Vendigo/Evanescence kolléga történetei. Fogadjátok őket sok szeretettel!

Igen, ki tudtuk játszani a nagy fórumos szabálykönyvet, és majd ezekkel naposra húzom az aurámat Nagy köszi Freeznek aki felvállalta ezt a nemes feladatot.

A történetek nagyjai a Vackor szövetséget dicsőítik, betekintést nyerhettek a VACKOR - POWER igazi mibenlétébe, mivel nagy portyás eredmények ihlettek meg. A szenvedő felektől elnézést kérünk, nem tehetünk róla, hogy sok LE van náluk és támadjuk őket.
Ha valaki mégis nagy farmunk és még nem szőttem történetet köré az reklamáljon nyugodtan, és pár gyors portyával bebiztosítja a következő történetben való részvételét.

Jó olvasást Nektek!

Szabyg Végzetúr esete a Vackor szövetséggel avagy Digo's Hunt

A nap felé pillantott. Nem sokkal múlhatott még dél. Egyre jobban sürgeti őt az idő, jobb lesz megszaporázni a lépteket. Két állatának nem jelentett problémát tartani vele a tempót.
Minden kihalt volt. Több száz méterről ki lehetett szúrni, ha valaki egy másik végzeturat vagy végzetúrnőt szemelt ki áldozatul. Már pedig Vendigo nagyon is keresett valakit. Egyik mentora adta le a célpont adatait, és hogy merre keresse a nyomát.
Nem volt nehéz rátalálni a helyes ösvényre, a végzetúr minden egyes lépte lélekenergiára utalt. Úton útfélen összesorvadt állati tetemet, ahogy gyűjtötte és gyűjtötte magába az éltető energiát.
Mély levegőt vett.
- Közel járunk.- Közölte, Orgling varázslója vállát megveregetve. Újra nekilendültek hát, hogy megmásszanak még egy dombot. Szinte érezni lehetett a növekvő energiát. Remélhetőleg nem előzte meg senki, és épp a megfelelő pillanatban kaphatja el a felelőtlen ellenfelet. Szándékosan nekitámadni egy Vackorosnak és szinte ájultra veretni magát nem jelentett mást, mint a harcból való kapitulációt több mint három órára. Szabad utat a vadászmezőkre. De azt elfelejtette, hogy a Vackorosok tetoválása több mint egy átlagos felirat. Olyanná tette a viselőjét, mint egy Lélekenergia detektor. Megérezték a nyomot és ha elkezdtek valakit követni akkor csak a vak szerencse menthette meg őket sorsuktól.
- A szél jó. Nagy falás!- Horkantott fel a Nerub király. Ahogy megkapta a beültetést, azóta sokkalta fogékonyabb, közlékenyebb és még elszántabb lett. Tökéletes triót alkottak, és már a többiek is a kennelben gyakorolnak, hogy hasznos részei legyenek a csapatnak. Idővel ők is megérezhetik a friss lélekenergiát, ami minden egyes csapással felperzseli a vérüket és még többet akarnak majd belőle. De ehhez még Digónak is gyakorolnia kell, fejlesztenie magát. Kordában kell őket tartani, nehogy a saját kárára lakmározzanak.

Felértek a domb tetejére. Szeme úgy pásztázta a tájat, mint valami letapogató, ami keresi az életjeleket. Voltak itt páran. Legtöbben az áldozat hordatársai. Lehet ezek arra várnak, hogy kiszívják, amit a társuk hagy. Vagy csak egyszerűen idióták.
A két idomított állat hangos üvöltéssel jelzett. Tudják csak meg ki érkezett ide. Tudják csak meg, hogy egy dicső Vackorossal állnak szemben. Már a tény, hogy eme szövetségbe tartozik valaki elég ahhoz, hogy egy kis félsz kerüljön a legvitézebb, legjobban felszereltek agyába is.
Arról nem is beszélve, hogy Digo végre szert tett a Gramadan Csontpálcára, amit akármilyen távolságból ki lehetett szúrni. Tökéletes fegyver volt. Tökéletes egy varázsló számára, és ez már előrevetítette a logikusan gondolkodó, és elővigyázatos végzetúrnőkben a sokkalta erősebb varázslat tényét is. Lehet persze, hogy nem az van a tarsolyában, de merje csak megpróbálni valaki.
Pajzsa a mellkasa elé került, a pálca fém része pedig hozzácsapódott a fémhez, ami iszonytató mennydörgésbe tört ki. Elrugaszkodott, és a domb tetejéről vetette bele magát a harcba.
A két társa az oldalai mentén rohantak, alig lemaradva tőle. A taktika egyszerű volt. Ő elsüti a varázslatot és a blokkolással próbálkozó ellenfélre rávetik magukat.

Sajnos páran úgy érezték, hogy felvehetik vele a versenyt, és az útjába tévedtek. Rozoga kardjuk erőtlenül lendült a magasba, de mire leértek volna már egy füstölgő varázslat nyoma tépte darabokra a mellvértjüket. Esélyük nem volt. Egy gyors fordulat az egyik pajzsáról levetődve, és egy varázslattal elintézett még egyet. Semmi potencia nem volt bennük, csak rosszkor voltak rossz helyen. De időt nyertek, hogy a Szabyg névvel megáldott végzetúr elsüthessen egy varázslatot. Kék, szétnyíló sugártömeg nézte ki célpontjának Vendigot.
- Momfordi…- Húzta össze magát a pajzsa mögé bújva, hogy minél jobban levédje felsőtestét. Az állatok behúztak elé, hogy a mágikus energia egy részét saját maguk által vezessék a földbe, így csak egy harmatosra sikeredetett, lélekenergiától átitatott sugár kapta el a férfi arcát. Iszonytatóan felpezsdítette a vérét.
Pont abban az állapotban sikerül megtalálni a végzeturat, mikor az egy vadászatból nyert lélekenergiát próbálja feldolgozni. Ekkor gyengék, és ha túl sok időt töltenek vele, elfelejtik a vadászati paktumot, akkor a vég könnyen utoléri őket. Ezzel szemben ő mégis a harc mellett döntött és már rontott is rá.
- Szét!- Kiáltotta, utat engedve annak a feldolgozhatatlan energiatömegnek, ami gyülekezni kezdett a jobb kezében. Vállai darabjai lassan feszültek szét, az összetartó erő kisfeszültségű kisüléseket eredményezett, és ez csak fokozódott, ahogy közeledett a Csontpálca felé. Ekkor már tomboló porfelhő kelt életre és úgy remegett a föld, mint mikor egy vortexvihar tombol.
Egy mostanság elsajátított technika. Kritikus erőt szabadjára engedni, mely a hatalmas sebzést okozó thrax csapással azonnal végzetesnek bizonyulhat. Ráfeszített hát az izmaira, mire a pálca az elhúzódó pajzs mentén útnak indította az elsöprő erőt az éppen nekitámadó ellenfélnek.
Nem volt még biztos a siker, a két állat azonban a leérkezésük pillanatában máris ugrottak tovább, hogy befejezzék amit a mesterük elkezdett. Digo áthasítva a pajzsával az ózonszagot csapott le, állcsúcson találva Szabygot, aki ettől, és a felsőtestét ért hatalmas csapásoktól végül térdre rogyott.
Ekkor foghatta fel végre valahára, hogy miért pont egy Vackorosba futott bele, aki ennyire kiszámította a támadás időpontját. A rutin, az összeszokás, a végtelen erőforrás, a sör és a sok finom étel tette a Vackor közösségét verhetetlenné.
A két állat a harc közben kiszabadult energiát próbálta magába tuszkolni, erősítve ezzel testüket, míg Vendigo csak az ajkait nyalta kéjesen. Teste egyre jobban engedett az energiának, a sok darabját összetartó erő engedni kezdett, részei a szélrózsa minden irányába indultak, így engedve utat a Lélekenergiának. A legjobb pillanatban jött, mikor az energia mértéke, és potenciálja a legnagyobb. Karjai kezdtek összehúzódni, teste még jobban és jobban feszült ettől, de a hordájának ajándékát darabokra hullott teste csak így tudta kezelni. A földre rogyott. Arcán elégedettség tükröződött, ahogy izmai visszanyerték eredeti alakjukat, a ruha ismét kellően tágas lett.
Talpra szökkent. A két állat már harcra készen állt és a feltámadó szélből próbáltak irányadó jelet találni. Eközben uruk csak a tetoválást figyelte. Az már izzott. Nem is tudni mikor változott meg a színe, lehet már a harc elején, vagy mikor megérezte az energia töménységét. Nem tudni. De Szabyg órái meg lettek számolva. Kezét nyújtotta a bukott felé, de az nagy nehezen felkelt és tovább indult. A paktum újra életbe lépett.
- Jobb lesz visszaindulni. A Kristály szövetség ismét ellenünk jött, segíteni kell a többieknek. A magunk sajátos módján.- Veregette meg a király vállát, majd velük együtt indult útnak.

Alig ért fel a domb tetejére, egy ismerős alak jelent meg. Őt sem lehetett összetéveszteni senkivel. Vackoros volt, nem is kétséges.
- Huntelar!- Ejtett meg egy mosolyt, nem is kellett mutatnia a tetoválást.
- Adj neki egy kis előnyt.- Lépett el mellette és a kompániája mellett. Hosszú még a mai nap.

Devil’s fall

Azt tudni kell, hogy a Vackor háza táján még hajnalban sincs pihenés. Bár nem égnek a fáklyák és a mécsesek, de számukra nincs is szükség ehhez fogható alantas megvilágításra. Csak rájuk kell pillantani és a fénylő aurájukra, ami csak úgy sugározza a folyamatos készenlétben állást, és a lélekenergia megszerzésére való törekvést. Arról nem is beszélve, hogy ha nagyon látni akarnának, akkor az ujjaik közé kis cikázó lángocskát idézhetnének, és megtalálnák a megfelelő utat anélkül, hogy valakit felébresszen pihentető alvásából.
De a legmélyebb álomból is képes felriasztani bárkit a hívogató éltető erő, s ez ma hajnalban sem volt másképpen.
A nap alig indult meg a magasba, de egyesek már a környező forrásokat járták, ahol nagy valószínűséggel védtelen, éppen falatozó végzeturakra lelhettek.
Itt volt például Huntelar. Aki mai történetünk főhöse.
Én speciel nem tudom megmondani mikor ébredhetett, de azt tudom róla, hogy ha Lélekenergiáról volt szó, akkor sokkalta kifinomultabb érzékekkel rendelkezett, mint a nem messze tőle éppen a tegnapi legnagyobb portyáját felemlítő Vendigo. Ez egy tény volt és ezt hamar el is fogadta a végzetúr.
Felnézett rá ő is, mivel olyan felszereléssel vetette bele magát a harcba, melyről sütött, hogy bárki megszerezhette magának. De ez is súlyos tévedés volt, mint sok annyi más, ha Vackorosról volt szó.
Huntelar más volt. Képzett. Nagyon képzett. De ezt a külsejéből, felszereléséből nem lehetett megállapítani. Pont itt követték el sokan a hibát, de ha megpillanthatták volna a láncinggel fedett alkarját tudhatnák, hogy ő Vackoros. Egyes rutinosabb férfiak és nők, akik már áldozatul estek a szövetség erejének tudták, hogy mikor érkezik meg egy veszedelmes ellenfél. A tartásunk más volt. Sokkalta másabb. Büszkén, délcegen, feszülő mellkassal kellett volna járnunk, és sokaknak dicsőíteni bajnokainkat, de mi ezt nem tettük. A medálok magukért beszélnek. Mi egy aurával rendelkezünk. Az összeszokottság, a családias hangulat és támogatás aurájával, ami mindennel végzetesebb erőt sugárzott a viselőiből.

A korai harmat helyét pár meginduló vortexvihar kelt életre, egy-egy állatot szétszaggatott, kitépve belőlük a lelküket, amiből ők is táplálkoztak. A keltett porfelhőt szelte át éppen az imént említett Végzetúr, aki három idomított társával egyetemben száguldott a kiszemelt célpont felé. Nem lehetett kiszúrni őket. A levegőben voltak. Huntelar egyik saját taktikája. Ő Santos társa hátán utazott, míg Dzsópityu Palika hátára szorult. Úgy repült a két állat, mint a sasok… tartással. A vihar szélei között szlalomoztak, kifinomult érzékükkel minden egyes veszélyforrást elkerültek, és érzékelésüknek köszönhetően a zavaró felhő között is átláttak, minden egyes potenciális célpontot be tudtak tájolni.
A felkelő nap és a porfelhő lehetett volna Huntelar áldozatának mentsvára. De elszámolta magát. Bármennyire is figyelmes volt, most nem volt esélye.
A napból kitörve fület sértő kiáltással érkezett meg a két repülő lény, de Arch már nem tehetett semmit. A halovány napnak bizonyuló kis körlap hirtelen növekedni kezdett, a hőmérséklet emelkedett, ahogy a szabadjára engedett lángtenger igéje nem törődve emberrel vagy állattal beterített egy nagy parcellát, pontosan az áldozattal a közepén. De nem bízta a véletlenre a győzelmet.
Ahogy már csak fél méter magasságban suhantak a tűzzel viaskodó felé Huntelar elrugaszkodott, és hagyta, hogy három társa befejezze, és kifeszítse a vesztes felet. Már érezte a tömény erőt, ami ott szunnyadt a lába előtt. Palika lefeszítette a lábakat, Santos a karokat, míg Pityu a mellvértet tépte le róla egy kisebb energialökettel. Arch bőre már izzott, és égett a perzselő hőségtől, de ez a kényszeredett végjáték kezdete volt csupán. A megmaradt lángok között került végre látótérbe a Vackoros.
Már nem beszélt. Szemei felakadtak, ahogy végre átadta magát az erőnek. Az állatok próbáltak lecsippenteni az energiából, de nem bírtak a féktelen tömeggel ami körül ölelte a férfit. Egyre ritkábban és ritkábban vette a levegőt, míg végül egy pillanatra nem dobbant meg a szíve. A másodpercek teltek, mire ismét levegőt vett, és csak akkor tudatosult benne, hogy ő is a földön kötött ki. A megfeketedett homokot nézte, s arcán elégedett mosoly jelent meg.
- Grrrr!- Na igen. Pityu csak így tudta jelezni ha baj szagot érzett. Huntelar csak felpillantott, és már tudta. Túl közel van ez a vortexvihar.
- Induljunk.- Adta ki a parancsot, s mire Devil újra józanul tudta volna fogadni a szemei által rögzített képet, már csak egy fekete árnyat látott, amit elnyelt a sárgás, szürkés porfelhő.
Napfelkelte.

Már reggel volt. A Kristály szövetség erőteljes varázslatai szaggatták a falakat, de attól aki aludni akart az aludt. De hogy is aludhatott volna egy Vackoros is, mikor úgy izzott a karjukon pihenő tetoválás, mint amit frissen égettek a bőrbe.
Digo szemhéja is felpattant. Álmosan kezdett el nyújtózkodni, a testének szüksége volt pár percre, hogy újra tökéletes legyen az összetartó erő.
- Ő az Enyém!- Hallotta a tökéletes női hangot, mely egy szempillantás alatt betöltötte a fejét. Hogyan lehetne neki nemet mondani. Hogyan tudna valaki ezzel a tökéletes szépséggel ellenkezni? Senki. Az már biztos.
Talpra szökkent azért, és már nyúlt is az ágya mellett pihenő felszerelésére. Adott neki egy kis előnyt. JoeEndernek senki nem mond ellent. Ősanya védelmében állt, de tudta mindenki, hogy nincs szüksége védelemre. Digót is bármikor laposra verte az Arénában. De ez már egy másik történet és nem elvek. A Végzetúrnő rendelkezett egy olyan aurával mint Ősanyánk, volt benne valami olyan féktelen állatiasság, mint Varacskban, mégis annyira tökéletes nőiességgel szabadította meg a végzeturakat, hogy élvezet volt nézni. Pont erre készült Vendigo is.
Egy Vackoros nyomát csak Vackoros tudta követni, s ahogy könnyed kocogásban követte a távolodó társat úgy növekedett benne az izgalom. Mint mikor valaki egy premierfilmet kíván a moziban megnézni. Mindig kap egy kis infómorzsát, ami még jobban felhúzza, és még türelmetlenebbé teszi.

A kora reggeli viharnak már nyoma sem volt. A felperzselt homok is tovaszállt már, de Devil még mindig a környéken ólálkodott. Leguggolt hát az egyik nagyobb kőcsoportosulás mögé, onnan figyelte, ahogy a kecsesen szökkenő feketeség végzetes támadásra készül.
A pajzsot viselő keze lassan emelkedett meg, annyira tökéletesen időzített mindent, hogy a kis lidércgömbök egy kisebb fuvallatnak köszönhetően homokos aurával egyetemben közelítettek a célpont felé. S ahogy az első pár kis gömb elkezdte zsibbasztani a karokat, úgy csapott egyet a korbáccsal. Arch nyaka köré tekeredett a fegyver, s ahogy pár gömböt az arcába robbantott szét, úgy hullott térdre a végzetúr.
Digó csak ámult. Csodaszépen kivitelezett támadás volt. Ahogy lassan közeledett a férfi felé a nő, úgy növekedett a csábítás, hogy a zöld darabkupac elinduljon és közelebbről megcsodálja a falatozást. Nem bírt magával. Felpattant és pár nagyobb szökkenéssel már ott is termett.
A nő olyan aurával rendelkezett, ami szinte húzta magához Digót is… erről hallott már mende mondákat, de így élőben még nagyobb volt a csábítás. Ő is adna most olyan eufórikus érzést, mint amilyet az a szerencsétlen, földön fekvő alak, de öreg varázsló barátja botjával akadályt képezett előtte, és mosolyogva rázta a fejét.
Devil ellenben eufórikus örömöt érzett, ahogy egyre csak fogyatkozott és fogyatkozott az ereje, míg a nő csak még jobban feszült. Digó oldalról nézte végig az egészet, de látni vélte, ahogy a mellvért szűkössé válik egy pár percre, aztán visszanyeri eredeti alakját. Nem mert a szemébe nézni, nem is kellene most itt lennie.
Mikor végre végzett vele elégedett szuszogás hagyta el a száját. Ahogy oldalra fordította csodaszép arcát, akkor szúrta ki a másik Vackorost. Nem lehetett leolvasni, milyen érzések tomboltak benne, Digó meg főleg nem is akart most megszólalni. Ellenben JoeEnder csak mosolygott, szemei ragyogtak, hisz megkapta amit akar. Mindig megkapja. Megnyalta ajkait, vetett még egy pillantást a társára, majd tovább indult.
Digó csak akkor nézett fel rá, mikor elsétált mellette, s akkor is csak egy cinkos pillantást vélt látni a szépséges arcon. Ez a portya nem csak neki volt élmény.

Este volt már. Tökéletes vacsoraidő. Bár az egész napi falatozás után inkább csak csapra vertek egy nagyobb söröshordót és annak tartalmát fogyasztották. Nagyon jó hangulat volt. Huntelar épp a hajnali kis akciójáról mesélt, aztán jött Joe, majd ismét Huntelar vette át a szót.
- Nemrég megint ránéztem. Élvezetet volt nézni, ahogy félkómásan valami varázslatot próbál idézni. Mint akit megbabonáztak, annyira nem tudta hol is van. Lakmároztam belőle. Kétszer egy nap. Ilyen élményben sosem volt még részem.
- Nekem sem.- felelte Digó cinkosan, bekortyolta a maradék sörét és nyugovóra tért. Ez nem az ő napja volt, mégis úgy dőlt vízszintesbe, mint aki a lehető legnagyobb lélekenergiaforrásra talált rá.

TurkyGN nem farm, csak találkozott velünk többször is. Nem buzdítani akarom ellenünk, örülünk a teljesítményének, de ezt az egy bizonyos esetet meg kellett írnom. Remélem nincs harag.

One Soul

A Vackor nem csak egy szövetség. Réges-régen, mikor megalapították a közösséget, akkor még lehetett szövetségnek nevezni azt a pár embert, de most már nem testesíti meg azt, ami igazán a Vackor.
Mert nem csak egy szövetségről van szó, hanem egy családról. Nem csak szépséges és halálos erejű Végzetúrnők, vadállatokat megszégyenítő erejű és taktikai érzékkel rendelkező Végzeturak, hanem sok más, csodálatos képességekkel rendelkező, de a háttérben mozgó galetkik tartoznak közéjük.
Ők is a közösség részeivé váltak és talán ők tették igazán családiassá a légkört. Nem úgy kezelték a harcosok őket, mint segítők, hanem mint társak és jó barátok. Egyesek azonban még nagyobb megtiszteltetésben részesültek. Vagy pont ők tisztelték meg a harcosokat. Mély érzelmekkel, végtelen szeretettel, vagy még annál is többel.

Vendigo már túl volt a reggeli portyahadjáratán. Kimerült volt. Nem is kicsit. Lehetett volna jobb kedvében is, de sok felesleges energia befektetése mellett alig szakított valamit más Végzeturaktól. Az állatok már a kennel jótékony menedékében pihentek, pár segítő éppen most próbálta helyrehozni a sérüléseiket.
Arról nem is beszélve, hogy pár igazán megtermett ellenséges hordatag kiszagolta a Vackor menedékének bejáratát, és sűrűn vertek tábort, hogy a gyengébb, éppen indulni készülő harcosokat kivégezzék. Természetesen sokan felvették már velük a versenyt, de semmit nem tehettek a képzettebb fegyverforgatók ellen. Védekeztek, ameddig állataik bírták, és reménykedtek, hogy eljuthatnak a biztonságot jelentő kapuig. Elég kevesüknek sikerült.
Digo most megúszta. A hajnali dömping után indult el, és a reggeli támadássorozat után érkezett vissza.
A Palota felé igyekezett. A Lélekkufár a tegnapi nap töltötte fel a raktárakat a kiadott listák szerint. Digo leginkább csak gyógy- és varázsitalokat vásárolt tőle. Pont azokért sietett most, hogy fel tudjon pakolni a délutáni dömping előtt.
Percek óta sétált már, de valami csak nem tetszett neki. Kellemetlen volt a járás, úgy érezte, mintha valami a csizmája talpára ragadt volna. Megállt az egyik nagyobb sziklánál, lábát felhúzta, szabad kezével megragadta azt, szemei egyből elkerekedtek. Felszedett jó pár adag sarat. Vagyis ő először annak vélte, de ahogy visszanézett az útján rájött, hogy bizony ez nem sár volt, hanem véres föld.
- Mi a fene…- Pásztázni kezdte a talajszintet, merre is megy tovább az a vércsöpp csík. A Palota felé vezetett. Megszaporázta lépteit, fegyvere már harcra készen állt, nem tudta eldönteni, mégis mi a fene történt. Ő úgy indult el reggel, hogy senkivel nincsenek háborúban, ami csak azt jelentette, hogy valakit levadásztak, amikor megpróbált be- vagy kijutni. Az ajtó tárva nyitva állt, így csak egy kicsit kellett behúznia a pajzsát, hogy ne csattanjon és bukjon fel. Úgy járt a feje, mint aki keresi a földön fekvő Vackorost, de nem talált senkit. A vérfolt tovább haladt tovább, pár lábnyom is volt már benne. Nem férfitól volt, mert szűk, keskeny lábbeli talpat mintázott.
~ Már nőket is támadnak?~
Horkant fel magában, pont a raktárak felé vezetett a nyom, szóval valakinek gyógyital kellett. Halk szipogás hallatszott, de Digo nem törődött az óvatossággal, így is elég nagy zajt csapott a láncing rajta. A raktár ajtaja félig nyitva állt. Pajzsával ütközött neki, de amikor végre eljutott a tudatáig, hogy mit lát, azonnal leengedte a kezeit, pajzsa és csontpálcája halkan koppant a földön.

Egy nő volt az. A földön kuporgott és egy üres gyógyitalos üveget szorongatott. Tezuman társa. Sosem látta még így, ennyire rémülten, ennyire magába roskadva. Bármily hihetetlen ők ketten alig találkoztak még, mióta itt van a Vackorban a Végzetúr. De sokat hallott már róla, és látta miként tekint rá Tezu, mennyire szereti őt, és azt is rebesgették, hogy Lélekenergiája egy részét mindig neki ajándékozza. Ez valami különleges rítus volt közöttük, és ha csak abba belegondolunk, hogy Lélekenergia transzfer, legyen az önkéntes átadás, vagy kiszívás nem történhet meg két azonos hordába tartozó fél között, akkor megérthetjük mennyire mély is az ő kapcsolatuk. Ketten alkotnak egy egészt, és emiatt is remegett meg Digo ajka, ahogy ott látta az aggódó nőt.
Csönd honolt. Nem törte meg a csendet a nő sikoltása, amikor berobbant a cseppet sem megnyerő külsejű zöldfiú, csak szipogott tovább, és az üveget forgatta az ujjai között.
- Mi történt?- Szólalt meg végre Digo, s ennél nem kellett több Tezuwoman-nek sem. A szavak betöltötték a szűkös raktárhelységet, annyira átérzően adta elő az eseményeket, hogy Vendigo odaképzelte magát a helyszínre.

Kora hajnal volt. Viharok kavarták fel a homokot a Vackor bejárata előtt. Tezuman eldöntötte, hogy megnézi magának azokat az ellenfeleket, akik tábort vertek. Nem is akarták tagadni, hogy itt vannak, akkora tábortüzet gyújtottak, amit több száz méterről ki lehetett szúrni. Napok óta itt randalíroztak, mert tudták, hogy a Lélekenergiával gazdagon megtelt Végzeturaknak biztos menedék kellett a teljes felhasználáshoz és beépítéshez. De arra a következtetésre még mindig nem jutottak el, hogy a Vackorosok többsége bátorkodott út közben feldolgozni a tápláló erőt. Mert azon kívül, hogy tapasztaltabbak lettek, semmi más nem szereztek a mi harcosainktól.
Tezu az egyik legrövidebb utat választotta, idomított állatai is vele voltak. Tudta, hogy a bejárat után csak egy kis domb áll közötte és az ellenséges horda tagjai között, azonban nem hátrált. Még azelőtt elindult, hogy felesége tudomást szerzett volna róla és lebeszélni. Ez mindig is haragos perceket jelentett közöttük. Tezuman szeretett játszani a tűzzel, és volt rá alapja is. Nagyon jó volt a gyors mozdulatokban, olyan trükköket sajátított el rég elfeledett tekercsekből, amik közül egy is elég volt a csata eldöntésére. Ezek emelték őt magasabb szintre a fejlettebb és jobb felszereléssel rendelkező uraktól és nőktől.
Egy kiszemeltje volt. TurkyGN. Azaz idióta naponta többször verte laposra a társait, de annyi Lélekenergiát sem szívott ki, hogy a napi betevő regenerálódását állja. Felszerelése és tudása mégis sokkalta erősebbé tette őt, bár mindig gyengébbeket támadott.
Épp az egyik elejtett vadállat energiáját szívta ki. Volt már több tucat összeszikkadt tetem körülötte, amiből Tezu azonnal levette, hogy éjszaka szokott feltöltődni. Olyan könnyű célpont lett volna, de a Vackorosok egyik alapelve volt, hogy fegyvertelen embert nem vernek le. Mindig megadják az esélyt az ellentámadásra. A vadászati paktumost sem rúgják fel, mindig távolról indulnak támadásra, megadva az esélyt a védekezésre. Persze az is benne volt, hogy így még nagyobb energiát nyerhettek ki a győztes csata után.
Visszaindult. Pár méterre volt már a bejárattól, mikor fényes energiatömeg szakította darabokra a vértjét. Teste több métert szánkázott előre, mielőtt belefúródott volna a feje a köves homokba. Arcának bőre több helyen is felszakadt, de ő mégis talpra szökkent. Turky állatai háromszögelős módszerrel védték urukat, amibe belesétált a férfi. Azt el kellett ismernie, hogy az állatok tökéletes kiegészítői voltak.
- Ezt nem úszod meg ennyivel!- Horkant fel nagyképűen, és már támadásra is ösztökélte állatait. Tezu három társa eközben arra vártak, hogy Uruk megadja a jelet a támadásra. De ő nem adta. Belevetette magát a harcba, de már az eleső erőteljes csapás, ami belecsapódott a pajzsába leterítette őt. Még mindig nem adott jelet. Nem akarta, hogy az állatai feleslegesen sérüljenek le. Ő elkönyvelte a vereséget, s mikor megérezte a felsőtestét felszakadását, összeszorított fogakkal tűrte, hogy Turky lakmározzon belőle. De alig tudott megszerezni egy kis energiát.
- Féreg!- Csapta még oda, de a Vackoros erőtlen mosolya jelezte: Ezt megszívtad, Öreg! Újabb lecke a Vackortól. Kapsz még párat, ezt ígérem!

- És akkor felriadtam a rémálomból, de annyi erőm sem volt, hogy az ágyamból kikeljek. Akkor már tudtam, hogy súlyos sérülések érték őt. Tényleg. Megpróbáltam mindent, amit csak tudtam, de csak akkor tudtam kikelni, mikor ő már felgyógyult.- Szipogott egy picit, aztán folytatta tovább. Digo nem is gondolta volna, hogy ennyire erős kapocs létezhet galetkik között. Megrökönyödve csusszant le a nő mellé, inge hangos csörrenéssel adta meg magát a talaj keménységének. Nem tudott megszólalni, Tezuné azonban nagyon is tudta folytatni. Talán kellően biztos aurát árasztott magából a férfi.
- Egyből ide rohantam. De nem találtam itt. Tudja nagyon jól, mennyire tudok aggódni érte, de azt nem, hogy ennyire érzem is őt. Bárhol, bármikor, legyen akár milyen messze. Tudom, hogy visszament. Érzem a zsigereimben, és félek, hogy ismét baja esik. De most nem lesz ereje visszatérni. – Kicsordult egy könnycsepp. Digonak ekkor esett le, mennyire nem játék az életük, mennyi fájdalom van jelen közöttük, és érezze magát annyira egyedül és kívülállónak még mindig, érte is aggódnak, és visszavárják a Vackor biztos menedékébe. Tezunak is fel kellene ezt fognia, meg kellene ezt értenie, de Digo tudta, hogy milyen erő rejlik a Vackorosban és ebből táplálkozva olyan harcokból jöhet ki győztesen, amikben más azonos erejű végzeturak elbuknának.
- Ne aggódj érte, tudja mit csinál. Ismerem őt, és felnézek rá. Tudom mennyi trükk rejtőzik a tarsolyában, és nem menne vissza, ha nem bízna a győzelemben. Tud magára vigyázni, és most már ismeri az ellenfele taktikáját is. Már akkor felkészült a követésre, mikor még vége sem lett a harcnak. Kiismerte Turkyt és tudja, miként tanítsa móresre. Bízz benne, kérlek.- Ejtett meg egy biztató pillantást a nő felé, szemeiből áradt a hit a kint éppen győzelemre készülő Vackoros iránt és ez elegendő volt a megnyugtatásra.
- Gyere, menjünk. Lehet már rég visszaért és téged keres.- Javasolta, egy lökéssel talpra szökkent, majd előzékenyen a kezét nyújtotta.
- Lehet.- Ismerte be Tezuwoman. Látszott rajta, mennyire nem szereti, ha törékenynek látják. De ezek az apró momentumok, ezek az apró gesztusok tették összetartóvá a Vackort.

Még mindig ott volt. TurkyGN. Ennyire magabiztosnak képzeli magát? Nem tudni, de Tezumant ez nem érdekelne. Módszeresen körbejárta a területet, folyamatosan szűkítette a kört, hogy véletlenül se kerüljön bele egy visszafordíthatatlan eseménysorozatba. A célpont állatai éppen pár kiszívott nagyvadból próbáltak erőt meríteni, míg Turky csak hanyagul leste a kifele induló Végzeturakat.
Nem a meglepetés volt az ő trükkje. Ott ült a Pterodaktilusz hátán, éppen a férfi mögött és könnyed hangnemben szólította meg.
- Hátulról mindig egyszerűbb.- Ejtett meg egy mosolyt. Túlságosan felelőtlen lett volna? Nem, egyáltalán nem. A Kisgömböc is ott lebegett mellette, annyira kiszolgáltatottnak tűntek így hármasban, hogy Turkyból azonnal egy elégedett röhögést váltottak ki.
- Szánalmas vagy, Vackoros. Tisztellek titeket, de a nagyképűségeteknek nincs határa. Büszkélkedtek itt a bajnokaitokkal, mikor a többi tag meg csak csenevész játékszer és nem ellenfél.
- Ha te így érzel.- Vonta meg a vállát, pajzsát védekezőleg emelte a felsőteste elé, s ekkor már Röppent is felé a varázslat. Raptor megemelkedett, farát fellökte, mire Tezu előrevetődött, a mellkasához szorított pajzsa levédte a varázslat erejének nagy részét, a Pterodaktiluszt azonban telibe kapta. A taktika első pontja.
Teste összegömbölyödve csapódott bele a homokba, a lendülettől tovább gurult, a homok izzani kezdett, ahogy a szabad jobbosban életre kelő erő felperzselte a földet, aztán szabadjára engedve tovább robogott Turky felé. A meglepetéstől szédült férfi el akart ugrani, teste ellenben akadályba ütközött. Biztos kezek markolták, és még erőteljesebb lábak szorították vissza őt. A harmadik állat. A taktika második pontja.
A varázslat telibe talált, mire a szorítás tovatűnt, vele együtt a megszilárdult homoktömeg is tovaszállt. Tezu ellenben a pajzsa mögé rejtett Szent Ősi kardja markolatáért nyúlt, és ahogy felcsapott a még izzó végzetúr felsőtestére úgy rántotta ki a kardot is, megmetszve azzal a bal karját. A fegyvere lehullt a földre, s mielőtt még bármit mondhatott volna a földön találta magát. A homok ismét szilárdulni kezdett, eldöntve ezzel a csata kimenetelét.
A Vackoros nem szólt. Végignézett a saját mellkasán, amin még nem lett helyrehozva a mellvért, aztán csak mosolygott. Ahogy patakokban folyt a vér Turky karjából a felszínre törő Lélekenergia illat rögtön betöltötte a tudatát, és tudta, most nagyot fog lakmározni. Fegyverét a homokba szúrta, letérdelt, és ahogy a markolatot szorongatta teste minden egyes porcikája megfeszült. Pár helyen megnyílt a bőre, hogy még több és több zamatot tudhasson magában, de tudta, hogy az utolsó kortyok visszahúzzák a sebet. Percekig remegett a különös hatástól, és csak egy szuszogással konstatálta az egészet. Lassan kezdett a mostani mellvértje is szűkös lenni.
- Ez a Vackor- Power. Hirdesd az igét meggyötört végzetúr, és tanulj belőle.- Vonta ki kardját a homokból, és visszaindult. Erre a napra biztosan emlékezni fog ő is és TurkyGN is.

Nem találták meg sehol Tezumant, ezért Digo maga indult a bejárat felé, hogy bevárja a társat. Pár lépésre jártak, mikor a nő felsóhajtott. Vendigo görcsösen nyúlt pálcájáért, de mikor megpillantotta azt a boldogságtól telített arcot, megtorpant. Azaz érzés kerített hatalmába, amit JoeEnder falatozásánál érzett. Az eddig annyira törékenynek mutatkozó nő most ragyogott, és vonzóbb volt, mint bármelyik másik Végzetúrnő a környéken. Mint aki frissen táplálkozott. Digo végigmérte. Álla lefele indult meg, de ha tudott volna pirulni, most nagyon is elpirult volna az illetlensége miatt.
- Már jön. A kapuknál jár.- Ejtette ki a szavakat annyira boldogan, amitől a férfi is megkönnyebbült. Akkor biztosan találkozni fognak és nem fogja veszélynek kitenni a nőt. Ettől félt ő leginkább, hogy akaratán kívül belekerül egy harcba és akkor megsérülhet a Tezu által hőn szeretett lény. Alig ismerte a nőt, mégis aggódott érte azóta, hogy megpillantotta őt a Palota raktárában. Azt azonban eltárolta, hogy legyen bármennyire is sérülékeny vagy törékeny, attól még ugyanolyan Vackoros és ha kardot adnánk a kezébe meg tudná védeni magát. Most látta be csak igazán, hogy mozoghat az illető a háttérben, ha szükség lenne a segítségére, akkor ott lenne az első vonalban bármelyikük.
Percekbe tellett átkelni a Vackor szövetség erődjét körülölelő hegyvonulaton. Mosolyogva érkeztek meg az éppen kinyíló kapuhoz. Hát csak visszatért Tezuman és egészségben.
Csak épp a közeledő Végzetúr egy részét látták, de mögötte a nap túlságosan is ragyogott. A felesége felnyögött, sikoltani akart, de nem jött ki hang a torkán.
- Mögötted!- Kiáltott Digo, nagy valószínűséggel pont ugyanazt, amit épp Tezuné is akart volna.

Tezu reflexből fordult meg, pont akkora, mire a Pterodaktilusz felfogta a varázslatot, torkából erőtlen nyögés tört fel, s ahogy a homokból előtörő Elementál karjaiba hullt, úgy tűnt elő a varázslat idézője: TurkyGN.
- Még nem végeztünk!- Recsegett hangja, de már rohant is, nem adva időt az ellentámadásra. A férfi jobb karja remegni kezdett, izmai megfeszültek, apró kisülések jelezték a töménytelen, és megállíthatatlan energia előretörését. Turkynak esélye sem volt. Az irtózatos energiatömeg elkaszálta a lábát, mire a homokból feltörtek a markoló kezek, és lábak. Még az állatait sem hozta magával. Ha ez nem az elbizakodottság jele, akkor semmi sem.
- Mondtam, hogy hátulról egyszerűbb.- Vicsorgott a férfi, pajzsa mögül kivonta a kardot. Megunta a játszadozást, egy jó időre le akarta rendezni.
Digo reflexszerűen karolta át Tezuwoman derekát, magához húzta, pajzsos bal karjával pedig a mellkasához tolta az arcát. Ne lássa az éppen tomboló férjét. Csak érezze a jót, érezze a sok Lélekenergiát, érezze, ahogy boldogság önti el.
Ahogy a Végzetúr megszabadította a maradék Lélekenergiától is a férfit, úgy lett a felesége ismét túlságosan is vonzó. Digo eltolta magától, és friss levegő után könyörgött. Ezt még neki nagyon szoknia kell. Engedte, hogy szaladjon, engedte, hogy visszatérjen férje oltalmazó karjai közé, engedte, hogy újra egyek legyenek. Engedte, mert tudta, hogy ők egy lélek, két testben, mert egyik nem élhet a másik nélkül, és csak leszegett fejjel mosolygott. Tezuman csak kerülgette azt az igazságot, amit Vendigo ma megtudott. De pont ettől volt ennyire jó harcos a férfi és ennyire jó feleség a nő.

The Power of Orb - Part 1

Néha mindenkivel megesik az a ritkaság számba menő esemény, hogy valami olyasmihez jut hozzá rövid időre, amiről már jó ideje álmodozott. Legyen az egy játékszer, egy jármű, vagy csak egy egyszerű tárgy. Egy egyszerű, de annál hatalmasabb tárgy, mint például egy Gömb. A híre már bejárta a Vackort, szájról szájra terjedt hatalmának híre, és ha csak egy hétre is, de olyan kézbe került, akiében kiteljesedhetett tényleges tudása.

A szövetség menedéke, mint tudjuk egy kisebb hegygerinc mélyén fekszik. Bejáratai között vannak titkosak, és nem titkosak, meg lehet közelíteni fentről is, lentről is. A hegylánc közepén szép völgyben épültek sorra az épületek, melyek biztonságot, menedéket, gyakorlási lehetőséget, vagy éppen erős mágikus koncentrációt tudtak adni.
A mágikus erőről tudni kell, hogy igazi ereje a természetben leledzik, tehát aki meg akarja kaparintani a hatalmat, érezni akarja a természetben tomboló mérhetetlen erőt, úgy kell annak minél több természeti erőt a köreiben tudnia. A mágustorony pontosan ennek szellemében épült. A földből emelkedett ki a galetkik által, az ég felé tört, a föld masszívságát ötvözték a levegő könnyedségével. Az energia koncentrálására a torony tetején egy hatalmas nyitott termet hoztak létre, melyek tetejét csak oszlopok tartottak, közepén egy agyagból épült emelvény foglalt helyet. Az egész kör alapzaton két párhuzamosan futó csigavonal vezetett az emelvényig, melyet végül teljesen körülölelt. Az egyikben víz folyt, a másikban gyúlékony anyag.
Itt töltötte napjait mostanság Tezuman, aki Calellától kapta meg azt a bizonyos Gömböt. Mindig is érezte, hogy ez a kis mágikus eszköz mekkora potenciállal rendelkezik, de igazi erejét, tényleges mibenlétét még nem tapasztalhatta meg.
Most megadatott neki a lehetőség és ő élni is akart vele. Minden napját itt töltötte fent a Mágustoronyban, segítette társait a portyázásokban, de ő sem volt rest Pterodaktilusza hátán kirepülni és megszerezni a napi betevőt. Valami úton módon a Gömb lehetővé tette, hogy belelásson társai fejébe, hangjával adjon nekik tanácsot, hogy merre is találják a kiszemelt ellenfeleket. Benne volt a potenciál, az a rejtett érzék, mellyel kiszagolta a közelben, vagy távolban lévő Lélekenergiában gazdag galetkiket, és ezt a képességét a Gömb erősítette fel számára.
Most is egy újabb látásra készülődött. Belépett a terembe, a friss délelőtti széltől meg-megborzongott, de haladt tovább az emelvény felé. A mágikus eszköz a foglalatában pihent, csak arra várt, hogy a körülmények által rácsatlakozhasson a Végzetúr elméjére, és utat engedjen akaratának. Fegyverét, pajzsát most nem hozta magával, a mai napi programja a társak segítése lett, de ha ki kellett volna repülnie akkor az állatai hozták volna a felszerelését. Csak arra vágyott, hogy újra átadja magát a felsőbbrendű erőnek, hadd járja át a természet minden egyes rezdülése, és hadd lásson.
Meg sem állt az emelvényig. A következő pár mozdulatot az egyik visszatérő varázslótól leste el. Kezeit leengedte a teste mellé, hagyta hogy a földből áradó energiák lassan átáramoljanak a testén, fel egészen az ujjai hegyéig. A levegő egyre jobban feltámadt a toronyban, s ahogy az egy-egy erősebb fuvallat körülölelte Tezuman ujjait, úgy keletkeztek apró kisülések. A szikrák reppentek ide-oda, míg végül az egyik bele nem zuhant a gyúlékony anyagba, ami azonnal lángra kapott.
A tűz körbe-körbe rohant, ahogy a kivájt útja vezette, a hirtelen jött hőségtől a mellette futó víz elkezdett párologni, egyre magasabbra és magasabbra szökött a köd, a szél bele-belekapott, keringetni kezdte az emelvény körül, s az erős szél a gömböt is megemelte. Úgy emelkedett vele Tezu keze is, mintha ő tartotta volna, pedig nem. Szeme felpattant, csak a fehér része látszódott, mégis élesedni kezdett a kép előtte.
Először csak egy körvonalat látott, azt egyből leszűrte, hogy egy Végzetúr az, körülötte halovány vonalakként voltak jelen a nemrégiben áldozattá vált állatok összefonnyadt tetemei. Percről perce erősödött a kép, és úgy vette ki az alak körvonalait.
A szürke árnyalataiban játszott körülötte minden, ahogy a vízpára nőttön nőtt, ő mégis vörös izzásként vette ki az alakot. Tőle alig lehetett egy lépésre, mégsem tudta volna megérinteni. Nem is akarta. Ha most valaki belépett volna a torony eme szegletébe akkor mindennek vége szakad volna. De senki nem jött. A végzetúr tovább vadászott, körvonala megtört, sok apró kis egyenes és görbe lett, pár méterre az előző helyétől lett ismét egy a vonal. Tovább élesedett a kép, Tezuman most érezte meg mekkora Lélekenergia mennyiséget halmozott fel az ellenséges hordába tartozó férfi, szinte ki akart törni a körvonalból a lobogó kékes-szürkés energiatömeg.
Számára ennyi elég volt, elengedte a körvonalat és hagyta, hogy most a táj jelenjen meg sokkal élesebben. Ahogy sorra kémlelte le ellenfeleit úgy lett egye ügyesebb a helymeghatározásban. Kivette a környéken lévő egyetlen árnyékosnak mondható helyet. Sok nagyobb és kisebb szikla védte a nap perzselő sugaraitól a homokos völgyet. Néha fel-felvillantak vonalak, amik nagy valószínűséggel vadállatok lehettek. Az ég felé pillantott, nézte, hol is jár éppen a nap, hova mutat, s ahogy egyre jobban és jobban a számolás és helymeghatározás vette át a helyet a fejében úgy emelkedett fel ő is a talajról, felülnézetből látott most már mindent. Meg tudta határozni a helyet, és ennyi pontosan elég volt. Az körvonal azonban más színben tetszelgett, így még a paktum érvényben van. De a célpont meg lett jelölve.

Teltek a percek. A percek lassan órákká duzzadtak. Vészesen fogyott az idő. Tudta ezt Vendigo is, aki Tezuman hangjával a fejében próbálta kilogikázni, merre is vezet az útja. Nagyon irritáló volt az, hogy valaki a fejében hangok formájában él, és próbál utasításokat adni, de a megérzése mindig jó volt, ezért bízott is bennük. Tudta hova kell mennie, mert a Gömb megmutatta neki az utat, és azt is, hogy még legalább fél órát várnia kell, mire végre lecsaphat. Addig legalább kitalálhat valami taktikát, becserkészheti a vadászó Végzeturat. Pedig nem ez volt a kedvenc elfoglaltsága. Szeretett szemből nekimenni az ellenfeleknek, nem volt az a várakozós, éppen a megfelelő pillanatban lecsapós galetki. Ezért is kellett neki nagyon de nagyon sokat tanulnia még. Jó tanárai vannak, már csak neki kell jó tanítványnak lennie.
Az árnyékos, sziklás helyhez csak egy kis ösvény vezetett. Az azonban elég fedett és kacskaringós volt ahhoz, hogy ne szúrja ki senki. Bármikor bebújhatott egy nagyobb szikla mögé, az állatok meg amúgy is jól rejtőzködtek. Néha szokott tőlük ellesni pár hasznos fogást, ezzel is még jobban motiválja a társait. Nem csak beidomított lényeknek érezhetik magukat, hanem akikre folyamatosan számít egy Végzetúr.
- Grrrr....- Kapta a fejét oldalra az egyik Moa hatalmasság. Nem volt megáldva a beszéd képességével, mégis hangszínével tudott egy irányt adni az észrevételének. Digo ösztönösen fordított a fejét a megadott irányba, de nem látott semmit.
- Nyugalom.- Intette le az állatot, de az mégis elindult abba az irányba. Épp az egyik nagyobb szikla mögé nézett be, mikor a másik fajtársa is megmordult.
- Árnyék.- Közölte a Nerub király, botjával egy harmadik szikla mögé mutatott. Digo leguggolt. Nem érzett veszélyt. Sőt, kimondottan nyugalom öntötte el. Mintha biztonságban lenne, mintha a Vackorosok társaságát élvezné.
- Nyugalom. Nem vagyunk egyedül.- Ezt már biztosra tudta, hisz Tezu sem az a fajta, aki nem kezdi el híresztelni egy potenciális célpont helyét. A szövetségben sok azonos képességű és tapasztalt végzetúr és nő van, így nem is volt kétséges, hogy ez a célpont nem csak Vendigóra vár. A kérdés már csak az, hogy kivel hozta őt össze a sors. Legszívesebben elkiáltaná magát, de tudja, hogy ezzel felfedné magát a célponttal szemben, aki biztosan menekülőre fogná. Így hát hagyatkozik a tanult nyomkövetési trükkökre. Guggolva indul el az első irányba, és nyomok után kutat. Első látásra semmi. Tökéletesnek tűnő álcázás. Avatatlan szem ki sem szúrná, mégis érezni lehet a levegőben a Lélekenergia utánozhatatlan illatát. Nem csak azt érzi ám. Valami más is keveredik bele. Valami olyan, amitől zsibbadni kezdenek a tagjai. Minél jobban koncentrál az aromára, annál jobban veszti el a fejét, és valami régen nem érzett bódulat keríti hatalmába. Nagyon ismerős számára az érzés, a hatás, mégsem tudja most beazonosítani. Nagy zsibbadását Tezu hangja töri meg. Ideje megszaporázni a lépteit, nehogy lemaradjon a falatról, főleg mert van konkurencia is.

Elégedett mosoly terült végig JoeEnder arcán. Először is azért ragyogott ennyire mosolya, mert egy célpont becserkészése, ellenállásának ledöntése volt a kedvenc elfoglaltsága a falatozás előtt. Az, hogy most egy Vackorost is megbolondíthatott, még ha csak játékosságból is, még jobb kedvre derítette. Talán észlelte már, hogy Vendigo eléggé instabil még ha portyázásról van szó, nem ismer minden apró praktikát, amitől egy egyszerű kis kivégzés is hatalmas élményt nyújt. Majd beletanul, de addig jó vele is játszadozni. A vicces az egészben, hogy azt már kiszúrta, mennyire is intelligensek az állatai, mert a múltkor is ők tisztán eszméltek.
Másodszor pedig, az imént falatozott. Ez mondhatni a desszert lehet számára, természetesen csak ha ő lakmározhat és nem Digo. Ebben azonban nagyon is biztos volt. Tudta már a kezdetektől fogva, mennyire nagy hatással van a más hordát képviselő egyedekre, legyen az nő, vagy férfi. Mindig is erre építette fel a stratégiáját, ahogy múltak a hetek és a hónapok, úgy törtek felszínre régi énjének tulajdonságai, egyre rutinosabban harcolt, és ez a rutin a szépen kivitelezett mozdulatokkal párosult, amitől még a legkeményebb ellenfél is meg-megrezzent. Azt már nagyon meg sem kell említeni, hogy a varázslatai, melyek elhagyták az ujjait még inkább felerősítették az ellenfelekben a csodálkozást, az elismerést, a férfiakban a koncentrálás elvesztését, a nőkben a hihetetlen gyengeséget és csalódottságot, amitől még könnyebb lett a dolga.
Digo mellett futott. Állatai körbefogták őt, természetesen távolabbról, teret hagyva gazdájuknak a lopakodásra. Hangja nesztelen volt, nyomot alig hagyott, szinte a homokos-köves talajt is alig érintette. A hűs szellő vitte előre, nem számított mennyire nehéz is a páncélja, mennyire nehezen lehetett ekkora pajzzsal lágyan mozogni, mégsem látszódott rajta erőlködés. Természetes lett számára ez a fajta megközelítés. A férfi néha oldalra pillantott, néha észrevett egy árnyékot, vagy egy kis fellibbent homokot, de nem foglalkozott vele. JoeEnder sem. Ő tisztában volt a képességeivel, bármikor nagyobb előnyre tehetett volna szert, mégsem mozgott gyorsabban. Ha már ennyire játékosra vette ezt a kis versenyt, akkor megadja Digónak a lehetőséget arra, hogy végignézze, amint kivégzi a célpontot. Múltkor nem vette észre időben, ma viszont pontosan felkészült arra, hogy elkápráztassa Digót.
Bár ő nem tudja, valahol távol tőlük, egy kémlelő szempár még sűrűn rájuk fókuszál.

Tezuman nevetése beterítette a ködöt. Apró, körkörös hullámokban terjedt a hangja.
- Meg kell hagyni tudja a módját a becserkészésnek.- Oh igen. Mindent látott. Nem teljes valójában, de az egyre részletesebb körvonalak, majd a szétszakadásuk és mozgásuk olyan élményt okozott számára, mintha egy filmet nézne. Vagy egy rajzot ami életre kel. Ennek a mesének sajnos közeledett a vége. Újra fókuszálni kezdett, megidézte az elemeket, mire a Gömb a magasba szökött, körbe-körbe kezdett forogni, apró szikrák csaptak ki belőle a szélrózsa minden irányába, a szivárvány minden színében, a gravitáció húzta őket lefele, és az össze-összeálló szikrák végül egy teljes képet jelenítettek meg számára. Épp a végkifejletre ért vissza a nézősereg első sorába. Digó mellett állt. Szemei kitágultak, ahogy a zöld darabos Végzetúré is. A kép egyre jobban és jobban élesedett, már ki tudta venni a nőt is, aki épp a munka gyümölcsét kezdte el fogyasztani.
- Mi történt itt?- Hagyta el száját egy halk kérdés, mire a kép változni kezdett, az alakok elmosódtak, a vonalak elnyúltak a köd felerősödött, minden elkezdett visszafele haladni, és most ott guggolt Digó mellett. Épp támadni készült.

A falatozó Végzetúr éppen az utolsó közelben lévő állat hátát hasította fel. A gerincvonala mentén kitóduló Lélekenergia volt a legfinomabb, amit egy állat adni tudott. Érintetlen volt, nem rontotta meg az állat testének korcsosulása, az állatias ösztönök. Kardja belehasított a sebbe, mire kékes, ragadós anyag indult el felfele rajta. Ahogy elérte a kezét, úgy szakadt fel a bőre, és tűnt el az anyag a sebben, a halovány bőrszínének kékes árnyalatot adva. Ez volt a legmegfelelőbb állapot arra, hogy támadjanak a Vackorosok. Tezuman látta, hogy Digó elszántan előugrik, a falatozó úr körvonala megváltozott, véget ért a paktum nyújtotta biztonság.
Megiramodott, állatai szinte a semmiből ugrottak elő, mégis pár haragos kiáltás, és szökkenés után megállt minden. A kép változott, mintha egy körlapon állnának, Tezuman körül minden oldalazni kezdett, és most JoeEnder mellett kötött ki, aki még annál is közelebb volt, mint ahogy utoljára látta. Egy pillanatig elidőzött az arcán, keze megemelkedett, annyira valóságosnak tűnt minden, de ahogy az álla vonalához ért minden életre kelt.

A Végzetúrnő már percek óta rajtra készen állt. Minden lépésével közelebb került a falatozó végzetúrhoz, engedett a csábításnak, amit a Lélekenergia illata keltett benne, lehunyta a szemét, már ettől a kis előjátéknak alig nevezhető közeledéstől is kénytelen volt kiszáradt ajkait nyalogatni. Idomított állatai a másik oldalról közelítették meg az ellenfelet, bezárva a kört. Guggolt. Ő is. A pajzsa szinte elfedte guggoló testének majdnem egészét, korbácsa a testére tekeredve várta, hogy szabadjára engedje a nő, és fájdalmas sérülést okozzon. Nesztelenül haladt, már csak egy nagyobb szikla választotta el őket egymástól. Mély levegőt vett, mire szemeinek írisze kékes árnyalatra változott, vállára omló haja felrebbent az ismerős érzéstől. Pupillája kitágult, eljött az idő a támadásra.
Még lentebb ereszkedett, pajzsát a földtől alig húsz centire tartotta, baljában gyülekezni kezdett az erő. Az első fázis. A gömbök útnak eresztése. Várt és várt, az apró, gázokkal teli buborékok bizsergették a tenyerét. Egy egy fentebb szaladt, az alkarja mentén simogatta őt, de amint jött egy fuvallat elszakadt a finom bőrtől, a homokos szellő vitte azokat pontosan a falatozását befejező Végzetúr lábához. Teste libabőrös lett, mikor az első gömböcskék célhoz értek, ekkor ugrott elő, ekkor tűntek elő a semmiből idomított állatai, ekkor tört előre Vendig ordítva, és ekkor fagyott meg ismét a kép Tezuman számára.

Nem tudtam miért is játszik vele Gömb, de hagyta, hogy újra forduljon az a láthatatlan korong és újra zöld társa mellett kössön ki. Ekkor jött számára a felismerés. Az, hogy bármennyire is szeretné azt a finom Lélekenergiát, nem képes előrébb lépni, nem képes megmozdulni. Pont ugyanolyan testtartást vett fel, mint Digó.
A kép tovalibbent.

Vendigo most értette meg, hogy elkésett. Nem sokkal, talán egy tizedmásodperccel, de lassabb volt. A pálcája remegett a készülő varázslattól, mégsem sütötte el. Elengedte a fuvallattal az energiákat, inkább széttárta karjait, mire az állatai is lassítani kezdtek. Nem értették mi is történik, hiszen nyugodt szívvel belevethetnék még magukat a harcba. A furcsa jelenséget még Tezuman sem értette, tekintetét hamar visszaterelte JoeEnderre, aki éppen ekkor nyúlt korbácsa nyeléért.
Az áldozat a kardját sem tudta még kihúzni az összefonnyadt, félig kiszívott állatból, ereje elfogyott a Lidércgömbök hatásától, csak csodálkozó pillantással követte a nő tökéletes mozgását. Mert az a mozdulatsor, amivel ki lett végezve tényleg tökéletes volt.
Tezuman és Vendigo megrökönyödve, csodálkozva figyelték, ahogy az akadályozó nagyobb kavicsok között ellavírozik a Végetúrnő lába, fordul, majd még egyszer, a korbács lassan eltávolodik testétől, haja ugyanúgy a levegőbe szökik, mint a pikkelypáncél csípő alatti része is, s mire feleszmélnének egy éles, fület sértő csattanó hangra lesznek figyelmesek. A korbács vége telibe találta a mellvért tetejét éppen a nyaka alatt, ez a fémes szakadás sértette a két férfi fülét, és vágta fel a Végzetúr bőrét a nyaka mentén. Még mindig küzdött azért, hogy legalább a kardjával tudjon legyinteni egyet, azonban ahogy végigmérte a támadóját elfogyott a maradék kis ereje is. A korbács lendülete okozta levegőfuvallat magával ragadta JoeEnder testének illatát, ami ilyen koncentrációban a legbiztosabb lábakat is megrogyasztotta. A férfi térdre ereszkedett, már csak a kardja élét bírta szorítani, ami azonnal belehasított tenyerébe, arcra könyörgően tekintett a nőre. Azt várta, hogy megkegyelmez rajta, bízott ebben az ártatlannak tűnő szépséges nőben. Vágyai elvették a józan eszét, a testében felgyűlt Lélekenergia felett elvesztette a befolyását, nem tudta kordában tartani, szíve szapora dobbanásával egyre nagyobb és nagyobb mennyiség hagyta el a testét, és ő mégis extázisban volt.
Tezuman reménykedett benne, hogy közelebb léphet. Csak egy picit, pár lépést. De nem bírt mozdulni. Aztán mégis. Nem magától, hanem Digónak hála, mert ő is elindult felé, és úgy tűnik ő is pontosan erre vágyott. Arcuk teljesen más karakterisztikával rendelkezett mégis ugyanaz a gyermeki vágyakozás lett rajtuk úrrá. Akarták mindketten. Nem a feltörő LÉ-t, hanem átélni azt az extázist. Egyszer. Nem többször. Még egyet léptek szinkronban.

Ez speciel nem a Vackorhoz tartozik, de megihletett az Entitás bejövetele. A legendákba biztosan be fog kerülni, én meg is előztem itt a csoportosulást, és írtam egy bevezetőt neki. Remélem tetszeni fog

Entitás

Végre újra a szövetség biztos falai mögött tudhatod magad. Tested dagad a friss Lélekenergiától, elméd azonban fáradt a feldolgozás okozta koncentrációtól. A Védőfal hűvös árnyéka rogysz le. Fegyveredet, és pajzsodat a falnak támasztod, szemedet lehunyod, próbálsz lesüllyedni a meditációs transzba. Füves rétről, nagy, kék vizű tavakról álmodozol, érzed a friss, homoktól mentes levegő üdítő illatát, mélyen szívod be. Valahol odabent reménykedsz abban, hogy megéled még ezt az időt is.
- [Név]! [Név]! Ébredj!- Túlságosan valódinak tűnik a hang, erőtlenül nyitod ki a szemedet. Egy arc kezd el élesedni a szemeid előtt, még pedig egy fiatalé. Nagyon fiatalé. Nem fogod fel a vonásait, szemeddel végigméred a ruházatát, egy mágussal van dolgod. Úgy tűnik az öregek elkezdték átadni a tudásukat.
- Mit akarsz?- Törnek ki belőled a szavak, hangod érdes az alvástól, a hangsúlyod sem azt hivatott jelezni, mennyire örülsz a képedbe mászó illetőnek.
- A mesterem küldött érted. Valami olyat akar mutatni, amivel örökre beírja a nevét a galetkik történelmébe.- Olyan áhítattal beszél a fiú, hogy képtelen vagy megállni a mosolygást. Kezét nyújtja felé, amit el is fogadsz, erőtlenül húz felfele, szinte teljesen hátra kell dőlnie ahhoz, hogy a súlyos páncéllal felvértezett testedet megemelje. Felkapod a pajzsod és a fegyvered, úgy indulsz a közben már jó kis előnyre szert tett mágustanonc után.
- Gyere [Név]! Gyere már!- Meg sem próbálod átvenni a lelkesedését. Túl sokat láttál te már a mágusok hatalmából, és átgondolatlan kísérletezéseiből ahhoz, hogy most is inkább az aggodalom legyen úrrá az elméden. Lassan haladsz a fiú után, aki hol megiramodik, hol megtorpan, legszívesebben karon ragadni és vonszolna maga után.
- Milyen újabb eszetlen mutatványra készül a te "mestered"?- Kérded meg végül. Furdal a kíváncsiság, szeretnéd tudni mégis mire kell számítanod. Szavaidból süt a gúny, meg sem próbálod leplezni. Mégis a szövetségi falak mögött vagy, ennyit megengedhetsz magadnak.
- Ez... ez valami olyan, ami még hatalmasabbá teheti a Végzeturakat és Végzetúrnőket.
- Hm...- Szalad ki belőled, meggyorsítod a lépteidet. Rossz előérzeted támad, mire a mágus hátrapillant te már mellette kocogsz. Nem kerül szinte semmi energiádba tartani vele a tempót.
- Ez... ez annyira tökéletes. A mágusok összehangolt munkájából életet teremtenek. Fantasztikus, és annyira de annyira misztikus.
- Micsoda?- Torpansz meg, pajzsos kezedet oldalra csapod, elzárva az utat a másik elől. Mellkason találod, majdnem hanyatt esik. Pár bizonytalan lépés után újra visszanyeri az egyensúlyát. Körbenézel, a Mágustoronynak pontosan a másik irányban kellene lennie.
- Van.... ahhh... aaahhhhsszz... epikus... éééhs...- Előre görnyed, kezeit a térdére helyezi, levegővétele elkezd végre lassulni, visszatérni az egyenletes állapotba.
- Mikor végeztetek velük akkor, akkor a mágusok megcsapolták a kiáramló Lélekenergiát, és egy kristályba mentették el. Minden egyes epikus lény esszenciájából van egy mintánk.- Arcod felismerhetetlen vonásokat vesz fel. Elkezdesz szédülni, fejedben tombolnak a kérdések.Hogy nem vettétek ti ezt észre? Mégis minek kellett ez a mágusok? Mi a fenét akarnak azzal a sok energiával? Mindet fel kellett volna használniuk az épületek fejlesztésére! Végül csak ennyire telik:
- És?
- És ti a többit az épületekbe áramoltattátok, amitől az egész szövetségi épületegyüttes, beleértve az Epikus Emlékművet is átvette ezt a túlvilági esszenciát. Nem értem a mikéntjét, de ez a Lélekenergia rendelkezik egy komponenssel, amitől bárhonnan ki lehet venni, csak tudni kell hogyan lehet elérni.- Fejedet rázod, nem érted az egészet. Neked ez túl elméleti filozofálgatás, amit sosem szerettél.
- És ti elértétek?- Teszed fel végül az egyetlen logikus kérdést.
- Most fogjuk, csak látnod kell... fantasztikus. Annyira közel vagyunk a célhoz, [Név]! Gyerünk! Ne várakoztassuk meg őket!- Ragadja meg a karodat, de te egy mozdulattal olyat rántasz rajta, amitől majdnem hasra esik. Kapálózni kezd, a bizonytalan lépései helyét a futás veszi át, mire te is megiramodsz utána. Most már tudod hova tartotok, ezt a környéket nagyon is ismered. A tanonc a lefele vezető kőlépcső felé vezet, te azonban átveted magad a korláton és pont előtte kötsz ki.
- Éppen időben!- Mutat a távolba. Tekinteted lassan éri el a célt, de amint meglátod az Epikus Emlékművet elfog a félelem. Mágusok állnak mindenhol, mint akik együttesen, tudat alatt kommunikáltak volna, és most minden szövetségnél végre kívánják hajtani a próbát. Egyesek az emlékműtől távol állnak, kezeiket az ég felé emelve, ujjaik között apró szivárványszínű energiasugarak cikáznak. Egyik mágusról haladnak a másikra, majd vissza, úgy néznek ki, mint akik összekapcsolódtak egy hatalmas erő által. Az emlékművet körülvevő öt oszlop előtt további mágusok állnak, de azok mégis teljesen mások. Mindegyikük más színű csuhát visel, nagy terpeszben állnak, mint akik az idő terhét viselnék, pedig csak a körülöttük tomboló vihart akarják stabil tartással átvészelni. Mindegyik körül más színű energiák csoportosulnak, a sajátos mozgásuk keltette rezonanciák eredményeként.
Egyik teste mellől emeli fel kezét, aztán úgy szorítja össze tenyereit, mint aki morzsolna valamit. A földről és a külső körből zöldes, barnás energiaszálak vezetnek hozzá, melyek a tenyerei összeérintésekor gömbformát vesznek fel. Minden ismétlésnél nagyobbra és nagyobbra duzzad az energiatömeg.
A másik szinte guggol, kezeivel hullámmozgást végez, lassan emelkedik felfele, kékes sugarak mozognak egyszerre a testével, mint egy békés tenger hullámai.
A harmadik a csípője mögül indítja el mozdulatát és teljesen fellendít a feje mellé, mire a külső láncból a vörös minden árnyalatában tetszelgő löketek kelnek életre, az emlékmű közepe izzik a forró tömegtől, a kiégett kő füstölve engedi ki magából azt a kis vízmennyiséget is, amit az éjszaka esőzések által magába szedett.
A negyedik körül nem látni energiákat, mégis a feje fölött lengeti kezeit. Csak a levegő vibrál a környékén, a vörösen izzó kövekből felszálló füst is úgy lengedezik, ahogy a mágus keze.
Minden ennyire gyönyörű lenne, ha nem éreznéd magadban azt a szívet, és gyomrot összeszorító érzést. A természet erőivel játszadoznak, érzed az épületekben fektetett Lélekenergia tombolását, ahogy szét tudnák tépni a gondosan megalkotott építményeket.
- Ott a Mesterem!- Mutat a tanonc az ötödik, fekete csuhában várakozó mágusra. Ő csak most vett észre titeket. Ilyen távolságból is látod azt az elbizakodott, pökhendi, hataloméhes vigyorát. Megindulsz felé. Nem is indulsz, szinte kirobbansz, mire az öreg azonnal megfordul, és a földön heverő ládákra fókuszálja az energiáit. Már sprintelsz az egye elviselhetetlenebb hangorkán felé, a szél is ellened dolgozik, mégis hasítod ahogy csak tudod. Meg kell állítanod ezt az egészet, kerül amibe kerül!
A mágus ujjai életre kelnek, a láda darabjaira szakad, a kisebb nagyobb darabokat és a forgácsot az irányodba csapja hanyagul, majd visszatér a közben magasba emelkedett kis kristályokhoz. Bármikor észlelni tudod az értékes köveket, amikkel te is szoktál a Lélekkufárnál fizetni. A fény meg-megtörik rajtuk. Most világosodsz csak meg. Azok az epikus szörnyek esszenciáját tartalmazzák!
- NEEE!- Hangszálaid el tudnának szakadni a kiáltásod erejétől, mégsem hallod még a saját hangodat sem. Lehet, hogy csak magadban tört ki belőled a tiltakozás eme megnyilvánulása?
A külső kört alkotó varázslók mozgásba lendülnek. Oldalra fordulnak, egyik kezüket az épületek felé fordítják, a másikat az emlékmű felé, mire a saját munkátok, és áldozatotok árán felépített együttesek kékes lángba borulnak, egyikből másikból energia indul befele a kör közepe felé. A maradék négy mágus is beirányítja a négy alapelemet szimbolizáló halmazt, mire a fekete csuhás kezeit előre csapva útnak indítja az összes kristályt. A hatás nem marad el.
Dobhártyát szaggató csattanással találkozik az élő a másvilágival, anyag az antianyaggal. Reflexszerűen veted magad féltérdre, pajzsodat a tested elé fordítod, megfeszíted a támaszkodó lábadat, de ez sem elég. Gurulni kezdesz hátra, már azt sem tudod hol a fent és a lent, a balra és a jobbra, csak mikor enyhülni kezd a toló erő, akkor támasztod ki ismét magad. Nem hallasz semmit. Lentebb engeded pajzsodat és akkor meglátod az eszméletlen pusztítást a mágusok között. Sokan a közeli köveknek csapódva fekszenek kicsavart tartásban, nagy valószínűséggel több tucatnyi csontjuk tört szilánkosra, mások a hatalmas erők okozta végtagsérülésekkel vergődnek a földön. Mindenki kiáltozik, ordít a fájdalomtól, mégsem érzékelsz semmit belőle. Az Emlékművel azonban semmi nem történt. Ugyanolyan tiszteletteljesen áll ott, mint eddig, azonban egy hatalmas lila járat nyílt a közepén. Nem akkora mint, amiből az epikus előtör, de a térkapunál sokkalta hatalmasabb. Világos szürke köd áramlik belőle, ami lassan egyre sötétebbre változik. A szél csendesedni látszik, mégis úgy mozog a füst, mintha egy tornádó széle kavarná.
- Nem!- Ejted ki a szót, mégsem hallod csak a fejedben. Egy kisebb vortexvihar alkottak meg, ami anyaggá formálódik. A mágusok nem így képzelhették, mert akik talpra tudnak állni máris futásnak erednek. A szürkés anyag végül teljesen sötétté alakul, a masszából lassan lábak keletkeznek, majd további végtagok, erős fegyverek, fémszerű páncél, izzó pajzs, és halált idéző arc. Elképedve nézel vissza az életre kelt pusztulásra. Hisz végeztetek vele, most mégis itt van! Nem régi mivoltában, mégis annyira valószerű.
Még akkor is a sokk hatása alatt állsz, mikor az egyik mágust ott helyben felnyársalja fegyverére. Pár menekülő után csap, elkaszálva a lábukat, majd vissza is rántja fegyverét, elszakítva felsőtestüket a megmaradt alsó végtagtól. Kékes energiák törnek ki belőlük, mind az entitás felé igyekszik.
Újra erőt érzel a lábadban. Felállsz, füttyentesz egyet, lábad útnak indít, egyre csak gyorsulsz, és gyorsulsz. Szemedet le nem veszed az akkorra becélozó entitásról, a halál néz vissza rád, te mégis csak a fegyveredet tartó kezedben összpontosuló energiákra koncentrálsz. A nagy mágikus energia még mindig jelen van, hatalmasabb erőt adva varázslatodnak, ami már szinte az egész kezedet körülöleli.
Üvöltve lendíted előre a varázslatot, a fényes energiatömeg mögött pedig már fegyvereddel készülsz lecsapni. Elszánt mosolyt terül el arcodon, mert az idomított állataid is most vetik át magukat az Emlékmű mögüli falon, hátulról rohamozva meg az entitást. A harc még csak most kezdődik.

Most szúrtam ki, hogy lemaradt a vége, ezért itt pótolom... bocsika

The Power of Orb - Part 2

JoeEnder csak most engedte szabadjára a belső vágyakozását. Leengedte a kezeit, kiesett kezéből a fegyver, a másikból a pajzs, minden egyes lépésével rogyott lentebb és lentebb a lába, míg végül ott térdelt a Lélekenerigától őrjítően kívánatos férfivel szemben. Ujjai megérintették a felszakadt tenyereit, mire mindketten megremegtek. A nőn is hasonló sérülések keletkeztek, az ujjai több helyen szétnyíltak, engedtek a csábításnak, az energia találkozott a testével és akkor minden teljesen elhomályosodott. Csak az a gyönyör lett rajta úrrá. Most nem kellett gyorsan begyűjtenie mindent, nem támadhatott rá senki, hiszen tudta, hogy nincsen egyedül és Digó megvédené ha valaki közeledne. A férfi nyakából is előtört a ragacsosnak tűn anyag, és meg sem állt a győztes ajkáig. Halvány vörös ajkai lassan nyíltak szét, utat engedve az anyagnak. Mintha ambróziához jutott volna. Éhes lett, minden falatnál még éhesebb, mégis tombolt az öröm benne. Teste meg-megfeszült, a páncél szűkösebb lett, a csizma is egy számmal kisebbnek tűnt, adottságai még karakteresebbekké alakultak.
Vendigo és Tezuman térdre rogyott. Hápogtak. Levegőért küzdöttek, az ajkaik kiszáradtak, kezeik az éppen falatozó nő felé kapálóztak, mire a kép homályosodni kezdett Tezuman előtt, és éles fájdalom hasított a tudatába. Szemét egy pillanatra lehunyta, s mire újra tudatában volt annak hol van, és mit csinál a Gömb ott körözött a lábai előtt. A ködnek nyoma sem volt, minden szép volt és tiszta, mégis percekig térdepelt ott csöndben, nyugalomban.