnak eszébe jutottam. Mi legyen a maradványaimmal? A második nehézséget egy tompa puffanás jelezte. A fűszeres sült hús mágikus hatása, az éberen, és ébren tölthető órák száma múlóban volt, de a harmadik leküzdendő akadály volt a...
A hozzászólást Marocchi módosította 2015.02.19. 15:12:14-kor
V1: Vallud, a druida. (Békeidők Hírmondói)
V2: Makh il Malenaas az élő halott. (Halhatatlan Homokszemek)
V3: Garbash, a nekromanciát űző halálon túli kreatúra. (Sindro Árnyéka)
V6: Tűzfénytáncos, az erdei tündér (Sárkánylovasok)
Pontszám: 8.96