Hozzászólások - Camelus

Tegnap probáltam megcsináltam a három portyásból 35 db-ot és csak eggyel lett több a teljesített küldetések száma.Az események füllnéls se jelent meg a darbszám.

Szerencsekerék 10 forgatásnál nem áll le a kerék.

Ilyenkor megy el a kedvem az egésztől.Minek rakták be ezt a két sz..t a kerékhez.Ezt a familiáris fókuszt csak V1-en egy játékos tudja használni.A másik meg nincs is leprogramozva,inkább horda trofeát tegyenek a kocka helyett.Jól megszívattak ezzel

Felejtés számláló AF képesség:A felejtés szakértelmet használsz újrahasználati ideje 168 óráról csökkenthető szinténként 8 órával max szint.20(fejlesztési költség szintenként 20AF)

Camelust napok óta nem látta senki. Ki sem jött a szobájából, még enni sem. Bár már hozzászoktak, hogy néha szótlan napjai vannak, amikor gondolatai, emlékei mélyére zárkózik, ez most túlontúl feltűnő volt. Már arra kezdtek gyanakodni, nem-e valami baja esett. Aztán egy este a vacsora mellett úgy döntöttek, bár biztosan morcos lesz, ha megzavarják, valakit mégis felküldenek a szobájába. Sorshúzással döntötték el, ki is legyen az „áldozat”, a rövidebbet Khetty húzta. Nem szívesen tett eleget a feladatának, de az egyezség az egyezség. Puha léptekkel settenkedett Camelus ajtajáig, és finoman bekopogott. Válasz nem jött. Hangosabban kopogott, és amikor erre sem kapott választ, ijedten bedörömbölt:
- Camelus, bent vagy? Jól vagy?
Semmi. Résnyire megnyitotta az ajtót, és beleskelődött. A mágus ott állt mozdulatlanul a lőrésnyi ablaknál, ahogy a holdfény beszivárgott, pont az arcára vetült. Valami furcsa volt a képben. A holdfénynek vissza kellett volna tükröződnie az arcáról, és ehelyett a fény átment rajta! Khetty kitárta az ajtót, és belépett:
- Camelus, mért nem szólsz?
A mozdulatlan alak csak állt, egészen addig amíg a feléje induló Khetty egészen közelébe nem ért. Ekkor olyan hang hallatszott, mint mikor egy cserépdarabot rúgnak tovább – és Camelus eltűnt! Az odébbrúgott üvegcserép éles csengéssel landolt a szoba sarkában, és amint megállapodott, fölötte ott volt Camelus! Előre nézett, de tekintete nem kereste a Khetty tekintetét, aztán elhaló hangon beszélni kezdett:
- Szeretett bajtársaim! Talán nem lett volna elmenni, ha szemtől szembe búcsúzok tőletek, ezért választottam ezt a lehetőséget. Régebben üzenetek közvetítésére használtuk ezeket a köveket, titkukat azonban ma már csak kevesen ismerik. Ez csak egy képmás, amit láttok. Én már nem vagyok. Jó volt köztetek, veletek fejlődni. Mortazor távozásával azonban igencsak megnőttek a terhek. Ti úgy gondoltátok, én lettem a legerősebb – és talán tőlem vártátok volna a védelmet is. Én is szerettelek volna megvédeni benneteket, de rá kellett jönnöm, nem vagyok elég erős hozzá. Sokat tudok, de még sokat kellene tanulnom. Magamért és értetek. Üzenetet küldtem Bumburnyáknak, a Végzeturak Mesterei legerősebbikének, és megkértem, egy időre fogadjon be, hadd tanuljak tőlük, velük. Úgy tűnt, nekik is szükségem felhalmozott tudásom morzsáira, mert kérésemre rábólintott. Most útra kelek. Sok minden van, ami ideköt, ha elég erős leszek, biztosan visszatérek. Addig vigyázzatok egymásra, és vigyázzatok a fiamra. Tőle is alig volt erőm búcsút venni. Megértette, hogy mennem kell, és megígérte, engedelmes tanonc lesz.

Itt a kép megremegett, egy pillanatra eltűnt, aztán ismét a mozdulatlan, semmibe bámuló Camelus „tért vissza”. Khettyben vegyes érzelmek kavarogtak. Nem tudta, hogy az üzenet módján vagy tartalmán döbbenjen-e meg jobban. Aztán a módot valahogy csak elfogadta, de a tartalommal sehogy sem tudott egyenesbe kerülni. Lehajolt, felvette a kristályt, finom idomain végigsimított kezével, és nagyot sóhajtott. Gondolatai, mint kalitkába zárt madár, úgy csapongtak: „És velünk mi lesz, amíg visszatérsz? És úgy egyáltalán, hogy fogom ezt odalent a többieknek elmondani?”

A mezőn történtek után Camelus, aki addig sem volt szószátyár, még csendesebb lett. Látszott rajta, hogy valami nagyon foglalkoztatja. Néha még társaságban is, ahelyett, hogy, a társalgásba bekapcsolódott volna, magában mormolt. Számolt. De azt annyira, hogy a feléje intézett kérdésekre is érthetetlen számokkal válaszolt. Aztán az egyik vacsoránál fény gyúlt a szemében, mint aki rájött valamire. Eledele felét hátrahagyva felugrott és kiviharzott. A többiek meglepetten néztek össze:
- Hát ez meg hová ment? – aztán úgy döntöttek, nem hagyják megzavarni az étkezést, majd amikor mind végeztek, akkor indulnak el kideríteni, hogy a felismerés, vagy az őrület fénye ragyogott társuk szemében.
Már csak néhány falat lett volna hátra, amikor a Napkapu tornya enyhén megremegett. A teremben azonnal feszült, ijedt csend lett, amit csak egy tompa morajlás tört meg. Lentről jött, a lélekkút felől. Összenéztek, mi lehet ez?
Kis idő múltával újra megremegett a torony. Ez már erősebb volt az előzőnél, de pillanatokon belül ez is elült. Valahonnan tudták, hamarosan jön a következő. Rohanva indultak a lélekkút fele, de amikor az elsők kiléptek a teremből, hogy a lépcsőn lesiessenek, a z egész torony erősen remegni kezdett. Lépni nem lehetett, talpon állni is csak nehezen. Falnak dőlve, vagy egymásba kapaszkodva próbálták megtartani egyensúlyukat, miközben lelkükben hol a kíváncsiság, hol a dermesztő félelem kerekedett fölül.
A rengés által megpróbált lábaikat egyszer csak furcsa bizsergés járta át. A padlóból villódzó fények kavalkádja emelkedett ki, és tört a magasba.
- Egy vortex! – kiáltott fel Mortazor. Egy pillanatra jégbe dermedt a szíve, de aztán eszébe jutott: nemrégiben egy vortex mentette meg őket a Tökéletes Gyémánt martalócaitól. Felcsillant benne a remény, amit az is táplált, hogy az energiaforgatag már a derekáig ért, és mégsem ártott neki.
- Nem tudom mi ez, de nem fog ártani. Ne féljetek! – szólt a többieknek remegő hangon. Próbált meggyőző lenni, de hangjából érződött, először magát kell meggyőznie.
Közben a vortex lassan, méltóságteljesen, ahogy egy erős, de ártalmatlan vortexhez illik, egyre fennebb emelkedett. Amikor meggyőződtek arról, hogy ettől bajuk nem esik, ámulva álltak a közepén, magukba szíva a sosem tapasztalt csoda minden pillanatát. A csodák általában három napig tartanak – ez azonban sokkal hamarabb átszaladt rajtuk. Talán egy perc sem telt el, és már emelték a fejüket a mennyezet felé, ahol eltűnni igyekezett a tölcsér keskeny, ide-oda kunkorgó vége.
Amikor a tölcsér, aminek a falak semmiféle akadályt nem jelentettek, eltűnt, még hosszú pillanatokig álltak szájtátva.
Annyira el voltak foglalva a történtekkel, hogy észre sem vették, a remegés megszűnt.
Végül Khetty szólalt meg:
- Mi volt ez! Mit keres itt egy vortex? Csak nem Peps jött vissza?
- Nem, nem Peps volt az! – jött a válasz valahonnan lentről.
Camelus hangja volt az, nagyon fáradtak, kimerültnek hangzott. A levegőt kapkodva igyekezett felfele. Csapzott volt, amikor belépett, bizonytalanul lépett, mint aki szédül valamiféle felfokozott fizikai vagy szellemi erőfeszítéstől. Az arca azonban ragyogott.
- Sikerült! – lihegte, miközben egy fáradt, de nagyon boldog mosoly szaladt át az arcán.
A többiek értetlenül néztek rá. Épp hogy elmúlt a halálfélelmük, ez pedig itt mosolyog?
- A lélekkutunk volt az, illetve egészen pontosan a tartalma. Maga az üres kút még most lent van, és ott is marad, amíg fel nem töltjük.
- Mit? Hogyan? De hát hogy lehet? – záporoztak a kérdések.
- Később mindent elmagyarázok, most gyertek ki, nézzük meg, milyen lett!
Izgatottan szaladtak le a lépcsőkön, ki a szabadba. Ahogy kiléptek, már a torony tövében mindenki felfele csavargatta a fejét, de a komor falakon kívül semmit sem látott. Camelus, amint kiért, rohant, ahogy csak lábai bírták. Amikor egy kissé eltávolodott a toronytól, akkor nézett fel.
- Gyönyörű!
A társai is odasorakoztam melléje. A torony fölött méltóságteljesen egy lélekenergia- tölcsér kavargott. Kérdően néztek Camelusra:
- Hát ezt meg hogy csináltad?
- Majd fenn, egy pofa sör mellett elmondom - jött a válasz.
Amikor mindannyian beteltek a látvánnyal, és a kíváncsiságuk kezdett felülkerekedni, lassan felszállingóztak.
- Amikor a Tökéletes Gyémánt oly kedvesen és udvariasan lerohant minket, és jött az a vortex, amiben Pepset véltétek – véltük – felfedezni, akkor döbbentem rá, hogy a vortexeknek – legalábbis egyeseknek közülük – van valamiféle öntudatuk. Azzt már rég tudtam, hogy a lélekkútba összegyűlt energia – ha túljut egy adott koncentráción, képes vortexé alakulni. Mások kútjával is meg fog majd történni, csak nem ennyire irányított formában. Azon gondolkodtam, ezt a jelenséget hogyan lehetne a magunk javára felhasználni. Ha egy lény teljes energiáját belesajtolom, talán fölébe tud kerekedni a rengeteg töredékenergiának, irányítani tudja azt.
Maxiqkac hűséges társam volt hosszú időn keresztül, de mostanában már nem érezte magát jól a bőrében. Öreg lett, és kedvetlen. Az is nagyon zavarta, hogy mostanában néha PacaYetit hívom helyette harcolni. Mindenképpen hasznomra akart volna lenni, és nagyon elkeserítette, hogy egyre kevesebbszer tud. Megbeszéltem vele: elveszti a testét, de hatalmat kap, és mindenkorra itt marad a közelünkben. Bár egy kissé félt a dologtól, amikor meggyőztem, boldogan vállalta. Nekem nagyon nehéz volt magam rászánnom, hogy kisajtoljam a lélekenergiáját, de csak így érhettem el, hogy mindörökre köztünk maradjon. Nos, sikerült! Maxiqkac lelke megmozdította a lélekkútba zárt energiát, és vortexxé nőve kivitte a tetőre. Tudom, kérdezni akarjátok, hogy mért jó ez nekünk. Előszöris szép. Sőt, gyönyörű. Másodszor védelmez minket, és onnan fentről képes a néha bolyongó többletenergiát magába szippantani. Harmadszor: ha a segítségünkre siető vortex valóban Peps volt, és valaha haza akarna térni, tudja, hogy megteheti. Csak egyszerűen jön, és beleépül az egykori lélekkutunkba. No akkor leszünk mi igazán hatalmasak. Látom, kérdeznétek. Biztosan azt, hogy ezután hogyan építünk a lélekkútból. A vortexből a többlet most is oda csorog be. Csak most, hogy az örvény életre kelt, és szabad útja van felfele, nem tud túltöltődni. Legfennebb nőni fog.

- Talán kissé fiatal ő még ahhoz, hogy saját szobája legyen. Jobb ha szem előtt tartom. Majd elalszik az én szobámban. - szólalt meg Camelus. Szeme csillogott az örömtől, hogy fiát is befogadta az a közösség, amely korábban neki is bizalmat szavazott, a hangjában azonban ott bujkált az aggodalom - vajon az utód minden elvárásnak meg tud-e majd felelni, nem-e hoz szégyent a családra.
Bulcsúról lerítt, hogy még nem érzi a súlyt, ami apja vállát nyomja. Laza huppanással foglalt helyett Lia mellett. Talán még a levegőben volt, amikor valahogy már valahogy a kezében termett az első adag étel. Az asztalnál ülők összenézetk: vajon ennyire gyors keze van, vagy valamiféle telekinézissel került hozzá a betevő?
A gyerek közben ártatlan mohósággal vetette bele magát az evés örömeibe. Melegben, biztonságban volt, látszott rajta: amint teletömi magát, azonnal alvásba szenderül.