* Este van... már ha estének lehet nevezni az üszök-színű égbolt hasas felhőit. Bármelyikükből hamarosan zsíros eső csöpöghet, eláztatva a kiszikkadt földet, és elűzve az apróbb férgeket repedéseikből. A föld átkozott... és mindaddig az is lesz, amíg a vortexek megfertőzik a felszínt, gonosz monogramjukat vésve fel az égboltra.
Az épület kihalt, a csapóajtó lassú, idegtépő nyikorgással üzekedik a széllel.

Mi lehetett itt korábban? Talán egy közösség lakott itt, galetkik tartoztak egymáshoz egykor, akik nem azért értek a másikhoz hogy lélekenergiáját vegyék. Volt ilyen valaha?
~Nemes... dicső... bátor...~
Eh. Csak szavak melyeket talán mindannyian elfelejtettek a lélekenergiáért folyó harcban. Ember embernek farkasa. A saját fajod mókája vagy, számkivetett, ki csak erejét növelni tömörül csapatba... de hisz hogy lehetnél bárki barátja, szeretője, testvére, ha léted alapja az az energia, mi a másikban is kering?! Egyetlen átkozott élőlény sem pusztítja saját fajtáját a fennmaradásért... Nem. Ez csak a végzeturak groteszk tánca...

Erősebb szélfuvallat nyekkenti meg az ajtót, belülről a falhoz csapja. Egy zsanérja leválik, és törött karként ficcen előre. A fa és a fém hangjára egy szempár is felpattan... egy alakhoz tartozik, aki egy dohos asztal tetején, térdeit felhúzva pihenteti fejét.*
- Cssst... *szólal meg, a hang korholó, de a testtartás egy szemernyit sem változik, és szemét is újra lehunyja.

Igazándiból nem tudja mennyi ideje tartózkodik itt. Az idő elfolyik. Csak események vannak, ahogy az éhség megköveteli, aztán pedig csend... talán napokig. Nem tudja. Lehet hogy napokig. Igen, lehet...

Ott az asztal tetején ülve, lehetne gyermek is: ilyen bolond helyen pihenni... vékony karjai átölelik csizmáját, szoknyája ebben a testhelyzetben túl rövid ahhoz hogy elfedje plezúros térdét. Magányosnak és elhagyottnak tűnik. Talán ha meglátod, kedved lenne megóvni és vigyázni rá. Arca vonásai bájosak a sok maszat alatt, noha így pihenve is jól látszanak már a mosolyhiány mély árkai. Édes, kócos, szomorú baba, mondhatnád.
De lehet hogy lehetőséged lenne jobban megszemlélni, és akkor talán szívedet lassan hideg bilincsbe fogná a kétség. A vállán mély seb hege. Nyakán, combján szintén. Harcos sebek.
Mielőtt tovább gondolhatnád, ismét neszek hangzanak fel, ám most a helytől idegenek. Valami közeledik.
Most villámgyorsan történik minden. A csendes álmodozás a múlté - felpattan teljesen a szemhéj. Valószínűtlenül zöld szemek pásztázzák át a fogadót, majd macskaügyességgel mozdul az apró test, hogy izmai a hangtalanul a leomlott bárpult elhagyatott szegletébe repítsék. Fém koccan fémhez, és mana zümmög mint mikor elbájolt holmik egymáshoz érnek egy pillanatra. Fegyverek. Páncél. Nem gyermekjáték...

Egy furcsa-zöld írisz táguló-szűkülő pupillákkal leselkedik bárki betérőkre.
Ő maga nem látható, nem hallható... csak egy bolond árnyék csupán...*

-Ohhh decsodás ajtó...az ajtók arra valók hogy belépjünk rajta...különösen ha iylen csodásak...baaaammm csatt
*rúgja be hősünk az egykor volt épület kapuit melyek hangos döndüléssel valamint néminemű reccsenéssel engednek is az erőszaknak és szépen kitárulnak*
-ezt nevezem lábmunkának...
*verdesi meg hősünk önnmaga vállát amint betoppan a helységbe...köszönni nem köszön...egyrészt mer nincs hozzá kedve másrészt meg bunkó...nagyon bunkó...
-Kosztot és Kvártélyt...Pénzt vagy Életet...Szolgálunk és Védünk...
*miután elmondta eme formális kis kijelentéseit hanyag eleganciával lépked egy asztalhoz és jól körülnéz...*
-Lakájos kis putri annyi szent...
*húúzzaa kegyetlen mosolyra száját aztán iszákját előkapva jót kortyol annak tartalmából...lábát egy székre teszi és mivel azthiszi egyedül van így nem túl hangosan de emígyen szól*
-Ez itt mától az Enyém...
*pillanatig elgondolkozik majd helyesbítva újramondja*
-Ez is mától az Enyém...