Felhasználónév: Jelszó:

Hozzászólások - Byzon

Dátum: 2009.03.14. 12:07:00
Cirmi! Neked is ezer hála mégegyszer!

Szia Telk!
Dátum: 2009.03.14. 11:04:45
Köszönöm!
Dátum: 2009.03.14. 10:39:41
Hisz neked meg is éri, legújabb rabtartóm!

EDIT: Danka! Danke schön!
Dátum: 2009.03.14. 10:32:53
Skacok/csajok! Lassan eljutok a kívánt szintig, szeretném megkérdezni, hogy Atre, Danka, Cirmi, Lan besegítetek-e? Meg ha minden kötél szakad gabcsi, bár tőle súlyosan félek még ingre-gatyára vetkezve is...
Dátum: 2009.03.14. 08:21:09
Hát nem tudom, tegnap regeltem újra v2-re, hülye mentorozásnál csak így fogadta el nekem, ha mindent kitöltöttem.
Dátum: 2009.03.14. 08:07:21
Idézet: Craslorg - 2009.03.14. 08:06:17
Profil módosításához elég egyszer beírni a jelszót. Ahova te írtad, az a jelszó módosítási mező...


Nekem sem működik anélkül, hogy mindkét helyre be nem írnám...
Dátum: 2009.03.14. 07:26:46
Nem.
Dátum: 2009.03.14. 00:16:14
No én is megyek pihizni.

Sorozatom 5-nél áll, aki ráér holnap de, annak megköszönöm.
Dátum: 2009.03.13. 22:44:57
Idézet: gabcsi - 2009.03.13. 22:11:48
Én sose tudtam megcsinálni, valahogy nincs hozzá érzékem.


Nekem sem soha, de azért nosztalgiázni jó.

Ez is tetszik. Egyiptomi tetrisz.
Dátum: 2009.03.13. 21:52:11
Egy igazi klasszikus még C64-ről, köszi Khetty!
Dátum: 2009.03.13. 21:34:15
Örülök, ha tetszett hölgyek...
Dátum: 2009.03.13. 21:26:34
Gabcsi, cirip, mégegyszer le a kalapommal előttetek!
Dátum: 2009.03.13. 21:00:18
"Az út tovább tartott, mint vártuk, magamban csendesen szitkozódtam a késedelem miatt, de nem volt mit tenni. Fantaghiro is nyugtalan volt, láttam rajta. Hisz mindkettőnk barátairól van szó. Egymással sem sokat beszéltünk, mindketten a feladatunkra koncentráltunk. Minél előbb el akartuk érni Fehérbérc romjait, s talán találni ott valamit, ami segítségünkre, s barátaink segítségére lehet... Ám hosszú időre a sziklák védelmébe kellett menekülnünk egy vortexvihar elől. Itt kellett napokat vesztegelnünk, miközben éreztük, tudtuk, barátaink bajban vannak s oldalukon lenne a helyünk...
Amint a vihar elvonult folytathattuk utunkat, míg végre, követve Kyron térképét, feltűnt a távolban az egykor virágzó város épületeinek kiégett csontvázai megjelenítette furcsa sziluett. Megilletődött tisztelettel léptünk be őseink híres városának határain és csodálkozó tisztelettel adóztunk az áldozatok emlékének és az építészek nagyságának. Hányan és hányan dolgozhattak itt lelkesen, míg kifaragták a mára összeomlott katedrálisok, paloták, arénák köveit, hogy újra élhető világot teremtsenek maguknak a tűzvihar után, mint ahogy mi is tesszük a saját kataklizmánk nyomait eltüntetendő... Csendesen próbáltunk rájönni, mely rom valaha mi célt szolgálhatott, hogy festhetett teljes pompájában? Itt egy hatalmas központi hajó két mellékszárnnyal, vajon katedrális lehetett? S mely istennek szentelték fel? Amott egy szobor, melyből már csak két vascsizmás láb látszik... Vajon kinek az emlékét őrizte? Egy nagy harcosét? Egy hős lovagét? Vagy egy rettegett rablóvezérét? Nevét és történetét a talapzatába vésett betűkkel együtt megrágta és kiköpte a kegyetlen idő... Káprázatunkból én ocsúdtam előbb, kelletlenül mordultam Fantaghiro felé:
- Gyere! Keressünk valamit, ami segítségünkre lehet. Talán tényleg maradt valami eme ősi romok között...
A nő bólintott és mi egyre beljebb hatoltunk átnézve a romokat, de ősrégi, rozsdaette fegyvereken kívül még csak segítőre hasonlító tárgyat sem találtunk... Ugyanakkor megülte a lelkünket egy különös, ódon miazma, a múltunk, tiszteletre méltó őseink közelségének semmihez sem hasonlító élménye. Szinte éreztük jelenlétüket... Aztán Fantaghiro felkapta a fejét. Meglepetten pillantottam rá:
- Mi az?
- Nem tudom... Valami furcsa érzés... Mintha hívna valami... Minden sejtemben érzem...
- Merre?
- Arra.. - mutatott bizonytalanul észak felé. - Valahol arra...
Biccentettem és északnak irányítottam lépteimet. Fanta a nyomomban volt, majd lassan, mintha transzban lenne, meg is előzött. Messze előttünk egy barlang szája ásított sötéten, én pedig aggódva fogtam meg társnőm vállát, hogy visszatartsam attól, hogy vakon rohanjon a végzetébe. Ahogy megfordult, elállt a lélegzetem is. A szemei... A szemei vékony, függőleges pupillájú, sárgászöld színű gyíkszemekké lettek, körülöttük aranysárga pikkelyek ütköztek ki...
- Mi a...
- Nyugodj meg Incu! Közel járunk!
- De... De mihez...?
- Nézz oda! - mutatott a barlangfal mellé.
Azonnal megértettem miről beszél. Egy hatalmas lapos kő hevert a barlang szája mellett, rajta, az idővel is dacolva, ismerős véset: kelyhet tartó kezek, melyeket nem sebeznek a tüskés indák... Szaporán verő szívvel követtem megváltozott barátomat, akiből most írtózatos hatalom sugárzott. Szinte késztetésem volt a lába elé hullva meggyónni bűneimet... Az aurája... Sohasem láttam ilyen gyönyörű, tiszta aurát... Mélyen elgondolkodva és szorongva léptem át a barlang küszöbét.
Azonnal elállt a lélegzetem... A kívülről sötét barlang odabent tiszta, hófehér fényben fürdött, mely szinte a falat alkotó kőfalból sugárzott. Hatalmas termet világított meg ez a ragyogás, amelynek hátuljában egy kapu állt. Finoman faragott kövekből álló félkörív, melynek felszíne mintha aranyszínben fodrozódott volna. De valahogy nem ez ragadta meg elsőre a figyelmemet, hanem az a lény, amely a fél barlangot betöltötte... Óriási test, mintha színaranyból verték volna a pikkelyeket, melyek fedték, két szárny, mely most ugyan a hátára simult, ám mégis valahogy a régi tekercsekben olvasott, hajónak nevezett építmények vitorlái jutottak eszembe... És a szemek... Ezeket a szemeket alig néhány szívdobbanásnyi ideje társnőm arcán láttam... Önkéntelenül, ám remegve kaptam kőkardom után, amikor a hatalmas hüllő megnyugtató, lágy hangja dörrent a fejemben:
- Ne aggódj harcos! Semmilyen veszély nem fenyeget a barlangomban!
- Ki?... Ki vagy te?
- A nevem Aurgar. Az e világot járó aranysárkányok utolsója vagyok.
- Aurgar? Aranysárkányok?
- Igen. Mi Raia leghatalmasabb követői vagyunk, a fény és a jóság megtestesülései. Évezredekkel ezelőtt elhagytuk e világot, ám a világégés után egy csapat kalandozóból álló szövetség elért s hívott minket. Ők rólunk nevezték el magukat, Aranysárkányok... Én visszatértem, hogy lelki mentoruk és tanítójuk legyek. A közös tudat kipusztult az Ellenségnek nevezett lényekkel szembeni harcban, s én elmagányosodva itt maradtam, mert dolgom van még e világon.
- Mit műveltél a társammal?
- Semmit – válaszolt, s én esküdni mertem volna, hogy mosolyog. - Az ő szövetségének lelkesedése, becsülete és tiszta jelleme megérintett engem, s én figyelemmel kísérem sorsukat, idővel talán majd tanítani is fogom őket.
- Fanta... - néztem lehunyt szemmel, transzban álló társamra.
- Ne zavard. Álmodik.
- Álmodik?
- Igaz álmot. Látja mindazt amit keres, s mindazt ami elmúlt ám egyszer újra jelenné formálhatja az örök leviathán, az idő...
- Rejtélyekben beszélsz...
- Neked nem is kell értened. Viszont valamiért felkerestél engem. Kérdések és félelmek kavarognak benned, barátok, bajtársak iránti aggodalom... Kérlek. Bízz. Bízz mint őseid. S mond el, mi bánt?
- Egy jel... Itt a barlangod előtt... A kelyhet emelő kezek... S valami... Valami veszély, mely barátaimra les...
- Értem. Beszélj a vendégemmel.
- Kivel?
- Velem – csendült egy kedves, ám határozott hang a sárkány mögül, s egy végzetúrnő lépett elő.
Humanoid alkatú volt, középkorú, érett szépség. Kicsit talán alacsony volt, gesztenyebarna hajában elől egy őszes, ezüstös tincs derengett. Haja nem volt túl hosszúra engedve, de azt is virágokból font tiarával rögzítette. Szürkészöld szeme beszédes volt. Arról mesélt, hogy a nő már sokkal többet látott s tapasztalt, mint amit teste mutat. Ősi, tiszta bölcsességről mesélt. Kecses lábait prémes, magasszárú csizmába bújtatta, vállairól bíborszegésű világosszürke mágusköpeny hullott alá, mellén a smaragd horda jelvénye. Nem volt igazi, feltűnő szépség, de igen kellemesnek volt mondható a megjelenése. A klánjelvénye viszont teljesen ismeretlen volt előttem... Tisztelettel biccentettem felé:
- Incubus, várnagy az IQ Betyárok közül.
- Én nem vonzódom a címekhez harcos. Nevezz Niennának. Mit kívánsz Sheran úrnő jelképéről tudni?
- Mindent hölgyem! Mindent!
- Legyen hát. Valaha az ősidőkben egy Chara-dint imádó szekta, máig ismeretlen körülmények között úgy döntött, elhagyja urát és a természet istennőjének szolgálatába lép. A káosz isten árulásáról, cserben hagyott, feláldozott rendtársakról suttognak ezzel kapcsolatban, de biztosat nem tudok... Sheran elfogadta a bűnbánókat, ám hosszú vezeklésre kötelezte őket, a természet, az élet helyreállításáért folytatott áldozatos munkát kért bocsánatáért. A papok vállalták mindezt. Ezen druidaközösség jelképe volt a kéz, tövisek és a kehely, melyet jobb arcfelükre tetováltak. A legenda úgy tartja, egy vámpír volt a szekta vezetője, aki évszázadok fájdalmas küzdelmével győzte le önmagát, és úgynevezett megtért vámpírrá vált, akit nem kötnek többé a vérszomj, s a sötétség órái... A közösség hatalmas feladatot vállalt, a Sötét Földre próbálták az életet visszacsempészni. Az életsziklák erejét felhasználva növényeket ültettek, melyek virágzásnak is indultak...
- Hol találom meg ezt a közösséget?
- Ma már sehol – válaszolta szomorúan Nienna. - Évszázadokkal ezelőtt kipusztultak... Bár a legenda szerint a vezető még él s a mai napig tanítványokat toboroz, mert nem adta fel örök harcát. Úgy mondják, ha győzni fog, akkor Sheran véglegesen leoldja átkát s maga mellé veszi, örök békében élhet majd az Úrnő erdeiben...
- Mit tudsz erről a vámpírról?
- Nagyon keveset... Még a nevét sem... Állítólag nemes úr volt, aki először Chara-dinnak adta el a lelkét, de megtért a Földanya szolgálatára. Állítólag családja címere a pók volt, s ő maga azt mondta, eleddig mérges pók volt, a pusztító, mostantól az élet részét képező vadász csupán...
- Egy pók, azt mondod? - gondolkodtam el. - Nem hordott ez a vámpír egy ezt ábrázoló amulettet a nyakában?
- Honnan tudod? - kérdezte meglepetten a mágusnő.
- Úgy néz ki a legenda igaz. Találkoztunk egy ilyen tetoválást viselő férfival... Pontosabban már csak a holttestével... Neki ilyen medálja volt...
- S miért jöttél a romvárosba harcos? - érdeklődött Aurgar.
- Nos, barátaim, a Napkapu mágusai hatalmas bajban vannak...Legalábbis úgy hisszük... Reméltük, az ősök hagyatékában e város kiégett falai között találunk valamit, amivel segítségükre lehetünk...
- Ne aggódjatok! Ismerem azt a tornyot. Ősibb, mint e város falai... S amire épült, az... Nos ez az ismeret még sok lenne nektek... Idővel... Ha eljő az ideje... Most valóban kemény küzdelem folyik a toronyban, ám mire odaértek, véget fog érni... Viszont vigyetek valamit, ami később jó szolgálatot tehet. Vegyétek.
Mindkettőnk kezében ebben a pillanatban egy egy apró, aranyfényű pikkely jelent meg. Meglepetten néztem Aurgarra:
- S ez, hogyan segíthet?
- Ez testem, a megtestesült fény része, s hatalmam szikrájának hordozója. Nagy szolgálatot tesz majd nekik. Mycorhea érteni fogja, s elmondja majd a mágusoknak. Mond meg Khettynek: "Nem kerülhetik el, hogy a múlt tükrében fodrot vessen a felszín, s ki belenyúl túlvilági veszedelmet szabadítson el, ám akkor használja majd fel hatalmamat, hatalmas fegyvert kap akkor kezébe!" Add át, ahogy mondtam!
Értem Aurgar és hálásan köszönöm.
- S az én pikkelyem? - kérdezte Fantaghiro.
- Tartsd magadnál lányom, később nagy szükséged lehet rá. Jövőd még ködbe vész, de harcosként, egyenes derékkal, s becsülettel állsz majd az élet erődjének vártáján.
- S most lépj közelebb hozzám Incubus – mormolta Nienna, - és nyújtsd a kezedet.
Megtettem, mire két keskeny, fehér bőrű kezét az én fegyverforgatástól kérges tenyeremre fonta, s csendesen mormolni kezdett. Zöldes fény éledt ujjai közül, s olyan érzésem volt, mintha valami bemászna a bőröm alá, mégsem volt kellemetlen. Inkább amolyan langyos melegség kúszott fel a karomban. Amint elvette kezeit, csuklómon tetoválásszerű ábrát vettem észre, virágzó indák keretezte csukott szem. Nienna csendesen szólt:
- Leah hatalma él testedben, Sheran mégis áldásában részesített. Mostantól a természet ereje valamelyest segíteni fog harcaidban.
- Nem tudom eléggé megköszönni magisztressza – bólintottam.
- Nincs is rá szükség. Nem az én adományom, hanem Sherané. Most menj, induljatok, hiszen mindkettőtök fejében zakatol a gondolat, hogy elkéstek bajtársaitoktól. Pedig nincs miért aggódnotok. De megértem, hogy indulni akartok.
Meghajoltunk és kifelé indultunk, miközben az aranysárkány és a druidanő elhelyezkedtek egy sakktábla mellett. Láttam Fantaghiron is a türelmetlenséget. Irány a Napkapu. Az istenek adják, hogy ne késsünk el!"
Dátum: 2009.03.13. 20:38:23
Leginkább a postán múlik...
Dátum: 2009.03.13. 19:10:50
Leelőzöl te rohadék, mert végre van ötletem naplót írni, amire egész álló nap vártam és nem érek rá vele foglalkozni!!!
Dátum: 2009.03.13. 19:00:21
Kemény 3. pálya...
Dátum: 2009.03.13. 18:46:27
Borzalom, de élvezem
Dátum: 2009.03.13. 18:38:09
Megyek!

Már nem értelek el...
Dátum: 2009.03.13. 18:35:48
Ki fedezte fel, hogy az Uránusz bolygó?

Urbain Le Verrier
Kopernikusz
Galilei
Sir William Herschel (1738-1822).


Ne emeljük ki a helyes megfejtést, ha kérhetem!

Hogy hívják a jelenleg is zajló, NASA által indított Mars expedíció két marsjáróját?

Opportunity és Spirit
Excalibur és Glamdring
Martian és Ares
Enterprise és Discovery


Ezen gondolkodtam, szerintem elég spec, viszont tetszik.
Dátum: 2009.03.13. 18:27:18
VÁÁÁÁÁ! 58 m... Mikorra jut ez haza???